Ez is egy pályázati anyag volt, nem nyert, ez van, így megy ez. Az alapötlet hosszú ideig motoszkált bennem - egy kép volt, egy csukló, ráncokkal vagy inkább repesésekkel borított. A fiú alakját már megírtam egy másik történetben: a falujába visszatérő értelmiségi archeotípusa, aki már nem találja helyét. Az ő világa már nem ez, de mivel ebbe vetették, számára a lét véget ért, tragikusan lezárult. A papnál visszanyúltam egy kilencvenes évekbeli emlékhez: lagzin ismertem meg T. atyát, aki iszonyatosan tudott inni, és állítólag még Hamvassal is találkozott. Filozófiáról, tradícióról társalogtunk hajnalig. Akkoriban jól jött volna egy mentor, másnapra megbeszéltük, hogy összefutunk. Egy órát vártam őt a paplak előtt, mindhiába. Állítólag komoly nőügyei voltak...mindenesetre a várakozás vége felé megjelent egy tünemény előttem, egy gyönyörű, talán roma lány. Azt gondolom, azóta se láttam szebb arcot, és elképzelni se tudtam, tudom, hogy került ő oda,a faluba. A munkatársát kereste. Hebegtem valamit, mire elment. Ezek az ihletett pillanatok az életben. 

Millió darabban

Pál 2012 nyarán tért vissza a főiskoláról közösségünkbe. Anyja, aki a templomba takarított, mesélte, hogy a fiú naphosszat csak olvas, vagy a falu feletti hegyeket járja. Nem csodálkoztam ezen. Friss, magyar szakos tanári diplomával nem sok lehetősége adódott nálunk. A legközelebbi iskola ***-ben volt, ahol kihalásos alapon zajlott a státuszok elnyerése. A harminc kilométerre fekvő várost pedig földre teperte a regresszió második nagy hulláma – így ott sem volt értelme próbálkozni. Maradt a segély és a töprengő várakozás.

Aztán július vége felé az anyja elhozta nekem azt a novellát. Egyfajta ujjgyakorlat lehetett, de érződött rajta, hogy nem az első próbálkozás. Rövid, szaggatott lélegzetű elbeszélés volt egy fiúról, aki a szülőfaluja feletti hegyek közt repedéseket talál. A tizenöt centis hasadékok mélyéről furcsa szag és távoli, fenyegető zaj nyomul fel. A fiú a történet végére rájön, egy sárkány készülődik odalenn.

Miután a paplak verendáján a reggeli kávé mellett elolvastam az írást, hosszan eltűnődtem, aztán átmentem a templomba, és szóltam Pál anyjának, hogy küldje el hozzám a fiát, beszélgetni szeretnék vele.

Aznap este magas, sovány, koránál fiatalabbnak tetsző alak kopogtatott ajtómon. Nem kellett bemutatkoznunk, mivel a főiskola előtt gyakori látogatója volt a miséknek. Sejtettem, hogy az utóbbi években, mikor a nyarakat itthon töltötte, főképp lustaságból maradt el, bár ahogy arcába néztem, azonnal láttam rajta a műveltség kétkedő, kutató jeleit is. Nem hoztam hát szóba a hitét, inkább tanulmányairól, céljairól faggattam.

Elmondta, hogy az irodalom örök szerelmesévé vált az elmúlt négy évben – ám ráébredt, nem csupán távolról kíván hódolni neki. Író szeretne lenni, de nem tudja, hogy kezdjen bele. Ekkor szóba hoztam a novelláját. Szabadkozott, mondván, anyja beszélte rá e színrelépésre. Megnyugtattam, jó ötlet volt, olvasása nagy örömet okozott. A stílus néhol ugyan még finomítandó, a szerkezet egyszerű, és a mese egy-két helyen döcög – de úgy érzem, szép alkotói pálya előtt áll. Csak kitartásra és élményekre van szüksége.

Felsóhajtott, és a mentateát kavargatva kinézett az éjszakába. Tapasztalatok híján ő is sivárnak érzi legtöbb ötletét. Ezek a repedések is csak abból jöttek, hogy majdnem beleesett az egyikbe.

Nem sejtettem, hogy e mondat lesz a végzete. Gyanútlanul visszakérdeztem, miről beszél. Ő pedig elmondta, hogy odafenn, a Szilvás felett valóban van pár széles hasadék. Ezen csodálkoztam, hisz gyógynövénygyűjtőként jól ismerem a hegyvidéket. Nem volt ott semmiféle repedés. Ám a fiú erősködött, hogy márpedig féltucatnyi sávban meghasadt a hegyoldal. Talán a régi bányák miatt. Ám ennek is ellent kellett mondanom – a Szilvás feletti részben soha nem húzódtak járatok. Hat éve adattam ki *** könyvét a helyi bányaművek történetéről, és mivel a szerkesztés munkáját magamra vállaltam, szinte a fejemben volt a földalatti világ térképe.

Itt a nagy lehetőség – mondtam neki immár tanárosan. Kutasson magyarázatok után, és mindegyik magyarázathoz kanyarítson egy-egy történetet.

Így is tett, de egyiken sem sejtettük, hogy mindjárt az első ötlet foglyul ejti őt, immár örökre, egészen a mindent berekesztő ostoba halálig.

Visszagondolva, több szempontból is én voltam megszállottságának okozója. Nemcsak a feladat megadásával, hanem az a követő mise tartalmával is. Pál a következő vasárnap – talán hálából, talán csak nosztalgikus indíttatásból – ott ült anyjával a harmadik sorban a templomban. A beszédemet a végítélet köré szőttem. Hogy mennyire anyagiasan képzelik el – főleg a filmművészetben – a mindent elbíráló isteni igazságot. Az jóval spirituálisabb lesz majd a romlás látható, kézzelfogható külső jeleinél.

Pál figyelt. Sejthette: nem véletlen, hogy pont erről beszéltem a gyülekezetnek. Tudat alatt bennem motoszkált a története. A sárkány sok szimbólummagyarázatban a Sátán egyik megjelenési formájaként szerepel.

A fiú majd egy hét múlva keresett fel, és akkor már ott volt tekintetében az a lázas csillogás, ami űzött vadra emlékeztetett. Egy gondosan szerkesztett táblázatot hozott magával. Míg felraktam a kávét, a könyvespolc előtt járkált fel-alá, mint egy nyugtalan paripa. Múltkor még elmélyülten tanulmányozta könyvtáram tételeit, most papírjába mélyedve motyogott maga elé. Azt mondta, felment a Szilvás fölé hétfőn, és megszámolta a réseket. Hazafelé biciklizve szemébe ötlött az aszfaltburkolatot borító hibák nagy száma. Hirtelen ötlettől vezérleve végigjárta a fő utcákat, és az összes repedést feljegyezte. A kísérletet  megismételte mindkét területen pénteken is. Az eredményeket összesítette, majd táblázatba szerkesztette.

Leült, és kiterítette elém a lapot.

Azonnal láttam, hogy a pénteki adatok jóval magasabbak. Ott volt az emelkedés eredménye is, százalékban. Harminc.

Először nem értettem mit akar ezzel. Aztán rájöttem, hogy talán ez az első ötlet. Az alkotói fantázia működésbe lendült – ám itt meg is torpantam, és nekiszegeztem a kérdést. Mire jó a valóságban igazolni a képzelet eredményeit? Zavarba jött, de megmentette a kávéfőző szörtyögése. Míg kitöltöttem a feketét, volt ideje összeszedni magát. Ekkor mondta ki először tételét. Hogy ez már nem fikció. Valami történik a világunkkal. És mi ketten lehetünk ennek első felfedezői, észlelői.

Óvatosan fogalmaztam meg kételyeimet. Az utak folyamatos romlása nem egyenlő a világegyetem pusztulásával. Talán valamiféle közlekedési sajátosság, egy vagy több túlsúlyos kamion okolható a dologért. Ahogy a titokzatos repedéseknek is a hegyek földtani működése, vagy egyszerűen csak a hetek óta tartó aszály lesz a magyarázata. Nem itta meg a kávét, sietve távozott, kifelé menet új bizonyítékot ígért.

Nem értettem ezt a szilárd, eltökélt meggyőződést. Tudtam, hogy vissza fog jönni – de nem hittem volna, hogy egy hét múlva, az esőszakadásban állít be hozzám. Ezúttal nem volt nála semmiféle kimutatás. Volt azonban a telefonján két kép, melyek foltos, piszkosszürke falakról készültek. A második szemcsés, rossz minőségű fényképet pókhálószerű rajzolat mintázta.

Beljebb hívtam a verendára. Nem ült le, csöpögött belőle a víz, miközben elmagyarázta, nagynénje, Lulis nene házának faláról készültek a fotók. Az úttól jó messze fekvő, majd százéves épület vakolatán az elmúlt három napban megsokszorozódtak a repedések.

Visszaadtam a telefont, megemlítve az esővel beköszöntő hőmérsékletváltozást. Ezek a régi vályogépületek – kezdtem, de szavamba vágott. A második kép a vihar előtt készült, még a kánikulában.

Leültem, vagy inkább -rogytam az egyik nádszékbe. Úgy állt előttem fekete esőkabátjában, mint a végítélet angyala. Arca homályos körvonalak kusza halmaza volt a csuklya alatt. Javasoltam neki, keresse új témát. Vagy írja végre meg ezt. Elég a bizonyítékgyártásból.

A fejét rázta, víz permetezett mindenfelé. Aztán a küszöbről visszafordult, hogy lemondóan megjegyezze, nem értek semmit. Pont én, akinek a legfőbb feladata lenne a megértés. 

Ezen a hétvégén már nem volt ott a misén. Amint a gyülekezet szétszéledt, az anyja bejött utánam a paplakba. Épp a ruhát raktam a naftalinszagú szekrénybe, és megéreztem, hogy a nő a hátam mögött némán könnyezik. Aztán mondta is elfúló hangon, hogy Pál már ki se mozdul a házból. Bezárkózott szobájába, és csak fekszik két napja.

Tudtam, mi a kötelességem, bár ez már inkább elmekórtani esetnek minősült számomra. Az utcán felvetettem az asszonynak, hogy van egy jó ismerősöm a ****-i kórház pszichiátriai osztályán, ő talán szót értene Pállal. Az anya nem szólt semmit. Némán tértünk be a házba. A fiú szobája hátul volt. Bekiáltottam az ajtódeszkán át, hogy beszélni kívánok vele, nyisson ajtót.

Kisvártatva kulcs csikordult a zárban. Savanyú szagú térbe léptem. A sarokban sötét tömeg heveredett vissza a vetetlen ágyra. Az ablak előtti asztalon tucatnyi tárgy csillogott. Foghíjas fésűk, csorbult kés, törött poharak. Pál rekedten és kedvetlenül kommentált a látottakat. Egyik estéről a másikra romlottak el e dolgok ott az asztalon, úgy, hogy senki nem érintette őket. 

