Megvolt a sztori, aztán kitaláltam hozzá a főszereplőnő nevét. És ez utóbbi valamiért nagyon megtetszett, lehet, felhasználom még máshol is. Maga a történet is könnyen jött, egy hétfő reggel összeállt, míg beértem a melóba. Aztán egész héten ott volt a fejemben, reggelente elővettem, finomítottam, majd betoltam abba a felső rekeszbe, ahol a napló is hever a történetben. Pénteken már kisé belezavart egy lényegesen új, középkori történet körvonala, ami ehhez képest nagyon egzotikusnak, díszesnek és brutálisan vonzónak tűnt...de azt sikerült háttérbe szorítani addig, hogy szombat reggel hét és kilenc közt meglegyen Milla éjszakája. Kilenckor már kelt a gyerek, így nyelvi játékosságra, stílusra, finomságokra sok idő nem maradt. Talán jó lett volna beemelni konkrét szövegrészletet a srác írásából, de akkor meg a terjedelem nőtt volna meg túlságosan. Ám még így is elégedett lehetek, mert hat nap alatt életre kelt egy egyszerű, okos és becsapós kis sztori - így ma, vasárnap pihenhetek.

Egyedül a másikkal

Milla két éve élt a lakásban, mikor megtalálta a naplót. Az egész azzal kezdődött, hogy elhagyta őt a barátja, az a semmirekellő Jose. A fiúnak elege lett Milla érzékeny lelkéből. Nem szerette továbbá, hogy annyit tanul éjszakánként, és a nem értette a lány verseit sem. Millának pedig főképp ez a két szenvedélye volt: a jogi egyetem summa cum laudéval való befejezése és a szonettek. Mikor megtalálta Jose búcsúlevelét a postaládában, sírt egy sort, majd összerakta közös életük emlékeit egy dobozba. Aztán a másfél szobás kis lakás konyhájában írt egy verset Jose rút jelleméről. Míg lefőtt a kávé, el is készült vele, a rímek is helyénvalónak tűntek. Odakinn, szemben, a park túloldalán ácsok kurjongattak egymásnak a felállványozott templomtornyon egyensúlyozva. Milla elnézte őket a kávét kortyolgatva, miközben Solness építőmester karaktere, Jose utolsó mondatai és egy, a jog és erkölcs órán elhangzott latin idézett kavargott fejében.

Amikor a megfelelő helyet keresett a lábánál kucorgó Jose-féle emlékdoboznak, eszébe jutott a hálószobaajtó feletti kis zug. Egy apró tároló volt, afféle függőpolc, még az előző lakó, a halott srác alakította ki.

A doboz könnyű volt, mert csak fényképek, nyaralási videók, egy póló, egy alsónadrág és egy fogkefe volt benne. Amikor székre állva feltoszogatta a sötét kis vacokba, az ott felhalmozott dolgok egy része megindult, és a nyakába csúszott. Három női magazin, egy üres ékszeres dobozka, egy törött napszemüveg és egy zöld, bőrkötéses határidőnapló.

Milla leült a székre, és lábával ide-oda lökdöste a tárgyakat. Jose keze jutott eszébe, és a fiú mosolya, melyről most már úgy érezte, soha nem volt őszinte. Milla zárkózott, félénk lány volt, inkább csinos, mint szép, inkább kövérkés, mint teltkarcsú. Hosszú, sűrű és sötét haja fogta meg igazán a férfiakat, és puhán feszülő bőre, mely olyan fehér volt, hogy az erek mindenhol átszínezték.

Végül erőt vett magán, és szépen visszarakta a lehullott dolgokat fentre, a doboz mellé. Egyedül a naplónál lassult le lendülete, mert nem emlékezett ilyen darabra a múltjából. Amikor fellapozta, megdermedt.

A napló majd minden oldalán idegen, érdes-szálkás írással rótt sorok tűntek elé. Az ő vers- és jegyzetíró kerek és kunkori betűihez képest ezek a karakterek férfiasan szikárak voltak. Akadt oldal, ahol csupán egy mondat szerepelt, volt, ahol a szöveg belepte az egész felületet. Elsőként az „unalom”, a „csönd”, a „sötétség”, a „ridegség” és a „magány” szavak tűntek elébe. Ismerős kifejezések voltak saját verseiből – ám biztos volt benne, hogy a könyv nem az övé, és hogy ezt az írást soha nem látta még.

