Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2011. december 05. 23:05 - Valmont

A régi világ vége

Szóval véget ért a "Walking Dead" című tévésorozat második szezonja, és azért némi csalódottságot hátrahagyott. Aminek okaival most nem is nagyon szeretnék foglalkozni, de két dolgot továbbfűznék az élményből: egyrészt hogy egy ilyen sorozat lebutított magyar verzióját milyen szépen meg lehetne csinálni - a halügyi /értsd Hekktion/ témájú szörnyűségek helyett - akár low budgetből (tanyavilágban játszódó részekkel ahol egyetlen épület köré szerveződnek a események); másrészt a cím többértelmű jelentése elindította bennem a nézőponttal kapcsolatos játék lehetőségét, amire egyébként már sokszor gondoltam - és most itt az eredmény.  

 

Az utolsó napok 

 

 

Nézem, ahogy jön felém, kezében a kétcsövű vadászpuskával. Egy nevetségesen nagy, zöld esőköpenybe burkolta magát, pedig felhő három napja – mióta elhagytuk a fővárost – nincs a láthatáron. A reggeli éles fény elől, mely bántja a szemem, a kocsi oldalához húzódok, az árnyékba.

Megáll tőlem jó nyolc méterre, és körbefordul. Körös-körül csak a puszta, az Alföld, a semmi.

Igazad volt, mondja, itt tényleg biztonságban leszünk.

Közelebb jön, leguggol elém. Szürke szemében viharfelhők fodrozódnak. A puskát nem engedi el, de szabad kezével kinyúl az arcom irányába. Minden összekeveredik bennem, mintha túl sokat ettem volna, ráadásul rossz sorrendben. A kézfeje hosszú, erekkel finoman hálózott – egyszerre nőiesen gyengéd és szikáran fenyegető, akár az a lény az Alien filmekben.

Betolakszik egy emlék zavaros gondolataim közé.

 

A keze. A keze felém nyúl a fehér abroszon át, és rákulcsolódik az enyémre. Enyhén izzadt, de nem zavar. Az étteremben vagyunk, azon az utolsó estén, fenn, a hegy tején. Odalenn, a folyó két partján a lemenő nap fényében csillog a város. Erős szél fúj, de ezt a vastag üveglap mögül csak a hajladozó fákból vesszük észre. A bazársor a felfelé vezető út mentén már elnéptelenedett. Csak pár megkésett turista lézeng a környéken, fényképezkednek, egy pár a korlátnak dőlve csókolózik. Ő követi tekintetem, bólint. Fiatalok, mondja megértően. Jó téma lenne kettősük, teszem hozzá. Annak idején fényképész volt. Én meg tanítottam. A harmadik randinkon vagyunk, és nagyjából mindketten tudtuk, hogy az est ezúttal az ágyban fog végződni.

Szereted a várost, kérdezi mélán, és szabad kezével körbe int, lefelé, és el, mintha az övé lenne az egész. Nem. Rázom a fejem. Tudod, kezdem óvatosan, és csak remélem, hogy emlékszik a tényre, amit már említettem, az Alföldön születtem. A nagy, sík terekhez szoktam hozzá. Ott érzem magam biztonságban. Itt mintha egy labirintusban élnék.  Hogy érted, hogy biztonságban, érdeklődik. Megérkezik a pincér. Nekem salátát hoz sülttel, míg ő paellát kap. A kagylók szemérmetlen nyíltsággal párologtatják közénk illatukat. Bort szabad, kérdezi a fölénk tornyosuló magas, hórihorgas alak.  

 

Visszaérek a jelenbe, látom, már elvonta kezét, magát tőlem. Három méterrel arrébb guggol, a puskát tanulmányozza. Azt hiszem, mondja lassan, a bor fog leginkább hiányozni. Felnéz, arcán egy sajnálkozó félmosoly. Úgy értem, még egy ideig kitartanak a készletek, itt-ott. Boltokban, pincékben. De aztán nem lesz, aki megművelje a szőlőket, szüreteljen, elkészítse, izé, kipréselje a mustot meg ilyenek. Hátradől, a földre zuttyan, két kezével a poros fűbe támaszkodik. Sovány alakja olyan mit egy pók. A puska ott csillog mellette. Nagyon szeretem a finom borokat, vallja be, és azt hiszem, ez az egyetlen dolog fog valóban, igazán hiányozni. Hátradől teljesen, most már fekszik, két karját kinyújtja, mint aki hóangyalt akar csinálni, vagy egy földre fekete halott istent imitál. Felfelé bámul a felhőtlen, üres égboltra. Például a kondenzcsíkok nem fognak hiányozni, motyogja, majd lenyúl, kitapogatja a fegyvert. Nem látja, de a távolban, a tompa messzeségben egy apró folt rezeg felénk. Valaki közeledik.

 

De megint összezavarodom, mert ott találom magam az étteremben, és tekintetem megakad az alakon, aki a meredeken emelkedő autóút aljában tűnik fel. Csapzott, sötét sziluettje dülöngélve halad felfelé, felénk. Valakinek már elkezdődött a hétvége, jegyzi meg a pincér mosolyogva. A hangra felriadunk, mind a ketten. Fehéret kérnénk, mondom én sietve, mármint a borra, mire a pincér bólint. Fehéret, szárazat, egészít ki az asztal túlsó végén ő, akivel ma este szerelmeskedni fogok. Valami friss olaszrizlinget. A pincér elégedetten bólint, Gere, kérdezi, mire ő, igen, az jó lesz. Oldalt nézek, és látom, a pincér kötény mellé leengedett bal keze, pontosabban a kézfeje erősen remeg, mintha idegzsábája lenne. Nincs időm megkérdezni, mi a baj, otthagy minket, enyhén kacsázva, imbolyogva elmegy, egy asztalt meg is lök, de észre se veszi.

Igen, veszem fel a beszélgetés fonalát, itt minden olyan szűkös és kicsinyes, folytatom, mint egy olasz kisvárosban. A hely és a terület a legnagyobb érték. Kétmillióan vannak bezsúfolva folyópartok, hegyek, sztrádafeljárók, szemétégetők és bevásárlótömbök közé. És ne feledd a gyorsétteremláncokat, jegyzi meg ő gunyorosan. Igen, még azok is útban vannak mindig, hagyom jóvá. Az Alföld más. Elhallgatok.

De nekem olyan kopár, jegyzi meg óvatosan. Pedig nem az, bizonygatom, ezernyi színe van, minden napszakban és évszakban. És ami fontos: azonnal látni, ki, milyen szándékkal közeledik feléd. Míg itt egy sarok mögött leüthetnek bármikor.

