A minap eltűnődtem azon, miért nem tudok regény írni. Alapvetően azt hiszem, egyszerű a válasz: nem hiszek már benne.
Nem hiszem, hogy jelenleg bármiféle regényem megjelenhetne ebben az országban. Legfeljebb magánkiadásban.
Nem hiszem, hogy tartoznék kiadói körhöz, baráti társaságoz, járnék az Írószövetségbe, haverkodnák folyóiratokkal. Nincsenek befolyásos szerkesztőségi barátaim, neves íróismerőseim, mentoraim, akik egy-két jó szóval egyengetnék utamat. Soha nem voltam képes ilyesféle kapcsolatokat kialakítani, most épp emiatt áll úgy a helyzet, hogy lehet, elveszítem beosztásomat, munkahelyemet a civil életben is.
Nem hiszem, hogy képes vagy hajlandó vagyok elfogadni azt az irodalmi kánont, amit az irodalmi kánonokat alkotók fősodornak ítélnek. Semmi közöm a posztmodern, önironikus, szójátékokra vagy túlzóan a nyelviségre épülő – de izgalmas történet nélküli irodalomhoz. Ahhoz az irodalomhoz, mely öntetszelgő, saját nyelvébe és szépségébe veszett, de jó rég maga mögött hagyta az olvasót, és jobbára csak értő kritikusok közösségénék készül.
Nincs közöm az igényes nyelviség és magasirodalmi igény nélkül összetákolt ponyvairodalomhoz se. Nem érdekel a feminista, a zsidó, a mélymagyar, a népies, az álnépies, az urbánus, az összekacsingatós szekértáboros értelmiségi, sértett, nem értelmiségi irodalom művelése se.
Nem tetszik a nyugati világ divatjait épp egy unalomnyi ütemmel másoló népszerű irodalom se, az, ami nem több ötlettelen, szegényes manírnál.
Ha lehet, kihagynám a kéziratával házaló, majd magánkiadását barátokra, rokonokra tukmáló író szégyenét is.
Nem kedvelem már a pályázatokat se, az egy-egy megmérettetésre beküldött hatszáz kéziratnyi reménytelenséget, melyek rangsorában általában mindig csak harmadik, ötödik helyen szereplek.
Rühellem az irodalmi blogokat, melyek írói műhelynek hazudják magukat, és mindenféle tanácsot adnak boldog boldogtalannak, aki pedig ellenvéleményt kommentel, azt ex catedra a földbe döngölik.
Ki nem állhatom a nagy könyvpalotákat, melyek tele vannak szeméttel, de az a kevés könyv, ami engem érdekel, ami tényleg irodalom, háromezer forint/kötetnél kezdődik. Félelmetes, hogy ezek a láncok még nem buktak bele a bérleti díj és a raktárkészlet szorításába (utólagos megjegyzés: de, belebiktak, ugye Alexandra, ugye Ulpius?), noha én láttam hodálynyi tereiket, tele elhagyott kötetekkel.
És legvégül: nem szeretem az olvasót, ezt a kihaló állatfajt, a megmaradt pár generációt, akik szenvedélyből vagy kivagyiságból nem csak december húsz körül vesznek könyvet. Hat évig tanítottam, így tudom, milyen kevesen maradtunk, egy-két évtized, és végre vége lesz mindennek az ún. irodalomban.
De.
Szeretem a lenti írásom, melyre a legnagyobb dicséretet kaptam az elmúlt x évben. Az ítész, ki később szerkesztette, és megjelentette, azt vallotta róla, irodalom. Hiszek ebben a szövegben, és ez ad erőt, hogy mégis folyassam. Én is egyszerre érzem irodalmi igénnyel megformált szövegnek, horrornak és sci-finek, vagyis mindannak együtt, amiért megszerettem az olvasást.
Tekintve, hogy viszonylag rég jelent meg nyomtatásban, nem sértek semmiféle jogot, ha most publikálom. Íme.
Kutyák
1. A futás
Három dolog volt egymás mellett: a kutyatelep, a szeméttelep és a lakópark. Komódiék nem mehettek csak az első kettőhöz. A gazdagok házait magas, elektromos kerítés védte. A kaput őrség vigyázta. Ezen a kapun rajzottak ki a nagy, ezüst vagy fekete autók reggel, s hajtottak vissza este. Komódi gyakran a nyomukba eredt. Azt gondolta, vezetőik, utasaik észreveszik majd, hogy milyen gyors. Soha nem álltak meg. Nem is lassítottak. Az őr mereven bámulta futását.
A gyerekek a faluvégi, málladozó vályogházakból jöttek. Ezekben még hűvös volt a levegő harminc fok felett is. Előkertjüket – ha volt –, az Alföld sivataga nyaldosta. Négy-öt család lakott itt, a legszegényebbek. Az ő gyerekeik kapirgáltak a szeméttelepen naphosszat. Komódi volt köztük a legidősebb és a leggyorsabb.
Amikor a fiúk – mert mind sovány, tíz év körüli kölyök volt –, megunták a gazdagok hulladékának a böngészését, átmentek a kutyatelepre. Képesek voltak órákig elnézni a ketrec mögött őrjöngő vadakat. Némelyik állat felsértette ínyét a dróton. Kombó, a telep kövér, szakállas tulajdonosa tízpercenként rájuk kiáltott bódéjából. Egész nap az alumíniumból épült kis helyiségben ült. Hatalmas testét három ventillátor szárította. Az áramot állítólag a gazdagoktól lopta, földalatti vezetékeken. Amikor aztán megelégelte a hangzavart, színpadiasan kiballagott a ketrecekhez. A kölykök visítva futni kezdtek. Csak Komódi állt nyugodtan. Kombó minden egyes alkalommal megfenyegette őt:
– Most nem úszod meg, fiam! – de a gyerek nem mozdult. Halvány mosoly játszott arcán. Lábán remegett egy ér. A kövér mindig kiválasztotta a leggyorsabb állatot. Azt, amelyet a hétvégi viadalra szánt. Szombat esténként sötét autók, dzsipek és motorok parkoltak le a telep elé. A hátsó garázsban erős lámpák gyúltak. Komódi egy ízben ébren maradt, fölkelt testvérei mellől, s elfutott a fényig. Egy résen át látta a fémketrecben egymásnak feszülő kutyákat. A köröttük álló, őrjöngő, öltönyös alakokat. Kombó mindig a hét gladiátorát nyitotta rá. Talán tesztelni akarta a szombati viadal előtt. A kutya mint a rugó pattant fel, s nyílvesszőként vágódott ki a résen.