Készített magának egy forró fürdőt, gondosan elpakolva a gyertyákat a kád pereméről. Ezek lángjait legutóbb még Joseval bámulták. Aztán keresett egy üveg könnyű fehér bort, és csak úgy, hűtés nélkül kinyitotta. Az első pohár után, a titokzatos szövegfolyam keltette kellemes borzongással telepedett a vízbe. Feljebb ült a vízben, és nagy, telt kebleire támasztva a napló alját, lapozott, olvasott, és ivott. Péntek volt, a vizsgaidőszakig még harminchat nap választotta el.

A legtöbb bejegyzés érzések, gondolatok, benyomások rögzítése volt. Aggodalom, rosszkedv, keserűség. A lélek elhagyatottsága. Az éjszaka gyötrelmes hossza, a magány súlya.

Néhány töredék foglalkozott valamiféle múlttal. Így például egy tengerparti, gyermekkori nyaralás jeleneteivel. Anya és apa a dűnék közt csókolóznak. Apálykor a rákok iszkolnak vissza a víz felé.

Máshol könyvekről, komolyzenei albumokról vagy festményekről szóló megjegyzések tűntek a lány elé. Sehol nem talált semmi személyest. Azt sem tudta megállapítani biztosan, milyen nemű, hány éves a szöveg írója.

A harmadik pohár után Milla elégedetlenül felsóhajtott, majd kinyúlt padlón heverő farmernadrágjáért. Előkotorta belőle telefonját, és felhívta apját. A férfi csak sokadszori csöngetésre vette fel. Mióta elvált Milla anyjától, rászokott a kora esti sziesztára, hosszan, jóízűen aludt, hasán valamelyik kedves teológusa vaskos kötetével. Mikor végre beleszólt a telefonba, Milla akadozó nyelvvel kérdezte tőle, hagyott-e nála valamiféle határidőnaplót a költözés után. A váláskor apja jó sok holmit hurcolt a lány lakására, hogy majd később, ha megfelelő helyet talál magának, elviszi. A hálószobai szekrényben, a pincetárlóban, és a beépített szekrényekben várakoztak dolgai erre a bizonytalan eseményre. Apja most rekedten, álomittas hangon tagadta, hogy bármiféle határidőnaplót vitt volna lányához. Milla elismerte, hogy a naplóba lévő írás nem apjáé, de talán valamelyik barátja, tanítványa felejtette nála…Ám a másik fél a vonal túlsó végén erre már nem is válaszolt, hosszan hallgatott, majd megkérdezte, mi történt. Még így, ilyen rövid idő alatt és telefonon keresztül is megérezte, baj van. Milla beleremegett az aggódó hangba, de még nem tudott Joseról beszélni. Nyögött valamiféle szabadkozást, majd bontotta a vonalat. Ahogy a padlóra csúsztatta a készüléket, a napló mellé esett nedves kezéből. Milla automatikusan átfutotta a szöveget ott, ahol a könyv kinyílt. Az ismeretlen szerző épp a betegsége végleges elmúlásáról, a fájdalom és a rettegés távozásáról értekezett. Ekkor jutott eszébe a lánynak a halott fiú.

A lakást, ahol Milla két éve élt, anyja és apja annak idején nyomott áron vásárolták meg a halott fiú gyászoló szüleitől. A lány már nem is emlékezett a srác nevére – csak annyit tudott róla, hirtelen, fiatalon halt meg valami gyors betegségben, huszonvalahány évesen. Ő is azért kapta a lakást, mint Milla: hogy önálló, felnőtt életet kezdjen – ami ilyen gyorsan és tragikusan véget is ért számára. Halála jól jött Milláéknak, akik pont az egyetem környékén kerestek valami kis apró kuckót az ablakon kidobott albérleti pénz helyett.

Milla felvette a kötetet, és izgatottan továbbalapozott, de az elkövetkező oldalakon már nem jött elő sem a betegség, sem a gyógyulás téma. Ettől függetlenül ellepte a bizonyosság, hogy a fiú naplóját találta meg. Szerencsétlen, merengett maga elé hangosan, közben a vizet kevergetve, bizonyára azt gondolta valami átmeneti javulás kapcsán, hogy meggyógyult.

