Például egy Tarzan-filmből is ismerős lehet a mocsárba ragadás jelenete, de nekem megvan máshonnan is. Nem emlékszem a címére. Épp az új, nagy, csupa sötét és üres térrel teli házunkba költöztünk. Esténként a nappaliba gyűltünk össze, lesve a tévét, fülelve az ismeretlen hely neszeit. Akkor adták ezt a filmet, melynek csak a katarzisára kapcsolódtunk be. Két nő volt a jelenetben, azonos külsejű, valami doppelganger sztori. Az egyik, aki mereven, kísértetiesen viselkedett, belekényszerítette a másikat a mocsárba. Aztán csak figyelte, ahogy alámerül. Nem mondom, hogy már nyolc évesen tudtam, valamikor megírom a saját lápos történetemet, de a kép olyan erős hatást gyakorolt rám, hogy zárványként megragadt bennem, mélyen a titkos félelmeim üledékében, és ezért fel kellett dolgoznom valamilyen módon. Például itt és így.  

Lápi emberek

Víz, mocsár, szúnyogok. Négy hete ástak felfelé a töltés mellett. Lassan vándoroltak gödörről gödörre az olajvezeték mentén. Vastag felhőkben dongták őket körül a szúnyogok. A csmiriszek be-beálltak a tábortűz füstjébe. Ez se használt sokat. Ugyanúgy vakarództak, mint Sztyepa. Esténként hülyére itták magukat gyantából erjesztett italaikkal. Sztyepa folyton izzadt, és légyirtóval fújta magát. A rövid tajgai nyár fülledt meleget hozott a sivár tájra. A tenyerét feltörte az ásó. Elalvás előtt mindig az első táborhelyre gondolt. Az ott hagyott sátor alatt még mindig ott volt Burek teste. Már ami megmaradt belőle. A gépet hívták így, ami kifordította a földből.

A láp némán terült el köröttük. Valahol elöl, kilométerekre kélt csak dohogás és füst. A munkások már ott jártak. Az olajvezeték őszre eléri Fermhát. Ki tudja, hány értékes leletet tipornak még el addig. Burek típusú gépükkel hat hete markolták ki a mocsárból a vadász testét. A művezető felhívta az egyetemet. Persze, hogy Sztyepát küldték ki.

Unatkozó tanársegéd nyáron. Vékony, fehér bőrű fiatalember. Tudományos sikerek, nők és pénz híján. A szúnyogcsípések belobbantak vádliján, karján, mint a stigmák. Éjjel a hálófátyolba burkolódzva nem tudott a vérszívórajok zúgásától elaludni. Ha mégis, a csmiriszek vonyítása ébresztette fel. A holdat ugatták vagy talán énekeltek. Ők is vadászok voltak, a lápon túli, szilárd részről. Pár rubelért napi tíz órán át túrták a mocsarat. Keresték Sztyepának a Burek típusú gépről elnevezett hulla társait.

A láp által mumifikált halott egészen ép volt, mikor Sztyepa kiért hozzá. Aztán pár óra alatt összeesett, bűzlő, sötét csomóvá olvadt. Bőrruhája, szerszámai ismeretlen törzset sejtettek. Sztyepa szerint jó kétszáz éve süllyedt a lápba. A rektor sokáig kérette magát. Aztán adott egy kisebb összeget Sztyepának a kutatási alapból. Ha megtalálja Burek törzsének táborhelyét vagy temetőjét – doktori is lehet a témából.

Ám a csodás lelet elrejtőzött. Pedig a fiatal régész eleinte biztos volt dolgában. A csontjaiban érezte. Valahol mélyen, a cuppogós sár alatt fészkeltek a holtak és kunyhók. Ám ahogy teltek a hetek, a lelkesedés elolvadt a forróságban. A csmiriszek egyre kedvetlenebbül túrták a vizes masszát. Sztyepa is mind később ébredt reggelente. Napközben izzó tenyere és sajgó dereka hosszú szünetekre csábította. Alkonyatkor komoran járta a lápot. A földet fürkészte, a szúnyogokat hajtotta. Vigyázni kellett, hova lép. Néhol a mocsár hirtelen beszívta térdig a lábat. Ha nem talált szilárd támaszt, a sötét talaj magába nyelte. Egy ízben Sztyepa órákig küzdött. Fáklyás csmiriszek mentették őt ki rémült kiáltásai nyomán.