És akkor Komódi futni kezdett. Nagy, széles földút vezetett a kutyatelephez. Túlsó végén, talán száz méterre, a főút mentén vadalmafák száradtak a hőségben. Odáig kellett elérnie. A többiek addigra már az ágak közt kapaszkodtak. A kutya hat nagy ugrással beérte Komódit. A nap élesen tűzött, majd mindig dél volt, és mindig nagyon meleg. A levegő nem mozdult. De Komódinak pont ez kellett. Azt a szelet akarta érezni, amit a teste kavar. Amit az egymás elé rakott, izmos lábai, e két gép kelt. Olyan szerkezetek voltak ezek, amelyek bárhova elrepítették. Éjjelente az Üveghegyen túl járt, az Óperenciás-tenger partján. Csatakosan, izzadtan ébredt ágyában, s még sokáig lihegett maga elé. Tudta, ha megnézné lábfejét, fehér por borítaná. Tengerparti homok.
A földúton, ha futás közben hátralesett, láthatta a porfelhőben eltűnő kutyát. Az állat fokozatosan maradt le. Az utolsó húsz méteren zavarodottan megtorpant, megállt. Sokuk emiatt a kudarc miatt bukott el szombat éjjel is. A lehetetlen, amit átéltek, összetörte őket. A vézna, alacsony, semmi kis barna gyerek otthagyta, lehagyta, elhagyta csupa izom és harcra termett testük. Kombó pedig füttyentett nekik, s az öklét rázta a fáról röhögő fiúkra. Komódi ott állt a törzs mellett. Készen arra, hogy felugorjon a menedéket jelentő magasba, vigyorgott és lihegett maga elé. Nem volt más öröm életében, csak ez a győzelem. Még a szemét kincsei se értek ennyit.
A szülők küldték ki őket. Mindenki úgy boldogult, ahogy tudott. A világ egyre szegényedett. Kevesen éltek jólétben. Ők azonban olyasmiket is kidobáltak, amit mások továbbadhattak a város nyomorpiacán. Így hívták akkoriban a közpiacokat. Komódiék minden nap, végkimerülésig túrták az egyre növekvő szeméthegyeket. Ha értékes dolgot találtak, szépen kimosott nejlonszatyorba tették. A meleg ellen műanyag palackból locsolták a fejüket. Zavaros, áporodott víz volt benne, egy szennycsatornából hozták.
Néha tényleg jó dolgokra akadtak. Kiszakadt hővisszaverő köpenyre. Félig telt víztisztító szűrőre. UV-sugázás elleni krém tubusára. Lejárt izzadásgátló tablettákra. A nyomorpiacon leginkább ezek mentek. A hőség elleni védőeszközök. De a kupacok, melyek éjszaka, rejtélyes módon terjeszkedtek, más fontos dolgokat is rejtettek. Élelmiszermaradékot. Ruhaneműt. Elektronikus alkatrészeket. És olyan tárgyakat, melyeknek a funkciójáról Komódiéknak fogalmuk sem volt. Lelkük mélyén sejtették, már nem is lesz soha szükségük ilyesmire. Mégis, hazavitték ezeket is lelkiismeretesen. Napról napra átszurkálták, -turkálták a halmokat hosszú akácbotjaikkal. Az akác bírta egyedül a klíma változását.
Közben a táj köröttük lassan átalakult. Dél felől, mint egy óriás hullámos haja, nagy, sárga homokbuckák göndörödtek. Megközelítették, majd elhagyták a falu házait. A legtöbben elmenekültek előlük. A lakópark utcáit naponta söpörték. Komódi most már minden reggel poros lábbal ébredt. Felhajtotta a takarót, s végignézett gyönyörű végtagjain. Az orvos azt mondta apjának, értúltengés. Vagy valamiféle genetikai elváltozás. Komódi anyja, aki belehalt a szülésbe, túl sokat volt kint a napon. Gyerekének két, csupa ín és izom tagját erek százai hálózták be. Ágyéktól lefelé úgy nézett ki, mint valami anatómiai szemléltető ábra. A kék és lila erek kidomborodtak bőréből és szívének nyugodt ütemére lüktettek. Húsa feszesen és duzzadtan szívta be vérüket. Komódit a szemétben talált húsra emlékeztette ez a látvány. Arra, amit eladtak Kombónak és kutyáinak. Melyre másoknak is fájt a foguk.
Mély, szemét alatti járataikból a patkányok is élelemre vadásztak. A gyerekek szerint több száz tanyázott a kupacokban.
2. A vereség
Az az éjszaka lopással kezdődött. Komódi nem jószántából tette. Elnézte apja fejsebét a gyertyafényben, s két húga feketén csillogó gombszemeit. Apró, sárgán és tanácstalanul remegő lángnyelv tükröződött bennük. A férfi esésére riadtak fel. A városból egészen idáig bírta, a vérveszteség csak a konyha közepén döntötte le lábáról. Hazajött szétroncsolt, megtámadott fejével. Komódi kapcsolt a leggyorsabban. Vizes kendővel kimosta a sebet. Nem tudhatta, hogy a szennyvíz baktériumai miatt fertőződik majd el pár nap múlva. Apja soha többé nem tér magához. A vágás egyébként is végzett volna vele. A nyomorpiaci viták gyakorta zárultak így, de a gyerekek mindezt nem sejthették.
Komódi sokáig gondolkodott a kendőt markolászva. Aztán lehúzta apja cipőjét. Felhajtotta a bélést, s előkotorta alóla a pénzt. Szombat volt, a harc napja. Valami törülközőt csavart a sebesült fejére. Felhúzta az ágyába. Megoldotta másik cipőjét, övét. A férfi egyenletesen lélegzett. Néha motyogott. Szájából ilyenkor kiáramlott a szoba levegőjébe az alkoholszag. A két kislány sírdogált, mikor Komódi rájuk zárta az ajtót.