Aztán ahogy újra olvasgatni kezdett, szeme elé tűnt egy új bejegyzés első, büszke sora. Másfél év tünetmentesen. Milla hirtelen úgy érezte, túl forró a víz. Lenézett karjára – azt pedig rücskös libabőr lepte el.

Aztán ki is mondta maga elé, hogy ez nem lehet.

Aztán összezárta a naplót, és behunyta szemét, hogy csak a sötétség legyen körötte. Zúgott a feje a bortól. Miközben törülközött, végig úgy tűnt neki, kíváncsi tekintet figyeli puha, terebélyes testét. Hálóruhát vett, noha odakinn még csak épp besötétedett. Az ácsok eltűntek a tetőről, helyüket éles fényű reflektorok világították csontfehérre festve a falat. Leült a konyhaasztalhoz, és felhívta anyját.

Az asszony valami kiállítás-megnyitón volt a legújabb barátjával, így Milla türelmesen várt, míg kimegy az épület elé, ahol viszont a forgalom zaja volt túl hangos. Ott azért sikerült megértetnie vele a kérdést – hogy pontosan mi történt elődjével, a lakás előző tulajdonosával. Anyja értetlenül visszakérdezett, hogy miért érdekli ez Millát, majd a választ meg se várva  elmondta, meghalt, gyors lefolyású felnőttkori leukémiában. Milla hátranézett a sötét folyosóra. Nedves lábnyomai jelölték útját idáig. És kapott kezelést, volt a következő kérdése, mire anyja talán megvonta vállát, mert bizonytalan hangon válaszolt. Az adásvételi papírok aláírásakor beszélt valamennyit a fiú összetört anyukájával. Ő talán említette, hogy csontvelő transzfúzióra volt előjegyezve, de azt már nem érte meg szegény. Három hónap alatt végzett vele a kór, ha jól emlékszik. Pedig milyen fiatal volt.

Milla eddig tétován lapozgatott a napló utolsó oldala felé, ám pont, amikor az anyja kimondta a „fiatal” szót, ismét talált egy mondatot, mely miatt ki kellett nyomnia anyját, hátra kellett dőlnie a székben, hogy mélyeket lelegezve fülelje a csöndet.  

Az ismeretlen azt írta az utolsó előtti oldalak egyik első sorában, hogy végre felállványozták a templomtornyot. Ráfért az épületre a renoválás, mert a nagy viharok során…

Milla mutatóujját szájához emelte, és ráharapott. Csak egy dolog járt a fejében: valaki él rajta kívül a lakásban. Elmormolta magában egyszer, kétszer, háromszor.

Felállt, óvatosan a pulthoz lépett, és a késtartóból kihúzta a legnagyobb pengét. Aztán szép csöndben megindult, noha tudta, milyen esztelenség ez az egész.

A lakás harminchat négyzetméter volt. Búvóhelyekben egyáltalán nem bővelkedett – amit sorra kellett venni, az az előszobai beépített szekrény, az ágy alatti rész, és a hálószobai nagy ruhásszekrény volt.

Előbb mindenhol felkapcsolta a lámpákat, hogy fényárban ússzanak a helyiségek. Az összes sarokba és benyílóba világosságot akart. Majd gondosan végignézte a lehetséges rejtekhelyeket. A végén még a ruháit is kipakolta a szekrényekből, megkocogtatta a falakat, és benézett a mosogató alá, meg a konyhai a tárolók mögé, ahol legfeljebb csak egy törpe kucorodhatott volna össze.

Természetesen sehol nem volt senki. Leroskadt az ágyára a hálószobában, kezében a naplóval és a késsel. Gyorsan végigpörgette a maradék pár bejegyzést, de már semmi érdemlegeset nem talált. Gondolataiból azonban nem távozott az idegen nyomasztó árnya, egy jelenlét, melyet sem ő, sem más nem tud megmagyarázni, csak a napló írója. Majd egy órán át töprengett így, mígnem egy ásításból rájött, hogy valamennyire megnyugodott. A bejárati ajtóhoz ment, ellenőrizte a zárat, aztán a folyosón megtorpanva várt egy kicsit, végül széket hozott, és a naplót visszarakta a helyére, fentre, a szűk kis zugba.