Az ágy mellé léptem, és mély levegőt vettem. Már belevágtam volna, hogy mennyire félrement minden, a gondolkodása, a hite, a fantáziája, amikor felült, és kinyúlva felém, megragadta a kezem. Szeretne gyónni – mondta rekedten. Akaratlanul is lepillantottam a fénybe került kezére. Csupa repedés és seb volt csuklója, mintha egy bábura túl szűk emberi bőrt húztak volna. A száraz és otromba sebek látványában volt valami taszítóan idegen és viszolyogtató. Arcát, testét továbbra se láthattam. És nem is akartam. Kivontam magam fogásából, és nem hallgatva könyörgésére, a küszöbig hátráltam. Az anyja hátul volt a kertben, így nem vette észre távozásom.

Éjfélig a verendán ültem, elfogyasztva a kántortól kapott keserű meggypálinka felét.

Reggel fejfájós telefoncsörgés ébresztett. Pál anyja volt. A sírástól csak sokára értettem meg, mit motyog. Holtan találta a fiát. A mentőorvos szerint szívburokrepedés végezhetett vele.

Hirtelen elnémult a vonal. Pár pillanatig hallgatóztam még, majd letettem a kagylót. Árnyék borult a szobára. Az ablakhoz léptem – odakinn elsötétült az ég, mintha éjszaka lenne. Úgy tűnt, nagy vihar van készülőben.

vége

Ez nehéz szülés volt. Jó egy hétig csiszolódott a szöveg, és a végtermék még csak nem is a legkifinomultabb dolgom. Rengeteg elírás, logikátlanság, hiba volt benne, attól tartok, még maradt is. 

Itt is az ötlet villant be előbb, miközben a házak közt a zöld, májusi növésű füvet néztem. Napokon át vágták kisgépekkel a közmunkások (?), aztán jött az eső, a meleg, és kezdődött minden előről. Idén tényleg el lehet képzelni, hogy ez a burjánzás végül csak győzedelmeskedik. Akkor, mikor mi már sehol nem leszünk...

Ehhez jött Doris Lessing, kinek egy könyvét már egy éve olvasom, és még mindig van száz oldal hátra...Nos, egy másik művének a címe volt az ösztönző: A fű dalol. Aztán a fejemben volt még valami kiplinges, a fűszálak mögött rejtőzködő ember/állat arc iszonyatáról.

Hát így lett mindez.

Arc a fű mögött

Thom szerdáig legalább harmincszor megcsörgette az Öreget – mindhiába. A telefontársaság központosa szerint nem volt vonalhiba.

A legutóbbi riasztó látogatás után Thom elhatározta, kideríti, mi zajlik a tengernél. Hetente egyszer felhívta idős barátjukat – jól tudván, hogy rajtuk kívül úgysem próbálkozik más ezzel, az öregnek nem volt élő rokona. Most, a harmadik hét elteltével sem vette fel senki fenn, északon a kagylót. Végül megpróbálta elérni a közeli Svenson-tanyát. A hatodik csörgés után az üzenetrögzítő bevallotta, gazdái nyaralni mentek.

Thom ekkor kiment a konyhába mosogató Lysához. Az előző este szusipartijának edénykéi lassan gyűltek a szárítón. A férfi sokáig figyelte felesége csípőjét, majd kijelentette, felutazik a Tanyához. Lysa nem ellenkezett, csak elzárta a vizet, megfordult. Nézte férje arcát, vörös ujjait törölgetve. Megkérdezte, miért nem hívja inkább a rendőrséget.

Thom eltűnődött ezen a lehetőségen. Végül bevallotta, egyrészt attól fél, nevetségessé válna a hivatalos szervek előtt. Másrészt határozhatatlan rosszérzés gyötri.

Annyi mindennel tartoztak az Öregnek. Hét éve, mióta a fjordoknál megvették a Tanyát, ő, a szomszéd vigyázza épületet. Metszi a sövényüket. Elrakja a postát, fizeti a számláikat. Ez a törődés egy kétórás autóutat igazán megérdemelne. Lehet, a konyhája padlóján fekszik.

A nő némán figyelt, majd feltette a kérdést, mely ott motoszkált Thomban is. Mi van, ha más történt. Ha. Nem fejezte be, ezért Thom felállt, megfogta, megszorította kezét. Aztán felvette bakancsát, bőrkabátját, és lement a garázsba.

A volán mögött végiggondolta az utóbbi hónapok eseményeit. Míg besorjázott a sztrádára araszoló forgalomba, volt rá ideje bőven. Az egész egy április esti híradóval kezdődött. Különös, zöld fényeket láttak Vossen környékén elsuhanni az éjszaki égbolton. Lysa jegyezte meg, az nem messze van a Tanyától. Ekkor jutott eszükbe, hogy a tél vége óta nem mentek le a házhoz. Thom fél füllel még hallotta, hogy egy svendkausseni halász nyilatkozik a jelenésről. A zöld ragyogás a tengerbe hullott, pár száz méterre a parttól. Még csobbant is. Közben Lysa felhívta az Öreget. Az elmondta nekik, a ház rendben van. Ő is. Csak a tél volt hosszú. És a hetvenhat év súlya túl nagy. Lysa nevetve javította ki. Hetvenhét. Idén hetvenhét lesz az Öreg. A nő számon tartotta, ahogy annyi más apróságot is. Mindig vitt neki egy üveg vodkát, ha túlhaladtak a dátumon.

Azon a hétvégén leutaztak a Tanyára.

Egy masszív gerendaház volt, a szirtekhez vezető földút elején terült el, fenyvesek árnyékában. Mögötte nyolcszáz méterrel, két hegyorom találkozásánál feküdt az Öreg apró kis háza. Hátsó kertjéből sziklafal szegélyezte ösvény vezetett le a fjordok vágatán át egészen a partig. Ez volt az egyetlen összeköttetés a szárazföld és a tenger közt jó pár kilométer hosszan.

Thom egyszer végigsétált ezen a csapáson. Úgy érezte, a sziklák összenyomják, kipréselik belőle a levegőt. A szél, mint ideges madár sikoltott keresztül a vágaton. Az Öreg pont ezt szerette a helyben. Erre az énekre aludt el alkonyatkor.

Amikor azon az április napon leértek, körbejárták, kiszellőztették a Tanyát, aztán átmentek hozzá.

Fűnyíró zaja hallatszott a kertből, kiáltásaikra elhalt berregése, majd fáradtan előjött szomszédjuk. Alacsony, ősz, északi ember. Mint egy manó Thulk nagy Mesekönyvéből. Arca pirospozsgás, vonásait a szél markánsra csiszolta. Lysa gyakran húzta őt, kacérkodott vele. Az Öreg valaha jóképű férfi volt. Tetszett neki a lány évődése.

Azon a napon Thom emlékei szerint sötét árny felhőzte e vassal vésett vonásokat. Szürke kezeslábasa csupa zöld fűvér volt. Behívta a párt a házába, átadta a felhalmozódott leveleket. Ezek többnyire a …-i önkormányzat hivatalos értesítési voltak. Szemétégetésről, veszett róka veszélyről, halászati tilalomról. Itallal is kínálta őket, Lysa vodkát kért, Thom teát. Amíg a tea elkészült, szóba került a zöld fény is. Az Öreg nem látott semmit. Később, mikor már kifogytak a témából, a kandallóban pattogó hasábokat figyelték. Ekkor kezdett először beszélni az Öreg a dologról. Egy új növény telepedett meg kertjében. Hosszú szálú, egyenes, csipkézett levelű. Mintha sás és fű keveréke lenne. Éle vág. Nől, mint a dudva, naponta irtani kell. Ám folyton folyvást új hajtássokkal tör elő. Egy éjszaka képes tíz centit nyúlni.

Lysa nem akarta elhinni ezt az igyekezetet. Hobbikertészkedett a városi teraszon. Tudta, milyen ütemű a növekedés ezen a hideg éghajlaton.

Az Öreg erre kivezette őket a kertbe. Egészen a szurdokbéli ösvényéig letarolt, zöld csomók borítottak mindent.  A saláta, a répa és a paradicsompalánták eltűntek közeikben. Olyan volt a terep, mint egy csatatér. Oldalt, a ház falánál több csomónyi növény állva maradt. Thom derekáig értek. Ahogy megfogta az egyik irdalt levelét, az azonnal húsába vágott. Mélyen, dühösen – még napokig cserélni kelt rajta a kötést.

A következő alkalommal, mikor lementek, az Öreg már a kocsizajra átjött hozzájuk. Thom később azt gondolta, elébük jött. Nem akarta, hogy ők menjenek a házhoz. Minta szégyellt volna valamit.

Sokáig beszélgettek a Tanya kerítésénél állva. Thom emlékezett a férfi meggyötört arcára, mely pár hét alatt tíz évet öregedett. Új, fájdalmas árkok lepték el homlokát. A kezén jó pár kötés fehérlett. Lysa kérdett rá, hogy attól a különös növénytől van-e. Az Öreg zavartan igenelt, majd másra terelte a szót.

Később, a kocsiban összevitatkoztak a férfi megítélésén. Nem tudták elönteni zavarának okát. Lysa azt állította, hogy a magány végül kikészítette. Talán félelmei vannak. Halálfélelme. Thom már akkor úgy vélte, hogy a fura, parazita gyom az ok. A növénnyel való viaskodás felőrölte barátjukat. Hazaérve rákeresett az interneten az agresszív betolakodóra. Talált valami hasonló kinézetű közép-afrikai sást. Aztán átnézte a gyomirtó szerek titkos világát. Végül felhívta az Öreget, megígérve, hogy az Aspalon 2000-ből küld neki egy dobozzal. Hiába szabadkozott a másik rekedten, még aznap éjjel az internetes boltban kifizette és elküldette a távoli fjordokhoz a mérget. A leírás szerint ez mindenféle földet sivataggá tesz, úgy, hogy nincs hatással a későbbi betelepítésre.

Pár nap múlva az Öreg felhívta. Hangja ezúttal lelkesen csengett a vonal végen. A szer hatott. A növény visszahúzódik a sziklavágat felé. Thom kissé erőltetettnek érezte ezt az optimizmust. Éjszaka nem tudott aludni, felébresztette feleségét, majd elmondta Lysának aggályait. Most már egészen biztos volt benne, hogy az Öreg távol akarja tartani őket valamitől. A nő hosszan simogatta feje búbját. Végül azt válaszolta, pénteken lepjék meg őt. Végül csak Thom tudott leutazni. Lysa valami konferenciára volt hivatalos.

A férfi épp csak leparkolt házuknál, ment is tovább. Már messziről szemébe tűnt a zöld harsogása. Körben a sziklákat és a dombokat száraz fű és ritkás hanga borította. Minden sivárnak és kopottnak tűnt még - hisz nyárelő volt, a hideg még ott bújt napközben is a sziklák tövében. Ám az Öreg tanyájánál valósággal tombolt a természet ereje. A fűszerű gyom már az előkertig jutott. A ház két oldalánál keskeny járatok voltak belé vágva. A lábtörlő környéke szürke porral borítva fogadta Thomot. Azonnal tudta, ez az Aspalon 2000.

