Ezt az ötletet már többször végigjártam: a világtörténelem egyes eseményei vagy egésze pusztán egy célt szolgál - kiprovokálni istenből valamiféle jelet a létezésével kapcsolatban. A hagyományos, ótestamentumi, beavatkozó, haragos, büntető isten iránti nosztalgikus vágy irányítja a történetben szereplők tetteit. Nos, eddig igazán jól nem sikerült megfogalmaznom a sztorit, így a lentieket sem sorolnám a hibátlan szövegek közé. Az még hagyján, hogy töredékes, de a karakterekben rejlő lehetőségeket sem bontottam ki. Ami viszont megtetszett benne, az az, hogy az események végkifejlete, a nézőpontváltás miatt nagyon is bizonytalan, többféle értelmezést is megenged.

A vak lány meséje

Rufus az ostrom utolsó napján a csöndre ébredt. Amint kibújt sátrából, azonnal látta, a város, Silica elesett. A nyugati kapunál nagy omlás tátongott a falon, réseiből fekete, zsíros füst gomolygott elő. A zsoldossereg, mint éhes farkascsorda nyitott juhakol előtt, ott állt a sátortábor elején, a várossal szembeni dombon, gyűrűbe foglalva a vezért, a Herceget. Készülődve, némán méregették a védtelenné vált falakat, melyekről most már senki nem lőtt rájuk.

Maga a Herceg lóháton felléptetett a környék legmagasabb pontjára, ahol aztán szembefordult embereivel. Rufus épp csak kimosta szeméből az álmot, és azon volt, a roham előtt kerít valami bort, de a vén, száraz hang, mint mindig, megállította.

– Azt mondták – kiabálta a Herceg, és hangját a mezőn mindenki olyan jól hallotta, mintha mellette állt volna. –, miután elpusztítottuk Oveniét, Samrát és Halaxot, hogy állatok vagyunk. A délvidéki falvak után szörnyeknek neveztek minket, és állítólag a szentatya, az az elvetemült csaló átkot szórt a fejünkre...

Hagyta leülepedni az emlékeket. A másfél év portyázás, mely a háború vége óta zajlott, mélyen beleivódott emberei bőrébe. A pápai átok nem hatolt át e kérgen, és túlélték a járványokat, az ellenük küldött királyi hadak csapdáit, és a többi martalócsereggel való összecsapást is. Szentül hitték, még Rufus is, aki annak idején Bolognában tanult, hogy mindezt a Herceg túlvilági hatalmának köszönhetik.

– Azt mondták – folyatatta most az öregember a lóról –, hogy mindannyian a pokolban fogunk elégni azért, amit tettünk. Hogy nincs számunkra kegyelem, és hogy isten haragja úgyis lesújt majd ránk. – Az utolsó pár szóra lova nyugtalanul felágaskodott, de a Herceg hamar erőt vett rajta. Hideg, csontfagyasztó márciusi szél csapott közéjük, mely felkapta, és talán egészen a városig elvitte a szónok szavait. – Hát most itt az idő, hogy megcáfoljuk mindezt. Itt az idő, hogy bevégezzük gyönyörű munkánkat – kiáltotta dühösen a vezérük, mire ezerötszáz torokból hangos éljenzés volt a válasz.

Rufus néma maradt, mivel napok óta fájt a torka. Valamivel előbbre, két dárdás mellett megpillantotta Horatiot. Kardját csatolva megindult felé. – Azt akarom – kiabálta valahol a feje felett a Herceg –, hogy menjetek be a városba, és válogatás nélkül öljetek meg mindenkit. Hagyjátok most még az aranyat, a vér legyen az első. Pusztítsátok el az összeset; gyereket, nőt, férfit, hasítsátok fel őket, hogy a vérük az égre bűzölögjön. Hogy megérezze a nagyságos úr is, aki odafenn pöffeszkedik, végtelen nagy igazságosságában, és megtudja, hogy idelenn vannak erős férfiak, akik nem hajtanak fejet előtte, és nem félnek semmitől.

Mély csönd telepedett a mezőre, csak valahol a távoli erdőcskében károgott egy holló. A Herceg körbetáncoltatta lovát, majd ölelőn az égre tárta két karját: – Lássuk, uram, mit teszel ennyi gonoszsággal! Kíváncsin várjuk, hogy büntetsz majd minket mindezért, mit érdemlünk e sok szörnyűségért…– hangja szinte könyörgővé vált, és így maradt pár pillanatig, megfeszített, torz pózban. Aztán karja lehullt, és halkabban mondta, hogy csak a körötte állók hallják. – Úgyse fog semmi történni velünk.

– Miért kell mindenkit megölni? – ért oda Horatiohoz Rufus. Nagydarab, szicíliai társa végigmérte, aztán kiköpött, fejével a Herceg alakjára bökve: – Ha ő mondja, testvér…

– Istent ingerli, mint mindig – nyögte mögöttük egy svájci lándzsás. – Megint próbát teszünk.