Úgy volt, ahogy remélte. Csillogó autók a holdfényben. Kombó viskójából fény szűrődött ki. A garázsból cigarettafüst és zsongás. A kutyák szűköltek a ketrecekben. Ahogy megindult a garázs felé, valami felmordult a bódé ajtaja mellett. Erőltetnie kellett a szemét, hogy észrevegye a kikötött kutyát.
Nem tudhatta, hogy agárnak nevezik ezt a fajtát. Mikor közelebb ment, s a hold is jobban kisütött, elhűlve szemlélhette kecsességét. Az állat idegen lénynek tűnt szemében. Csupa ín és izom volt. Soványság és elegancia. Testét finoman hálózták a lüktető kék erek. Feszülten meredt Komódira, mert már akkor megérezte versenyük lehetőségét.
A fiú fülét halk beszéd ütötte meg. Oldalt került, a kis bukóablak alá. A húgyszagú sötétben fülelt, s figyelt a bentről elődörmögő hangra. Kombó beszélt, de olyan szépen, mint még senki Komódi előtt. Nyugodtan és magabiztosan magyarázott valakinek:
– Mi itt, ugyanilyen ökoszisztémában élünk, kölcsönös egymásrautaltságban. Elég az összefüggések egyetlen elemét megbontani, s minden borul. Annak idején rendszerelméletet hallgattam az egyetemen. Hosszú út vezettet a sintérkedésig, volt időm gondolkodni a tanultakon. A komplex rendszerek nem állandóak. Folyamatos változásban vannak, mivel a létrehozó tényezők is elmozdulnak. S mert az ember az egyik legösszetettebb dolog önmagában is, törvényszerű, hogy a bolygón egy nagyon ingatag rendszert hoztunk létre. Ez most összeomlóban van. Senki nem mondja ki, de mindenki érzi, sejti, tudja. Ott van a kutyák szemében. Mert persze mindez fenyegeti az én kis világomat is. A hőmérséklet emelkedése. A munkanélküliség. A növénytakaró átalakulása. Az állatok viselkedése. A gazdaság... Már ami megmaradt belőle – többé nem jelent semmit. Úgy élek, ahogy tudok. Megteremtettem a saját ökoszisztémámat – s ez most felbomlóban van. Tudod jól, miről beszélek. Ideköltöztek ezek az újgazdagok a szomszédba. Ők túl fogják élni, történjen bármi. Legföljebb szedik a sátorfájukat, s mennek északabbra. Amit megszereznek, az több, mint elég számukra A javak újraelosztását sajátos módon hajtják végre. Kidobálják a fölöslegüket a hátsó udvarba. Az elmúlt évek alatt egész csinos kis szeméthegy gyűlt össze a kertek alatt. Erre, mint a legyek, jönnek a gyerekek. Kiszedik a javát, ami még használható, s odaadják szüleiknek. Azok pedig újratermelt és újraértékelt áruként eladják a városi piacon. S hogy jövök én a képbe? A kölykökkel szerződést kötöttünk, hogy a hús ehetetlen részét nekem adják. Újforintban fizetek érte, nem sokat. De nekik ez is vagyon. Nekem egy hétvégi harc százada. Ez a hús megy a kutyáknak. S a kutyáim szombatonként emiatt olyan erősek a ketrecben. De ha végigvisszük, még te is benne vagy a rendszerben. Hozod a saját állataid és a gazdag fogadókat. Nélküled nem tudnék fizetni a kölyköknek. Nem tudnám etetni a kutyákat, s nem lenne jutalékom. Neked is jól jött ez a félreeső hely. A csöndes tanyavilág, ahol át lehet hágni minden szabályt. Az állatmentési rendelet okán a városban fajpusztítónak tekintenének minket. De itt nincs, aki szóljon. S mivel nem maradt már semmi szórakozás ezen az istenverte sártekén, mindenki jól jár egy kis harccal.
– Ez a rendszer van most veszélyben. Meg kell értened, hogy elfogadd a kérésem, minden elemét világosan át kell látnod, barátom. Régóta ismerjük egymást, még az állatkertből. Tudjuk, mikor csúsztat a másik. Én most nem hazudok, s nem lehúzni akarlak. De az utóbbi hetekben mind kevesebb húst bányásznak elő nekem a fiúk. Valami történik a lakóparkban, hogy így felhígult a szemetük. Szegényednek vagy tartalékolnak, a fene tudja. Mégsem mehetek oda megkérdezni, azzal beavatkoznék a körforgásba. De tény, hogy a kutyáim nem kapnak már annyit, amennyi kellene. A győzelem számomra mind esélytelenebb. Elgyöngült, fáradt és vérszegény állatokkal nincs miért harcolni. Ha csökkenek az esélyeim, akkor bajba kerülhet a jutalékom is, s így a megélhetésem, a jövőm válhat kérdésessé. Márpedig ezt egyikünk sem akarhatja. Se te, se én nem szeretném, hogy mindennek vége legyen. Ám ha nem érzem biztonságban magam, elmegyek. Eljöttem az egyetemről, az állatkertből, a fővárosból – nem esne nehezemre most sem továbbállni. Vannak új ötleteim. A fiúk, akik a szemétben kapirgálnak, teljesen elvadultak. Más fajsúlyban is lehetne folytatni a harcot. Nem kellene a kutyákkal bajlódni. Úgysem maradnak már sokáig köztünk. A kipusztulás szélén állnak, mint az összes, nem génmanipulált lény. Ha látnád, hogy lihegnek egy-egy melegebb napon. Csak azért imádkoznál te is, hogy minél előbb vége legyen a történetüknek. De mi volt ez?
Amikor Kombó kijött a kopogásra, s Komódira világított zseblámpájával, a fiú megmondta neki, hogy fogadni akar. Nyújtotta felé a papírpénzt. Izzadtnak és mocskosnak tűntek kezében a bankjegyek. A kövér férfi mögött kilépett az ajtón beszélgetőtársa is. Kíváncsian végigmérte a kölyköt. Közben az agár nyakát cirógatta. Nem kellett meghajolnia. Alacsony, sánta ember volt. Egyik kezén két ujj hiányzott. Fehér öltönyt és fehér kalapot viselt. Komódi felé fújta a füstöt kis barna szivarjából, majd megkérdezte Kombót, mit akar a gyerek. Komódi megismételte, s hozzátette, Kombó kutyájára fogad. Arra, amelyiket lehagyott a héten. A fehér öltönyös nem értett semmit. Kombó magyarázta el neki türelmetlenül. A gyerek végig kinyújtott karral tartotta a pénzt.