A kést párnája alá rejtette, bár félt, álmában megsebezi magát vele. Nyolc éves kora óta először felkapcsolt lámpánál aludt el, azon tűnődve, mi a rendőrség hívószáma.

Éjfélig moccanatlanul álmodott. Akkor aztán felkelt, kiment a konyhába, egy széket kerített, az előszobába vitte, felállt rá, és hosszas tapogatódzás után levette a naplót a helyéről. Visszament a konyhába, a limlomos fiókból tollat vett elő, és leült az asztalhoz. Aztán olyan hosszan várt mozdulatlanul, a sötétben maga elé bámulva, hogy már három óra is elmúlt, mikor leírta az első mondatot.

Alig talált már üres helyet az utolsó lapon, de ma nem is volt sok jegyzetelnivaló. Mindenesetre rögzítette a tényt, hogy valaki kotorászott a dolgai közt, mert a napló nem ott volt, ahova rejtette. Másrészt ideje új naplót keresni, mert ez, amit gyógyulása óta vezet, betelt.

Márpedig az fontos, hogy egy férfi rögzítse emlékeit az életről.

vége 

Az őrült és a normális világok valóságának egymásra vetülése a horrorban majd mindig arra fut ki, hogy az előbbi valamilyen módon igazolódik, megjelenik, tárgyiasul az utóbbiban. Ilyen például Lovecraft sátáni festőjének sztorija, ki metróbéli fantáziaszörnyeket visz vászonra - majd eltűnése után megtalálják műtermében a szörnyekről készült fényképet...Ez az egyszerűbb megoldás, bedobni egy tárgyat a mi valóságunkba csattanóként. A lentiekben próbáltam egy kissé ravaszabb és durvább végkifejletet összerakni. Szeretem még ebben az írásban a három nő vaskos alakját, a gyarmati reggelt, és az apokaliptikus terv egyszerűségét. 

Látogatók

Tény, hogy 1999 hideg januárjának egy szombatján Kovácsné Ágika és Sándor Edit jegyet váltottak a Vác-Balassagyarmat vonalra, hogy meglátogassák a gyarmati elmegyógyintézetben kezelt kolléganőjüket, az egykori főmérnök asszonyt.

Lehet, hogy a kupéban az ünnepekről, bejglireceptről vagy a pocsék szilveszteri műsorról társalogtak. Talán Ágika ábrándosan rajzolgatott a gyorsan lerakódó ablakpárába. A fülke alig melegedő terét aztán nemsokára ismét kénytelenek voltak a kinti hidegre cserélni. Cipőik végigkopogták a szombati kora délelőttöt, egészen a megállóig. A busz szinte azonnal jött, felszálltak, és leültek, mindjárt a sofőr mögé.

Tény, hogy a pályaudvar mellől az elmegyógyintézetig, melyet sárgaháznak, bolondokházának is hív a köznyelv, nyolc és fél perc az út autóbusszal. Ez alatt a két nő megbeszélhette, hogy mire számíthatnak odabenn.

A családtagoktól tudták, hogy a főmérnök asszony nem veszélyes, sőt, doktora két hete gyógyultnak minősítette, de ő mégsem akart távozni. A rendőrségi eljárást, mely a gyújtogatás miatt indult, lezárták. Egyértelműen bebizonyosodott, hogy főmérnök asszony okozta a hatos csarnokban november tizenkettedikén fellobbanó tüzet, hatmillió forintos anyagi kárt okozva ezzel a cégnek. A vádemelésre még várni kellett.

Mikor leszálltak a buszról az épület előtt, mely nem is volt sárga, egy varjú károgta el magát a fejük felett. Ágika szerint Vác óta követte őket, de Edit fel se nézett a madárra, csak megcsóválta őszbe csavarodott, keskeny kis fejét, és a kapu felé indult.

A rádiót hallgató portás szívélyesen útbaigazította őket azzal, hogy a főépület recepcióján tudnak majd bejelentkezni a látogatásra.

