Ahogy itt írtam, kezdek beleszeretni az egyik teremtett valóságba. Azt hiszem, van benne annyi potenciál, hogy egy Sinistra körzet-szerű novellafüzérré nője ki magát. Persze az nem lenne jó, ha Bodor szolgai másolása válna belőle. Az én világom - mely nagyon hasonlít a mi valóságunkra, vagyis a mi valóságunk nyolcvanas éveire - a síkság és a hegy találkozásánál születik. A síkságon a régi civilizáció utolsó nyoma a Szár nevű vidéki város. Az ország többi részéről nem tudni semmit. A hegy, amely a Pécs fölé magasodó Mecsekre hasonlít, a városból és a mindent átíró háborúból menekülő családok lakhelye. Persze, hogy ezek az emberek nem tudnak elbújni a világégés emléke elől - az egyes történetek arról szólnának, hogy a háború minduntalan utánuk nyúl. Például az életre kelő félelmekkel a lenti történetben.

A Hidegek

A fagy körülölelte és megropogtatta a kis házikót, mintha az egy dió volna egy óriás markában. Odabenn, a nagyszobában két gyerek várta szüleit, Andris, a hét éves és Pisti, a bátyja, aki már hatodikos volt a városi iskolában.

Andris az jégvirágos ablakhoz tapadva leste a városból felkanyargó ösvényt, mikor tűnik fel rajta anya és apa. Még reggel elmentek, hogy. De erről nem volt szabad beszélni.

Pisti a sarokban barnálló radiátornak vetett háttal ült a szőnyegen, kezében egy könyvvel. A könyvet magyartanárától kapta, ő pedig a szári ócskapiacon vette vagy cserélte. Silány nyomású, rongyosra olvasott példány volt.

– Mikor jönnek már? – kérdezte Andris, immár ki tudja hányadszor.

Pisti felpillantott rá, végigmérte, olyan tekintettel, mint aki most látja először.

– Majd jönnek. Mindig megjönnek – mondta rekedten.

– De most oly sokáig elvannak – nyafogta a kisebb, és homlokát a hideg üveglapnak nyomta. Apjától leste ezt el – ha sok pálinkát ivott, az ablak elé állt, és annak hidegével próbált segíteni zsibongó gondolatain.

– Amúgy is, miattad mentek el. Hogy gyógyszert hozzanak a bajodra – mordult fel a bátyja. – Pedig nem is vagy beteg.

– Erről nem szabad beszélni – pislantott rá óvatosan Andris. – Ahogy nem szabad beszélni a farkasokról, a halálról a háborúról vagy a kígyókról.

– Veled semmiről nem szabad beszélni, gyogyós – Pisti ujját rakta a könyvbe jelzőként, és feljebb ült a szőnyegen.

– Ez nem is igaz – ellenkezett élesen a kisfiú. Leugrott a székről, és átment a szoba túlsó végébe. Itt egy nagy üveges ajtó nyílt a hátsó frontra. A hegy és az erdő magasodott odakinn. A ház a hegyre vezető út szélén, az emelkedő tövében épült, épp az erdőhatárnál. – És nem vagyok gyogyós.

Apja mindig mondogatta, hogy ők még nem hegyiek, de már nem is városiak. A síkságon elterülő Szár jó egyórányi séta volt a repedezett úton.

A kisfiú elbűvölten nézte az erdő sötét közeit, a foltokban fehérlő havat, és hirtelen megborzongott.

– Miről szól a könyved? – fordult vissza bátyja felé. Úgy tűnt számára, hogy Pisti eddig őt bámulta azzal a furcsa, idegen tekintettel.

– Ez? – emelte meg a kötetet. – Egy amerikai írta, még a háború előtt. Egy hotelről szól, ahova télen beköltözik egy férfi a feleségével és a kislányával. A kislány látja a szellemeket, a holtakat, akik a hotelben haltak meg, és az épület nem engedi el őket. Az apuka nem látja őket, de lassan kezd megőrülni, és szerintem a végén…

– Jó, de nem akarom tudni – a kisfiú befogta fülét. – Beszéljünk másról. Mondjuk az erdőről. – Lassan, félve engedte le a kezeit.

– Mért nem akarod tudni? Te kérdezted, hogy miről szól – szögezte le a bátyja kissé sértődötten.

– Mert akkor elképzelem. – Andris fázósan összekucorodott, majd leült, vállát az ajtó üvege és a fal kiemelkedése közé vetve.

– És? Akkor mi van? – Pisti hangja egészen ingerülten csengett. Felnyúlt, megtapogatta a radiátort.

– Tudod, mi van – öccse kerülte a tekintetét.

– Mondd el még egyszer. Amit anyáéknak meséltél – kérte őt bátyja színtelen hangon.

– Nem akarom – nyafogta Pisti, és megint kibámult. – Beszélgessünk inkább az erdőről.

Andris sóhajtva felállt, a könyvet a dohányzóasztalra tette, majd öccse mellé sétált. Megállt felette, karjait keresztbe fonta mellkasán, és ő is kibámult az üvegajtón. A hátsó udvaron oldalt egy farakás barnállott. Balra a kocsiszín végét láthatta, hátrébb egy kidőlt, bedőlt kerítést volt, kapuval. A kapu végétől kis ösvény vezetett a fák közé. Mióta ideköltöztek – talán három éve – nem ment még rajta senki végig a családból.

– Tudod, miért nem megyünk ki soha az erdőbe? – kérdezte öccsét.

– Nem – rázta meg fejét Andris. Gyanakodva felnézett jóval magasabb testvérére. – Miért?

– Neked nem mondta el apa, ugye? A betegséged miatt, gondolom – jegyezte meg elgondolkodva a báty. – Biztos attól fél, ha hallasz róla, ezt is megjeleníted a képzeleteddel, mint azt a kígyót, a fáskamrában.

– Tényleg csak azért jött elő, mert rágondoltam! – ellenkezett elkeseredetten a kisebb. – Apa is megmondta, ezen a környéken nem élnek ilyen kígyók…

– Tudom, tudom: bármit elképzelsz, az megjelenik.  – Pisti kinyújtotta kezét: – Kérek ezer újforintot.

Andris hol a bátyja tenyerébe, hol az arcába bámult. – Ez nem így megy – rázta meg aztán a fejét. – Csak azt tudom megjeleníteni, amitől félek. Amiről tudom…hogy bánthat engem.

Pisti bólintott: – Tiszta sor. Akkor jobb, ha nem beszélek a Hidegekről. Legfeljebb majd azután, ha anyáék meghozzák a dilibogyóidat.

– Nyugtatók – javította kis idegesen a kisebb. – Hogy ne képzelődjek. Anya is megmondta: nagyon érzékeny gyerek vagyok.

– Inkább gyogyós gyerek – nevetett fel a báty. – Aki mindentől fél.

– Nem is igaz! – A kisebb ellépett bátyja mellől, dühösen meredt rá. – A kígyótól se féltem. Segítettem apámnak elásni.

– Miután kettévágta a baltával – legyintett Pisti.

Andris erre nem tudott mit mondani, szája széle remegett a dühtől és a csalódottságtól. – Mesélj róluk – kérte aztán fojtott, eltökélt hangon. – Mesélj a Hidegekről.

Bátyja ismét végigmérte azzal a kellemetlen, furcsa pillantással. Mint aki búcsúzik.

– Jól van – mondta aztán. – Én is a suliban hallottam. Egy vadász fiától. A hegy túloldalán laknak, az apja egész évben az ottani erőket járja. De soha ne jön át a mi oldalunkra. Soha. És elmondta azt is, miért. – Pisti nekidőlt az üvegnek, fejét is nekinyomta, hogy lehelete lecsapódjon felületén. – Tudod miért?

Andris közbe egészen a sarokig hátrált, és ott leguggolt, átfogta térdét. Megrázta fejét: – Nem.

– A háború végén volt itt egy nagy csata. Pontosabban nem is csata volt. Egy egész hadsereg menekült, le dél felé, de elvágták az útjukat, és ők itt bújtak el, ezen a hegyoldalon. Akkor már a síkságon mindenhol ott volt az ellenség. A menekülők tudták, hogy nem számíthatnak kegyelemre, és a puskáikban még volt pár lőszer, ezért elhatározták, kitartanak az utolsó csepp vérükig.

Pisti az ujjával köröket és a vonalakat rajzolt a párába, majd a közökön át kinézett az erdőre: – De nem támadták meg őket lentről – elégedetten bólintott, és még el is mosolyodott. – A támadás helyett egy bombázó jött, és leszórt rájuk valamit. Senki nem tudja, pontosan amit, de nagyon hatásos dolog volt. Amikor az ellenség feljött a hegyre, a hadsereg egyetlen katonáját sem találta meg. Eltűntek, mintha léggé váltak volna. Ott volt mindenhol a fegyverük és a felszerelésük, a sisakjuk, a bakancsuk és a ruháik – még az alsógatyáik és a zoknijaik is ott voltak a hóban. De ők maguk eltűntek. Egy hadseregnyi meztelen ember – abban a hideg, fagyos időben.

Andris bizonytalanul felkuncogott, aztán eszébe jutott valami: – De hát hova lettek? – kérdezte végül.

– Odakint vannak. Még mindig – mutatott az erdőre bátyja. – Ott, a fák közt. Csupasz lelkek. Ott élnek és várnak.

– Mire? – nyögött fel a kisebb.

– Nem tudom – vont vállat Pisti. – Talán hogy visszatérhessenek közénk. Hogy elmúljon a szer hatása

– És mit esznek?

– Hát ez az – kapott a szón az idősebb. – Szükségük van valami élőre, hogy létezzenek. Általában az állatok kicsinyeit kapják el, és elveszik a lelküket. De ha nagyon hosszú a tél és nagyon hideg van, akkor az állatok elbújnak, a bozótos mélyébe, és nem születnek kicsinyeik. Ilyenkor a Hidegek eljönnek az erdő széléig, és az elkóborolt macskákat, kutyákat és a kisgyerekeket is elviszik.

– Jaj, ne! Hagyd abba! – Andris eltakarta szemét a sarokba. – Szinte látom őket.

De a bátyja könyörtelenül folytatta:  – A vadász azért nem mer ezekbe az erdőkbe jönni. Még nyáron se, de télen főképp nem, mert ha csapatostul támadják meg, akár még őt, egy felnőttet is legyűrnék. Igen – Pisti egy mozdulattal eltörölte a párába rajzolt formákat. – Valamiért az erdőből nem tudnak kijönni. Mi pedig az erdőbe nem mehetünk be miattuk – szögezte le.

Hallgattak egy sort. Andris mereven nézte a bátyját, azt várva, elneveti magát. Végül megkérdezte: – Ez komoly? Nem viccelsz?

Pisti a szívére tette kezét: – Esküszöm az életemre, hogy ezt mesélte a srác. A vadász fia.

Andris vadul megrázta a fejét:– Ne hiszem el. Nem akarom elhinni. – Befordult a fa felé, mint aki büntetésben van.

– Pedig jobb, ha elhiszed – bizonygatta bátyja. – És kérdezd majd meg apát, ha hazajön, hogy miért nem enged az erdőbe minket.

– Az aknák miatt – kapott a szón Andris. – Régebben ezt mondta – idézte fel örömmel. – Tele van aknával az erdőnek ez a része.

Pisti a radiátorhoz ment, kezét a tetejére szorította. – Hát persze, hogy ezt mondják.  A felnőttek nagyon jók abban, hogy elferdítsék a dolgokat. Biztos vannak kint aknák is. A Hidegeken kívül…– az öccsére kacsintott majd megköszörülte a torkát. – A kazánban lassan kialszik a tűz. Le kell, mennem, mert már hideg a radiátor.

– Én nem fázom – állt fel a kisebb.

– Apa dühös lesz, ha megint be kell gyújtania. – Pisti a kanapéról felvett egy nagy, bolyhos pulóvert és magára húzta. Mikor feje ismét előbukkant, végigmérte Andrist, aki a hátsó ajtó előtt állt, mintha elállta volna a kijáratot.

– De szerintem még nem égett le teljesen…– jegyezte meg bizonytalanul a kisfiú.

– Szerintem meg határozottan hűvös van – kontrázott Pisti. A konyába ment. A konyhaasztalon ott csillogott a pincekulcs.

Ahogy elvette és megfordult, Pistivel találta szemközt magát. – Veled mehetek? – kérdezte a kisebb sírós hangon.

– Nem – jött az azonnali, könyörtelen válasz. – Maradj csak itt. Mindjárt jövök. – Azzal a hátsó ajtóhoz sietett, kinyitotta, és kiment.

Odakinn dermesztő hideg és mély csönd fogadta. Belépett az egyik papucsba, majd csoszogva jobbra tért a pincelejárat felé. Mikor az ajtóhoz ért, megtorpant, és hátrafordult.

A fenyőerdő csupa zöld és barna szövevény volt, alig tíz méterre tőle. A fatörzsek közt néha porhó szállingózott – egyéb mozgás nem volt.

Pisti lassan, bizonytalanul megindult, majd elsétált a farakásig. Hátrafordult. Nem látta öccsét a hátsó ajtó üvegén át, talán még mindig a konyhában volt. Talán teát készít magának. Talán megint az utat bámulja, hogy mikor tűnnek fel anyáék. A kis kedvenc. A kis beteg. A kis szimuláns.

Megfordult, és belegázolt a puha hóba. A kertkapuig nem volt kitaposott ösvény, ezért zoknijára azonnal dermedt fehér réteg rakódott. Mikor a kapuhoz ért, a hideg elérte bőrét is. Egy fémhurok rögzítette a kerítés oszlopához a kaput. Pisti épp felérte, majd kis cibálással leemelte a hurkot, aztán egyetlen rántó mozdulattal befelé rést nyitott a kapun. Várt, közbe az erdőt figyelte. Nem sok valami látszódott az emelkedő hegyoldalon sorakozó fák sűrűjében. Itt-ott mintha talpnyi mélyedés lett volna a hóban. Máshol fekete halmok, talán vaddisznótúrás sötétlett.

Pistit kirázta a hideg, ezért elfordult, és visszacaplatott a házig. Belesett a hátsó ajtón. Az öccse valóban a szoba túlsó végében volt. Egy széket húzott az utcára néző ablakhoz, és rátérdelve kifelé bámult.

Egy dermedt faág pattant a csendben.

Pisti összerezzent, és hirtelen nagyon melege lett. Lassan, nagyon visszanézett az erdőre.

Először úgy tűnt, semmi nem változott a tájban. Aztán, ahogy jobban erőltette a szemét, megpillantotta. Egy alak volt, félig a fatörzsek takarásában megbújva, jó húszméternyire bent a rengetegben. Pistit és a házat nézte.

A fiú fogai összekoccantak, és az iménti forróságot jeges didergés váltotta fel. Eszébe jutott a tűz odabenn a pincében, mely kezd kihunyni. Mielőtt elindult volna, visszanézett öcsére, majd a hátsó ajtót résnyire nyitotta.