Akkor, mikor a vendég már mindent tisztán látott, lágyan elmosolyodott, s a földre köpött. Majd Kombó kutyáira tett valami gúnyos megjegyzést. A kövért erre elfutotta a méreg, s állával az agár felé bökött. Komódi ezt is elhagyná, közölte jegesen, mire a kalapos szótlanul méregette a két embert, majd leoldotta a pórázt a kutyáról. Az állat szökellve, táncolva tett pár lépést. Megszagolta Kombó cipőjét és Komódi ágyékát, aztán körbefutotta az udvart. Most látszott csak, milyen szépen mozog. A fehér ruhás férfi végre odalépett a gyerekhez, s elvette a pénzét. Megszámolta, majd tízszeres összeget ajánlott Komódinak, ha lehagyja a kutyáját száz méteren. A fiú az agár felé lesett, mely a ketrecek előtt suhant. Az összes kutya meredten bámulta, valamiért egy se merte megugatni. Komódi bólintott, mire a sánta férfi vastag, bőr pénztárcát vett elő, s leszámolta az összeget. A két bankjegycsokrot Kombónak nyújtotta. Majd füttyentett a kutyának, s a garázs felé indult.
A kövér is átszámolta a pénzt, aztán Komódira meredt. Fejét csóválva sziszegett valamit, a gyerek nem hallotta, közelebb ment. Kombó a falu felé mutatott, s Komódi megértette, hogy hazaküldi. Megrettenve, fejét rázva hátrált. Mögötte a garázsból kirajzottak a vendégek. Így már nem is maradt ideje elmenni.
Két autó, két magas, halkan pattogó terepjáró állt a földútra, bekapcsolt távolsági fényszórókkal. Majd az almafákig el lehetett látni. Ott egy harmadik kocsi parkolt le, tompított fénykörökkel várva a befutót. A fogadók a kezdőpont, a két kocsi közé gyűltek, a kalapos kezdte tőlük beszedni a pénzt. Öltönyös férfiak, selyembe öltözött nők, alkohol, cigaretta és parfüm szagába burkolódzva lesték a fénypászmákat. Aztán az úton bóklászó kutyát, és a port rugdosó Komódit vették szemügyre. S hamarosan mind eldöntötte, kire tesz. Mikor végzett, a sánta intett a félrehúzódott Kombónak. A kövér férfi sötét ábrázattal Komódihoz ment, megfogta vállát, majd a kocsik elé kísérte. Sarkával méternyi vonalat húzott a porba. A kalapos füttyentett kutyájának, mire az lágyan odaügetett lábához. A férfi elrakta a pénzt és jegyzeteit, aztán a gyerek mellé vezette az állatot. Mögöttük elcsöndesült a társaság. Valahol a mezőn tücsök ciripelt. A szikkadt, kiégett földből előfüstölgött a meleg, szellő se rezdült. Komódi megérezte a futás izgalmát. Szeme sarkából látta ellenfelét, a nyelvét kinyújtó, lihegő, ugrásra kész karcsú alakot. Valaki mondta nekik, hogy dudaszó lesz. Nem is értette először. Vállán még ott voltak a húsos ujjak. Porszemek csillogtak a fényszórónyalábokban, távolabb egy lepke verdesett át köztük. Fönt, az ég peremén halványkéken csillogott az USA hőelfogó pajzsa. Ekkor szólalt meg a hang, s Komódi rájött, ez a jel, mert Kombó elengedte a vállát, s a kutya kivágott mellőle.
Az állat versenyhez volt szoktatva. Egyenes vonalban, megnyúlva száguldott, az út adta pályán. Komódi először azt hitte, sosem éri utol. Látta a port, ahogy az ő vesztesei láthatták, s az agár hosszabbodó, rövidülő sziluettjét a felhőcske mögött, előtt. Aztán megérezte a saját ritmusát, s a szél befonta testét. Mind gyorsabb és gyorsabb lett, s az éjszaka tárgyai összemosódtak oldalt. A levegő úgy vált ketté előtte, mint valami könnyítő vízpermet.
A kutya gyors volt, de a harmincadik méternél beérte a gyerek. Harminc méterrel hátrébb felzúgott a társaság. Valaki tapsolt, bravóztak és hujjogtak. Komódi megérezte a győzelem ízét. Olyan volt, mint a vigyor az almafák törzsénél. Az egyetlen jó dolog a napjában. Aztán az ötvenedik méter tájékán még előnyt is tudott szerezni. A kutya idegesen oldalt lesett, csak a pillanat töredékéig. Értetlen, zavarodott tekintetével a fiú villogó, surrogó lábait figyelte. Komódi alig látta vékony testét letűnni, mert előre nézett. A várakozó autó fényeire. Így haladtak fél méternyi különbséggel egészen a táv utolsó negyedéig. Már látszott a magányos jármű sofőrje, cigarettájának parazsa. Komódi tudta, lábaiban ott van a végső erőfeszítés lehetősége. Az erekre gondolt, a finom folyóhálózatra, amely oly erőssé tette őt. S arra, hogy még gyorsabban rakja egymás elé tagjait. Már nem is szél, vihar kerekedett körötte. Úgy vélte, háta mögött tölcsérben kavarodik a por. Lenézett oldalt. A kutya orra mind jobban kezdett elmaradni bokájától. Fényes, csillogó szeme rémülettől csillogott. Ekkor történt, hogy fogaival odakapott a gyerek felé.
