Ez a novella a zárása a kastély ciklusnak, és szoros egységet alakot az előzményével. Az írás sokat markol, és néhány kérdés talán nincs elvarrva, de próbáltam lekerekíteni a nagy egész ívét. Komi alakja több, valaha élt és általam is ismert falusiból állt össze - valóban volt nagyanyám szomszédjában egy ijesztő öregember, és volt egy másik, aki tényleg folyton a kertben ügyködött. És van más is, nyomokban Conrad, Radnóti és gyerekkorom egyik meghatározó könyvélménye, melyből a Hatodik érzék csattanóját jó pár évtizeddel megelőlegző kísértet lovasszázad története vagy a halálból visszatérő szerelmes kudarca a mai napig bennem él.

Az első világháború évfordulós éveiben vagyunk, engem régebben nagyon érdekelt a korszak, ahogy a középkor is. Azt hiszem, keveset értünk meg az akkori gondolkodásból, talán az első időszak gyermeki naivitása, lelkesedése és érzelmi hőfoka, ami leginkább megérint minket, főképp, hogy tudjuk, mi következett azután. A képen jászsági katonák láthatók.

A katona útja

Én már csak úgy emlékszem Komira, hogy az unokája, aki a telkén házat épített, kiviszi a diófa alatti kis padra, amit itt „deko”-nak hívnak, és otthagyja egész délelőttökre, míg ő az alapot ássa. Gyakran röhögtünk azon a többi gyerekkel, ahogy az öreg nadrágján az idő előre haladtával mind jobban szétterjedt a vizeletfolt.

A bátyám ismerte őt abból az idejéből is, amikor még nem bénult le az agyvérzéstől, az mesélte, mogorva, szótlan, talán gonosz ember volt, aki folyton ásott, volt egy kis kertje a rét mellett, a ház mögött, azt túrta, még szürkületben is, csak ásta, de nem ültetett bele semmit. Megkérdeztünk mindenkit, a nagyanyámat, a szomszédokat, a postást, még a boltban a pénztárost is, hogy miért csinálta ezt, de senki nem tudta a választ. Komi mindig is bolond volt, mondták. Két háborút is végigharcolt, nem csoda, hogy elment az esze, mondták.

Nem tudhattuk, hogy a Nagy Háború második évében Komi, akit a bányában dolgozó nagybátyja megtanított gyerekkorában valamennyire németül, pár hétig egy tiszt mellett volt szolga, és ez az időszak döntötte el az egész életét. A német tiszt felment Galíciába, és sorra járta a mocskos, ijedten földre kuporgó falvakat, mert keresett valakit. A távolból a cár ágyúi Przemyslt lőtték, éjjelente az ég pereme vörös lett, mint a vér, és a föld folyton remegett a lábuk alatt, akár egy villámlástól megrémült kutya teste. A parasztok bizalmatlanul lestek ki a két katonára kunyhóikból, látszott rajtuk, érzik, hogy a háború kereke hamarosan áttipor rajtuk, és csak akkor nyugodtak meg, amikor a német a saját nyelvükön szólt hozzájuk.

Komi lassan rakta össze, mi a küldetésük, a gazdája félszavaiból, tábortűznél, erdei tisztás hűvösében elmotyogott információmorzsáiból értette meg, hogy keresnek valakit, egy gonosz, sötét férfit, egy másik katonát, aki előttük jár a reménytelenül szürke pusztákon, ott gázol valahol a háború poklában, és egész falvakat irt ki szedett-vedett, a bombázásoktól és a szenvedésektől félőrült csapatával. A híre megelőzte őt a környéken, és a kettős e hírt követte, mint róka az illatfoszlányt, így nyomultak mind beljebb és beljebb Galícia vérző testébe, a lápok, mocsarak, nyírfaligetek közt megbújó szegényes, csupa fa és sár települések pókhálójába.

Aztán a tiszt beteg lett, és megállni kényszerültek a faluban, ahol Komi szerelembe esett. Nem tudni, hol szedték össze a lázat, talán a mocsárban, ahol egy egész lovasszázadot géppuskáztak le és hagytak az iszapba dermedni, vagy az erdőszéli faluban, ahol a kiégett kunyhók közül sült zsír és égett hús kevercse kúszott elő. Komin gyorsan átfutott a kór, de a tiszt mind gyöngébb és haloványabb lett, végül úgy kellett őt betámogatni az erdő közepén lévő, viskók alkotta körbe, ahol egy nagy kőkereszt lábánál a földre omlott.

A falu elöljárójának, talán bírájának a házacskájába vitték, megkapta a legszebb ágyat.  A falusiak az ablakon és az ajtón át lesték, ahogy Komi levetkezteti, és hideg vízzel átdörzsöli láztól lüktető sovány és fehér testét, melyet mint erek, vágások ás lövések okozta hegek tucatjai borították. Komi nem döbbent meg rajta, hisz a férfi arcát is behálózták a sebek. Amikor még utazásuk elején nagy merészen rákérdezett, honnan vannak, a tiszt azt mondta, hogy becsületbeli ügyek emlékei, de érződött a hangján, hazudik.

A férfi most tehetetlenül zihált a priccsen, a szalmatető kilógó szálait nézte merev, csillogó szemekkel, és arcára kiült a csalódottság. Komi kicsavarta a rongyot, és felpillantott, ekkor vette észre az ablakkeretben az elöljáró lányát. Vörös haj, égkék szemek és ártatlanság. Később megtudta, a falusiak nagy része zsidó, de a lány elütött tőlük, vonásaiban északi hidegség, egyfajta tartózkodó bizalmatlanság tükröződött. Elkapta tekintetét, és elsietett, Komi csak este látta viszont, ahogy apjával, az ősz öregemberrel a konyhában tüsténkedik. Rissz-rossz levest tálalt aztán a férfinak, és ahogy ujjuk egy pillanatra összeért a tányér peremén, a lány Komira nézett, aki érezte, elveszett.

Nagy nehezen, német és lengyel keveréknyelven folyt a társalgás köztük. Az öregember és a lány elmondták, hogy nem láttak katonákat korábban, de hallottak a Sötét Emberről, aki sorra járja a falvakat, és borzalmas dolgokat művel. Azt suttogják, az éj leple alatt érkezik, és reggelre a falusiak egy nagy, tátongó sírt találnak a település határban, melyet ő ásat ki az embereivel, és akkor már mindenki tudja, milyen sorsot szán nekik, de senki nem mer rimánkodni, pláne nem elfutni, hanem mindenki megadja magát ennek a sorsnak, és a Sötét Ember ezt természetesnek veszi.

Néptelen falvak, üres házak és nyugtalan föld marad utánuk.

Komi befalta a levest, megköszönte, a történetet is, majd a másik tányért bevitte a tisztnek, aki csak hosszas ébresztgetésre tért magához. Míg belékanalazta az ételt, elmesélte neki mit hallott a háziaktól, akik talán hallgatták a konyhából saját szavaik visszhangját. A tiszt, mikor végeztek, fáradtan hátrahanyatlott párnáján, majd intett Kominak, zárja be szobájuk ajtaját. Az engedelmeskedett, visszaült az ágy mellé, mire a másik megragadta a kezét. Vékony, izzadt ujjai hajdani erőt sejtettek, melynek most már csak emléke élt e testben. Aztán a tiszt suttogva, meg-megakadva végre kiegészítette mindazt, ami Komi fejében eddig csak részleteiben élt.

A német hadvezetés küldte ide őt, mivel rémisztő beszámolókat kaptak egy renegát szabadcsapatról, amit egy ismeretlen Katona vezet, mind keletebbre, mint sem törődve a front hullámzásával. Ez a martalóc banda förtelmes bűnöket követ el a háború leple alatt, olyan tetteket, melyek rossz fényt vetnek a tisztes hadviselő felekre. A német vezérkar azonnali intézkedést sürgetett, így őt bízták meg a feladattal, aki a múltban már számtalan hasonló küldetésben teljesített. A cél világos volt és egyértelmű: meg kellett találnia e szörnyetegek csoportját, majd likvidálni kellett vezetőjüket. Úgy remélték, hogy az ő halálával a többiek közti kötelék felbomlik, és az ügy ezzel lezárul.

Komi bólogatva hallgatta, majd várt, míg a másik erőt gyűjt, mert érezte, van még valami. A tiszt végül valóban folytatta, rekedten, de közben befelé fordult, a fal felé, mint a kisgyerek, aki szégyelli, amit mondani akar. A Katona, akit üldöz, emberfelettien kegyetlen, emberen túli dolgokat művel mind a polgári lakossággal, mind a keze közé kerülő ellenséges vagy szövetséges harcosokkal. Ezek közül csak egy az, amit Komi is megtudott a falusiaktól, hogy állítólag élve temet el egész településeket. Ennél csak sokkal szörnyűbb és messzebbre mutató tettei vannak, melyeknek mintha egyetlen célja az lenne, hogy bizonyítsanak valami kimondhatatlan tételt a kortársaknak.

Itt hirtelen elhallgatott, majd hamarosan néma álomba zuhant.

Komi kiment, felcsatolta szuronyát oldalára és megtöltötte pisztolyát. Őrt fog állni egész éjjel, a fák közt, mondta az öregembernek, hogy megnyugtassa. Ma éjjel biztonságban lesz a falu. A vörös hajú lány tűnődve bámulta a kemencepadkáról, ahogy kilép a hűvös éjbe.

Aznap éjszaka pihentek az ágyúk, és a meggyötört világra mély, vastag csönd leple borult. Bogár, madár nem neszezett a fák közt, ahogy Komi bevette magát a ritkás nyírfaerdőbe, majd húsz méterre a szélső háztól letelepedett egy kidőlt farönkre. Innen jól rálátott a hold által megvilágított szekérútra, mely a faluba vezetett. Sokáig semmi nem moccant, közel és távol, ezért lecsusszant a földre, betakaródzott köpenyébe, és hátát a fának vetve egy pillanatra behunyta szemét. Tényleg csak egy pillanat volt.

Lágy érintés rebbent arcán. A lány simított végig rajta, majd ujját szája elé téve jelezte, ne szóljon semmit. Szemük végig egybekapcsolódott, míg lenyúlt a katona övéhez, megoldotta, majd lejjebb cibálta derekán a nadrágját. Szoknyáját feltűrve beletelepedett a férfi ölébe, és Komi elhűlve érzete, hogy magába fogadja, és a világ hirtelen kitágult és teljessé vált, és most már minden a helyére került, mert a lány volt az első nő az életében. 

Amikor vége lett, a lány eltűnt, mint a hajnali pára az első napsütésben. Komi kábultan nézte távolodó fehérségét, majd rendbe szedte magát, és rágyújtott. A csikk kipergett ujjai közül, ahogy arcán üdvözült mosollyal álomba szenderült.

A hidegre ébredt. Május volt, de ez a hideg decemberi reggeleket idézett, a falu felől gomolygott elő. Komi talpra kászálódott, és visszasietett a szürke félhomályban az épületek körvonalai felé. Az elöljáró házának sarkán megtorpant, és elhűlve leste a teret, ahol korábban a kőkereszt állt, most viszont az eltűnt, és a helyén egy hatalmas gödör tátongott.

Körben, a peremén néhány meghatározhatatlan eredetű egyenruhát viselő katona állt, hanyag, közömbös tartással, cigarettáztak, halkan nevetgéltek. Túlerőben voltak, ezért Komi hátrált, de ekkor a házból halk, német beszéd ütötte meg fülét. Előhúzta fegyverét, és oldalt kerülve a hang irányába lopódzott. A szobának, ahol a tiszt feküdt, ablaka nyílt az erdő felé, üveg nem volt rajta, csak deszkatábla, melyet félrevontak. A résen át idegen, erős és mély hangot hallott, a hangot, melyet később sem felejtett el soha.

–…és aztán emlékszem, láttalak a Hagia Sophiában, térdig gázoltunk a vérben, és ott rejtőzködtél egy oszlop mögött, tudtam, hogy ott vagy, de elengedtelek, mert aznapra megvolt a munkánk. Paviánál biztos hogy szemben álltunk, én Károllyal lovagoltam, a páncélok csillogásától megfájdult a fejem, meg amúgy is, aznap a forgatagban olyan sok minden történt, hogy már nem emlékszem semmire. Nem tudom, mikor volt még metszéspont. Talán a korzikai elleni harcokban, Spanyolországban, rémlik, hogy üldöztünk egy vértest, aki hasonlított rád, vagy Párizs elfoglalásakor, mikor a temetőben a falhoz állítottuk a kommünárokat, és volt, aki eltűnt a sorsukra váró foglyok közül, állítólag, egy csatornába ereszkedtek le, mint a patkányok, vagy mint egy Victor Hugo regény hőse, lehet, köztük voltál, hm?

Ne jött válasz, ezért az idegen így folytatta: – De ez, ez itt mindennél szebb, nem gondolod? Ilyet még sosem láttunk. A háború mindenhol rászabadult a világra, és mindenhol a földbe tiporja az életet. Ez az én világom, és már nincs, ami megváltsa. Nincs, ami megállítson.

– Én meg foglak – mondta most a tiszt hirtelen, mire Komi összerezdült, és várt valamit, talán egy lövést, de az idegen csak felnevetett.