Lement a pincébe, a hagyma és burgonya és földszagú félhomályba, és kinyitotta a kazánajtót, majd addig pakolta fával, míg a tűz harsogva lobogni nem kezdett. Apának volt odalenn egy órája, egy kis asztali vekker, azon mérte ki az időt. Negyedóra múlva visszazárta a kazánt. A radiátorban keringő víz a hőmérő szerint majdnem kilencven fokos lett.

Amint kilépett a pincéből, azonnal észrevette a nyomokat. A félig nyitott kertkapuig vezető, nagy, vastag csapás volt a hóban. Mintha egy zsákot húztak volna végig a háztól az erdőig.

Elbűvölve állt az épület fala mellett, figyelte az immár ismét üres erdőt, és várta, hogy történjen valami, bármi. Aztán erőt vet magán, és a hátsó ajtóhoz csoszogott.

Az ajtó félig nyitva volt. Óvatosan belépett a lakásba, majd az ajtót behúzta és bezárta maga mögött. A nagyszoba üres volt. Az ablak előtt egy felborított szék. A dohányzóasztal üvegén csillám alakú repedés. A szőnyeg bolyhai közt hódara olvadt lassan vízzé.

Pisti hangos fújtatással kiengedte a visszatartott levegőt, közben arcán mosoly ömlött el.

– Eltűnt – nyugtázta elégedetten. Az ablakhoz ment, és felállította a széket. Odakinn, az úton nem volt senki. Még maradt ideje kitalálni valami magyarázatot.

Ahogy megfordult, észrevette, könyvét a földre lökték a dulakodók. Felemelte, és ahogy kiegyenesedett, megpillantotta a kislányt.

A hátsó üvegajtó előtt állt, odakinn. Virágos ruhájában és fehér harisnyájában olyan volt, mint egy képkivágás. Rámosolygott Pistire, majd hangtalanul azt formázta ajkaival: – Engedj be.

Pisti lepillantott a kezében tartott könyv borítójára. Egy kislány volt rajta, a kint álló szakasztott mása. Mögötte sötét árny, baltát tartó férfisziluett magasodott.

Óvatosan letette a könyvet az elrepedt asztallapra, majd lépett egyet a türelmesen mosolyogó lány felé.

– Te nem vagy igazi – jelentette ki Pisti rekedten. De meg kellett bizonyosodnia. Hirtelen az ajtóhoz sietett, kezét a kihűlt kilincsre tette. A kislány várakozó arca felderült. Ilyen közelről látszott, hogy mennyire hibás. Az egyik szemöldöke rövidebb volt a másiknál. Jobb szeme zöld volt, míg a másik teljes egészében csak színtelen fehérjéből állt.  A bal kezén csak három ujj volt. És az egyik füle helyén csak a sima bőr feszült koponyájára.

De mosolygott, és ismét kimondta, és ebből a közelségből Pisti már halhatta is: – Engedj be!

A fiú, mint aki álomban cselekszik, elhátrált az ajtótól, és csak nagy nehezen nyögte ki: – Nem. Nem tehetem – de ekkor nekiment valaminek vagy valakinek, és a lány arca elkomorodott, majd iszonyat ömlött el rajta, aztán ő is hátrálni kezdett, sőt megfordult, és elfutott, a kertkapu, a kinyitott kertkapu felé, ezért már nem láthatta, ahogy Pisti feltekint a mögötte magasodó sötét alakra, belenéz a fej helyén vibráló szédítő feketeségbe, és nem hallhatta a menekülő kislány Pisit sikoltását se, amikor a férfisziluett kezében tartott éjtömegű balta lesújtott a fiúra.

vége    

Szóval véget ért a "Walking Dead" című tévésorozat második szezonja, és azért némi csalódottságot hátrahagyott. Aminek okaival most nem is nagyon szeretnék foglalkozni, de két dolgot továbbfűznék az élményből: egyrészt hogy egy ilyen sorozat lebutított magyar verzióját milyen szépen meg lehetne csinálni - a halügyi /értsd Hekktion/ témájú szörnyűségek helyett - akár low budgetből (tanyavilágban játszódó részekkel ahol egyetlen épület köré szerveződnek a események); másrészt a cím többértelmű jelentése elindította bennem a nézőponttal kapcsolatos játék lehetőségét, amire egyébként már sokszor gondoltam - és most itt az eredmény.  

Az utolsó napok 

Nézem, ahogy jön felém, kezében a kétcsövű vadászpuskával. Egy nevetségesen nagy, zöld esőköpenybe burkolta magát, pedig felhő három napja – mióta elhagytuk a fővárost – nincs a láthatáron. A reggeli éles fény elől, mely bántja a szemem, a kocsi oldalához húzódok, az árnyékba.

Megáll tőlem jó nyolc méterre, és körbefordul. Körös-körül csak a puszta, az Alföld, a semmi.

Igazad volt, mondja, itt tényleg biztonságban leszünk.

Közelebb jön, leguggol elém. Szürke szemében viharfelhők fodrozódnak. A puskát nem engedi el, de szabad kezével kinyúl az arcom irányába. Minden összekeveredik bennem, mintha túl sokat ettem volna, ráadásul rossz sorrendben. A kézfeje hosszú, erekkel finoman hálózott – egyszerre nőiesen gyengéd és szikáran fenyegető, akár az a lény az Alien filmekben.

Betolakszik egy emlék zavaros gondolataim közé.

A keze. A keze felém nyúl a fehér abroszon át, és rákulcsolódik az enyémre. Enyhén izzadt, de nem zavar. Az étteremben vagyunk, azon az utolsó estén, fenn, a hegy tején. Odalenn, a folyó két partján a lemenő nap fényében csillog a város. Erős szél fúj, de ezt a vastag üveglap mögül csak a hajladozó fákból vesszük észre. A bazársor a felfelé vezető út mentén már elnéptelenedett. Csak pár megkésett turista lézeng a környéken, fényképezkednek, egy pár a korlátnak dőlve csókolózik. Ő követi tekintetem, bólint. Fiatalok, mondja megértően. Jó téma lenne kettősük, teszem hozzá. Annak idején fényképész volt. Én meg tanítottam. A harmadik randinkon vagyunk, és nagyjából mindketten tudtuk, hogy az est ezúttal az ágyban fog végződni.

Szereted a várost, kérdezi mélán, és szabad kezével körbe int, lefelé, és el, mintha az övé lenne az egész. Nem. Rázom a fejem. Tudod, kezdem óvatosan, és csak remélem, hogy emlékszik a tényre, amit már említettem, az Alföldön születtem. A nagy, sík terekhez szoktam hozzá. Ott érzem magam biztonságban. Itt mintha egy labirintusban élnék.  Hogy érted, hogy biztonságban, érdeklődik. Megérkezik a pincér. Nekem salátát hoz sülttel, míg ő paellát kap. A kagylók szemérmetlen nyíltsággal párologtatják közénk illatukat. Bort szabad, kérdezi a fölénk tornyosuló magas, hórihorgas alak.  

Visszaérek a jelenbe, látom, már elvonta kezét, magát tőlem. Három méterrel arrébb guggol, a puskát tanulmányozza. Azt hiszem, mondja lassan, a bor fog leginkább hiányozni. Felnéz, arcán egy sajnálkozó félmosoly. Úgy értem, még egy ideig kitartanak a készletek, itt-ott. Boltokban, pincékben. De aztán nem lesz, aki megművelje a szőlőket, szüreteljen, elkészítse, izé, kipréselje a mustot meg ilyenek. Hátradől, a földre zuttyan, két kezével a poros fűbe támaszkodik. Sovány alakja olyan mit egy pók. A puska ott csillog mellette. Nagyon szeretem a finom borokat, vallja be, és azt hiszem, ez az egyetlen dolog fog valóban, igazán hiányozni. Hátradől teljesen, most már fekszik, két karját kinyújtja, mint aki hóangyalt akar csinálni, vagy egy földre fekete halott istent imitál. Felfelé bámul a felhőtlen, üres égboltra. Például a kondenzcsíkok nem fognak hiányozni, motyogja, majd lenyúl, kitapogatja a fegyvert. Nem látja, de a távolban, a tompa messzeségben egy apró folt rezeg felénk. Valaki közeledik.

De megint összezavarodom, mert ott találom magam az étteremben, és tekintetem megakad az alakon, aki a meredeken emelkedő autóút aljában tűnik fel. Csapzott, sötét sziluettje dülöngélve halad felfelé, felénk. Valakinek már elkezdődött a hétvége, jegyzi meg a pincér mosolyogva. A hangra felriadunk, mind a ketten. Fehéret kérnénk, mondom én sietve, mármint a borra, mire a pincér bólint. Fehéret, szárazat, egészít ki az asztal túlsó végén ő, akivel ma este szerelmeskedni fogok. Valami friss olaszrizlinget. A pincér elégedetten bólint, Gere, kérdezi, mire ő, igen, az jó lesz. Oldalt nézek, és látom, a pincér kötény mellé leengedett bal keze, pontosabban a kézfeje erősen remeg, mintha idegzsábája lenne. Nincs időm megkérdezni, mi a baj, otthagy minket, enyhén kacsázva, imbolyogva elmegy, egy asztalt meg is lök, de észre se veszi.

Igen, veszem fel a beszélgetés fonalát, itt minden olyan szűkös és kicsinyes, folytatom, mint egy olasz kisvárosban. A hely és a terület a legnagyobb érték. Kétmillióan vannak bezsúfolva folyópartok, hegyek, sztrádafeljárók, szemétégetők és bevásárlótömbök közé. És ne feledd a gyorsétteremláncokat, jegyzi meg ő gunyorosan. Igen, még azok is útban vannak mindig, hagyom jóvá. Az Alföld más. Elhallgatok.

De nekem olyan kopár, jegyzi meg óvatosan. Pedig nem az, bizonygatom, ezernyi színe van, minden napszakban és évszakban. És ami fontos: azonnal látni, ki, milyen szándékkal közeledik feléd. Míg itt egy sarok mögött leüthetnek bármikor.

Az alak csomója egyre nagyobbra nől. Amikor ötven méterre ér, felemelkedem ültömből. A mozgásra felriad ő is, talán elszenderült, de most már éber, akár egy űzött vad, követi tekintetem irányát, és megdermed. Aztán felveszi a puskát, feláll, és előresétál pár lépést. Az idegen csak jön, elszántan, dühösen. Védelmezőm a fegyvert az ölében tartva nyugodtan vár, míg a jelenésből arccal, végtagokkal, ruhával rendelkező valóságos lény nem lesz. Egy szakállas, sovány férfi, tekintetéből még ilyen messziről is kitűnik a félelem. Ruhája rongyos, fekete foltokkal tarkított. Ott állj meg, kiáltja neki az én puskásom. A férfi engedelmesen megtorpan, szakállában kezd turkászni, idétlenül mosolyog. Nincs semmi bajom, krákogja rekedten. Csak szomjas vagyok. Int a kocsiban csillogó ásványvizes palackok hatos csomagjai felé. És éhes. Három napja bolyongok ebben a nyomorult pusztaságban.

Akár a mesében, gondolom, a messziről jött vándor, egy garabonciás, rossz hírek, átkok hozója.

A víz a miénk, nem adunk. Jön a válasz társamtól. A férfi összerándul, mint akit ostorcsapás ért. Vele mi van, kérdi felém intve. A puska kissé mozdul, oldalra int, tűnj el, kapja a választ golyó helyett, takarodj. Ennivaló, próbálkozik másik, de a fegyver és tartója hallgat. Jövőbelátó lettem? A férfi ugyanis így folytatja. Meg fogtok dögleni. Mindenhol ott vannak. Kiszagolnak titeket. Kilométerekről megérzik a hús szagát, és mind ideözönlenek majd. Nem lesz hova menekülnötök, mert minél tovább egy helyben dekkoltok, annál inkább bekerítenek. Egy egész bolygónyi van belőlük. Kifulladtan abbahagyja. Hallgatunk mind, majd a puska megint libben egyet. Azt mondtam, tűnj el. A férfi legyint, megfordul, aztán visszanéz. Már itt vannak, nem messze. Láttam őket nádasban, a csárdánál, mindenhol. Jönnek. Azzal átkozódva elindul, alakja szép lassan beleolvad a pusztába.

A betonúton botorkáló ismeretlen egyre feljebb és közelebb ért, míg a pincérrel konzultátunk. Tényleg olyan, mintha nagyon részeg lenne. Nekimegy az egyik bódénak, még a fejét is beleveri. Bár a panorámaablak hangszigetelő, szinte hallani vélem a koppanást. Aztán megfordul, és lihegve, remegve bámul felénk. Társam felemeli kezét, vidorul int neki. Hagyd, ne ingereld, kérem. Az ismeretlen nem reagál, csak áll a bódénak támaszkodva, és figyel. Most már jól látszik, hogy férfi, harmincas, lazán öltözött. A hideg szél ellenére csak egy pulóver van rajta és.

Az egyik cipője hiányzik, mondom is ki meglepetten.

Hova ez a nagy sietség, csóválja fejét a szemben ülő majdnem szerelmem. Három randi után merészség lenne ilyet kijelenteni, bár az ember néha már az első pillanatban megérzi, ki az, akiben ösztönösen bízhat, ki az, akivel össze fog jönni a dolog.

Ezt már talán álmodtam, mert alkonyatra riadok. Védelmezőm közben a benzinkúttól elhozott, csinosan összekötözött fahasábokból kis máglyát, afféle szalonnázós tábortüzet csinált. Tőlem nyolc méterre lobognak lángjai, versenyre kelnek a lemenő nap vörösségével. Társam távolabb ügyködik. Apró karokat vert le a kocsi körül. A karók közé damilt feszít. Tudom, hogy nagy horgász, a kocsiban mindig van egy tekercsnyi damilja.  A tűz mellett ott csillognak a kolompok.

Egy tanya mellett jöttünk el, még az ideúton. A kerítésnél fekete halmok hevertek. Döglött juhok. Ő megállt a kocsival, kiszállt és a tanyaépülethez sétált. A tornácon felakasztott kolompfüzért ringatott a szél. Néha meg-megkondult egy-egy a tucatnyi darabból, azt hallgatta, aztán belökte a széthasogatott bejárati ajtó maradványait, és bement a házba. Vártam, a hátsó ablakhoz tapadva lestem kifelé, míg el nem dördültek a lövések. Aztán később kijött a házból, megtörölte a kezét nadrágjába, és kábán, mint aki csak aludt odabenn, körbenézett. Végül leakasztotta a kolompfüzért a szegről, és visszasétált a kocsihoz.

Most, ahogy a nap az utolsó szikráit küldi felénk, odasiet a csengő-bongó darabokhoz, és kibogozza összetartó drótjukat. Felaggatom őket a damilra, magyarázza felém se nézve. Ha bárki a sötétben közeledik, belerúg a damilba, és mi meghaljuk. Rossz alvó vagyok, felriadok a legkisebb neszre is.