Ezután csak bottal indult útnak. Döfködte vele a puha, bűnös földet. Ahogy teltek a napok, mind dühösebben. A negyedik héten, szerdán és pénteken megjelent az ásatáson Vologya. Szteypa évfolyamtársa volt az egyetemen. Ő is ott maradt, de a gazdasági igazgatóságon. A közeli kisvárosban szállt meg. Kiautózott új kocsijával az országúton, majd begyalogolt az ásatásig. Alacsony, kövér kis férfi volt, rózsaín bőrrel. A szúnyogok alig csípték. Lúgos lehetett a vére. Elnézte az olajvezeték töltéséről az ásókat, és a gödrökben kutakodó Sztyepát. Aztán leült a tábortűz mellé, kávét tett fel. Sztyepáéból. Mikor a fiú odament hozzá, halk, akadozó beszélgetésbe kezdtek. Sztyepa azt akarta hinni, csak érdeklődés okán látogatta meg őket.

De Vologya pénteken végre kibökte, miért jött. A rektor őt bízta meg az ásatás esélyeinek felmérésével. Mint egykori szakember, képes megítélni a helyzetet. Sztyepa dermedt szívvel várta, mi következik. Aztán rákérdezett. Nulla. Mondta Vologya. Később elővett valami kémcsövet. Mutatta a benne lévő szürke port. Bevitte analizáltatni a mocsár földjét. A városka kórházában egész jó labor van. Sztyepa ezt már nem akarta hallani. Dobott egy kis zöldet a tűzre. Hogy jobban füstöljön. Esteledett, különösen mohón csíptek a szúnyogok. A csmiriszek csendben pakoltak. Hétvégére hazamentek falujukba. Sztyepának hétfőn kellett volna kifizetni nekik a második hónap bérét. Remélte, addig a rektor átutalja neki. Szombatra és vasárnapra ő is haza akart utazni. Lezuhanyozni. Nem konzervet enni. Saját ágyában aludni. Szúnyoghálós ablak mögött. Négy órás vonatút lett volna. Tudta, hogy nem kéri meg Vologyát, vigye el. Főleg nem most.

Az egyik vadász sátrából kerített egy üveg erjesztett gyantalevet. Ivott, majd rákérdezett, mi is van ezzel a kémcsővel.

Szemközt, a félbetört fenyvesek mögött vöröslött a nap. A levegő rezgett a szúnyogoktól. Halk cuppogással tizenhat férfiláb távoldott az út felé. Sztyepa tudta, a csmiriszek két órán át gyalogolnak majd falujukig. Ivott megint, kínálta Vologyát is. Az nevetgélve hárította. Aztán vékony, nőies hangján magyarázni kezdett. A láp nem képes hosszú ideig magában tartani semmit. Azért, mert túl laza és könnyű a szerkezete. Kvarchomok és löszös agyag alkotja. Az ilyen összetételű mocsarakban a Freysson-féle, felfelé ható rétegmozgás érvényesül. Ami belemerül, az hosszabb-rövidebb idő után visszajut a felszínére. Maga a láp emeli fel és dobja ki a szilárd testeket, mint amilyen például egy halott. A vadász holtteste ezért nem lehet régebbi ötven évnél. Ha régebben süllyedt volna bele, a láp már kinyomta volna a felszínre. És akkor a vadak. És a madarak. És a férgek. Vagy egyszerűen csak elolvadt volna, ahogy az történt Burekkel is.

Sztyepa sokáig hallgatott és ivott. Vologya közben elszívott két cigarettát, majd megunta a várakozást. Felállt. Egészen sötét lett. Azt mondta, az ásatást abba kell hagyni. Nincs semmiféle ősi törzs. Burek csak egy magányos, szerencsétlen vadász. Talán egy elkóborolt csmirisz. Harminc éve szökhetett meg, bizonyára az asszonytól. Avagy a téeszből. Eltévedt, vagy leitta magát, és.