 

Az alak csomója egyre nagyobbra nől. Amikor ötven méterre ér, felemelkedem ültömből. A mozgásra felriad ő is, talán elszenderült, de most már éber, akár egy űzött vad, követi tekintetem irányát, és megdermed. Aztán felveszi a puskát, feláll, és előresétál pár lépést. Az idegen csak jön, elszántan, dühösen. Védelmezőm a fegyvert az ölében tartva nyugodtan vár, míg a jelenésből arccal, végtagokkal, ruhával rendelkező valóságos lény nem lesz. Egy szakállas, sovány férfi, tekintetéből még ilyen messziről is kitűnik a félelem. Ruhája rongyos, fekete foltokkal tarkított. Ott állj meg, kiáltja neki az én puskásom. A férfi engedelmesen megtorpan, szakállában kezd turkászni, idétlenül mosolyog. Nincs semmi bajom, krákogja rekedten. Csak szomjas vagyok. Int a kocsiban csillogó ásványvizes palackok hatos csomagjai felé. És éhes. Három napja bolyongok ebben a nyomorult pusztaságban.

Akár a mesében, gondolom, a messziről jött vándor, egy garabonciás, rossz hírek, átkok hozója.

A víz a miénk, nem adunk. Jön a válasz társamtól. A férfi összerándul, mint akit ostorcsapás ért. Vele mi van, kérdi felém intve. A puska kissé mozdul, oldalra int, tűnj el, kapja a választ golyó helyett, takarodj. Ennivaló, próbálkozik másik, de a fegyver és tartója hallgat. Jövőbelátó lettem? A férfi ugyanis így folytatja. Meg fogtok dögleni. Mindenhol ott vannak. Kiszagolnak titeket. Kilométerekről megérzik a hús szagát, és mind ideözönlenek majd. Nem lesz hova menekülnötök, mert minél tovább egy helyben dekkoltok, annál inkább bekerítenek. Egy egész bolygónyi van belőlük. Kifulladtan abbahagyja. Hallgatunk mind, majd a puska megint libben egyet. Azt mondtam, tűnj el. A férfi legyint, megfordul, aztán visszanéz. Már itt vannak, nem messze. Láttam őket nádasban, a csárdánál, mindenhol. Jönnek. Azzal átkozódva elindul, alakja szép lassan beleolvad a pusztába.

 

A betonúton botorkáló ismeretlen egyre feljebb és közelebb ért, míg a pincérrel konzultátunk. Tényleg olyan, mintha nagyon részeg lenne. Nekimegy az egyik bódénak, még a fejét is beleveri. Bár a panorámaablak hangszigetelő, szinte hallani vélem a koppanást. Aztán megfordul, és lihegve, remegve bámul felénk. Társam felemeli kezét, vidorul int neki. Hagyd, ne ingereld, kérem. Az ismeretlen nem reagál, csak áll a bódénak támaszkodva, és figyel. Most már jól látszik, hogy férfi, harmincas, lazán öltözött. A hideg szél ellenére csak egy pulóver van rajta és.

Az egyik cipője hiányzik, mondom is ki meglepetten.

Hova ez a nagy sietség, csóválja fejét a szemben ülő majdnem szerelmem. Három randi után merészség lenne ilyet kijelenteni, bár az ember néha már az első pillanatban megérzi, ki az, akiben ösztönösen bízhat, ki az, akivel össze fog jönni a dolog.

 

Ezt már talán álmodtam, mert alkonyatra riadok. Védelmezőm közben a benzinkúttól elhozott, csinosan összekötözött fahasábokból kis máglyát, afféle szalonnázós tábortüzet csinált. Tőlem nyolc méterre lobognak lángjai, versenyre kelnek a lemenő nap vörösségével. Társam távolabb ügyködik. Apró karokat vert le a kocsi körül. A karók közé damilt feszít. Tudom, hogy nagy horgász, a kocsiban mindig van egy tekercsnyi damilja.  A tűz mellett ott csillognak a kolompok.

Egy tanya mellett jöttünk el, még az ideúton. A kerítésnél fekete halmok hevertek. Döglött juhok. Ő megállt a kocsival, kiszállt és a tanyaépülethez sétált. A tornácon felakasztott kolompfüzért ringatott a szél. Néha meg-megkondult egy-egy a tucatnyi darabból, azt hallgatta, aztán belökte a széthasogatott bejárati ajtó maradványait, és bement a házba. Vártam, a hátsó ablakhoz tapadva lestem kifelé, míg el nem dördültek a lövések. Aztán később kijött a házból, megtörölte a kezét nadrágjába, és kábán, mint aki csak aludt odabenn, körbenézett. Végül leakasztotta a kolompfüzért a szegről, és visszasétált a kocsihoz.

Most, ahogy a nap az utolsó szikráit küldi felénk, odasiet a csengő-bongó darabokhoz, és kibogozza összetartó drótjukat. Felaggatom őket a damilra, magyarázza felém se nézve. Ha bárki a sötétben közeledik, belerúg a damilba, és mi meghaljuk. Rossz alvó vagyok, felriadok a legkisebb neszre is.

 

 

Előre figyelmeztetlek, rossz alvó vagyok, mert elalvás előtt mindig megtalálnak a félelmek, mondja két falat közt. Miféle félelmek, kérdem én, míg a húst szeletelem. Nem is tudom, egzisztenciális félelmek, a betegségtől való félelmek, az, hogy a szüleimmel lesz valami, hogy összeomlik a gazdaság, hogy éhezni kell, hogy egy meteor becsapódik a bolygónkba. Elég, emelem fel villám egy darab hússal, ez túl sok így egyszerre. Igen, tudom, bólogat, és rizses húst emel a szájához, de mit csináljak, ha egyszer ennyi van belőlük, azzal bekapja a falatot. Eszünk, én pedig néha akaratlanul is ki- és lenézek a bódé mellett álldogálóra. Változatlanul felfelé figyel, mintha szuggerálna, hogy menjünk le hozzá, vigyünk egy kis maradékot. Nem úgy néz ki, mint egy hajléktalan, jegyzi meg társam, és körbefordul, hol van már az a bor. Nem, ismerem el, inkább mintha valami szörnyűség történt volna vele. Például ez is félelmem, jegyzi meg ő, hogy sokkot kapok és megőrülök, valami borzalmas dolog miatt. Vagy hogy elvesztem a munkám, és évekig nem találok újat. Megrázom a fejem, és próbálok újra az ételre figyelni, ki is mondom. Nem, azt hiszem vele valami más, komolyabb dolog történt. A hús vágom, csak azt nézem. De úgy látszik, végre leakadt rólunk, hallom a kommentálást, és mégis lepillantok. Valóban, a furcsa idegen most megindul a csókoldózó párocska felé. Összeszorul a gyomrom, és hirtelen elmegy az étvágyam.