– Sajnos nem érted, mi ez az egész. Soha nem is értetted, ugye?

Komi feltérdelt, és belesett az ablak pereme felett. Egy férfi ült a tiszt ágya mellett, neki háttal, így csak zöld egyenruháját, és nagy, sötét üstökét látta. A férfi most moccant és kicsit oldalt fordult, az ablak felé, mire Komi lebukott, így nem láthatták meg egymást arcát.

– Ketten vagyunk. Én és a másik. Én vagyok a pusztítás, ő a teremtés. Az idők kezdete óta járjuk e földet. Ő hisz ebben a világban, én nem. Ezért döntöttem úgy, elpusztítom őt, ezért kergetem őt évezredek óta. Nem tudom, megölhetem-e, de abban biztos vagyok, te és a hozzád hasonlók nem árthatnak nekem. Előtted járok mindenhol, és most már lassan beérem a másikat, akiről tudom, hogy a Választott Nép, a zsidók közt rejtőzik. Talán pont odakinn van, a falusiak közt, a sorsára várva.

Komi ezt hallva felidézte magában a lány arcát, az ajkait, rebbenő ujjainak érintését, bőrének meleg tejszagát, és ezekkel felvértezve lelkét, összeszedte minden bátorságát, kibiztosította pisztolyát, és felegyenesedett. Felemelte a fegyvert, az idegen hátára szegezte. Mielőtt meghúzhatta volna a ravaszt, egy puskatus csapott le tarkójára.

A fájdalomra ébredt. Négykézláb vonszolta előre magát, nem törődve a fenyegetéssel, kimászott az elöljáró házának ajtajához, mely tárva volt.

A tiszt ott állt a tér szélén, a térről pedig eltűnt a gödör, friss föld borította. Megfordult, és Komira nézett.

– Elmentek – bólintott, és szemében nem volt más csak fájdalom. – És elvégezték a munkájukat.

Komi felállt, bambán imbolygott, majd észbe kapva a friss földtakaróhoz rohant, és puszta kézzel kezdte ásni. Az első testre könnyen ráakadt, egy öregasszony volt, szája tele sárral, csodálkozó szeme tágra nyílt, valamiért abba nem ragadt föld. Komi lihegve kihúzta testét a sárga, agyagos masszából, majd lihegve körbenézett, és meglátott egy félredobott ásót. Felragadta, azzal folytatta, nem is figyelve a tisztre, aki háromszor vagy négyszer elmondta neki, hogy hagyja abba, fölösleges. – Ő soha nem végez félmunkát – motyogta, majd vállat vont, és csak bámult a mind vadabbul ásó katonát.

Komi délre végzett, kiszedte az összes testet, utolsónak az öreg bíróét, és szépen egymás mellé fektette őket, majd tehetetlenül térdre hullott, mert a lányé nem volt köztük.

– Hol vagy? – nyögte félig döbbenten, félig reménykedve, szemével a földhányásokat, a halmokat és a gödröket vizslatva, aztán újra kezdte az ásást. Észre se vette, hogy a tiszt közben egy ágból botot farag magának, majd arra támaszkodva, abba kapaszkodva eltűnik az erdőben.

Estére a kimerültségtől összeesett, az egyik földkupac lett az ágya, így talált rá egy huszár járőr. Elvitték magukkal. Egészen Przemysl visszafoglalásig a tábori kórházban ragadt, lassan szedte csak össze magát. Az orvosok nem tudták mi baja, úgy vélték, légnyomát kapott, azért ilyen kába és kétségbeesett. A tisztről senki nem hallott ennél a csapattestnél, de ezen nem is csodálkozott.

Ahogy visszavezényelték a harcokba, elkezdődött nála. A többiek csak Vakondnak nevezték, a gúnynév elkísérte a háború végéig, ameddig több száz kiló földet forgatott át a keleti fronton. Mikor visszatért a szülőfalujába, folytatta. Ásott a kertjében, a hegyoldalban, az erdőben, ásott egészen addig, míg el nem érte őt a második nagy háború.

Miután besorozták, a fővárosba vitték, ahol egy a kimenőn moziba ment bajtársaival. A filmhíradóban Hitlert mutatták térképasztal előtt, mögötte katonai vezetőket, köztük egy homályos figura vonta magára Komi figyelmét. Nagy, sötét alak volt, fekete, csillogó hajjal, a kamera nem mutatta soha rendesen az arcát, de Komi felismerte.

Ismét keletre került, és ő örült neki, hisz folytathatta az ásást azon a földön, melyben a lány eltűnt. Minden egyes állomáshelyen, táborhelyen, erődítésnél önként jelentkezett földmunkára. A gúnyneve ezúttal Kukac lett. A csodával határos módon túlélte a doni áttörést, majd a visszavonuláskor dezertált, hazaszökött a falujába, ahol örökre elásta az egyenruháját.

Aztán csak ásott, egész hátralévő életében, nem törődve vele, hogy a falusiak bolondnak tartják. A végét, mikor már alig volt ereje öregségében, még láthatta a bátyám is, aki persze nem tudta, hogy a szerelmét, egy földre szállt istent keresi a földben.

És aztán Komi meghalt egy meleg nyári délelőtt ott a lócán, miközben dongók repkedtek körötte, és az unokája által építendő ház alapjából kihányt friss földkupacban egy göröngy megindult lefelé, magától és érthetetlenül.

vége

Sokkoló élmény volt félig megnézni a Predátort nyolcvannyolc környékén. Egy művház klubszobájában volt valami osztálybuli, és valaki elhozta egy szétmásolt, hangalámondásos kazettán, emlékszem, a képernyőn a növények inkább szürkék voltak, mint zöldek. Annál a jelenetnél jött be a gondnok, amikor rommá lövik a dzsungelt. A férfi elszörnyedt, és kikapcsolta  a videomagnót. Jó egy évbe telt, míg megtudtam, mi lett a kommandósok sorsa. Azt hiszem, ilyen dolgoktól lesz az ember rajongó. 

Fan service novella Freddyről, Jasonről meg a többiekről, illetve a szőke lányról és a kevésbé csinos, de túlélő típusú, barna hajú barátnőjéről.

Mese a szőke lányról

Ez akkor történt, amikor a szörnyek, Freddy, Jason, az Idegen, a Láncfűrészes, a Predátor és a többiek összegyűltek Bódy tanyáján, mely igazából egy vályogházikó volt az erdő szélén. A tanya hajdanában Bódy nagyapjáé volt, aki egy személyben volt fatolvaj és az erdőkerülő. A második nagy válság, a tudósok által 212-ként emlegetett összeomlás ötödik évében költözött ki Bódy az üresen álló tanyára, akkor, amikor a könyvtárban megszűnt a karbantartói állása. Bódy főiskolát végzett, magyar-művtörténet szakon, de lusta volt normális foglalkozást űzni. Világ életében egy dologhoz értett: a horrorfilmekhez.

A műfajon belül is a nyolcvanas-kilencvenes évek, a fénykor és annak remekei voltak a kedvencei. Mivel úgy vélte, ezek a filmek videotechnikán adják ki a lényegüket, ezért volt egy soha el nem romló, négyfejes Hitachi lejátszója és egy hatalmas VHS-kazetta gyűjteménye, melyet féltő gonddal óvott, például évente kétszer egy speciális szerrel kezelte a szalagokat, hogy az adat ne sérüljön vagy ne tűnjön el róluk. Ilyenkor órákig elnézegette a színes borítókat, a jellegzetes piros vagy sárga betűket, a szörnyeteg jól ismert alakját, a bombasztikus összefoglalót a hátoldalon.

Nem csoda, hogy a válság tizedik évében a szörnyek kezdtek feltünedezni Bódy tanyáján. Akkoriban már senkit nem érdekeltek ezek a dolgok, és ehhez jött még, hogy szép lassan, de biztosan összeomlott az internet, mivel legyőzhetetlennek bizonyultak az orosz anarchista programozók által írt falóvírusok, melyek eljutottak mindenhova, a legutolsó, elszigetelt felhasználó gépére is, hogy aztán a digitálisan tárolt állományok kilencvenhét százalékát megsemmisítsék. A cd-k és dvd-k már korábban kezdtek tönkre menni, de az emberek a napi betevőért, és nem emiatt aggódtak, a megmaradt intézmények pedig a fontosabb dolgok, a tudományos munkák, a szépirodalom, és a kordokumentumok nyomtatásos archiválásával foglalkoztak.

Az egész egy februári napon kezdődött, amikor megérkezet Kampókéz, és aztán mindig ugyanezen a séma szerint jöttek a többiek is a későbbiekben. Az erdő szélén, a fák közt ácsorogott, és egy egész délutánon át figyelte Bódy házát. Bódy azonnal megismerte a nagy, sötét alakot, ahogy kipillantott a konyhaablakon, de csak alkonyatra győzte le rettegését a kíváncsisága. Ahogy szívdobogva, kezében egy kisbaltával kióvakodott hozzá, még nem tudta, mire számíthat. Meglepődött, mikor a lény kartonból készült táblát mutatott fel neki, melyre vörössel, talán vérrel a „menedék” szót mázolta. Bódy szemében hirtelen olyan lett a másik, mint egy megfáradt, öreg és nincstelen stoppos a 66-os úton, és megértette, vagy inkább megérezte, hogy az egyik kedvence a segítségét kéri, ezért rövid tűnődés után mutatta az utat, elvezette a ház mögötti csűrig, a használt autógumik és félig üres benzineskannákon túl. A csűrben tárolta dédapja a lopott fát, de most már csak szépen hasogatott gyújtós állt benne a fal mentén nagy, rendezetlen oszlopokban. Kampókéz hálásan sóhajtott vagy inkább hördült, majd bevackolta magát a sarokba. Bódy megkérdezte kér-e valamit, de a másik csak intett elbocsátón.

Bódy aznap éjjel sokáig nem aludt el. A csűr ajtajára kattintott lakaton, a bejárati ajtó elé tolt szekrényen, a párnája alá rejtett konyhakésen tűnődött. Félelme alaptalannak bizonyult, ébredt rá, amikor a kelő nap fénye arcába tűzött. Még élt. Kampókéz valóba nem akart mást, csak egy helyet, ahol befogadják, ahol létezhet, talán addig, míg Bódy megőrzi a filmet mely róla szól, addig, míg ki nem hull az egyre inkább közönyössé váló emberiség kollektív emlékezetéből, úgy, hogy kihullt az altamirai bölényszörny is, melyet annak idején az őseink az éjben kóborló istenként tiszteltek.

Ezután pár naponta érkeztek újabbak és újabbak. A Stoppos a rugós késével játszadozva, arcán félmosollyal lépett ki a fák közül, őt követte a machetével céltalanul hadonászó Jason, majd jött a Láncfűrészes, akinek első dolga volt feltölteni benzinnel a gépét, hogy aztán engedelmesen beballagjon a csűrbe. Freddy bután vigyorgott, míg helyet talált magának a kenobita és Michael Myers közt.

Két héttel később az épület zsúfolásig megtelt. A szörnyek jól viselték egymás táraságát, csak néha adódott súrlódás köztük, amikor hörgéstől, pengék vagy agyarak zajától lett hangos a környék, de ilyenkor Bódy mindig közbelépett: átrohant a házból, és a civakodók közé vetette magát. Tudta, nem bántanák, mert akkor a létük is megpecsételődne.

Enni vagy inni egyik sem kért, ám voltak gyanús jelek, hogy nem teljesen hagyták maguk mögött a múltjukat. Kisvártatva megjelentek a szomszédok, és mint erdőjáró embert, kikérdezték Bódyt, hogy látott-e vadkutyákat a rengetegben, ugyanis bárányokat és teheneket mészárolt le valami ismeretlen fenyegetés az éj leple alatt.  Bódy tagadott, faarccal azt hazudta, idekinn nem kóborol semmiféle veszélyes lény. A legnehezebb az volt számára, amikor egy nap az erdőben gyűjtött gombát bevitte a faluba, hogy lisztre és cukorra cserélje, és a boltban megpillantott egy eltűnt kislányról szóló fénymásolt lapot. A boltos azt mondta, két napja nem találják, szürkületkor veszett nyoma a faluszéli játszótérről.

Aznap este Bódy kérdőre vonta a szörnyeket. Este dédapja petróleumlámpájával átment hozzájuk, a lámpát leállította a helyiség közepére, így a fal mellett morgó, vonagló alakok félárnyékban maradtak. A férfi elmondta nekik, hogy nem vonhatják magukra a figyelmet, mert ha az emberek idejönnek, és megtalálják őket, akkor mindennek vége lesz. A szörnyek zavartan, hörögve és krákogva hallgatták, majd mikor Bódy feltette a kérdést, hogy ki tud a kislányról, a sarkból előcsoszogott a tojásfejű Idegen, és második állkapcsából egy maréknyi gyerekfogat potyogtatott Bódy lába elé. A Láncfűrészes egy véres hajcsomót dobot a fogakra. Freddynél egy kis cafat hamvas bőrdarab volt, Jason pedig egy szemgolyót szorongatott a markában.