Előre figyelmeztetlek, rossz alvó vagyok, mert elalvás előtt mindig megtalálnak a félelmek, mondja két falat közt. Miféle félelmek, kérdem én, míg a húst szeletelem. Nem is tudom, egzisztenciális félelmek, a betegségtől való félelmek, az, hogy a szüleimmel lesz valami, hogy összeomlik a gazdaság, hogy éhezni kell, hogy egy meteor becsapódik a bolygónkba. Elég, emelem fel villám egy darab hússal, ez túl sok így egyszerre. Igen, tudom, bólogat, és rizses húst emel a szájához, de mit csináljak, ha egyszer ennyi van belőlük, azzal bekapja a falatot. Eszünk, én pedig néha akaratlanul is ki- és lenézek a bódé mellett álldogálóra. Változatlanul felfelé figyel, mintha szuggerálna, hogy menjünk le hozzá, vigyünk egy kis maradékot. Nem úgy néz ki, mint egy hajléktalan, jegyzi meg társam, és körbefordul, hol van már az a bor. Nem, ismerem el, inkább mintha valami szörnyűség történt volna vele. Például ez is félelmem, jegyzi meg ő, hogy sokkot kapok és megőrülök, valami borzalmas dolog miatt. Vagy hogy elvesztem a munkám, és évekig nem találok újat. Megrázom a fejem, és próbálok újra az ételre figyelni, ki is mondom. Nem, azt hiszem vele valami más, komolyabb dolog történt. A hús vágom, csak azt nézem. De úgy látszik, végre leakadt rólunk, hallom a kommentálást, és mégis lepillantok. Valóban, a furcsa idegen most megindul a csókoldózó párocska felé. Összeszorul a gyomrom, és hirtelen elmegy az étvágyam.

Az éktelen kolompolásra riadok. Itt vannak, berontanak a már alig égő tűz fénykörébe, ketten, nem hárman. Ő fél térdre ereszkedve lő, azonnal, célzás nélkül, mire az egyik hátraesik, akár egy bábu, vissza a sötétbe. A másik kettő lassan körözni kezd körötte, velem nem is törődnek. Az egyik egy idős férfi, a másik egy vékony, vértől vöröslő arcú nő. Mintha tudnák, hogy már csak egy golyó maradt a puskában, óvatosan, remegve járják körbe a tűz mellé szoruló alakot. Aztán az öreg bemozdul, jobbra és előre, mire a fegyver akaratlanul is elsül, és a golyó a földbe porzik el. A támadó azonnal fellöki társam, és nyaka felé kapdos. A nő avagy inkább lány dermedten figyeli a jelenetet, még kivár, nem mer beavatkozni. Közben a puskatus lendül, az öreg koponyáján csattan. Helyet cserélnek a testek, a villódzó fényben alig látni, de társam kerekedik felül, és a fa tussal csapkodni kezdi az alatta lassan elernyedő másikat, egészen addig, míg az öreg fejéből csak valami alaktalan duzzanat nem marad.

Ekkorra elszánja magát és támadna, a győztes védtelen hátának és nyakának indulna neki a nő, de megelőzöm. Két lépéssel ott vagyok rajta, és a földre döntöm. Arccal előre nyúlik el, felkínálja magát, mint egy girhes őzbak. Érzem vadságának szagát az orromban.

Jaj, ne, mondom, és jogosan, mert az idegen szó nélkül a fiúnak esik, a lányt félrelöki, és azonnal harap, mar, karmol. Jézusom, mondjam társam is, villája koccan a tányéron, ahogy leteszi evőeszközét. Valakinek szólni kellene, mondom, és körbenézek, de a vendégek és a pincérek is a falra szerelt nagy plazmaképernyőt bámulják. Talán meccsközvetítés volt, mert megvadult alakok rohangálnak a pixeltérben, valami rangadó utáni utcai csetepaté utórezgése, részeg hőzöngés zajlik a városban. Aztán látom, ahogy többen a földre tepernek és széttépnek egy rendőrlovat.

Azt hiszem, valami történik, fordulok vissza társamhoz és a kinti képhez, ahol már lejátszódott a dráma. A fiú a földön hever, nyakából a betonra lüktet sötét vére, mellette a lány térdel, némán sikolt vagy kiabál, próbál valamit tenni. A támadó sehol.

Hova tűnt, kérdem, és felemelkedem ülő helyzetemből. Ő az asztal túloldaláról falfehéren bámul rám, majd kinyögi, mögötted.

Egyetlen laza mozdulattal hátrarántom a lucskos fejet, a hajánál fogva tartom, míg lehajolok, és oldalról a nyakába harapok, aztán csak tépem a bőrt, míg mocorog alattam a teste, szaggatom az inakat, a húst, az apró porcokat, valami keményebbet, talán a légcsövet, majd vége. Csupa vér és cafat az arcom, ahogy legurulok a mozdulatlan asszonyról vagy lányról, az én első áldozatomról. Lihegve pihenek egy kicsit, közben a tűz villódzó fényeiből látom, hogy mögöttem mozgás kél. Előbb térdre küzdöm magam, majd felállok. A lángoknak háttal, arccal az autó felé fordulva bámulok a sötétbe, talán arra van kelet, ahol majd a nap jön fel, az utolsó nap fénye. Hallom magam mögött a lépéseket, aztán megáll, nem moccan, mélyeket, zihálva lélegzik. Fémes kattanás, az esőköpeny súrlódó nesze, ahogy alányúl, zsebében kotorászhat. Majd újra katt. Még nincs kedvem megfordulni. Inkább a múlt.

Nincs időm megfordulni, mert valami durván megrántja fejem, a hajam csomóba fogva magához húz, majd előre lendül bal karja, és átkarolja mellkasom, magához szorít, idegesen remegő kézfejének ritmusát ott érzem bordáimon, miközben fogával vállamba mar. A fájdalom sokáig tart, ezalatt lerángatják rólam a pincért, majd leütik egy kitört széklábbal, míg társam igyekszik bekötözni a sebet. A döbbent is ott lüktet bennem, de csak egy ideig. Később, percek, órák múlva átadja helyét a közömbös várakozásnak, mely a változást sürgeti, mi lassan indul csak meg testemben, ám ott lappang végig az út alatt, míg ide nem érünk a tűz varázslatos fényéhez.

Sajnálom, mondja, de már teljesen olyan vagy mint ők, mondja, és szipákol. Hiába kötöztelek meg, folytatja. Lenézek elöl összekötött csuklómra. Még így képes vagy bármire. De még nem is ez a legrosszabb, vallja be szintre sírva. Hanem az, hogy már nem is beszélsz, csak nézel rám, azzal a szörnyű tekinteteddel.

Talán még tudnék beszélni, de már jó ideje nincs kedvem. Nincs mit mondanom neki. Bizony, mi már két külön világban élünk, és ahogy a múltunk emlékképei leperegtek előttem, ráébredek, többé már semmi közös nem lesz bennünk. Hisz én vagyok a vadász, ő pedig a préda.

Megfordulok, és nem törődve a felém irányuló puskacsővel, rávetem magam. Most végre együtt leszünk.

vége  

Nos, ilyen az, amikor nem minden sikerül úgy, ahogy kellene. Ez a történet is egy képből fakadt: valaki lát egy mereven álló, furcsa alakot, egy árnyat, aki/ami igazából a közelgő világvége első jele. Szóval ez a zavaró momentum, mely olyan, mintha csak a szemünk sarkából látnánk, ez lett volna a történet egy mellékszála, amely mellett halad egy másik, a mindennapi életből ismerős jelenet. A kettő végül egybeérne, az alak, a furcsa jelenés belépne a hétköznapiságba - és azonnal megváltoztatná azt. Azt hiszem, itt ez a momentum a legfontosabb - hogy az egyedi berobbanjon vagy csak beleivódjon az általánosba, szóval ezt kell elkapni, jól megcsinálni. A csatolt példában nem sikerült száz százalékosan, valószínűleg a terjedelem miatt. Jóval hosszabban kellett volna kibontakoztatni a főhős életének válságát, hogy aztán mintegy meglepő fordultként, a végén épp csak felvillanjon a terror. Elgondoltam korábban egy regényt, melyben teljesen hétköznapi, mondhatni unalmas események peregnek, majd az utolsó ötven oldalon történik valami riasztó és döbbenetes, de ennek végigmeséléséhez már nincs bátorsága a műnek, és ez a fajta befejezetlenség lenne a horror igazi veleje.

A válság kezdete

– Ezt nem hiszem el – motyogta Decker maga elé, míg az Igazgató felállt, mögé sétált, és a biztonsági őr fülébe súgott: – Kérem, hozzon neki egy palack ásványvizet.

– A szabályzat értelmében nem hagyhatom magára a felfüggesztett személyt, uram…– morogta idegesen a biztonsági őr, de az Igazgató csinálhatott valamit, mert hamarosan nyílt majd csukódott az ajtó. Deckernek nem kellett megfordulnia, hogy tudja, ketten maradtak az irodában.

Az Igazgató visszaült helyére, megigazította nyakkendőjét, majd belenézett valami iratba asztalán. Fontoskodva köhögött párat, aztán kerülve a vele szemben ül tekintetét, így folytatta: – Mint tudja, a válság nagyon súlyosan érintette a Biotechet. Sajnos az elmúlt hónapokban a termelésünk és a megrendeléseink oly mértékben estek vissza, hogy már a hagyományos módszerekkel nem tudjuk orvosolni a problémát. Ezért nyúltunk a végső megoldáshoz: a létszám fokozatos csökkentéséhez.

Decker kinézett az igazgató mögötti üvegfalon az irodaház belső terében zöldellő kis parkra, a körötte sötétlő árkádokra.  Keresett valamit, amire összpontosíthat, mielőtt felüvölt.

– Jelzálogot akarta felvenni, uram – motyogta, mire az Igazgató összerezdült, majd mély levegőt vett: – Igen, tudom, a személyzetisek összeállították nekem az anyagát. Azonban még mindezt, mindent figyelembe véve is – sajnos Ön az egyike azokak, akik rákerültek a listára.

– Hol fognak alkalmazni Ön szerint, uram? – nyögte Decker. – A Biotechnél olyan szakterületre specializáltam magam, amelyre sehol nincs szükség a piacon. Ön azt hiszi, keresnek bárhol is molekuláris…?

– Ezt nem tudom megmondani – vágta el az Igazgató a mondatot. Most már kemény és szinte haragos volt. Majd észbe kapott, és meglágyulva így folytatta: – De maga fiatal. Nincs gyermeke, képezheti magát, és úgy vélem…

Decker már nem figyelt rá. Úgy érezte, tudata kettéoszlik. Az egyik fele a bensejében kavargó kétségbeesést, riadalmat és dühöt igyekezett kezelni, a másik valami érdekes dolgot keresett a külvilágban, mellyel lefoglalhatja magát. Meg is találta hamarosan: a park túlsó felén, szemközt, a szigorúan titkos részleg garázskapuja előtt valaki állt az árkádok oszlopai közt.

Decker igazából már akkor észrevette az árnyat, mikor – évszázadokkal ezelőtt – leült az Igazgatóval szemközti puha bőrfotelbe. És az alak már akkor is ugyanolyan mozdulatlanul, mereven állt ott, feszült tartásban, vállát hátrahúzva, alkarjait kimerevítve, mint egy magára hagyott marienottbábu. Talán egy kertész – gondolta Decker. Vagy parkolóőr, aki feljött friss levegőt szívni, cigarettázni.

Csakhogy az árny nem dohányzott, mert nem szállt feje fölé kék füst.

Istenem, mi lesz most velem? Hasított belé ismét a riadalom. Mit fog szólni Mary mindehhez? Egyáltalán, hogy mondja el neki?

– …így aztán úgy vélem, semmi oka az aggodalomra – hallotta ismét az Igazgató engesztelő, bűnbánó hangját. – Az ajánlásainkkal pár héten, de legfeljebb egy-két hónapon belül kitűnő állást talál majd, higgye el. 

El kell mondanom neki, villant Decker agyába a rémes felismerés. El kell mondania ennek az idióta, szenvtelen bürokratának – hátha. Mély levegőt vett, majd mikor az Igazgató valamelyik unalmas mondatának a végére írt, gyorsan elhadarta:

– A felségemnek Shyatt-Hegel szindrómája van. Fél éve fedezték fel, már az utolsó stádiumban. A kezelés, mellyel harminc százalékos esélye van a túlélésre, nagyon drága. Hogy ki tudjuk fizetni, jelzálogot kell felvennünk. Azonban, ha megszűnik a munkahelyem, nincs az a bank, mely…

– Nagyon sajnálom – vágott közbe ismét az Igazgató. Arcán zavar és pír jelent meg. Úgy tűnt, erre nem készítették fel őt egy drága tréningen sem.– Miért nem közölte ezt korábban a személyzeti osztályunkkal?

– Mivel úgy véltem, nem tartozik rájuk – vetette oda dühösen Decker. Azonnal megértette, hibázott. A Igazgató bezárult, mint egy öreg és ravasz kagyló.

– Hát ez az – mondta. – Hogy azt hitte. És így most már nem is tudunk segíteni. Ha maga előrelátóan jelzi a magánéleti…

Decker felsóhajtott, és érezte, testét a levegővel együtt elönti a csömör. Lelke mélyén tudta, már mielőtt belevágott érezte, hogy hiába beszél Maryről. Eldöntött dolog volt a kirúgása, és ezen nem változtatott volna az sem, ha maga a világ omlana össze ennek következményeként. Ismét az árnyékot kezdte fürkészni, aki még mindig ugyanott, ugyanúgy állt. Kissé balra fordult, tehát nem Decker és az Igazgató felé nézett, inkább fel, a déli nap korongjára, mely a magas épületek közt most már szinte vízszintesen öntötte befelé fényét. Sávja, mely felfalta a parkocska árnyékos területét, komótosan közeledett a szoborszerű sziluett felé

Talán a napra vár – tűnődött fáradtan Decker.

– Hol van már az az ásványvíz?! – zökkentette ki gondolataiból az Igazgató kitörése. Az őr késlekedése láthatóan felborította napirendjét. Már rég végeznie kellett volna Deckerrel.

– Ne fáradjon – állt fel Decker. – Nem kérem a vizet.

– Meg kell várnia a biztonsági szolgálatot – mérte őt végig bizalmatlanul a másik. – Ők majd visszakísérik az asztalához, hogy összepakoljon…

– Nem viszek magammal semmit – csóvált a fejét Decker. Tényleg így volt. Mint aki már eleve erre készült az elmúlt hét évben – nem halmozott fel semmi személyeset az irodájában. Megcsörgette a nyakában lógó belépőkártyáját. – Gondolom, csak ezzel kell elszámolnom – mondta. – Majd leadom a portán, kifelé menet.

Az Igazgató habozott, mérlegelte a szabályoktól való eltérés következményeit, aztán bólintott: – Rendben, legyen így.

Felállt, megkerülte asztalát: – Nagyon sajnálom, higgye el – mondta még, és jobbja lendült, de végül nem nyújtotta kezét, nadrágja zsebébe süllyesztette.

Decker mögéje nézett, az ismerten szoborszerű árnyékára, és ráébredt, élete egyik legnagyobb rejtélye marad, hogy ki volt ez a figura, ki és miért állt ott az oszlop tövében húsz percig mozdulatlanul.

