A Hamlet elején feltűnő szellem kapcsán felmerülhet egy olyan értelmezés, hogy ő tulajdonképp nem Hamlet apjának kísértete, hanem egy gonosz szellem, egy démon, aki romlásba dönti a királyfit. Az alábbi novella hasonló alapötletből indul ki. A másik probléma, amit megpróbáltam megoldani benne, az az, hogy milyen lehet egy aktív kísértet, aki bántani akarja az élőket. A legtöbb általam ismert kísértethistória csupán a vizuális ijesztgetésben merül ki - ám ezt a romantikában végérvényesen szétírták. Itt most azt vizsgálom meg, milyen lenne egy nem túl boldog házasság vége - túlvilági lezárásban.

Árnyas allé

Miután eltemették a Férfit, a Feleség, az Anyós és a Lány beült a néhai kocsijába, és elindultak hazafelé. A falu felé vezető keresztútnál a Feleség lefékezett: – Ez az út nem rövidebb? – fordult hátra.

Nagy, árnyas allé nyújtózkodott jobbra tőlük. A Lány, aki depressziós kamaszkorát élte, egykedvűen vállat vont.

– Én még sosem láttam ezt az utat – morogta az Anyós. – De most már te vezetsz. Menj, csak.

A lánya, a Feleség nem válaszolt, szó nélkül behajtott az apró kaviccsal beszórt alléra.

Valóban rövidebbnek tűnt – a házuk alatt, a körforgalomnál bukkantak ki.

– Én sem láttam még sosem ezt az utat – motyogta a Feleség. Míg a vastag tölgyfák közt haladtak, mind szótlanul, gondolataikba merülve ültek. Most, a ház közelében, ismerős terepen, valamennyire feléledt a hármas.

– Éhes vagyok – mondta az Anyós. – Kár, hogy csak hétre hirdettük meg a tort.

– Nem baj, ha nem megyek le? – hajolt előre a Lány.

– Apád torán illő lenne megjelenned, legalább pár percre – csóválta fejét a Feleség.

– De annyira unalmas emberek. Olyan unalmasak, mint…

– Ki ne mondd! – A Feleség éles szava egybeesett a kézifék behúzásával. Utóbbi mintha nyomatékot adott volna neki.

– Miért? – krákogta az Anyós. – Ami a szívén, az a száján. Te is ilyen voltál vele...

– Az már más. Meghalt. Halottról…– A Feleség nem fejezte be, tétovázott, aztán inkább kiszállt az autóból. A másik kettő vonakodva követte.

– Fúj, olyan rossz szag van – szólalt meg a Lány, ahogy beléptek a házba.

– Ki hagyta égve a villanyt a konyhában? – morogta a Feleség válaszul.

– És hideg van – borzongott az Anyós, szorosabbra húzva magán sárga kendőjét. A termosztáthoz lépet, és feljebb csavarta. – Vége a spórolásnak – motyogta elégedetten. Megfordult, és észrevette a Lányt, aki viszont a Feleséget bámulta, aki meredten állt a konyhaajtóban.

– Gyertek ide – szólt az asszony csöndesen.

A Lány és az Anyós egymásra nézett, és valamiért egyiküknek sem volt kedve engedelmeskedni a felszólításnak. Aztán mégis odamentek, és benéztek a konyhába.

Az asztalnál ott ült a Férfi.

Ugyanazt az öltönyt viselte, amiben eltemették, sápadt volt, ujjai közt gyújtatlan cigarettát tartott. Egyébként nagyon is élőnek tűnt. Érdeklődve, csillogó szemmel bámult vissza rájuk. Szája szélén ideges félmosoly játszott.

– Ti mit kerestek itt? – kérdezte, és a hangja is ugyanolyan volt, mint ahogy emlékeikben élt.

– Ezt inkább mi kérdezhetnénk – lépett előre az Anyós.

– Jézusom – nyögte ki végre az Feleség. A Lány tanácstalanul hol rá, hol apjára nézett, majd kifújta az orrát.

Közben az Anyós egészen a férfiig ért, és feléje nyúlt, de aztán visszavonta kezét.

– Igazinak tűnik – fordult vissza a másik kettőhöz.

– Apa, épp most temettünk el – kiáltott fel türelmetlenül és némiképp csalódottan a Lány, mire a Férfi megvonta vállát: – Hát ez az. Ezért nem kellene nektek itt lenni.

– Nekünk? – képedt el az Anyós. – Ez most már a lányom háza. Teljeskörűen.

– Igazából én örököltem…– jelentkezett a Lány gúnyosan, de az anyja lepisszegte.

– Hogy kerültél ki a koporsóból? Mit keresel itt? – szegezte a halottnak türelmetlenül kérdéseit.

Az megadóan felemelte két kezét, mire az Anyós ijedten hátrébb lépett.

– Én itt vagyok otthon – mosolyodott el a Férfi. – A halál utáni lét szerves része, hogy ugyanott folyatjuk, ahol abbahagytuk. Ugyanabban a környezetben, ruhában, azokkal, akik már megelőztek bennünket ezen az úton. Csak egy másik, a tiétektől eltérő világban. – Magyarázta türelmesen. – Ezért csodálkozom, hogy ti itt vagytok. Nem történt veletek valami különös? Nem karambolozatok?

– Arra célzol, hogy mi is meghaltunk? – kérdezte döbbenten a Feleség, és a Lány hirtelen megfogta karját: – A fasor. Az az út, ami eddig nem volt.

– Miről beszéltek ti? – nézett rájuk bambán az Anyós, majd remegő ujjal a halottra mutatott: –  Ezt kell innen elűzni, nem töprengeni. Hívjátok a papot!

– Mire gondolsz? – nézett lányára a Feleség.