 

Az éktelen kolompolásra riadok. Itt vannak, berontanak a már alig égő tűz fénykörébe, ketten, nem hárman. Ő fél térdre ereszkedve lő, azonnal, célzás nélkül, mire az egyik hátraesik, akár egy bábu, vissza a sötétbe. A másik kettő lassan körözni kezd körötte, velem nem is törődnek. Az egyik egy idős férfi, a másik egy vékony, vértől vöröslő arcú nő. Mintha tudnák, hogy már csak egy golyó maradt a puskában, óvatosan, remegve járják körbe a tűz mellé szoruló alakot. Aztán az öreg bemozdul, jobbra és előre, mire a fegyver akaratlanul is elsül, és a golyó a földbe porzik el. A támadó azonnal fellöki társam, és nyaka felé kapdos. A nő avagy inkább lány dermedten figyeli a jelenetet, még kivár, nem mer beavatkozni. Közben a puskatus lendül, az öreg koponyáján csattan. Helyet cserélnek a testek, a villódzó fényben alig látni, de társam kerekedik felül, és a fa tussal csapkodni kezdi az alatta lassan elernyedő másikat, egészen addig, míg az öreg fejéből csak valami alaktalan duzzanat nem marad.

Ekkorra elszánja magát és támadna, a győztes védtelen hátának és nyakának indulna neki a nő, de megelőzöm. Két lépéssel ott vagyok rajta, és a földre döntöm. Arccal előre nyúlik el, felkínálja magát, mint egy girhes őzbak. Érzem vadságának szagát az orromban.

 

Jaj, ne, mondom, és jogosan, mert az idegen szó nélkül a fiúnak esik, a lányt félrelöki, és azonnal harap, mar, karmol. Jézusom, mondjam társam is, villája koccan a tányéron, ahogy leteszi evőeszközét. Valakinek szólni kellene, mondom, és körbenézek, de a vendégek és a pincérek is a falra szerelt nagy plazmaképernyőt bámulják. Talán meccsközvetítés volt, mert megvadult alakok rohangálnak a pixeltérben, valami rangadó utáni utcai csetepaté utórezgése, részeg hőzöngés zajlik a városban. Aztán látom, ahogy többen a földre tepernek és széttépnek egy rendőrlovat.

Azt hiszem, valami történik, fordulok vissza társamhoz és a kinti képhez, ahol már lejátszódott a dráma. A fiú a földön hever, nyakából a betonra lüktet sötét vére, mellette a lány térdel, némán sikolt vagy kiabál, próbál valamit tenni. A támadó sehol.

Hova tűnt, kérdem, és felemelkedem ülő helyzetemből. Ő az asztal túloldaláról falfehéren bámul rám, majd kinyögi, mögötted.

 

Egyetlen laza mozdulattal hátrarántom a lucskos fejet, a hajánál fogva tartom, míg lehajolok, és oldalról a nyakába harapok, aztán csak tépem a bőrt, míg mocorog alattam a teste, szaggatom az inakat, a húst, az apró porcokat, valami keményebbet, talán a légcsövet, majd vége. Csupa vér és cafat az arcom, ahogy legurulok a mozdulatlan asszonyról vagy lányról, az én első áldozatomról. Lihegve pihenek egy kicsit, közben a tűz villódzó fényeiből látom, hogy mögöttem mozgás kél. Előbb térdre küzdöm magam, majd felállok. A lángoknak háttal, arccal az autó felé fordulva bámulok a sötétbe, talán arra van kelet, ahol majd a nap jön fel, az utolsó nap fénye. Hallom magam mögött a lépéseket, aztán megáll, nem moccan, mélyeket, zihálva lélegzik. Fémes kattanás, az esőköpeny súrlódó nesze, ahogy alányúl, zsebében kotorászhat. Majd újra katt. Még nincs kedvem megfordulni. Inkább a múlt.

 

Nincs időm megfordulni, mert valami durván megrántja fejem, a hajam csomóba fogva magához húz, majd előre lendül bal karja, és átkarolja mellkasom, magához szorít, idegesen remegő kézfejének ritmusát ott érzem bordáimon, miközben fogával vállamba mar. A fájdalom sokáig tart, ezalatt lerángatják rólam a pincért, majd leütik egy kitört széklábbal, míg társam igyekszik bekötözni a sebet. A döbbent is ott lüktet bennem, de csak egy ideig. Később, percek, órák múlva átadja helyét a közömbös várakozásnak, mely a változást sürgeti, mi lassan indul csak meg testemben, ám ott lappang végig az út alatt, míg ide nem érünk a tűz varázslatos fényéhez.

 

Sajnálom, mondja, de már teljesen olyan vagy mint ők, mondja, és szipákol. Hiába kötöztelek meg, folytatja. Lenézek elöl összekötött csuklómra. Még így képes vagy bármire. De még nem is ez a legrosszabb, vallja be szintre sírva. Hanem az, hogy már nem is beszélsz, csak nézel rám, azzal a szörnyű tekinteteddel.

Talán még tudnék beszélni, de már jó ideje nincs kedvem. Nincs mit mondanom neki. Bizony, mi már két külön világban élünk, és ahogy a múltunk emlékképei leperegtek előttem, ráébredek, többé már semmi közös nem lesz bennünk. Hisz én vagyok a vadász, ő pedig a préda.

Megfordulok, és nem törődve a felém irányuló puskacsővel, rávetem magam. Most végre együtt leszünk.

vége  

Szólj hozzá!
2011. november 05. 00:29 - Valmont

Hivatkozás

Azt hiszem, ezt még nem pakoltam ide fel. Talán azért se, mert két éve beküldtem egy pályázatra. Most a beérkezett novellák egy része megtekinthető itt.

Az én anyagom a 2010-es novellák közt az utolsó előtti.

(És igen, ez is a Járványügyi álmok című novelláskötetből lett kiszedve, ezért lett az alcíme "Lágymányos" - az egyes novellák a megfertőződött főváros különböző helyszínein játszódnak. Most egy jó hír, hogy talán az Ulpius is feltölti majd valami elektronikus tartalomra egy másik novelláját a kötetnek. Ha ez megtörténik, posztolom...)

 

Szólj hozzá!
2011. április 16. 17:53 - Valmont

Ismét a világ vége után

Négy napja kínzó, tüdőromboló, agyzsibbasztó betegség. Rég voltam ennyire legyengülve, és még csak nem is sejtem hogy lesz ebből más állapot.

Így aztán a szépreményű novelláskötetből, a Járványügyi álmok című anyagból rakok fel ismét egy darabot. Azt hiszem, immár két éve, hogy elküldtem kábé tíz kiadónak, kettő ha reagált, de erről már szóltam, és unalmas is. (A 2010-es nyár elején komolyan foglalkoztatott, hogy megjelentetem magánkiadásban, de persze pénz, az soha nem jött össze rá.)