– Hát még én – vonta el tekintetét, majd megfordult. Azért se csapta be az ajtót maga mögött. Barátságosan, merev mosollyal biccentett a titkárnőnek. Az asszony szemében az tükröződött, hogy tudja. Hozzá kell majd szoknia az együttérzés, a szánalom vagy a káröröm apró jeleihez. Igen, munkanélküli vagyok – erősítette meg magában a döbbenetes tényt. Hozzá kell még szoknia a kijelentés tartamához.

Odakinn, a folyosón felpillantott a kamerára, melyen keresztül bizonyára minden lépését figyelik, majd rövid tétovázás után elindult kifelé.

Amikor kiért a fogadócsarnokhoz vezető üvegfalú folyosóra, mozgásra lett figyelmes. Oldalt, a parkon túli részből jött. Meglepve látta, ahogy az árnyalak még mindig ugyanott áll. Mögötte most lassan, méltóságteljesen felemelkedett a garázsajtó, és egy autó orra türemkedett ki a nyílásból.

Decker megtorpant a parkba vezető keskeny kis ajtótól alig pár lépésnyire. A dohányosok szoktak itt kijárni a parkocska egyik sarkába. Érezte, a fogadópult felől egy biztonsági őr figyeli minden mozdulatát. Bizonyára értesítették, mi a helyzet. Az őrnek csak annyi volt a munkája, hogy ellenőrizze, Decker leadja-e belépőkártyáját, és rendben elhagyja-e az épületet. Neki legalább van munkája – jutott Decker eszébe, ám ekkor bejött a nagy, bejárati forgóajtón valaki, és köszönt az őrnek   

– Miért is ne? – motyogta Decker magának. Oldalt lesett, az egyenruhás a jövevénnyel társalgott, mire Decker az ajtóhoz sietett, és kisurrant a kaliforniai nyár forróságába.

Alig lépett párat, meghallotta a dudaszót, és rájött, valami nincs rendben odaát.

A parkolóból kinyomuló autó kényszerűen megtorpant, mivel az előtte álló alak nem moccant. Decker közelebb sétált hozzájuk, át a gyepen, kikerülve két pálmafát.

Most már jól látta, hogy a kocsi előtt állón ezüst, szkafanderhez hasonlító ruha van. Decker azonnal tudta, hogy a kormányzati, szigorúan titkos projekt egyik tagja lehet. Ám ők sosem jöttek ki a közösségi terekbe, főleg nem a spéci ruhájukban. A járványügyi előírások alapján külön ki- és bejáratokon közlekedtek.

Az idegenen nem volt a szkafanderhez illó sisak, de az arca még mindig árnyékban maradt, a nap fénye derekáig világított meg. Decker épp lépett volna még párat felé, amikor surrogást hallott maga mögött – az utcára nyíló nagykapu is kezdett kinyílni. Összeköttetésben volt a parkoló ajtajával, és zsilipszerűen, másfél perc késleltetéssel engedte át a föld alól érkező járműveket. Át és ki, a belváros gyér forgalmába.

– Nem állna el az utamból? – fiatal nő kászálódott ki a kocsiból, talán a gazdasági részlegen dolgozott. Deckernek rémlett valamelyik karácsonyi partyról keskeny, csinos arca. Végigkopogott tűsarkújában a szkafandereshez, és megállt előtte, kitakarva Decker elől a látványt.

– Mi lenne, ha máshol bambulna? – folytatta a nő. – Nem hallja?  A kérdés vége valahogy bizonytalanságba csúszott. Decker lépett volna még párat feléjük, hogy jobban értse, mit válaszol a másik, de valami bizonytalan rossz előérzet megakadályozta ebben. Talán tíz méterre álhatott a párostól. A járó autómotor és a kapu emelkedő szárnyának nyikorgása elnyomta a választ, ha ugyan volt válasz. Mert ekkor a nő hátrálni kezdett, majd megfordult, egyenesen Decker felé. Arca halottsápadt volt, szeme elkerekedve bámult a semmibe, és egész teste egyetlen lendületbe, rémült gazellamerevedésbe feszült. Ám ekkor egy szkafanderes kéz kinyúlt, elkapta szőke, elomló haját, és hátra- és lerántotta a földre, az autó fényszóróinak sárgájába. Decker döbbenten felkiáltott, főképp, amikor az első harapás után vérpatak szökkent, hihetetlenül magasra, hogy a permet cseppjei, mint a nyár zápor hulljanak aztán a garázskijáró betonjára. A nő is kiadott még valami vinnyogó hangot, karcsú lába fel-alá járt a betonon. Aztán nagyon gyorsan elcsendesedett, egész teste elernyedt, mint valami kidobott játék. Bíbor erek indultak meg feje irányából Decker felé, aztán az egyik úját elállta egy ezüst anyagba burkolt láb.

A támadó volt az, ahogy felmagasodott, majd kilépett a napfénybe Decker elé. Vérmaszatos ajkai szélén húsdarab lógott, melyet gyors mozdulattal szájába tömött. Deckernek úgy tűnt, rágás nélkül nyeli le. Volt annyi lélekjelenléte, hogy ne nézzen a másik szürkés, opálos tekintetében. Még így is érezte, nem rá, hanem mögé szegződik pillantása, a nyitott kapura.

Ebben a pillanatban az épület belsejében és idekint is, a sarkokban felvijjogtak a szirénák. Decker és az ismeretlen egyszerre rándult össze, majd előbbi gyorsan félreállt, ahogy utóbbi futva-lódulva elindult. Átrohant a belső téren, és még épp időben ért a kapuhoz, hogy a legördülő vészhelyzeti vasrács alatt kiférjen az utcára. A rács csattanva zárta le az utat, és Decker akaratlanul is felsóhajtott, ahogy megértette, végre egyedül maradt.

Ebben a megkönnyebbült pillanatban vette észre a mozgást szeme sarkából.

A nő volt az, előbb négykézlábra, majd remegő térdekkel lábra ált. Tétován, álmosan lépett egyet Decker felé, kinyújtott kezének körmein elegáns festés csillogott. A szemgolyóját szürke felhők borították, és arcán a döbbent, riadt kifejezés, mely halálát kísérte, valami vad, mohó vággyal keveredett. Bal oldalát vérvörösre festette a nyaksebéből, szétszaggatott artériájából kiömlő vére. Ez utóbbi dolog térítette magához az elbűvölten várakozó Deckert, hogy mozduljon, meneküljön, rohanjon. Végül csak tétova hátrálásra telt tőle a másik vánszorgó támadása elől – ám második lépésben megbotlott egy pálma kiálló gyökerében. Hátára fordult – a nő már ott állt felette. Kezei, mint karmok meredtek Decker felé.

Az első lövés hátradöntötte őt, hogy csak vérpermet maradt feje helyén a levegőben. A második teljesen összezúzta homlokát, és megpörgette a földön. Teste összerándult, mint egy tűzbe dobott hangyáé, és úgy is maradt, mozdulatlanul, arcát vércsatakos hajával takarva.

– Megsérült, uram? – jött közelebb a földön fekvő Deckerhez a biztonsági őr. Az imént ő figyelte a fogadópult mögül. Pisztolyának csöve most Deckerre irányult. – Megharapta magát, uram?

Decker nem tudott válaszolni, nyelve, szája nem engedelmeskedett. Helyette remegő tagokkal talpra állt, felegyenesedett, leporolta fenekét. Ettől a hétköznapi mozdulattól valamivel jobb lett a helyzet.

– Uram?  – a biztonsági őr egyenesen Decker fejének szegezte a fegyverét, és jó három méternyire megállt tőle.

– Nincs semmi bajom – vallotta be Decker.

– Hol a másik, uram? – kérdezte mohón az őr. Oldalán megreccsent az adóvevő, izgatott hang kérte, hogy jelentkezzen. –  A kamerák vacakolnak idekinn, nem láttam, merre ment.

Decker felnézett a garázskijárat feletti kis fekete dobozra, és hirtelen beléhasított, hogy mi is történt itt az előbb.

– A másik? – kérdezte lassan kérődzve a gondolaton.

– A fertőzött. A szkafanderes. Nagyon veszélyes vírust hordoz, mely harapással, nyállal, vérrel terjed. A megfertőzött egyedek pedig…– magyarázta az őr, mire Decker gyorsan és határozottan a garázs sötét, hűvös belsejére mutatott.

– Oda ment, lefelé menekült – mondta.

Az őr biccentett, majd lecsatolta övéről elemlámpáját, és bekapcsolta. – Az épületet le fogjuk zárni – mondta még, aztán elindult a garázs felé. – De ha akar, a főbejárati forgóajtón még leléphet – vetette oda Deckernek, aki köszönésképp intett neki.

– A garázsban van – magyarázta az őr adóvevőjébe, míg elhaladt a holttest és a kocsi mellett. – Van egy fertőzöttünk, likvidáltam. Omega kód, zárjátok le mindent.

Decker gyorsan átvágott a parkon majd kiment az üres előtérbe, és megállt közepén. Hátranézett, fel a cég emblémájára. Aztán elmosolyodott, és belépett a forgóajtóba, mely nem működött, de az őrnek igaza volt, vállát nekinyomva ki tudta magát sajtolni a szabadba.

Az utcán megállva elnézett balra majd jobbra. Alig pár járókelő lézengett a járdán, közömbös, hétköznapi arckifejezésük megnyugtatóan álságos volt.

Decker megvonta vállát, majd elindult a buszmegálló felé. A távolban mintha sziréna hangja kélt volna, bár az is lehet, sikoltás volt.

vége 

Sűrű, nehézkes napokkal múlik a május, meg egy sehova sem tehető olvasmánnyal (Térey Protokollja). Nem csoda, hogy szombat reggel azon kaptam magam, ismét kedvenc motívumaim forognak fejemben. Lassú világszétbomlás, atomizálódó emberiség, valami nagy-nagy vész, melyre csak az utolsó bekezdésekben találni magyarázatot. Elárvult gyerek, vándorlás észak felé, a Mátra, a hegyek, mint a menedék szimbólumai. Ezekből lett a lenti írás, amelyen a kelleténél is jobban látszik, hogy egy versesregény közepében vagyok - mint olvasó. Érdemes volna egyszer összefűzni ezeket a történeteket egy apokaliptikus regénnyé, mely tele lenne élet-halál harccal, árulással és hiábavaló önfeláldozással. Azt hiszem, jó lenne.

Fel, Északra

Mint minden érintett, álljon bármely oldalon, Evelin is lassan átértékelte a jövőjét a világvége kapcsán.

Legelőször jött a rettentő bizonyosság, hogy ezentúl minden másképp lesz. És hogy a régi dolgok soha többé nem hozhatóak már vissza. A lángoló város, a fel-elcsapó halálsikolyok és a fegyverropogás volt a nyomatékos érv minderre. Meg az élet romlásának ezer apró jele. A zárva maradó üzletek. A szörcsögő, majd kiszáradó csap. A hízó hulladékhalmok a házak előtt – és ahogy e dombok eztán kisvártatva fogyni kezdtek, miután a túlélők egyik fele ráfanyalodott a szemétre.

Aztán ott volt a városban maradók lassú változása, züllése. Ezek a lények hetek, hónapok alatt riasztóan idegenné lettek. Mindenki sápadt, rongyos és lomha mozgású lett. És éhes.

Evelin már ekkor megfigyelte, hogy az emberek folyton az eget bámulják, mintha onnan várnának segítséget. Vagy csak oda vágyott elkárhozott lelkük. Megálltak egy-egy utcasarkon, és napokig lestek felfelé, megfeledkezve mindenről.

Így tett Evelin férje is. Órák hosszat ült az erkélyen, és figyelte a bíbor nap retinaégető korongját az ég alján, a budai hegyek fölött. A távoli sirályhangok mintha csak az ő kedvért csaptak volna fel a folyó partjáról. Evelin persze tudta, a madarak a homokpadokra sodort testeken marakodnak. Egy ideig a folyó tele volt úszó holtakkal, a díszes kompánia méltóság nélkül bukdácsolt a Fekete-tenger felé.

A világvége már nem sokat rontott házasságukon. Azon a reggelen, mikor arra ébredtek, hogy minden megváltozott, Evelin férje nem ment ki kávét főzni. Soha többé nem főzött kávét, noha ez az ő feladata volt napi beosztásukban. Az asszony fekve maradt a kihűlt párnák közt, és a mennyezetet bámulva azon tűnődött, milyen régóta nem szereti már a másikat.

Ez az új, szótlan őszinteség ráébresztette a nőt, hogy a világvége felszabadítólag hat az érzelmekre. Sejtette, ezzel mások is így voltak – azokban a napokban veszekedéstől, kiabálástól, látványos szakításoktól zengett a város. Amíg élelmet szimatolva járta az utcákat, Evelin fergeteges érzelmi kitörésekben kimúló viszonyoknak lehetett fül- és szemtanúja.

Az esetükben erről szó se volt. A férfi csak elnémult, égbenézővé vált, majd fogyni kezdett, talán a reménytelenségtől. Evelin próbálta tartani benne a lelket, és csontjain a húst. Táplálta őt, ahogy tudta – mindezt inkább kötelességtudatból, mint sajnálatból. Aztán, ahogy múltak a hetek, a nő feladta, mert a városban nem akadt már több ennivaló és remény. A férfi pedig elfogadta sorsát. Szerencsére mind kevesebbet találkoztak a lakásban. Apró jelek mutatták csak, hogy a másik még ott van. Evelin inkább naphosszat odakinn volt, és valami ehető után kutatott, csak hogy ne kelljen rábukkannia e bizonyítékokra. Végül egy szerdai vagy csütörtöki napon, a férfi eltűnt. Az asszony azonnal megérezte, mikor hazaért, zsákjában egy vinnyogó kölyökkutyával. Lerakta a zsákmányt a konyában, és körbeszimatolta a lakást, de nem maradt semmi nyoma a másik testnek. Amikor kilépett az erkélyre, megértette, ez a vége a házasságuknak. A kempingszék, melyen a másik oly sokat bámulta a semmit odafenn az égben, gondosan összecsukva, a falnak támasztva várt.

Evelin később még egyszer látta a férfit. Pontosabban a fejét – egy karóról vicsorgott rá a Városligetben. A nő szíve egy pillanatra hevesebben vert, majd elfordította tekintetét. Csak remélte, gyors volt a vég, mást nem érzett halottja iránt. A fák közt rengeteg hasonló darab aszalódott, egy kislány, aki az asszony mellett bandukolt, hangosan számolta őket, százhatig jutott, míg a menekülők kis csoportja elhagyva a mementót, kiért az autópálya felüljárójára.

Tízen indultak el, fel, észak felé. Volt köztük gyerek, vénség, fiatal lány és esetlen kamaszfiú. Az éhség kovácsolta csoportjukat, melyhez Evelin a házuk előtt csatlakozott.

Egy délután történt, mikor üres kézzel, éhesen tért haza a portyáról, és nem találta lakáskulcsát a zsebében. Megállt a kaputelefon számlapja előtt, de sehogy sem jutott eszébe a kód. Hallott már erről, suttogva elbeszélt hírekben, melyek lassú leépüléssel riogattak. A vérhiány, az éhség, és a vég depressziója okozhatja. És most itt volt. Az ajtó üvegjét sűrű vastag rácsozat védte, a legelső erkély alja három méter magasan kezdődött – remény se volt durva, erőszakos behatolásra. Másfél óráig ült a ház előtt, az örökre mozdulatlanná parkolódott autók közt, mikorra végre felötlött benne a számsor. Az ajtó felé indult, de tekintete a lépcsőház tompa lámpaburájára esett, és megállt. Elnevette magát, mert eszébe jutott, nincs már áram az épületben. Ráébredt, soha többé nem fog hazatérni.