Bódy dühében szó nélkül felkapta a lámpát, sarkon fordult, és bezárta őket a lakattal. Két napig nem nézett feléjük, de aztán már ők hiányoztak neki. Amikor a harmadik nap reggelén kinyitotta az épület ajtaját, a fény megvilágította a szörnyek engesztelő ajándékát, mely a csűr közepén, a földön hevert. A kislány karikatúrája volt, egy hevenyészett korpusz, egy esetlen rekonstrukció, egy áldozati ajándék: bőr nélküli koponya, tisztára szopogatott bordakosarak, megharapdált vagy levágott ujjak és kezek és lábak, mindez szépen elrendezve, mintha csak aludna a gyerek, de az egész még viccnek is rossz volt. Bódy mélyet sóhajtott, majd talicskába lapátolta a maradványokat, és elásta a csűr mögött. Többet nem hozta szóba az ügyet, ám úgy vélte, a szörnyek tanultak az esetből.

A tavaszi meleg sűrűsödésével, mikor kiült a ház mögötti tornácra egy foszlott kempingszékbe Alan Dean Foster valamelyik remekművével, és hallgatta a szomszédos épületből kiszűrődő halk, fenyegető morajt, eltűnődött a jövőn. Akkor már hetek óta nem érkezett új szörny, noha a gyengébb művek, a B-kategória videotékák legaljára száműzött idoljai még hiányoztak. Talán elpusztultak útközben, összerogytak a közöny táplálta erőtlenségtől, talán életre sem keltek, mert annyira soha nem voltak népszerűek, és Bódy is csak ritkán nézte újra ámokfutásukat. De a fészerbe lévők már pont elegen voltak ahhoz, hogy a férfi végre valami értelmet találjon életének. Egyedül a nők hiányoztak ebből a létből. E téren sosem volt szerencsés, talán mert túl magas volt, túl sovány, kissé ó-lábú, és mindehhez szemüveges, kerek, mindenhol gömbölyödő arc társult, mely – főképp az elálló és napfényben áttetsző fülek okán – egy soha fel nem nőtt kisfiút idézett, akit egyszerűen nem tudtak komolyan venni a nők. Amikor reggelente a tükörben tanulmányozta a látványt, felötlött benne, hogy talán haláláig a szörnyek maradnak a legközelebbi ismerősei, és ettől egyszerre érzett elégedettséget és valami tompa szomorúságot.

Egy májusi napon aztán minden megváltozott. Délután szürke esőfelhők gyűltek a völgy fölé, és hamarosan kiontották terhüket. A lágy, surrogó permet egészen sötétedésig kitartott, kész csoda volt, hogy Bódy meghallotta a kopogtatást. Épp a Masszát nézte, és elméje hátsó zugaiban ott mocorgott, hova rakná a zselészörnyet, ha hirtelen felbukkanna, amikor meghallotta a türelmetlen zörgetést. Az ajtóban két didergő lány állt.

– Elromlott az autónk, segítségre van szükségünk – mondta a szőke, és ázott pólójából kerekedő melleit előretolva bemasírozott a házba, majd körbefordult, olyan felsőbbrendűséggel és magabiztossággal, mint aki otthon van. – Jennifer vagyok.

A másik, egy törékeny, épp hogy csinos barna lány óvakodva lépett be Bódy mellett, mikor az bátortalanul invitálta. – Anna vagyok – suttogta rekedten.

– Tudna segíteni nekünk? Egy fuvarra lenne szükségünk – adta ki Jennifer pattogó hangon az utasításokat. Anna bocsánatkérően kiegészítette: – Vagy esetleg szállásra ma éjszakára. Ha nem okozunk gondot…

A háznak volt ugyan egy kisebb, Bódy által nem használt szobája, de ez a helyiség tele volt limlommal, beletelt némi időbe, míg két fekvőhelynyi teret pakoltak benne.

– Jaj, ne – sikkantott fel Jennifer, miközben a nagy, nyikorgó szekrényt tolták arrébb. – Valami van a lábamnál!

Anna óvatosan letérdelt, majd keze közé vette a szürke kis testet: – Egy egérke. Egészen elgyöngült – suttogta, aztán kivitte az udvarra, és elengedte a jószágot.

– Nincs sok ételem – magyarázkodott Bódy, közben igyekezett nem Jennifer fenekét bámulni, aki most lehajolt, és kiterített egy molyrágta pokrócot a padlón. – De persze szívesen látom magukat reggelire.

– Esetleg reggeli után elmenne az országútig? – nézett rá a lány a válla felet, megvillantva legcsábosabb mosolyát. – Az autónk, egy VW bogár, pont a maga bekötőútjánál robbant le. Szerintem maga pillanatokon belül meg tudná javítani.

– Vethetek rá egy pillantást – bólogatott készségesen Bódy.

– Nagyon szépen köszönjük – mosolyogott rá Anna, aki visszatért, és elhallotta a beszélgetés végét. – Van itt meleg víz? Meg szeretnék mosakodni.

Bódy vizet melegített nekik a tűzhelyen, beöntötte a lavórba, majd kiment a ház elé, és borúsan elsétált a csűrhöz. – Legyetek csöndben ma este és holnap reggel – súgta be az ajtó résén át a szörnyeknek. Várt egy kicsit, de nem jött semmi válasz, se egy horkantás, se egy morgás – a szörnyek némák maradtak.

Mikor visszatért, a ház finom, szappanos női párákkal volt tele, ezt ízlelve merült álomba, arcán boldog mosollyal.

Reggel először Anna bukkant fel, ásítozva, pólóban és farmerben kitámolygott a konyhába, és hálásan fogadta a pótkávét, melyet Bódy a kezébe nyomott. Kiültek a tornácra, és bámulták a bokrokból és az erdőből előgomolygó párafelhőket. Az esőfelhők már eltakarodtak, a nap szikrázva tűzött át a rengeteg résein, egyenesen Anna arcába, mely most, talán e fénytől, talán a csípős levegőtől, sokkal szebbnek és kifinomultabbnak tűnt, mint éjszaka. Bódy rájött, hogy a lány mindig csak második lehet Jennifer mellett, de ha önmagában szemlélik, akkor igazi szépség, egy mélyebb és rétegzettebb, talán titkokat is rejtő karakter.

– Mióta él itt? – kérdezte csengő hangon a férfit, és Bódy azon kapta magát, hogy csak beszél és beszél, évek óta először nyílt meg egy ismeretlen előtt, és miközben kiadta legtitkosabb gondolatait, vágyait és félelmeit, nem érzett mást csak mély megnyugvást – végre nem volt magányos.

– Elmosom – mondta a lány, mikor kis csönd állt be köztük, és elvette a kávésbögrét tőle, közben finoman Bódy kézfejéhez ért ujja, és a férfi úgy érezte, gyenge áramütés fut végig testén.

– Mi lesz a reggeli? – bukkant fel Jennifer a küszöbön, kócos hajzuhatagát igazgatva. A férfi felpattant, és a kis konyhakert felé intett. – Van friss retek, hagyma, és tojás az erdőből.

– Jól hangzik – bátorította odabentről Anna.

Míg ettek, Jennifer vitte szót. Elmesélte, hogy a barátját keresik, aki múlt hónapban erre túrázott a társaival, majd nyomtalanul eltűnt. A hatóságok tessék-lássék módon folytatták le a nyomozást, ezért Jennifer elhatározta, a saját kezébe veszi az ügyet. Anna a főiskolai szobatársa volt, az autó is az övé, és mi sem természetesebb, hogy segít a kutatásban.

– Végigjárjuk a helyeket, amiket ők is érintettek – magyarázta a szőke lány, majd kinézett az ablakon. – Az egyik éjszakai táboruk például ezekben az erdőkben volt kijelölve. Amíg elmész a kocsiért, lehet, körbenézünk.

Bódy felállt, elvette az üres tányérokat, majd elfordulva válaszolt, hogy ne lássák az arcán átsuhanó érzelmeket, úgy mint ijedtség, aggodalom, rossz előérzet, és valami bizonytalanság, olyan, amit egy nagyon erős déja vu hatás alatt élünk át: – Rendben, de a csűr környékén ne nagyon mászkáljatok. Tele van rozsdás vasakkal, meg mindenféle vegyszerrel a terület.

Nyugtalanul, hátra-hátranézve indult el a még sáros földúton. Ott álltak az ajtóban, és integettek, Anna arcán egy szomorú kis grimasz volt, Jennifer szélesen, magabiztosan mosolyogott, mint egy amerikai popsztár. Bódy bízott benne, hogy a figyelmeztetés és a lakat távol tartja lányokat a csűrtől, de míg elért az országútig, végig szörnyű képek sorjáztak fejében, képek, amelyeken vér, belsőségek és levágott végtagok voltak főszerepben.

Húsz perc alatt ért az országúthoz. Nem volt sehol egyetlen autó sem. Felsétált a legközelebbi kanyarig, ám a hegyek közé vesző betoncsík abban az irányban is üres volt. A falu felé vezető hosszú egyenes szakaszon sem látott járművet. Tanácstalanul leült az árokparton, míg arra nem jött egy magánbusz. A sofőr készségesen megállt a nagy integetésre, gondolván utasa akadt, és kissé csalódottan bizonygatta, hogy közel-távol nincs Volkswagen típusú autó az út mentén.

– Talán ellopták – dünnyögte Bódy maga elé, és visszaindult a tanyára. Míg gyalogolt, halkan és boldogan egy John Carpenter-féle szintetizátor dallamot dúdolt. Nem akarta, hogy elmenjenek.

– Nem akarom, hogy Anna elmenjen – pontosította magának félhangosan, majd komolyságot erőltetett vonásaira, mikor gyümölcsfák takarásából kibukkant a ház.

A bejárati ajtót zárva találta. Megzörgette a deszkát, majd bekiabált, de nem jött válasz. Hátrakerült, hogy valamelyik ablakon belessen a konyhába, és az udvaron tekintete azonnal a favágó tőkére fókuszált, melyre Anna fejét állította egy brutális akarat.

Bódy elkapta fejét a látványról, és arrébb támolygott, így a szilvafa körüli bokrok közt megláthatta a lány testét is.

A férfi térdre esett, és csak nyögött, mint egy kisgyerek, míg meg nem hallotta maga mögött egy halk roppanását.

Jennifer állt felette, kezében a baltával, arcán düh és gyász keveredett.

– Mit tartogatsz odabenn? – bökött állával a csűr felé, de nem vette le tekintetét Bódyról, miközben a baltát felemelte haránt, suhintásra készen.

– Én…semmit – tagadott a férfi rekedten, miközben Anna nyaksebének vörösét bámulta. – Nem akartam – folytatta, majd a szőkeségre pillantott: – Mi történt?

– Menjünk a házba – utasította őt halkan Jennifer, és Bódy kábán követte. A lány nemcsak az ajtót, hanem az ablakokat is eltorlaszolta, székekkel, az asztal lapjával, a kisszekrénnyel, így jó időbe telt, míg beküzdötték magukat. Jennifer az ablak mellé állt, és folyamatosan kifelé figyelve elmesélte, hogy épp csak elindultak az erdőbe, mikor megtámadta őket egy nagydarab fickó. Maszk volt a fején.

– Hokimaszk? – kérdezte Bódy fellobbanó érdeklődéssel.

– Azt hiszem – vont vállat a lány. A szörnyeteg Annát pécézte ki, utána iramodott, miközben Jennifer a tőkéhez rohant, kirángatta a fejszét, hogy segítsen, de akkorra már késő volt. Bezárkózott a házba, nézte, ahogy a gyilkos, mint egy trófeát vagy mint egy díszt kiállítja Anna fejét a tőkére, majd eltűnik a csűr mögött.

– Talán meglazult egy deszka, ott mászott ki – tűnődött Bódy.

– Talán el kellene magyaráznod, mi ez az egész! – förmedt rá Jennifer, és addig nézte, míg az be nem vallotta, hogy van pár vendége a csűrben. Pár veszélyes lény – majd motyogott még néhány homályos utalást a vendégek habitusáról és hajlamairól.

– Ezek kaphatták el a testvéremet is. Megölöm őket – döntötte el a lány, majd körbenézett a helyiségben, találomra felkapott egy kést és egy gyufát. – Segítesz nekem – mondta vagy inkább parancsolta, de aztán megenyhült, és közelebb lépett a még mindig kába és zavart Bódyhoz: – Ugye segítesz? – sóhajtotta, és a férfi megérezte, hogy milyen édes a lehelete.

Kióvakodtak az udvarra, ahol Jennifer letakarta Anna fejét egy szemeteszsákkal, de előtte gyengéden félresimított egy barna tincset a halott homlokából. Aztán a csűrhöz mentek, ahol a lány szakértő szemmel körbepásztázta a bokrok közt rejtőző lomokat. – Az autógumik. Körberakjuk vele az egész épületet – mutatta. – Aztán jöhet a benzin.

Bódy csak állt mellette, nem mozdult, kavarogtak benne az érzelmek és a gondolatok. Végül kinyögött egy kérdést: – Biztos, hokimaszk volt rajta?