Sztyepa felállt, megingott. Dobott a tűzre a szikkadt, fehér gallyhalomból. A vadász kése. A ruhája. Az öve. Próbált érvelni akadozó nyelvvel. Ismeretlen díszítés, kerek és ovális szimbólumok. Nem látott még soha ilyet senki e környéken.

Egy magányos művész. Vágott közbe Vologya. Valami különc, aki díszítgette a cuccait. Nem jelent semmit. Az ásatás leáll. Ismételte, és hátat fordított. Sztyepa ivott, majd megindult felé. Kinyírod a karrierem. Kiáltotta. Megbotlott egy gallyban. Káromkodva a földre zuhant. A szúnyogok, a meleg és a fáradtság kikészítették. Ám Vologya szavai mérték rá a végső csapást. Elterült, a hátára gördült, és hallgatta a távolodó nedves lépteit.

Fent az égen millió csillag ragyogott szembe vele. Lassan a szájához egyensúlyozta a palack nyakát. A gyanta mentolos, csípős íze végigfolyt állán, nyakán. Lehunyta szemét, és várta a súlyos álom érintését. Még érezte a háta alatti mocsár melegét. Olyan volt, mintha egy hatalmas testen feküdne. Hívogató, nagy, súlyos érintés. Elképzelte, hogy magába fogadja őt e massza. Elbújik benne. Amikor idáig jutott, eljött hozzá a törzs.

Egy földön heverő mozdulatlan test körül ácsorogtak. Idősek, férfiak, nők, gyerekek, vegyesen. A fekvő olyan sápadt volt, hogy csak halott lehetett. Vénember guggolt felette. Arca feketével kifestve. A többiek elbűvölve lesték. Szépen kimunkált bőrruháikban a csmiriszekre emlékezettek. Ám a fejformájuk kecsesebb, termetük magasabb, szálkásabb volt. Halkan zümmögtek, míg az öreg a kör közepén elővette kését. Sztyepa tudta, valami csúnya fog történni. El akart fordulni, de álmában erre nem volt képes. Ott állt a felettük emelkedő kis dombon. Távolabb láthatta kunyhóikat is. Nem volt ismerős a táj, melyben mindez lejátszódott. Azért igyekezett valami jellegzetes motívumot találni.

Az öreg közben felnyitotta a fekvő hasát. Lassú buggyanással dőltek kifelé a belek. Az idős férfi belenyúlt a vágásba, és segített nekik. Inakat, hártyákat tépett át. Mire végzett, nagy sötét üreg volt a hulla belseje. Ekkor az öreg a földbe markolt, és egy maréknyit a testbe nyomkodott. Félrehúzódott, utat engedve a mögötte álló vadásznak. Az ugyanígy cselekedett. Lehajolt, összekapart egy jó adagot a nedves talajból. Amint a hullába tömte, arrább ment ő is. Jött a következő. Sztyepa felkiáltott izgalmában. Hirtelen megértette. Ám az álomban a hangokkal vigyázni kell. Mind megdermedtek, a zümmögés elhalt. Majd egyszerre fordultak felé. Felnéztek rá vad, egyenes metszésű arcukkal. Aztán a feketére festett idős ember utat tört magának, megindult Sztyepa felé. Kezében ott csillogott a belezőkés. A fiú nem tudott most se moccanni. Tehetetlenül, nyüszítve várta sorsát. Amikor gyilkosa karnyújtásnyira ért, ismét kiáltott egy nagyot. Pont a szúrás előtt riadt fel.

Másodpercekbe telt, míg rájött. Nem a saját hangját hallotta álmában. Távoli, elhaló segítség rezgett felé a hajnali szürkületben. Nedves és ragacsos volt a levegő. Szája kiszáradt, feje zúgott. Jó sokáig ivott a műanyag vizeskannából. Aztán botját felragadva megindult a hang irányába.

A töltés mentén haladt, és száz métert is megtett, mikor megpillantotta. Az anyja kertében növekvő káposztákra emlékeztette. Egy fej volt csak, meg egy kis válldarab. A jobb kéz turkáló ujjai. A többi a föld alatt. Bizonyára a sötétben, éjjel, rosszul lépett. Rossz felé tért. Elhagyta a vezeték melletti ösvényt, és a láp magába szippantotta.