Tény, hogy a recepción tíz óra harmincettőkor regisztrálták Ágikát és Editet, mint belépőket. Megadták igazolványszámaikat, és látogatásuk célját. A beteg, akihez jöttek, a háromszáztizenhatos szobában feküdt. Egy kávészagú nővérke kísérte át őket a bal szárnyba, fázósan összehúzva magán kötött pulóverét. Csak odabenn, az épület kongó folyosóin szólalt meg, vacogó ajkakkal bizonygatva, hogy a főmérnök asszony az egyik legnyugodtabb beteg. Igaz, emellett roppant gyanakvó is: nem hajlandó beszélni csak a férjével, a főorvos úrral és a rendőrséggel. Lehet, hogy Ágika és Edit is hiába jött.

Mikor kinyitotta a háromszátizenhármas ajtaját, és félreállt, a két nő a háta mögött először nem mozdult. Aztán Edit, az idősebb lépett be előbb a szobába. Ő ismerte régebb óta, majd harminc éve a főmérnök asszony.

Tény, hogy a beteg az ágy szélén ült, és kifelé bámult rácsos ablakán. A szobából a park fáira lehetett látni. Amikor a nővérke vidáman odaszólt neki, hogy látogatói jöttek, meg se moccant. Ágika tanácstalanul körbefordul a szobában.

Tény, hogy csak egy keskeny vaságy, egy nagyobb és egy kisebb szekrény, két szék és egy szemetesvödör volt a helyiségben. Hatbordás radiátor ontotta pattogva a meleget. A nővérke behajtotta az ajtót, és a résen át búcsúzóul még annyit mondott, hogy kifelé majd szóljanak be a recepcióra.

Edit közelebb húzott egy széket a mozdulatlan beteghez, leült, Ágika pedig ott maradt az ajtónál.

A főmérnök asszony ekkor végre elfordult az ablaktól, és kijelentette, hogy már várta e látgatást. Még senki nem jött a cégtől, épp ideje volt.

Erre Ágika szabadkozni kezdett, hogy korábban is akartak jönni, amit Edit azzal toldott meg, hogy igen, de sok volt a munka, mert. Elharapta a mondat végét.

Az ápolt ráemelte, nagy, súlyos és szürke tekintetét. Tépett szélű viharfelhők úsztak pupillája körül, miközben megkérdezte, pótolták-e a leégett csarnok készletét.

Ágika mondta a háta mögül, hogy igen, Edit pedig megtoldotta: a lengyelektől. Mire a főmérnök asszony felsóhajtott, és hirtelen élet költözött arcába. Jó, nagyon jó, bólogatott, majd felállt, megmutatva fehér kórházi hálóingbe bújtatott hatalmas testét a másik kettőnek. Göndör, barna haja rendezetlenül terült szét vállán, hurkavastagságú ujjain repedezett köröm sárgállt.

Kijelentette hogy idebenn leszokott a dohányzásról, és fogyott is valamelyest. Ágika elismerően bólogatott.

Tény, hogy még így is a főmérnök asszony volt a legnagyobb termetű ápolt az elmegyógyintézetben valaha kezelt női betegek sorában. Általában az utcán is megfordultak utána, nemcsak magassága, hanem súlyos, ám arányos, izmos termete miatt is. Ha férfi lett volna, a főmérnök asszony favágóként kereste volna kenyerét. Így viszont egy gabonaimport-exporttal foglalkozó cégnél dolgozott. Egészen addig, míg.

Ekkor Edit hirtelen megkérdezte, minden bevezetés nélkül a közepébe vágva, hogy miért tette. Miért gyújtotta fel a hatos csarnokot, elégetve több mázsa búzát, a cég raktárkészletének tizenkét százalékát?

Ági felszisszent, a főmérnök asszony pedig az ablakhoz lépett, és tekintetével követte az egyik ágra röppenő varjú feketeségét. Amikor megszólalt, a hangja mély és komor lett, mintha sziklasírból zengene.

Azt mondta, hogy minden egy új importőrrel, a német Live Gmbh-va kezdődött. És azzal, hogy megrendelték tőlük a próbaszállítást. Veress, az ügyvezető igazgató tárgyalt a németekkel, de szakmai angolosként ott volt ő is mindig a konferenciabeszélgetések alatt. A telefonból, mint valami ősöreg kígyó kúszott elő a csúnya német-angol beszéd, a Live vezetőjének hangja. Borsódzott tőle a háta, és homályos megérzéstől hajtva elhatározta, utánanéz ennek a csapatnak, mert elég nagy tapasztalatai volt a beszállítók terén, de a Live-ról még nem hallott.

