Az elvetélt,
kiforratlan és soha
semmire nem jutó
kamaszzenekarok emlékére.
Nem is tudjátok, mennyire hasonlítotok az írókhoz.
Vélekedések a Hosszú Kések
nevű zenekarról
Azt mondják, már az óvodában együtt zenéltek, a homokozóban püfölték lapátjaikkal a vödreiket. Azt is mondják, hogy az általánosban kezdték, egy énekóra után, dacból, mert mind a négyen egyest kaptak. De arról is szó volt, hogy a középiskola harmadik osztályában állt össze a csapat, azután, hogy Morucz nagybátyja megkéselt valakit a könyvtárban.
És emiatt lett a nevük Hosszú Kések.
A dobos Petya szerzett helyet a próbákhoz – a lakótelep szélén volt egy garázssor, és a faterjának a régi, lerohadt Ladája ott rozsdásodott az egyik garázsban. Kitolták a kocsit az erdő szélére, és beköltöztek a helyére.
Itt aztán nem zavartak senkit – és őket se zavarta senki. Kalap, aki Slash-t utánozta a Rosesből, és legalább olyan magas volt már tizenhét évesen, mint a példaképe, hozott sört a közeli ABC-ből. Tőle sose kértek személyit. Szasza, a basszusgitáros anyja cigikészletéből csórt mindig pár szálat a próbákra. Morucz, az énekes pedig csak adta önmagát, mert ő volt Morucz, és ez pont elég volt.
A suliban minden csaj szerelmes volt belé. Fekete lobonca olyan, egyszerre rém komoly és pimaszul vonzó arcot keretezett, amilyen Lord Byronnak lehetett kamaszkorában. Állítólag a magyartanár Szepesiné is kikezdett vele, de Morucz arisztokratikusan visszautasította. Nem érdekelték a csajok, egyszer azt nyilatkozta, bár megkaphatna bárkit, ő inkább a zenének szenteli minden potenciáját, ezért még csak magához se nyúl.
Azt mondják, trashmetált játszottak, vagy nem is, inkább korai Ricsét vagy inkább Hendrixet vegyítve a Doorsszal. Az biztos, hogy sötét, darkos hangzásra törekedtek. Akkor már ment lefelé a Cure szekere, de Morucz kedvenc albuma a Desintegration volt, állandóan azt hallgatta a walkmanjén.
Ő volt a szövegíró, a dallamokat Szaszával közösen rakták össze. Sötét, mély hanzású, hosszú szólók közé fájdalmas vallomásokat vegyítettek a síron túli szerelemről, az emberben lakó démonokról, gyilkos fegyverekről vagy csak úgy az őszről. Néhol valóban költőiek voltak Morucz korai dalszövegei, de később, évek múltán visszahallgatva az archív felvételeket, inkább megmosolyogtatóan kamaszosnak tűnt ez a stílus. Persze tudjuk, később minden viccessé és nevetségessé válik, azért, mert az ember csak így tudja megemészteni az idő szörnyű féregmozgását.
Az mondják, az első koncertjük a Hangulat nevű kocsmában hatalmas siker volt. A közönség szétrúgta a falat, és három rájátszást tapsolt vissza. Azt is mondják, hogy akik jelen voltak, végigásítozták az egészet, és még az iskolatársak nagy része is lelépett a tízszámos minikoncert vége előtt. Megint más vélemény szerint elismerő taps fogadta őket, és a helyi művház volt vezetője, most idült alkoholista, megígérte nekik a Nagyszínpadot a művházban. Hogy ő majd elintézi. Csak készüljenek fel.
Folyton gyakoroltak. Tényleg ez lett a legfontosabb nekik – a minél jobb előadás eszménye. Harmadik után, egész nyáron, abban a fullasztó melegben, mert rohadt meleg év volt, és alig esett, éjjel-nappal a garázsban gyűrték a rockot. Az olajos levegőben megállt a cigifüst, a testek kipárolgása, és a libegő por. Amikor egy-egy számot tökéletesre csiszoltak, Morucz felvette magnóra, és aztán órákon át hallgatta. Végül mindig azt mondta: ez szar. Ezzel nem lehet a Nagyszínpadra menni.
