Sz. tanár úr, aki egyébként kitűnő szakember - sokat köszönhetek neki a magyar irodalom kapcsán -, valószínűleg provokációként adta fel nekünk azon az őszön Petri leghíresebb versét elemzésre. A csoportunkban elég sok vidéki, konzervatív szemléletű lány volt, megbotránkozva olvasták a szöveget, sokan ki voltak akadva, mondván, ugyan mit lehet erről írni. Először én is csak az abszurd élethelyzetre fókuszáltam benne, aztán sokadszori olvasásra kinyílt a vers szerkezetének, de még inkább a záró, mindent megkoronázó felemelkedés motívumának a szépsége, annak felismerése, hogy egyszerű nyelvi eszközökkel hogy lehet csodát művelni. A következő években rajongtam Petriért, ami aztán megkopott, főképp a politikai lírája lett idejétmúlt, de a halála után valahogy egy általános felejtés is megindult, bár szerintem ez igaz az egész szamizdatos, helyét nem találó, kisstílűen lázadó, önmagát elherdáló, halálba ivó nemzedékre, a hetvenes-nyolcvanas évekbeli nagyokra, Petri mellett például a prózában ilyen nekem Hajnóczy.  

Még annyit, hogy a főiskola, mint élethelyzet, mint élettörténeti elem, az ilyen verselemzések miatt adott nagyon sokat nekem. Hősömmel, Lénárttal ellentétben én tipikus lúzer voltam annak idején, aki bejárt minden fontos előadásra, elolvastam minden kötelezőt, töltőtollal jegyzeteltem, jól olvasható betűkkel, akár a nagyon szorgalmas vidéki lányok, akik aztán visszamentek az isten háta mögé tanítani, gyereket csinálni, és főzni a férjüknek. Délutánonként az albérletben a Jupiter szimfónia bömbölt, általában négykor elkezdtem olvasni, és éjfélkor hagytam abba. Arany idők voltak. 

Makacs

„…és botorkáltam fel a lépcsőn.

Hogy elérjek a napsütötte sávig,

hol drapp ruhám, fehér ingem világít,

csorba lépcsőkön föl a tisztaságig,

oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg,

komoran feloldoz, közömbösen fenyeget,

émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek,

nyári hajnal, kilencszázhatvanegy.”

Petri György: Hogy elérjek a napsütötte sávig

Júliával Lénárt az után az éjszaka után, az után a kilencszázkilencvenkettes nyár eleji éj után a főiskola hátralévő idejében már csak fél mondatokat beszélt, ritkás mondattöredékeket, lépcsőfordulóban, a büfében az előadások szünetében. A lány kerülte, és Lénárt később tudomásul vette, hogy egy bizony egy alkalom volt, de e mögött azért ott volt az a fajta hím öntudat, hogy legalább megvolt, ellentétben a magyar-angol csoport többi férfitagjával, ő megkapta az évfolyam, ha nem a főiskola legjobb csaját. 

Aztán elballagtak, elindultak az életbe, Lénárt egy műszaki céghez vetődött fordítónak, majd menedzser lett, aztán területi vezető, és pocakja nőtt, és keményen ivott egy ideig a feszültség miatt, de leszokott, jobban mondva átnyergelt a hétvégenkénti füvezésre. Mindezekkel, és egy esetlen családalapítási kísérlettel eltelt tíz-tizenkét év, így teljesen váratlanul érte, hogy egy konferencián egyszerre csak ott ült átellenben, az asztal túlsó oldalán Júlia.

Még mindig nagyon szép volt, így Lénártnak rá kellett jönnie, hogy valószínűleg ő élete legjobb nője a hosszú, fekete hajával, fehér bőrével, szépen metszett, szív alakú arcával, örökké vörös ajkaival, de azt is felfedezte, hogy szeme alatt sötét árkok húzódnak, haja csíkokban őszül, melyekbe keze néha idegesen rebbenve beletúr, és egész tartásában volt valami esetlenség, megtörtség, mint amikor egy szál virágot, vagy egy orgonaágat sokáig víz nélkül hagyunk.

A konferencia egyébként a csökkent munkaképességűek alkalmazásnak morális, de főképp pénzügyi vonatkozásairól szólt. Lénártot – aki ekkor épp HR-vezető volt – a vezérigazgató delegálta, hátha hall valami okosat, de ő nem tudott figyelni a harsány színekkel és esetlen animációkkal operáló előadásra, lopva Júlia arcát tanulmányozta, közbe gondolatban visszatért kilencvenkettő nyarára, arra a két napra, amely – kései felismerés – talán maga volt a mennyország számára.

Akkor már hónapok óta puhította a lányt, akinek szülővárosában, Pécsen volt valami komoly barátja, de persze ez Lénártot nem érdekelte, tipikus főiskolai skalpvadász volt, aki arra játszott a négy év alatt, hogy ami a kollégiumi szobákban történik, az ott is marad, nem terheli majd a jövőt, csak egy kis élvezet, és mindenki mehet az útjára. A lányt szórakoztatta Lénárt próbálkozása, imponált neki, és szemében néha megcsillant valami érdeklődés is, de rendre elutasította a fiút, amikor az egyértelmű szándékossággal buliba, moziba avagy abba az olcsó önkiszolgáló étterembe hívta, ami a buszmegálló mögött volt. A legtovább Lénárt a közös délutáni könyvtározással jutott, amelyet a másik sudár, majdnem magas és nagyon jó illatú teste mellett tölthetett az unalmas angol nyelvtörténetet jegyzetelve. Lénárt néha titokban elnézte a sorok felett lebegő, angyalian szép arcélt. Már három éve ismerte a lányt, ezért tudta jól, hogy legfőbb, büszkén felvállalt tulajdonsága a makacsság. Makacsságból volt kitűnő tanuló és hűséges szerelmes. Ragaszkodott a jó életről vallott homályos elveihez, az otthonról hozott szokásaihoz, a családjáról és a hazáról felépített, nem éppen modern nézeteihez, kedvenc ételeihez, például a parizeres zsemléhez, vagy a tonikhoz, melyet mindig tisztán ivott. Két hónapnál tovább senki sem bírta vele egy szobában, mivel a dolgok elhelyezésének megszokott rendje, és sajátos életritmusának szent szabályai miatt hangos és sértő vitákat is felvállalt, noha egyébként szelíd és csöndes lány volt.   

Talán pont ez a kikezdhetetlen makacsság ingerelte annyira a fiút, hogy reménytelen vágyakozása idővel szerelembe fordult.

A nyár közeledtével egy utolsó, kétségbeesett és merész kísérletre szánta el magát. Nyelvjárástanból mind a kettejüknek hiányzott a beadandó dolgozatuk, ráadásul a kreditpontokkal is rosszul álltak, ezért Lénárt az aulában lévő nagy hirdetőfal elé cibálta Júliát, ahol felfedezte a cetlit, melyen a nyelvi tanszék tanársegédje a doktorijához toborzott önkéntes segítőket terepmunkára. Júlia ajkát biggyesztve ugyan, de beadta derekát, így megkeresték a férfit, aki borzalmasan vastag szemüveg mögül pislogott rájuk bizalmatlanul, miközben elmondta, hogy fel kellene utazni északra, a hegyek közé, ahol egy faluban élnek még olyan idős lakosok, akinek a nyelvjárása érdekes lehet, és beleillik a munkájába. Négy-öt, pár órás interjúra lenne szüksége, de hogy ne kelljen ezek emiatt ingázni, egy helyi gazdánál megszállhatnak, le van szervezve a szállás, ugyanis az egyik főiskolai bérszámfejtőnek a rokona. Júlia ekkor Lénártra nézett, úgy, olyan tekintettel, mint aki most már mindent ért, de ő mentegetődzve megvonta vállát, hogy erről nem tudott, a lány persze nem hitt neki, de szemében megcsillant valami, vágy, érdeklődés, talán sajnálat, és azt mondta, rendben, elvállalják, ha ezzel letudják a beadandót, és megkapják a szükséges pontokat.

Lénárt számolta a napokat az indulásig, kimosta legjobb alsónadrágját, a közértben vett két csomag óvszert és egy nem túl drága félédes vörösbort – amit aztán persze a kollégiumi szobában felejtett –, és igyekezett nem magához nyúlni, bár elalvás előtt gyakran elképzelte, mit és hogyan fog csinálni, ha végre közös ágyba kerül a lánnyal.

A valóság persze mindig kiábrándítóbb.

Júlia a buszon végig szótlanul olvasott, valami unalmasnak tűnő tanulmányt a modern magyar költészetről, amely Lénárt számára egyébként mindig is túlságosan nyers és provokatív volt. Amikor megérkeztek a hirtelen jött májusi melegben a faluba, azonnal látszott a lányon, hogy nem kompatibilis a hely az ő jól szervezett és zárt életével, hogy idegesíti a tehénszag, a legyek és a kutyák folyamatos csaholása.

Vendéglátójuk, egy piros képű, folyton mosolygó öregember, a hosszú parasztház hátsó traktusához vezette őket, melyben két helyiséget bocsátott rendelkezésükre. A kis konyhából nyíló tisztaszobában Lénárt csalódottan bámulta az egymástól elég mesze lévő ágyakat, melyeken mint presszókávén a hab, dunyhák tornyosultak.

Kaptak egy sovány ebédet is, melyet a vendéglátó felesége, egy sápadt, rosszkedvű öregasszony szolgált fel, aki aztán a tűzhely, a sparhelt mellé ülve kanalazta az ölébe vett tálból a levest. Gépiesen és mohón evett, hangosan és szürcsölve, vendégeivel mit nem törődve, és amikor Júlia asztalukhoz hívta, mogorván, szinte durván válaszolt, hogy ő már így szokta meg, asztalnál talán nem is tudna enni. Később, mikor kipakoltak, és Lénárt kiment cigizni az udvarra, és fejében különféle variációkat forgatott az előtte álló csábításról, az öregasszony a házfal mellett kispadról bámulta őt sötéten csillogó, gyanakvó tekintettel. Lénárt elnyomta a maradékot a talpán, majd odament hozzá, fölé állva megkérdezte, hogy a faluban ki a legöregebb, aki még sajátos, falusias ízzel beszél. A vénasszony összeszűkült szemmel nézett rá, sokáig nem szólt, de aztán elkezdte sorolni a neveket, hogy ott van a Bözskenc, az alvégen, ő már nyolcvan felett van, Tari nene a bolt mellett, Béla, az ura, Noli Jolán mama, de őt nemsokára elviszik otthonba a gyerekei, és Katángyó Emelka, bár ővele ne kezdjenek, mert az egy boszorkány. Miközben beszélt, jobb kezét a másik mögé dugta az ölében, de Lénárt még így is észrevette, hogy hiányzik róla a kisujja. Próbált nem ránézni, miközben elmagyaráztatta, ki hol lakik, majd végül, mivel érezte, ez felkeltheti Júlia figyelmét is, és kizökkentheti makacs unalmából, rákérdezett, miért tartja boszorkánynak Katángyó Emelkát.

Az öregasszony elnézett a göcsörtös körtefák felé, a meredeken emelkedő kert vakondtúrásai felé, és még jobban elrejtette jobb kézfejét, míg válaszolt, hogy azért, mert nem jó a nézése, nem szabad a szemébe nézni, mert akkor éjszaka eljön, ráül az alvó mellkasára, és kinyomja belőle a szuszt.

Lénárt bólintott, majd eltette jegyzetfüzetét, melyben rögzítette a címeket és a neveket, és megkereste Júliát, aki hátul, a fészer előtt napozott egy főbe terített pokrócon, gyönyörű arcát a délutáni fénybe tartva. A fiú megállt előtte, kitakarva a napot úgy, hogy fejének árnyéka a lány arcára hulljon, és elmondta, mire jutott, és beszélt a boszorkányról is, mire a lány szeme valóban felcsillant, és rávágta, kezdjük vele. Úgy is lett.