– Soha nem hallottam még ilyesmiről – csóválta fejét Rufus, majd a kapitányok kiáltásaira megindult, együtt a többiekkel, némán, lassan caplatva az ágyúk által feltúrt mezőn. A csöndes város falai mind magasabbra nőttek előttük.

– Ne szakadjunk el – kérte őt Horatio, amikor a rés még meleg köveihez értek. – Ma rossz érzésem van.

Rufus már jó ideje nem tudta, milyen napot avagy évet írnak, azóta, hogy csatlakozott a Herceg istent ingerlő seregéhez. A nagy háború után történt, mikor Bresciánál nem fizették ki őt. Pár tucat társával háromnapos éhezés és kóborlás után rátalált az elvetemültek táborára. Először úgy érezte, igaz barátokra lel. Később a hideg félelem elfoglalt mindent belsejében. Sokszor arra gondolt, parasztok verték agyon Brescia után, és csupán derengő kísértete menetel együtt a szörnyeteg hordával.

Megállt az omlás tetején, és végignézett a hangyaként felfelé igyekvő társain. Kopott, mocskos ruhákban, rozsdás páncéldarabokat csörömpöltetve, kicsorbult fegyvereik súlyától görnyedten bábukra, faemberkékre emlékeztették Rufust, kiket a szemközti hegyen, testőrei gyűrűjében várakozó lovas irányít.

Ahogy lassan benyomultak a szűk, köves utcákra, meglepte őket a békés, szelíd hangulat.

– Jól belőhető, szűk sikátorok – morogta Horatio. – És még nem is ettem – tette hozzá. – Üres gyomorral megyek a túlvilágra.

– Ők mennek a túlvilágra – biztatta egy svájci mögülük.

Négyen vagy öten észak felé indultak, egy kanyargós kis utcácskában, melynek bedeszkázott ablakai, és vastag, valószínűleg elreteszelt kapui vigyázták lépteiket.

Tétován, sután kerestek valamit, amin elkezdhetik, de zavarta őket a fejük fölött fel-felcsivitelő madarak hangja. Aztán távolról meghallották az első sikoltást, és tudták, itt az idő.  A kétségbeesett asszonyi hang megindította bennük a gépies ösztönt, hogy mint korában oly sok kifosztott és felperzselt városban, eleget tegyenek uruk parancsának.

Horatio a legközelebbi kapuhoz lépett és rácsapott szekercéjével. A deszka megrepedt az ütésre. Horatio visszafordult Rufus felé, aki sóhajtott egyet, majd bólintott, mire barátja újból és újból lesújtott a kapura. Mögöttük a svájciak és egy francia muskétás izgatottan várakozott, lesve a mind jobban szélesedő rést.

 ***

– És aztán mi történt? – kérdezte a Herceg kesztyűjét lehúzva baljáról. Keze szikkadt, fekete csonkként került elő a szövet alól. Horatio nem bírta elvonni szemét a lepra által megzabált hús ráncairól. Tudta, hogy a Herceg maga égette össze tagját, hogy a betegség terjedését megakadályozza – ám nem volt képes elképzelni ekkora fájdalmat és kitartást.

– Aztán bementünk. Rufus odalent nézte át a házat, mi fenn kutakodtunk – mondta rekedten.

– Igyál – kínálta felé saját boroskupáját a Hercg, Horatio pedig közelebb lépett az asztalhoz, és elvette. A bor ereje és illata megszédítette, de legalább elnyomta a sátorban terjengő savanyú szagot.

– Valami kereskedők lehettek. Fent megtaláltam a férfit, a lándzsások meg a szolgálókat két gyerekkel – magyarázat aztán száját törülve a zsoldos, majd óvatosan visszarakta a kupát az asztalra. – Megöltük mind.

– Eközben Rufus egyedül volt? – a Herceg nem kérdezett, inkább állított egy tényt. Szemöldökét finoman összevonta, miközben egy darab kenyeret tömködött fekete fogaktól csillogó szájába.

– Igen – bólintott Horatio készségesen. – Ő akadt rá az asszonyra. És az elátkozta. Még mi is hallottuk, ahogy kiabált…

– Elátkozta? – csodálkozott a herceg.

– Igen, azt mondta neki, hogy az Úr ki fogja tépni a nyelvét – vonogatta vállát a katona, egyik lábáról a másikra állva. Mögötte a sátor bejáratánál a két testőr egymásra pillantott.

– Értem – a Herceg újabb darab kenyeret tört, majd visszahúzta csonka kezére a kesztyűt, felállt az asztaltól, és Horatio elé lépett. Egyforma magasak voltak, a zsoldos mégis valahogy felfele nézett rá, az ősöreg, ősz, csatakos hajtól keretezett arcba. – És aztán, tudod mi történt?