Ekkor, ebben a kétségbeejtően végleges pillanatban bukkant fel a sarkon a kis csoport, kilenc főnyi vánszorgás, felkínálva a kerekítés lehetőségét. Evelin pár szót váltott az elöl haladó idősebb férfival. Igen, észak felé. Ott még talán van élelem. Hosszú lesz az út. A legtöbb üzemképes járművet már elvitték a menekülők. Talán később találnak egyet. Igen, nyugodtan velük jöhet.

És Evelin velük ment. Kint az autópályán, hol a várost jelölő táblába valaki egy géppisztolysorozatot eresztett korábban, Evelin megfordult, és visszanézett Pestre. Fekete csíkokban szakadt fel belőle a füst – valami közösnek és ósdinak a lényege – az ég felé. Evelin nem érzett sajnálatot, mikor hátat fordított mindennek, igaz, egy jó ideje alig érzett már valamit. Csak éhséget.

A első napokban az autópálya melletti erdőkben még fogtak pár apróbb állatot. Bogarakat és pondrókat ásta ki a zsíros földből. Aztán kezdett rosszabb lenni a helyzet. A lassan eléjük bukdácsoló lapályos síkon nem akadt semmiféle ennivaló. A föld keményre szikkadt a korai nyárban. A néhol előtünedező tanyák, kisebb falvak sötéten, ellenségesen figyelték vonulásukat. Sehol nem mertek bemerészkedni az idegen falak közé, mert nem tudták, miféle veszedelem les ott rájuk.

Néha a nyomukba szegődött egy-egy autó hangja. Ilyenkor biztonságosabb volt bebújni a pálya melletti árokba, nekisimulni a fémkorlát hideg szalagjának, és megvárni, míg a jármű elhalad. Máskor távoli mezőkön kóborló, sötét alakokat pillantottak meg. Az apró figurák, amint észlelték őket, ugyancsak megtorpantak. A két csoport sokáig vizslatta egymást, próbálva kitalálni, mire számíthatnak, de közeledésre sosem került sor.

Mogyoród után az egyik kisfiú ételszagot érzett. Egy útmenti reklámtábla árnyékába bújtak a tűző nap elől. Mögöttük ritkás település házai fehérlettek. Evelin már felfigyelt a gyerekre korábban. Tíz év körüli, élénk tekintetű teremtés volt. Gyakran viccelődött, főképp a felnőttekkel, koravén, ironikus humorral, de mégis úgy tűnt, eddig nem fogott rajta semmi rossz.

Akkor, és ott izgatottan javasolta, keressék meg a szag forrását. Pár háznyit kellett csak beljebb menni a faluba, míg ráakadtak.  Az épület előtt már mind érezték a húsleves illatát. És ahol leves van – ott van szakács is.

A szag hátulról jött, a medence felől. Hárman lebegtek benne, a két gyerek és az asszony. Lassan szétoszló testüket a nap étellé forralta. A férj ott hevert a parton, szürkén, szikkadtan, csuklóján rések, kezében kés. Mellette a gereblye, és Evelin csak később jött rá: ezzel tartotta lent, a víz alatt a családját, mikor azok küzdeni kezdtek életükért.

Hatvan városa előtt, mikor már mind nagyon éhesek és fáradtak voltak, benyomultak egy elhagyott benzinkút shopjába. Elhatározták, itt töltik az éjszakát is, noha korábban tartózkodtak a fedett helyektől. Evelin most is rosszéréssel fogadta a döntést. Éjfél felé zajra riadt. Kiment az olajszagú sötétségbe, és felnézett a csillagokra. Nem tudta meddig tartott, de aztán, mikor a fiú megtalálta, ráébredt, hogy ő is olyanná vált az éhségtől. Égbámulóvá.

Az élénk szemű gyerek gyíkokra vadászott a parkolóban. Azt monda, némelyik éjszaka jön elő, főként, ha nem oszlik a nappali forróság. Kettőt fogott, az egyiket a nőnek adta, aki csak rövid ideg bizonytalankodott. Épp, mikor letépte az állat fejét, végigsöpört rajtuk egy fényszóró. Karon ragadta a gyereket, és rohanni kezdett vele, előbb, hogy feldördültek volna a fegyverek. Nem rájuk lőttek – száz méter után még hallották a többiek sikolyait.

Hajnalban egy elágazásnál letértek az autópályáról. Evelin a távolban kékes domborulatot látott. A Mátra. Mondta a gyereknek, majd hozzátette, arra kell menniük, arra van észak.

Mi van északon, kérdezte a fiú. Gyíkvértől maszatos arca törődött és kiábrándult volt. Talán az éjszaka örökre levedlette jókedvét. Ennivaló, nyugtatta őt Evelin, majd elindult, dühösen és színlelt magabiztossággal.

Nem az úton mentek, hanem odalenn, az árokban. Később fák sorakoztak fel a beton mellé. A fiú ledobott egyikükről egy mókust. Vinnyogott, míg körmeikkel lenyúzták bundáját húsáról.

A hegyvonulat egyre közelebb jött hozzájuk, pedig vándorlásuk üteme napról napra lassult. Nem a fáradtság, inkább a csüggesztő mélabú húzta vissza őket. A gyerek is kifogyott vicceiből. Evelin pedig mind többet merengett letűnt életén, a sok félbehagyott dolgon, melyek már öröke így maradnak.

Aztán egy nap megértették, hogy lassan elérték északot. Autó húzott el mellettük, magas építésű, bogárfekete dzsip. A két vándor már a hangjára elbújt egy csipkebokor mögé, onnan lesték, ahogy száguldva eltűnik a szemközti kanyarban. A kocsi tisztának, megkíméltnek tűnt, mintha a régi időkből tört volna át valami titkos kapun. Evelin még a férfit és a nőt is látta benne, harmincas, jól táplált testek.

Délután érték be őket.

Evelin sokáig figyelte az út közepén oldalára fordult járművet. Egy éles kanyarba rejtett betonakadály, hajdani katonai ellenőrzőpont lett váratlan végzete. Az autó belerohant, átpördült rajta, majd túloldalán állapodott meg. Körben ligetes, bokros fedezék mindenhol. A nő csapdát vagy leszámolást sejtett, ezért csak naplementekor, a vastagodó szürkületben döntött úgy, hogy megnézik a roncsot. Lassan, az alkony neszeit fülelve settenkedtek oda hozzá, közben volt idejük felmérni mindent. A szétrobbant üveget. A kiszóródott holmik halmait. Az olajtócsát, mely a bal hátsó keréknél sötétlett. A férfit, ki jó nyolc méterrel hevert a jármű előtt. Áttörte a szélvédőt, és ahogy végigcsúszott rajta, arcát lekoptatta a beton.

Evelin azonnal tudta, még él. Apró kis szikra, de maradt benne némi dobbanás. Mielőtt megindult volna felé, valami moccant a kocsiban. Inkább arra tért, hagyta, hogy a gyerek menjen a férfihoz.

A nő az ütközés pillanatában beszorulhatott a műszerfal és az ülése közé. Valaha csinos, lebarnult arcát most kínok torzították. Félig már kibányászta magát a fém és a szövet csapdájából, de jobb lába még nem engedte. Észrevette Evelin árnyékát, és mélyet sóhajtott. Ám megszólalni már nem maradt ideje – a másik benyúlt a szélvédő embernyi nyílásán, és egyetlen erős rántással kiszedte a kocsiból. Hús sikoltott, csont reccsent. A sebesült elájult, és Evelin szépen végigfektette az autó mellett. Látta, a szabadítással eltörte a nő bokáját – lábfeje most furcsa, esetlen szögben állt el vádlijától.

A gyerek ott állt a férfi felett, és kérdőn nézett Evelin felé, aki nemet intett neki, majd az időt kérés jelét mutatta egy másik korszakból. Ahol a kisfiú bizonyára kosarazott, mert megértette, bólintott.

Ekkor Evelin leguggolt a nő mellé, és végigsimította arcát. Hús, meleg, vér és izzadtság – ezt érezte egyetlen mozdulatra. Az ájult pedig a hideg tapintástól lassan magához tért. Elkerekedő szemmel bámult fel Evelin arcába, teste megfeszült, próbált volna hátrafelé kúszni. De a lába fájdalma megakadályozta. Csak ekkor, szisszenő tehetetlenségében nézett hátra, fejét kifacsarva pillantott a fiúra és az előtte fekvőre.

Még él, de már nem sokáig. Nyugtázta neki Evelin. Északra tartunk mi is, folytatta, és nagyon éhesek vagyunk.

Hagyjon békén minket, kérte az előtte fekvő, és lehunyta szemét.

Ezt akarja, kétkedett Evelin, majd lágyan ezt monda a nőnek, megtehetem. A férfinek egy-két órája marad. Maga talán tovább bírja, de a kocsinak annyi. Bizonyára van benne élelem, ám ezzel a lábbal sehova nem fog menni többé. Orvos kellene hozzá, de mivel szerintem elszakadtak benne az inak, már egy orvos sem tudna rajta segíteni. Szóval, a kajája hamarosan elfogy majd, és itt fog éhen halni.

A nő ezt kicsit mérlegelt, aztán vékony, kétkedő hangon megjegyezte: talán megtalálnak. Jó emberek. Nem olyanok, mint maguk.

Evelin megrázta a fejét. Ha meg is találják magát, sok könyörületet ne reméljen. Ilyen lábbal őket is csak lelassítaná. És már nincsenek jó emberek. Felnézett a kelő hold fehérjére. Higgye el, senki nem fog törődni magával. Rajtunk kívül.

Mit ajánl, jött odalentről a kétségbeesett alkudozás.

Őt kérjük, és cserébe segítek magán – mutatott Evelin a gyerek és az ájult férfi felé.

Ő a férjem, válaszolt gyorsan a nő, majd beharapta ajkát. Mi van vele, próbált ismét arrafelé nézi.

Úgy látom, nagyon csúnyán megsérült. Szó szerint. Bár még él, vont vállat Evelin, nem hiszem, hogy tudnának még valaha beszélni. Elbúcsúzni.

Az előtte fekvő elkezdett szipogni, majd sírva fakadt.

Evelin várt, közben tekintete elkalandozott az égen. A csillagok átkozottul vonzották pillantását. Átkozottul éhes volt. Érezte, ha nem eszik, hamarosan örökre odafenn ragad. Na, mi legyen, sürgette meg az asszonyt magához térve a révületből.

Miért csinálja ezt, nyögte odalenn a sérült. Miért kér engedélyt?

Evelin maga sem értette. Aztán kimondta, ami legelőször eszébe jutott, hangozzék bármennyire is furcsán. Mert így tisztességes.

Hogy fog történni, kérdezte elhaló hangon, rövid várakozás után a nő. Semmi különös, guggolt le Evelin, majd óvatosan kinyúlt, és megfogta a sérült csuklóját. Az összerándult, de erőt vett magán, és hagyta az érintést végigkúszni kékes erein.

Itt fogom megharapni, monda neki Evelin, csak egy kicsit, hogy keveredjünk. Hogy megfertőzzem, és hogy a fertőzés rendbe hozza magát, a bokáját. Amivel aztán velünk jöhet, fel, északra, ahol van ennivaló.

A nő tovább sírt, de közben bólintott is, vagy csak úgy tűnt, Evelint már nem érdekelte.

Nincs más választásunk, egyikünknek sincs, mondta még szomorúan, majd intett a kisfiúnak, aki látva a jelet, nekiesett a férfinak.

Bár másképp lett volna, mondta még Evelin, bár másképp ért volna véget a világ, mentegetődzött, majd a nő csuklójához hajolt, és az ereibe harapott.

vége         

 A minap eltűnődtem azon, miért nem tudok regény írni. Alapvetően azt hiszem, egyszerű a válasz: nem hiszek már benne.

Nem hiszem, hogy jelenleg bármiféle regényem megjelenhetne ebben az országban. Legfeljebb magánkiadásban.

Nem hiszem, hogy tartoznék kiadói körhöz, baráti társaságoz, járnék az Írószövetségbe, haverkodnák folyóiratokkal. Nincsenek befolyásos szerkesztőségi barátaim, neves íróismerőseim, mentoraim, akik egy-két jó szóval egyengetnék utamat. Soha nem voltam képes ilyesféle kapcsolatokat kialakítani, most épp emiatt áll úgy a helyzet, hogy lehet, elveszítem beosztásomat, munkahelyemet a civil életben is.

Nem hiszem, hogy képes vagy hajlandó vagyok elfogadni azt az irodalmi kánont, amit az irodalmi  kánonokat alkotók fősodornak ítélnek. Semmi közöm a posztmodern, önironikus, szójátékokra vagy túlzóan a nyelviségre épülő – de izgalmas történet nélküli irodalomhoz. Ahhoz az irodalomhoz, mely öntetszelgő, saját nyelvébe és szépségébe veszett, de jó rég maga mögött hagyta az olvasót, és jobbára csak értő kritikusok közösségénék készül.

Nincs közöm az igényes nyelviség és magasirodalmi igény nélkül összetákolt ponyvairodalomhoz se. Nem érdekel a feminista, a zsidó, a mélymagyar, a népies, az álnépies, az urbánus, az összekacsingatós szekértáboros értelmiségi, sértett, nem értelmiségi irodalom művelése se.

Nem tetszik a nyugati világ divatjait épp egy unalomnyi ütemmel másoló népszerű irodalom se, az, ami nem több ötlettelen, szegényes manírnál.

Ha lehet, kihagynám a kéziratával házaló, majd magánkiadását barátokra, rokonokra tukmáló író szégyenét is.

Nem kedvelem már a pályázatokat se, az egy-egy megmérettetésre beküldött hatszáz kéziratnyi reménytelenséget, melyek rangsorában általában mindig csak harmadik, ötödik helyen szereplek.

Rühellem az irodalmi blogokat, melyek írói műhelynek hazudják magukat, és mindenféle tanácsot adnak boldog boldogtalannak, aki pedig ellenvéleményt kommentel, azt ex catedra a földbe döngölik.

Ki nem állhatom a nagy könyvpalotákat, melyek tele vannak szeméttel, de az a kevés könyv, ami engem érdekel, ami tényleg irodalom, háromezer forint/kötetnél kezdődik. Félelmetes, hogy ezek a láncok még nem buktak bele a bérleti díj és a raktárkészlet szorításába (utólagos megjegyzés: de, belebiktak, ugye Alexandra, ugye Ulpius?), noha én láttam hodálynyi tereiket, tele elhagyott kötetekkel.

És legvégül: nem szeretem az olvasót, ezt a kihaló állatfajt, a megmaradt pár generációt, akik szenvedélyből vagy kivagyiságból nem csak december húsz körül vesznek könyvet. Hat évig tanítottam, így tudom, milyen kevesen maradtunk, egy-két évtized, és végre vége lesz mindennek az ún. irodalomban.