Kopogni akart, mikor észrevette a függöny rebbenését. Mintha még az ősz üstököt is látta volna távolodni. Az ablakhoz lépett, belesett, de odabenn sötét volt. Aztán jó negyedórán át kopogott, csöngetett az ajtónál, végül ököllel verte deszkáját. Semmi nem moccant a házban. Hátrament, megkerülve az épületet a csapáson. Bármennyire is óvatos volt, a növény össze-vissza vagdalta nadrágját. Otthon fedezte csak fel az apró, borotvapengékre emlékeztető hasításokat.

A hátsó ajtó ugyancsak zárva volt. Előterében egy kis tisztást irtott az Öreg. Arrább, a fűövezet határánál eldobva, legyőzötten hevert egy elektromos kasza. Mögötte, a sziklákig csak az embermagasságúra nyúlt növény tengere. A férfi fülelt, melyeket lélegzett a párás, furcsa, vasízű levegőből. Ahogy figyelte a szárak átláthatatlan közeit, szinte hallani vélte a növekedés ciripelő neszezését.

Végül visszasietett kocsijához. Távolodva a néma épülettől, végig a hátában érezte az Öreg tekintetét.

Ezután – talán bűntudatból – elkezdte hívogatni őt. Remélte, hogy valami hétköznapi magyarázatot kap tőle a rejtőzködésre. Nem így történt, mert az öreg nem vette fel a telefont az elmúlt három hétben.

Mikor idáig jutott emlékeiben, Thom elérte a városból kivezető autópálya-szakasz végét. Végre rákapcsolhatott a Volvóval. Felgyorsított, és betöltötte a lejátszóba az ESB egyik korai anyagát. A jazz meglepő fordulatai kiűzték a zavaró emlékeket tudatából. Csak a riadtság apró bolyhai maradtak a sarkokban.

Tviestonál lehajtott a pályáról, majd zötykölődött fél órát a tél által megrongált úton. Ekkor hívta őt Lysa. Megnyugtatta a nőt, hogy minden rendben van. Nem mondták ki, de gondolták, hogy azért, mert még nem ért oda.

A Tanyánál parkolt le, és már onnan látta a változást. Előbb sétálva, aztán sietve, végül futva ment a másik ház felé. Illetve ahhoz, ami maradt belőle.

A vegetáció teljesen legyőzte az Öreg birtokát. A fű kitódult az udvarról a dombok közeibe, jó húszméteres körzetben. Mögötte, az apró ház csak sötét árny volt dzsungelében.

Thom tehetetlenül torpant meg e zöld lándzsaerdő szélénél. Rekedten kiáltotta az Öreg nevét egyszer, kétszer, háromszor. Nem jött válasz. Körbenézett, majd szeme megakadt a hegyoldali ösvényen.

Egy meredek, keskeny csapás vezetett fel a fjord tetejére. Onnan, a magasból, be lehetett látni a tengert és a szárazföldet is. Jó időben a svenkaausseni óratorony csillogásáig elért a tekintet. Thom nekilendült az ösvénynek, zsebéből elővéve mobilját. Ám hiába pötyögte előbb a rendőrség majd a mentők számát. Idekinn ritkán volt térő.

Jó pár perces mászás után, az ösvény felénél megállt pihenni. Sarkára guggolva nézte az Öreg tanyáját övező fűrengeteget. A ház körül mintha még magasabbra nyújtózkodtak volna a szálak. Úgy tűnt, ráhajolnak a tető aljára, be akarván fonni az épületet egy zöld bölcsőbe. Thom felállt, kiköpött, és már indult volna tovább. Ekkor vette észre a mozgást. Nem a szél okozta, mert nem volt szél. A fű ingott odalenn erre-arra. Nagy, hosszú test kígyózott a szálak tövénél. A férfit természetfilmek aligátortámadásaira emlékezette a jelenet. Magát a formát egy ideig nem látta a szálak takarásától. Aztán a felhők közül kibukott a nap. A fény áttűzött a zöld övezeten, és a ház felé kúszó mozdulat sötét árnyékká változott a mélyben. Emberinek tűnt. A napsütést érzékelve moccanatlanul várt, míg a fény eloszlik, ekkor folytatta útját, majd eltűnt az épület sarkánál.

Thom fejét csóválva, dermedten állt még pár másodpercig, majd talpa megcsúszott a morzsalékon. Oldalt méterekre volt a szikla széle, mégis adrenalinos rémület árasztotta el tagjait. Csak pár lépés után ismerte el, a látottak miatt. Mint aki álomban cselekszik, céltalanul mászta meg a hátralevő részt. Jeges, fémízű szél csapott arcába odafenn, és zöld derengés öntötte el bőrét, ruháját. Nem kellett a nap kósza fénye, hogy megértse okát.

A tenger balról egészen a vosseni hegyekig zölden hullámzott odalenn. A víztömeg mélyén ide-oda hajladoztak a szálak, mint egy úszó óriás idétlen, festett haja.

A keskeny partsávra kitörve a fű egyetlen irányba tudott menetelni, az Öreghez vezető vágat felé. A szoros elején feltorlódott, kétméteresre is megnőtt tömege. Thom megfordult, és ismét a szárazföldet és az Öreg tanyáját bámulta, mely mint egy dugó állt ellen ennek az áradatnak.

Eddig.

A férfi lassan, sóhajtva engedte ki a tüdejében bent tartott levegőt. A végére nem maradt más testében, csak az ösztön. A menekülés iránti esztelen vágy.

vége 

Itt van ismét a vérnősző barom, az otromba, buta hentes, Kocák, akit már egyszer felhasználtam itt: http://horrornovellak.blog.hu/2009/04/26/vilagvege_utan, de most a nagy Cthulhu egy követével kerül szembe.  

Magáról az írásról két dolgot: valamikor a kétezeröt körül csináltam, hosszabb szünet után, és ennél éreztem ismét valamit a teremtő fantázia könnyed, örömteli működéséből. Vázlatos lett, eltúlzott karketerekkel (baltás harcigéppé torzult tanárnő), de ezt is beraktam a "Járványügyi álmok" kötetbe, mert oda illik.

A másik, hogy ihletője a  sziget orrában álló hatalmas panelház, melyben 98 körül laktam pár hónapot. Különös idők voltak azok. 

Intés az őrzőkhöz

A lány, akit Kocák, a Nagyfejű nem akart beengedni a Szigetre, a tűz fölött melengette a kezét, pedig odakinn egyáltalán nem volt hideg. Ősz felé járhatott, a régi idő szerint 2022-őt írtak, a Változáshoz képest a 13. évben jártak. A Nagyfejű gyanakodva leste a vékony, feltűnően tiszta ujjakat, és továbbpillantva próbálta elképzelni a zsákruhába bújtatott tizenvalahány éves testet. A férfi régebben hentes volt a körúton, ezért is lett ő az Első Erőd parancsnoka. Hosszan vitatkozott társaival, míg végül beadta derekát, így az elfogott Lány feljöhetett a tizedik emeleti leshelyre. A hosszú hallgatást végül Fúria, a vadász törte meg:

– Mi a helyzet odaát? Találkoztál még elő emberrel?

A lány rájuk se nézett, megigézve bámult a lángokba, majd felsóhajtott, és megrázta fejét: – Hónapok óta nem láttam senkit.

Fúria hallgatott egy sort, ezzel akaratlanul is felhívta magára a figyelmet. Azelőtt tanárnő volt egy terézvárosi iskolában, így elsajátította, miként kell jelentőségteljesen hallgatni.

– Tegnap – kezdte – megvitattunk egy új elméletet. Arról.

Kocák a nőre nézett, majd kibontotta a kendőt, amiben az ellátók hordták a kenyeret. Szikkadt kis cafatok voltak, melyeket Csepel mezőin ültetett, aratott, kaszált, csépelt és őrölt gabonából sütöttek. A férfi a lány felé kínálta az egyiket, de az hárító mozdulatot tett, kezét épp hogy ellibbentve a tűzről.

– Az új elmélet szerint a szemét a Változás oka. Elakadt a szemétégetés Rákospalotán, a felgyülemlett anyag szörnyű burjánzásba kezdett, ismeretlen, penészalapú kórokozót kitenyésztve, melyet aztán a patkányok és madarak széthordtak a városban. A kór az emberi agyat támadta meg, végtelen agressziót és fájdalmat keltve a betegben. Nem volt ellenszer, és a járvány egyébként is olyan gyorsan terjedt, hogy a hatóságoknak esélyük se volt felismerni az okot. Csak a következménnyel foglalkoztak, és az felmorzsolta őket. Így kezdődött a vég. – Elhallgatott, de a hangsúlyt nem vitte le, maradt lebegve, kérdésként a levegőben. A lány rápillantott, mire a tanárnő, kinek övében három kés volt tűzve, és hátára csatolva egy szekercét hordott, elkapta tekintetét.

– Nem. Nem ez volt az oka – suttogta a lány. – De elmesélhetek én is egy variációt.

Kocák és Fúria közelebb hajoltak, hogy jobban hallják. Minden egyes menekült, vándor, hírnök hozzáadott valamit a közös hiedelmeikhez, mely gyűjtemény csak egy célt szolgált: megmagyarázni, miért omlott össze a világ. Száz és száz ötletet és elméletet hallottak már, és mindkettejüknek megvolt a titkos kedvence, melynek helyességéről szentül meg voltak győződve. Ám egyik elbeszélést sem lehetett alávetni semmiféle bizonyításnak, mivel a Csepelen túli terület a vadaké, az őrjöngőké, az emberfalóké lett, azoké, akik megszállottként rótták a város romjait, élők után kutatva.

– Inkább az mondd el, honnan jöttél, és hogy jutottál be a szigetre! – vágott közbe Tescó, a harmadik őr, a tízemeletes toronyház-erőd mindenese. Az ablaknál állt, nézte a füstölgő Duna-partot. Még mindig volt éghető anyag odaát. – Leromboltuk a Gubacsi hidat és a vasúti átjárót is. Átvágtuk a töltést. Két hete összeért az aknazár, körben, végig a parton. A vízben karók vannak. Nincs bejárás ide, élő lélek nem jut át odakintről. – Lassan megfordult, látni lehetett rajta, inkább a nőéhség beszél belőle, mintsem a düh. – Neked mégis hogy sikerült? Talán repültél?

A lány megvonta a vállát: – Egy helyütt sekély a víz. Karót nem találtam. Az aknákkal pedig mindig is szerencsém volt.

Tescó közelebb lépett. Majd még közelebb. A lány nem nézett fel rá, pedig a fiú térde már a vállát érintette.

– Nem hiszem el – jelentette ki Tesco. Annak idején, az utolsó napokban korábbi munkahelyén, egy hipermarketben sáncolta el magát. A sietve megszervezett Csepeli Irreguláris Véderő helikoptere mentette ki a tetőről, némi konzervvel együtt. – Fél éve nem érkezett senki. Nem jutott át élő ember a védővonalon. Ha azt hiszed…– úgy tűnt, mindjárt belerúg az idegenbe.