Sztyepa óvatosan haladt felé, a talajt döfködve maga előtt. Az utolsó másfél méter nagyon bizonytalan volt. Várj, mondta, hozok pallót. A süllyedő szemei hálásan csillogtak. Megköszönni már nem volt ereje. Egész éjjel a láppal harcolt. Csak tátogott a föld szorításában, mint egy rózsaszín hal.

Sztyepa a tárborba érve felragadott két deszkát majd megtorpant. Átsuhant rajta egy lehetőség. Majd eszébe jutott álma, és az azt megelőző éjjeli beszélgetés. A keserűség, mint valami mocsári lé tolult fel torkában. A tűz még meleg hamuja mellett állva sokáig tűnődött, számba vett mindent. Lelke mélyén érezte, megcsinálja. Az ötlet első fellobbanásakor tudta, hogy meg kell csinálnia.

Egy gumicsövet és félbevágott műanyag flakont használt. Összeragasztószalagozta őket. Kis tűnődés után keresett egy vékonyabb vasrudat is. Ami belefér a csőbe.

Amikor visszaért a merülőhöz, az elkerekedő szemekkel bámulta eszközeit. Szteypa nem várta be a buta kérdést. Körbenézett – az ösvényen nem közeledett senki. Szombat volt, és a tajga közepén voltak. Leguggolt hát a fej mellé fektetett deszkára, és elmondta neki.

Vologya, Vologyácska, álmot láttam. Újságolta, majd a cső végét belenyomta férfi a szájába. Emlékezett, anyja milyen óvatos mozdulatokkal tömte libáit. Finoman, a gégét masszírozva tolta lefelé a műanyagot. Vologya szemei kidülledtek, de köhögni már nem maradt ereje. Csak nyál csorgott szájából, ahogy nyeldekelt.

Tudom már, mit csinált a törzs, hogy ne találjuk meg őket. Tudom már, mi a megfejtés a rejtélyedre. Suttogta lágyan Sztyepa. Az álmom éjjel megmutatta. Azt hiszem, a láp közvetlenül a fejembe sugározta. Hogy segítsen, nem  úgy, mint te.

Megállt, hagyta pihenni a másik. Lecsapott egy szúnyogot nyakán. Megnézte véres ujjait, majd így folytatta. Megértettem, mi történt a testetekkel. Megtöltötték őket, a hullákat – földdel. Így az anyag magába fogadta az anyagot, és nem jöttek vissza soha a felszínre.

A mocsár vizenyős földjébe markolt, mint egy akaratos gyerek. Itt vannak még mindig alattunk. Itt várnak arra, hogy kiássam őket, én, nem más, és megírjam belőlük a doktorim.

Vologya ekkor valamit nyöszörögni kezdett, de a cső és lelapított nyelve miatt nem lehetett érteni szavait. Sztyepa megsimogatta a küzdelemtől csatakos fejét. Csss. Mondta. Ne beszélj. Ne erőlködj. Elmondom úgyis. Azzal megfogta a csövet, és még lejjebb nyomta. Vologya rángatni kezdte a fejét, és jobb kezét majdnem kiszabadította a földből. Sztyepa bal lábbal rátérdelt az ujjaira. Maradj. Kérte őt fojtottan. Mindjárt végzünk. A cső nem ment tovább. Vologya belsejéből keserű nyüszítés fakadt. Sztyepa csak a fejét csóválta. Nem lesz könnyű. Közölte sajnálkozva. De meg kell tennünk. Azzal egy marék földet szórt a félbevágott  műanyag flakonba. Majd kiegyenesítette a gumicsövet, felállt, és a vasrúddal ledöfködte a masszát Vologyába. Órákig is eltarthat. Bólogatott Sztyepa. Remélem, addig nem merülsz el teljesen.

Alatta ott fehérlett Vologya feje. A látóhatár peremén lassan felkelt a nap. Ragyogása befonta őket. Amikor végzek, beásom melléd Burek ruháit, eszközeit. Míg beszélt, Sztyepa új adag földet gyűjtött. Két kézzel. Ragacsos, lápi anyag volt. Mint a bébiétel. A vasrúd könnyen vitte lefelé. Vologya már nem tiltakozott, csak lesett felfelé. Szeme sarkából könny folyt. Sztyepa körbenézett. Valamiről meg kell jegyeznem ezt a helyet. Motyogta. Azt hiszem tizenöt év elég lesz. Én tudok várni. Ráérek, még fiatal vagyok. Amikor visszajövök, és kiáslak, folytatjuk a kutatást. Lenézett a haldoklóra.