De.

Szeretem a lenti írásom, melyre a legnagyobb dicséretet kaptam az elmúlt x évben. Az ítész, ki később szerkesztette, és megjelentette, azt vallotta róla, irodalom. Hiszek ebben a szövegben, és ez ad erőt, hogy mégis folyassam. Én is egyszerre érzem irodalmi igénnyel megformált szövegnek, horrornak és sci-finek, vagyis mindannak együtt, amiért megszerettem az olvasást.

Tekintve, hogy viszonylag rég jelent meg nyomtatásban, nem sértek semmiféle jogot, ha most publikálom. Íme.

Kutyák

1. A futás

Három dolog volt egymás mellett: a kutyatelep, a szeméttelep és a lakópark. Komódiék nem mehettek csak az első kettőhöz. A gazdagok házait magas, elektromos kerítés védte. A kaput őrség vigyázta. Ezen a kapun rajzottak ki a nagy, ezüst vagy fekete autók reggel, s hajtottak vissza este. Komódi gyakran a nyomukba eredt. Azt gondolta, vezetőik, utasaik észreveszik majd, hogy milyen gyors. Soha nem álltak meg. Nem is lassítottak. Az őr mereven bámulta futását.

A gyerekek a faluvégi, málladozó vályogházakból jöttek. Ezekben még hűvös volt a levegő harminc fok felett is. Előkertjüket – ha volt –, az Alföld sivataga nyaldosta. Négy-öt család lakott itt, a legszegényebbek. Az ő gyerekeik kapirgáltak a szeméttelepen naphosszat. Komódi volt köztük a legidősebb és a leggyorsabb.

Amikor a fiúk – mert mind sovány, tíz év körüli kölyök volt –, megunták a gazdagok hulladékának a böngészését, átmentek a kutyatelepre. Képesek voltak órákig elnézni a ketrec mögött őrjöngő vadakat. Némelyik állat felsértette ínyét a dróton. Kombó, a telep kövér, szakállas tulajdonosa tízpercenként rájuk kiáltott bódéjából. Egész nap az alumíniumból épült kis helyiségben ült. Hatalmas testét három ventillátor szárította. Az áramot állítólag a gazdagoktól lopta, földalatti vezetékeken. Amikor aztán megelégelte a hangzavart, színpadiasan kiballagott a ketrecekhez. A kölykök visítva futni kezdtek. Csak Komódi állt nyugodtan. Kombó minden egyes alkalommal megfenyegette őt:

– Most nem úszod meg, fiam! – de a gyerek nem mozdult. Halvány mosoly játszott arcán. Lábán remegett egy ér. A kövér mindig kiválasztotta a leggyorsabb állatot. Azt, amelyet a hétvégi viadalra szánt. Szombat esténként sötét autók, dzsipek és motorok parkoltak le a telep elé. A hátsó garázsban erős lámpák gyúltak. Komódi egy ízben ébren maradt, fölkelt testvérei mellől, s elfutott a fényig. Egy résen át látta a fémketrecben egymásnak feszülő kutyákat. A köröttük álló, őrjöngő, öltönyös alakokat. Kombó mindig a hét gladiátorát nyitotta rá. Talán tesztelni akarta a szombati viadal előtt. A kutya mint a rugó pattant fel, s nyílvesszőként  vágódott ki a résen.

És akkor Komódi futni kezdett. Nagy, széles földút vezetett a kutyatelephez. Túlsó végén, talán száz méterre, a főút mentén vadalmafák száradtak a hőségben. Odáig kellett elérnie. A többiek addigra már az ágak közt kapaszkodtak. A kutya hat nagy ugrással beérte Komódit. A nap élesen tűzött, majd mindig dél volt, és mindig nagyon meleg. A levegő nem mozdult. De Komódinak pont ez kellett. Azt a szelet akarta érezni, amit a teste kavar. Amit az egymás elé rakott, izmos lábai, e két gép kelt. Olyan szerkezetek voltak ezek, amelyek bárhova elrepítették. Éjjelente az Üveghegyen túl járt, az Óperenciás-tenger partján. Csatakosan, izzadtan ébredt ágyában, s még sokáig lihegett maga elé. Tudta, ha megnézné lábfejét, fehér por borítaná. Tengerparti homok.

A földúton, ha futás közben hátralesett, láthatta a porfelhőben eltűnő kutyát. Az állat fokozatosan maradt le. Az utolsó húsz méteren zavarodottan megtorpant, megállt. Sokuk emiatt a kudarc miatt bukott el szombat éjjel is. A lehetetlen, amit átéltek, összetörte őket. A vézna, alacsony, semmi kis barna gyerek otthagyta, lehagyta, elhagyta csupa izom és harcra termett testük. Kombó pedig füttyentett nekik, s az öklét rázta a fáról röhögő fiúkra. Komódi ott állt a törzs mellett. Készen arra, hogy felugorjon a menedéket jelentő magasba, vigyorgott és lihegett maga elé. Nem volt más öröm életében, csak ez a győzelem. Még a szemét kincsei se értek ennyit.

A szülők küldték ki őket. Mindenki úgy boldogult, ahogy tudott. A világ egyre szegényedett. Kevesen éltek jólétben. Ők azonban olyasmiket is kidobáltak, amit mások továbbadhattak a város nyomorpiacán. Így hívták akkoriban a közpiacokat. Komódiék minden nap, végkimerülésig túrták az egyre növekvő szeméthegyeket. Ha értékes dolgot találtak, szépen kimosott nejlonszatyorba tették. A meleg ellen műanyag palackból locsolták a fejüket. Zavaros, áporodott víz volt benne, egy szennycsatornából hozták.

Néha tényleg jó dolgokra akadtak. Kiszakadt hővisszaverő köpenyre. Félig telt víztisztító szűrőre. UV-sugázás elleni krém tubusára. Lejárt izzadásgátló tablettákra. A nyomorpiacon leginkább ezek mentek. A hőség elleni védőeszközök. De a kupacok, melyek éjszaka, rejtélyes módon terjeszkedtek, más fontos dolgokat is rejtettek. Élelmiszermaradékot. Ruhaneműt. Elektronikus alkatrészeket. És olyan tárgyakat, melyeknek a funkciójáról Komódiéknak fogalmuk sem volt. Lelkük mélyén sejtették, már nem is lesz soha szükségük ilyesmire. Mégis, hazavitték ezeket is lelkiismeretesen. Napról napra átszurkálták, -turkálták a halmokat hosszú akácbotjaikkal. Az akác bírta egyedül a klíma változását.

Közben a táj köröttük lassan átalakult. Dél felől, mint egy óriás hullámos haja, nagy, sárga homokbuckák göndörödtek. Megközelítették, majd elhagyták a falu házait. A legtöbben elmenekültek előlük. A lakópark utcáit naponta söpörték. Komódi most már minden reggel poros lábbal ébredt. Felhajtotta a takarót, s végignézett gyönyörű végtagjain. Az orvos azt mondta apjának, értúltengés. Vagy valamiféle genetikai elváltozás. Komódi anyja, aki belehalt a szülésbe, túl sokat volt kint a napon. Gyerekének két, csupa ín és izom tagját erek százai hálózták be. Ágyéktól lefelé úgy nézett ki, mint valami anatómiai szemléltető ábra. A kék és lila erek kidomborodtak bőréből és szívének nyugodt ütemére lüktettek. Húsa feszesen és duzzadtan szívta be vérüket. Komódit a szemétben talált húsra emlékeztette ez a látvány. Arra, amit eladtak Kombónak és kutyáinak. Melyre másoknak is fájt a foguk.

Mély, szemét alatti járataikból a patkányok is élelemre vadásztak. A gyerekek szerint több száz tanyázott a kupacokban.

2. A vereség

Az az éjszaka lopással kezdődött. Komódi nem jószántából tette. Elnézte apja fejsebét a gyertyafényben, s két húga feketén csillogó gombszemeit. Apró, sárgán és tanácstalanul remegő lángnyelv tükröződött bennük. A férfi esésére riadtak fel. A városból egészen idáig bírta, a vérveszteség csak a konyha közepén döntötte le lábáról. Hazajött szétroncsolt, megtámadott fejével. Komódi kapcsolt a leggyorsabban. Vizes kendővel kimosta a sebet. Nem tudhatta, hogy a szennyvíz baktériumai miatt fertőződik majd el pár nap múlva. Apja soha többé nem tér magához. A vágás egyébként is végzett volna vele. A nyomorpiaci viták gyakorta zárultak így, de a gyerekek mindezt nem sejthették.

Komódi sokáig gondolkodott a kendőt markolászva. Aztán lehúzta apja cipőjét. Felhajtotta a bélést, s előkotorta alóla a pénzt.  Szombat volt, a harc napja. Valami törülközőt csavart a sebesült fejére. Felhúzta az ágyába. Megoldotta másik cipőjét, övét. A férfi egyenletesen lélegzett. Néha motyogott. Szájából ilyenkor kiáramlott a szoba levegőjébe az alkoholszag. A két kislány sírdogált, mikor Komódi rájuk zárta az ajtót.

Úgy volt, ahogy remélte. Csillogó autók a holdfényben. Kombó viskójából fény szűrődött ki. A garázsból cigarettafüst és zsongás. A kutyák szűköltek a ketrecekben. Ahogy megindult a garázs felé, valami felmordult a bódé ajtaja mellett. Erőltetnie kellett a szemét, hogy észrevegye a kikötött kutyát.

Nem tudhatta, hogy agárnak nevezik ezt a fajtát. Mikor közelebb ment, s a hold is jobban kisütött, elhűlve szemlélhette kecsességét. Az állat idegen lénynek tűnt szemében. Csupa ín és izom volt. Soványság és elegancia. Testét finoman hálózták a lüktető kék erek. Feszülten meredt Komódira, mert már akkor megérezte versenyük lehetőségét.

A fiú fülét halk beszéd ütötte meg. Oldalt került, a kis bukóablak alá. A húgyszagú sötétben fülelt, s figyelt a bentről elődörmögő hangra. Kombó beszélt, de olyan szépen, mint még senki Komódi előtt. Nyugodtan és magabiztosan magyarázott valakinek:

– Mi itt, ugyanilyen ökoszisztémában élünk, kölcsönös egymásrautaltságban. Elég az összefüggések egyetlen elemét megbontani, s minden borul. Annak idején rendszerelméletet hallgattam az egyetemen. Hosszú út vezettet a sintérkedésig, volt időm gondolkodni a tanultakon. A komplex rendszerek nem állandóak. Folyamatos változásban vannak, mivel a létrehozó tényezők is elmozdulnak. S mert az ember az egyik legösszetettebb dolog önmagában is, törvényszerű, hogy a bolygón egy nagyon ingatag rendszert hoztunk létre. Ez most összeomlóban van. Senki nem mondja ki, de mindenki érzi, sejti, tudja. Ott van a kutyák szemében. Mert persze mindez fenyegeti az én kis világomat is. A hőmérséklet emelkedése. A munkanélküliség. A növénytakaró átalakulása. Az állatok viselkedése. A gazdaság... Már ami megmaradt belőle – többé nem jelent semmit. Úgy élek, ahogy tudok. Megteremtettem a saját ökoszisztémámat – s ez most felbomlóban van. Tudod jól, miről beszélek. Ideköltöztek ezek az újgazdagok a szomszédba. Ők túl fogják élni, történjen bármi. Legföljebb szedik a sátorfájukat, s mennek északabbra. Amit megszereznek, az több, mint elég számukra A javak újraelosztását sajátos módon hajtják végre. Kidobálják a fölöslegüket a hátsó udvarba. Az elmúlt évek alatt egész csinos kis szeméthegy gyűlt össze a kertek alatt. Erre, mint a legyek, jönnek a gyerekek. Kiszedik a javát, ami még használható, s odaadják szüleiknek. Azok pedig újratermelt és újraértékelt áruként eladják a városi piacon. S hogy jövök én a képbe? A kölykökkel szerződést kötöttünk, hogy a hús ehetetlen részét nekem adják. Újforintban fizetek érte, nem sokat. De nekik ez is vagyon. Nekem egy hétvégi harc százada. Ez a hús megy a kutyáknak. S a kutyáim szombatonként emiatt olyan erősek a ketrecben. De ha végigvisszük, még te is benne vagy a rendszerben. Hozod a saját állataid és a gazdag fogadókat. Nélküled nem tudnék fizetni a kölyköknek. Nem tudnám etetni a kutyákat, s nem lenne jutalékom. Neked is jól jött ez a félreeső hely. A csöndes tanyavilág, ahol át lehet hágni minden szabályt. Az állatmentési rendelet okán a városban fajpusztítónak tekintenének minket. De itt nincs, aki szóljon. S mivel nem maradt már semmi szórakozás ezen az istenverte sártekén, mindenki jól jár egy kis harccal.

– Ez a rendszer van most veszélyben. Meg kell értened, hogy elfogadd a kérésem, minden elemét világosan át kell látnod, barátom. Régóta ismerjük egymást, még az állatkertből. Tudjuk, mikor csúsztat a másik. Én most nem hazudok, s nem lehúzni akarlak. De az utóbbi hetekben mind kevesebb húst bányásznak elő nekem a fiúk. Valami történik a lakóparkban, hogy így felhígult a szemetük. Szegényednek vagy tartalékolnak, a fene tudja. Mégsem mehetek oda megkérdezni, azzal beavatkoznék a körforgásba. De tény, hogy a kutyáim nem kapnak már annyit, amennyi kellene. A győzelem számomra mind esélytelenebb. Elgyöngült, fáradt és vérszegény állatokkal nincs miért harcolni. Ha csökkenek az esélyeim, akkor bajba kerülhet a jutalékom is, s így a megélhetésem, a jövőm válhat kérdésessé. Márpedig ezt egyikünk sem akarhatja. Se te, se én nem szeretném, hogy mindennek vége legyen. Ám ha nem érzem biztonságban magam, elmegyek. Eljöttem az egyetemről, az állatkertből, a fővárosból – nem esne nehezemre most sem továbbállni. Vannak új ötleteim. A fiúk, akik a szemétben kapirgálnak, teljesen elvadultak. Más fajsúlyban is lehetne folytatni a harcot. Nem kellene a kutyákkal bajlódni. Úgysem maradnak már sokáig köztünk. A kipusztulás szélén állnak, mint az összes, nem génmanipulált lény. Ha látnád, hogy lihegnek egy-egy melegebb napon. Csak azért imádkoznál te is, hogy minél előbb vége legyen a történetüknek. De mi volt ez?

Amikor Kombó kijött a kopogásra, s Komódira világított zseblámpájával, a fiú megmondta neki, hogy fogadni akar. Nyújtotta felé a papírpénzt. Izzadtnak és mocskosnak tűntek kezében a bankjegyek. A kövér férfi mögött kilépett az ajtón beszélgetőtársa is. Kíváncsian végigmérte a kölyköt. Közben az agár nyakát cirógatta. Nem kellett meghajolnia. Alacsony, sánta ember volt. Egyik kezén két ujj hiányzott. Fehér öltönyt és fehér kalapot viselt. Komódi felé fújta a füstöt kis barna szivarjából, majd megkérdezte Kombót, mit akar a gyerek. Komódi megismételte, s hozzátette, Kombó kutyájára fogad. Arra, amelyiket lehagyott a héten. A fehér öltönyös nem értett semmit. Kombó magyarázta el neki türelmetlenül. A gyerek végig kinyújtott karral tartotta a pénzt.