Mert közben tényleg behívta őket a művház jelenlegi igazgatója, és beszélgetett velük a fellépésről. Valószínűleg nem a részeges elődje miatt, hanem mert Kalap apja osztályvezető volt a valami hivatalban. Vagy mert Morucz elküldte nekik az egyik, már kevésbé szar felvételt. És azt mondják, a művház igazgatója meghallgatta otthon, aztán egész este nem szólt a családjához. Másnap pedig felhívta Moruczot.
A nyár közepén, július környékén valóban megváltozott a hangzásuk.
Azt mondják, Petya volt az oka. Ő később, túllépve a sajnálatos eseményeken, híres dobos lett, játszott több nagy zenekarnál. Hogy ő szólt bele a zenei világba, a ritmusszekcióba. Szaszát is emlegetik, mert a gitár, a második, kiforrott korszakukban valóban hangsúlyos szerepet kapott. Kalapról senki nem hiszi, hogy hozzájárult a hirtelen minőségi ugráshoz.
Viszont Morucz.
Moruczról igazából szeptemberben kezdtek el terjedni a pletykák, mikor elkezdődött a suli. Hogy látták, amint fordított keresztet farigcsál az egyik padba. Vagy ott volt az a lány, aki futni járt a Kiserdőbe, és találkozott vele az ösvényen. Morucz egy nyulat szorongatott az ölébe, jobb kezét a háta mögé dugta. Megint mások arról beszéltek, hogy éjjelente a hegyen lévő temetőbe jár, és régi sírokat ás ki. Bármi volt is az igazság, Morucz, ha lehet még komorabb, még szigorúbb lett azon a nyáron. Már a zenésztársaival is alig beszélt. A próbákon csak elvakkantotta az utasításait, ha vége lett, kirohant a garázsból, és gyújtott rá, mint aki friss levegőre vágyik.
Azt mondják, tényleg talált valamit. Valamit, amit aztán beépített a szövegeibe, amitől sokkal jobb zenét tudott csinálni. És hogy a zenekar sikere, az a koncert október elején, amikor tényleg valami csodát tettek a művházban, az csak Morucz érdeme. De hogy ezért szövetséget kellett kötnie. A nála sötétebb és öregebb erőkkel.
Azt is mondják, hogy az egész a könyvtári kiárusításon kezdődött. Morucz gyakran lógott a könyvtárban, egy-egy sarokban telepedve angol romantikus költőket olvasott eredetiben, vagy szimbolistákat szavalt félhangon a polcok közt sétálva, ügyet se vetve a vihogó kamaszlányokra, akik direkt miatta váltották ki olvasójegyüket.
Ezen a kiárusításon, ahol a közkönytár régi, elkopott köteteit adták nevetséges áron, Morucz állítólag talált egy könyvet, melynek Mindennapi bátorság volt a címe. A könyv hátulját barna foltok pettyezték. Morucz meg volt róla győződve, hogy vér. Az utolsó két oldal közé valaki kézzel írt papírlapot tűzött. A kézírás szinte olvashatatlan volt. Kántálásnak, imának avagy fohásznak tűnt egy olyan nyelven, melyről Morucz soha nem hallott. Úgy vélte, hogy nem is beszéli már évezredek óta ezt a nyelvet senki a földön, és hogy a szöveg egy szent ima a nagy öregekhez, akiktől erő, akarat és tehetség kérhető.
Azt mondják, mindenért fizetni kell, főleg ha a nagy öregektől kérünk valamit. Ott nyugszanak az őrület hegyeinek mélyén, de álmukban is meghallják, ha egy kamaszfiú az iskolai krétával rajzolt pentagram közepén állva, kezében gyertyával elmormolja a hozzájuk szóló imát. És ők valóban segítenek.