3. A lakópark
Nem egyik napról a másikra történt. Fokozatosan, lassan és nyugodt ritmusban romlott le minden. A változások bizonyára azt tükrözték, ami odakint, a világban zajlott. De a végső pusztulásban más is közrejátszott. Emberi hanyagság, reménytelenség és félelem. A személyzet szökött meg legelőször. A kertészek, a szobalányok, bejárónők, gyerekfelügyelők. Még az őrség marad legtovább, egészen halálig, érthetetlen hűséggel. Mögöttük, a kerítésen belüli házak falai megrepedeztek a melegtől. Mivel az áramszolgáltatás akadozott, a légkondicionálás nem volt egyenletes. Márpedig ezeket az épületeket nem ilyen forróságra tervezték. Állandó hűtés hiányában, s a hőmérséklet vad ingadozása miatt az ablakok, ajtók kifordultak keretükből. A küszöb megduzzadt, a parketta felpúposodott. A rendezett kis kerteket, parkrészleteket felverte a futókaktusz és a szúrós, kiirthatalan dűnei gyom. Mivel elmaradtak a takarítók, a finom homok belepett mindet. Beette magát a ruhákba, sarkokba és szemhéjakba. Az autók bonyolult műszereit naponta ki kellett porszívózni. Védekezésül a garázsokat próbálták hermetikusan zárni. Később, mikor az üzemanyagellátás is akadozni kezdett, reggelente egyre kevesebb kocsi mozdult ki, egye több utassal. Rosszkedvű háziasszonyok bámultak utánuk koszos ablakok mögül.
Sokan a nyár végén csomagolni és költözni kezdtek. Mások kitartottak, állásuk, vagyonuk vagy egyéb kötöttségük miatt. Voltak próbálkozásaik, hogy újraszervezzék az életet, és úrrá legyenek a káoszon. Beosztották egymás közt a porseprést, kutat kezdtek ásni, s akácot telepítettek a kerítés elé. Ám mindez csak ideig-óráig használt. A sivatag mind erősebben ostromolta a gyepet, s a reményvesztett önkéntesek elmaradtak a seprűk mellől. A kút két hét múltán kiszáradt. Az akácot elfelejtették öntözni, s satnya hajtásai megperzselődtek a szárazságban.
Éjjelente a házak műanyag kapcsolóelemei puskalövéshez hasonló hangon kezdtek pattogni a hőmérséklet-különbségtől. Minden hátramaradó felriadt erre a vészjósló hangra. Később valódi fegyverropogás törte meg a fülledt csendet. Egy téleleji napon az őrséget legyilkolták. Három épületet fosztottak ki az ismeretlen támadók. Másnap délre jöttek csak meg a rendőrök. Ki sem szálltak golyó lyuggatta kocsijukból, úgy vették fel a jegyzőkönyvet. Körbehajtottak az elvadult utakon, majd néhány ígérettel távoztak.
Ekkor újabb családok pakoltak be drága autóikba. Akik maradtak, fegyveres őrséget szerveztek. Ám több fosztogató nem jött, s a lakosok egy idő után rájöttek, hogy nincs miért jönni. A dörrenésekkel tarkított éjszakákon, áram, víz és élelem nélküli házaikba húzódva fel kellett ismerniük a vereséget. Pénzük, a huszonkettőben bevezetett újforint távoli bankokban hevert, egyre értéktelenebbül. Lehetőségeik folyamatosan csökkentek. Az emberi világ kihátrált mögülük, s szembetalálták magukat a külső dolgok kényszerítő erejével. Olyan tényezőkkel, melyre senki nem készült fel. Miután ezt végiggondolták, s megértették, a lakópark végleg elnéptelenedett.
4. A látogató
Komódi a nyílásra hajolva fülelt, s várt. Orrát kendő takarta a bűz elől. A kutya halkan nyüszített lábánál.
Mindketten hallották, ahogy odalenn a szemét mélyén motoszkál a patkánycsalád. A fiú körbenézett, s próbálta felmérni a kivezető járatokat. Két szemétbuckával odébb sötétlett egy nyílás. Úgy emlékezett, hat lépésnyire tőle van a másik menekülőkürtő. Mély levegőt vett, majd elengedte az állatot.
Kotorékféle volt, a legkisebb a megmaradtak közül. Úgy kaparta be magát a szemét alá, mint valami fúrógép. Nyüszítve hörgött, mikor elérte a fészket. Komódi felállt, s figyelt.
Tudta, hogy húga, az egyetlen, aki megmaradt, éhes. Ahogy éhes volt ő is, és éhesek a kutyák is. A telep halkan aszalódott a forróságban, minden állat ketrece sarkába bújva szuszogott. Kombó megfeketedett feje a karón mintha pontosan felé nézett volna. A távolban csillogott valami, talán szélvédő. Azonban Komódinak nem volt ideje jobban szemügyre venni – az egyik nyílásból kivágódott a patkány.
Ez is a rózsaszín, szőrtelen, új fajtájúak közé tartozott. Lassan változtak a forróságban, ahogy minden más is átalakult. Egy ilyennek a húsa pár napig elég két kutyának. A megmaradt ketreclakók addig kaptak haladékot, míg Komódi felhizlalta, s levágta őket. Egy kutyából a húgával másfél hétig eléltek. Ha jól beosztották.
Most, ahogy a patkány után iramodott, érezte, valami a talpába fúródik. Nem törődött a fájdalommal, csak a szemét közt cikázó testet figyelte. Zörgő nejlonokon, olajos palackokon vágtatott át, s majdnem elcsúszott. Összeszedte minden erejét, s belehúzott. Megkerültek egy nagy dombot, s a mező felé fordultak. A patkányok alapvetően féltek a nyílt tereptől, de ez most nagyon kétségbeesett üldözőjétől. Joggal, a fiú már szinte rajta volt. A sík, füves térre érve hamar beérte. Mikor már csak kéznyújtásnyira volt tőle, ráugrott, s súlyával nyomta agyon. A biztonság kedvéért roppantott nyakán, de ekkor már térdelt fel, s a mozgást figyelte a szemétben. Mindjárt meg is pillantotta a tétován szaglászó másik példányt. Nekiiramodott. A föld alól felcsattant a kutya csaholása. Talán valamelyik szembeszállt vele.