Jason volt a kedvence. Nyolc évesen látta először, egy elmosódottá másolt, hangalámondásos verzióban a Péntek 13-at. Egyszerűen nem akarta elengedni Jasont. Igazából a többieket se, ezért felöltött benne, hogy csak azt kellene megbüntetni, aki ezt tette Annával, és a…

– Nem mindegy? – vágta el a lány dühösen a gondolatai menetét. – Ahogy elmondtad, ezek mind gyilkosok, vérengző állatok, nem érdemel kegyelmet egyik sem. Ne tétovázz, tedd meg Annáért – odalépett hozzá, és megfogta a férfi kezét, megszorította, és Bódy most megértette, hogy Jennifer egy erős lány. – Vagy tedd meg értem – kérte csillogó, majdnem könnyes szemmel. A férfi kelletlenül megindult, megragadta a sárba jó mélyen beágyazódó gumikereket, és a csűr ajtajához görgette. Majd így tett a többivel is, míg végül az egész épület körül lett bástyázva velük. Jennifer közben végignézte a benzineskannákat, és mutatta neki, melyikben van még. Bódy megöntözte a gumikat benzinnel, és ekkor hallotta meg, hogy odabenn mocorgás, hörgés, nyögés kél.

– Siess, megérezhették a benzinszagot – sürgette Jennifer, kezébe nyomva a gyufát. A férfi kivett egy szálat, és a lakattal lezárt ajtóhoz lépett. Az ajtó résén át egy maszkkal keretezett szem meredt rá.

– Sajnálom – mondta Jasonnek Bódy, de fel kellett idéznie magában Anna ujjainak érintését, hogy végi tudja húzni a gyufaszálat a doboz oldalán. A gumikba maró láng dühösen és magasan csapott fel, eltakarva azt a felejthetetlenül gonosz szemet előle, majd forróság és fekete füst terített be mindent. Bódy hátrált, egészen a némán figyelő Jennifer mellé. A lány arcán elégedetten nézte, ahogy a tűz belekap a fába, hallgatta a szörnyek mind riadtabb üvöltését és hörgését, majd körbement, sietve ellenőrizte mindenhol, hogy a lángoló fal kitart, és hogy nincs menekvés, végül visszatért a földre rogyott Bódyhoz, mellé térdelt és átölelte.

– Megcsináltad! – súgta izgatottan a fülébe, és a férfi megérezte, hogy a lány mellei milyen furcsán és érdekesen rugalmasak, akaratlanul is lenyúlt, megfogta az egyiket, közben szájuk egymásra tapadt, majd elfeküdtek a füvön, és ott, a lángok előterében, a füst csípősségével mit sem törődve, a sikoltozás és vonyítás aláfestő zenéjére kúrtak egy nagyot.

Épp, amikor végeztek, a tető és a jobb oldali fal beomlott, szikraeső lövellve az égre, és ez elvágta az utolsó hangot, a Predátor csalódott üvöltését. Már csak a tűz zúgott megállíthatatlanul.

Jennifer felhúzta a melltartóját, és a nadrágját kezdte cibálni, ügyet sem vetve a törökülésben gondolkodó Bódyra, akinek a pillantása most a fűben heverő kisbaltára esett. A baltafej alatt, a nyélen sötét foltok voltak.

– Nem mostad le rendesen – jegyezte meg a férfi. A lány épp övét csatolta be, a mozdulat félbe maradt.

– A baltát. Még látszik a vér rajta – bólintott Bódy, majd felállt, és begombolta a sliccét, közben Jennifer hideg és közönyös szemébe nézett. – Nem is volt autótok, ugye? Nem is autóval jöttetek, hanem gyalog…– a mögöttük recsegő tűzhalom felé intett – …mint ők.

– Igen – vallotta be a lány. – Úgy jöttünk, mint ők.

– És megláttátok, mi van a csűrben – folytatta a férfi, miközben felnézett az égre kígyózó fekete füstoszlopra.

– Csak én – pontosított Jennifer.

– Miért csináltad? – kérdezte tőle Bódy, noha már tudta, már akkor tudta, amikor megpillantotta őket ázottan az ajtóban, egy évezreddel ezelőtt.

– Tudod, hogy miért – felelte dacosan Jennifer, és a tűzhöz sétált, egészen addig, amíg bírta a meleget. Az arca azonnal kipirult tőle, és most még szebb volt, mint valaha.  – Ő volt az „utolsó lány”. Az okos, jószívű és érdekes személyiség. Ő lett volna a társad. Ő az, aki mindig megmarad a végére, akit nem tudnak elkapni, legalábbis az első részben, mert elmenekül, elszalad, és él, boldogan és egészségesen…

Megfordult, és végigmérte Bódyt: – Ő az, akit igazán sajnáltál volna – jelentette ki szomorúan, majd tehetetlenül széttárta a karját: – És én?

Bódy nem válaszolt, mire Jennifer folytatta: – Én lettem volna, akit elkapnak, és megölnek, brutálisan, véresen de mégis szexin. Én lettem volna az ostobán sikoltozva és hiába menekülő jócsaj, aki csak azért kell, hogy legyen egy áldozat, akit igazából lehet sajnálni, mert micsoda pazarlás már, nem? – gúnyosan mosolyogva megemelte melleit. Bódy nem válaszolt, zavartan elfelé nézett. Jennifer kivárt, majd megrázta fejét: – Nem, ezt nem engedhettem meg. Élni akarok. Ez egyszer én akarom túlélni.

Hallgattak egy sort, végül Bódy elégelte meg, felsóhajtott, és így szólt: – Gyere, temessük el Annát.

És így tettek, talicskába raktak a maradványokat, és eltemették a kislány mellé. Mikorra végeztek, a tűz is zsarátnokká silányult, másnapra pedig hideg hamu lett, amiből Bódy kipiszkált pár érdekes koponyát, és felrakta őket egy polcra a házban, és bár Jennifer ennek eleinte nem nagyon örült, később, évek múlva egészen megbékélt vele.

vége

Van kb kétezer-ötszáz könyvem a fővárosban, és még ötszáz vidéken, a szüleimnél, a gyerekkori szobámban - lásd a kép - porosodó hátrahagyott, elárult könyvek, kamaszkorom könyvei, melyeken felnőttem. Úgy számolom, nagyjából a harmadát olvastam ennek a háromezer kötetnek. És ami igazán rémisztő, számoltam azt is, hogy tavaly huszonnégy könyvet olvastam el, és bár köztük volt Ayn Randtől az "Atlasz vállán" című monstrum is, tény, hogy nem lesz elég időm. Mert még mindig, mindennél nagyobb élvezetet jelent egy frissen vásárolt könyvet kézbe fogni, nézegetni, átpörgetni, elolvasni az első mondatát...aztán berakni a "majd elolvasom" kupacba.

A Darwin-lényről itt írtam először. Azóta nem engedett az ideája, ahogy a testvériség tagjai sem képesek szabadulni tőle. Vigyázzunk vele, bármire képes, vagyis óvatosan az olvasással!

A Könyvtáros Testvériség vége

A könnyű reggeli hűvösségben a város felett terjengő keserű füstszag beburkolta Pétert, miközben a közvilágítást immár örökre nélkülöző félhomályos utcán a könyvtár felé botorkált. Nagyon sokan tartottak akkoriban csirkét, malacot, még a panellakások erkélyein is, nem csoda, hogy a halálra szánt állatok visítása meg-megtörte a polgárok egyébként sem nyugodt álmát. Péternek amúgy is éber éjjelei voltak, mivel szüleitől örökölt nagy faágya, melyen valószínűleg fogant, recsegett-ropogott minden kis fordulatra, akár egy öreg árbocos hajó a viharos vizeken. A könyvtáros reggelente úgy imbolygott a járdán, mint egy tengerből kiábrándult matróz, bár azt senki nem tudhatta, hogy rosszkedve, mely kiült aszkétikus, sápadt, szakálltól keretezett arcára, a Könyvtáros Testvériség sorsa feletti aggodalomból fakad.

János ugyanis már egy hete nem adott életjelt magáról. Pont azóta, hogy azt írta nekik a naponta két órát üzemelő központi e-mailes szolgáltatáson keresztül, hogy: Megtaláltam.

A könyvtáros a reggel első fényeinél nyitotta ki a város szívében lévő épületet, belépett a por- és papírszagú előtérbe, és a fali kapcsolókon feltekerte a termosztát. Látszott a lehelet, a lámpák rebbenve életre kelő fényében, vagyis most épp volt áram, így ujjait a rezsó és a teafőző felett megmelegíthette a kis konyhahelyiségben.

Egyedül ő dolgozott már csak a könyvtárban. A többiek szép lassan elpárologtak a második nagy válság évei alatt, ki vidékre ment, ki külföldön próbált szerencsét, de volt olyan is, aki egyszerűen beleroppant a szegénységbe és a kilátástalanságba. A pszichológusok ez utóbbi jelenséget Válság-depresszióként azonosították, és úgy vélték ez a legszörnyűbb hozadéka a közgazdászok által csak 212-nek nevezett jelenséghalmaznak, ahol a 21 a századot, a 2 pedig a 2008-as válság utáni második hullámot jelentette. Híradások szóltak arról, hogy e lelki kór mind szélesebb körben és mind változatosabb formában támadja az emberi elmét, a kreativitás kiölésével, a folyamatos szorongással és mind súlyosabb fizikai nélkülözéssel megtöri a legbátrabb nemzeteket is. Péter és a Könyvtáros Testvériség másik két tagja mindebből főképp annyit érzékelt, hogy elmaradtak előbb az olvasók, aztán a bér, végül a munkatársak is.

Ők hárman, a Testvériség tagjai viszont a helyükön maradtak, és akár a hegyvidéki kolostorokba húzódó középkori szerzetesek, dacosan és sértődötten kitartottak. A központi e-mailes rendszerben találtak egymásra, Péter egy könyvtárközi kölcsönzésben Jánostól megkérte Arisztotelész vígjátékokról szóló írásait a Hausmann-féle fordításban, mire a nyilvános levelezésbe bekapcsolódott Mihály, aki inkább a Péterffy-fordítást javasolta, noha János szerint az inkább átirat volt, ebből vita, majd beszélgetés majd barátság született. Mivel az ország három, egymástól lehetetlenül messzire eső városaiban éltek, a fizikai kapcsolat szinte megoldhatatlannak tűnt akkor, mikor a benzint jegyre adták, a vonatok pedig rendre kisiklottak a rémes állapotban lévő síneken. Maradt az e-mailes rendszer, mely az internetszolgáltatás utolsó bástyájaként a könyvtárakban, polgármesteri és kormányhivatalokban, a rendőrségen és a katonaság épületeiben működött már csak napi pár órában. A lakosság egyáltalán nem férhetett hozzá, bár tény, hogy nem is érdekelt már senkit ez a fajta kommunikáció, mely csúfondárosan emlékeztette az embereket a nem is oly régi múltra, mikor még azt hitték, elérhetnek mindent és mindenkit a bolygón.

Míg Péter a forró vízben ázó tealeveleket bámulta a konyha sárga fényében, eltűnődött, kitől származott a Testvériség ötlete, de aztán arra jutott, közös akarat volt, egy hősies, mindennel szembemenő gesztus, melyet a triumvirátus tagjai feltétel nélkül fogadtak el. Ugyanakkor rém egyszerű volt az egész: arra szövetkeztek ők hárman, hogy a helyükön maradnak a végsőkig. A könyvtárban. Olvasnak, és megosszák egymással az ismereteket. És ha erre már végképp nem lesz mód, mert az áramszolgáltatás is megszűnik, visszatérnek a galambokhoz, az ég küldötteihez, melyekből Péter már be is szerzett hármat. Apja hajdani műhelyében, az ismeretlen rendeltetésű gépek és szerszámok, e fölös áramzabálók közt tartotta őket, ott turbékoltak és bámultak rá csillogó, lelkes szemmel, mikor a vizüket cserélte, vagy magot öntött nekik. Talált jó pár könyvet az állományban, melyek a reptetésükről és a tartásukról szólt, és úgy vélte, képes lesz megoldani a levelezés problémáját. A másik kettő ugyancsak dolgozott ezen, de aztán közbejött ez az egész a Darwin-lénnyel, és aztán mind jobban belegabalyodtak, és aztán János eltűnt.

Kitöltötte a teát egy bögrébe, aztán a poros lépcsőn felment az emeltre, át a folyóirat részlegen, a szórakoztató irodalomig. Itt rövid keresés után megtalálta a Mihály által említett kötetet, majd beledőlt az egyik puha fotelbe, melyet az újságot olvasó és társaságot kereső nyugdíjasoknak helyzetek ki hajdan. A könyv egy orosz tudományos-fantasztikus regény volt, asztronauta hősei ismeretlen bolygón kényszerleszállást hajtanak végre, ahol bár a vegetáció buja, egyetlen állatot sem találnak. Az űrhajósok érzik, valami figyeli őket, valami nagy és nyomasztó dolog a fák közeiből, ám ahelyett, hogy óvintézkedéseket tennének, napokig csak vitatkoznak a szocialista ember erkölcsi problémáiról, a tudomány és a művészet küldetéséről az új világrendben. Péter előző este odáig jutott, hogy az egyik űrhajósnak nyoma vész az éjszakában, és társai hirtelen ráébrednek, hogy mind meg fognak halni.

Péter felpillantott a mondat végéről, bele a könyv- és porszagú levegőbe, és eltűnődött, vajon Mihály milyen titkos jelentés, rejtett célzat okán javasolta olvasásra e regényt.