Az írás az idegen, az ismeretlen iránti vágyról szól. Meg egy járványról, meg a járvány haszonélvezőiről. Azt hiszem a járvány általi őrület a szerelem őrületének felel meg, a ketrec pedig egy kialakult kapcsolt allegóriája - de ne többet, mert tényleg képtelen vagyok koncentrálni, beszéljen inkább a szöveg: 

 

 

Ketrec

/Andrássy út/

 

Az első gyilkosságot akkor láttam, mikor szerelmet akartam vallani. Mindkettőben volt valami rítus, ám ezt csak később értettem meg. Amikor megölnek valakit, iszonyatos energia és érzelmi feszültség szabadul fel. Olyasféle, mint a szerelmi mámor. Azokban a napokban, mikor a Változás elterjedt, ez nagyon furcsa volt. Az utcán bármikor életre kelhetett az erőszak. Persze mind főképp attól rettegtünk, hogy mi leszünk a következő áldozata. Ám néha még jobban féltünk attól, hogy végig kell néznünk egy gyilkosságot.

Mindebből már csupán a szerelmemre vagyok hajlandó emlékezni. Minden mást kizártam. Ez az egy éhség maradt meg bennem, és a vágy. Fél éve, hogy nem láttam őt, azóta az utolsó tavaszi nap óta. Korábban hosszú hónapokig, minden reggel találkoztunk nagyjából hét negyvenötkor, az Andrássy út és a Csengery utca kereszteződésében. A Csengeryből jött, általában a sarkon futottunk össze. Eleinte mindig meglepődtünk a dolgon. Később, hetek múlván elmosolyodtunk e véletlen egybeesésen. Aztán, mikor eltelt pár hónap, már figyelni kezdtük a másikat.

Nagyon finoman, decensen öltözködött. Ahogy a húszas éveikben járó, irodában dolgozó budai nők szoktak. Nem volt sem kirívó, sem harsány a stílusa. Természetesen mozgott, látszott, jól érzi magát bőrében és ruhájában. Azt már nem tudom, milyen volt a szeme színe, de hajának lágy barnaságára emlékszem. Gyakran láttam, hogy frissen van mosva, ilyenkor érezni véltem a sampon szagát is. Parfümjének az illata pedig egészen az iskoláig elkísért. Néha már előre megéreztem, mielőtt egymásba futottunk. Olyan volt, akár egy hírnök. Hétvégenként, ha bevásárolni mentem, minduntalan betévedtem egy-egy parfümériába, ám sosem találtam meg ezt az illatot.

Nehéz megfogalmazni, miképp lesz egy utcai ismeretségből szerelem. Egyáltalán, miféle ismeretség ez? Minduntalan összeakadsz a munkanapok kezdetén ugyanazzal az emberrel, ugyanabban az órában és percben. Hol van itt a kapcsolat? A kutató, fürkésző nézésen, az előzékeny mosolyon és a későbbi, udvarias biccentésen kívül – nincs semmi. Korábban soha nem csináltam ilyet, több okból sem. Például, mert házas vagyok.

*** 

A nő már többször feltűnt a kapu előtt. A régi technikateremből pont odalátni. Az az első emeleti ablak nem rácsozott, de ide már nem is érnek fel. Órákig elnézem, ahogy ácsorog az utcán. Magányos, védtelen, még egy bot sincs nála. Néha leküldöm Öcsit, hogy mondja meg neki újra. Látom, figyelmesen hallgat, bólogat, de nem mozdul. Kezében ott a lap, a fénymásolat. Kíváncsi vagyok, melyik lehet rajta.

Így megy ez délelőtt tízig, akkor hátrasétálok a tornateremig. Útközben jöhet egy cigi és egy dobozos sör. Közben még mindig ezen a lányon tűnődöm, meg a többin, akik üres kézzel vissza-visszajöttek. Nem értik meg, hogy mindez színtiszta üzlet. Nekem aranyszívem van - és nagy belem. Az éhség a mi urunk, nem az igazgató úr. Ő már odalenn van, a pincében.

A tornaterem galériáján öt padsor húzódik. Az első három méter magasságban kezdődik – odáig a csupasz fal. A padok mögött ablakok – hányszor lemostam ezeket! Most leülök a legfelső sor szélére, és bambulok a lenti dolgokon. Ahogy ide–oda császkálnak, a sarokban kuporognak, vagy összeverekednek. Egy részüket ismerem, itt tanítottak. Ott van Julika, a gazdaságis. Már hiányzik az egyik füle, de még jó erőben van. Vagy Karcsi bácsi, a technikatanár. Őneki az ősz üstökét tépte meg valaki. Az alsó tagozatos tanító néniket az első hetekben megölték. Talán túl jószívűek voltak a túléléséhez.

Öcsi később csatlakozik hozzám. Óránként bejárja az iskola lezárt részeit. Mondtam neki, hogy túlzásba viszi. Ide senki nem jut be, és innen senki nem megy ki a mi engedélyünk nélkül. Eleget dolgoztunk rajta. Mindegy, ő pincétől a padlásig ellenőriz mindent. Aztán megkeres engem. Nyolcéves kora óta keres engem, mióta anya meghalt, és apa lelépett. Öcsi nem nagy szám, de mégis a testvérem. Úgy értem, a fejében nincs minden rendben, de én mégis szeretem. És ő az egyetlen támaszom, mióta ez a járvány megbolondította a várost. Ha az ő száznyolcvan kilója nem lett volna, már én is odalent őrjöngenék a kosárlabdapalánk alatt. Vagy kint kutatnék az utcákon valami ehető után.

Még etetés előtt megbeszéljük a napi dolgokat. Hogy a vízpumpa megint eltömődött. Pedig takarítani kellene a slaggal, odalent egyre nagyobb a bűz. Aztán a készletekről is szót ejtünk. A lentiekről a pincében. A legutóbbi nagy viharról, ami miatt a biológiaterem ismét beázott. És persze szóba kerül lány is.

Én egyre másra azt mondom Öcsinek, hogy bolond. Láttunk már ilyet. Mikorra ideérnek, olyan dolgokat élnek át, amitől elmegy az eszük. Ebben az esetben nincs üzlet. Meg sem értik, mit akarunk tőlük. A legtöbb egy-két nap után elkotródik.

Öcsi a fejét rázza feltevésemre, csalfán mosolyog. Furcsa az arcán ez a vigyor. Talán akar valamit a lánytól. A lába közt ficánkol neki a kis rudacska. Huszonhat éves, de még nem volt nővel. A tornateremben őrjöngőket megkaphatná – de azok még ráragasztanák a Kórt, ezért eltiltottam tőlük. A pincelakók, a szelídebb fertőzöttek közt meg nincs nő.

Tudom, hogy Öcsi bízik a lányban. Reménykedik, hogy megszerzi azt nekünk, amit minden alkalommal a fülébe súg. Ha így lesz, beengedheti az iskolába, az erős tölgyfakapun belülre. A mi birodalmunkba. Ahol már azt csinál vele, amit akar. Ha hagyom. Ki tudja, talán hagyom.