Itt a főmérnök asszony szünetet tartott, és elszakadva az őt figyelő varjú látványától, megfordult Ágika felé, hogy magyarázólag hozzátegye. A Live, mint sok egyéb csúcstechnológiás beszállító, főképp fajtanemesítéssel foglalkozó cég. Fő profiljuk a dúsabb terméshozamot produkáló, és a szárazságot jobban tűrő őszi búza.

Ágika bólintott, majd nekidőlt a falnak, kezeivel táskája csatját babrálva.

És, mi derült ki róluk. Érdeklődött könnyed hangon Edit, mire a főmérnök asszony figyelmesen végigmérte, majd így folytatta.

Semmi. Az égadta világon semmit nem talált róluk, se a nemzetközi cégjegyzékben, se a kutatói szaknévsorban, de még a nemesítők európai listáját is lekérte faxon a budapestiektől, ám abban se volt Live nevű cég. Mikor közölte aggályait Veressel, az csak legyintett. Egy német céggel nem lehet svindli. Legfeljebb majd megnézet egy mintát a laborral. Ám a főmérnök asszony tudta, hogy nem fog semmit ellenőriztetni, mert a főnök, ahol lehetett, ott spórolt. Mivel rosszérzése nem hagyta nyugton, rájárt Veress nyakára, és annyit elért nála, hogy először csak keveset, próbatételt rendeljenek attól a szörnyű, öreg hangtól. Közbe megérkezett a Live sajtódokumentációja is. A főmérnök asszony saját költségen rendelte meg egy fővárosi cégtől. Az összeállítás szerint a szinte semmiből gründolt, tikos tulajdonosok által irányított Gmbh a német gabonapiac legdinamikusabb szereplője lett az utóbbi két évben. Nemcsak a felvásárlásokkal, hanem szabadalmi bejegyzésekkel és fajtanemesítésekkel jutottak el oda, hogy hamarosan már Európa majd minden országába importáltak új, különlegesen ellenálló mintakollekciójukból.

A főmérnök asszony összerezdült, mint akit a hideg rázott ki. Edit előrenyúlt, és megfogta a kezét, közben megkérdezve, mi a baj. A másik csak a legyintett, majd csöndesebben folytatta. Ágikának közelebb kellett jönnie, hogy hallja.

Az anyag, amit kapott, fénymásolt, stencilezett formában érkezett. Egy lap a földre hullott, és ahogy felemelte – a beteg itt ismét szünetet tartott, miközben arcán átsuhan valami ismeretlen kifejezés –, és a fénybe tartotta, valamiért másképp, visszafelé olvasta a német cég nevét. Így jutott el a „gonosz” szóhoz. És ekkor döntötte el, hogy ő maga vizsgálja meg a szállítmányt.

A következő héten, ahogy befejeződött a rakodás, egy maréknyit hazavitt a zsebében. Még a privatizáláskor sikerült megszereznie a téesz kutatólaborjából a nagy felbontású elektromikroszkópot, ami eddig ott állt a garázsban a kocsi mögött. Néha a gyerekek szórakoztak vele, rovarlábakat, lepkeszárnyakat vizsgálgatva, de most végre hasznát látta ő is. Egyetemi gyakorlataiból még emlékezett, hogy kell metszetet csinálni. Aztán vacsora után  kiment  garázsba, és az üveglapot a mikroszkóp tárgylemezére tette.

A főmérnök asszony elhallgatott, és leroskadt ágyára, melynek rugói fájdalmasan felnyikorogtak súlya alatt. Két, nagy, durva kezét tehetetlenül széles ölébe ejtve morzsolgatni kezdte ujjait. Aztán bűntudatosan felnézett Editre, aki várakozóan hallgatott

Ott csücsült a mag közepén, a mintában, mondta ki a főmérnök asszony, mire kolléganője értetlenül felvonta szemöldökét. De meg se kellett kérdeznie, a nő folytatta: egy démon. Apró, szakállas kis figura, szarvakkal, hegyes fogakkal. Izgett-mozgott, mint egy kukac, arra várva, hogy elültessék, és sokszorozódjon, learassák, kicsépeljék, megőröljék, hogy még jobban sokszorozódjon, majd megsüssék és megegyék, így kerülve bele a testünkbe, fertőzve meg mindannyiunkat milliárd és milliárd formában és alakban a gonosszal.

