D.-vel 2003 környékén ismerkedtem meg közös munkahelyünkön a * Általános Iskolában. Kellett pár év, jó pár üveg sör és pár tucatnyi biliárddal töltött óra, míg a kapcsolatunk barátsággá érett. Azt hiszem, a világhoz való viszonyunk hasonlóságát kedveltük a másikban, hogy ugyanolyan ironikusan és szelíd öngúnnyal tekintettünk a tanári pályára és a sorsunkra. Csak később tudtam meg, hogy az ő vesztes éntudata egy pár évvel korábban kezelt agydaganatból - is - fakad. Mikor leléptem a suliból, a barátságunk kitartott, és ép maradt, csak a daganat tért vissza. 2007 őszén hirtelen és drasztikusan súlyosbodott állapota, az orvosok pár hetet, hónapot jósoltak neki. Márciusig harcolt. Jártam hozzá, amikor tehettem és mertem. Nehéz idők voltak azok. Új, nem túl kellemes munkahelyem, és a kórházi látogatások érzelmileg szörnyen kimerítettek. A tehetetlenség érzete és a vereségtudat rányomta bélyegét minden lélegzetvételemre.
Miután meghalt, sokáig direkt nem foglalkoztam a történtekkel. Igazából ez volt az első, hogy végignéztem valaki lassú elmúlását. Persze minden nap eszembe jutott, de nem akartam tudomásul venni a végletességet.
Aztán, még ugyanazon a nyáron, Olaszországban, egy apartman teraszán, éjjel, jó pár pohár grappa után azt éreztem, meg kell írnom, töményen és sűrítve rögzítenem kell, hogy mi maradt bennem ebből az egészből.
A lenti töredékeket vetettem papírra.
1.
Elképzelem, mi lehetett ott,
és akkor, az utolsó
nyáron, Mallorcán – egy hét
a napon és a tengernél,
ha ugyan nem az óceánban
fekszik e sziget – én nem tudom.
Mi volt hát, amit tettél,
lehetőségeid lezárulta előtt,
bár e lakat, e szörnyű béklyó
ott várt már minden
nyári éjszakán, csakúgy,
mint ahogy a sors egyéb
csapásai várnak minket,
itt maradottakat.
Hányszor gondoltál később e pár
napra, a legjobb
döntésre életedben, mikor
már a párnák foglyaként,
tehetetlenül, bénán feküdtél,
saját, új, matracsírodban.
Mi maradt akkor számodra?
Az öröm, hogy végül nem tévedtél.
2.
Elzuhant a teste,
bénán, tehetetlenül, mint
rönk fa. Akkor még
tömör és súlyos volt, akkor
még nem ette meg a betegség férge.
Nem mozdultam. E tétlenség
fáj még most is. Aztán mégis, nevető
esetlenséggel hajoltam le érte, s vissza-
támogattuk testvérével a fotelba.
Mind éreztük – ez az esés több,
mint baleset, ez a mozgásközpont zavara,
mely súlyos gondokat jelez.
Aztán jöttek szülei, barátok, egy gond-
talan csecsemőt hoztak, és apró tréfákat, nagyhangú ugratást.
Jókedvet és bizakodást is, amire
én nem voltam képes.
Ő pogácsát evett vagy valami hasonlót, s tartóztatott, mikor
menni akartam. Végül csak elindultam, s apja
kikísért, egy-másfél hónap, mondta rövid bevezető után.
A lényegre tért, ehhez szokott, önkínzó keménységgel
tárta elém, s én akkor bólintottam, majd a lift ajtaját ütöttem, s végig, lefelé menet az elesettre
gondoltam.
3.
Bénán és tehetetlenül,
lyukas cipőben, kopott,
átizzadt ingben, a
munkanap minden ke-
serűségével, éhesen, fertőtlenítőt, s valami mély, ín-
tenzív, lemoshatatlan illa-
tot beszívva, csalódottan, s
elkeseredve, arcomon a vereség jóindulatú vigyorával,
áruló, rebbenő tekintettel, s né-
ha meginduló, zavart szavakkal
ültem a kórházi széken melletted, míg
te haldokoltál.
4.
Mikor hazaértem, fogtam
a lányom, s magamhoz emeltem. A szaga,
a súlya, a hangja,
matató kis kezei – mind
meggyőző bizonyítékok voltak, hogy
van valami, ami
önmagán túlmu-
tat az életem-
ben. Van egy dolog, ami több
mint a vereség és a gyász,
más, mint a kudarc és a tehetetlenség.
Apró, kilenc
kilónyi hús,
mely hozzám-
simul, s
boldogan sikongat, míg
táncolunk az
újpesti éjben.
5.
Nem az utolsó este volt,
melyet akkor sétálva
zártunk. Az utolsó előttiek
valamelyike tán, biliárd
utáni céltalan ődöngés. A
sör hólyagomban árnyas
helyek felé kormányzott,
végül barátságunk origó-
jánál, az iskolánál kötöt-
tünk ki. Míg a kerítés
tövében könnyítettünk ma-
gunkon, hosszan élcelődtünk,
nevetve a gesztus durvaságán.
Éjjel volt, nyáresti, kül-
és kertvárosi, s mikor elindultunk,
nem tudhattuk, hogy a szelíd lombok,
a szépen nyírt gyep és a csöndes ablakok
közt ott ólálkodik, figyel és vár a halál.