Katángyó Emelka, ahogy egy boszorkányhoz illik, a falu végén lakott, de új házban, az ura építette, mielőtt meghalt, a kerítést már nem tudta befejezni. Eleinte csak állt előttük az ajtóban, és hallgatta Lénárt habogását, de aztán amikor Júlia átvette a szót, és egyszerűbben elmondta, mit akarnak, megenyhült, és beengedte őket.

A háború előtti időkről beszéltették, miután elindították a diktafont, a lány kérdezte, és közben elbűvölve nézett az öregasszony vizenyős, kék íriszű, vörös erekkel átszőtt szemébe. Lénárt kicsit hátrébb ült, figyelte a két nőt, a vénséget és a fiatalságot a délutáni nap beeső sárga fényében, és megrohanta őt a múlandóság keserű tudata. Besötétedett, mikorra végeztek. Megköszönték az interjút, majd visszabandukoltak a makacs kutyaugatásban a vendéglátójuk házáig, közben a lány belékarolt a fiúba, akit ettől valami melegség öntött el, és nem kérdezte meg, pedig akarta, hogy mit gondol a másik a boszorkányság vádjáról.

Az öregasszony hirtelen közlékeny és kíváncsi lett, mikor vacsoránál megtudta, kinél voltak. Szalonnát és kolbászt kaptak, és egy-egy kis kupica pálinkát a ház urának mosolygós ajánlásával, és míg eszegettek, Júliának el kellett mesélnie mindent Katángyó Emelkáról. A vénasszony főképp azt akarta tudni, belenéztek-e a szemébe, látták-e benne a boszorkányságot, majd mikor Júlia nevetve válaszolt, hogy nem, dehogy, dühösen fújtatva kiment. Férje morgott valami bocsánatkérést, és újra töltötte a pálinkáspoharakat.

Felesége kisvártatva visszatért, és a vacsora végéig már nem szólt semmit, de aztán, ahogy a pár végzett, és megköszönve az ellátást, kilépett a csillagfényes udvarra, a sötét tájba, melynek távoli kontúrjai Van Gogh festményeket idéztek Lénártban, utánuk ment, és suttogva, fojtott hangon magyarázni kezdett, inkább Júliának, hogy bekente a kulcslyukat fokhagymával, az távol tartja majd a boszorkát, de még fontosabb, hogy kitett a konyhaasztalra egy kis tál vajat, de azt nem enni rakta ki, ahhoz ne nyúljanak, egy ujjhegynyit se vegyenek el belőle, mert az meg azért kell, hogy elcsússzon rajta a gonosz, és ne tudjon bemenni a tisztaszobába, ne találja meg Júliát. A lány csak bólogatott és igenelt, majd nagyon nyugodt hangon megköszönte az óvintézkedést, bár hozzátette aztán, hogy ő személy szerint nem hisz az ilyen dolgokban. Az öregasszony erre a fejét csóválta, és Lénárt még a sötétben is látni vélte, hogy baljával szorítja jobb kezét, a kisujj hiányát kulcsolja át odalent, de aztán ennyiben maradtak.

A férfi később már nem emlékezett, hogy kezdődött, talán ott, ahogy a kis konyhahelyiségbe rácsodálkoztak a villany alatt sárgálló vajdarabra, talán a hideg dunyhák magányával, vagy a pálinkával, melynek íze még mindig égette torkukat, de hirtelen megszólalt egyikük, valamelyikük, ki tudja már ki, hogy nem jössz át, mire a másik, az a meleg és élő és fiatal test kikelt a dunyha terhe alól, hogy becsússzon a másik ágy puha és meleg résibe. Lénárt arra viszont biztosan emlékezett, hogy a lány eleinte milyen esetlen és bátortalan volt, és főképp milyen szűk és száraz. Bárhogy igyekezett, nem tudott beléhatolni, végül már nevettek mind a ketten, és a fiú érezte, hogy az óvszerben feszülő férfiasságának ez nem tesz jót. Várj, mondta, valami eszembe jutott, kimászott az ágyból, kisietett a konyhába, majd beletúrt a holdfényben fehéren csillogó vajba, és azzal kente be magát. Aztán szinte ünnepélyesen visszalépdelt a szobába, ahol a lány már a földre dobta a dunyhát, és ott feküdt, pőrén és kitárulkozva fehér teste, jobban mondva Lénárt látott valami fehér kontúrt, ami Júlia lehetett. Mit csináltál, kérdezte a másik, de ő nem válaszolt, csak ráfeküdt, és már belé is siklott, könnyedén és gyorsan, így a kérdés idejétmúlt lett, mert elkezdtek mozogni abban az esetlen ritmusban, ami olyannyira jellemző azokra, akik közül az egyik nem szerelmes a másikba.

Mikor vége lett, Júlia volt az, aki felkelt, visszarendezte Lénártra a dunyhát, majd ő maga a fiú ágyába tért meg, és pár pillanat múlva halk, érdes horkolása jelezte, hogy elaludt.

A fiú még sokáig gondolkodott a történteken, forgatta magában az alig pár perces emlékeket, a tettét, a sikerét, végül mindezek édes tudatával süllyedt ő is az öntudatlanságba, hogy hajnalban egy halk nyüszítésre riadjon. Biztos volt benne, hogy a lány adta ki a hangot, de mikorra kinyitotta szemét, a másik már ült ágyában, majd ki is szállt belőle, a deszkák a mély csöndben fülsértően reccsentek. Mi a baj, kérdezte Lénárt rekedten, ám Júlia sokáig nem válaszolt, csak állt a kis szoba közepén, az utcai lámpa távoli fényében látszott kopott pólójának és bugyijának fehérje, majd kimondta, valaki járt itt, valaki volt az ágyamban, rajtam.

Én nem csináltam már semmit, tréfálkozott Lénárt, de a másik nem válaszolt, nem szólt, csak némán visszafeküdt, és a fiú érezte a feszültséget a szemközti fal irányából, ami egy kicsit zavarta, de nem annyira, hogy ne tudjon újra elaludni.

Másnap megcsináltak még négy interjút, három öregasszony és egy öregember mesélte el életét a diktafonnak, és mikorra végeztek, majdnem este lett. Összepakoltak, sietve, hogy még elérjék az utolsó buszt. Alig szóltak egymáshoz szinte egész nap, és Júliának nem kellett kimondania, hogy a fiú tudja, ennyi volt, egyszeri és megismételhetetlen dolog, elégedjen meg ennyivel, babusgassa, őrizgesse az élményt, melyből soha nem lesz több már.

Amikor kifelé indultak szobájukból, az öregasszonyba ütköztek a konyhában. A tálra bökött, megbolygatták a vajat, mondta. Én voltam, ismerte el Lénárt, véletlenül, éjszaka, és az emlék hatására elpirult. Júlia rábámult, döbbenten eltátotta száját, mert most értette csak meg, most rakta csak össze, mi történt, de végül nem szólt.

Nagy baj lesz, csóválta fejét a vénasszony, mert a boszorkány így megtalálta azt, akit keresett, nézett a lányra, aki megvonta vállát, nem történt semmi különös, hazudta az éjszakáról dacosan. Bár az is lehet, tényleg így gondolta.

A vénasszony felállt, odalépett elé, majd lassan felmutatta neki csonka jobb kezét, és csak suttogva mondta, miközben néha az ajtónyílásra lesett, talán férjétől tartva, hogy ha mégis megtalálta őt, a lányt a boszorkány, akkor addig nem nyugszik, addig fogja gyötörni, amíg nem ad neki egy kis darabot magából. Minél tovább vár, minél tovább ellenáll, annál nagyobb darabbal lehet csak kiengesztelni.

Júlia elmosolyodott, bizonytalanul és halványan, de mégis mosolygott, és ezért Lénárt hirtelen nagyon büszke volt rá, nem lesz semmi baj, mondta szelíden a lány, mintha gyerekhez vagy bolondhoz beszélne, de most már menniük kell, mert lekésik a buszt. Elbúcsúztak az öregektől, Lénárt odaadta egy borítékban a szállás és az ellátás díját, aztán kisiettek buszmegállóba, ahol már várt rájuk a sárga monstrum. Tiszta őrült volt ez a nő, rázta fejét a lány, miközben felrakták csomagjaikat az ülések feletti csomagtartóba. Tiszta őrült, ismételte bizonytalanul.  

Visszafelé úton csak egyszer alakult ki valamiféle beszélgetés köztük, amikor Júlia rákérdezett, látta-e Lénárt, hogy a négy aznapi interjúalany közül kettőnek hiányzott egy-egy ujja.

Cukorbetegség, sok pálinka vagy az öreg és ügyetlen kezekkel történő favágás lehet az oka, vélekedett Lénárt, s közben azon tűnődött, hogyan tudná más irányba terelni a témát, de aztán, ahogy Júlia komor arcába nézett, feladta tervét. A végállomáson, miközben a repedezett járdán elindultak a városközpont felé, mégis megkérdezte, hogy nem alszik-e nála a lány, aki erre megállt, leengedte válláról táskáját, idegesen a hajába túrt, majd csak annyit mondott, felejtsd el, és engem is, és azzal otthagyta, és kisétált Lénárt életéből egészen mostanáig, eddig a konferenciáig, mikor is úgy tett, mint aki nem látja a férfit – vagy nem ismeri fel.

Lénárt alig várta, hogy szünet legyen, és a többiekkel ellentétben, akik megrohanták a büféasztalokat, ahol még lazacos szendvics is volt, ő megkerülte a tanácsterem karéját, és a helyén maradó, mozdulatlan és merev nőhöz sietett, azonnal a nevén szólítva, szélesen mosolyogva, kezét nyújtva félig kézfogásra, amiből talán ölelés lehet. Hogy vagy, kérdezte tőle, mit keresel te itt.

Aztán csak várt, mert Júlia nem állt fel, nem is nézett rá, csak bámulta a projektor által kivetített „Köszönöm a figyelmet!” feliratot a falon, és úgy mondta, szerbusz, majd hozzátette, talán kérdezte, talán dühösen sziszegte, hogy hogy vagyok? Hogy mit keresek itt?

Lénárt először nem értette, mi van, hogy miért ez a fogadtatás, miért ilyen vele a másik, milyen hibát követett el úgy, hogy tíz éve nem is találkoztak, aztán a nő lenyúlt a széke mellé, ami nem is szék volt, vagyis nem olyan szék, és hátrább lökte magát, és ekkor Lénárt elszörnyedve láthatta, hogy mindkét lába hiányzik, nagyjából a comb felétől, és ettől ismét beléhasított, hogy ez a Júlia milyen egy makacs nő, mennyire borzalmasan dacos és kitartó, és hogy talán jobb is, hogy így alakult, hogy ők ketten nem jöttek össze komolyabban annak idején, ezerkilencszázkilencvenkettőben.

vége

Úgy emlékszem, nyolc-tíz éves koromig sokkal intaktabb voltam morálisan, sokkal jobban láttam a jó-rossz közti különbséget, és határozottan éreztem egy felettes én folyamatos hangját a saját és mások cselekedeteinek megítélése kapcsán, és ez volt az, ami vezérelt a mindennapokban. Aztán ez valahogy elkopott, háttérbe szorult, és most inkább a dolgok gyakorlati haszna izgat, a "miért éri ez meg nekem" attitűd lépett a helyébe, ami azért valljuk be, összességében nem túl hízelgő, sőt, meglehetősen elkeserítő. 

Mindezek kapcsán jutott eszembe egy valóban jó ember kálváriája, aki határhelyzetbe kerül, miután elkövetett egy hibát. Azt hiszem, ez a kérdés majdnem minden hit esetében problematikus: miért történnek jó emberekkel rossz dolgok? A legtöbb esetben a hit ezt a konfliktust a csodával oldja fel. Ezt tettem én is, de előbb hősömet egy döntési pozícióba helyeztem, a helyzetét összekapcsoltam Schrödinger macskájának dilemmájával, az élet-halál nagy kérdésével, amiről azt gondoltam, írtam már egy novellát, de nem találom nyomát a majd kétszáz történetben. Akkor majd most. 