A főmérnök asszony kifulladva elhallgatott. A két látogató némán várt, de úgy tűnt, nem lesz folytatás, mire Ágika megkérdezte. Tehát ezért gyújtotta fel a főmérnök asszony a raktárt, mire az tehetetlenül bólintott. A tűz az egyetlen ellenszer az ilyesmire, ezt még az olyan ősöreg kommunista is tudja, mint ő, motyogta félmosollyal maga elé. Kár, tette hozzá, hogy emiatt nem maradt egy szemnyi bizonyíték sem. A metszet is eltűnt a garázsból. A többi hamuvá lett a raktárral együtt. Így persze senki, se a rendőrök, de még a tulajdon férje se hiszi ezt az egészet.

Edit nézte ezt a hatalmas testet, a nő nyakán lüktető eret, vastag talpú papucsba bújtatott lábait, majd megköszörülte torkát.

Érdekes történet, mondta aztán, főképp annak fényében, hogy mi történt Veressel.

A főmérnök asszony felkapta fejét, miért, mi történt? Mire Edit könyörtelenül folytatta: a németek, a Live-tól karácsony előtt kihívták síelni az Alpokba. Üzleti tárgyalások is lettek volna, de Veress a harmadik nap a nyakát törte egy kék pályán.

A főmérnök asszony erre egészen elsápadt. Ez nem lehet, mondta, közben megfordult, mert mögötte Ágika kíváncsian kinyitotta a ruhásszekrényt. Ott volt benne a főmérnök asszony nercbundája, kötött sálja és sapkája, hűségesen várva az indulást.

És akkor most mi van a céggel? Kérdezte a beteg ismét Edittől, aki hátrébb húzódott a székével. Megvették, dobta oda aztán a válaszát, és a főmérnök asszony már tudta, de azért megkérdezte. Kik, mire Ágika mondta hátulról, hát a Live.

Csönd ült közéjük, jó harminc másodpercig. Akkor ti most az ő alkalmazottjai vagytok, suttogta a főmérnök asszony, azonnal fel kell mondanotok, tette hozzá. És.

Nem tudni, mit akart még mondani, mert Ágika hátulról a nyakába dobta a sálat, Edit pedig elölről nekiugrott, az ágyra döntötte, és bőrkesztyűs kezeivel lefogta csuklóit, majd a mellkasára térdelt, míg Ágika a padlóra feküdt és teljes súlyával húzta, vonta lefelé a sál két végét, így maradtak, ívben kifeszítve keresztbe az ágyon azt a hatalmas testet, míg a főmérnök asszony arca lilult, a lába kapálózott, próbálta, fel vagy oldalra dobni magát, de a kórházi koszttól túlságosan legyengült, míg két kolléganője nagyon is jó erőben volt, mert készültek, edzettek erre az alkalomra, Edit például az utolsó két hétben éjjelente tíz kilométert futott, Ágika pedig lent, a pincében emelgette a krumpliszsákokat.

Most, a padlón elterülve számolt száznyolcvanig, míg meg nem érezte, hogy feje felett a nyak feszülő ellenállása alábbhagy, és ekkor kézfejére forró nyálcsöpp vagy -hab csurrant. Elengedte hát a sálat, és felkönyökölve az ágyra belenézett a lila, húsos arcba, majd ujja hegyével kuncogva megbökte a főmérnök asszony összeharapdált, véres, kilógó nyelvét.

Edit már az ablak előtt állt, kifelé bámult a varjúra, várva még valami utasítást, de egyébként is tudták, mit kell még tenniük.

Tény, hogy a főmérnök asszonyt csak ebédkor találták meg. A hivatalos vizsgálat szerint sáljával kötötte fel magát a radiátorcsőre.

Tény, hogy a rendőrégi jegyzőkönyv alapján Edit és Ágika is azt vallotta, hogy mikor elbúcsúztak tőle, derűsnek és kiegyensúlyozottnak tűnt. A látogatás alatt szóba került sok minden, természetesen a tűzeset is. A főmérnök asszony alig emlékezett valamire a dologból, de abban mind a két kolléganő biztos volt, hogy megbánta, amit tett.

vége