Mihály vizsgálta a huszadik századi irodalmat, Péteré volt a középkor a romantikáig, míg János az ókort és a szent iratokat vállalta a Darwin-lény utáni kutatásban. A könyvtáros letette maga mellé a súlyos kötetet, és ivott a teából. Felidézte magában, mikor először szóba került a lény a levelezésükben.

János hozta fel Maupassant novellája kapcsán. A „Le horla”-t akarta újrafordítani, és kíváncsiságból elkezdte kutatni a műben felbukkanó halhatatlan, testetlen fenyegetés eredetét. A francia novellista naplóbejegyzéseiből rájött, hogy Maupassant nagyon komolyan foglalkoztatta ez a láthatatlan, de a világunk szövetében nagyon is valósan megbújó szörnyeteg képe. Úgy vélte, vándormotívum, melyet öntudatlanul több irodalmi mű is feldolgozott az évszázadok folyamán. János ennek nyomán indult el, és mikor megosztotta társaival a kutatása korai eredményeit, az elmélet hármójuk közt akaratlanul is továbbfejlődött és szárba szökkent.

– Hahó! – hallatszott lentről egy gyönge női hang, mire a könyvtáros felpattant, lesodorva a kötetet a székről. A korláthoz lépet, és óvatosan lenézett. A korlát korhadt volt néhány helyen a tető résein át becsöpögő esővíz miatt.

Egy fiatal, szőke, törékeny lány állt az előtérben, nagy, rá egyáltalán nem illő piros, kapucnis kabátban, fekete farmerben és katonai bakancsban. Alakja valamiért ismerősnek tűnt Péternek, de éhes, sovány arca ismeretlen volt számára. Az üvegtetőn át ráömlő gyenge fényben sápad volt ez az arc, ugyanakkor arisztokratikusan esendő is, ahogy a guillotine-ra váró hercegnő felsőbbrendűségével körbefordult.

– Van itt valaki? – kérdezte most erősebb, csengő hangon, mire Péter felemelte a kezét, és válaszolt, hogy igen.

Mihály javasolta, hogy kutassák fel a rejtőzködő lény nyomait a világirodalomban. Biztos volt benne, hogy olvasott már róla, és kapásból megemlített egy Stephen King novellát, Dosztojevszkij vagy Tolsztoj egy kísértettörténetét, Lovecraft egész életművét és Ambrose Bierce valamelyik kisregényét. János természetesen pártolta az ötletet, míg Péter úgy vélte, az olvasók nélküli könyvtár ideális helyszíne lehet egy ilyesféle kutatásnak, és így még az idő is jobban telik talán. Mert az időt akkor már csak a segélyosztás heti két napjával mérte, és ez a fajta kisszerű, beszűkült látásmód egyre inkább aggasztotta. Jót fog tenni, ha valamivel eltereli a gondolatait a saját és a világ helyzetéről, főképp, hogy élete egyébként totálisan üres volt, mert komolyabb barátnője nem volt már évek óta. Ők hárman a könyvekkel voltak jegyesek, ahogy ezt egyszer Mihály félig viccesen, félig keserűen és csipetnyi öniróniával megjegyezte.

Miben segíthetek, kérdezte Péter, míg lefelé lépdelt a nagy széles lépcsőn, és a lány alakja egyre inkább közeledett, és ettől úgy érezte, mintha egy nagyon költséges amerikai film egy jelenetét nézné sajátos, szubjektív kameraállásból.

– Egy könyvet keresek – válaszolt a lány, miközben figyelmesen végigmérte a férfit, majd lépett egyet hátra. Akkoriban a nők már óvatosak voltak az idegen férfiakkal, még a köztereken is.

Van itt jó pár könyv, bólogatott mosolyogva a könyvtáros, majd szakállába túrt, száját babrálta, hogy rejtse zavarát. Aztán megkérdezte, mi a könyv címe.

– Nem vagyok tag – jelentette ki a lány dacosan, és a pulthoz sétált, ahol hajdan Annamari és Norbert, a két könyvtáros ült, ők fogadták a belépőket, az ő joviális és kedves arcuk várta a könyvbarátokat. Annamari elköltözött a szüleihez, akiknek volt valami földjük, és segített paradicsomot, krumplit termeszteni, Norbert pedig a folyóba ölte magát nem sokkal azután, hogy megszűnt a fizetésük.

Péter sietve kijelentette, hogy nem ragaszkodik a tagsághoz, majd a pult mögé lépett. Persze, arra is van lehetőség, hogy a hölgy beiratkozzon, tette hozzá, és egy tagsági nyilatkozatot és tollat tett a lány elé. Az sokáig nézte mindkettőt, majd megrázta fejét: – Inkább nem, ha nem baj. Csak elvinném azt a könyvet. És itt hagyok valamit zálogba – azzal kabátja belső zsebébe nyúlt, és kitette személyi igazolványát a férfi elé. – Már úgysincs rá szükségem. – Az utolsó mondatot olyan furcsa magabiztossággal mondta, hogy Péter megborzongott.

Egyébként is rosszak voltak az idegei, és ez összhangba volt azzal, ahogy mind jobban beleásták magukat a Darwin-lény utáni kutatásba. Nagyon gyorsan, pár hét alatt rájöttek, hogy a szörnyeteg valóban ott van minden korban. Ott lapul az emberiség irodalmában, a versekben, az eposzokban, szónoklatokban, a regényekben. Néha egész nyíltan, néha nem is központi, de fontos szereplőként, például Duma-nál a miladyt kivégző hóhér alakjában, néha csak a háttérben, egy mellékszereplő, egy árny, egy sejtés egy látomás, vagy egy töredékes álomleírás formájában. De mindig ott van a legyőzhetetlen, szinte láthatatlan és emberfeletti veszedelem képe.

Péter megkérdezte, melyik könyvről van szó, miközben az igazolványt egy fiókba tette.

– „Mítoszok és legendák a mesékben” – bólintott a lány. – A nagymamámnak kell. A szerzőt sajnos nem ismerem.

A könyvtáros a kézi katalógushoz sétált, és keresni kezdte a könyvet. Jobb szerette ezt használni a számítógép adatbázisa helyett. A Darwin-lény utáni kutatás során is mindent kézzel bányászott elő, miközben végigbogarászta a középkori legendákat és himnuszokat, hosszú estéket töltött a barokk dráma főgonoszainak kijegyzetelésével, aztán az angol klasszicista regény sövényútvesztőiben bolyongjon a havas téli éjszakákon, elborzadt a reneszánsz dráma antihőseinek tettein, míg el nem jutott a romantika szörnyetegeihez, amikor már aludt az értelem odakinn, a városban. A szűken vett középkor ezer évéből hat avagy hét nyomot talált, a rákövetkező négyszáz évben viszont megsokasodtak a lény felbukkanásai. Kísértetregényekben, francia farkasember legendákban, gótikus rémhistóriákban minduntalan ott van a homályban az a végső mozgató, a gonosznál is rosszabb lehetőség, amit a Darwin-lény jelentett hármójuk képzeletében.

Meg is van, jöjjön utánam, jelentette ki Péter, majd a földszinti irodalomtudomány szekcióhoz ballagott, és rövid keresés után a lány kezébe nyomta könyvet. Az belepörgetett, aztán hálásan pillantott fel rá. – Köszönöm.

A könyvtáros biccentett, és közölte vele, hogy két hét a kölcsönzési idő, de mivel nem valószínű, hogy az elkövetkező száz évben keresné valaki ezt a könyvet, maradhat akár egy hónapig. Miközben megindultak a kijárat felé, megkérdezte a lányt, mire kell a nagyanyjának a mű.

– A meseirodalomban felbukkanó motívumrendszereket kutatja…vagy valami hasonlót. Mielőtt mindez bekövetkezett… – körbemutatott karjával, a mozdulat íve a végén megtört –…a doktorijára készült. Most már nincs meg az egyetem se, ahol doktorizhatna, de ő nem adja fel. Megírja a disszertációját, bármi áron.

A nagykapunál megtorpant, mivel kintről részeg kiáltozás szűrődött be. Nagyon sokan olcsó szeszekhez menekültek akkoriban. A házilag kotyvasztott alkohol néha megvakította, máskor megőrjítette elfogyasztóját. A lány riadtan pillantott a könyvtárosra, a kapott könyvet pajzsként szorította mellkasához. – Megtenné, hogy elkísér a nagymamámhoz? Alig pár utcányira lakik. A csípőproblémái miatt már nagyon nehezen közlekedik, alig kel ki az ágyból.

Péter elnézte a sápadt és reménytelen arcot, és felsejlett benne, hogy meg tudná szeretni a lányt. Igent mondott, majd kitárta a könyvtár ajtaját, és kiléptek a napfénybe.

A kutatási eredményeiket hetente egyszer összegezték. János, a lény felfedezője vezette a jegyzőkönyvet, ő regisztrált minden felbukkanást. A lény vándorlásának hipotézise is tőle származott, a másik kettő csak kiegészítette a részeket. Míg Péter a lány mellett baktatott az egyébként néptelen délelőtti utcán, kerülgetve a szeméthalmokat, melyeket az emberek – mióta megszűnt a szemétszállítás – a házuk előtt növesztettek, felidézte magában a szörnyeteg evolúciós útját.

– Maga miért dolgozik még? – kérdezte tőle a lány akaratlanul is lehalkítva a hangját. Péter megvonta a vállát, majd azt mondta ugyancsak fojtott hangon, hogy nem tud mást elképzelni, mást, amivel kitölthetné a napjait. Egy érdekes kutatásban van épp benne, ez mozgatja az elméjét is. Valószínűleg ő, és a lány nagymamája mindketten hisznek abban, hogy egyszer még lesz értelme annak, amit most csinálnak.

– A nagymamám mániákus. Néha félek tőle – jelentette ki a lány. – Azt hiszem, elvesztette a kapcsolatát a valósággal, és valaki más lett belőle. És szerintem semmi nem lesz olyan, mint régen. – Ezen eltűnődött, és megállt, mielőtt befordultak egy sarkon. Kikukucskált az épület mögül, majd visszanézett a férfira. Sápadt arca most elszürkült. – Inkább menjünk másfelé – kérte a férfit. Péter bólintott.

A Darwin-lény, a szörny, ami az irodalomban létezik és műről műre vándorol, maga a tökéletes ragadozó, melyet lehetetlen elpusztítani, mert ő a csúcsa a teremtett világnak. Igen ám, de János itt hozta be Szent Anzelm istenérvét: Et certe id quo maius cogitari nequit, non potest esse in solo intellectu. Si enim vel in solo intellectu est, potest cogitari esse et in re, quod maius est – vagyis, fordította le nekik az e-mailben: „Egészen biztos, hogy aminél nagyobb nem gondolható el, az nemcsak az értelemben található meg. Ha ugyanis legalább az értelemben létezik, akkor elgondolható róla, hogy a valóságban is létezik, ez pedig nagyobb.” A lény tehát eredetileg a fizikai világban kellett hogy éljen. A szibériai sztyeppéken. Az afrikai sivatagokban. A germán erdők mélyén. Az összes eposz és ősi ének és mitológia említi, gondoljunk csak az erümanthoszi vadkanra vagy Fenrirre vagy Azazelre vagy Széthre. De a Darwin-lény nemhiába volt a csúcsragadozó. Ravasz volt és ravaszsága tökéletes alkalmazkodóképességgel, evolúciós varázslattal társult. Rájött, hogy az új faj, melynek dalaiba és hiedelmeibe alakja beköltözött, előbb-utóbb képes lesz megsebezni a testét. Ezért átvándorolt abba a világba, ahol nem kaphatjuk el a fegyvereinkkel. Ahol a dárdáink, kardjaink, golyóink nem okozhatnak kárt benne. A szövegek világába.

– Én például kertészkedem a házunk mögött, és segítem az öreg szomszédokat – fecsegte a lány, míg megkerülték a teret, ahol azok a férfiak, akiket látott, folytatták azt, amit nem kellett volna megtenniük. Így távolról, de nem elég távolról hallhatták a sikoltozást is. Ez dicséretes, jegyezte meg Péter, az, hogy valamit tenni akar a környezetéért. De a könyvtári munka semmivel sem alávalóbb a való világban végzett igyekezetnél. Az irodalmi szövegek tanulmányozása, az elme munkája legalább olyan fontos, mint a fizikai aktivitás.

A lány sokáig, egy egész utca hosszat hallgatott, talán Péter szavain töprengett, végül kibökte: – Ebben csak az hisz, aki meg van győződve arról, hogy a könyvek fontosabbak a valóságnál – hangjában némi bosszúság csengett. Megálltak egy földszintes családi ház rozsdás kerítésénél. – Ám úgy tűnik, a világgal szemben a képzelet vesztésre áll – lökte be a kaput a lány, és előre ment, felszaladt a néhány fokos lépcsőn. Péter elnézte piros kapucnis, kislányos alakját, és hirtelen nagyon ismerősnek tűnt számára. Mintha már látta volna ezt a képet valahol. A lány kitárta bejárati ajtót, és intett neki: – Tessék, fáradjon be a nagymamám házába.