– Az az út, amin jöttünk, az allé. Az nem volt ott soha. Nem kellett volna rövidítenünk…–magyarázta a Lány izgatottan.

– Hát, az lehet – vont vállat az eddig érdeklődve figyelő Férfi. – Adódnak átjárók a két világ közt. Gondolom, belefutottak az egyik ilyenbe. Én is egy árnyas allén sétáltam át ide. Talán nem záródott be rendesen mögöttem, ezért tudtatok követni…

Mind hallgattak pár másodpercig.

– És most mi lesz? – kérdezte a Feleség riadtan. – Itt nem maradhatunk.

– Papot kell hívni – erősködött az Anyós, majd fáradtan lerogyott egy székre. Aztán meggondolta magát, felállt, és a széket távolabb húzta a halottól.

– Az itteni papok nem segíthetnek nektek, tekintve, hogy halottak – magyarázta a Férfi. Töprengő arcot vágott, erősen összpontosítva befelé. – Azt hiszem, csak egy megoldás van.

– Micsoda? – A Feleség riadtan körbefordult majd hajába túrt. – Én nem akarok itt lenni. Még élni akarok.

– Lányom, hát élünk…– kontrázott tétován az Anyós, de már senki nem figyelt rá.

– Én tudom, mire gondolsz, apa – mondta a Lány elégedetten, majd felhúzta ingjét, mutatva a csuklóján lévő hegeket. – Emlékszel?

– Oly rég szólítottál így – bólintott elérzékenyülve a Férfi.

– Öljük meg magunkat?  – kérdezett döbbenten a Feleség, mire az Anyós élesen felnevetett.

– Nem pontos a megfogalmazás. Életbe ölitek magatok. Ha itt meghaltok, a másik oldalon, a ti világotokban kell felbukkannotok – mondta a Férfi. – Azt hiszem, nincs más lehetőségetek.

– Menjünk vissza, és hajtsunk visszafelé azon az úton – toppantott az asszony, majd a bejárati ajtóhoz sietett. Kinyitotta, és szemét erőltetve figyelte a tájat.

– Az már rég bezáródott – vont vállat a férj.

– Honnan tudod? – kérdezte az ajtóból a Feleség.

– Érzem. Az én utam volt – jött a válasz.

A Feleség lassan becsukta az ajtót, és visszasétált a konyhaküszöbre: – Egy biztos. Itt nem maradhatunk. – Órájára nézett. – Hamarosan megérkeznek a vendégek.

– A toromra? – kérdezte kíváncsian a Férfi. A feleség bűntudatosan bólintott.

– Mondtam, hogy nem kell, csak pénzkidobás – szólt fojtott hangon a halott. Arca mindannyiuk számára ismerős maszkká torzult.

– Ne kezdjük – sziszegte az asszony. – Ebben már nem te döntesz. – Fújtatott egyet, majd körbefordult: – Mivel csináljuk?

– Te megbolondultál, lányom? – éledt fel az Anyós, és nyögve talpra kászálódott: – Meg akarsz ölni bennünket?

– Halottak vagyunk, mama – vigyorgott rá a Lány.

– Bolondok vagytok, nem halottak. Én ebben nem veszek részt. Hazamegyek…– mondta az öregasszony, és csoszogva megindult kifelé. Pár lépés után visszanézett a Férfire: – Nem fogsz hiányozni – mondta csöndesen. Amikor megfordult, a Feleség állt előtte.

– Nem mész sehova, anya. Nem hagylak itt – mondta, azzal gyengéden visszanyomta a székbe. – Vedd be inkább a gyógyszered! – Az öregasszony retiküljéből kis fiolát kotort elő, kipattintotta, majd kirázott egy aztán kettő, aztán még négy szem pirulát. Mielőtt az anyja szólhatott volna, a szájába nyomta mind a hetet. – Nyelj – szólt rá, majd a csaphoz sietett, vizet engedett, közben felkapott egy kést a szárítóból. A vizet az anyjának adta, a kést pedig nyelével a Lány felé nyújtotta. – Neked már menni fog – mondta zordan.

A Férfi szótlanul szemlélte, ahogy lánya leül a padlóra, és lassan bíbor patakokat fakaszt magából, meg azt, ahogy az Anyósa feje félrecsuklik, és szája sarkából sárga habcsík indul.

– Mit tettem? – sírta el magát a Feleség pár perc múlva a két élettelen test közt állva. Egész teste remegett, karja, lába libabőrösen feszült a fekete ruha alatt.

– Amit tenned kellett – bólintott a Férfi. – Ők már odaát vannak. Most te jössz…

A Feleség hosszan bámult rá, majd a tűzhelyhez lépett, elcsavarta az összes kapcsolót rajta, és kinyitotta a sütő ajtaját. A gáz sziszegve kezdett ömleni, körbefonta testét, a férj öltönyös alakját, a két halottat. A nő igyekezett mind kevesebbet lélegezni, miközben egy fiókból ezüst öngyújtót vett elő.

Vártak egy negyedórát, és közben nem szóltak egymáshoz. Végül, mikor a Feleség megingott, a Férfi vállára támaszkodva rekedten így szólt: – Ugye tudod, hogy soha nem szerettelek?

Az felnézett rá, majd az öngyújtóra pillantott, és végre szájába illesztette cigarettáját. Felállt, és szembefordult a Feleséggel.

– Én sem, és… – kezdte, de az asszony lángolt csiholt, és kettejük közé tartotta, a cigaretta végéhez. A robbanásban minden eltűnt, fellángolt, szétolvadt és elszállt. Amikor a Férfi kiengedte az első slukkot, a ház már romokban hevert körülötte.

–…ezért öltelek meg – tette még hozzá.

vége