A jó polgár imája

A hegyi úton minduntalan a szemébe fordult a lenyugvó nap utolsó csillámlása. A férfi a gáz és a fék váltakozó nyomásával az őrületbe kergette az autó belső szerveit. Ő maga közben minduntalan a hátsó ülésre pillantott, ahol az összetört test néha megrándult. A bőr ülésen egy vérfolt kenődött el. Eszébe jutott, a garázsban van kárpittisztító. Német márkájú. Tudata egy különálló része azt latolgatta, jó lesz-e a vérre. A másik némán sikoltott odabenn, hogy ilyesmin kell gondolkodnia. Azóta ott volt a fejében e hang, amióta a lányt felnyalábolta az árokszélen. Minduntalan bevillant neki a bicikli összecsavarodott képe. A mezőn, a szántón feküdt, mint egy kilőtt vad.

– Én csak egyedül akartam lenni! – tört ki a férfiból hirtelen, majd várt, de hátulról nem jött válasz. Hisztérikus gondolat villant belé. A másik azért nem tud válaszolni, mert a haldoklásával van elfoglalva. – Nem akartam senkinek semmi rosszat. Ez nem igazság! Nem igazság, hogy ez velem történik – megrázta fejét, mint aki álomból ébred, majd hirtelen erősen fékezett. Alig tudta bevenni a kanyart. A lány felnyögött, mert teste előrelendült. A férfi hátranyúlt, próbálta visszagördítette a hátára. Remélte, nem fullad bele a vérébe e pozícióban. Remélte, nem tesz nagyobb rosszat, mint amit már tett.

– Nem ezt érdemlem – csóválta fejét a férfi. – Egyáltalán nem ezt. Egész életemben nem tettem semmi rosszat, érted? Egész életemben a jóra törekedtem. Mindenkivel és mindennel kapcsolatban – érezte, hogy remegés indul meg a könyökéből. Kíváncsian elengedte jobb kezével a kormányt. A kézfeje úgy rezgett, mintha áram rázná. Ökölbe szorította ujjait, de a remegés nem múlt. Ismét megragadta kormányt, és erősen megszorította.

– A feleségem a megmondhatója. A fiam. Az anyám. Az apám is az lenne, de ő már meghalt. A főnököm. A kollégáim. A szomszédjaim. A boltos, akihez mindig bementem péntek esténként, vennie egy bagettet, egy üveg olcsó olasz bort és egy darab jó minőségű sajtot. Mondjuk pecorinot – sorolta a férfi, de közben rádöbbent, múlt időben beszél. – Nem akarom, hogy mindez széthulljon egy másodpercnyi figyelmetlenség miatt – rázta meg a fejét, majd hátranézett a tükörben. Elég sokáig bámulta a lányt. Addig, míg nem látta, hogy véráztatta melegítője, vagyis inkább alatta a mellkasa, melyen épp hogy kiütköztek mellei, emelkedik és süllyed.

– Még élsz – bólintott a férfi elégedetten. – Oda fogunk érni a városba. Keresztüljöttem rajta idefelé jövet. Nagy város. Ott biztos van kórház – bizonygatta inkább magának. Egyenes szakaszra értek, a férfi gyorsított. Megemelte hangját, hogy ne nyomja el a motor. – Mi az úristennek jöttem én ide?

Pedig nagyon is jól tudta, miért jött ide. A boríték miatt. Ami a kabátja belső zsebében lapult. Az imént is rápillantott a kabátra a csomagtartóban, mikor kivette az elsősegélycsomagot.

– Jó, neked bevallom – sóhajtott lemondóan a férfi. – Van egy bűnöm. Fiatal koromban veszettül dohányoztam. Aztán persze abbahagytam. Házasság, gyerek, ilyesmi. De most jött ez a köhögés. Reggelente, pont úgy, mint amikor nagy bagós voltam – ismét a tükörbe nézett. A lány barna, szépen metszett arca a plafonra meredt. Szeme csukva volt. Hosszú, szőke haja elomlott mellette az ülésen, a vértől sötéten, csomókban, mint a hínár. – Te dohányzol? Undorító és gyenge szokás – mondta a férfi. – Elmentem szűrésre. És aztán múlt héten kerestek telefonon, hogy beszélni akarnak velem, de én leraktam. És aztán megküldték a leletet ajánlott levélben. Ne simán, hanem ajánlottan – folytatta a férfi ismét halkabban, mert újra kanyargós szakasz jött. Ráadásul felfelé kapaszkodott az út. Úgy emlékezett, a gerinc után már látni a várost a következő völgyben. – Elraktam, nem nyitottam ki. Aztán rám tört valami, valami gyengeség, egy ilyen önsajnálat, így kivettem egy nap szabit, és foglaltam egy szobát, odafenn a hotelben. Lehet, hogy te is ott dolgozol? Onnan jöttél, a műszakodból, amikor én… – elhallgatott, majd remegő kézfejét a szájához kapta, és ökle bütykeibe harapott. Nem akarta képzeletében ismét átélni a dolgot. – Miért pont velem, és miért pont most esik ez meg? – suttogta eltakart szájával. – Ennek kell, hogy legyen valami értelme.

Ekkor a lány felköhögött, nem úgy, ahogy ő szokott reggelente, hanem vizesen, hörgősen. A férfi a visszapillantó tükörre kapta tekintetét, és még látta a szája sarkán nagyon gyorsan lefutó vércsíkot. A lány teste megrándult, feje hánykolódni kezdett. A férfi a fékbe taposott, és a padkára húzta a kocsit. Egy kanyar előtt állt meg. Kipattant, majd hátrasietett, a lány fejéhez közelebb eső ajtóhoz. Feltépte, lehajolt a testhez. Hirtelen nem tudta, mit csináljon, hova nyúljon. Ellenőrizte a karon és a combon lévő kötéseket. Az egyik már átvérzett. Aztán zsebkendőt vett elő, letörülte a lány arcáról a vért. – A francba, a francba – hajtogatta közben. A lány szeme csukva volt, befelé figyelt, homlokát összeráncolta fájdalmában. – Ezt nem hiszem el – motyogta a férfi. Végigsimított a lány homlokán. A véres halántékán. Izzadt nyakán. Tekintete a mellkasára tévedt. Gyanúsnak mozdulatlannak látta. Behajolt, a fülét a lány mellkasára szorította. Nem hallott semmit. Lenyúlt ernyedten csüngő kezéhez, megfogta csuklóját. Nem érzett semmit. – Jaj, ne – nyögte a férfi, majd mély levegőt vett, aztán ahogy annak idején egyszer az üzemorvos elmagyarázta, belefújt a lány orrába. Kivárt három másodpercet, majd összekulcsolta kezét, és nekifeszült a fekvő mellkasának, lenyomta. Egyszer-kétszer, sokszor. Azon tűnődött hányszor kell egy sorozatban ezt megcsinálni. Huszonötnél abbahagyta a gondolkodást. Ismét fújt, ismét nyomott. – Gyerünk már – lihegte a negyedik sorozat után. Homlokáról megindult egy verejtékcsík. Bevillant neki valami, lehet, még onnan, amikor megszerezte a jogosítványt. Óvatosan a törékeny, vékony test alá nyúlt, oldalára fordította. A lány szájából véres pép csorgott ki, majd felköhögött, és zihálva levegőt vett. – Ez az! – ujjongott fel a férfi. Aztán várt, míg a fekvő légzése normalizálódik, avagy legalábbis valami halovány ütemet vesz fel. A testet betolta az üléstámlához, hogy így, ebben a pozícióban kikötözze a biztonsági övvel. Mikor végzett, visszaült a kormány mögé. A motor duruzsolva járt. Minden csak arra várt, mi lesz most.

– Mindig befizettem az adót – bólintott a férfi, miközben sebességbe rakta az autót. – Nincs eltitkolt vagyonom. Nincs titkom egyáltalán. Soha nem csaltam meg az asszonyt. A fiamat feltétel nélkül szeretem és elfogadom olyannak…– megakadt, a szavakat kereste. – Tudom, nem a legokosabb gyerek – vont vállat, és arcán halovány mosoly futott át. – De nagy szíve van. Reggelente C-vitamin, plusz hatvan fekvőtámasz. Szelektálom a szemetem. Mindig a lépcsőt használom a lift helyett. Kerülöm a húst, legfeljebb halat eszem. Hétvégén iszom alkoholt, de csak könnyű borokat – mereven előre bámult, nem mert a visszapillantóba tekinteni, így sorolta tovább. – A munkám tisztességgel végzem. Nem fanyalgok, nem elégedetlenkedem. Mosolygok mindenkire. Megpróbálom a másik ember helyébe képzelni magam, ha bánt valaki. És soha nem bosszulok meg semmit. Ha kell, túlórázom, de persze megtartom az egyensúlyt a magánélet és a meló közt. Sokszor kerékpárral járok dolgozni. A szomszédnak előre köszönök, noha sokkal fiatalabb nálam. A gyerek iskolájában extra feladatokat vállalok. A múlt nyáron például kifestettem a termüket. Nem hiszek semmilyen istenben, de tisztelem mások hitét. Minden szavazáson részt veszek, és előítélet nélkül, az általam ismert tények alapján voksolok – na most, most hátranézett. A lány nagyon sápadt volt. Alapvetően barna bőre emiatt sárgává vált. Az ajkai elkékültek. De még lélegzett. – Nem káromkodom, csak egy kicsit – vont vállat kényszeredetten. – Nem nézek ostobaságokat a tévében, nem olvasok hülyeséget. Az időmet igyekszem hasznosan eltölteni. Minden évben fizetek némi összeget a beteg gyerekek alapítványának. A rákosoknak. A hajléktalanoknak. És emellett – felemelte ujját figyelmeztetően –, soha nem utasítom el, ha valaki kér tőlem valamit. Legyen az koldusa, kolléga vagy barát. Mindig, mindenkire figyelek, maximálisan, mintha utoljára beszélnék vele az életben. De ez igaz önmagamra is. Minden reggel úgy kelek, hogy ez a nap akár az utolsó is lehet, ezért megfogadom, nem töltöm hiábavaló ostobaságokkal az időm, de ez nem jelenti azt, hogy bárkit is megfosztok a társaságomtól vagy a figyelmemtől.

Felértek a hegy tetejére, innen az út már lefelé vezetett, nagy, széles ívekben. Az erdő fái közt odalenn megcsillantak a város fényei. A férfi megkönnyebbülten felsóhajtott. – Mindjárt ott vagyunk – mondta biztatóan hátrafelé, talán még kacsintott is. Aztán eszébe jutott, miről beszélt eddig. Elkomorult. – Talán az a baj, hogy nem hiszek semmiféle tervben. Talán azért történik ez velem – tűnődött, majd lehúzta ablakát. A hűs, esti eredőillat beáramlott az autóba. Bejött mellette a kerekek zaja. A murva csikorgása. Egy madár riadt hangja. – Azt hittem, hogy a legfontosabb az életben, hogy minél kevesebb fájdalmat okozzunk másoknak. Azt gondoltam, hogy nincs más mérce, nincs figyelő tekintet. Talán tévedtem. Talán van valamiféle mérleg, és most itt, ebben a sötét erdőben – ujjával kifelé intett – kiderül, mi is az.

Hátulról ismét nagy csöndet és mozdulatlanságot érzékelt. Hátranézett, elég hosszan, hogy biztos legyen benne. Megállította az autót, kiszállt, és megállt az ajtó mellett. Megütötte őt az erdő ereje. Beszívta azt a rengeteg aromát, közben lehunyta szemét. Aztán kiengedte a levegőt, és kinyitott a hátsó ajtót. 

A lány nem lélegzett. Arca már nem is sápadt, szürke volt.