Egy halott nem halott. De ha téged is megtalállak, két halottal már komolyabb ásatásba kezdhetünk. Bizonygatta neki Sztepya. Aztán berakta a flakonba az újabb adag földet. A vasrúd mintha most könnyedebben vitte volna. Vologya pedig kezdett megtelni láppal.   

vége

Igazán sokféle elképzeléss kapcsolódik a kísértetekhez. Igazságkereső, -tevő lelkek, az élőkre irigy elhaltak maradványai, az időben és a térben maradt lenyomatok, kövületek, bűnök és megváláthatatlanág miatt itt ragadt vallásos fantazmagóriák. Az alábbi sztoriban a kísértetek rejtélyének egy újszerű megközelítését adom. A kísértet sokszor egymásra fényképezett képek hamisítványában jön létre - de mi van, ha már az eredeti se más, csak dimenziók, terek és idők egymásba csúszott szeleteinek látványa? Lehet, hogy amit kísértetnek vélünk, az előttünk avagy utánunk élő lelkek pillanatnyi, villanófénybe rögzült látomása, világok találkozásánál torlódó elnagyolt, raszteres kép? Ha így is van, attól még a látvány és az okozott sokk veszélyes is lehet számunkra. Lásd lentebb...

A bíbor szoba rejtélye

Első kép: A legenda

– És ez – magyarázta az idegenvezető hölgy –, ez a híres-nevezetes bíbor szoba, a vár baljós látványossága. – Kis szünetet tartott, megvárva, míg mindenki rá figyel. Még a sarokban csókolózó párocska is. – Nézd, milyen nagy ágy – súgta a lány a fiúnak, aki csak a lány ajkait, zöld szemét és szépen ívelt szemöldökét bámulta maga előtt. – Nevét az 1518–ban lezajlott véres in flagrantiról kapta. Az ágy még az eredeti darab, ebbe csábította Mikhó Anna férje távollétében a várnagy siheder fiát – folyatta az erősen kifestett asszonyság. Mind a tizenhárom turista a sarokban álló masszív famonstrumhoz sereglett. – Ez aztán a játszótér – súgta a lány a fiú fülébe. – Hollósy azon a végzetes napon rajtakapta őket – emelte fel kezét az idegenvezető, mire rózsaszín lebernyegruhája megfeszült hatalmas mellein. – A fiút szeretője szeme láttára apró darabokra szelte. Mindent elborított a vér – kezével sugár alakban ívelt, mint a gótikus szobácska kupolája. – A falakat, a plafont, a padlót. Anna pedig mindezt végignézte. A férfi bezárta az ajtót, nem menekülhetett. Mikor végzett a kölyökkel…– az asszony hirtelen megfordult, és egyenesen a párocskára meredt. Azok tisztelettudóan visszabámultak rá. – …felesége ellen indult. – Az idegenvezetőnő a boltíves, embermagas ablakig sétált. Szép kilátás nyílt belőle a Kis-Versegre és a távoli Csanádos templomtornyaira. – Anna tudta, most ő következik. Talán maradt ideje elmondani egy imát. De az ura kardját már nem várta be. – A vaskos, tömpe ujjak az ablakon túl, a mélybe mutattak. A lány odasétált a nő mellé, ki akart nézni, ám a másik finoman megfogta vállát. – Nem szabad, roskadt a fal – mutatta az ablakpárkány alig combig érő vonalát, a kilazult köveket. Majd emelt hangon így folytatta: – Azóta már sokan látták alakját idefenn az ablakban. – E lezárásra izgatott sutyorgás volt a reakció, és a nő hagyta őket tűnődni és félni. Volt valami savanyú kőszag a levegőben, és valami fojtó hideg a bőrön e szobában. Tudta, emiatt hamarosan mind úgy érzik majd, hogy tovább kell menniük a vár többi kiállítótermébe, a nyugodtabb és biztonságosabb részekbe. Mindig is így volt a bíbor szobában.