– Melegítsd a vacsorát! – szakította félbe durván Kocák, mire a fiú elhallgatott. A férfi megbökte a lány térdét: – Te pedig mondd csak el, amit akartál. – Keze egy kicsit tovább időzött a horzsolásokkal tarkított bőrön, a lány elfintorodott, de nem húzódott arrébb.

– Korábban egy családdal találkoztam az Állatkertben. A ketrecekben laktak. Mint az állatok. Ők mesélték el a Változás igazi okát. Közvetlen tapasztalatuk volt róla, emiatt igazi túlélők lettek. Persze aztán elszúrták. Egy éjjel nyitva felejtették a ketrecajtót. Akkoriban még vékonyabb voltam, kifértem a rudak közt, de őket elevenen széttépték.

Kocák elégedetten horkantott. Mindig megvetette az elővigyázatlan embereket. A rémület napjaiban, mielőtt útra kelt, hogy átvágjon az utolsó menedék, Csepel felé, két húsvágó bárdja mellé berakta késkészletét is.

– Azóta a városban bujkálsz? – kérdezte hirtelen Fúria. A lány bólintott. A másik szobából hallatszott, ahogy Tescó edényekkel csörömpöl, aztán gázrezsó gyulladt.

– Nehogy babot adj! – kiabált át neki a Nagyfejű. – Ma este ne…– A lányra kacsintott, de az Fúriát bámulta. – A gyerekedről akarsz kérdezni? Hogy láttam-e? – suttogta úgy, hogy a hentes ne hallja. Fúria mohón bólintott, szeme csillogott a félhomályban: – Honnan tudod?

– Megérzek dolgokat. Így maradtam életben annyi ideig odaát.

– Pörkölt lesz – szólt vissza kedvetlenül Tescó, mire a hentes éhesen felnyögött: – Jöhet.

– Nem láttam olyat a fertőzöttek közt, aki hasonlítana rád – fejezte be a lány, és ismét a tűz felé fordult.

Fúria hátradőlt két könyökére, és sóhajtott egyet. Felpillantott a plafonba vágott lyukra, melyen át kigomolygott a csillagok közé a tűz füstje. Minden menekülttől megkérdezte ezt, a támadók arcát pedig igyekezett nem nézni, miközben lemészárolta őket. Zsigereiben érezte, egyszer, mikor véletlenül mégis rápillant valamelyikre, lánya eltorzult, sebes, üszkös, fekete ábrázatát látja majd. Innen eredt a dühe, amivel a fertőzötteket üldözte, ha azok bejutottak az Első Erőd védelmi körzetébe. – Halljuk hát, mit mesélt az a család neked! – riasztotta fel ábrándozásából a Nagyfejű hangja. – Ha hihető a magyarázat, beengedünk a Szigetre. – A lány még mindig Fúriát figyelte, a nő nem értette, miért.

– Élt a város közepén egy magányos nő, aki minden pénzét álmokra költötte – vágott bele a jövevény. – Misztikus irodalmat olvasott, hajdani, elfeledett, hatalmas istenek és uralkodók világáról. Annyira egyedül volt, hogy elhatározta, elmenekül innen, itt hagyja a mi földünket, azért a másikért. Kezébe került egy tiltott szertartáskönyv, mely tartalmazta a másik világ rítusait, és a miénkbe vezető kapujának megnyitását. A könyv annak idején nagy botrányt kavart, több egyház tiltakozott kiadása ellen.

Amikor a lány felpillantott – ismét Tescó állt előtte, kezében harapófogó, annak végén gőzölgő konzerv.

– Ismerem azt a könyvet. Mi is árultuk. A címe nem jut szembe – motyogta a fiú, és figyelmesen végigmérte a lányt, miközben lerakta a Nagyfejű elé az ételt. – De honnan tudsz te erről?

Az éjszakából halk pukkanás hallatszott. Fúria felállt, az ablakhoz lépett, kitárta. Kocák megtörte kenyerét.

– Annak idején a ketrecekbe bújt család szomszédjában élt ez az illető. Ők meséltek róla. Elmegyógyintézetbe akarták záratni a nőt – mert a lakására fájt a foguk. – A hentes hangosan falni kezdett, de ekkor újabb dörrenés ütötte meg fülüket, mire kérdőn Fúria felé fordult. Zsíros ujjai remegtek az étel felett.

– Nem tudom – nézett le rá a nő. – Talán megint bepárásodott pár akna.

– Ti vagytok az egyedüli őrszemek? – súgta a lány Kocáknak. A Nagyfejű a fejét rázta: – Még két védelmi vonal van hátrébb. Mi vagyunk az Első Erőd. De kevés dolog jut át rajtunk.

Belépett Tescó, újabb konzervet hozva, és a lány felé nyújtotta, de az a fejét rázta: – Köszönöm, nem. – Mire Tescó letette Fúria helyére, majd visszament a másik szobába.

– Mi történt aztán a nővel? – kérdezett ismét a Nagyfejű, miközben az egykori tanárnő visszaült közéjük. – Átjutott oda, a másik világba?

A lány végre elvette kezét a tűz fölül. Megnézte ujjait, mint aki először látja őket: – Nem – folytatta történetét. – Egész éjjel kántált. Elégetett vagy ötszáz mécsest, kifolyatta egy galamb vérét, és rákente egy alaktalan kőidomra. Aztán hajnalban sikoltozásra riadtak a szomszédok. Végre hívhatták a mentőket – teljesült a kívánságuk.

– Megbolondult? – Fúria úgy evett, mintha még mindig az iskolai menzán volna. Újabb robbanás előzte meg odakintről a lány válaszát, de ezúttal valóban hangos volt. Az idős nő felpattant, Kocák is emelkedett, aztán inkább a lányra nézett: – Elvitték a bolondok közé? – a lány bólintott, szinte elégedetten.

– Azt hiszem, valami történik kinn – fordult vissza az ablakból Fúria. Tescó megállt az ajtóban, kezében az étellel. Mind nézték, ahogy a nő felkapja saját adagját, és elindul le, kifelé az éjszakába.

– Nem segítenek neki? – furcsállta a lány.

Tescó megvonta vállát, Kocák legyintett: – Elintézi. Nem is tudod elképzelni, mire képes.

A fiú leült helyére, enni kezdett: – De mi köze mindennek a járványhoz? – kérdezte teli szájjal.

– Én sem értem a történeted – kontrázott a hentes dühösen.

A lány hallgatta volna még a lépcsőházból visszhangzó lépteket, de azok igen gyorsan elhaltak: – Kiderül minden, csak várjatok. A nőt bezárták a bolondok közé, és a család megkapta a lakását gyámságért cserébe. Folyton látogatniuk kellett, néha kihozták, vigyáztak rá. Így ők vették észre először, hogy az a nő mégiscsak járt ott. Persze, hogy gyorsan kapcsoltak, így viszonylag sokáig túlélték.

– Nem olyan sokáig, mint te – vetette közbe Tescó óvatosan.

– Én egyedülálló vagyok – mosolyodott el az est folyamán először a lány.

Lent Fúria kitapogatózott a sötét előtérből, és átvágott a toronyház előtti hajdani kereszteződésen, egyenesen az úttesten felállított aknamező felé.

Odafenn a lány elégedetten nyújtózott, úgy, hogy a két férfi szíve jól hallhatóan beledobbant. Aztán az idegen így folytatta:

– Amikor azon a különös éjjelen a nő révületbe esett a sok kántálástól, magával hozott ide egy kaput. Ez volt a kulcs a halott istenekhez, akik rajta keresztül később beáramlottak a világunkba. Az én állatkerti családom látta mindezt, de nem hittek nekik, sőt, meggyanúsították őket, hogy meg akarják ölni a gondozásukra bízott bolondot.

Fúria egy elszenesedett autóhoz lépett, és kivett kormos utasteréből egy fáklyát. Meggyújtotta, mire az elömlő fény rémisztő képet tárt fel. Előtte, az aknamezőn legalább húsz emberfaló tapogatódzott befelé. A legelső már túl is jutott a veszélyes szakaszon. Fúria mély lélegzetet vett.

– A nő a család minden igyekezete ellenére életben maradt, így egy tavaszi napon a kapu kinyílt, és kijöttek belőle annak a másik világnak a küldöttei, és szétrajzottak a városban. Élő és gondolkodó lényeket szálltak meg, majd éktelen haraggal fordultak az emberiség ellen. Innen a járvány, az én mesém szerint – fejezte be a lány, és felállt. – Hol a mosdó?

Fúria lassan hátranyúlt, kiakasztotta szíjai közül baltáját. Kezében libegett–lobogott a fáklya, de jól látta, hogy az első valami tárgyat tart a kezében. Ez furcsa volt, mert a fertőzöttek soha nem fogtak meg semmit, kivéve a húst.

Tescó nézte a távolodó lány hátát, közben fejét ingatta: – Te elhiszed ezt a baromságot? – fordult a Nagyfejűhöz, aki sörtéit vakargatta a tokáján.

– Nem érdekel – válaszolt az vontatottan, majd fürgén felpattant. – Más dolog foglalkoztat most. Nem akarom megbánni, hogy ideengedtem.

A közeledő fertőzöttnél egy zsák volt – és ez Fúriát teljesen megrémítette. Egy ismeretlen tényező magával hozhatta a világ ismételt megbolondulását, ami a kezében tartott fegyvert értéktelenné teszi.

Addig is – megindult a lény felé. Oldalt, tőle néhány méterre az egyik behatoló aknára lépett – narancssárga lánggömb és szürke füstgomolyag nyelte el.

A Nagyfejű megtorpant a robbanás hangjára, de aztán csak rányitotta az ajtót a lányra. Az a tükörnél állt, mereven bámulta magát.

– Hát itt vagy – szólt a hentes.

– Hát itt vagy – mondta a lány a tükörnek. Kocák belépett, behúzta az ajtót maga mögött. Odakint a folyosón ott toporgott Tescó, kezében óvszert szorongatva, az utolsó csomagok egyikét.

Fúria fáklyát tartó kezével letörölte az arcára fröccsent vért, és belépett a zsákos elé. A kezek hossza, a csontig lehántott húsú ujjak hatótávolsága jelentette azt a bűvös kört, amin belül élő csak fegyverrel létezhetett. Fúria lendült, aztán könnyedén, oldalt, ívesen sújtott. Szeme közben végig az előrehaladó csapat tagjait pásztázta. A zsák puffanva esett a földre, rögtön utána egy csodálkozó fej.

– Nem akarok bajt – nyomult közelebb hasával a hentes. A lány elmosolyodott. Kocák szorosan mögé lépett, szemébe nézett a tükörben. – Csak maradj nyugton. – Felnyúlt, kiakasztotta a ruha vállrészét. A szövet a lány bokájára hullt.