– Jaj, ne – nyögte a férfi, majd nekiveselkedett. Ezúttal a mellkason kezdte, húszig számolt, aztán befújt a törékeny kis orrba. Fél szemel leste, hogy a lány tüdeje, mint egy lufi, emelkedik. Aztán ismét nekirugaszkodott, és húszszor lenyomta a mellkasát. Mindvégig óvatos volt, nehogy összetörje a bordákat. – Talán többször kéne – lihegte a végén, majd ismét fújt. Megismételt mindezt ötször, a végén a kimerültségtől leroskadt az ajtó íve mellé az útpadkára, és csak lihegett. Felnyúlt, a lány nyakához, ujjával kikereste a nagy ér helyét a hideg bőr alatt. Nem érzett semmit.

Bezárta az ajtót, majd visszaszállt a kormány mögé. Kivárt pár másodpercig, majd bólintott, mint aki nagy döntésre jut, és ismét kiszállt. A csomagtartóhoz ment, kinyitotta, beletúrt a kabátja zsebébe, és kihúzta a bontatlan borítékot. Visszaült a kocsiba, a borítékot a műszerfalra dobta, majd indított, és kifordult a néptelen útra.

– Amíg ki nem nyitom, bármi lehet benne – suttogta, miközben hol a boríték fehérjére, hol a hirtelen kanyarokra nézett. – Bármi. A legrosszabb és a túlélhető is. Élet vagy halál – bólogatott eltökélten. – De én most az egyszer hozzád szólok – feltekintett a sötét égre, és elmosolyodott az akaratlan gesztustól. – Kérlek, most az egyszer segíts. Kérlek, hallgass meg, hagy tegyem jóvá azt, amit műveltem – kivárt, erőt gyűjtött, majd kimondta: – Ne őt. Engem.

Csöndben vezetett pár percig, aztán megismételte: – Engem – majd lehúzta az ablakot, fogta a borítékot, és kidobta a nyíláson. Ez pont az erdőhatárnál történ. A tükörben látta, hogy a fehérség az árokba pördül, fennakad egy csipkebokron.

Az autó kiért egy sík terepre, oldalt szántóföldek szegélyezték az utat. Elől, nem túl messze, egy benzinkút sárgája csillogott a sűrűsödő sötétségben, azon túl pedig a városszéli házak várták türelmesen a felé közeledőt.

Az érzés jött előbb, hogy valaki figyeli. Aztán a visszapillantó tükörbe nézett, és tekintete összekapcsolódott a lányéval. A férfi látta, hogy erőtlenül, aprókat lihegve, de lélegzik. Az arca már nem volt olyan rémisztő, legfeljebb a sötétség szeme alján és hatalmasra tágult pupillája, amiben a messziről jött emberek idegensége csillogott. A férfi elvonta róla tekintetét, majd oldalra húzta a kormányt, és bekanyarodott a benzinkúthoz.

Mielőtt kiszállhatott volna, meghallotta a hangját hátulról: – Hova megy? – erőtlen volt, mintha egy kisgyerek beszélne, noha a lány tizennyolc körüli lehetett.

– Megkérdezem, hol van a kórház – szólt hátra a férfi, majd elmosolyodott: – Most már minden rendben lesz – mondta még, és a hangja tónusától a lány valamiért hitt neki, de nagyon zavaros volt még a világ számára, így szinte nem is hallotta, ahogy a távolodó férfi hozzáteszi: – Azt hiszem, most már nyugodtan vehetek egy csomag cigit is. 

vége

Az írás  valós magvát nagyanyám mesélte, aki az elmúlt években, mióta a kilencvenet betöltötte, jobbára a múlt rossz emlékeiből válogat csak, ha beszélgetünk. A lényeg, hogy valóban volt egy ügy ******-környékén a 30-as években, melyben a gazdag parasztfiút terhes szeretője agyonlövésével vádolták meg. A lány állítólag még élt, mikor a gyilkosa elásta. A fiú apja minden követ és pénzt megmozgatott, így enyhe ítélet született, no meg az alábbi dalocska. Azt hiszem, már csak nagyanyám emlékszik mind a dalra, mind az esetre a mi világunkban, mert mindkét család ága elhalt azóta. De lehet, tévedek, így a neveket megváltoztattam némiképp. Illetve a történet kifutását is, úgy, hogy ne legyen benne semmi félelmetes vagy véres, semmi kézzelfogható horror, csak egy kínzó rossz érzés, az, hogy talán nem látjuk a fától az  erdőt. Ami végzetes lehet egy keresztúton. 

Keresztúton

„Ki hallotta a Megyerben mi történt?

Balindali Tercsit bizony megölték” 

népdal

– Én aztán nem tudom, mi az a vlogger – mondta az emberke, miközben felhajtotta a motorháztetőt, mely forrón és sötéten tágult, akár egy cápa szája. A lány az autó üvegén át a fiúra nézett, és olyan elbűvölően mosolygott, hogy annak beleremegett a szíve, mert ebben a mosolyban benne volt, hogy ők tudják, mi az a vlogger, mert ők azok, és még fiatalok, és még előttük az élet, szemben ezzel az emberkével, segítőjükkel, önzetlen jótevőjükkel, aki már hatvan felé közelít, szinte kidagad a túlságosan szűk, fekete öltönyéből, kerek és kopasz kis fején csillog az izzadtság.

– A vloggerek videókat töltenek fel a YouTubre olyan dolgokról, melyek érdeklik őket és a nézőiket – mondta a lány és ő is belebámult a vezetékek, csövek és fém idomok kuszaságába. – Mi például régi, megmagyarázhatatlan gyilkosságokat dolgozunk fel. Járjuk az országot, meglátogatjuk a helyeket, ahol elkövették őket, és csinálunk egy helyszíni riportot, miközben elmondjuk, szerintünk mi, hogyan és miért történt.

Az emberke benyúlt a motortest mögé, megragadott valamit, és óvatosan megrángatta. A fiú kiszállt az autóból, és odament hozzájuk, átkarolt a lány vékony derekát. – Lát valamit? – kérdezte kíváncsian.

Az emberke megcsóválta fejét: – Egyelőre nem. Talán a karburátor. Vagy a benzincső. Lehet, alá kellene feküdnöm.

– Ne piszkolja össze magát – ellenkezett a lány. – Majd hívunk egy autómentőt.

– Itt a hegyek közt nagyon nehéz telefonálni – vont vállat az emberke, majd zsebkendőt vett elő, megtörölte tarkóját, aztán gondosan összehajtogatva farzsebébe rakta. A lány elővette csillogó kis telefonját, ellenőrizte, majd bólintott: – Hm. Tényleg. Nincs jel.

– Van pokróc hátul – intett a fiú a csomagtartó felé, és már ment is érte. – Azt leteríthetjük, hogy ne piszkolja össze magát.

– De biztos nem siet? – kérdezte most a lány az emberkét, aki ismét matatott valamit a motor környékén.

– Ugyan, ráérek – mondta az, majd felpillantott rá, szeme kicsit összeszűkült, mint akinek eszébe jut valami. – És most miről akartak forgatni?

A lány mély levegőt vett: – 1959-ben történt egy gyilkosság, ezen az útszakaszon, úgy véljük, pont itt, ebben a kereszteződésben.

Elsétált a kocsitól a négy út összefutó csomópontjába, majd körbefordult. Északról hegyek határolták a kilátást, melyek dél felé lankákká szelídültek. Erdők és szántók vegyesen váltogatták rajtuk egymást. Az utak mentén mindenhol kukoricás volt, feljebb, ahol az autójuk megállt, egy árnyas akácerdő nyújtózott.

– Az erdő mögött lakott egy nagyon szegény család, az apa kondás volt, egyedül nevelte világszép lányát, Tercsit. Balindali Tercsit.

– Furcsa név – jegyezte meg az emberke. Lehajolt, benézett a hűtő alá, majd vöröslő fejjel fordult ismét a lány felé, aki még mindig az út közepén állt, és az erdőt bámulta. – És, mi történt vele?

A fiú folytatta, miközben mellé lépett, és nyújtotta a pokrócot: – Állítólag a környék legszebb lánya volt, csakhogy a szegénységük miatt nem sok udvarlója akadt. Persze az igaz szerelemnél a pénz nem számít, ugye, drágám? – kérdezte a lánytól. Az összevonta szemöldökét, és csípőre tette a kezét, felháborodást mímelve: – Nagyon úgy tűnik, tekintve, hogy még mindig albérletben lakunk.

– Keresem a közös lakásunkat – szabadkozott a fiú, közben segített az emberkének a pokrócot eligazgatni a földön.

– Tavasz óta ezt mondja – panaszkodott a lány.

Az emberke letérdelt, meglazította nyakkendőjét, és kigombolta a legfelső gombot ingjén. – De mi történt ezzel a Tercsivel? – kérdezte lihegve, majd lassan leereszkedett, és befeküdt az autó alá.

– Ja, igen – kapta el a szót a lány –, a lényeg, hogy beleszeretett a környék egyik legmódosabb gazdájának a fiába. Akinek az apja valahogy megúszta a kulákosítást, ő lett a téesz vezetője. A fiút, Paja Gergőt pedig mindenki csak úrfinak hívta. Kijárt a kondás tanyájára lóval, de nem udvarolt Tercsinek, mert az apja úgyse engedte volna a házasságot, csak…szórakozott vele. A férfiak már akkor is ilyenek voltak – tette még hozzá, és durcásan grimaszolt a fiú felé, aki ott állt az emberek autó alól kilógó lába mellett. Nézte fehér, sápadt bokáit, és rajtuk a fekete zoknit, mely túl rövid volt.

– A lényeg, hogy állítólag a lány teherbe esett – vette át a szót, és leguggolt a kocsi mellé, hogy az odalent fekvő jobban hallja a szavait. – És ekkor Paja Gergő bepánikolt. Később, a bíróságon azt mondta, nem tervezte el a dolgot.

– …de akkor miért volt nála a pisztoly? – vágott közbe a lány.

– Milyen pisztoly? – jött az autó alól a fojtott hang.

– A perről szóló cikkek szerint a fiú találkozóra hívta Tercsit. Ide, a kereszthez – magyarázta a lány izgatottan, és az árok szélén sötétlő kőtömbre mutatott. Krisztus arcát odafenn elkoptatta az eső, csak egy gömbölyű, szemek nélküli, világtalan maszk volt a helyén. – Nem volt jó ötlet. A keresztút a néphit szerint mindenféle rossz kiindulópontja. Itt gyülekeznek a boszorkányok, mielőtt elindulnak a boszorkányszombatra. Itt kell elvágni a fekete kakas nyakát, ha sült véréből jósolni akarunk – a lány körbe-körbe járt az út közepén, és közben számolta ujjain, amiket sorol. – A keresztútnál elásott halott visszajár kísértetként. Éjfélkor keresztúton lenni balszerencse. És még van egy csomó minden, csak most nem jut eszembe. De a lényeg, hogy a keresztút egyszerre összegyűjti és generálja is a rossz dolgokat, mint egy üveglencse a nap fényét – ujjaival most képernyőt formált, és körbeforgatta a tájon.

– Gyere már beljebb az útról – szólt rá a fiú, majd kezét nyújtotta az emberkének, aki közben kihúzta magát az autó alól. Felállt, leporolta nadrágját, fogta a visszapillantóra akasztott öltönykabátját, és magára ráncigálta.

– Miért? Nem jár erre senki – mutatott az üres útra a lány, majd az idős férfira nézett, aki ismét elővette zsebkendőjét, és megtörölte homlokát.

– Na, hát lehet, hogy van valami ebben a keresztút dologban, mert maguknak sem hozott szerencsét ez a hely – bólogatott mosolyogva az emberke. – Azt hiszem, kilyukadt a benzincső, és szép lassan kifolyt az üzemanyag. Nem jelezte ki a műszerfalon, hogy fogytán van?

– Á, évek óta nem működik ezen az ócskaságon semmi – legyintett a fiú. – Nézem a kilométert, az alapján tankolok.

– Nos, akkor ez van – tárta szét a karját az emberke. Lecsukta a motorháztetőt, majd arrébb sétált, öltönykabátja zsebéből fém cigarettatárcát húzott elő, komótosan rágyújtott. – De most már meséljék el, mi történ ezzel a Tercsivel.