Második kép: A csönd

Alkonyatra értek vissza. A fiú apjának Ladáját a parkolóban hagyták, majd aznap másodszorra is felkapaszkodtak a meredek ösvényen. A fiú sokáig kereste a helyet. Fotósnak készült, tudta, a fény, a naplemente vörös csillogása egy dolog, de a vár tömbjének sötét árnya is sokat számít a kompozícióban.

– Legyen benne a bíbor szoba is – kérte a lány, mire kerülniük kellett. Áttörtek egy bozótos, meredélyes szakaszon, végül kibukkantak egy tisztásra. Innen jól látszott a főkapu és a déli oromzat is. – Időzítő – motyogta a fiú, míg a megfelelő fát kereste. Végül egy v alakú ágösszehajlásba igazította a polaroidot, melyet nagybátyja küldött neki Németországból karácsonyra. Visszasietett a  lány mellé, egy pillanatra hátrafordult, és már ekkor meglátta. A lány azonban rántott rajta egyet. – Nézz előre! – kérte természetellenesen mosolyogva.  A gép villant, majd surrogva kiszaladt belőle a kép, és leesett a fűbe. A lány ment oda, a fiú már ismét a falakat bámulta. – Láttam valamit. Egy pillanatra – motyogta társának, aki ott állt a fánál, csöndben, mozdulatlanul, kezében a fényképpel.  A fiú mellésietett, keskeny válla fölött nézte meg kettejüket, a vérvörös alkonyban fürdő hátteret, a vár fekete tömegét, és az egyik ablakban felderengő alakot. – Ő az – pillantott fel rá csillogó szemmel a lány. – A bíbor szoba ablakában. Menjünk!

A portás beengedte őket a reggeli jegyükkel, talán elhitte, hogy fent hagyták a lány napszemüvegét. A félhomályban botorkálva csak hosszas keresés után találták meg a déli torony feljáróját. Nyikorgó falépcső tekergődzött lábuk alatt, a falakon ismeretlen eredetű nedvesség csillogott. – Lassan! – kérte a fiú, mert rosszérzés lepe el. De a lány nem hallgatott rá. – Ott lesz – suttogta. – Siessünk! Ott van szobában, érzem, minden idegszálamban – lihegte, azzal előrerohant. A fiú próbálta követni, ám az utolsó lépcsőfordulóban a fényképezőgép szíja beakadt a korlátba. – Várj! – kiáltotta nyugtalanul. Aztán megtorpant, mert a lány léptei is elhaltak. A csönd ráborult az épületre, elterpeszkedett a lépcsőkön, árkádokon, mohos udvarokon, kiteljesedett a bíbor szobában, és megtöltötte a fiút is jó harminc évre.

Közjáték: Szerelem

– A vár alatti csipkebozótban találták meg – mondta  férfi, és megfeszítette magát a díványon. Mögötte és jobbra a szantálillatú nő abbahagyta a jegyzetelést. – Ne haragudj, de még mindig felzaklat. Harminckét év telt el, ám olyan, mintha tegnap történt volna. – felsóhajtott, megdörzsölte szemét, majd ősz üstökébe túrt, és ellazulva visszasimult a bőrre. – A közeli városba vitték a  testét. Nekem kellett azonosítanom. Kérdezték, veszekedtünk-e. Egy ideig talán engem gyanúsítottak. De aztán azt mondták, a félhomályban nem vette észre az ablakpárkányt, ezért zuhant ki. Aztán megjöttek a szülei…szörnyű volt.

– Tulajdonképp miért mentetek vissza? – kérdezte a nő a háta mögül, és leeresztette jegyzetfüzetét ölébe.  – Nem tudom – csóválta fekete fejét a férfi. – Van valami a képen. Egy alak, a szoba ablakában. A bíbor szobában. Teljesen felizgatta őt. Azt gondoltam, ez egy játék. Belementem, hogy majd fent, a szobában szex lesz vagy valami…Hát, nem az lett.