A kölykök jó része elment a szüleivel. Néhányan maradtak, páran visszaszöktek. Továbbra is a szemétből éltek, s a felnőttek nélküli vályogházakban laktak. Addigra már a falu is elnéptelenedett, egykori lakói magukkal cipeltek minden mozdíthatót. A gyerekek inkább a lakópark elhagyott házait járták, s összeszedték, ami még használhatónak tűnt. Egy nap a dolgok elosztásánál vita robbant ki. Komódi megütött egy magas, erős fiút, mire az pár társával s Komódi egyik testvérével elhagyta a csoportot. A többiekkel ezután nem volt gond. Délutánonként Kombó kunyhójához gyűltek. Egy kutya taposóketrecben hajtotta a ventillátort, a szelét még érezhették ők is a küszöbön. Kombó ilyenkor mesélt nekik, legtöbbször hajótörött gyerekekről, kik szigetükön két pártra szakadva egymás ellen fordulnak. Komódi hallgatott és figyelt.
Amikorra végzett, négy patkány teteme feküdt kiterített lába előtt. A kutya is előbújt a föld alól, orrán rubintgyöngyökként bukkant elő a vér. Lenyalta, s Komódi lábához simult. Igazából ez volt az egyetlen megbízható állat. A vadászat még a vérben volt, s tudta, a fiútól függ a jövője. A többi a ketrecben már félőrült volt a melegtől.
Ahogy azok is, amelyet Kombó uszított rá a fosztogatókra. A férfiak éjjel jöttek, teherautóval. Lövések dörrentek, s a fiúk erre bújtak elő a vályogházakból. Megindultak a telep felé. A teherautó elhúzott mellettük, nyomában a hat megvadult, vérre szomjazó kutyával. Sötét volt, és mindannyian, a gyerekek és az állatok is tudták, milyen messze van a menedék. A szörnyű futás ritmusát lihegés, s hátulról felcsattanó sikolyok adták. Csak Komódi ért célba.
Összeszedte a patkányokat, s ismét végignézett a környéken. Az úton már megnőtt a jármű, apró pontból ökölnagyságúra hízott. Lassan, lépésben haladt – tolta valaki. Rá, a telepre vivő földútra. Komódi füttyentett a kutyának, s megindult a kunyhó felé, ahol húga hűsölt. Egy lesoványodott állat most is hajtotta a ventillátort, néha fáradtan megállt. A lány ekkor megdobta valamivel. Komódi arra gondolt, a szebbet is itt hagyhatta volna a másik fiú tesvérei közül.
Nem az alumíniumbódé miatt, és nem is a mezőn fekvő, össszemarcangolt társai okán látogatta meg azután az éjszaka után Kombót. Hanem mert rájött, hogy a férfi már veszélyes. Mióta a falu kiürült, s a lakópark is elnéptelenedett, a sintér egyre furcsábban viselkedett. Talán mert nem jött több autó szombatonként. Egész nap csak szendergett, izzadt és motyogott az árnyékban. Később a gyerekeknek a szigetes történet helyett már csak a végítéletről beszélt. Égi tűzről, amely megtisztítja a földet a férgektől. Komódi mindig is sejtette, hogy Kombó – önmagán kívül – mindenkit feláldozhatónak tekint.
Álmában szúrta le, egy régi, rozsdás ollóval. Aztán ugyanezzel levágta a fejét, s karóra tűzte a kapuban. Ahogy azt Kombó mesélte.
Később áthozta megrettent testvérét új otthonukhoz. A hat kutya, a hat támadó soha nem tért vissza. Az élelem a szemétben egész sokáig kitartott. Nagyjából akkor fogyott el, mikor a húg megszülte Komódi gyerekét. Egy ebihalszerű, végtag nélküli kis lényt. A kutyák ekkor már régóta éheztek. A fiú tudta, hogy neki kell megetetnie mindenkit a telepen. Aztán eszébe jutott a buckákban lakó patkányhorda.
Az autó egyre közelebb ért az úton. Néha kilesett mögüle az, ki tolta. Kopott, fehér vászonöltönyt viselt, kalapját szemébe húzta. Komódi besétált az udvarra, hátra-hátranézve a látogatóra. A lány az ajtóban állt, szemét ernyőzve bámulta a közeledő járművet. Tizenhárom évesesen érett nőnek tűnt barnaságában. Komódi az árnyékba dobta a tetemeket, s bezárta ketrecébe a kutyát. Addigra az idegen odaért hozzájuk.
5. Kiszáradt almafák
Az autót a kapuig tolta, s ott lihegve nekidőlt a karosszériának. Felnézve szemközt találta magát Kombó fejével.
– Üdv, pajtás – biccentett az öltönyös, majd körbefordult. A lány mereven bámult rá, Komódi pedig kilépett a ketrec árnyékából.
– Te vagy az, fiam? – pislogott rá a sánta férfi. Komódi bólintott, majd lassan közelebb jött. Mondott valamit, de egyikük sem értette. A fiú ráébredt, hogy hetek óta nem beszélt. Újragondolta, mit akar, majd óvatosan kimondta: – Miért jött ide?
A sánta benézett a kocsiba, majd kinyitotta az egyik ajtót. Benyúlt, s egy palack vizet vett elő. Ivott, közben folyt öltönyére is.
Ruhája mocskos volt, s Komódiig bűzlött. A cipője orrát ronggyal kötözte át. Slicce körül vérfoltok barnállottak, ép kezében remegett az üveg. Még ivás közben is hol a lányt, hol Komódit, hol a kutyákat leste.
– Megmaradt a nyoma? – kérdezte aztán, leengedve arca elől az üveget. – A harapásnak… – Rókaszerű, sárga ábrázata zárkózott, óvatos arckifejezést öltött. Aztán, mikor rájött, hogy senki nem fog válaszolni neki, felpattant a motorháztetőre. A lány riadtan behátrált a viskóba. A kutya hátul megállt a hajtókörben, így egyszerre minden elcsöndesült.
– Azért jöttem, hogy megmentselek titeket! – kiáltotta a férfi, ölelően széttárva karját. – Ádám és Éva, utolsó lakói a földnek, halljátok szavamat!
Elhallgatott, s Komódira mutatott: – Te, aki gyorsabb vagy a gondolatnál, aki a világ legjobb futója lehettél volna, figyelj! – a lány felé fordult, aki már szinte eltűnt odabenn. – S te, ismeretlen szépség, bárki légy is, fülelj rám, mert többször nem tudom elmondani.