A fiú közelebb ment hozzá, mohón nézte, a füstöt, majd megköszörülte torkát, és így szólt: – Kérhetek egy szálat?

– Persze, milyen udvariatlan vagyok – kapta elő a tárcát az emberke, majd nyújtotta a fiú felé.  – Nem kellene visszaszoknod – szólt rá a lány, és nézte, ahogy a másik az emberke csiholta láng fölé hajol.

– Én se szólok bele, ha megeszel egy tábla csokit, vagy egy üveg ecetes uborkát – mondta a fiú, miközben mélyen letüdőzte az első slukkot, hogy a füst a következő mondattal együtt jöjjön ki a száján: – De hogy válaszoljak a kérdésére, igazából senki nem tudja, mi történt Tercsivel. És épp emiatt olyan érdekes ez az eset, emiatt akarunk róla csinálni egy anyagot. Ez lesz a hatodik feltöltésünk. És már van pár ezer feliratkozónk.

– Egész pontosan ezerkétszázhuszonegy – javított ki a lány. –  A feliratkozó olyan ember, aki jelzi, hogy kíváncsi a dolgainkra – magyarázta az emberke felé fordulva. Majdnem magasabb volt nála, így szinte látta az őszülő hajában terpeszkedő kopasz foltot.

– Értem – nyugtázta az megértően mosolyogva. – De még mindig nem mondták el, mi történt a lánnyal azon az éjszakán.

– Valóban éjszaka találkoztak – hagyta jóvá a lány. – Lehet, pont éjfélkor.

Kis időre csönd lett, de ezt egyikőjük se vette észre.

– Paja Gergő azt vallotta a tárgyaláson, hogy veszekedtek. A gyerek miatt. A fiú el akarta vetetni – folytatta aztán a lány halkabban. – És elöntötte őt a düh. Talán rájött, nem az fog történni, amit ő akar. Végiggondolta, hogy mit fog ehhez szólni az apja.

– És ekkor rálőtt a lányra – fejezte be a másik.

– De talán csak megsebesítette. Nem látta jól a sötétben, csak azt, hogy összecsuklik az úton – folytatta a lány, és az öltönyös emberke pedig hol rá, hol társára nézett, mintha teniszmeccsen lenne.

– Elszaladt – így a fiú. – Egészen hazáig. A pisztoly útközben eldobta.

– Aztán – emelte fel ujját figyelmeztetően a lány – a kertkapujukban elöntötte őt a bűntudat. És visszament, visszajött ide, a tett helyszínére. Ám a lányt már nem talált meg. Pedig hajnalig kereste.

– A bíróság szerint ennél a pontnál hazudott – egészítette ki a fiú. – Visszament, de egy ásóval. És nagyon is megtalálta a testet, aztán pedig elásta valahol.

– Hetekig keresték a környéken a sírt. Még kutyákkal is – bizonygatta a lány. – Ám nem akadtak nyomra. Tercsit szó szerint elnyelte a föld.

– És mi történt a fiúval? – vetette közbe az emberke.

– Az apja megkent mindenkit, a nyomozókat, a bírót, az ügyészt, állítólag az össze pénzük ráment, hogy enyhe ítélet szülessen – mondta a fiú, majd szívott egy utolsót a cigarettából, amitől köhögni kezdte.

– Na, látod? – szólt rá a lány. – Minek csinálja, aki nem bírja? És ez más helyzetekre is igaz – tette még hozzá kajánul, aztán visszafordult az emberke felé: – A lényeg, hogy nekünk van egy elég vad elméletünk, és ezt akarjuk bemutatni a filmünkben.

– És mi lenne az? – kérdezte az emberke, aki ugyancsak végzett a cigarettájával, így a sarkán nyomta el, majd a csikket az árokba dobta.

– Azt gondoljuk, van egy titokzatos harmadik a történetben – kezdte a fiú izgatottan, és közelebb jött hozzájuk, pontosabban lány mellé, hogy testük összeérjen. Az emberke velük szemben, az autójuk oldalának támaszkodva állt, és bámult rájuk vizenyős, apró szemeivel. – Valaki erre jött aznap éjjel, egy ismeretlen, és összeszedte a vérző, félig eszméletlen lányt.

– És elvitte magával – vette át a szót a másik. – Talán a környéken lakott. Talán csak átutazott itt. Mindenesetre eltüntette a lányt.

 – De mit csinált vele? – értetlenkedett az emberke.

– Ez jó kérdés – mondta a fiú. – Lehet, meggyógyította. És aztán fogva tartotta élete végéig.

– Lehet, közben Tercsi megszült. És a gyerek életben maradt – bólogatott a lány. – És az ismeretlen felnevelte.

– Talán Tercsi belehalt a szülésbe – találgatott a fiú. – Talán az ismeretlen ölte meg. Még terhesen. Vagy a szülés után.

– Mindenesetre úgy véljük, hogy a történet nem úgy zárult, ahogy azt a bíróság gondolta, nem gyilkossággal és halállal, legalábbis nem itt, és nem azon az éjszakán – mutatott körbe a lány. – Erről fogunk beszélni a filmünkben – zárta le a másik, mire mind elhallgattak.

A délutánba forduló nap leragyogott a kukorica zöldjére, az aszfalt szürkéjére és rájuk, hármójukra.

– Elvihetem valamelyikőjüket a városba. Ott biztosan találnak egy autómentőt – törte meg a csendet az emberke. A lány és a fiú egymásra nézett.

– Jó ötlet – hagyta jóvá a lány.

– Menj te – mondta a fiú, miközben átfutott rajta egy kényelmetlen érzés, hogy valamit elfelejtett vagy valami elkerülte a figyelmét, olyan, mint amikor az utcán azon tűnődünk, hogy kihúztuk-e a vasalót.  – Nem akarlak egyedül hagyni itt. Addig csinálok pár felvételt.

A lány egy pillanatig tétovázott, de nem olyan sokáig, hogy az kellemetlen legyen: – Rendben – mondta aztán, és a mögöttük feketéllő kőkeresztre mutatott. – Ez legyen benne. Jó lesz vágóképnek. Nappal szembe vedd fel, és szürkézzük majd ki, hogy fenyegetőbb legyen.

A kocsihoz sietett, kivette táskáját. A fiú utánament, gyengéden átölelte, és megcsókolta: – Vigyázz magadra – súgta a fülébe, aztán hátrébb lépett, majd csak nézte, ahogy azok ketten távolodnak, el, az emberke út mentén álló autója felé.

– Szép, régi autója van – mondta a lány, ahogy beszálltak. Az ajtó hangosan, fémesen csattant. Odabent bőr és porszag uralkodott. A lány gondosan becsatolta magát.

– Az apámé volt – bólintott az emberke. – Ezzel járta a vidéket. Imádta ezt az autót.

– Lehet vagy ötven éves – a lány végigsimított a kárpiton, miközben balját akaratlanul is hasára tette, talán a túl szoros öv miatt.

– Több – bólintott az emberke, majd indított, mire a motor felköhögött, aztán erőre kapott, és már mentek is.

– Él még az édesapja? – kérdezte a lány kissé hangosabban, mert elég nagy volt a zúgás az utastérben.

– Sajnos már nem – mondta az emberke. – Anyámat nem ismertem. Úgy vélem, apámnak sikerült pótolnia őt. Nagyon hiányzik. Minden nap. De elmondhatom, jól felkészített az életre. Mindenre ő tanított. Mindenre, ami fontos. Nem is képzelné, mennyi olyan dolog van, ami igazán fontos, de az emberek nem törődnek vele.

Oldalt pillantott, le, a lány hasára.

– Megkérdezhetem, hány hónapos terhes? – kérdezte.

A lány sokáig nem válaszolt, mert elöntötte az a homályos előérzet, ami a fiúban is ott motozott az imént, és ez a hangulat egy pillanatra összekapcsolta őket, térben és időben, de aztán vége lett, mert csak egy futó érzés, egy kis hullám volt, így megmondta, hogy mikorra van kiírva, és a válasszal az emberke nagyon elégedett volt. 

vége

Egyes lények túlélnek mindent, ezer éven át bujdokolnak sötét erdőkben, hogy aztán rajzfilmcsatornákon, iskolatáskákon vagy animékben bukkanjanak fel. Vagy egy ilyen írásban.

A történet teljes megértéséhez ismerni kell a lényhez kapcsolódó hiedelmeket. A Wiki szócikk elég rövid, de  a harmadik bekezdése nekünk most bőven elég, bár gondolom máshol találni részletesebb anyagot is róla.

Ballada a hegyek szépségeiről

                                                                                                                   lányomnak

Ha láttátok volna a hegyek e gyönyörű teremtéseit, bármiről elhinnétek, hogy megtalálható ott, a kies és zord északon, ahol az akácerdőt felváltja a fenyő, ahol a gyárak udvarán gyom virágzik, ahol az erdők mélyén beton- és vasszörnyek lapulnak elhagyatva, várva vissza hűtlen, öreg gazdáikat, a bányászokat.

Én csak akkor szembesültem az északi szépséggel, mikor felmentem oda régi barátommal, öreg cimborámmal vadászni. Lanit még kamaszkoromból ismertem, a sors a tenyerén hordozta mindig, emlékszem, akkor figyeltem fel rá, mikor a város egyetlen diszkójában kikezdett a lánnyal, akit én már hónapok óta izzó reménytelenséggel kerülgettem. Elnéztem, ahogy az ablakpárkánynál smárolnak, és nem éreztem féltékenységet, csak csodálatot, és azt, hogy ő bizonyára megérdemli ezt a csajt.

Lani mindig is lenyűgözte az embereket, simulékony modorával, pergő nyelvével és vicces, mosolygós kedélyével azonnal óriási hangulatot teremtett maga körül.

A sorsunk a főiskolán keresztezte újból egymást, ő könyvtár-angol szakra járt – csak hogy legyen valami diplomája, mondta –, és rém komolyan vette az előadásokat, noha minden este hajnalig tartott a buli a koleszszobájában. Azután hallottam híreket róla, hogy a barátnőjét futtatja egy belvárosi pubban, vagy hogy autókereskedést nyitott a város határban, és nagyon jól megy neki. A válság után a kerekedésből autófelszerelés bolt lett, végül átállt az online kiszállításra, naphosszat ott ült a kis irodájában, pötyögött a laptopján, és elszórakoztatta a futárokat, akik vitték szét az áruját az országba. Történetesen az én szállítócégemmel is volt szerződése, így az elszámoláskor, havonta egyszer, felelevenítettük a régi szép időket, miközben megittunk egy pohár drága whiskyt.

Meglepett, hogy egy tavaszi reggelen elhívott arra a hétvégi vadászatra. Azt sem tudtam, hogy vadászik, de mint bevallotta, az utóbbi években rászokott az ölés ízére, a puskapor szagára, a fegyver ismerős, hideg tapintására, a vad szemében ragyogó csodálkozásra és a sebek okozta örömre, melyekről tudta, hogy egyedül ő a felelős értük. Amikor felajánlotta, hogy a szombat délelőttöt áldozzuk Artemisz istennőnek (ezek az ő szavai) fenn, északon, rövid tűnődés után igent mondtam.

Sötétben indultunk, a hegyek csak lassan kerekedtek ki előttünk, körvonalaik mint megannyi ősállat vésődött fel a bíbor, lila és rózsaszín égre. Az autóban, egy öreg, rozzant Toyota terepjáróban elmesélte, hogy egy kis faluba jár, egészen az országhatárig, ahol mogorva, különös és nehéz természetű népek laknak, ők aztán jól ismerik a környék sűrű és végtelen erdőit, különösen vezetője, egy idős férfi, akit mindenki csak Timurnak szólít, nem tudni, miért.