Péter vonakodva lépdelt előre, fel a lépcsőn, át a küszöbön, be az épületbe, mely egyetlen hatalmas helyiségből állt, és amikor meglátta az ágyat a túlsó végében, azonnal tudta, hogy hol van, hogy csapdába esett, még azelőtt tudta, hogy az ajtó becsapódott mögötte, a félhomályba zárva őt, összezárva az ágyban gomolygó, nagymamának tűnő szörnyeteggel, a Darwin-lénnyel.

Nem is sejtette, hogy mindezt én, Mihály írom, aki miután János eltűnt, időt és fáradtságot nem kímélve eljutottam hozzá, egy hétig tartott, szekerekkel és rengeteg gyaloglással, de megérte, mert rátaláltam a testére, a könyvtár lépcsőjén feküdt, kezében a könyvvel amit utoljára olvasott, Kingtől a „Cujo” volt, és tudtam, azonnal tudtam, amikor megláttam a testén a harapásnyomokat, hogy nem az elszaporodó vadkutya falkák ölték meg, hogy a szörnyeteg ölte meg, aki kapcsán elfeledtünk egy dolgot, azt, hogy ha a lény egyszer el tudott bújni az irodalom szövetében, akkor ezt visszafelé is képes megcsinálni, vissza is tud jönni, a mi világunkba, ha a szükség, ha az érdeke úgy kívánja, mert bár János testét százhét harapásnyom szabdalta, de a szíve állt meg, az arcán pedig olyan borzalom ült, melyet nem láttam még emberén, nem csoda, hogy nyomban, időt nem vesztegetve leültem János számítógépéhez, az emeleten volt, egy kis lyukban, ahol élt, és megírtam ezt a történetet Péterről, feláldoztam benne őt a lénynek, hogy én megmeneküljek, majd e-mailben elküldtem neki, de aztán szétküldtem a központi kormányzati címlistán keresztül mindenkinek, aki még rendelkezett internettel, rendőröknek katonáknak, hivatalnokoknak, hogy mind olvassák, hogy mind olvassátok, és ti legyetek a Darwin-lény következő áldozatai, mindegy kicsoda, csak ne én, mert tudom, itt van a nyomomban, a sarkamban, most, hogy rájöttünk titkára, most, hogy ti is megismertétek a létét és hatalmát, el fog kapni bennünket, mindannyiunkat, mert.

2017

A "szellem" címkéjű sorozat novelláiban nem kísértetekről írnék, hanem a teremtő értelemről, melynek léte vagy hiánya néha sokkal rémisztőbb a túlvilági teremtényeknél. Észak és ez a fajta értelem együtt monomániás témáim, és a Várostól elrugaszkodva ez most akár egy újabb ciklust eredményezhet. 

Az ősz utolsó napja

Míg fölfelé autóztak a hegyek közt a vendégházhoz, a nő megkérdezte a férfit, hogy szerinte hány darab almamagot kell megenni ahhoz, hogy a bennük lévő cián halált okozzon, mire a férfi csak a vállát vonogatta, közben a rádiót babrálta. Itt, a határ mentén már sok szlovák nyelvű adó is bejött, érzelmes, a kései kilencvenes éveket idéző popszámokat harsogtak, és erről a férfiban felötlött egy gondolat, hogy a házasságuk olyan, mint a válogatáskazetták, melyeket annak idején a nőnek készített, kamaszkorukban, amikor még igazán szerelmes volt. Időről időre a padláson vagy a garázsban a kezébe akadt egy ilyen kazetta, és ilyenkor izgatottan keresett egy olyan készüléket a lomok közt, melyeken le lehetett játszani a szalagot. Amikor elindult a zene, az első pár szám még megdobogtatta a szívét, és torkában gombóccal érezte, előjön naiv és meghatóan őszinte fiatalságának minden szépsége a hangok mögül, de aztán hirtelen unalmas lett a dal, beletekert a számba, ugyanígy tett a következővel, az ötödik darabnál pedig már a kezdő taktusoknál elege lett a dallamból, hogy aztán végül egy határozott mozdulattal kapcsolja ki a magnót, és üljön percekig értetlenül a készülék mellett.

A svéd tájakat időző rönkház, melyet hétvégére lefoglaltak, hogy egy kicsit kikapcsolódjanak, egy falu feletti meredek hegyoldal tetején volt, gyönyörű kilátással a környékre, a távolban, két hegy karéja mögött még a Tátra lomha, sötét foltja is látszott. Szűk földút vezetett fel a faluból a házig, a vadászruhás tulaj az ajtóban várta őket, a kéményből gomolygott a füst. A férfi megborzongott, ahogy kiszállt az autóból. Deres volt a gyep, pedig tizenegy is elmúlt már, benne jártak az októberben, csontjaiban érezte, hogy hideg és kegyetlen lesz hamarosan az időjárás.

A barátságos és komótos tulaj körbevezette őket: nappali, oda nem illő ikeás bútorokkal, konyhasarok, étkező, fürdő, vécé, az emelten pedig a hálószobák. Az erdő ilyenkor gyönyörű, mondta az idős férfi szélesen mosolyogva vastag bajsza alatt. Kutyája, egy öreg, kopott szőrű vizsla az ajtóból figyelte őket, vizes, szomorú és mindent megértő tekintettel. A csipke a hét elején fagyott, lehet szedni teának, a kökény is elég jó, gomba már nem igen akad, de ha gyűjtenek is, inkább hozzák be a faluba, mutassák meg neki, és itt mondta a házszámot. A férfi bólogatott, noha nem nagyon figyelt rá. A másik még elmagyarázta, hogy a három, a háztól induló ösvény merre vezet, mélyen belevésődve a környező erdőkbe. Aztán lefelé mutatott, hogy ott, lejjebb a völgyben van egy romos épület, néha falusi gyerek szoktak rajcsúrozni, ha gond van velük, hangosak, csak szóljanak neki, és egy cetlin átadta a nőnek a mobilszámát. A nő megköszönte, majd bezárta mögötte az ajtót, aztán beledőlt az egyik nyikorgó fotelbe, és csak nézett maga elé.

A férfi behordta a cuccokat a csomagtartóból, felvitte az emeltre, a nagyobb hálószobába, majd kipróbálta a két, összetolt ágy közül a bal szélsőt. Nem nyikorgott. Harminc centire eltolta a másiktól. Odalent a nő a konyhában csörömpölt, teát főzött, amikor a férfi megállt mögötte, mutatta, hogy van szárított bodzavirág, abból csinált teát. Nagyon jól felszerelt konyha volt, egy komplett ebédet össze lehetett volna benne rakni, de a férfinak eszébe jutott, hogy igazából alig hoztak valami élelmiszert. Begyújtott a nappaliban lévő kandallóban, majd a lángok előtt, a vaddisznóbőrön térdelve, kezében egy darab fával megbabonázva bámult a lobogásba. Lassan átmelegedett, akár egy küszöb előtt szorult bogár, ami végre bejut a biztonságot jelentő épületbe, és ettől visszatért belé az élet, úgy érezte, cselekednie kell, ki kell szakadnia ebből a mélabúból, mely napok, hetek, hónapok sőt, talán évek óta uralkodik már rajta. Amikor a nő hozta a teáját, felállt, és megkérdezte tőle, nincs-e kedve járni egyet a három ösvény egyikén. A nő hosszan nézett a szemébe, közben kortyolgatva a teát, kis, elégedett sóhajtásokkal, melyeket régebben a férfi imádott, most inkább már idegesítette. Aztán a nő azt mondta, menjen csak egyedül, majd délután elmennek ketten, most még befejezné a regényt, melyet olvas, már csak száz oldal van hátra, és egyszerűen képtelen várni vele. A férfi bólintott, felhörpintette a teát, majd felvette vastag, drága dzsekijét, és kilépett az ajtón.

Találomra indult el, a legszélső ösvényen, befelé és mind mélyebben a rengetegbe, aztán dacosan letért a csapásról, egy szűkebb, vadak által vájt nyomon haladt lefelé, míg el nem ért egy széles földúthoz, mely sziklás hegyaljba vezette őt, ahol egy rom állt a fák közt. Az épületcsonkot benőtte a gaz, és mielőtt közelebb mehetett volna hozzá, gyerekhangok ütötték meg fülét a közeli patakmederből.

Három fiú volt, köveket, nagy, súlyos, lapos köveket gyűjtöttek egy halomba a kiszáradt patak partján.  Mit csináltok ti itt, kérdezte tőlük élesen a férfi. Tíz év körüli srácok voltak, az egyik roma, mind a hárman koszlott, rongyos ruhát viseltek, arcuk beteges, sovány és riadt volt. Pár másodpercig szótlanul bámultak a férfira, majd egymásra néztek, végül az egyik kinyögte, hogy a lány ellen gyűjtik. A lányt akarják megdobálni vele. Milyen lányt, kérdezte a férfi, mire egymás szavába vágva kezdtek hadarni, hogy az épületben van, kikötözték a radiátorhoz, megharapta valami, és megváltozott, ők találtak rá az erdőben, már napok óta keresik a szülei, de jobb, ha nem találják meg, ha megharap valakit, akkor átadja a betegséget, és akkor az elterjed mindenhol, és ők ezt nem engedhetik, mert a lány nagyon beteg, valami kórt hordoz, nem normális, egyszerűen nincs ilyen ember. A férfi megfordult, és a romos épületre mutatott, ott van, kérdezte, mire az egyik fiú bólintott, mire a férfi azt mondta nekik fenyegető, felnőtt hangon, hogy maradjanak itt, ne menjenek sehova, majd elindult az épület felé.

Bányaüzem kiszolgáló helyisége lehetett, a mellette lévő sziklás emelkedő oldalát gépkarmok marták fel, és elszórva, halmokban kődarabok fehérlettek az erdőben. A férfi megállt az épület egykori ajtajának keretében, és hallgatódzott. Nyugtalanság szállta meg, érezte, hogy az adrenalin lábaiba áramlik, hogy tudjon szaladni, futni, ha kell, és a fülébe dobolni kezdett a vére. Aztán belépett a hűvös és félhomályos térbe, és elkurjantotta magát, hahó, vagy valami ilyesmi, mert a vége szégyenlős torokköszörülés lett. Nem jött válasz, mire megindult előre, és csak kétszer kellett ki és belépnie helyiségekbe, hogy rátaláljon a lányra.

Valóban a radiátorhoz kötözték hátrafeszített karjait, egy nem túl vastag zsineggel. A padlón ült, a mögötte lévő üres ablakkeretből szórt, sárgás fény öntötte le vézna alakját. Farmer, félcipő és egy túl nagy póló volt rajta, a póló válla barnállott a vértől, a harapás körvonala átderengett húsán és a szöveten. A lány mozdulatlanul nézte, ahogy a férfi megáll vele szemben, borzas haja szemébe, ezekbe a hatalmas, barna nyílásokba hullt, de nem tudta kisimítani hátrakötött kezeivel, igaz, úgy tűnt, nem is zavarja a dolog, nyugodtan ült a sarkain, kicsit előredöntve felsőtestét. Tizenkét éves lehetett, túl higgadt és túl komoly ahhoz képest, ami vele történt. A férfi megállt előtte, majd leguggolt, hogy szemük egy magasságba kerüljön. A lány feljebb emelte a fejét, így ez már megvalósult, majd olyan hangon szólalt meg, amitől a férfi hátratántorodott, meg kellett támaszkodnia a poros padlón.

– Üdvözöllek.

Mély, bársonyos, rezgő hangja volt, nem jöhetett ebből a csenevész testből, olyan hang, amit varázslók, démonok vagy nagyon sokat látott katonák adnak csak ki magukból. A férfi akaratlanul is kinyögte az első kérdést, amit ez a hang előcsalt belőle, ki az úristen vagy te, suttogta maga elé.

– Csak egy lány vagyok, idegen, nem látod? – jött a válasz, és a lány halványan el is mosolyodott, tekintetét végigfutatta a másikon. Miért kötöztek le, kérdezte most a férfi.

– Mert félnek tőlem – intett a lány az állával a patakpart felé. – Mert mindig félnek attól, ami nagyobb, erősebb náluk, amit nem érthetnek, amire még nem készültek fel. Az ilyesmi riadalmat kelt bennük.

Mi történt veled, mutatott a férfi a lány vállára. Ő oldalt nézett, le a sebre, majd bólintott: – Igen, itt kezdődik minden, idegen. Emlékszem, az erdőben voltam. Apám küldött, szedjek csipkét, most azt gyűjtünk. Az apám ebből él. Sokáig kint maradtam, az alkony elmosta a különbségeket, és eltévedtem. És akkor valami megharapott. Gyors volt, alig láttam, egy villanás, ott állt mögöttem, aztán a fájdalom, majd elfutott. Nem tudom, honnan jött, de már nem is fontos. Lehet, nem a mi világunkból. Talán egy démon volt, talán egy isten vagy egy idegen lény. A lényeg, hogy mi vagyok én most.

Mi vagy te, kérdezte a férfi elbűvölve.

– Minden – biccentett a lány, és most olyan volt, mintha befelé figyelne. – Én vagyok a legtöbb. A teljesség. A vég.

Nem értem, vallotta be a férfi izgatottan fészkelődve, mit jelent ez.