– A baj – súgta a lány, nézve a saját, épp hogy kerekedő mellét. – Már itt van.

Fúria lehajolt, és felemelte a zsákot, majd szemét a közeledőkön tartva hátrálni kezdett. Ijesztően könnyű és kerek dolog ütődött lábikrájának, le is tette a földre, és féltérdre ereszkedett. A fáklyát a puha, kormos talajba döfte, s baltáját el nem engedve feltárta a küldemény titkát.

– Azt hittem észreveszed. – A lány megfordult, a férfihoz simult. Felágaskodva épp elérte a zsíros és szőrös fülcimpát. Belesúgta: – Tizenhárom éves vagyok. Egyidős a járvánnyal. És Cthulhu kapujával, ami e világra született a bolond nőből. – Azzal megcsókolta a hentest.

És akkor Fúria felsikoltott, mert megpillantotta, és a gyenge fényben is felismerte az ajándékot, amit neki küldött a Nagy Öreg, a lány apja. Elrúgta a fejet zsákostul, felpattant, hátrált, de a baltát már nem volt ereje felemelni. A támadók nem törődve az aknákkal nekiiramodtak és rázúdultak, mint a farkasok.

És Tescó egyben hallotta a nő és a hentes sikolyát, ezért berúgta a mosdóajtót, és megpillantotta a lány köldök nélküli, meztelen hasát, és a tántorgó, elszürkült arcú Kocákot.

– Ő a kapu! Öld meg! – hörögte a Nagyfejű, majd nekiesett az ajtónak, és bezárta azt a küszöbön álló Tescó előtt, akinek még volt ideje az ablakhoz rohanni, a radiátor mellől felkapni a riasztópisztolyt, de a jelzőrakétát már nem tudta felküldeni az égre, pillanatnyi koszorúként, örök búcsúzásképp, mert valami zaj megzavarta, megfordult, és rázúdult az átváltozott Hentes százhúsz kilója, átnyomva őt és önmagát az üvegen.

Így esett el a Sziget.

vége

Berakni egy pár átlagos embert extrém szituációba, aztán megnézni, mi történik velük. Ki, hogyan, miképp és miért reagál úgy, ahogy. Ha már karamboloztál mondjuk nagy forgalomban, vagy láttál az utcán összeesni valakit, akkor átérzed, mire gondolok. Valahogy így szeretném működtetni ezeket az írásokat. Mögöttük van az a tény, hogy a krízist filmben, szövegben és képben szeretjük átélni - ám a való életben roppant kellemetlen és kínos számunkra.

Az alábbi novella talán ciklussá érik, vagy még regényt is lehetne fabrikálni belőle. Van egy 2008-as spanyol film (Tres Dias), nagyon erős, az adta az alapötletet. Nekem itt, a medencében az a kérdés az érdekes, hogy ha tudnánk, hogy csupán 38 napnyi élet maradt a Földön, mit csinálnánk mi, magyarok. Tekintve, hogy egy átlagos napot is a népesség nagyobb része világvégi őrjöngéssel él meg, semmi jóra nem számítanék. A hősöm figurája, tisztessége, jóindulata és komolysága épp ezért egy kissé illuzórikus.... 

Az utolsó napok angyalai

A Kálvinon itta a sört, mikor felfigyelt a lányra.

Önkéntestársával, Pállal, odalent, a hajdani metróépítkezés gödrében ültek, valami árnyékban. Egy jóember csapra vert hordókból osztogatta a sört, poharat nem adott, azt hozni kellett. A tömeg leáramlott a hatalmas kráter mélyére, majd vissza a felszínre. Ő és Pál ingyen kaptak italt, másoknak egy viccet kellett mondaniuk érte. A csapos figyelmesen meghallgatta, majd közömbös arccal biccentett, és már töltött is.

Pál oldalán apró elemes rádió lógott. Egy izgatott hang darálta a houstoni kilövés eseményeit. Rajtuk kívül senki nem figyelt a szövegre, ebből is kitűnt, ők az önkéntesek. A többiek csak a sört várták, és néha-néha feltekintettek a nap irányába.

A lány is ezt csinálta, a kráter szélén állt, és egy színes üvegdarabot tartott szem elé, azon át bámult a fénybe. Olyan régóta művelte ezt, hogy a férfi már azt hitte, megvakult, avagy napszúrást kapott. Felállt hát, és közben megbökte Pált. Felmutatott a lányra. Pál odanézett majd megvonta vállát.

– Biztos valami szektás – morogta még, és kiköpött. Egész éjjel vízvezetékeket szereltek, ezért mindketten sárosak és nedvesek voltak. Pál arcán lassan legördült egy izzadságcsepp, és rápottyant a kezeslábasára varrt nagy, fehér V-re. Azt jelentette, voluntary, önkéntes. Az ilyen ellátmányokat az ENSZ-től kapta az állam, amíg létezett ENSZ vagy állam.

– Megnézem – mondta ő, és elindult kifelé, szemben a tömeggel.

Háta mögött felujjongott a rádióbeli férfi. Az űrhajó, fedélzetén a Mona Lisával és még egy csomó festménnyel, kisebb szobrokkal, azzal a rengeteg adathordozóval és lefagyasztott sejtmintával, a géntérképekkel és a Bibliával és a kódexekkel, a csodálatos fotókkal a hajdani, Föld nevű bolygóról és az emberi civilizációról, elindult az űrbe.

Péntek volt, egy átlagos nap, a Meteor becsapódása előtti harmincnyolcadik.

Ahogy elhaladt a sor mellet, kivált belőle egy asszony. Poros haja úgy állt, mint a szénakazal, ruhája alapján fosztogatónak tűnt. Egy lapot nyomott a férfi kezébe: – A lányom. A kislányom. Három napja eltűnt, itt a környéken. Kérem, találja meg nekem. Nem akarok nélküle meghalni.

Ő lenézett a gyűrött fénymásolatra. Tízéves, szőke lányka mosolygott fel rá. Tekintete olyan volt, mint az anyjáé, csak az övéből még hiányzott az őrület és a reménytelenség.

– Meglátom, mit tehetek – hazudta az önkéntes, majd zsebre gyűrte a papírt, és továbbment. Az utolsó métereket már négykézláb tette meg, és mikor kiért a déli verőfényes napsütésbe, lihegve összegörnyedt. Hetek óta dolgozott megállás nélkül társaival, hogy fenntartsák az elfogadható színvonalú életkörülményeket a városban. A szerelés, a tűzoltás, a takarítás, a szeméthordás és a hullaégetés minden erejét kivette. Lihegett pár másodpercet, majd felállt, és a lányhoz sétált.

– Ne zavard a fényemet – szólt rá az nyugodt, felnőttes hangon, el nem véve tekintetét a piros lencséről.

– Megvakulsz – figyelmeztette őt a férfi. – És az senkinek nem lenne jó.

A lány végre rápillantott. Húsz év körüli lehetett, vékony alkatú, sápadt bőrű, hosszú, barna hajú. Egyáltalán nem volt csinos, legfeljebb érdekes. Figyelmesen végigmérte a férfit, majd újra a napra nézett.

– Nem a napot nézem, hanem ami mögötte van – mondta aztán sóhajtva. – Menj a dolgodra, önkéntes – tette még hozzá kedvetlenül.

– Mi lenne mögötte? – kérdezte a férfi, majd miután nem kapott választ, így folytatta: – Te vagy a dolgom.

A lány meglepetten nézett fel rá: – Valóban? Segíteni akarsz nekem?

A másik esetlenül bólintott, aztán megtörölte homlokát. Elnézett az Astoria irányába, végig, a kiégett autókon, a betört kirakatokon és az utcán heverő temetetlen holtakon, kik az előző éjjeli összecsapások áldozatai lehettek. Avagy szimplán csak öngyilkosok.

– Amíg tudok, segítek – motyogta aztán, végigsimítva a fehér V-betűt mellkasán. – Hisz felesküdtem.

– Nagyon szép dolog – vigyorgott rá a lány, majd hirtelen eszébe juthatott valami, mert elkomolyodott, és megragadta a férfi kezét. – De akkor most gyere velem.

Elkezdte őt húzni a folyó felé, és az önkéntes kábán követte.

– Hova? – kérdezte aztán pár lépés után.

– Hozzám – mondta a lány, miközben úgy ment előre a sűrűsödő tömegben, mint egy jégtörő hajó. – A napfény és a bolygóegyüttállás pont kedvező néhány óráig. Most kell megcsinálni.

– Mit?

– A menekülést.

Egy árnyas kapualjba húzta őt a lány, majd felfelé keringtek a macskaszagú lépcsőházban.

– Anyámék leutaztak a Balatonra. Azt hiszem, ott várják meg. Mondták, menjek, de szerintem ott nagy a tömeg. Mint a tengernél – magyarázta a lány lihegve. – Ezután találkoztam ezzel az indiaival. Ő adta a lencséket. – Kiértek a gangra. Odalenn, a kis udvaron egy magányos akác kókadozott. Körötte szeméthegyek, mindaz, amit a lakók ledobáltak a négy emeltről. Bűzlött a ház.

– Egy ideig működött vele a dolog, hozzám költözött – magyarázta a lány. – Elmesélte ezt a dolgot a lencsékkel, a fénnyel és a Comporellonnal. Aztán elutazott.

Sokáig babrált a kulccsal, míg kinyitotta a lakásajtót. Édes dögszag áradt ki bentről. A lány a küszöbön megfordult, és még egyszer végigmérte vendégét: – Figyu – mondta aztán óvatosan –, ez a dolog nem a szexről szól. Anyámék olyanok, hogy most már fűvel-fával. Ahogy a legtöbb ember is. De én nem ezt akarom… – Az önkéntes figyelmesen nézte az arcát, és bólintott: – Én is csak segíteni akarok – mondta rekedten. – De most inkább adj innom.

– Nincs víz a csapban – jegyezte meg könnyedén a lány, és eltűnt az egyik szobában.

– Már van – mosolyodott el a férfi. – Éjjel megcsináltuk a főnyomót a Ferenciek terénél.

Ösztönösen rátalált a konyhára. Töltött magának egy pohár zavaros folyadékot, majd rövid gondolkodás után felhajtotta. Szeme sarkából ekkor vette észre a holttestet.

– Tényleg minden tiszteletem a tiétek. Úgy értem, tudva a dolog végkimenetelét, kinek lenne kedve bíbelődni ilyesmivel, mint egy vízvezeték? – kérdezte valahonnan távolról a lány.

A hulla egy indiai férfi volt. A konyhai nagy étkezőasztal előtt álló fonott kanapén feküdt. Tagjai szépen el voltak rendezve, arcán béke és valami érthetetlen harmónia sápadozott. Boldog, merev mosollyal nézett felfelé, a plafonra.

– Ez megóv attól, hogy hülyeséget csináljak, avagy megőrüljek. A munka az, ami emberré tesz minket, egészen az utolsó pillanatig – magyarázta kiabálva a férfi, majd óvatosan a halotthoz lépett. Gyakorlott ujjai végigfutottak a merev testen, de nem talált sebet.