Timur pálinkával fogadott minket erdőszéli, faluvégi háza tornácán a leheletszőkítő hajnali hidegben. Erősen őszült, vastag, dús bajusza volt, felette közönyös, hidegkék szempár, cápákról szóló természetfilmekben lát ilyet az ember.  Megittuk a pálinkát, mire ő beszólt a házba, emlékszem, összerezdültem a névre, a lány nevére, amit kiáltott. És aztán a kelő nap fényében megjelent ő, észak szépe. Kopott farmerben, mezítláb és egy túl bő pólóban jött, hosszú, szőke haját kiengedte, arca ragyogott a pihentető alvástól, és mindene mosolygott, a szeme, az érzéki szája, de még kézfejének puha domborulata is. Egy kis tálcán szalonnadarabokat, kenyeret, hagymát hozott, lerakta a durván ácsolt asztalra, aztán a tornác végébe ment, rágyújtott, majd onnan nézett minket, figyelmesen, akár egy éhes macska. Észrevettem, leginkább barátomat, Lanit bámulja, aki csak néha-néha és tőle szokatlan módon, zavartan viszonozta a pillantást.

– Meglesz, amit ígért, Timur? – kérdezte inkább vendéglátónkat, aki elnézett az erdő felé, szájába vett egy darab hagymát, rágni kezdte, úgy bólintott: – Látták őt a cigányok gombaszedés közben – mutatott az egyik gerinc felé, melyen fenyő sötétlett. – Ott, a Nagyárnyékon. Oda megyünk. És jön a lány is.

– Ő minek kell? – jött zavarba Lani, oldalt pillantott, de nem nézett a lány szemébe, aki kitartóan bámulta, amitől nekem savanyú lett a szám íze.

– Kell – bólintott a férfi. – Majd meglátja.

Indulás előtt, mikor Lani megmutatta a fegyveremet, amit Timur kölcsönzött nekem, rákérdeztem, hogy mi volt ez a titokzatos beszélgetés, mire halkan magyarázni kezdte, hogy ma nem szokványos vadra megyünk, olyan dolgot fogunk lőni, mely még északon is ritka, mert már alig van belőle. Ennél többet nem volt hajlandó elárulni, hogy legyen meglepetés, mondta, mire a lányról kezdtem faggatni, hogy mi van vele, ám ingerülten belém fojtotta a szót: – Vigyázz, mert itt, fenn más szabályok uralkodnak. Nem nyúlhatsz nőhöz, csak a házasság után, ha ezt megszeged, akkor neked annyi.

Kacsintottam, és még halkan rákérdeztem, hogy őrá ugye nem vonatkozik ez a szabály, meg hogy ismerem őt, tudom, egy ilyen virágszálat biztos nem hagyna az út szélén, mire csak a fejét csóválta, mélyet sóhajtott, majd felpillantott a tornácra, ahol a lány a haját fonta. Szikrázott a nap fényében szőkesége, egészen elvakított minket.

– Itt még én is meggondolom, mit tehetek, és mit nem – vallott be Lani, és némi szorongást éreztem hangjában, ami szokatlan volt, hisz nem félt soha semmitől, és nem is bánt meg soha semmit, a legvadabb dolgokat is büszkén felvállalta múltjából. Míg elindultunk a szűk erdei ösvényen, melyet hordónyi vastagságú fák szegélyeztek, mint temetésen sötétbe öltözött rokonok hada, eszembe jutott, hogy Lani egyszer hajnalban felmászott a városkánk templomának csúcsára, és ott megivott egy fél üveg vodkát. Máskor bekötött szemmel motorozott végig a főutcán. Az se volt titok, hogy elcsábította a rendőrfőnök lányát, majd csúnyán, talán sms-ben, elhagyta.

Lani és az öreg ment elöl, halkan beszélgettek, így én a lány mellé sodródhattam. Halvány zsálya- és mentaillat áradt belőle. Ruganyosan, de halkan mozgott az erdőben, látszott rajta, otthon érzi magát, nem leste riadtan a megrezdülő bokrokat, nem akadt bele tüskés ágakba, figyelt, hova lép, hogy ne csapjon zajt. Fekete kapucnis pulóvert húzott, és Dr. Martens bakancsot, de mégis tökéletesen illett ebbe a környezetbe.

Megszólítottam, hogy ő is szokott-e vadászni, milyen az élet idekinn, a hegyen, hova jár iskolába, de zavart és rövid válaszaiból hamar rájöttem, elmerült a gondolataiban, és nem törődik velem. Néha fel-felpislogott Lani hátára, de gyorsan elkapta szemét.

Az ösvény meredeken emelkedni kezdett, később már szinte négykézláb, lihegve másztunk, a puska tusa szinte a földet szántotta. Egy kiszögelésen, vékony peremen megálltunk pihenni, lestük a lábunk alá kushadó tájat. – Az ott – mutatott Timur egy távolabbi hegycsoport felé – Sárkányszirt. Oda már jó ideje nem jár senki, még a fatolvajok se.

– Miért? – kérdeztem, miközben az előttem guggoló lány nyakának ívét bámultam.

– Nem jönnek vissza azok, akik odamennek – jött az egyszerű válasz, és erre nem lehetett mit mondani. Ahogy ismét megindultunk, összeszedtem minden bátorságom, és odasúgtam a lánynak: – És a fiúkkal hogy állsz? Akad idefenn udvarló? – tényleg halkan, szinte suttogva kérdeztem, de az apja így is elhallotta, mert visszafordult, csak egy szúrós pillantást vetett rám, és az elég volt, hogy ne várjak választ, és a lány nem is válaszolt, összeszorított szájjal bámulta maga előtt a földet.

Az ösvény egy kis tisztásba torkollt, és amikor Timur levette válláról a puskát, és a bokrok közé terítette a pokrócot, melyet zsákjában hozott, megértettem, ez lesz a leshely. A tisztás túlsó végén meredeken emelkedett a talaj, közepén kidőlt, korhadt fatörzs barnállott. Lanival lepakoltunk a pokrócra, a bokor ágai közt megnéztük a kilátást, közben halkan odaszólt nekem, hogy hagyjam a lányt, ne piszkáljam, van neki elég baja az apjával, aki nagyon is rajta tartja a szemét.

– De téged nem lát meg – biccentettem mosolyogva. – Láttam, hogy néz rád – mire ő elsápadt, legalább annyira, mint a lány, aki most ott állt a fatörzs mellett, az apjával. Timur halkan magyarázott neki. Nem tartott sokáig, de a lány közben minduntalan felénk, rejtekhelyünk felé pillantott, mint aki valamiféle jelre vár, végül biccentett, és leült a törzsre, apja pedig megpaskolta vállát, és otthagyta, így nem láthatta, hogy a másik gyors, röpke mozdulattal megtörli szemét. Lanira néztem, aki zavartan babrált egy fűszállal, ő sem vette észre a jelenetet. Timur odajött hozzánk, és mutatta a tisztás jobboldali szélét: – Onnan fog jönni. De várjanak az én lövésemre, addig ne tüzeljenek rá.

– Minek a lány? – kérdeztem tőle némiképp feszülten, mert már sejtettem a választ.

– Ő a csali – bólintott a férfi, én pedig Lanira néztem, és inkább neki tettem fel a következő kérdést: – Milyen állatra megyünk mi?

Egyiken sem válaszoltak, helyettük a hegy oldalából, jó száz méterről dühös, éles nyerítés harsant. Timur felkapta fegyverét, és átsietett a rejtekhelyére, egy fa gyökerei közé, én pedig ismét Lani felé fordultam, vártam a választ, de ő csak összeszorította fogát, majd végül halkan sziszegte: – Csak várj, és légy készen. Bármi lesz is, a lényeg, hogy időben lőjünk.

Ekkor a nyerítés megismétlődött, immár közelebbről, és még élesebben, olyan volt, mintha ló és a vércse hangját keresztezték volna, megrezegtette a dobhártyát, és félelmet szított a szívemben. Belém hasított a gondolat, hogy fel kellene mászni egy fára, ott nagyobb biztonságban lennénk, vagy egyszerűen csak vissza kellene óvakodni az ösvényen, hogy ez a titokzatos állat ne lásson meg minket, de mielőtt a hang okozta pánik végképp eluralkodhatott volna rajtam, a nap fényében megjelent a vad.

Hófehér volt, kiragyogott a térdig érő fűből, a sörénye és a farka hosszant lobogott és szikrázott, fejét nemesen fent tartotta, jól kinyomva a homlokából előtüremkedő hosszú, éles szarvat. Nagyobb volt, mint egy átlagos ló, de mégis kecses, nem otrombán, hanem szinte légiesen mozgott a talajon, úszott, akár a bodor felhők a nyári égen, táncolt, mint egy balerina, előre-hátra, mígnem egészen odaért a lányig, ki fejét lehajtva, mozdulatlanul várta.

Az állat megtorpant előtte, fölé tornyosult, majd meghajtotta szépen ívelt nyakát, és megszagolta a lány tarkóját, aztán felhorkant és hosszú, fülrepesztő nyerítésben tört ki.

– Jézusom – motyogta mellettem Lani. Ránéztem, és láttam, a szája széle remeg, már majdnem sír, de bevallom, én is elgyöngültem és meghatódtam a látványtól, kettejük földöntúli szépségétől. Aztán megértettem, hogy barátom inkább fél és retteg, mert összeszedte magát, és feltámasztotta könyökére a fegyver csövét, majd megcélozta a prédát. Ne, akartam neki mondani, mert szentségtörésnek éreztem, hogy rálőjünk erre a gyönyörűségre, és mert a lányt is féltettem, de nem is kellett szólnom, mert barátom ujja ugyan ráfeszült a ravaszra, ám egyelőre csak bámulta a jelenetet, ami kibontakozott előttünk.

Az állat szép lassan, akár egy cirkuszi ló letérdelt a lány előtt, meghajtotta fejét, egészen oldalt kitartva, hogy az belesimuljon a lány ölébe, aki hagyta ezt, karjaival átfogta a nyakat és a fül alatti domborulatot, és végigsimított rajta. Egy pillanatig úgy tűnt, ők ketten a lehető legtökéletesebb dolog, amit ez a világ alkothat, és arra az egy pillanatra megállt a föld forgása, a madarak éneke, a csillagok pulzáló fénye, a lélegzetünk, de talán még a szívünk dobbanása is. Ez a pillanat fog kísérteni halálomig, erre fogok majd emlékezni, mikor lehunyom végleg a szemem, hogy valami csodaszéppel búcsúzzak e világtól.

Ám aztán a varázs megtört, mert a lény lejjebb csúsztatta fejét, orrlyuka kitágult, és beleszagolt a lány farmeros ölébe. Előbb csak összerándult, mint akit bögöly csíp meg, majd kirántotta fejét az ölelésből, aztán hátra is ugrott, mint egy dühös, harcra kész kutya, és ekkor felharsant Timur hangja, kétségbeesett ordítása, lőjetek, de én még mindig csak a kettőst bámultam, Lani azonban észnél volt, cselekedett helyettem is, elsütötte a fegyvert, szinte egy időben a lány apjával. A vad azonban gyorsabb volt, nagyjából abban a pillanatban, amikor a csapszeg a töltény aljába vágódott, és az első szikra belobbant a lőporba, hogy az aztán izzó zsarátnokként feszítse előre az acél lövedéket, nagyjából itt, ebben a töredék másodpercben előre szegezett fejjel a lánynak rontott, és a sikoly és a lövések így egybemosódtak.

Amikor felszállt előttünk a lőporfüst, és mi kirontottunk rejtekhelyünkről, már csak a lány volt a tisztáson. Oldalt még láttam egy fehér árnyat az erdőbe siklani, de nem törődtünk vele, mind a hárman a fekvőhöz rohantunk.