Felsóhajtott, majd hátradőlt, lehuppant a tetőre. Mint egy ócska, rozsdás széken – úgy ült az elnyűtt kocsin.
– Onnan jövök, ahol vége mindennek – folytatta csöndesebben. – Az ember feladta, s menekül, ki merre lát. Átvergődtem tűzön, vízen, forró pusztaságon, az elhagyatott, sókristálytól csillogó városokon. A kormány eltűnt, a lakosok vagy elpusztultak, vagy emigráltak Svédországba. Nincs már senki ezen a kiürült vidéken rajtunk kívül. Hat napja nem ettem, s két hete nem találkoztam élővel. Az autómat huszonkét órája tolom, remélve, hogy marad elég erőm idáig. Minden vágyam az, hogy mielőtt itt hagyom ezt a vidéket, még valami jót tegyek – veletek, gyermekeim.
Komódi leguggolt a sarkára, s a homokban kezdett kapirgálni. A nap a tarkójára tűzött, de a férfit szemből érte. Ezért nem aggódott. Tudta azt is, mögötte van a Dög ketrece.
– De hogy éltétek túl? – kérdezte hirtelen valódi érdeklődéssel a sánta.
Komódi megvonta vállát:
– Gyorsan futok.
– Ezt tudom. És?
– A patkányok és a kutyák lassabbak nálam. Minden kutya lassabb nálam – szögezte le a fiú. A vége motyogásba fulladt. A férfi az autón feszülten figyelte.
– Mi lett a kutyájával? – nézett fel rá a fiú.
– Elcseréltem.
– Mire?
– Valami fontosra.
– Mit akar?
A sánta megérezhette, hogy nincs értelme tovább kertelni. Komódi olyan színtelen és közömbös hangon beszélt, mint egy vadász az erdőben.
– Kombónak – intett a férfi a fej felé – a garázsban volt némi benzintartaléka. Köthetnénk üzletet, fiam.
Komódi felegyenesedett, és hátrált egy lépést. Mintha csak az árnyékot keresné:
– Mit ad érte? – kérdezte ingerülten.
– Elviszlek titeket, ahova csak akarjátok. Fel, az északi hűvösbe. Ott még vannak igazi országok. Emberek, akik jól élnek Akik szeretik a sportot, s tisztelik a gyors futókat.
Komódi elgondolkodott, majd felszegte fejét, s dacosan a kutyákra mutatott:
– Itt is tisztelik a gyors futókat.
– Én értem, de… – a férfi hirtelen elfáradt, arca megöregedett. Komódi észrevette, mielőtt megtette volna. A gyilkos szándék ott volt a csontra merevülő vonásokban. Ugyanaz az arc volt, amely föléhajolt, megharapott, sebesült bokája, s könnyező arca fölé azon az éjjelen. Nem érdekelte őt a másik ember fájdalma.
– Zárkózz be! – kiáltott a fiú a lányra, majd kinyitott egy ketrecet.
Ekkor a sánta már elővonta fegyverét, és az ugráshoz készülődött. De mikor meglátta az előrontó, veszettül csaholó valamit, megtorpant.
Komódi közben megkerült egy másik ketrecet, s így kitért a kutya látóköréből. Az csak az autón álló férfira figyelt.Sovány, de elszánt és dühös állat volt. Hetek óta nem járt a szabadban. Komódi korábban néha kiengedte őket, de az éhezés kezdetétől már nem merte. Ez a kutya most felborzolt nyakszőrzettel, rózsaszínig húzott ínnyel figyelte a hatlövetű pisztoly minden ingását. Talán ez a fegyver volt az agár ellenértéke.
– Mit akarsz, fiú? – kiabálta a férfi.
Komódi azonban már nyitotta is a következő ketrecet. Amint a lakója eszmélt, s kirontott, eldördült az első lövés. Áldozata felnyüszített. A második előbb ehhez a sebesült, porban vonaglóhoz rohant, majd egyazon lendülettel az autóra ugrott. A sánta lőtt, de elvétette, s az állat a lábába mart. Hátrálva lerántotta, a férfi elesett. Így azonban épp‘ a sárga, eszelős szemek közé tudta nyomni a cső végét. Komódi látta a szétrobbanó csontot, mire kiengedett még két kutyát. Párban jöttek elő, s látszott, hogy összeszokott harcosok. Gyorsan, ügetés közben felmérték az udvart. Épp csak belenyalintottak a porban csillogó vérbe és az agyvelőbe, már támadtak is. A fiú magára húzta a megüresedett ketrec ajtaját. E kettőtől tartott ő is.
Az idegen közben talpra állt. A motorház már össze-vissza horpadt riadt teste alatt. A forróságtól vibráló levegőben forgott, kereste a célpontokat. Lent úgy körözött a két sötét támadó, mint nagy madarak árnyéka a földön. A férfi rásütötte egyikre fegyverét, majd pánikszerűen még egyet lőtt. A kutya némán eldőlt a porban. Párja ekkor felugrott, lendülete ledöntötte a férfit, bele a szélvédőbe, ami felrobbant alattuk. Pár pillanatig összefonódva kapálódzott a szőrös test, az öltönyös végtagok, agyarak és a pisztoly. Aztán új, utolsó lövés harsant. A kutya vinnyogva hátrált, lecsúszott a kocsiról. Komódi arra lépett elő a ketrecből, hogy bekúszik a kocsi alá.
Volt egy nagy, hosszú rúd a szélső ketrec oldalának döntve. A végén kampó, csillogó, vágóhídi szerzemény. Ezt vette magához a fiú, majd kinyitotta a Dög ketrecét.
Mögötte, mint sérült bogár, próbált kimászni a férfi a szélvédőből. Komódi nem figyelt rá, csak a helyes mozdultra. A kutya, melyet még a koplalás se tört össze, leste minden mozdulatát. Megérezte az alkalom sajátosságát, mert ezúttal nem támadta meg a botot. Hagyta, hogy a kampó a láncába fonódjon. Komódi hátrálva húzta ki őt a ketrecből. A sánta ekkor már térdelt a kocsin, s felemelte pisztolyát. Komódi feszülten figyelte, ahogy kitárazz – csilingeltek a hüvelyek a forró fémen.