***

A feleségem persze nagyszerű asszony. Minden hűtlen vagy hűtlenséget fontolgató férj ezt mondja. De ő valóban – kifogástalan. Szőke, alacsony, már a molettség határán, ám még az innenső oldalon. A hús még izgalmasan feszül rajta. Domború és homorú, arca gyakran piros, haját mindig másképp hordja.

A természetét tekintve sincs okom panaszra. Szelíd és nyugodt, nem házsártos vagy rosszkedélyű. Sokszor elmélyül gondolataiban, máskor egy-egy lényegtelen dologról képes percekig érdekfeszítően beszélni. Alapvetően vidám, de óvatos teremtés. Mintha látott volna olyan dolgokat, még a Változás előtt, amik figyelmeztették. Nagyon régóta ismerjük egymást, azt hiszem, nincs rejtett tulajdonsága előttem. Ritkán, két-három alkalommal vesztünk össze házasságunk alatt. A szokásos, apró szóváltásból kerekedő vihar. Díványon vagy barátoknál aludtam, de végül mindig átvészeltük. Mindig visszaengedett az ágyába.

Még a szex is megfelelő lehetne, mind minőségét, mind mennyiségét tekintve. Ez egy nagyon fontos kérdés a házasságban, a legtöbben elbagatellizálják. Én különösen ügyelek rá, noha egyébként nem vagyok figyelmes szerető. Ő jól ellensúlyozza kapkodó, gyors stílusomat. Ahogy oly sok dologban – ebben is kiegészítjük egymást.

Mindez rendben is volna, de még sincs úgy. Már jó ideje nincs úgy, és a lány a sarkon, hét negyvenötkor, csak a végére ért oda.

***

A hét vége felé Öcsi mondta, hogy fogyóban az étel. Én ellennék nyúlhúson, de ő borzad tőle. Nincs mit tenni, beszélni kell a lánnyal. Pár napja jött egy másik jelentkező is. Alacsony, szemüveges férfi, a feleségét kereste. Fénykép se volt nála, találomra verte a nagykaput, és kiabált mellé. Attól féltünk, idecsődíti őket. Végül Öcsi kergette el a bolondot, végigrugdosva az utcán.

Most, ezen az esős reggelen, nézem, ahogy lebontja a torlaszt, a hat bordásfalat, amit a tornateremből hozott ide. Aztán kilakatolja a láncokat, és óvatosan kikémlel a kukucskálón. Majd kinyitja a kaput.

A nő ott áll az esőben, már csurom víz. Egy pillanatra még meg is sajnálom. Intek neki, jöjjön beljebb. Nem mozdul, percekig bámul ránk. Gondolom, elszokott már az emberi társaságtól. Aztán, amikor belép az iskola boltíves aulájába, csak még nyugtalanabb lesz. Látszik rajta, a szabad terekben érzi csak biztonságban magát. Nyurga, inas alkat, sovány, de még izmos – ezt azonnal felmérjük Öcsivel. Ahogy így jobban megnézem, már tudom, hogy korábban tévedtem, nem bolond. A kezem ügyében üveg pálinka, megkínálom, lassan kóstol bele, összegörnyed. Köhögni kezd, én egy padhoz támogatom, és gyengéden elveszem tőle a megázott fénymásolatot.

Ezt a sorozatot jó pár hete raktuk ki Öcsivel. Az Andrássy úton, az Oktogonon és a pályaudvar környékén. Rajta az arc, alatta kézzel írva a hirdetés. A fertőzött személy átvehető a Bajza Utcai Általános Iskolában. És a cím.

Mutatom neki a képet, kérdem, hogy ő kell, biztosan ők kell. A lány ajkait nyalogatja, és fél szemmel Öcsit lesi, aki a kapu előtt szuszog. Biztosan a menekülési lehetőségeken jár az esze, de azért bólint. Erre én elmondom neki lassan, nyugodtan, hogy milyen nagy költséggel jár a fertőzöttek tartása és megóvása. A nyulak, amiket nekik adunk, szénát zabálnak. A vizet fel kell szivattyúzni a régi ciszternából. A szemetet, mocskot el kell takarítani. Aztán ott van a védelem. Hiába olyan ez az épület, mint egy vár, mégis be tudnak jutni a kintiek, ha nagyon akarnak.

A lány sóhajt, most már nyugodtabb. Megérti, mi nem akarunk rosszat. Pontosabban én nem, Öcsiről nehéz nyilatkozni. Sokszor jómagam sem tudom, mit tervez a bolond kis fejében. Folytatom, úgy magyarázok az idegennek, mint anyám annak idején a piacon. Csak valamennyi élelmet kérünk, és már viheti is. Főképp konzerveket, de bármi mást, mindegy mit, csak ne nyúlhúst. Annyit kérünk, amennyit a súlya nyom. Ismét megrázom a képet az orra előtt. Az ő súlya. Előveszem a jegyzetfüzetemet. Ebben vannak a telefonszámok is, amelyek már nem jók semmire. Az iskola tanárainak a számai. Fellapozom a megfelelő névnél, és mondom is, hetvennyolc kilogramm. A lány reménytelenül néz fel rám.

***

A lány a sarkon akkor jelent meg, mikor már tudtam, nem bírom sokáig a házasságomban. Az a fajta rosszkedv volt ez, melynek okát szinte lehetetlen megtalálni. Benne van a reggeli ébredésben. A hideg padlóban és a keserű kávéban. A másik testének motozásában körötted. Ahogy álmosan és nyűgösen tesz-vesz, zuhanyzik, öltözik, elindul. Nem marad utána semmi jó érzés vagy kellemes illat. Csak a csípős parfüm.

Erre emlékszem, de ez nem igaz. Mert a feleségem voltaképp olyan ébredéskor, mint egy nagy cica. Kéjesen nyújtózik, finoman lépeget apró lábain, a forró vízsugártól nyögdécsel, a kávét apró, figyelmes kortyokban issza. Eleven, telve élettel már ebben a korai órában is. Ám én mégse így érzékelem őt. Olyan, mintha tudathasadásom lenne. Lényem egyik része tudja, hogy nagyszerű teremtés, és minden együtt töltött percünk áldás. Másik felem azonban már csak azt várja, hogy csukódjon az ajtó. Hogy egyedül lehessek, és leüljek egy székre. Ilyenkor mélyet sóhajtok, és arcomat kezeimbe temetem. Aztán eszembe jut a lány a sarkon. Nem akarok neki csalódást okozni, ezért pár perc múlva elindulok én is. Kiszabadulok a közös börtönünkből, alvásszagú, elátkozott, szomorú lakásunkból.

Az utolsó hetekben már egész nap csak ezeket a reggeli találkákat vártam. Úgy siettem feléjük, mint a megszállott, nem figyelve arra, mi történik köröttünk. Tőlem az egész világ összeomolhatott – ahogy azt meg is történt – már csak az a nő érdekelt.