A törzs mellé csúszott, kifeszült teste a kíntól, a hátát a fának támasztva, kezét a hasán tátongó sebre tapasztva kapaszkodott, talán az életbe, talán Lani tekintetébe, aki csak állt ott, nem mert hozzáérni, helyette az apja rogyott a földre, tépte le melegítő felsőjét, nyomta a sebre, de a lány szemébe nézve mozdulata lelassult. És aztán megértette, nem kellett megfordulnia, hogy lássa, kit bámul a lánya, nem kellett volna a szó se, amit végül kimondott a haldokló, szerelmem, elég volt látni azt a sóvárgást, azt a vágyat és a fájdalmat, ami ott tükröződött a lány arcán, miközben lassan kicsúszott kezei közül az élet.

Vártunk, míg bizonyossá nem válik, míg el nem tompul a ragyogás abban a gyönyörű szempárban, aztán az apa felnyúlt, lezárta őket, majd odalépett hozzám, és kivette dermedt kezem közül a fegyvert, amiről bevillant, hogy még nem sütöttem el, tompa bűvöletemben nem lőttem vele az imént. És ezt persze ő is tudta, megjegyezte még ebben a szörnyű pillanatban is, hogy van egy töltött fegyver hármunknál, az egyetlen, ami még veszélyt hordoz, az, ami most ott volt az ő kezében, felemelte, és Lanira célzott vele.

– Ne – bukott ki belőlem, de elég volt a barátomra szegeződő kék szemet látnom, és tudtam, hiába minden szó. Lani pedig továbbra is csak állt mozdulatlanul, mint egy fogoly a kivégzőosztag előtt, bámult le a halottra, aztán behunyta szemét, talán hogy ne könnyezzen, avagy hogy ne lássa a közeledő golyót. Így maradtunk pár másodpercig, akár egy hármas szoborcsoport, vagy inkább négyes, ha a végső mozdulatlanságba dermedő lányt is ide vesszük, aki holtában az alvó Artemisz istennőre emlékeztetett, és vártuk, hogy valami történjen, végül Lani kezdett el sírni, nem is, bőgött, mint egy gyerek, ömlöttek könnyei, arcát kezei közé rejtette, de még így is hallottuk, hogy motyogja, nem, nem, nem.

És ez valamiféle jel vagy bizonyíték volt az öregnek, mert a földre dobta a puskámat, majd felnyalábolta a lányt, és lassú, szilárd léptekkel nekiindult lefelé. Néztem, ahogy eltűnnek a fák közt, hallgattam Lani zihálását, és megértettem, miért nem ölte őt meg.

Nem is csalódtam e megértésben, a később történtek igazolták Timur döntését. Miután visszatértünk a városba, szótlanul, komoran figyelve az utat, Lani eltűnt az életemből, felbontotta velem a szerződést, így csak hírmorzsákat, apró sztorikat hallottam róla, a bukásáról. Voltaképp egészen a temetésig nem láttam, igaz akkor se, mert zárt koporsóban volt. Inni kezdett, a cégével mind kevesebbet foglalkozott, és adósságokat halmozott fel. Ok nélkül belekötött emberekbe, többször éjszakázott a rendőrségen. Miután a vállalkozása csődbe ment, télre a lakását is elvesztette. Az első tavaszi rügyekig bírta az utcán, aztán egy időre eltűnt, hetekig, hónapokig senki nem látta, végül a városi parkban találták meg, ölében a puskájával, amivel szétlőtte a fejét. A fegyver maradt az egyetlen értékesebb tulajdona, rejtegethette valahol, mert azzal mégse kéregethetett az állomás környékén, ahol állítólag tanyázott.

Egy közös barátunk szólt a temetésről, alig voltunk néhányan, az, aki intézte, az valami rokonságban is volt vele, ő örökölte mindenét, a fegyvert, a személyes dolgait. Miután a közönyös pap elmondta a magáét, és a cigarettázó sírásók a földbe taposták a csikkeket, és nekiálltak lapátolni, ez a barát vagy rokon a sír széléhez lépett, és bedobott a koporsóra valamit, ami nagyot koppant a fán. Közelebb mentem, és még láthattam az első földszórás előtt, mielőtt örökre eltűnt volna az életemből Lani, láthattam, hogy egy hosszú, fehér szarv az. Mint később megtudtam, halott barátomnál, az övévébe tűzve találták, senki nem tudta, honnan szerezte, milyen állatról vágta le, de a kezében szorongatott búcsúlevél szerint azt kérte, temessék el vele együtt.

Így lett.

vége

A vasárnapi kereszténység legfőbb ostorozója Kierkegaard volt. Tétele nálam összekapcsolódik - némiképp tévesen - Nietzsche rabszolga morálról szóló gondolataival és Hamvas szó és tett egységéről vallott nézeteivel. A vasárnapi kereszténység az egyik leginkább megvetésre méltó emberei pozíció, illetve az egyik legnagyobb probléma a nyugat történetében. Napjainkban is jelen van, például abban, ahogy a népek szépen felöltözve meghallgatják a szentmisét, majd otthon, az ebéd fölött fröcsögnek a szomszédról, politikusokról, más népekről, más vallásúakról, más szexuális orientációjú emberekről stb.. És itt nem is a fröcsögés a gond, hanem az előtte, a templomban eltöltött idő, a képmutatás, az élet totális elhazudása, a programtalanság. Régóta akartam már erről írni egy novellát, és végül egy másik dán művészetében találtam meg hozzá az alapanyagot.

Holnap vasárnap lesz.

A gyufaárus lány meséje

Aznap este a színjátszó kör a „Veronai szerelmesek”-et adta elő, és utána a kisváros krémje, e kedves, összeszokott és bizalmas baráti társaság Pethőéknél, a jegyzőnél gyűlt össze egy könnyed vacsorára és csevejre.

A társaság tagja közt volt a város ügyvédje, a pap, a patikus, a zsurnaliszta, ki a település egyetlen újságjának kiadója is volt, az iskolaigazgató és a vezető színész, egyben az aprócska színház igazgatója. Asszonyaik eleinte a szalonban diskuráltak, míg az urak a szűkös télikertben szítták szivarjaikat, és bámulták a sűrűsödő téli homályt, a vastag felhőaljakat, melyek talán hótól voltak terhesek. Később mind átmentek a nagyterembe, ahol már vacsorához volt terítve, lobogtak a gyertyalángok, és csípős, alföldi bor került a poharakba.

– Igazán kiváló előadás volt – emelte poharát a ház ura az asztalfőről. – Gratulálok színészeinknek.

– Nem csak a mi érdemünk – biccentett a vezető színész, majd ivott, mielőtt folytatta: – Bőthy uram nélkül a darab megmaradt volna Shakespeare nyers és durva modorában.

Az újságíró beletúrt dús, ezüst szakállába, szemérmesen elmosolyodott, majd megvonta vállát: – Ugyan kérem, ki vagyok én ahhoz, hogy…épp hogy csak belenyúltam a nagy William munkájába, hogy erkölcsösebbé és illendőbbé tegyem közösségünk számára…

– És ezért igazán hálásak vagyunk – kapta fel a szót egy pufók, vörös asszonyság. Vastag csuklóján csilingeltek a karkötők. – Kinek van arra szüksége, hogy a színpadon tizenévesek ölelkezzenek? Az ön úriember verziója sokkal jobban illik a korunkhoz.

– Ebből is látszik, hogy mi az irodalom feladata valójában – bólogatott az iskolaigazgató elégedetten, miközben bajsza végét morzsolgatta. – A lélek igaz és erkölcsös nevelése.

Majd akkor tűnsz fel, amikor rosszra fordul a helyzet. Frici már jó régóta őgyeleg köröttem, azóta, mióta jobban látszik a mellem a kendő alatt. Néha még a fenekembe is belecsíp az utcán. Eddig csak kerülgetett, de ma elállja utam, pedig már sötét van, mennék haza, de nem enged. Csókot kér, és a parkról liheg nyakamba. Mondom neki, nem vagyok én olyan, vegyen valamit, vagy táguljon, rendőrét kiáltok, ha nem hagy békén, de csak nevet. Ekkor jössz te, és félrependeríted, mint valami bábut. Megbotlik, nagyot nyekken a járdán, ahogy seggre ül. Kibuggyan belőlem a nevetés, és inkább ez az, ami fáj neki, vöröslő képpel elfut. Nagy, szakállas arcodba bámulok, elmerülök barna tekinteted jóságában, olyan, mintha a Jóisten tekintene le rám, és csak annyit tudok mondani, köszönöm.

– Civilizációnk alapkövei ugyanis a szép és erkölcsös művészet és a vallás – szónokolt tovább az igazgató, és a többiek az asztal körül bólogatva, bort kortyolva, sajtfalatkát rágcsálva hallgatták. – Meg lehet nézni, mire vitték a négerek, lent, az Egyenlítőnél. Mit építettek ők a dzsungelekben? Írtak-e bármilyen figyelemre méltó művet? Hol vannak a Rembrandtjaik? – piros erekkel átszőtt arcát beljebb tolta a gyertyák fényébe, hogy jó lassan levonja következtetését: – Vallás nélkül nincs művészet. A vadak nem képesek semmi maradandót alkotni, mivel nem emelte magukhoz lelküket a Jóisten. Ilyen egyszerű az én tételem.

Beállt közéjük a csönd, csak a szakácsnő motozása hallatszott be a konyháról. Végül, mintegy kötelességből, a jegyző felesége, a ház úrnője törte meg, ahogy a jobbján ülő újságíró felé fordult: – Olvastam a legutóbbi novelláját a vasárnapi újságban. Igazán megindító történet volt a szegény házaspárról, akiknek az utolsó ökröcskéjét is ellopják gonosz tolvajok az éj leple alatt. Honnan veszi az ötleteit? Honnan ez a mély lélekismeret, ez a bizalmas viszony az ábrázolt tárggyal? Állítom, olyan, mintha benne lenne a szereplői bőrében és fejében.

Az újságíró köhintett párat, nem is annyira zavarában, hiszen magabiztos szónok volt, gyakran adott elő Szent Ágostonról vagy a moralitásdrámákról a Kaszinóban: – Járom a vidéket, a környéket, asszonyom. A tanyasi emberek életét tanulmányozom, és így azt mondhatom, minden történetem a való életből veszem.

Megkérded, mit keresek ilyen kései órán az utcán, mire mondom, ez az utolsó köröm, az állomásra tartok, mert most jön be a pesti vonat, és az érkezők gyakran vesznek még tőlem ezt-azt. Mire te előveszed csillogó órádat, és rám nevetsz, hogy elnéztem az időt, a vonat már rég tovább is ment. Látod rajtam elkeseredésem, ezért megsimogatod fejem tetejét, és megkérded, vigasztalásképp kérek-e egy kakaót. Azt sem tudom, milyen az íze, mondom, mire ismét nevetsz, nagy, öblös nevetéssel tényleg ilyennek képzelem az Úristent, aztán megindulsz előre, meg se várod, hogy követlek-e, mész magabiztosan, mert tudod, követni foglak.

– A való élet termeli ki az igazi csodákat – folytatta az újságíró, belelendülve, mind tüzesebben. – Minden utcasarkon, minden kis viskóban ott van a karitasz, az isteni kegyelem, amit meg tudunk ragadni, és fel tudunk mutatni az olvasóknak. Az irodalom ezáltal megnemesíti, átlényegíti a valóságot, és mintegy magasabb szférába emelve utat mutat a mindennapok rondaságai, a hétköznapok csúfsági közt, hitet és reményt sugall.

– Milyen igaz, barátom – helyeselt a kopasz pap, s közben megtörölte száját asztalkendőjével, vörös csíkot, borcsókot hagyva rajta. Észrevette, restelkedve ölébe ejtette a damasztot, majd felderült arca, és felmutatta ajkai lenyomatát: – Látják, íme a példa. Jézus halotti leple mutatkozik meg a hétköznapok apró jeleiben is. Az élet teljességében ott van a vallás, a kegyelem és a szeretet, csak látnunk kell a jeleket.

Az asztalnál ülők elnézően mosolyogtak, mivel mindőjükben van valami rossz érzés az ifjú tisztelendővel kapcsolatban, aki egy szegény családból származott, de annál jobban igyekezett, hogy az úri társaság befogadja maga közé. Azt mesélték, teljesen megszakította kapcsolatát a szüleivel, akik a décsi dombok közt élnek valami tanyán, mivel vállalhatatlannak tartotta írástudatlan apját és babonás anyját.