Akkor, mikor a vendég már mindent tisztán látott, lágyan elmosolyodott, s a földre köpött. Majd Kombó kutyáira tett valami gúnyos megjegyzést. A kövért erre elfutotta a méreg, s állával az agár felé bökött. Komódi ezt is elhagyná, közölte jegesen, mire a kalapos szótlanul méregette a két embert, majd leoldotta a pórázt a kutyáról. Az állat szökellve, táncolva tett pár lépést. Megszagolta Kombó cipőjét és Komódi ágyékát, aztán körbefutotta az udvart. Most látszott csak, milyen szépen mozog. A fehér ruhás férfi végre odalépett a gyerekhez, s elvette a pénzét. Megszámolta, majd tízszeres összeget ajánlott Komódinak, ha lehagyja a kutyáját száz méteren. A fiú az agár felé lesett, mely a ketrecek előtt suhant. Az összes kutya meredten bámulta, valamiért egy se merte megugatni. Komódi bólintott, mire a sánta férfi vastag, bőr pénztárcát vett elő, s leszámolta az összeget. A két bankjegycsokrot Kombónak nyújtotta. Majd füttyentett a kutyának, s a garázs felé indult.

A kövér is átszámolta a pénzt, aztán Komódira meredt. Fejét csóválva sziszegett valamit, a gyerek nem hallotta, közelebb ment. Kombó a falu felé mutatott, s Komódi megértette, hogy hazaküldi. Megrettenve, fejét rázva hátrált. Mögötte a garázsból kirajzottak a vendégek. Így már nem is maradt ideje elmenni.

Két autó, két magas, halkan pattogó terepjáró állt a földútra, bekapcsolt távolsági fényszórókkal. Majd az almafákig el lehetett látni. Ott egy harmadik kocsi parkolt le, tompított fénykörökkel várva a befutót. A fogadók a kezdőpont, a két kocsi közé gyűltek, a kalapos kezdte tőlük beszedni a pénzt. Öltönyös férfiak, selyembe öltözött nők, alkohol, cigaretta és parfüm szagába burkolódzva lesték a fénypászmákat. Aztán az úton bóklászó kutyát, és a port rugdosó Komódit vették szemügyre. S hamarosan mind eldöntötte, kire tesz. Mikor végzett, a sánta intett a félrehúzódott Kombónak. A kövér férfi sötét ábrázattal Komódihoz ment, megfogta vállát, majd a kocsik elé kísérte. Sarkával méternyi vonalat húzott a porba. A kalapos füttyentett kutyájának, mire az lágyan odaügetett lábához. A férfi elrakta a pénzt és jegyzeteit, aztán a gyerek mellé vezette az állatot. Mögöttük elcsöndesült a társaság. Valahol a mezőn tücsök ciripelt. A szikkadt, kiégett földből előfüstölgött a meleg, szellő se rezdült. Komódi megérezte a futás izgalmát. Szeme sarkából látta ellenfelét, a nyelvét kinyújtó, lihegő, ugrásra kész karcsú alakot. Valaki mondta nekik, hogy dudaszó lesz. Nem is értette először. Vállán még ott voltak a húsos ujjak. Porszemek csillogtak a fényszórónyalábokban, távolabb egy lepke verdesett át köztük. Fönt, az ég peremén halványkéken csillogott az USA hőelfogó pajzsa. Ekkor szólalt meg a hang, s Komódi rájött, ez a jel, mert Kombó elengedte a vállát, s a kutya kivágott mellőle.

Az állat versenyhez volt szoktatva. Egyenes vonalban, megnyúlva száguldott, az út adta pályán. Komódi először azt hitte, sosem éri utol. Látta a port, ahogy az ő vesztesei láthatták, s az agár hosszabbodó, rövidülő sziluettjét a felhőcske mögött, előtt. Aztán megérezte a saját ritmusát, s a szél befonta testét. Mind gyorsabb és gyorsabb lett, s az éjszaka tárgyai összemosódtak oldalt. A levegő úgy vált ketté előtte, mint valami könnyítő vízpermet.

A kutya gyors volt, de a harmincadik méternél beérte a gyerek. Harminc méterrel hátrébb felzúgott a társaság. Valaki tapsolt, bravóztak és hujjogtak. Komódi megérezte a győzelem ízét. Olyan volt, mint a vigyor az almafák törzsénél. Az egyetlen jó dolog a napjában. Aztán az ötvenedik méter tájékán még előnyt is tudott szerezni. A kutya idegesen oldalt lesett, csak a pillanat töredékéig. Értetlen, zavarodott tekintetével a fiú villogó, surrogó lábait figyelte. Komódi alig látta vékony testét letűnni, mert előre nézett. A várakozó autó fényeire. Így haladtak fél méternyi különbséggel egészen a táv utolsó negyedéig. Már látszott a magányos jármű sofőrje, cigarettájának parazsa. Komódi tudta, lábaiban ott van a végső erőfeszítés lehetősége. Az erekre gondolt, a finom folyóhálózatra, amely oly erőssé tette őt. S arra, hogy még gyorsabban rakja egymás elé tagjait. Már nem is szél, vihar kerekedett körötte. Úgy vélte, háta mögött tölcsérben kavarodik a por. Lenézett oldalt. A kutya orra mind jobban kezdett elmaradni bokájától. Fényes, csillogó szeme rémülettől csillogott. Ekkor történt, hogy fogaival odakapott a gyerek felé.

3. A lakópark

Nem egyik napról a másikra történt. Fokozatosan, lassan és nyugodt ritmusban romlott le minden. A változások bizonyára azt tükrözték, ami odakint, a világban zajlott. De a végső pusztulásban más is közrejátszott. Emberi hanyagság, reménytelenség és félelem. A személyzet szökött meg legelőször. A kertészek, a szobalányok, bejárónők, gyerekfelügyelők. Még az őrség marad legtovább, egészen halálig, érthetetlen hűséggel. Mögöttük, a kerítésen belüli házak falai megrepedeztek a melegtől. Mivel az áramszolgáltatás akadozott, a légkondicionálás nem volt egyenletes. Márpedig ezeket az épületeket nem ilyen forróságra tervezték. Állandó hűtés hiányában, s a hőmérséklet vad ingadozása miatt az ablakok, ajtók kifordultak keretükből. A küszöb megduzzadt, a parketta felpúposodott. A rendezett kis kerteket, parkrészleteket felverte a futókaktusz és a szúrós, kiirthatalan dűnei gyom. Mivel elmaradtak a takarítók, a finom homok belepett mindet. Beette magát a ruhákba, sarkokba és szemhéjakba. Az autók bonyolult műszereit naponta ki kellett porszívózni. Védekezésül a garázsokat próbálták hermetikusan zárni. Később, mikor az üzemanyagellátás is akadozni kezdett, reggelente egyre kevesebb kocsi mozdult ki, egye több utassal. Rosszkedvű háziasszonyok bámultak utánuk koszos ablakok mögül.

Sokan a nyár végén csomagolni és költözni kezdtek. Mások kitartottak, állásuk, vagyonuk vagy egyéb kötöttségük miatt. Voltak próbálkozásaik, hogy újraszervezzék az életet, és úrrá legyenek a káoszon. Beosztották egymás közt a porseprést, kutat kezdtek ásni, s akácot telepítettek a kerítés elé. Ám mindez csak ideig-óráig használt. A sivatag mind erősebben ostromolta a gyepet, s a reményvesztett önkéntesek elmaradtak a seprűk mellől. A kút két hét múltán kiszáradt. Az akácot elfelejtették öntözni, s satnya hajtásai megperzselődtek a szárazságban.

Éjjelente a házak műanyag kapcsolóelemei puskalövéshez hasonló hangon kezdtek pattogni a hőmérséklet-különbségtől. Minden hátramaradó felriadt erre a vészjósló hangra. Később valódi fegyverropogás törte meg a fülledt csendet. Egy téleleji napon az őrséget legyilkolták. Három épületet fosztottak ki az ismeretlen támadók. Másnap délre jöttek csak meg  a rendőrök. Ki sem szálltak golyó lyuggatta kocsijukból, úgy vették fel a jegyzőkönyvet. Körbehajtottak az elvadult utakon, majd néhány ígérettel távoztak.

Ekkor újabb családok pakoltak be drága autóikba. Akik maradtak, fegyveres őrséget szerveztek. Ám több fosztogató nem jött, s a lakosok egy idő után rájöttek, hogy nincs miért jönni. A dörrenésekkel tarkított éjszakákon, áram, víz és élelem nélküli házaikba húzódva fel kellett ismerniük a vereséget. Pénzük, a huszonkettőben bevezetett újforint távoli bankokban hevert, egyre értéktelenebbül. Lehetőségeik folyamatosan csökkentek. Az emberi világ kihátrált mögülük, s szembetalálták magukat a külső dolgok kényszerítő erejével. Olyan tényezőkkel, melyre senki nem készült fel. Miután ezt végiggondolták, s megértették, a lakópark végleg elnéptelenedett.

4. A látogató

Komódi a nyílásra hajolva fülelt, s várt. Orrát kendő takarta a bűz elől.  A kutya halkan nyüszített lábánál.

Mindketten hallották, ahogy odalenn a szemét mélyén motoszkál a patkánycsalád. A fiú körbenézett, s próbálta felmérni a kivezető járatokat. Két szemétbuckával odébb sötétlett egy nyílás. Úgy emlékezett, hat lépésnyire tőle van a másik menekülőkürtő. Mély levegőt vett, majd elengedte az állatot.

Kotorékféle volt, a legkisebb a megmaradtak közül. Úgy kaparta be magát a szemét alá, mint valami fúrógép. Nyüszítve hörgött, mikor elérte a fészket. Komódi felállt, s figyelt.

Tudta, hogy húga, az egyetlen, aki megmaradt, éhes. Ahogy éhes volt ő is, és éhesek a kutyák is. A telep halkan aszalódott a forróságban, minden állat ketrece sarkába bújva szuszogott. Kombó megfeketedett feje a karón mintha pontosan felé nézett volna. A távolban csillogott valami, talán szélvédő. Azonban Komódinak nem volt ideje jobban szemügyre venni – az egyik nyílásból kivágódott a patkány.

Ez is a rózsaszín, szőrtelen, új fajtájúak közé tartozott. Lassan változtak a forróságban, ahogy minden más is átalakult. Egy ilyennek a húsa  pár napig elég két kutyának. A megmaradt ketreclakók addig kaptak haladékot, míg Komódi felhizlalta, s levágta őket. Egy kutyából a húgával másfél hétig eléltek. Ha jól beosztották.

Most, ahogy a patkány után iramodott, érezte, valami a talpába fúródik. Nem törődött a fájdalommal, csak a szemét közt cikázó testet figyelte. Zörgő nejlonokon, olajos palackokon vágtatott át, s majdnem elcsúszott. Összeszedte minden erejét, s belehúzott. Megkerültek egy nagy dombot, s a mező felé fordultak. A patkányok alapvetően féltek a nyílt tereptől, de ez most nagyon kétségbeesett üldözőjétől. Joggal, a fiú már szinte rajta volt. A sík, füves térre érve hamar beérte. Mikor már csak kéznyújtásnyira volt tőle, ráugrott, s súlyával nyomta agyon. A biztonság kedvéért roppantott nyakán, de ekkor már térdelt fel, s a mozgást figyelte a szemétben. Mindjárt meg is pillantotta a tétován szaglászó másik példányt. Nekiiramodott. A föld alól felcsattant a kutya csaholása. Talán valamelyik szembeszállt vele.

A kölykök jó része elment a szüleivel. Néhányan maradtak, páran visszaszöktek. Továbbra is a szemétből éltek, s a felnőttek nélküli vályogházakban laktak. Addigra már a falu is elnéptelenedett, egykori lakói magukkal cipeltek minden mozdíthatót. A gyerekek inkább a lakópark elhagyott házait járták, s összeszedték, ami még használhatónak tűnt. Egy nap a dolgok elosztásánál vita robbant ki. Komódi megütött egy magas, erős fiút, mire az pár társával s Komódi egyik testvérével elhagyta a csoportot. A többiekkel ezután nem volt gond. Délutánonként Kombó kunyhójához gyűltek. Egy kutya taposóketrecben hajtotta a ventillátort, a szelét még érezhették ők is a küszöbön. Kombó ilyenkor mesélt nekik, legtöbbször hajótörött gyerekekről, kik szigetükön két pártra szakadva egymás ellen fordulnak. Komódi hallgatott és figyelt.

Amikorra végzett, négy patkány teteme feküdt kiterített lába előtt. A kutya is előbújt a föld alól, orrán rubintgyöngyökként bukkant elő a vér. Lenyalta, s Komódi lábához simult. Igazából ez volt az egyetlen megbízható állat. A vadászat még a vérben volt, s tudta, a fiútól függ a jövője. A többi a ketrecben már félőrült volt a melegtől.

Ahogy azok is, amelyet Kombó uszított rá a fosztogatókra. A férfiak éjjel jöttek, teherautóval. Lövések dörrentek, s a fiúk erre bújtak elő a vályogházakból. Megindultak a telep felé. A teherautó elhúzott mellettük, nyomában a hat megvadult, vérre szomjazó kutyával. Sötét volt, és mindannyian, a gyerekek és az állatok is tudták, milyen messze van a menedék. A szörnyű futás ritmusát lihegés, s hátulról felcsattanó sikolyok adták. Csak Komódi ért célba.

Összeszedte a patkányokat, s ismét végignézett a környéken. Az úton már megnőtt a jármű, apró pontból ökölnagyságúra hízott. Lassan, lépésben haladt – tolta valaki. Rá, a telepre vivő földútra. Komódi füttyentett a kutyának, s megindult a kunyhó felé, ahol húga hűsölt. Egy lesoványodott állat most is hajtotta a ventillátort, néha fáradtan megállt. A lány ekkor megdobta valamivel. Komódi arra gondolt, a szebbet is itt hagyhatta volna a másik fiú tesvérei közül.

Nem az alumíniumbódé miatt, és nem is a mezőn fekvő, össszemarcangolt társai okán látogatta meg azután az éjszaka után Kombót. Hanem mert rájött, hogy a férfi már veszélyes. Mióta a falu kiürült, s a lakópark is elnéptelenedett, a sintér egyre furcsábban viselkedett. Talán mert nem jött több autó szombatonként.  Egész nap csak szendergett, izzadt és motyogott az árnyékban. Később a gyerekeknek a szigetes történet helyett már csak a végítéletről beszélt. Égi tűzről, amely megtisztítja a földet a férgektől. Komódi mindig is sejtette, hogy Kombó – önmagán kívül – mindenkit feláldozhatónak tekint.