Persze, sejtettem, minden hiába. Ha el is tudok menekülni a lakásból a másikhoz, akkor sem változik semmi. Addig a másodpercig, míg el nem kezdünk beszélgetni, csodálatos lehetőségek állnak előttem. Ám amint megismerkedünk majd egymással – ismét bezárul a ketrecem. Mind eljátsszuk ezt életünkben. Ki egyszer, ki százszor. Vágyakozunk egy idegenre, és képzeletben felruházzuk mindazzal, amit elvárunk az élettől. Jósággal, rejtelmességgel, izgalommal, feszültséggel, békével és sok szeretettel. Mindezt belesűrítjük ebbe a szerencsétlen formába, majd csalódunk, amikor kiderül tévedésünk. Az első pár találkozás után lemondhatunk egy fél tucat vágyunkról. Pár hét elteltével újabb szeretett vonások tűnnek a semmibe. Évek múlnak el, és még mindig hiszünk és várjuk a cáfolatot – jobbára hiába. Vannak, aki így élik le az életüket. Ostoba téveszméik rabjaként. Én is közéjük tartozom, bár most már igazi rab is vagyok.

***

Miután a lány elmegy, és Öcsi ismét felépíti a torlaszt, elkezdjük a napi munkát. Csak reménykedhetünk, hogy odakinn ő is teszi a dolgát.

A tornaterem szellőztetése az első. Anélkül nem nagyon lehet sokáig megmaradni odabenn. Aztán fentről, a karzatról lemossuk őket slaggal. Ez nagyon nehézkes, mivel elszaladnak a víz elől. Már aki még tud szaladni. A mocsok elfolyik a radiátorok alá tört résen át. Fogalmunk sincs, odalenn hol köt ki. Ha végeztünk, lemegyünk a pincébe. Itt tartjuk a nyugodtabbakat. Idelenn és az elsőn valamiért még van áram, bár odakinn az utcai lámpák már nem kapcsolnak fel éjszakára. Gyertyafényben nem szívesen téblábolnék itt.

Most csak három ketrecnek van lakója, köztük ott a lány embere. Annak idején ezek tárolók voltak, vasrácsos kis fülkék. Most ők csücsülnek odabenn: a magyartanár, a szemközti ház gondnoka és az igazgató úr. Míg én vizet adok nekik, Öcsi hátramegy a nyúlketrecekhez. A gyerekeknek volt itt valamiféle biológiai szakkör. Már akkoriban se szerettem, mert nekem kellett összetakarítani a sok szemetet utánuk. Aztán a gyerekek nem jöttek többet, de a nyulak maradtak. Hagytuk szaporodni őket. Az udvari garázsban nagy bálákban áll a széna, azzal kihúzzuk még jó ideig, csak meg ne rohadjon a télen. Öcsi kétnaponta vág le belőlük. Szaporák, azt hiszem, harminc volt eleinte, most már száz felett tartunk. Alig férnek a ketrecekbe.

***

Amikor a Változás lassan elterjedt, az egész dolog, a Kór hatalma apró utalások formájában lopódzott be a tudatomba. Azért nem figyeltem rá, mert a nagy pillanatot terveztem, és csak erre tudtam koncentrálni. Elhatároztam ugyanis, hogy végre megszólítom őt. Többször elpróbáltam, mit fogok neki mondani, sőt, egy ízben az iskolában még le is írtam egy tanuló füzetébe. Elfeledkeztem róla, és csak jóval később jutott eszembe, így majdnem kiosztottam a kettes fogalmazással együtt.

Nem maradt sok vesztenivalóm. A mosolyokból és összevillanó tekintetekből persze tudtam, hogy reménykedhetek. Emiatt egyszerre édes és szomorú hangulatban tengettem napjaim, várva a megfelelő alkalomra. Az, hogy egyre több erőszakos cselekedet, gyilkosság, rablás, értelmetlen leszámolás, ámokfutó vérengzés történt a városban – hidegen hagyott. A híradót nézve aggódtam egy kicsit, hogy mi lesz ebből, és hogy valóban járványról van-e szó, de ez volt minden. Egyszerűen nem engedhettem meg magamnak a luxust, hogy másra figyeljek. Sajnos, emiatt vesztettem el őt.

***

Már senki nem mondja, hogy mit kell csinálnunk. Most Öcsivel találjuk ki a dolgokat. A nyulakat, a fényképezést és a fénymásolást. Azt, hogy üzleteljünk a kintiekkel. Amíg vannak kintiek.

Elnézem az igazgató urat a ketrecében, és elégedett vagyok. Mindenki a helyére került. Hányszor rám szólt, hogy piszok van a lépcsőn, hogy Öcsi ijesztgeti a gyerekeket, vagy hogy nem takarítom rendesen az ablakokat. Hát, most ő néz ki úgy, mint aki sárban hempergett. Az öltönye szakadtan lóg rajta, a haja, mint a szénakazal. Néha hergelem őt egy bottal, etetés vagy mosdatás alatt, de semmi. Olyan, mint akiből kiveszett a lélek. Így persze nincs sok értelme, hamar meg is unom a dolgot.

Amikor érintkezem velük, például beadom nekik a friss vizet vagy az ételt, tudom, hogy nem kell félni – ez a három idelenn egyáltalán nem veszélyes. Mégis, mindig rossz érzésem van, mert nem tudunk semmit a Változásról. Résnyire nyitom az ajtót, úgy csúsztatom be a tálkáikat. Soha nem próbálkoznak. Biztosan tudják, ők járnának rosszul. Fél füllel hallom, hogy Öcsi hátul már nyúz, de nem megyek oda. Felfordulna a gyomrom, pedig még nem is ettem szinte. Jöhet egy cigaretta, ez legalább elűzi a vérszagot. A nyulak idegesen motoznak ketreceikben.  Ha majd kész a hús, mehetünk fel, bedobálni a tornateremben lévő tucatnyi bolondnak. Öröm lesz nézni, ahogy egymást tépik érte. Ilyenkor érzem igazán, mégis csak valami jót teszünk.

Addig is a füstön át a férfit bámulom, aki már teljesen más, mint a lány fénymásolatán. A ketrec végébe húzódik, sérült lábát maga alá vonva. Úgy tűnik, mint aki valamin töpreng, de már nem hiszek nekik. Nincs belül semmi. Ahogy kint is mind jobban eltűnik a húsa. Amikor azt mondtam, hetvennyolc kiló, hazudtam a lánynak. Jó, ha hatvanat nyom. Hiába, nincs sok élelmünk. Ma is, legföljebb egy combot kap, nyersen. Délután talán zabkását, de egyáltalán nem biztos, hogy lesz kedvem főzni. Ez az egész, hogy előre kell terveznem napokat, igen nagy teher. Néha visszasírom, hogy nincs, aki parancsoljon.