Azt mondják, Morucz fanatikusan hitt abban, hogy ez az új zene, amit júliustól csinált, meg tudja változtatni az embert. Képes kifordítani önmagából, és újjáépíteni. A hallgató ezután valami más szögből, torz pozícióból látja majd a világot. A valódi dolgok elhalványulnak. A korábbi érzései eltünedeznek. Nem marad belőle csak a csupasz vágy, az ölésre vagy az ölelésre. Ezt a vélekedést a nyomozók találták meg naplójában.
Szeptember végére a koncert anyaga, tizenöt szám nagyjából összeállt. Morucz egyre elégedettebb lett, már mosolygott is néha a próbákon. A zenekar tagjai viszont mind ingerültebbek és csüggedtebbek lettek. Mind többet ittak, és szinte folyton cigiztek. Nem tudták, csak sejtették, hogy ez az új zene van rájuk ilyen hatással.
Beszélik, hogy Szasza például összebalhézott a szüleivel, és egy éjszakát a parkban töltött. Reggel találták meg, és vitték haza a rendőrök. Kalap rászokott a töményre, kis, kétdecis üvegekkel szórta tele a garázs sarkait. Petyát rémálmok gyötörték. Folyton a garázsba álmodta önmagát, bezárva az olajszagú helyiségbe, ahol az eltorlaszolt ajtót kívülről karmos kezek kaparják. Sikoltozva ébredt, és ilyenkor, a szoba sötétjében ott lüktetett fejében Morucz éneke.
Morucz viszont szinte kivirult. Ha lehet még sápadtabb lett, de görnyedt tartását valami határozott egyenesség váltotta fel. Az emberekhez hangosan, kihívóan szólt, és mindenki úgy érezte, aki akkoriban beszélt vele, hogy a határtalan önbizalmával képes lenne tömegeket irányítani.
A koncert szinte kötelező program lett a középiskolás lányok körében. Nemcsak azért, mert szeptember utolsó hetének éjszakáin Moruczék sárga, kézzel rajzolt plakátokkal ragasztgatták össze a várost, hanem azért is, mert mindenki arról beszélt, mennyire jó lett a zenekar, és hogy a koncert kihagyhatatlan, egyszerűen látni kell őket. Ez azért is érdekes, mert később mindenki azt állította, hogy a nyár folyamán hallani senki nem hallotta őket. A próbákra Morucz nem engedte be a rajongókat vagy a barátnőket (Kalapnak kettő is volt), mégis a pletyka, a suttogó propaganda mind jobban erősödött a szünidő végéig, és az iskola első heteiben is. Szeptember végén már mindenki arról beszélt, hogy a Hosszú Kések az új Stones vagy az új Beatles vagy az új Doors. És azt is mondták, hogy a dalszövege olyan líraiak és fontosak, hogy valóban képesek megváltoztatni az embert, ha meghallgatja őket.
Később azt beszélték, emiatt a felfokozott várakozás, a tömeghipnózis miatt alakult úgy az este, ahogy alakult. Mások szerint a művház előtt egy furcsa férfi különös anyagot, felszippantható nevetőport vagy valami egyéb kábítószert árult. Állítólag az áldozatok halálában is ez játszott közre. Megint mások szerint egyszerűen a fiatal , részeg vér, a koncert előtt az aluljárókban, parkokban és buszmegállókba elfogyasztott pálinka, likőr vagy édes, vörösbor volt a kiváltója az eseményeknek.
A koncert nyolckor kezdődött, és hivatalosan fél tízig tartott volna, de Moruczék megvárakoztatták a közönségüket. Mikor aztán feljöttek, nem ádáz ováció vagy taps vagy éljenzés fogadta őket, hanem hihetetlen, észbontó csönd. A várakozás csöndje. És akkor Morucz a színpad előterébe sétált, végigmérte a sötétbe borult székeket, ahol izgatottan fészkelődtek a fiúk és a lányok, és belecsapott a húrokba.