– Szerintem csak el akarjátok terelni a figyelmeteket…– a lány csilingelő hangok kíséretében lépett a konyhába.

– Ő Singh. Az indiai. Ahogy említettem: elutazott – mondta könnyedén. A kezében egy apró állványzatot tartott, melynek drótjairól különféle színes lencsék lógtak. – Ő mutatta meg ezt nekem – megpöckölte az üvegcséket, mire azok csörömpölve összeverődtek. Aztán az állványt leállította az asztal szélére, úgy, hogy az ablakon betűző fény ráessen.

– Mi történt? – nyögte a férfi, ismét a halottra nézve. Most vette észre, hogy a testből valami barnás csöpög a padlóra. – És mit keres ő itt? Fertőzésveszélyes…

A lány a sarokban álló fémpalackokra mutatott: – Nem én voltam. Gázzal csinálta – magyarázta türelmesen, majd egy kopott jegyzetfüzetet vett elő az egyik fiókból, és lapozgatni kezdte – Napokig tartott, míg kerítettem egy másik, teli palackot.

Megtalálta, amit akart, egy kusza ábrát, vonalakkal, apró pöttyökkel és egzotikus írásjelekkel.

A férfi kíváncsian közelebb lépett: – Mi ez?

A lány állítgatott valamit az állványon, miközben időről időre hol az ábrára lesett, hol egy apró beosztást figyelt, mely az egyik fémrúdon volt látható.

– Ez a menekülés – mondta aztán csöndesen. Pár másodpercnyi ügyködés után kiegyenesedett, majd a férfi nézett: – Ebben kellene nekem segítened.

– Nem értem – mondta nyugtalanul az önkéntes.

– Megmutatom, hogy működik, és ha végzetem, utánam jöhetsz – bólintott a lány. Körbefordult, majd egy széket az asztal sarkához húzott. – A szerkezet Singh családjának az öröksége. Ősi tudás van benne, ismeretlen eredetű, amelyet évezredek, talán még Atlantisz óta rejtegettek a világ elől – magyarázta lelkesen. Arca kipirult, hirtelen nagyon vonzónak és fiatalnak tűnt. – Ez egy kommunikációs és transzportációs csatorna a Comporellon bolygón élőkkel. A Napon túl van.

Kis hatásszünetet tartott, mire a férfi visszatette a poharat a pultra. – Oké. Én megyek – mondta és indult. A lány azonban megragadta kezét: – Kérlek, ne – könyörgött – Csak hallgass meg. Adj egy esélyt a menekülésre.

A férfi elvonta magát a fogásból, de aztán visszadőlt a pultnak, karjait ölbe fonta: – Hogyan?

– A fény a szállítóeszköz – folyatta a lány, felfelé nézve, mint aki a leckére próbál emlékezni. – Csak be kell állítani a megfelelő pozíciót, és a gondolatokat illetve egy annál is légneműbb dolgot, magát a tudatot is képes elvinni a Comporellonra. Egyébként Singh nem így hívta a bolygót, de megmutatta egy atlaszban, és valóban létezik, az egyik legközelebbi naprendszerben van. A tudósok szerint lehet rajta élet. Megnéztem a neten, amíg volt net – a lány felsóhajtott, majd elhúzta a száját: – De itt jön a nehezebb része. A lelked el tudod menekíteni, ám csak akkor, ha megszabadulsz a tehertől, ami a földhöz láncol: a testedtől. Jól beállítva a kiáramló lélek egyenesen a lencsék fókuszába kerül – mutatta is vékony ujjaival a zöld és a sárga üvegeket – majd erről visszatükröződik, és elindul a másik bolygó felé – bökött a vörös lencsére. Ott pedig remélhetőleg befogják, és talán sikerül beletölteniük egy élő anyagba…– bizonytalanul elhallgatott, majd még hozzátette. – Singh szerint az efféle utazás bevett eljárás volt régen. Bár a pontos részleteket ő sem ismerte…mert ugye vissza, a Comporellonról, még nem jött senki…Sing sem.

Lenézett a halottra, a férfi követte tekintetét.

– Hogy jövök én a képbe? – kérdezte aztán rekedten. Töltött még egy pohár vizet, a lány felé kínálta, de az csak a fejét rázta, aztán így szólt: – Katolikus vagyok

Hallgattak pár pillanatig: – Hiszel ebben az indiai marhaságban, de katolikus vagy? – nyögte a férfi döbbenten, majd elnevette magát. Úgy tett, mint aki menni készül.

– Csak annyit kérek, te nyisd meg a gázpalack csapját – állt elé a lány. Esdeklően nézet fel rá, majd szemében megcsillant valami, és hirtelen, egy mozdulattal lehúzta pólóját. Apró, kissé lógó mellei ártatlanul fehérlettek fel az önkéntes előtt: – Halandó vagyok kifizetni téged – bizonygatta elpirulva.

Az önkéntes felsóhajtott, majd felvette a pólót a földről, és átnyújtotta neki: – Nem szükséges. A te életed – mondta aztán. A lány bólintott: – Köszönöm – azzal felöltözött, és leült az asztal elé állított székre. Előrehajolt, ellenőrizte az állványt, valamit pöckölt rajta. A lencsék apró fényfoltjai egyenesen arcára hullottak. A nap fénye most bevilágította nemcsak őt, hanem az egész helyiséget. Ebben a káprázatos sárga korongban ott sötétlett egy alig borsószemnyi végzet, a Meteor.

– Csak nyisd meg, és menj el nyugodtan – sóhajtott a lány. Oldalt lesett a férfira, haja arcába hullt: – És köszönöm.

– Nincs mit – vont vállat az önkéntes. – Ez a munkám. Egy kicsit maradok...ha meggondolnád magad.

Az ülő erre már nem válaszolt, csak lehunyta szemét, és mélyeket lélegzett.

A férfi megemelte a gázpalackot, hogy ellenőrizze, tele van-e. A csap kissé ragadt, de aztán engedett, és halk sziszegés, majd erős szag töltötte be a szobát.

– Áram már két hete nincs – mondta remegő hangon, de nyugalmat mímelve a lány. – Nem kell aggódnod, hogy más is elpusztul.

– Igen, azzal nem tudunk megbirkózni – válaszolt a férfi. Elmosogatta a poharát, és a pultra tette. – Az hálózat teljesen szétesett.

– Menj, mert bajod lesz – sürgette őt elhaló hangon a másik. A palack kiömlőnyílás egyesen a tarkójára volt irányozva. Az önkéntes visszatartotta a levegőt, és kíváncsian leste, ahogy a lány szemei rebbenve le-lecsukódnak, karja elenged, majd lehullik a szék karfájáról. Haldoklott.

Amikor már nem bírta, a férfi gyors lélegzetet vett, majd megindult kifelé, ám ekkor valami csillant az asztalon. Odafordult, és a látványtól megdermedt.

Apró villanások kéltek a lencsék alkotta tér belsejében, mintha a szivárvány színei cikáztak volna egyik üvegfelülettől a másikig. A lány szája elnyílt, és fogai résein át halványkék füst szivárgott ebbe a térbe. Úgy tűnt, hogy a lencsékhez érve előbb zöldre, aztán sárgára majd vörösre vált. Pár másodperces tükröződés és ide-oda villanás után fénycsíkká egyesedett, és a vörös lencsén megpattanva elszáguldott egyenesen a Nap felé.

Az önkéntes döbbenten hátrált, kezével meglökve a pulton álló poharat. Az ezer szilánk csörrenő hangjára riadt fel, mély lélegzetet vett, és elsápadt.

A szoba már tele volt gázzal.

Akaratlanul is lehajolt, hogy összeszedje a szilánkokat, közben köhögni kezdett. A padlószinten csak még sűrűbb lett a koncentráció, meg is szédült, és féltérdre esett. Furcsa erőtlenség, lassúság lett úrrá rajta. Úgy tűnt, mintha hirtelen megöregedett volna, avagy nagy mélyégben, hatalmas víz nyomása alatt dolgozna. Küszköde felnyúlt, az asztal széléig, és belekapaszkodva próbált felállni, de ismét térdre zuhant. Szeme előtt fél méterre ott sárgállott, zöldellt és vöröslött a lány lelke.

A férfi egészen belefeledkezett a színekbe, majd rájött, hogy haldoklik. Görcsösen összerándult, tapogatódzva kereste az asztal peremét, aztán újra felhúzva magát. Feje a halott lány arcával került egy szintbe. Mielőtt imbolyogva kiegyenesedhetett volna, a nap arrébb mozdult az égen, mire a vörös lencséről halovány fény szűrődött a szemébe.

– A kislány – hallotta a hangot. Öreg volt és nyugodt. Hatalmas távolságról szűrődött el hozzá, és úgy érezte, hátul a gerince és az agya találkozásában rezonál. – Egy csatornába esett. A Molnár utcában, a nagy markoló mellett. Ott keresd. Mentsd meg a lányt. Aztán gyere utánam…– Ekkor egy villanás után a vörös lencséből fénycsík egyesedett ki, és elszáguldott, egyenesen a Nap felé. A hang elhalt az önkéntes fejében.

A férfi bámult maga elé pár másodpercig, majd nyögve, köhögve körülnézett. Kinyúlt, vakon tapogatott maga körül. Három oldalról ablakok vették körül, de számára elérhetetlenül messzinek tűntek.

Ám ekkor kereső ujjai útjába akadt valami az asztalon. Felragadta, és gondolkodás nélkül belevágta a legközelebbi ablak üvegébe. Hirtelen langyos légáram kélt, azonnal befonta arcát, mélyet szippantott belőle. Erőt véve magán az ablakperemhez tántorgott, és kidugva fejét a törésen, zihálva lélegzett. Odalenn, az udvar betonján ott feküdt az állványzat, mellette apró, sárga, zöld és vörös szilánkok.

Az önkéntes sokáig nézte, egészen addig, míg a háta mögött kitisztult a szoba levegője annyira, hogy visszamehetett elzárni a palackot.

Két széket összehúzva a lány merev testét az indiai mellé fektette, aztán otthagyta őket.

Lefelé menet azért sem nézett az állványra és a széttört lencsékre. Helyette zsebéből elővette a térképet, és elkezdte rajta keresgélni a Molnár utcát.

vége 

Ez most egy töredékes, megvágott dolog, de még így is nagyon hosszú. Eredetileg a négy főszerepelő flashbackjeivel, múltjuk egy-egy jellegzetes pillanatával akartam megvilágítani, miért történik velük mindez. Ez a rész azonban nagyon művi lett, így kihagytam. Ami maradt, egy látomásos és esetleges apokalipszis ábrázolása. Az alcím: "Árpád híd" volt, melyen valóban el lehet képzelni egy ilyen elnyújtott átkelést, miközben lassan leomlanak a mennyek.  Nehéz tagadni a "Szent Lajos király hídjá"-nak hatását. Wilder meglehetősen túlértékelt regénye főiskolás koromban nagyon foglalkoztatott. Életemben egyetlen egyszer olvastam, a filmváltozatot pedig nem akarom megézni. Valamiért a mai napig igen sokszor eszembe jut. Hát nem erről szól az irodalom? 