A férfi felsóhajt, ki tudja, mi jut eszébe.

*** 

Pénteki nap történt. Úgy véltem, a hétvége időt ad majd, hogy átgondoljam az eseményeket, és hogy mindent elmondjak a feleségemnek. Tudtam, bármilyen választ kapok, a sorsunk már eldőlt. Aznap hajnalban ébredtem, kicsoszogtam a hűvös erkélyre, és elnéztem a panelházak szürke tömbjeit. Szívem kávé nélkül is hevesebben vert. Alig bírtam kivárni, hogy a felségem összeszedje magát, és felkapva a kocsikulcsot, elinduljon. Én teljesen más irányba mentem, busszal, majd földalattival. Soha nem utaztunk együtt reggelente.

Az, hogy akkor láttam őt utoljára, ma is nyomaszt. Izgatott várakozásomban nem figyeltem rá, nem emlékszem, mondott-e valamit, megcsókolt-e, avagy csak kisétált a lakásból. Talán hallottam, ahogy odalenn a parkolóban beindítja az autót. És a kávéscsészéjét biztos, hogy én raktam be a mosogatóba. Emlékszem, apró rúzsfolt maradt rajta.

Mindez távoli, töredékes képekben maradt meg bennem – másra kellett akkor figyelnem. A tévében a rendőrfőkapitány nyilatkozott, mikor lekapcsoltam. Az arckifejezése aggódónak és tanácstalannak tűnt.

És aztán jött a hosszú, idegtépő dülöngélés az iskolatáskák közt a buszon, le a hegyről, egészen a folyóig, át a hídon, majd le a föld alá. Számoltam a perceket. Soha nem néztem még meg ennyiszer órámat ezen az úton. Másodpercre pontosan zajlott minden. Az időzítés tökéletes volt, szokás szerint, negyvenötre értem a Csengery utcához. A sarok túloldaláról már hallottam kopogó lépteit. Ismét a fekete magassarkú volt rajta. Kifújtam a levegőt, megdörzsöltem a szemem – és megálltam. Belém fog ütközni. Ha nem, akkor meg fog torpanni, mikor kibukkan a sarok mögül. Csak ilyenekre tudtam gondolni.

Amikor már egész közel ért, éreztem, hogy mindenem lüktet és bizsereg. A levegő elektromosságtól és feszültségtől volt sűrű – ám mindez nem belőlem áradt. Volt ott egy ember, aki gyilkolni készült.

 ***

Másnap visszajön a lány. Egy nagy szövetzsákot húz maga után, van vagy hetvennyolc kiló.

Öcsi izgatottan nyitja a kaput, de mielőtt kitárná, megfordul, rám néz. Látom rajta, nem az étel miatt nyugtalan. Ő soha nem éhes, napokig elvan egy falat kenyérrel, mégis ilyen kövér. Megvonom a vállam, mert nem érdekel.

Vigyorog, ahogy a nyíló résen át kidugja fejét, néz jobbra, néz balra – óvatosnak kell lenni.

A zsákot Öcsi hozza be, a lányt én. Bab, száraztészta, penészes krumpli érkezett. Van egy mérleg a tanáriban, ahol alszunk, oda kísérjük a vendéget. Sokáig vacakolok a súlyokkal, a másik kettő nyugodtan várakozik, a lány később elsétál. Hetven kilót hozott, fogalmam sincs, hogy miképp tudta összegyűjteni, és elvonszolni idáig. A zsák alja szétfeslett a betonon.

Körbenézek, látom, már ott ül az ő asztalánál. A férfi dolgait nézegeti, a fényképtartóban lévő képet. Könnyes az arca. Én Öcsit figyelem, amikor felém fordul, intek neki. Dagad a nadrágja elöl, ahogy megindul felé.

Néha nem értem Öcsit. Sok dolog van benne, ami zavaró, de ennek ellenére lehet szeretni. Annak ellenére is, hogy tudom, miket művelt, mikor a kórházban dolgoztam. Én is hibáztam, de mit tehettem volna – mivel senkire nem tudtam hagyni, esténként bevittem magammal. Aztán persze, amíg az alagsori folyosót nyaltam, néha betévedt olyan helyekre, ahova nem kellett volna. Szerintem akkor tört meg benne valami. Korábban sem volt teljesen rendben, de a halottak óta már nem törődik semmivel.

Én pedig mit tehetnék az ő akarat ellen?

***

Osztályfőnöki óráimon mindig azt hangsúlyoztam, hogy az erőszak sehova nem vezet. A gyerekek talán elhitték ezt. Ahogy mi, többiek, felnőttek is. Ám köröttünk lassan megváltozott minden. A takarítónő esténként behordta húszéves, elmeháborodott testvérét az iskolába. Azt hallottam, a gyerek holtak húsából evett. Az utolsó napokban ugyanilyen őrültek jelentek meg minden sarkon. A külső kerületekben éjjelente fellángolt egy-egy panelház. A lakók nem tudtak lefelé menekülni, a füsttel együtt felkúsztak a tizedikig, és az égő fáklya végén várták be a véget, pizsamában üvöltözve. Nagyon valószínűtlenné váltak a dolgok. A levegő, a fények, a színek. És a félelem, mely e bizonytalanságból fakadt, behálózott minket. Én leginkább a testemet féltettem. Jól megalapozott szorongás kerülgetett, hogy valami szörnyű történik majd velem. Védtelennek és törékenynek éreztem magam. Folyton az járt a fejemben, hogy végzetes sebet szerzek egy hirtelen támadásban. Esténként, dolgozatjavítás után az épület sötét sarkait fürkészve lopóztam haza. Az őrült fiútól rettegtem, aki majd beleharap a húsomba, és fogaival valami végérvényeset művel. Mindez ott volt a levegőben. Mindenki így érzett akkoriban a városban, nemcsak én. A félelem és a pánik napról napra erősödött, és senki nem tudta, hogyan ér véget e különös időszak.

*** 

Azért csak követem őket.

Öcsi megy elöl, a lány utána, mint akit megbűvöltek. Kezében szorongatja a fényképet. Átvágnak az elsősök termei előtt, oldalt kanyarodnak, az ebédlő irányába, majd lefelé indulnak a pincébe. Olyan szépen, csendben lépdelnek, mint két régi jóbarát. Megállok hát a lépcső tetején. A lány észreveszi, a fordulóban ő is megtorpan, és felnéz rám.

Azt gondolom, most látom utoljára szabadnak. Meg vagyok róla győződve, hogy Öcsi ketrecbe rakja. Így vagy úgy, de gondja lesz rá. Figyeltem őt, hogy les rá. Még soha nem láttam ilyennek a tekintetét. Nem kellett volna a lánynak idejönnie. Nincs senki ezen a világon, aki ennyit ér. Nincs olyan dolog, amiért érdemes ennyi kockázatot vállalni. A Változás, a kinti fertőzöttek és mi. Mind rossz, de a legrosszabb majd odalenn várja, a ketrecben.