Megyek utánad, zegzugos, kanyargós utcákon, a város olyan részébe, ahova ritkán járok, mert elzavarnak innen a rendőrök és az ismeretlen, vad kutyák is megugatnak a nagy, magas kerítések résein át, melyek mögött villák és parkok bújnak meg. Megyek, és nem törődöm a sűrűsödő sötétséggel, a hideggel, a kései órával, mert csak a beígért kakaó jár a fejemben, melyet a gazdag gyerekek isznak a kávézóban, és utána azt mondják rá, anya, ez isteni volt, mert anyjukat kísérik el a barátnőjével való találkozóra, és miközben a felnőttek gyufát vesznek tőlem, e gonosz gyerekek grimaszolnak felém, belém csípnek, vagy csak unottan elfordulnak láttomra. Ma este kicsit tán én is olyan leszek, mint ők.

– Visszatérve a novelláira, a leginkább megindítót még az ősszel olvastam, ahol az a tűzvész leírása egyrészt elborzasztott, másrészt a kisgyermek haldoklása és mennybe kerülése igazán meghatott – jegyezte meg most az asztal túloldaláról egy tudálékos asszonyság, a patikus felesége. – Úgy írta le a gyermek szenvedéseit, mintha ott lett volna.

Az újságíró komoran maga elé, a poharába meredt. Gyönyörű, hullámos üstöke mögé glóriát vont egy gyertya, ahogy lassan, emlékei közé merülve mondta: – Ott voltam. Történetesen a tűzvész éjszakáján a közelben, egy csárdában éjszakáztam. Segítettem az oltásban is. A két szülőt már nem tudtuk kimenteni. A gyerek valahogy kimászott a lángok közül az egyik ablakon. A csárdába vittük, szekéren, fogtam a kis kezét, és vizes ronggyal borogattam, de mire odaértünk, bizony, elfogyott belőle az élet. – Felnézett rájuk, tekintete csillogott: – Talán jobb is, mivel borzalmasan szenvedett szegénykém.

Ismét mély csendbe merültek pár másodpercre, aztán a szakácsnő behozta a sülteket, és meglódult a társalgás.

A házad nagy és komor, magas falakkal körülvett épület. Csikorog a kulcs a zárban, ahogy kinyitod a kaput, majd előre sietsz, fel a lépcsőn. Odabenn üres és csöndes minden, azt gondoltam, van szolgáló, de nincs jele életnek, ettől rossz érzés kerít hatalmába, mert mégis csak egy idegen férfival vagyok egyedül, bár tizenkét évesen, de hallani mindenfélét a bordélyban a lányoktól fura urakról és fura kívánságaikról. Ám ahogy lesegíted rólam a tálcát és a kendőt, semmi illetlenség nincs mozdulataidban. Nem érsz hozzám, előttem mész, mutatod az utat a konyhába, kihúzod székem, mintha egy kisasszony lennék, majd tejet mersz egy kannából és nagy, barna dobozban előkerül a kakaó is. Háttal állva motozol, mint egy varázsló, sokáig kavargatod, alig tudom kivárni, míg elém teszed. Nagyon jó az íze, csak hideg.

A rágás, csámcsogás, nyeldekelés és szürcsölés zajai betöltötték a szobát, és jó húsz percig nem is történt érdemi beszélgetés. Mikor végeztek, és már csak elégedetten meredtek maguk elé, megszólalt a bejárati kolomp. A szakácsné ment ajtót nyitni, kábán, de érdeklődve hallgatták, hogy perlekedik valakivel. A ház úrnője, aki olyan volt, mint egy felékszerezett, sovány gazella, félig felállva fülelte a szóváltást. – Csak egy koldus – nyugtázta aztán, és visszahuppant helyére, kendőjébe rejtve egy halk böffenést. – Minden nap bekopogtat pár. Állítólag keletről jönnek, ide menekülnek hozzánk, mint a csótányok. Nem is tudom, mit remélnek ezek az emberek.

– A kétségbeesés hajtja őket, meg a szegénység – jegyezte meg az újságíró csöndesen, mire egy megrovó pillantás volt a válasz, de nem a nő, hanem férje, a ház ura szólalt meg: – Attól, hogy sanyarú a sorsuk, még lehetne erejük változtatni rajta. Véleményem szerint ezek az emberek elfordultak a civilizációtól, nem hajlandóak elfogadni a mi törvényeinket, világlátásunkat, úgy élnek, mint a vadak, akikről az imént szó volt. Munka, akarat és hit nélkül tengődnek, így azt gondolom, nem méltóak a sajnálatunkra. – Közben zárult az ajtó, már csak a szakácsnő dörmögött mérgesen a folyosón. – Kiadtam a személyzetnek, hogy semmiféle könyörületet ne tanúsítsanak irányukba – tette még hozzá elégedetten a férfi. Az újságíró hallgatott, villájával a hús maradékát, egy mócsingos darabot piszkálgatva.

Egy székbe ülsz, az asztal túloldalán, és kérdezgetni kezdesz. Meséljek magamról. Ugyan mi érdekes van azon? Meséljek a szüleimről. Hol nőttem fel? Jártam-e iskolába. Furcsa, hogy valakit ennyire érdekeljek, az emberek legtöbbször átnéznek rajtam, néha azt érzem, ha egyik napról a másikra eltűnnék az utcáról, senki nem venné észre a hiányom, legfeljebb a madám, aki az árut kölcsönzi nekem, és akinek minden forint felét oda kell adnom. Mégis, most úgy érzem, hogy figyelmedben lassan megmelegszem, noha hűvös, majdnem hideg van a házban. És ahogy előveszed a kis noteszod, és írni kezded, amit mondok, már némi büszkeséget is érzek, mert útközben elmondtad, újságíró vagy, és arra gondolok, megírod majd a lapodban az életem, a sanyarú kis sorsom, úgy, ahogy az zajlik nap mint nap. Észre sem veszem, és áradni kezd belőlem a szó, igaz, mind lassabban és lassabban, mert fura kábulat vesz erőt rajtam, de ez talán a kakaótól van. Ami isteni volt.

Kisvártatva a ház úrnője kezdeményezte, hogy menjenek át a szalonba, ahol szívesen énekel, amennyiben az iskolaigazgató zongorázik. A társaság egy emberként üdvözölte az ötletet, noha alapvetően nem kedvelték a nő magas és kevésbé magabiztos hangját, de úgy érezték, ennyivel tartoznak neki, ha már megitatta, -etette őket. A folyosón az újságíró a gyógyszerész mellé lépett, és halkan így szólt hozzá: – Abból a kiváló altatójából ismét vételeznék majd.

A másik feléje fordult, felvonta szemöldökét csodálkozásban: – Ilyen gyorsan elfogyott a múltkori adag?

– Borzalmasan alszom mostanában – vont vállat az újságíró.

– Egy korty tokaji lefekvés előtt, nekem ez a módszerem – bizonygatta a gyógyszerész. – De természetesen összeállítom magának, holnap jöjjön be érte.

A petróleumlámpák fénye egy nagy tüzes gömbbé mosódik szememben, ahogy a fáradtság mind jobban hatalmába kerít. Nem éreztem még ilyet soha, tavaly télen se, amikor azok a nagy, kábító hidegek voltak. Te csak figyelmesen nézel, nem mozdulsz, míg az asztal lapjára hajtom kezem, rá a fejem, és elpilledek. Arra riadok, hogy rémisztően hideg van, arcom és kezem elzsibbadt. Nem is csoda, mert odakinn vagyok, az udvaron, a fal tövében, egy szál pendelyben, még a kopott kis cipő sincs lábamon. A szégyenen kívül nem érzek mást, nem érzek félelmet vagy riadalmat, noha biztos, hogy megfagyok, ha így itt maradok. Helyette békésen körbenézek: sötét van, csak az utcai lámpa dereng be a magas kerítés felett, társaim hólepte bokrok és egy göcsörtös szilvafa. Lábam-kezem béna, a borzalmas hidegtől és valami mástól is, valami bódító érzéstől, ami olyan, mint amikor pálinkát iszik az ember. A lányok a bordélyban egyszer itattak velem, azóta se kívánom azt a csípős, keserű ízt. Tudom, ha felállnék, kóvályognék, de mozdítani se bírom tagjaimat, csak bámulom a házad, melynek ajtaja nemsokára kinyílik, és itt vagy te, a megmentőm, jössz, közeledsz, egyre csak jössz, míg már csak téged látlak.

Az ének ezúttal egészen elviselhető volt. Az asszony vallásos témákkal kezdte, majd romantikus, kedves kis dalokat adott elő. Az újságíró hátul állt, kezében egy pohár likőrrel. Mikor véget ér az első dalcsokor, kelletlenül tapsolt, majd kiment a téli kertbe dohányozni az iskolaigazgatóval és az ügyvéddel. Odabenn tilos volt, a háziasszony migrénes fejfájást kap a füsttől. A társalgás halkan és nehezen indult, mindannyiójuk gondolatai szerteszét lófráltak, nehéz volt egyesíteni útjaikat.

Leguggolsz, rajtad persze nagy, meleg kabát van, irigylem, ám nem szólok, nem tudok, alig forog nyelvem. Kérded, mit érzek, mondjam el, milyen a hideg, és már ott is van kezedben a notesz. Amikor kijön a hang a torkomon, csalódott leszel, mert csak annyit mondok, fázom, segíts, mire türelmetlenül bólintasz, homlokomra teszed kezed, csuklómat tapogatod, majd jegyzetelsz valamit. Aztán megígéred, ha elmondom, mit érzek, visszaviszel a jó meleg házba. Ez kedves ötletnek tűnik, ezért beszélek neked a hangyákról a bőröm alatt, a tűszúrásokról az ajkamban, a lábam és karom lassú megkövüléséről, arról, hogy alig kapok levegőt, és a homlokom mögött mintha jeges vatta lenne. Elégedetten bólogatsz, írsz, majd mikor belém csuklik a szó, felállsz, és visszamész a házadba. Várom, hogy gyere a pokróccal, vagy valami kabáttal, és ments meg, de csak a hideg és a sötét marad velem, majd később odabent kialszik a fény, és ekkor lehunyom végre szemem.

– Miről ír legközelebb novellát, barátom? – kérdezte az ügyvéd kedélyesen, csak hogy összekapcsolja őket végre valami a füst ködén át. – Megvan már a témája?

Az újságíró keserűen elmosolyodott, majd hamuzott egyet, így elfordult a másik kettőtől, és a kinti sötétséget bámulva mondta: – Hallottak a kis gyufaárus lányról, akit a parkban találtak a múlt héten?

– Borzalmas eset – mondta az iskolaigazgató. – Szerencsétlen gyermek. Azt mondják, egészen szoborszerűvé fagyott a nagy hidegben.

– Tanítványa volt? – firtatta az ügyvéd közömbösen.

– Nem emlékszem rá – vallotta be az igazgató zavartan.

– Szóval ő lesz a téma? – kérdezte az ügyvéd némiképp türelmetlenül az újságírót. – Valóban rejtély, miért töltötte az éjszakát odakinn. Azt mondják, volt hol laknia.

– A bordélyházban élt, a pincében – morogta az igazgató. – Azt mondom, ennél a fertőnél még az is jobb, amit a szegény kislányra mért a kegyetlen sors.

A harmadik még mindig nem szólt, csak állt mereven, továbbra is háttal nekik, hallgatta, ahogy a másik kettő most a bordélyházról és a lányokról kezd el csevegni, hogy melyik a legjobb és a legtüzesebb, vagy hogy mennyire felvitte a madám az árakat az utóbbi időben. Nem moccant, nem szólt semmit az újságíró, de mindeközben titkos büszkeség feszítette, immár napok óta, mert fejében már ott volt az egész, gyönyörű és fájdalmasan szomorú történet. 

vége