– Gondold el idegen, hogy minden, amit valaha láttál, hallottál, olvastál, minden rendelkezésedre áll minden egyes pillanatodban. A legutolsó, tévéműsorban elhangzott információ is, amit reggelizés közben fél füllel hallottál, ott van fejedben teljes terjedelmében, és tudod használni, mindebből le tudsz vonni következtetéseket. Emlékszel, hogy háromévesen az apád és az anyád egy őszi este arról beszélgettek, hogy idén milyen agresszívek a darazsak, persze nem ezekkel a szavakkal, mert ők nem így beszélnek, de arra is emlékszel,  hogy azon az őszön az anyád egy áruház szórólapjával gyújtott be, láttad egy pillanatra benne az őszi műtrágya leárazását, később a szomszéd kerítés mellett ugyancsak láttad  a műtrágyás dobozt, és aztán két évvel később, egy szombati nap, míg anyád főzött, te pedig az konyhaasztalnál rajzoltál, hallottad a rádióban hogy arról beszélnek, ez a műtrágya káros, romboló hatással van az állati idegrendszerre, főleg a rovarok esetében, megvadítja őket, és hogy emiatt be is tiltották. Minden információd tudod így használni, tudsz következtetéseket levonni, végig tudod gondolni a kimeneteleket, több millió lehetőséget, és ki tudod választani a leginkább valószínűt közülük. Így aztán látom a jövőnket, a faluét, az országét, az egész bolygóét, ahogy látom azt is, hogy honnan jöttünk, hogy jutottunk el idáig.

Ezt nem hiszem el, vallotta be a férfi. Erre senki sem képes, nemhogy egy kislány, tette hozzá keményen. A lány elfordította a fejét, a sarokba nézett. Sokáig hallgatott, a másik azt hitte, már nem fog válaszolni, és moccant, hogy felálljon, és eloldozza, hogy levigye a faluba, ahol a helyi orvos, ha ugyan van, bead neki valamit a rókaharapásra, és talán a veszettség, amitől az agya most már ilyen furcsán működik, talán a kór, még időben megállítható.

– A fővárosból jössz, egy nagy cégnél dolgozol, házas vagy, de boldogtalan, imádod a kilencvenes éveket, akkor voltál a legboldogobb és akkor azt hitted, ez örökké tart, túl sokat gondolsz a halálra, a halálos betegség lehetőségére, de a szíved mélyén vágysz is rá, hogy vége legyen, véget érjen ez a kilátástalan lét, mert tudod, hogy az élet igazából annyira azért nem izgalmas, hogy negyven évnél többet el lehessen benne ép ésszel tölteni.

Ez csak találgatás, válaszolt dacosan a férfi.

– Nem. Igaz. Túlságosan üresnek látsz mindent, ezért aztán elkezdtél amatőr szinten valamivel foglalkozni, amibe elmenekülhetsz, amiben kiteljesedhet az, amiről azt gondolod, kiemelt téged a többiek, a szürke létezés síkjából.

Találgatsz, csak találgatsz, csóválta fejét a férfi, de a lány könyörtelenül folytatta.

– Talán festesz, de a körmöd tiszta, szóval szerintem inkább valami egyszerűbb alkotási folyamatról van szó, zenét szerzel vagy írsz. Igen, és úgy érzem, nem prózaíró vagy, hanem lírikus, egy verselő alkat. Látom, eltaláltam.

A férfi az utolsó szavakra lehajtotta a fejét, a padlót nézte, nem mert a lány arcába tekinteni.

– Erre tettél fel mindent, és most azon tűnődsz, hogy elmondod nekem a legjobb versedet – jelentette ki a lány.

A férfi felkapta tekintetét, mohón és reménykedve kérdezte, meghallgatnál.

A lány bólintott, mire a férfi felállt, és elkezdett fel-alá járkálni, ez őrület, motyogta, majd erőt vett agán, megtorpant, és a lány elé lépett. Görnyedten, kezét kissé eltartva kezdett szavalni, a szótagok eleinte bukdácsolva majd mind egyenletesebben jöttek ki belőle, hogy végül belelendüljön és lelkesen, hangosan mondja a szöveget, olyan ritmussal, ahogy az a fejében élt.

Amikor vége lett, elfordult, a sarokba ment, zsebében kutatott, de nem volt nála cigaretta, csak az az undorító nikotinos rágó, bekapott kettőt, majd némi bűntudattal a hangjában kérdezte, milyen volt.

A lány mereven nézte őt, aztán kilazította bal vállát, fejkörzést végzett, hogy egyik nyaki csigolyája roppant egyet, aztán így szólt: – Az alaptörténettel nem lenne baj, egy család, melyet valaki kiirt a saját házukban egy nyári éjjel, és hogy mindez a bűnbeeséssel van összevezetve, a paradicsomi ősbűnnel, és hogy a puszta, ahol élnek, és az élet, amit élnek magát a paradicsomi létet jeleníti meg, de valami elromlik, és ez vezet a halálukhoz, mely nem más, mint e lét konzerválása erőszakos módszerekkel. De a rímekkel, pontosabban a rímelés akadozásával baj van, és a történet egyes elemei, az idősíkok is túlságosan összekeverednek, nem beszélve arról, hogy a szóhasználatod néhol nem felel meg a témának. Alapvetően a szöveged dinamizmusa a vers elején még magával ragad, de utána monoton unalomba fullad, az utolsó éj előtti időszak leírása hosszú és redundáns, és a feszültség csak a mű végére tér vissza, kicsit így olyan, mintha egy novella és nem vers lenne az anyag. Kétségtelenül van érzéked a verseléshez, de…

A férfi, ki eddig mohón, feszült figyelemmel hallgatta, most kifújta a bent tartott levegőt, de, kérdezett vissza élesen, mert a lány lebegve hagyta a szót, mire a másik halkan, szomorúan fejezte be mondatát –…soha nem lesz belőled nagy vagy akár csak jelentős költő.

A férfi bólintott, értem, suttogta, majd valamivel hangosabban, és mindezt egy kislány mondja nekem, akinek. Elharapta a mondat végét, mert a lány arcába tekintett, és látta, hogy igaza van.

A férfi elfordult, majd rövid tétovázás után kiment a szobából, ki a házból, vissza a fiúkhoz, akik egy csomóban ültek a kőhalom mellett. Felnéztek rá, a felnőttre, akitől elvárták, hogy megmondja, mit tegyenek. A férfi egy fának támaszkodott, és ahogy lepillantott maga elé a földre, észrevette egy kiálló szikladarab éles fehérjét. Lábával belerúgott, mire az, gyerekfejnyi méretét feltárva, félig kifordult a földből. Ezt is vigyétek, mondta a fiúknak a férfi, aztán otthagyta őket, felment a földúton a vadcsapásig, azon visszamászott az ösvényig, melyen elballagott a házig.

A nő a fekete huzatú kanapén feküdt, testén egy fehér pokróccal, még olvasott. Megjöttél, kérdezte úgy, mint aki nem vár választ, szemét le se véve a betűkről. Meg, vallotta be a férfi. És maradok, tette hozzá keserűen, amit a nő nem értett, de nem is mondott rá semmit, olvasott tovább.

Amikor besötétedett, odakinn szállingózni kezdett a hó, másnap reggelre majd vékony rétegben elfed és eltakar mindent, így ez a nap lett abban az évben az ősz utolsó napja – de ezt ők akkor még persze nem tudták.

vége 

A történet - mintegy isteni igazságszolgáltatásként - szeretné folytatni az ebben a történetben felbukkanó kislány későbbi sorsát - bár nem biztos, hogy az idősíkok stimmelnek, főképp, ha figyelembe veszünk a másik kapcsolódást, az utalást a Soha Meg Nem Valósuló Első Magyar Horrorfilmre, mely ugyancsak el van rejtve benne. Alapvetően Anna alakja a halhatatlanság, a víz és a víz alatti lét miatt lett volna itt érdekes. A két figura nagyon előttem van, bár elhiszem, a tüzépes, aki Mozartot és barokk zenét hallgat a Toyota Hiluxában, az azért meredek, de soha nem feledem el a kilencvenes évek közepéről azt a vízvezetékszerelőt, aki Nyíregyházán a főbérlőmnek, szegény, butácska gyógyszerész asszisztensnek Proustot méltatta.

A kép: valóban megtörténik ez a csúfos eset most S. mellett, emberi mulasztás és vita okán pusztává válik az, mit hajdan víz borított. 

Szirén

ebihalak csókolják bíbor ajkam

hosszú hajam mint hínár lebeg köröttem

fenn játszi napfény reménye dereng

de sötét uralkodik az aljban

Amikor fél év hallgatás után Mandula felhívta Norbit, a másik azonnal tudta, hogy baj van, Mandulának ki se kellett mondania, amit persze aztán beleköhögött rekedt hangján a telefonba: – Baj van – majd krákogva hozzátette: – A víztározóból eltűnik a víz.

Norbi csak bámult maga elé bután, és először meg se értette a mondat jelentőségét, de aztán eszébe jutott a füzet, amit a bankban, egy széfben őrzött, és hirtelen rájött, hogy tényleg nagy, iszonyatosan nagy baj van.

– Hazamegyek – jelentette ki, és figyelte, hogy a csaj az ágyban megfordul. – Még ma.

– Az jó lesz – dörmögte Mandula. Norbert felöltözött, kirúgta a lányt, akit épp hogy csak ismert a klubból, ahol rendszeresen felléptek a bandájával, majd elment a bankba, kivette a füzetet a széfből, a bank melletti éjjel-nappaliban vett egy üveg vodkát, és elmetrózott a pályaudvarra. Megvette a jegyét, megitta a vodka harmadát a vécében, majd beült egy kávézóba, és kirakta a pecsétes, karcos asztalra a kék fedelű, vonalas füzetet. Keze mozdult, de nem nyitotta ki, még nem.

Norbi tizenöt éve, az érettségi után lépett le a városból, mely mellett most a víztározóból apadt a víz. Csak Mandulával tartotta a kapcsolatot a középiskolás osztályból, aki tüzépet nyitott, megszedte magát, elhízott, és tokáján örök borostával arra emlékeztette a zenészt, milyen lett volna ő maga, ha a városban marad. Norbi sovány, szinte girhes, hosszú hajú rocker volt, örökké, még nyáron is bőrdzsekiben és divatosan szakadt pólókban járt. Volt valami esetlen kiszolgáltatottság a barátságukban,  mely egy éjszakán alapult, a közös titok, a bűn, a víztározó éjszakáján, melyről azóta se beszéltek, de rendszeresen, évente legalább egyszer összejártak, többnyire Mandula házában, seggrészegre itták magukat, és közben felemlegették a régi szép időket, melyek egyáltalán nem voltak szépek.

Mandula mindig is felnézett Norbira, aki már a középiskolában is gitározott, egy időben tagja volt a Hosszú Kések nevű kölyökbandának, mely felgyújtotta a kultúrházat egy koncerten, aztán az egyetemi évei során több, ismert vagy kevésbé ismert rockegyüttesben játszott, hogy végül megalapítsa Halott Lány néven a saját zenekarát.

– Nem túl árulkodó ez a név? – aggodalmaskodott Mandula azon a nyáron, de Norbi csak a vállat vont: – Vezeklés – mondta csöndesen, és ezzel le is zárta a témát.

Mindig elküldte barátjának a cédéiket, majd később az mp3 formátumú letöltésekre mutató linkeket, majd még később a Youtube csatornájuk újdonságait, és Mandula lelkiismeretesen meghallgatta a számokat, bár nem szerette ezt a fajta zenét, ami a nyolcvanas évekbeli progresszív rockot és a hosszú, göndör hajú amerikai álmetál bandák érzelgős balladáinak hangzását vegyítette. Most is, még az állomás előtt várta Norbi érkezését, a Toyota terepjáró dolby hangrendszeréből Mozart szólt, bár újabban jobban kedvelte a barokk zenét a rendezettségen nyugvó bonyolultsága miatt.

Norbi négyre ért be, és ez jó volt, mert az alkonyi pír már megjelent a hegyek peremén, és Mandula eleve estére, az éj sötétjére tervezte azt, amit tenni készültek.

– Vettem gumicsizmát neked. Normál méret – nyitotta ki Norbertnek a csomagtartót, ő pedig  berakta a táskáját, de a vodkásüveget magánál tartotta. – Remélem, jó lesz.

– Zsákot is vettél – bólogatott Norbert a csomagtartó szürke mélységeit vizslatva.

– És raktam be ásót – zárta rá a fedelet a cuccokra Mandula. – Na, menjünk.

Kiautóztak a városból, és nem szóltak egy szót sem, noha legutóbb órákon át vitatkoztak arról, hogy az Armageddon jó film-e. Norbert imádta, és mindig megkönnyezte Bruce Willis halálát.  

– Mi történik a vízzel? – kérdezte hirtelen Norbert, és Mandula először nem értette, de pont, amikor egy lámpa zöldre váltott, beugrott neki.

– Nem tudom pontosan. Olvastam, hogy valami vita van a város és a vízművek közt, szóval nem végeztek el egy felújítást, és a gát megrepedt egy vagy több helyen, így a víz szép lassan elcsorog. Van, ahol már fű is nőtt a mederben – magyarázta higgadtan.