Aztán minden olyan gyorsan történik.

*** 

Mielőtt megpillantottam volna őt, felharsant a sikoly az Andrássy út túloldalán. Először megdermedtem, aztán tovább akartam menni, túl a sarkon. Csak a begyakorolt mondatokkal kívántam foglalkozni, az utolsó normális reggelek egyikén. Ám valami érthetetlen részvét még ezt is elvette tőlem. Vagy talán az örök kíváncsiság hajtott, mikor megálltam, és a hang irányába fordultam?

Egy autó állt a zebrán. Vastag, szoknyás lábak nyúltak ki kerekei alól. A sofőr, egy fiatal, kövér férfi ott guggolt felettük. A zebra elején egy nő állt, elfúló hangon sírt, majd a hájas mozdulatára ismét sikoltott. A térdelő ugyanis babrált valamit a fekvő testen, de hogy mit, azt én nem láthattam. Megindultam feléjük. Mögöttem megérkeztek, majd megtorpantak a kopogó léptek, az ismerős illat lassan beérte orrom.

Nem fordultam meg. A sofőr cipőjét körbefolyó vértócsát bámultam, lassan, de céltudatosan mozgó kezét. Aztán kiléptem a széles útra, és oldalt tértem. Balra néztem, nem jött semmi. Előttem a baleset perspektívája lassan gyilkolássá tágult. A férfi ütemesen verte a fekvő koponyáját a betonba. Hol megemelte a csatakos, ősz hajtincseket markolva, hol lecsapta a fejet. A sikoltozó addigra elhátrált, de már nem is tudtam rá figyelni. Elbűvölve figyeltem a sofőr energikus mozdulatait, és hirtelen megértettem – tetszik a dolog.

Ekkor fordultam vissza a lány felé. Ott állt a sarkon, engem nézett. Nagyon távolinak tűnt, főképp arckifejezése miatt. Én pedig nem tettem semmit, csak lassan elvettem róla tekintetem. Amikor ismét a párosra pillantottam, már tudtam, hogy számomra minden megváltozott. Ez volt a legfájóbb. Nem pedig az, mikor átléptem az úttest záróvonalán, és egy jobbról érkező autó elsodort.

***

Öcsi kinyúl, és megragadja a lány haját, eltüntetve a szemem elől. Hallom, hogy vendégünk felsikolt, és hogy legurul a lépcsőkön. Aztán Öcsi teste puffan, talán ráugrott. Nem akarok többet hallani. Egy fej csapódik a nagy pinceajtónak, amit mindig zárva tartunk. Biztos vagyok benne, hogy a lányé.

Elhatározom, hogy inkább megyek, megfőzöm a kását. Legalább azzal előrébb leszünk. Már épp fordulnék, de a hirtelen beálló, gyanús csend megállít. Semmi nem moccan odalenn. Tudom, hogy a lánynak sikoltoznia, Öcsinek hörögnie kellene. A tagok, az ujjak, a lábak a betonon csapkodnának, dobolnának. Semmi nincs mindebből. Pár perc tétovázás után nyugtalanul megindulok lefelé. Mindenfélére gondolok közben, de amit a forduló után látok, az megdöbbent.

A lány valóban a pinceajtó előtt hever. Öcsi rajta, a lábai közt. Nagy, busa fejét a lány melleire hajtva figyel a másikra. Az pedig a képet Öcsi hátára szorítva könnyezik, és motyog maga elé. Csak annyit mond, hogy szeretem, szeretem. Ez a nagy mamlasz pedig biztos magára érti. Vagy egyszerűen csak ellágyult. Szentimentálisak lettünk összezárva idebenn. Nagy szívem van, de Öcsinek néha még nagyobb. Elnézném még őket sokáig, ám vár a munka. Csettintek, mire a testvérem magához tér, felnyúl, és befogja a lány száját. Aztán lerángatja a nadrágját, és teszi a dolgát.

***

Már a ketrecben ébredtem. Amitől tartottam, bekövetkezett. A bordáim és a jobb térdem sajogtak, a bőr több helyen szétnyílt rajtam, testem vérzett. Nagyon lassan tudtam mozogni, felállni, rázni a rácsot, inni a poshadt vízből. Később, mikor elájultam, valaki kicserélte a kötéseimet. Éles fény villant, rájöttem, fényképezőgépből, régi, polaroidos surrogás követte.

Hetek teltek el az ócska rongyokra szögező bénaságban. Hamar megértettem, hogy az iskola pincéjében vagyok. Hátul, a folyosó végén nyulak motoztak. Elöl, az első két ketrec felől néha morgás, ebédidőben elégedett csámcsogás szűrődött felém. Sorstársak éltek ott. Soha nem próbáltunk meg kapcsolatba lépni egymással. A két gondozóval sem, akik hamarosan nélkülözhetetlen, figyelmes tartóimmá váltak.

Az első időkben megfordult a fejemben, hogy beszélek velük. Később rájöttem, hogy csak a takarítónőnél lenne érdemes próbálkozni. Fia, az egykori halottevő úgy ment és szuszogott, mint egy vadkan. Hallottam, ahogy puszta kézzel eltöri a nyulak nyakát. Tűrtem, hogy durva lapátkezeivel lefogjon, míg anyja a hideg vízzel lecsutakol. Biccentettem, ha a napi adagomat belökte az ajtó résén.

Tíz napja lehettem idelenn, mikor már elég erőt éreztem ahhoz, hogy beszéljek. Az asszony épp vödörbe gyűjtötte mocskunkat. A szomszédos ketrec lakója halkan vinnyogott. Talán fájt valamije. Mikor a takarítónő odaért hozzám, nyitottam a szám, és kiejtettem egy hangot, egy m hangot. Kérdezni akartam, egy kérdő névmással. Aztán nem mondtam semmit. Megértettem, ahogy rám nézett, hogy nincs mit kérdezni. Nem akartam tudni – avagy nem is érdekelt – hogy mi van odakinn. A nő tekintetében benne volt a válasz mindenre.

Azóta már ki tudja, mennyi idő telt el. Semmi nem változik, csak a testem lesz mind kevesebb. Biztos vagyok benne, hogy nem kaptam el a Kórt. Ember maradtam, majdnem teljesen. A hely, a pince megnyugtatóan körbeveszi ezt a maradékot. Karcsi bácsi, a technikatanár saját tervezésű zselégenerátorai még mindig egyenletesen szolgáltatják a sárga fényt. A takarítónő néha furán néz rám. A nyulak mind hangosabbak, talán megnőtt a populáció. A falak nedvesednek, néha víz csöpög a fejemre. És ma reggel új, ismeretlen lakó érkezett a mellettem lévő ketrecbe

2011

Szólj hozzá!
horror
süti beállítások módosítása