Hulló angyalok

Ahogy a Tolvaj rákanyarodott a hídra, azonnal a fékbe taposott, és megállította az autót.

Kiszállt, és tett pár tétova lépést. A lába alatt remegett a beton a bombázástól. Jobbról rakéták szelték át ívesen a levegőt, és eltűntek baloldalt.

– Hű – mondta a férfi, és megvakarta fejét. Távolról folyamatos, tompa dördülések hallatszottak. Mintha egy hatalmas kalapács verne egy vas támfalat. Szinte a levegőben is érezni lehetett a rezgéshullámokat.

Aztán megpillantotta a zuhanó testet a Duna felett. Pörgő, tollhullató szárnyakkal, kétségbeesett gyorsulással közeledett a víz felé. Olyan volt, mint egy összegöngyölt madár. Amikor eltűnt a híd íve és korlátja mögött, ő visszaszállt az autóba, és elindult.

A jelzőlámpák alatt, a Népfürdő utcai felhajtó előtt egy tank állt keresztbe a hídon. Nagy, zöld teste fenyegetően csillogott a reggeli harmattól. A rakétafüstös égen át valamennyi napfény hullott rá, meg–megcsillantva ormótlanságát.

A Tolvaj óvatosan fékezett, majd a jármű előtt jó tíz méterre megállt. A torony nem mozdult. A fémtömeg egyik nyílásából sem jött, repült vagy áramlott ki semmi. Rövid várakozás után a sofőr kiszállt az autóból.

Csípős reggel volt, olyan, mi kora tavasszal és késő ősszel lepi meg az embert. A Tolvaj összehúzta magán fekete széldzsekijét, és türelmetlenül kiköpött. Szeme sarkából látta, hogy újabb angyal hull az égből a Dunába. Nem fordult arra, helyette a tank orra felől kirajzolódó árnyékot leste. Valaki guggolt a lánctalp takarásában. Egy alak, vállán hosszú, hegyes dologgal.

– Hahó! – kiáltotta a Tolvaj.

– Maradj ott – jött az érdes válasz.

– Nem akarok rosszat. Segíthetek? – próbálkozott a Tolvaj baráti hangon. Mögötte halkan, megnyugtatóan morgott az ósdi Mercédesz motorja. – Át kell mennem a túlsó oldalra. Mindenkinek a hídon át kellene mennie – folytatta a férfi. Ahogy ezt kimondta, az árnyékból test lett, mert a Katona felállt és előlépett.

Fiatal, húszas évei közepén járó férfi volt. Megejtően szép és lágy vonásait páni félelem torzította.

– Magával nincs baj? – kérdezte, nem véve le fegyverének irányzékát a Tolvajról. – Maga nem őrült meg?

– Hogy én? – a Tolvaj szélesen elmosolyodott, ölelésre tárva szét karját: – Itt állnék akkor? Beszélgetnénk?

Míg a Katona mérlegelte az ajánlatot, leengedte a puskáját. Pihenj tartásba gyengült, majd a harckocsinak dőlt.

– A többiek? – kérdezte a Tolvaj, miközben rágyújtott. Nyújtotta a csomagot a másik felé, aki elfogadóan biccentett. A Tolvaj odasétált hozzá, a Katona kivett egy szálat. Fejével a torony felé bökött: – Odabenn – válaszolt, miközben beleszívott cigarettájával a lángba.

– És miért nem jönnek elő? – kérdezte a Tolvaj, elrakva öngyújtóját. A Katona nem szólt, csak nézett maga elé és cigarettázott.

A Tolvaj várt egy kicsit, majd elvesztette türelmét, és nyögve felkapaszkodott a nedves fémre. Óvatosan keresgélve a fogódzókat eljutott a nyitott ajtóig. Benézett a harckocsi belsejébe, majd hátrahőkölt.

– Kézigránát. A parancsnok tette – folytatta a Katona felpillantva rá. – Vácról jöttünk, hogy biztosítsuk a hidat. Senki, se fertőzött, se nem fertőzött nem mehet át Budára. Ez volt a parancs. Amikor elértük Újpestet, a parancsnok, elkezdett furcsákat mondani. És mikorra kiértük a hídra, már tudtuk, hogy elkapta őt ez a dolog. Éreztem, hogy baj lesz, ezért kimásztam azzal, hogy majd irányítom a gépet. A korlátok miatt. Mikor felértem, hallottam, hogy kiabálnak. Aztán robbant.

A Tolvaj arrébb, a híd korlátjának támaszkodva állt, lenézett a Duna felé. Szikrák hulltak le cigarettája végéről a mélybe.

– Gyere velem – mondta aztán, és a Katonára bámult.

– Úgysincs már senki, aki parancsoljon – válaszolt az, és elindult az autó felé.

– Akkor ki lő? – kérdezte a Tolvaj, elbámulva a füstpamacsos hegyek felé, majd beszállt ő is. Nagy tágas, kocsi volt, hideg, ósdi szagokkal. A Katona viszolyogva nézett körül. Puskájának tusa koppant a padlón. – Akárki – mondta. – Most már mindenki lő mindenkire.

– Most már? – indított a Tolvaj, és kikerülte a tankot.

– Amióta elkezdődött ez a…

– …világvége.

Erre a Katona nem szólt semmit, a célzótüskét babrálta, a cső végét, mely mellkasáig nyúlt.

Előttük egy ideig nem volt senki az úton. Kissé távolabb valami sötét csillogott.

– Én nem vagyok vallásos – mondta aztán mégis a Katona. – De az biztos, hogy ez az az idő, mikor az ember embernek farkasa.

– És megítéltetnek a rosszak és a jók – bólogatott a Tolvaj, majd elmosolyodott.

Az előttük lévő szakaszon két autó állt keresztbe. Majdnem teljesen eltorlaszolták a jobb sávot. Az egyik orra belefúródott a másik vezetőoldali ajtajába. Mindkettőben fehér ballon feszült a kormány előtt.

– Hó, hó – állította meg a Katona a kocsit, majd azonnal kiszállt. Felemelt fegyverrel megindult a roncsok felé.

– Elférünk – tekerte le az ablakot a Tolvaj. Órájára nézett, mint aki siet valahova. Aztán rövid tűnődés után mégis követte a másikat.

Amikor a talajra lépett, hatalmas dördülés hallatszott a Parlament felől. Akaratlanul is felnézett az égre. Feje fölött fehér tollak kergetőztek a feltámadó folyómenti szélben.

– Ezt jól elintézték – hallotta társa hangját. Odanézett. A szétroncsolt orrú autó ajtajából egy test lógott ki. A nyakán nagy, fekete kelevények sötétlettek.

– Nem a karambol nyírta ki – motyogta a Katona hátrálva. – Pestises.

A Tolvaj szólni akart, majd megvonta vállát. Ahogy a lángoló Parlament felé fordult, nyöszörgés ütötte meg fülét.

– Itt van valaki – kiáltotta, és megkerülte a másik autót. Az anyósülési ajtónak támaszkodva fiatal nő ült a betonon. Nagyon szigorúnak tűnt fekete kosztümjében. Szőke, egyenes haját szoros kontyba fogta. Halántékáról és bal combjából vér szivárgott a föld felé. A rá hulló árnyék sötétjére felpillantott.

– Még él – mondta a Tolvaj az odaérő Katonának. Az Üzletasszony acélkék szemét mintha hályog borította volna.

– Kik maguk? – kérdezte elhaló hangon. A Tolvaj leguggolt hozzá, és kitapintotta pulzusát: – Barátok.

– Az jó – motyogta a nő erőlködve. – Aki belém jött, az nem volt az.

– Mi történt vele? – kérdezte a Katona kíváncsian.

– Nem tudom…meg akart ölni – suttogta az Üzletasszony.

 A Katona közben fehér zsebkendővel kötözte be a sebet. Tekintete egy pillanatra összeakadt a sebesültével – és békét látott benne.

– Mennünk kellene – sürgette őket a Tolvaj. A Katona a nő hóna alá nyúlt, úgy támogatta.

– Maguk tudják, kik csinálják ezt? – nézett menet közben az Üzletasszony a tűz mardosta Parlamentre.

– Nem a katonaság – mondta a Katona. A Tolvaj kinyitotta a hátsó ülést.

– Hihetetlen, hogy senki nem tesz ellene semmit – csóválta fejét a nő. – Ez valami betegség? – a kötése lassan kezdett átvérezni. Ahogy beereszkedett az ülésre, rászorította tenyerét. – Az irodában például többen pestiesek lettek. Értik ezt? Pestis, a huszonegyedik században…

A Katona óvatosan rázárta az ajtót, így válaszolt: – Mindenféle dolog történik most.

Azzal megkerült az autót, és beszállt ő is.

A Tolvaj figyelmesen nézett rá, és csak lassan tette sebességbe a kocsit. Elgurultak a roncsok mellett.

– Az utolsó napok furcsaságai – szólalt meg a Tolvaj.

– Ahogy említettem, nem vagyok vallásos – vonta meg a vállát a Katona.

– De elfogadtad, amit a világvégéről mondtam.

A Katona nem válaszolt, helyette az Üzletasszony szólt előre elhaló hangon: – Maguk szerint ez a világvége? Akkor tényleg nem kell bemennem többet az irodába…– erőtlenül elnevette magát.  A másik kettő mosolytalan maradt. – Ha ez a világvége, akkor mind meghalunk, nem? – mondta aztán komolyabban.

– Nem. Mi nem – jelentette ki a Tolvaj. Olyan bizonyosság volt a hangjában, hogy két utasa akaratlanul is rápillantott. Most először nézték meg figyelmesebben. És nem láttak rajta semmi különöset. Ahogy elfordították tekintetüket, már el is felejtették, hogy milyen volt az arca.

– Na jó, azt hiszem, értem mit akarsz – bólintott a Katona türelmetlenül. – A világvége, amit a Biblia leír, nem más, mint anarchia, járványok és az állam összeomlása? Csapások, melyek megölik a bűnösöket? Elvégzik a tömegmészárlást? Erre gondolsz? De mi alapján, és ki válogatná ki őket? Hol van itt az igazságosság, a mérleg, az, amiben hittek az emberek?

A Tolvaj nem felelt, talányosan nézett maga elé. Jobb mutatóujja a kormányon dobolt.

– És ha így van, akkor mi lesz azokkal, akik nem itt élnek, hanem eldugott helyeken? – kérdezte fáradtan az Üzletasszony. Előrehajolt, és a fájdalomtól felnyögött: – Ők a jók? Ők nem fognak elpusztulni?

– Nahát, ez aztán a jutalom, túlélni egy ilyet – nézett rá a Katona. – Ez hülyeség. – tette hozzá.