Egy keskeny, száraz és ráncos kéz érte nyakát a füle alatt. A pszichológusnő a földre térdelt, a férfi mellé. Bátorítóan megszorította a fekvő csupa merevség vállát. – Nem vagy hibás. Ezt nem mint szakember mondom, hanem mint …társ – suttogta. A férfi elkínzott arca feléje fordul, szeme csillogott a szoba félhomályában. – Akkor sem tudom kiverni a fejemből. Te mondtad, ez az összes házasságom kudarcának alapja. – A nő bólintott, halványan rúzsozott szája finom, gúnyos mosolyra szaladt. – Igen, és ezért nem fogok én addig hozzád menni, míg meg nem teszünk valamit.

– Mit? – kérdezte a férfi kíváncsian.

A nő felállt, megigazította szoknyáját, majd mélyet sóhajtott. – Visszamegyünk. – jelentette ki. – Hova? – kapta fel fejét a férfi, és felült a díványon. A pszichológusnő kinyújtotta felé kezét: – A várba. De előbb az ágyba.

Harmadik kép: Találkozás

Megvárták, míg a fiatalember továbbviszi a csoportot, majd visszaosontak a szobába. A férfi az ablakhoz sietett, kinézett rajta.  – Kipróbálhatnánk – mondta a nő a hát mögül. A hatalmas ágy mellett állt, ujjaival cirógatta, mint egy állatot. – Ne viccelj ezzel – kérte őt a férfi elgyötört hangon. – Nem tetszik ez az egész. Nem kellett volna idejönnöm.

A szoba közepére sétált, elgondolkozva nézte a pszichológusnőt, aki cigarettát vett elő táskájából. – Itt nem gyújthatsz rá – figyelmeztette a férfi, de a másik csak legyintett. – Kérem a képet – parancsolta, míg beleszívott a szálba, hogy füst bodorodjon ki szájából. A másik zakózsebébe nyúlt, és elővette a kifakult, megsárgult polaroidfényképet. – Tessék! – tartotta fel kényszeredetten a nő elé, aki csak a fejét rázta. – Te csinálod. – Ő kis, arany öngyújtót nyújtott a másik felé. Egy pillanatig így maradtak, majd a férfi elvette, és leguggolt a padlóra. A nő hátrált, ismét retiküljébe túrt. – Semmi értelme. Ez nem jelent semmit, nem változat semmit a múlton – motyogta az idős alak a szoba közepén. Elektromos dolog zümmögött, mikor felnézett, meglátta a fényképezőgépet a nő kezében. – Kell ez? – kérdezte idegesen. A pszichológusnő az lcd-kijelzőre nézett, majd bólintott. – Megbeszéltük – mondta szelíden. A féri körbefordult, majd nehézkesen felállt, és az ablakoz ment. – Inkább itt csinálom – mondta. – A füst miatt. A párkányra tette a képet, majd rövid tétovázás után a széléhez illesztette a gyújtó lángját. Ahogy a papír összekunkorodott, a nő két képet készített a jelentről. Megvárták, míg csak hamu marad, majd a nő elfújta azt is, le, a mélységbe. – Kész – mondta. – Most már mehetsz. Én elszívom itt a cigit.

A férfi tanácstalanul állt mellette, elnézve a tájat. – Ennyi volt – kérdezte vagy jelentette ki bizonytalanul. A nő bólintott, a géppel babrált. Fél szemmel érzékelte, hogy a másik távolodik. Ahogy a léptei elhaltak, megnézte az első majd a második képet. Azonnal észrevette őket. Odalenn álltak, egy tisztáson, felfelé bámultak a várra. – Ez nem lehet – suttogta. Kinagyította a képet. A lent álló fiúban, minden fiatalsága ellenére felismerhetőek voltak ötvenéves páciensének vonásai. Leengedte a  készüléket, és eltaposta cigarettáját a padón. Aztán lassan, mint aki víz alatt mozog, az ablakhoz lépett, egészen a párkányig. Fehér kosztümjét hirtelen huzat fújta át, letépve nyakáról a sálat is. Utánakapott, és ahogy nekidőlt a falnak, egy szikladarab kilazult térdénél.

Míg zuhant, pörögve esett és szállt alá a közelítő csipkeborok felé, egy pillanatra látta, hogy a tisztás ott, alant, az erdőcske szélén, immár üres.

vége