– Akkor ez nem új dolog – jegyezte meg Norbi némileg feddőn, majd ivott a meleg vodkából, aztán várt, de Mandula nem válaszolt. – Megnézted?

– Meg – bólintott a másik. – Egyelőre nem láttam semmit. Egy reggel kimentem távcsővel, és végigpásztáztam a meder minden egyes négyzetméterét. Nem láttam meg – elhallgatott, és rátért egy szervizútra, mely már a víztározóhoz vezetett. Norbert a nádat bámulta, és az ártérben sötétlő göcsörtös fákat, és próbált emlékezni, de nem ment, ezért ismét ivott az üvegből, és ki is mondta: – Emlékszel az arcára? – kérdezte hirtelen Mandulától. A férfi lefékezett egy füves területen, majd megállította a motort, és végre a zenész felé fordult. Izzadság és a magány szaga áradt belőle, és még valami, valami kesernyés, amelyről Norbert azt gondolta, ez a félelem aromája, és hogy valószínűleg őt magát is átitatja.

– Nem emlékszem. Részeg voltam. Te is az voltál. Azt se tudtuk, mit teszünk. Az egész…– nem találta a szavakat, a mondatokat, ezért legyintett.

– Annának hívták – jegyezte meg csöndesen Norbert. Mandula ingerülten megvonta vállát: – Na, és akkor mi van? Mi van, ha így hívták?

Kiszállt, és hátrament a csomagtartóhoz, kinyitotta, kezdte kidobálni a cuccokat. Most már valóban alkonyodott, alakjukat arany és sárga pászmák vonták be, melyek gyorsan semmivé enyésztek. Norbert megállt a kocsi mellett, és végignézett a megmaradt vízfelületen, mely sötéten csillogott ebben a kevés fényben. A kiszáradt meder közepén a kis tavacska foltja reménytelen küzdelem érzetét sugallta. Körötte mindenhol fű és barnás rögök, a hajdani tómeder, pőrén, leplezetlenül feltárt mélye.

ártó kezek száműztek a mélybe

erőszak taszított e hullámsírba

szűzi nyoszolyám az iszap ágya

sajgó ölemre ír tavam vize

– Hogy jutottunk ide? – kérdezte inkább magától, de Mandula elértette. Épp a csizmát húzta fel szuszogva, pocakja kifeszült kezeslábasából. – Autóval. Nem emlékszel? A buli borzalmas volt. Bepiáltunk, aztán leléptünk.

– Az érettségi buli – kapott a szón Norbert, és lerúgta cipőjét. – Igen, amit annál a fura srácnál…

– Andrásnál – szúrta közbe a másik.

– Andrásnál tartottunk. Mindenki tök unalmas volt, mi pedig gyorsan megittuk a legjobb piákat, és eljöttünk a kocsiddal.

– A kispolskimmal – mosolyodott el keserűen Mandula. – Az első kocsim volt, hogy szerettem én azt! – Eszébe jutott valami: – Akkor volt, hogy az a lány az osztályunkból leugrott a teraszról.

– Ja. Szar ügy – hagyta jóvá Norbert.

Körbefordult. A környéken nem járt senki. Távolabb, a műúton néha-néha elhaladt egy autó, már bekapcsolt fényszórókkal, de onnan nem nagyon látták őket. Horgászok már jó ideje nem voltak, mióta a vízben az oxigénhiány miatt kipusztult az összes hal. Mandula, aki egy éve elkezdett futni, módosította az útvonalát az apadás hírére, így épp ott volt, és pont látta, ahogy a közmunkások hálókkal és gereblyékkel kiszedik a tó maradékából az ezüstös, tehetetlen testeket, és egy sellő képe jutott az eszébe, egy erotikus Disney-alak, egy halottfehér, karcsú, fekete hajú lány törzse, ahogy csupaszon, félalmányi melleit feltárva előbukkan a pikkelyek rengetegéből – de mindez nem történt meg, csak a fejében.

– Fekete haja volt – jelentette ki ellentmondást nem tűrően, és Norbert bólintott: – Igen. És hófehér bőre. Emlékszem, világított a füvön.

Némán elindultak, kezükben egy-egy ásóval a maradék víz felé. A fás részen Mandula megállt, és az ásó élével vágott két rudat a bodzabokorból.

– Szóval, az agyagban nincs – mutatott körbe, miközben a bokrokat kerülgették. Lábuk alatt már süppedőssé vált a föld, hisz az egykori tófenék területén jártak. – Egyébként is, úgy emlékszem, a tó közepéig jöttünk a csónakkal. Csak a maradék vízben lehet – szögezte le.

– Kié lehetett az a csónak? És most hol van? – fordult körbe Norbert tűnődve. Zavart és lassú volt, mióta megérkeztek, mint aki el akar mondani valamit, de nem tudja, hogy kezdjen neki.

– Nem tudom – vallotta be Mandula. – Régebben itt baromi sokan horgásztak. Vagy a vízmű használta. Aztán gondolom, szétrohadt. Ahogy minden – bökött fejével a gát oldalában fehérlő kis épületre. Az is a vízműveké volt, innen mérték a víz minőségét vagy valami hasonlót.

Elértek a tó maradékához. Csizmájuk lassan süppedt a felszínbe, és mikor újból léptek, bele a tóba, nagyokat cuppant. – Remélem, elég lesz ez a csizma – jegyezte meg Mandula. – Nem lehet túl mély. –  Leszúrták az ásókat, majd elkezdték maguk körül össze-vissza döfködni a botokkal a víz alatti területet, összehangoltan, mint akik évek óta ezt csinálják.

– Kész csoda, hogy aztán nem bukkant a felszínre – lihegte Norbert. – Később.

– Az övemet áldoztam fel, hogy ne bukkanjon a felszínre – vetette ellen Mandula, és megtorpant. A botjával valami tömeget érzett. Lehajolt, kitapogatta.

– Mi az? – kérdezte Norbert.

– Csak egy autógumi – sóhajtott a másik.

– A bokájára kötöttük? Vagy a karjára? – vetette fel Norbert pár perccel később.

– Nem mindegy? – mordult fel Mandula. – Egyébként szerintem a karjára. És a másik végét a..

– …a súlyzódra. – Eszmélt Norbert örömmel. – Tényleg! Akkoriban keményen edzettél. – végignézett a társán. – Miért hagytad abba?

Mandula megtorpant, felegyenesedett. – Ha csak ránéztem a megmaradt súlyzóra, mert az egy tízkilós pársúlyzó volt, ha csak ránéztem, elment a kedvem tőle. Ezért hagytam abba – vallotta be csöndesen.

– Egyáltalán, miért volt a kocsidban? – firtatta a zenész, miközben kisé eltávolodott társától.

– Nem emlékszem. Talán jártam ki akkor az erdőbe edzeni. Húzódzkodni meg ilyenek – töprengett Mandula, miközben szorgalmasan döfködte a vizet.

Csendbe folytatták, és közben egészen besötétedett. Valami halvány fény derengett még a víz felszínén, de a környék, a dombok, a szántók, a traktorok vájta sárga út, a villanyoszlopok, és távolabb, a város széle már szürke homályba veszett. Olyan volt, mintha egy pokolbéli tóban munkálkodtak volna, örök kárhozatra ítélt lelkekként.

reményem a nagy szárazság kora

mikor előtűnik fehér testem

mely most csak békák és halak ura

– Kérdezhetek valamit? – szólalt meg rekedten Norbert. Érződött a hanglejtésén, régóta forgatja magában a dolgot, és meg se várta másik válaszát: – Neked ő volt az első, ugye?

Mandula kifújta a levegőt, jó hosszan, hogy ezzel is időt nyerjen, majd Norbert felé fordult, a szeme csillogott. – Igen – bólintott is hozzá. – Én nem voltam olyan menő, mint te. – Ebben benne volt, mögötte ott volt a gondolat, hogy te miért csináltad, neked egy csomó csajod volt, miért kellett ez. – Ezért lett volna igazságosabb, ha nem teutánad következem. Hanem ha én vagyok az első. Akkor talán másképp alakul.

– Hm – hümmögött Norbert, majd indulatosan a vízbe döfött. – Nem mi tehetünk róla.

– Nem jól fogtad le! – Csóválta a fejét Mandula. – Ha rendesen lefogod, nem szabadul ki.

– Rendesen lefogtam, de te túl heves voltál – ellenkezett Norbert.

– Ha nem szabadul ki, nem megyünk utána – folytatta rendületlenül a másik. – Nem ugrunk rá, nem esik olyan szerencsétlenül a földre. Nem törik ki a nyaka.

– És még mindig él – fejezte be csöndesen Norbert. – És talán már kijöttünk volna a börtönből – tette még hozzá keserűen. Ismét körbefordult. – Egyáltalán miért jöttünk akkor ide?

– Részegek voltunk. Elhatároztuk, hogy úszunk egyet a vízben. – Emlékezett Mandula. – A kocsival messzebb álltunk le. Akkor még nem volt az a kis út – mutatott a távolba. – Ezért nem hallotta, hogy közeledünk. Ott ült, a gáton – most pontosan azt a helyet mutatta, ami olyannyira az emlékeibe vésődött. – Ott leptük meg. Ott kaptuk el.

– Miért nincs feleséged? – szegezte neki a kérdést hirtelen Norbert.

– Neked miért nincs? – vágott vissza a Mandula.

– Vannak nőim. De te sose beszélsz nőkről, ha összefutunk. A Facebookon se posztolsz csajokról semmit. Neked nincs senkid – mondta ki Norbert az ítéletet.

– Nincs. Ő volt az első, ahogy mondtad ez előbb – vallotta be Mandula hirtelen. – És az utolsó is.

Norbert nem akart hinni a fülének: – Azóta nem voltál nővel?

Mandula hallgatott, nem válaszolt, majd folytatta a szurkálást, végül mégis megszólalt: – Olyan ez, mint az edzés. Ha csak megpróbáltam, eszembe jut ő. A könyörgése. Az hogy milyen jó volt, hogy könyörgött. Hogy attól volt jó. És hányingerem van az egésztől. Ha csak meglátok egy meztelen csajt az újságban, már rosszul vagyok.

Norbert a fejét csóválta: – Ezt megszívtad, öregem.

– És te? – vágott vissza dühösen Mandula. – Te nem őt keresed minden nődben? Vagy a zenédben?

– Miről beszélsz? – döbbent meg Norbert.

– Gondolod, nem vettem észre, hogy minden számodban jelen van egy utalás? Hogy becsempészeted mind a három albumodba a vízbe temetett lány képét? Kirké, Szirén, Sellő – ezek a dalcímek miről árulkodnak? Arról, hogy nem bírod feldolgozni, megpróbálod kiírni magadból, de nem megy, mert egyrészt ezek szar számok, másrészt ezt nem lehet feldolgozni – fröcsögte a férfi, és Norbert mozdulatlanul, elbűvölve hallgatta. – Azt hiszed, ha énekelsz róla, ha kódokban, tikos utalásokban ország-világ elé tárod, mit tettünk, az elegendő vezeklés? Én azóta nem nyúltam nőhöz, pedig nagyon szerettem volna gyereket és családot, egy társat, de nem vállaltam – és ezt a lemondást sem érzem elegendő vezeklésnek.

– Elbűvölt minket – jelentette ki hirtelen Norbert, mire Mandula meghökkent és elhallgatott.

– Mi van? – kérdezte végül.

– A lány – bólintott Norbert. – Elbűvölt, és azóta is varázslata alatt élünk. Itt túrjuk a vizet, hogy megtaláljuk a testét, és közben…– ingerülten eldobta a botot, be a vízbe. – Közben ő csak mosolyog rajtunk elégedetten.

– Miről beszélsz? – értetlenkedett a másik. Norbert előhúzta farzsebéből a széfből elhozott füzetet, és felmutatta. Mandula nem látta tisztán a félhomályban, hangosan gázolva közelebb ment hozzá. – Mi az?

– Emlékszel, hogy amikor odamentünk hozzá, írt valamit? – kérdezte Norbert csöndesen, majd lapozni kezdett a füzetben. – És aztán, mikor végeztünk, és átnéztük a környéket, akkor megtaláltam a füzetjét.

– Igen, rémlik – vallotta be Norbert. – És megtaláltuk a pulcsiját is, és az egyik cipőjét.

– Igen. És elvittük ezeket a bányatóhoz, így sikerült félrevezetni a kutatást és a nyomozást. – okoskodott Norbert némi elégedettséggel a hangjában. – De a füzetet megtartottam.

– Azt mondtad, elégetted – Mandula odalépett, kivette kezéből. A sárgult lapokon elegáns, kecses betűkkel írt sorok tűntek elé.

– Nem égettem el. Megtartottam – vallotta be Norbert vészjóslósan. – Lapozz az utolsóhoz. A „Szirén” címűhöz.

– Mi ezek? Versek? – kérdezte Mandula idegesen.

– Igen, versek. Szonettek. Olvasd el az utolsót – kérte őt Norbert. Majd várt, a víz felszínét bámulva a mind jobban vastagodó sötétségben várt, míg a másik végez.

csontom ragyog majd ott fenn a felszínen

emberek járnak majd csodájára

álmélkodni letűnt szépségemen

vége