Azt mondják, minden szám tökéletes volt. Azt is mondják, furcsák voltak inkább, nem jók. Mások elfelejtették az egész estét. Azt mondják, Morucz az első pár számban halálról, távoli hegyekről és egy elhagyott kővárosról énekelt. Azt rebesgették, sokan már itt is hallottak furcsa szavakat a szövegben, hörgő, ismeretlen hangzású töredékeket, de ekkor még annyira nem volt feltűnő. Kalap és Szasza jobb és baloldalt veszettül tépte a húrokat, hátul Petya püfölte a dobokat, Morucz pedig középen állt, és úgy vonaglott a mikrofonállvánnyal, ahogy Morrison. Fekete bőrdzsekiben, szűk, fekete farmernadrágban és munkásbakancsban volt, és a reflektor valami fénylő aurát vont feje köré. Mások arról beszéltek, hogy gömbvillámok, angyalok vagy torz, démoni lények jelentek meg Morucz körül a hatodik szám környékén.
A második félórára a tömeg mind izgatottabb lett. Azt mondák, ez összhangban volt azzal, hogy Morucz mind több ismeretlen, furcsa, zavaró szót kevert a szövegeibe. Sokan felálltak, oldalt és szélen lányok csoportosultak a színpadhoz. Moruczot utánozva, a zene lejtését vagy emelkedését követve ütemesen rángatózni, vonaglani kezdtek. És azt is hallani, hogy a koncert utolsó számára, mikor Morucz elkövette azt a végzetes dolgot, hogy rágyújtott, már mindenki állt a teremben és ide-oda hajlongott.
Később már senki sem emlékezett ezekre a percekre tisztán. Többen állítják, Morucz hipnotizálta és mozgatta a tömeget. Mások arról beszélnek, hogy az az utolsó szám már puszta halandzsa volt, földöntúli, idegen, torz nyelven előadott hadarás. És hogy Szasza és Kalap ekkorra kiestek a ritmusból, Petya elvesztette az ütemet, és már csak Morucz hangja szállt az erősítőkből.
És akkor, a szám közben, rágyújtott, és a füst körüllengte.
És a tömeg figyelte minden mozdulatát, és siklottak és vonaglottak és hajlongtak. És azt mondják, mindenki elvesztette önmagát, egészen addig, míg Morucz el nem pöckölte a csikket, oldalra, a függöny felé.
Azt beszélik, a poros, száraz szövet azonnal lángra kapott. A tűzoltóparancsok könnyeivel küszködve azt nyilatkozta az országos tévé híradójának, hogy az égési folyamat valóban pokoli gyorsan terjedt. Az öreg művházban nem volt automata oltórendszer. Csak három poroltó. Ám a menekülő, egymásnak feszülő, tóduló, rohanó tömegben senkinek eszébe se jutott leakasztani őket a falakról.
Az egyik lányt a folyosón taposták össze. Azt suttogják, csak egy összeégett massza maradt belőle. A másikat egy sarokba szorították be, ahol megfulladt. Két másik lány a bejárati ajtónál kialakuló tolongásban került a lábak alá. Mikorra kivonszolták őket a lángok elől, már egyikőjük sem lélegzett.
Azt beszélik, a zenekar három tagja beugrott a tömegbe, és mint az igazi sztárok, szinte úsztak a fejek, vállak, karok tengerén. Mind a hárman kijutottak, épségben, egy karcolás nélkül. Azt beszélik, csak az utolsók, a hátra szoruló vesztesek, az égési sérülést szenvedők, az egész életükre eltorzulók látták Morucz vesztét. Hátrapillantva látták őt, végig ott állt, a lángba boruló színpadon, és énekelt. A vezetékek akkorra már megolvadtak, az erősítő vászna elfolyt, a függöny lángoló darabjai hullottak rá, szikrák repkedtek körötte, izzó fa recsegett felette, de ő tovább énekelte érthetetlen nyelvű dalát. És van, aki azt állítja, hogy látta, hogy a végén, a szám végén a sötétből, hátulról, a füsttengerből hatalmas, karmos kéz nyúlt ki, gyengéden megmarkolta, majd berántotta Moruczot abba a halhatatlanságba, amely máig övezi alakját a városunkban.
vége
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.