– Ne! – szólt a fiú, s meglökte a botot. A Dög felmordult. A sánta odafenn lenézett rájuk.
– Jézusom, mi ez? – nyögte golyók után tapogatva zsebeiben.
– Elengedem – figyelmeztette a fiú.
– Megöl téged is.
– Engem kutya nem ér utol. Maga is tudja.
A férfi leengedte a pisztolyt, majd a földre dobta:
– Jól van! – kiáltotta elkeseredetten. Megharapott lábából a cipőjébe folyt a vér. – Jól van, elég volt, beismerem, hogy te győztél akkor este. Emlékszem rá, ne hidd, hogy nem. Úgy futottál, mit senki más, és a kutyám megharapott, ezért tudtam elnyerni a pénzed. Kell? Visszaadom szívesen. – Zsebébe nyúlt, de Komódi felemelte egyik kezét.
– Nem kell – mondta. Közben kinyílt ismét a viskó ajtaja. A lány egy könyv kitépett lapjával legyezte magát. Melle alatt átnedvesedett a póló.
– Nem kell a pénze. De adok magának benzint – folytatta Komódi. A sánta kivárt. Tudta, mivel gonosz, romlott és sokat látott ember volt, hogy jön még valami.
– Csak annyit kell tennie, hogy elfut a kiszáradt almafákig – folytatta Komódi, igazolva a sejtést. Mutatta is. A bekötőút túlsó végében csonkok sorakoztak a remegő levegőben.
– Fussak oda? – kérdezte a sánta hitetlenkedve. Úgy csinált, mint aki nem érti. Ujjai rátaláltak valamire nadrágjában. A földre nézett, s mozdult, de Komódi követte tekintetét, s gyorsabb volt ismét. A pisztolyhoz ugrott, s felvette. A kutya botját így el kellett engednie egy pillanatra. Halk, gyomrot rezegtető mordulás volt a válasz a szabadságra. A fiú megkapta a rudat, majd elhajította a másik kezében csillogó fémet. Ívesen szállt, a garázs mögötti messzeségig.
– Menjen – mondta Komódi. – Talán várunk egy kicsit.
A sánta közben lecsúszott az autóról, s hitetlenkedve közelebb jött:
– Ezt nem teheted.
Komódi nem válaszolt. Némán állt, néha a Dögre pillantva.
– A lábam használhatatlan évek óta. Esélyem sincs – folytatta a látogató. Arca most valóban kétségbeesett grimaszba torzult. Még lépett párat, mire a kutya feléje lendült. Komódi erősen fogta.
– Kérlek, könyörülj rajtam! – fonta össze két kezét a férfi, s térdre hullott.
Komódi lenézett rá, s megcsóválta fejét:
– Fusson.
– Elviszlek titeket, a reményt adom nektek, az újrakezdést – nyöszörögte a férfi, de a fiú nem válaszolt.
Néhány másodpercig álltak így egymásra meredve, majd a sánta megfordult, és elindult. Öt-tíz lépés erejéig úgy tűnt, meg sem próbál futni. Aztán erőt vett magán, s ollózó kocogásba kezdett. Kalapja lerepült fejéről. Öltönykabátja szélei lebegtek mögötte. Komódinak úgy tűnt, egész ütemesen halad.
A lányra nézett, aki elnyomott egy ásítást. A távolodó férfit bámulta, s láthatóan semmit nem értett.
A Dög hirtelen türelmetlen lett, s megrángatta a rudat. Komódi feleszmélt tűnődéséből, s döntött. Maga sem tudta, mikor merült fel benne a lehetőség. Csuklója egy csavarintásával kiakasztotta a kampót. A rudat a földre dobta. Az állat visszanézett rá, majd a futó felé fordult. Apró vörös pöttyök jelezték a sánta útját a porban. A Dög ezek ösvényén indult meg, először lomhán, mint egy medve, majd mind gyorsabban és fürgébben. Szőrös, loboncos, még soványságában is robosztus testéből sütött az elszántság. Nem vadászat, hanem élni akarás volt a célja. Eltökéltségének hangot is adott a dühödt loholás közben.
A sánta meghallhatta morgását, mert hátranézett, s felsikoltott. Próbált gyorsítani, közben kabátját két mozdulattal lehúzta magáról. Háta mögé dobta, de üldözőjét nem zavarta meg. Ügyet se vetve rá vágtatott, s mind jobban behozta a férfi előnyét. Mikor az állat elérte a táv harmadát, Komódi meglódult.
Elsuhant az autó, a ketrecek, Kombó előtt, és végre kiért a nyílt térre. A lány valamit kiáltott mögötte. Ő azonban nem törődött semmivel, csak a kutyát bámulta, mely közben beérte és lerohanta a férfit. Úgy zúdult rá, mint egy lavina. Futás közben ugrott a hátára, döntötte a földre, s mart a nyakába. A sánta felordított, sebéhez kapva próbált feltápászkodni, de az állat még egyszer nekiment. A por eltakarta őket egy pillanatra, a harctól dagadó felhője mind jobban megnőtt a közeledő Komódi előtt. Mikor oszlani kezdett, az öltönyös már nem mozgott. A Dög fölötte állt, félig rajta, s a futó felé figyelt.
Amikor a fiú odaért, a kutya ugrott, de elvétette, mivel Komódi lassított, s kitért. Ezzel sikerült megzavarnia az állatot. Így persze ő is kiesett ritmusából, de a holttestet elhagyva hamar visszatért köré a szél. A gyorsaság, mint burok takarta el. Tudta, hogy a vért ízlelt állat nem hagyja ennyiben. Soha nem fogja feladni. Miközben a fák felé közeledett, lepillantott csodálatos lábaira, s úgy vélte, örökké bírni fogják. Mögötte mind erősebben hallatszott a négy mancs dobogása. Azért sem nézett hátra, hanem a fákhoz érve elmosolyodott, s oldalt kanyarodott. Jobbra avagy balra, már mindegy volt. Egyébként sem tudta soha, melyik merre van.
Előtte ott húzódott az út.
vége