Álmában szúrta le, egy régi, rozsdás ollóval. Aztán ugyanezzel levágta a fejét, s karóra tűzte a kapuban. Ahogy azt Kombó mesélte.

Később áthozta megrettent testvérét új otthonukhoz. A hat kutya, a hat támadó soha nem tért vissza. Az élelem a szemétben egész sokáig kitartott. Nagyjából akkor fogyott el, mikor a húg megszülte Komódi gyerekét. Egy ebihalszerű, végtag nélküli kis lényt. A kutyák ekkor már régóta éheztek. A fiú tudta, hogy neki kell megetetnie mindenkit a telepen. Aztán eszébe jutott a buckákban lakó patkányhorda.

Az autó egyre közelebb ért az úton. Néha kilesett mögüle az, ki tolta. Kopott, fehér vászonöltönyt viselt, kalapját szemébe húzta. Komódi besétált az udvarra, hátra-hátranézve a látogatóra. A lány az ajtóban állt, szemét ernyőzve bámulta a közeledő járművet. Tizenhárom évesesen érett nőnek tűnt barnaságában. Komódi az árnyékba dobta a tetemeket, s bezárta ketrecébe a kutyát. Addigra az idegen odaért hozzájuk.

5. Kiszáradt almafák

Az autót a kapuig tolta, s ott lihegve nekidőlt a karosszériának. Felnézve szemközt találta magát Kombó fejével.

– Üdv, pajtás – biccentett az öltönyös, majd körbefordult. A lány mereven bámult rá, Komódi pedig kilépett a ketrec árnyékából.

– Te vagy az, fiam? – pislogott rá a sánta férfi. Komódi bólintott, majd lassan közelebb jött. Mondott valamit, de egyikük sem értette. A fiú ráébredt, hogy hetek óta nem beszélt. Újragondolta, mit akar, majd óvatosan kimondta: – Miért jött ide?

A sánta benézett a kocsiba, majd kinyitotta az egyik ajtót. Benyúlt, s egy palack vizet vett elő. Ivott, közben folyt öltönyére is.

Ruhája mocskos volt, s Komódiig bűzlött. A cipője orrát ronggyal kötözte át. Slicce körül vérfoltok barnállottak, ép kezében remegett az üveg. Még ivás közben is hol a lányt, hol Komódit, hol a kutyákat leste.

– Megmaradt a nyoma? – kérdezte aztán, leengedve arca elől az üveget. – A harapásnak… – Rókaszerű, sárga ábrázata zárkózott, óvatos arckifejezést öltött. Aztán, mikor rájött, hogy senki nem fog válaszolni neki, felpattant a motorháztetőre. A lány riadtan behátrált a viskóba. A kutya hátul megállt a hajtókörben, így egyszerre minden elcsöndesült.

– Azért jöttem, hogy megmentselek titeket! – kiáltotta a férfi, ölelően széttárva karját. – Ádám és Éva, utolsó lakói a földnek, halljátok szavamat!

Elhallgatott, s Komódira mutatott: – Te, aki gyorsabb vagy a gondolatnál, aki a világ legjobb futója lehettél volna, figyelj! – a lány felé fordult, aki már szinte eltűnt odabenn. – S te, ismeretlen szépség, bárki légy is, fülelj rám, mert többször nem tudom elmondani.

Felsóhajtott, majd hátradőlt, lehuppant a tetőre. Mint egy ócska, rozsdás széken – úgy ült az elnyűtt kocsin.

– Onnan jövök, ahol vége mindennek – folytatta csöndesebben. – Az ember feladta, s menekül, ki merre lát. Átvergődtem tűzön, vízen, forró pusztaságon, az elhagyatott, sókristálytól csillogó városokon. A kormány eltűnt, a lakosok vagy elpusztultak, vagy emigráltak Svédországba. Nincs már senki ezen a kiürült vidéken rajtunk kívül. Hat napja nem ettem, s két hete nem találkoztam élővel. Az autómat huszonkét órája tolom, remélve, hogy marad elég erőm idáig. Minden vágyam az, hogy mielőtt itt hagyom ezt a vidéket, még valami jót tegyek – veletek, gyermekeim.

Komódi leguggolt a sarkára, s a homokban kezdett kapirgálni. A nap a tarkójára tűzött, de a férfit szemből érte. Ezért nem aggódott. Tudta azt is, mögötte van a Dög ketrece.

– De hogy éltétek túl? – kérdezte hirtelen valódi érdeklődéssel a sánta.

Komódi megvonta vállát:

– Gyorsan futok.

– Ezt tudom. És?

– A patkányok és a kutyák lassabbak nálam. Minden kutya lassabb nálam – szögezte le a fiú. A vége motyogásba fulladt. A férfi az autón feszülten figyelte.

– Mi lett a kutyájával? – nézett fel rá a fiú.

– Elcseréltem.

– Mire?

– Valami fontosra.

– Mit akar?

A sánta megérezhette, hogy nincs értelme tovább kertelni. Komódi olyan színtelen és közömbös hangon beszélt, mint egy vadász az erdőben.

– Kombónak – intett a férfi a fej felé – a garázsban volt némi benzintartaléka. Köthetnénk üzletet, fiam.

Komódi felegyenesedett, és hátrált egy lépést. Mintha csak az árnyékot keresné:

– Mit ad érte? – kérdezte ingerülten.

– Elviszlek titeket, ahova csak akarjátok. Fel, az északi hűvösbe. Ott még vannak igazi országok. Emberek, akik jól élnek Akik szeretik a sportot, s tisztelik a gyors futókat.

Komódi elgondolkodott, majd felszegte fejét, s dacosan a kutyákra mutatott:

– Itt is tisztelik a gyors futókat.

– Én értem, de… – a férfi hirtelen elfáradt, arca megöregedett. Komódi észrevette, mielőtt megtette volna. A gyilkos szándék ott volt a csontra merevülő vonásokban. Ugyanaz az arc volt, amely föléhajolt, megharapott, sebesült bokája, s könnyező arca fölé azon az éjjelen. Nem érdekelte őt a másik ember fájdalma.

– Zárkózz be! – kiáltott a fiú a lányra, majd kinyitott egy ketrecet.

Ekkor a sánta már elővonta fegyverét, és az ugráshoz készülődött. De mikor meglátta az előrontó, veszettül csaholó valamit, megtorpant.

Komódi közben megkerült egy másik ketrecet, s így kitért a kutya látóköréből. Az csak az autón álló férfira figyelt.Sovány, de elszánt és dühös állat volt. Hetek óta nem járt a szabadban. Komódi korábban néha kiengedte őket, de az éhezés kezdetétől már nem merte. Ez a kutya most felborzolt nyakszőrzettel, rózsaszínig húzott ínnyel figyelte a hatlövetű pisztoly minden ingását. Talán ez a fegyver volt az agár ellenértéke.

– Mit akarsz, fiú? – kiabálta a férfi.

Komódi azonban már nyitotta is a következő ketrecet. Amint a lakója eszmélt, s kirontott, eldördült az első lövés. Áldozata felnyüszített. A második előbb ehhez a sebesült, porban vonaglóhoz rohant, majd egyazon lendülettel az autóra ugrott. A sánta lőtt, de elvétette, s az állat a lábába mart. Hátrálva lerántotta, a férfi elesett. Így azonban épp‘ a sárga, eszelős szemek közé tudta nyomni a cső végét. Komódi látta a szétrobbanó csontot, mire kiengedett még két kutyát. Párban jöttek elő, s látszott, hogy összeszokott harcosok. Gyorsan, ügetés közben felmérték az udvart. Épp csak belenyalintottak a porban csillogó vérbe és az agyvelőbe, már támadtak is. A fiú magára húzta a megüresedett ketrec ajtaját. E kettőtől tartott ő is.

Az idegen közben talpra állt. A motorház már össze-vissza horpadt riadt teste alatt. A forróságtól vibráló levegőben forgott, kereste a célpontokat. Lent úgy körözött a két sötét támadó, mint nagy madarak árnyéka a földön. A férfi rásütötte egyikre fegyverét, majd pánikszerűen még egyet lőtt. A kutya némán eldőlt a porban. Párja ekkor felugrott, lendülete ledöntötte a férfit, bele a szélvédőbe, ami felrobbant alattuk. Pár pillanatig összefonódva kapálódzott a szőrös test, az öltönyös végtagok, agyarak és a pisztoly. Aztán új, utolsó lövés harsant. A kutya vinnyogva hátrált, lecsúszott a kocsiról. Komódi arra lépett elő a ketrecből, hogy bekúszik a kocsi alá.

Volt egy nagy, hosszú rúd a szélső ketrec oldalának döntve. A végén kampó, csillogó, vágóhídi szerzemény. Ezt vette magához a fiú, majd kinyitotta a Dög ketrecét.

Mögötte, mint sérült bogár, próbált kimászni a férfi a szélvédőből. Komódi nem figyelt rá, csak a helyes mozdultra. A kutya, melyet még a koplalás se tört össze, leste minden mozdulatát. Megérezte az alkalom sajátosságát, mert ezúttal nem támadta meg a botot. Hagyta, hogy a kampó a láncába fonódjon. Komódi hátrálva húzta ki őt a ketrecből. A sánta ekkor már térdelt a kocsin, s felemelte pisztolyát. Komódi feszülten figyelte, ahogy kitárazz – csilingeltek a hüvelyek a forró fémen.

– Ne! – szólt a fiú, s meglökte a botot. A Dög felmordult. A sánta odafenn lenézett rájuk.

– Jézusom, mi ez? – nyögte golyók után tapogatva zsebeiben.

– Elengedem – figyelmeztette a fiú.

– Megöl téged is.

– Engem kutya nem ér utol. Maga is tudja.

A férfi leengedte a pisztolyt, majd a földre dobta:

– Jól van! – kiáltotta elkeseredetten. Megharapott lábából a cipőjébe folyt a vér. – Jól van, elég volt, beismerem, hogy te győztél akkor este. Emlékszem rá, ne hidd, hogy nem. Úgy futottál, mit senki más, és a kutyám megharapott, ezért tudtam elnyerni a pénzed. Kell? Visszaadom szívesen. – Zsebébe nyúlt, de Komódi felemelte egyik kezét.

– Nem kell – mondta. Közben kinyílt ismét a viskó ajtaja. A lány egy könyv kitépett lapjával legyezte magát. Melle alatt átnedvesedett a póló.

– Nem kell a pénze. De adok magának benzint – folytatta Komódi. A sánta kivárt. Tudta, mivel gonosz, romlott és sokat látott ember volt, hogy jön még valami.

– Csak annyit kell tennie, hogy elfut a kiszáradt almafákig – folytatta Komódi, igazolva a sejtést. Mutatta is. A bekötőút túlsó végében csonkok sorakoztak a remegő levegőben.

– Fussak oda? – kérdezte a sánta hitetlenkedve. Úgy csinált, mint aki nem érti. Ujjai rátaláltak valamire nadrágjában. A földre nézett, s mozdult, de Komódi követte tekintetét, s gyorsabb volt ismét. A pisztolyhoz ugrott, s felvette. A kutya botját így el kellett engednie egy pillanatra. Halk, gyomrot rezegtető mordulás volt a válasz a szabadságra. A fiú megkapta a rudat, majd elhajította a másik kezében csillogó fémet. Ívesen szállt, a garázs mögötti messzeségig.

– Menjen – mondta Komódi. – Talán várunk egy kicsit.

A sánta közben lecsúszott az autóról, s hitetlenkedve közelebb jött:

– Ezt nem teheted.

Komódi nem válaszolt. Némán állt, néha a Dögre pillantva.

– A lábam használhatatlan évek óta. Esélyem sincs – folytatta a látogató. Arca most valóban kétségbeesett grimaszba torzult. Még lépett párat, mire a kutya feléje lendült. Komódi erősen fogta.

– Kérlek, könyörülj rajtam! – fonta össze két kezét a férfi, s térdre hullott.

Komódi lenézett rá, s megcsóválta fejét:

– Fusson.

– Elviszlek titeket, a reményt adom nektek, az újrakezdést – nyöszörögte a férfi, de a fiú nem válaszolt.

Néhány másodpercig álltak így egymásra meredve, majd a sánta megfordult, és elindult. Öt-tíz lépés erejéig úgy tűnt, meg sem próbál futni. Aztán erőt vett magán, s ollózó kocogásba kezdett. Kalapja lerepült fejéről. Öltönykabátja szélei lebegtek mögötte. Komódinak úgy tűnt, egész ütemesen halad.

A lányra nézett, aki elnyomott egy ásítást.  A távolodó férfit bámulta, s láthatóan semmit nem értett.

A Dög hirtelen türelmetlen lett, s megrángatta a rudat. Komódi feleszmélt tűnődéséből, s döntött. Maga sem tudta, mikor merült fel benne a lehetőség. Csuklója egy csavarintásával kiakasztotta a kampót. A rudat a földre dobta. Az állat visszanézett rá, majd a futó felé fordult. Apró vörös pöttyök jelezték a sánta útját a porban. A Dög ezek ösvényén indult meg, először lomhán, mint egy medve, majd mind gyorsabban és fürgébben. Szőrös, loboncos, még soványságában is robosztus testéből sütött az elszántság. Nem vadászat, hanem élni akarás volt a célja. Eltökéltségének hangot is adott a dühödt loholás közben.

A sánta meghallhatta morgását, mert hátranézett, s felsikoltott. Próbált gyorsítani, közben kabátját két mozdulattal lehúzta magáról. Háta mögé dobta, de üldözőjét nem zavarta meg. Ügyet se vetve rá vágtatott, s mind jobban behozta a férfi előnyét. Mikor az állat elérte a táv harmadát, Komódi meglódult.

Elsuhant az autó, a ketrecek, Kombó előtt, és végre kiért a nyílt térre. A lány valamit kiáltott mögötte. Ő azonban nem törődött semmivel, csak a kutyát bámulta, mely közben beérte és lerohanta a férfit. Úgy zúdult rá, mint egy lavina. Futás közben ugrott a hátára, döntötte a földre, s mart a nyakába. A sánta felordított, sebéhez kapva próbált feltápászkodni, de az állat még egyszer nekiment. A por eltakarta őket egy pillanatra, a harctól dagadó felhője mind jobban megnőtt a közeledő Komódi előtt. Mikor oszlani kezdett, az öltönyös már nem mozgott. A Dög fölötte állt, félig rajta, s a futó felé figyelt.

Amikor a fiú odaért, a kutya ugrott, de elvétette, mivel Komódi lassított, s kitért. Ezzel sikerült megzavarnia az állatot. Így persze ő is kiesett ritmusából, de a holttestet elhagyva hamar visszatért köré a szél. A gyorsaság, mint burok takarta el. Tudta, hogy a vért ízlelt állat nem hagyja ennyiben. Soha nem fogja feladni. Miközben a fák felé közeledett, lepillantott csodálatos lábaira, s úgy vélte, örökké bírni fogják. Mögötte mind erősebben hallatszott a négy mancs dobogása. Azért sem nézett hátra, hanem a fákhoz érve elmosolyodott, s oldalt kanyarodott. Jobbra avagy balra, már mindegy volt. Egyébként sem tudta soha, melyik merre van.

Előtte ott húzódott az út.

vége