– Az asszony elhallgatott, mert meghalt. Rufus megölte – bizonygatta Horatio. – Amikor lementünk, láttuk. Ott feküdt a vérében.

– Mondott valamit Rufus? – kérdezte finoman a Herceg.

– Nem – csóválta fejét a katona. Némán vártak egy pillanatig, majd a Herceg intett, és kiment a sátorból.

Ott voltak mind, a lemenő nap vörösre festette őket: Rufus, a vak lány és a két gárdista. Az ötödiket, a franciát egy kölyök combon szúrta, és elvérzett bent a városban.

A kis csoportot tíz-tizenkét katona vette körül, kivont kardokkal, döfésre emelt lándzsákkal. A két svájci egymásnak sutyorgott, és a többi fegyverest méregette, a lány, összevert arcával, és megszaggatott ruháival az ő lábaiknál terült el. Egyedül Rufus állt egyenesen, rezzenéstelenül figyelve a Herceget.

– Valamelyikőtök – kezdte vezérük, mire a lány összerezdült – ma délelőtt elbújtatta ezt az ártatlan teremtést egy kamrában, majd visszament érte, és a déli kapunál, egy kötélen leeresztette őt. Szerencsére a portyázók a határban utolérték…

Szavai sokáig ott lebegtek a fejük felett. A svájciak közül az egyik előrelépett, hogy mondjon valamit, de a Herceg egy mozdulattal megállította. Majd észrevéve a mögötte álló Horatiot, intett neki, lépjen társai mellé. Megvárta, míg az így cselekszik, csak akkor folytatta: – Ezzel a tettével bemocskolta tiszta és őszinte törekvésünket, a tervet, melyért annyit fáradoztunk – itt a lángoló, füstölő városra mutatott, melyből már hosszú órák óta nem szállt sikoly vagy könyörgés az ég felé.

– Tudnom kell, ki volt ez a lágyszívű áruló. Tudnom kell, ki akadályoz művem bevégzésében – csóválta fejét a Herceg, majd a lány elé ment, leguggolt hozzá, és jobbjába fogta állát. Annak világtalan szemei így egyenesen az ő szürke tekintetébe bámultak. – És te fogsz segíteni. Ha nem, a sereg minden tagja megízlel…– A lány elkapta fejét, és próbált hátrafelé kúszni, de  a svájciak útját állták, a Herceg pedig megragadta kezét, felrángatta és magához szorította. A lány halkan felnyiffant, mint egy egér, de nem ellenkezett.

– Ti, vakok nagyon jól emlékeztek a hangokra. Ha meghallod a hangjukat – súgta a Herceg a fülébe –, ki tudod választani közülük azt, aki megpróbált megmenteni.

A lány fejét rázta, mire a Herceg pár centit eltolta magtól, hogy arcába nézhessen.

– Mi van? – kérdezte nyugtalanul, látva az első könnycseppet.

– Nem beszélt – suttogta a lány. – Aki segített, nem szólt egy szót sem. – Várt valamire, aztán megérezhette a pengét, oldalt és lent, mert csodálkozó majd fájdalmas arckifejezést öltött sápadt ábrázata, végül összerogyva a Herceg lába elé borult. Az lehajolt, és a tőrt a szoknyája szélébe törölte. Kiegyenesedve végigmérte a négy férfit, majd felemelve a pengét, így szólt: – Meg kellene ölnöm mindannyiótokat. – Gondolkodott, majd fáradt, lemondó hangon hozzátette: – Sötétedésig hagyjátok el a tábort.

Mereven nézte őket pár pillanatig, mint aki az elhangzottakon rágódik, aztán megfordult, és visszament sátrába.

Rufus indult meg legelőbb, Horatio a nyomában.

– Mihez kezdjünk most? – kérdezte nyugtalanul az olasz, de Rufus nem válaszolt. A sátrához sietett, és nekilátott összepakolni. Gyorsan végzett, mivel alig volt valami holmija.

– Ma éjjel lesz szabad rablás. Pont ma éjjel – siránkozott odakinn Horatio. Rufus felelet helyett kidobálta dolgait a sátorból.

– Alig van valami pénzem – nyögte társa maga elé bámulva. Övéhez nyúlt, megzörgette bőr erszényét, elfintorodott. Amikor felpillantott, Rufus ált előtte. Kis vászonzacskót nyújtott át neki, és Horatio, amikor megfogta, érezte súlyából, hogy arany.

– Mit akarsz? – kérdezte nyugtalanul. Rufus csak nézte őt, majd vállára emelte zsákját, és megindult dél felé.

– Néma vagy – kiáltott utána társa, de a távolodó meg se rezdült e kijelentésre vagy kérdésre, csak ment, egyenesen előre, míg el nem nyelték a dombok.

 vége