– Álljon meg! – szólt élesen az Üzletasszony. Hangja erőteljes, parancsoló volt. A Tolvaj azonnal a fékbe taposott.

Két kart láttak a korlátba kapaszkodni. A hozzájuk tartozó test kint, a Duna felett lógott. A korlát vonalai közül egy elgyötört, öreg arc bámult rájuk.

– Azt a mindenit! – nyögte a Katona, és ő szállt ki legelőbb. Körbepásztázta a terepet – már majdnem átértek, látszott a budai oldalon kettéváló út kígyós nyelve. A felüljáró, mely éles ívben jobbra vezetett, sértetlenül emelkedett előttük.

– Várjon, tartson ki! – kiáltotta a Tolvaj, és már az öregnél is volt. A Katona is odasietett, míg az Üzletasszony a nyitott ajtóból figyelte őket.

– A hóna alá nyúlok – hajolt ki a Katona a korláton. Fegyverének tusa nyomta a hasát.

– Én fogom a bal karját.

Az öreg nem szólt semmit közben. Szakállas, ráncos arcából izgatottan csillogtak elő szinte fekete szemei. Amint felhúzták a korlátig, megkapaszkodott megmentői vállában. Öltönynadrágos lábát remegve emelte át a fémen. Letámogatták a talajra, ő pedig összeroskadt. Hátát a fémnek vetve zihált és bámult maga elé.

– Én ismerem ezt az embert…– jött közelebb az Üzletasszony sántítva. A két álló kíváncsian felé fordult. A nő elszabadult tincsei kígyók módjára tekergőztek a feltámadó szélben. – Ő…egy politikus.

– Az voltam – bólintott a Politikus. Károgó, kellemetlen hangja volt. Erőt vett magán, és megfordult. A korlát résein át a vizet bámulta: – Ott a lemondásom.

A másik három elhűlve nézte a vízben sodródó megfeketedett roncsot. Egy kis hajó lehetett, de a lángok és a robbanás összetörték vonalait. Körötte itt–ott testek keringtek.

– A minisztérium mentette az embereit. Úgy volt, hogy még fel tudnak venni. Ha beugrom, kihalásznak – magyarázta a Politikus elővéve mobiltelefonját. Nyögve feltápászkodott, és a korlátra könyökölt. – Aztán nem bírtam ugrani. Képtelen voltam elengedni a korlátot. De már visszamászni se bírtam. És ők itt hagytak. – Lágyan elengedte a telefont, bele a vízbe.

– Ott lett volna a helyem – fejezte be, a roncsot bámulva.

– Ugyan már, jöjjön! – nyújtotta felé kezét a Katona, és talpra segítette. A Politikus zavartan nézett rájuk. Most először úgy tűnt, hogy látja is őket.

– Maguk kik? – kérdezte.

– Menekülők – válaszolt a Katona.

– Az jó.

Az Üzletasszony a korláthoz bicegett, és lenézett. – Maga tényleg le akart itt ugrani? – kérdezte hitetlenkedve. Valami felrobbant a pályaudvar környékén. Mind összerezzentek, majd másodpercekig elbűvölve nézték a kerekedő, zsíros gombafelhőt.

– Eh, mindegy már…– legyintett a Politikus. Szeme megakadt a Katonán. – Hol vannak a bajtársai? Hol vannak a speciális erők?

Az megvonta vállát és hátrébb lépett. – Én itt vagyok – válaszolt keserűen, kiköpve a földre.

– Ön viszont benne van a sűrűjében – lépett közel hozzá az Üzletasszony. A kezében szorongatott papírzsebkendőt időről időre a sebét takaró kötésre nyomta. –Tudnia kell, mi folyik itt.

A Politikus megvonta vállát, és az autóhoz sétált. A meleg motorháztetőre tette tenyerét, és felsóhajtott. – Csak benne voltam – szólt aztán hátra. – Egyébként pedig, ha a véleményemre kíváncsi, ez lázadás. Anarchia.

– Baromság! – csóválta fejét a Katona. – A népek egymást ölik, nem a kormányt. Átharapják a szomszédjuk torkát, minden ok nélkül.

Egy négyszögben álltak, az autó előtt. A folyó bal partján minden füstölgött és lángolt. A budai hegyek házai és zöldje még érintetlennek tűntek.

– Valami fertőzés lesz – javasolta  az Üzletasszony. Mintha minden határozottságot kiszívtak volna hangjából. – Biztos, hogy járvány…Pestis.

– Ezt csak az újságok írogatták – legyintet a Politikus. – Igazából kevés pestisest találtak, bár amellett, az elmúlt napokban mindenféle régi, furcsa betegség felütötte fejét – csóválta a fejét. Szeme megakadt a Tolvajon, aki eddig némán figyelte őket. A Katona követte pillantását.

– Neki van magyarázata – mondta hirtelen.

– Igen? És micsoda? – kérdezte az öregember.

– Az, hogy itt a világvége – válaszolt a Katona készségesen.

Elhallgattak, csak a távoli, ütemes döngő hang szűrődött közéjük pár lélegzetvételnyi ideig.

A Tolvaj törte meg a csendet. Órájára nézett, majd a hídra: –Talán szálljunk be az autóba.

Követték az utasítást, szótlanul, fáradtan. Elöl ült a Tolvaj és a Politikus, hátul az Üzletasszony a Katonával.

– Mire alapozza a véleményét? – kérdezte csöndesen a Politikus. A Tolvaj begyújtotta a motort. Pár pillanatig szemlélte a híd végét, ahogy szárazföld, átlagos út válik belőle. Aztán sóhajtott és a tükörbe bámult.

– Ide kellett jönnöm. Ne kérdezzék, miért. Tudtam, azt is, hogy maguk is itt lesznek, és találkozni fogunk. Mi négyen fejezzük be ezt itt – kibökött a szélvédőn túli világra.

A Katona arca elkomorodott. Lassan, nehezen engedte ki a levegőt, aztán megragadta az előtte ülő székét, és előrehajolt: – Micsodát? Miről beszél maga? – hangja elfúlt, aztán már csak a fejét csóválta. A Tolvaj oldalt fordult, a Politikus felé. – Nem tudom, mi ez – mondta csöndesen. Az öregember bólintott. Arca kifürkészhetetlen és feszült maradt. – Ma reggel arra ébredtem, hogy el kell indulnom, megkeresnem a másik hármat. Magukat…

A Politikus vékony, gacsos ujjai a műszerfalon doboltak. Mikor a Tolvaj befejezte, ő is abbahagyta.

– Azt hiszem, én értem – mondta lassan az öregember. Az autóban pár másodpercre mindenki visszatartotta a lélegzetét.

– A háború elkezdődött – bólintott a Tolvaj.

– Miről beszélnek maguk? – nyögte a Katona.

A Politikus hátrafordult: – Ő…– de nem fejezet be, hanem így folytatta: – A mennyek ostrom alatt állnak.

– Nem értem – rázta fejét az Üzletasszony: – Miféle vallásos szöveg ez? Itt lázadás van, a csőcselék tombol, meg a járvány, ami…

A Tolvaj feltartott kézzel elhallgatatta. A Politikus és a Katona merőn nézte őt, és nem szóltak közbe.

– Azt hiszem, tervei vannak velünk – mondta végül a Politikus elgondolkodva. – Csak még nem hozakodott elő vele.

– Szerintem inkább el kellene indulnunk – vágta rá a Katona, és előre mutatott. Szemközt alakok tűntek fel az út szélén, és ijesztő gyorsasággal közeledtek. Véres, toprongyos figurák voltak, legalább féltucat, kezükben vasrudakat, késeket és egyéb fegyvernek tűnő dolgokat lóbálva. 

– Törjünk át köztük! – nyögte az Üzletasszony. A Tolvaj azonban nem tett eleget a felszólításnak. A közeledő csoport ötven méterre lehetett. A Katona kiszállt, célzásra emelte fegyverét, és tüzelt. A fegyver belsejéből gyenge kattanás tört elő.

– Mi van? – nézett fel és ki rá a Politikus.

A Katona kirántotta a tárat, belelesett, és dühösen a földre dobta. – Kifogytam – válaszolt borúsan.

– Mi a terve? – fordult hirtelen a Tolvajhoz a Politikus: – Mondja el, hogy dönthessünk, elfogadjuk-e?

A sofőr talányosan nézte a közeledőket. – Szálljon be – szólt ki a fiatalembernek. Megvárta, míg a Katona visszaszáll, és becsapja maga mögött az ajtót.

– Szüksége van négy vezetőre. Négyre, kik elvégzik a végső munkát – mondta aztán a Tolvaj nyugodtan.

– Ezek lennénk mi? – hitetlenkedett az Üzletasszony. – Valami partizáncsapat vezetői? Ugyan…

A Politikus hirtelen közbevágott: – A Katona, a Háború – mondta eszmélve. – A hölgy – már elnézést – a Pestis – nézett a visszapillantó–tükörbe. – És én, a politikus: én leszek a Viszály. A Lény szolgái.

– Micsoda? – kérdezte dühösen a Katona.

– A Jelenések könyve…

A közeledő támadók arcán már kivehető volt a düh. Mintha kín torzította volna el vonásaikat. Felső ajkuk vicsorogva villantotta ki szilánkos fogsorukat.

– Az Apokalipszis négy lovasa… akik bevégzik – tette hozzá finoman a Tolvaj.

A Katona megütötte a Politikus székét: – Én elfogadom, csak indítson már!

– Igaza van. Én is, bármi legyen is ez – sürgette az Üzletasszony fáradtan.

A Politikus előre nézett, a feléjük rohanókra, majd megvonta vállát. – Rendben – mondta aztán keserűen. – Essünk túl rajta.

A Tolvaj ekkor gázt adott. A pár lépésnyire lévő támadók meglepetten torpantak meg, majd engedelmesen utat engedtek az autónak. Elsuhantak köztük, és egyre gyorsulva a felüljáró felé indultak.

– Nem mondta meg, én ki vagyok – biztatta az öregembert vidáman a Tolvaj, túlharsogva a motor bőgését. – Biztos vagyok benne, hogy maga már tudja…

Politikus szelíden nézett maga elé, ajkai motyogtak valamit.

– Álljon meg! – sikoltotta a nő hátulról. Az autó műszerfalán minden mutató megbolondult.

– Mit gondolt, hogy tudnánk ezt végigvinni így…? – nézett és fordult aztán hátra a sofőr. – …halandóként? – kiáltotta, de a kettős már nem őrá, hanem a feje felett és fölött látszódó útra figyelt.

– Ő a Halál – mondta ki most hangosabban a Politikus.

Előttük, az út felszínén arany ragyogás nyílt, melyet egy felrobbanó rakéta keltett. A felüljáró kezdődő íve megtört, és teljes szélességében leomlott. Szabad tér nyílt, és az autó beleszáguldott a füstbe és a porba, hogy pokoli lendülettel felröppenjen, majd aláhulljon a hirtelen jött mélységbe.

vége