A túlzott hype ellenére nekem annak idején tetszett a Cat Person című novella, és a történet, főképp a zárás verbális durvasága, sokáig ott motoszkált bennem. A lenti írásban lefordítottam az alapszituációt, a rosszul sikerült randi történetét a saját narratívámba.  Ami a keletkezés során érdekes volt, hogy a szöveg valamiképp önmaga generálta az összefüggéseket, rejtett utalásokat - jómagam is csak az első olvasat után vettem észre a "gödör", a számok, az "űr", a múlt és jelen idő, az elbeszélői pozíció viszonyrendszerét (bölcsészesen: referenciáit vagy referenciahorizontját). Persze lehet, tudat alatt, ennyi év, és ennyi novella után már működnek olyan erők, melyeket nem veszek észre, de tény, hogy ez egy szimpla Cat Person verziónak indult, egy fordított Kedvencek temetőjéből vett ötlettel kiegészítve, némi falusi couleur locallal és boszorkánysággal. Én azt gondolom, több lett belőle.  

Ásni novemberben

Ez még a kilencvenes évek közepén történt, amikor divat volt a mindent tudó narrátor alkalmazása az ilyen típusú szövegekben, ezért mi is ott leszünk Csaba mögött, ahogy leszáll a kisvárosi vasútállomáson, kikerüli a különféle kacatot árusítók standjait, majd a gödrös, kijárt területen, melyet itt járdának hívnak, átvág a buszhoz, mely elviszi nagyanyja falujába.

Abban az évben korán jött a hideg, Csabán csak egy amerikai középiskolások öltözködését idéző kabát van, a hátán nagy, hímzett indiánfejjel. Az apja hozatta neki németből, már egy éve, mikor a problémák kiélesedtek otthon. A család már régóta nem működött, ezért a fiú, ha tehette, a válás után az egyetemről nem a kis panellakásba beszorított apjához vagy a kertvárosi házban egyedül lézengő anyjához ment a szünetekben, hanem a faluba, ahol a gyerekkorait töltötte. Így tett most is, november közepén.

Már régóta figyelte a lányt, az esélytelenek nyugalmával, mert állandóan körötte volt az a másik, de azon az estén, amikor az őszi nagy buli volt az aulában, ahol fellépett a Takács Tamás is, akkor egyedül volt, mikor rátalált. Bolyongott a tömegben, majd a lépcsősor tetején kötött ki, és csak nagy sokára döbbent rá, hogy a lány odalent ül, nyolc fokkal lejjebb, egy pohár sört szorongat a kezében, és nincs vele senki.

Bávatagon rázkódik a hátsó ülésen, a hátizsákja ott kuporog mellette, figyeli az elsuhanó dombokat, melyekből hegyecskék nőnek, és fogalmunk sincs, mire gondol, mert ennyire azért nem tudunk mindent, annyira nem látjuk ennek a nagyon is valós és nem konstruált világnak a belső mozgásait. Az tény, hogy zsebéből többször elővesz egy arany nyakláncot, óvatosan, lopva, a markában kuporgatva nézegeti, néha megbökve mutatóujjával, akárha halott kígyó lenne.

Összeszedte minden bátorságát, és lehuppant mellé. Amikor szóba elegyedtek, ráébredt, a másik enyhén ittas, és ez kissé lehangolta, de tudta, egyébként jól van ez így, és valóban, mert gyorsan ki tudta belőle szedni, hogy összevesztek a másikkal, aki nem volt még olyan komoly, de a lány mostanra csalódott benne, például ide se akart jönni, helyette elment a haverjaival túrázni a Mátrába. A fiú később hozott még sört, és miután megitták, megjegyezte, elmehetnének valahova, de az ő albérlete foglalt, mert a többiek otthon vannak. Fél szemmel, oldalról figyelte a kissé részeg lány arcát, aki csak pár másodpercig figyelt befelé, magába, mint aki valami belső hangra vár, aztán bólogatni kezdett, rendben, menjünk fel hozzám, a koleszbe, már úgyis szar a zene.

Külső szemlélőként Csabáról nehéz lenne bármi konkrétat mondani. A haja barna vagy inkább fekete. A vonásai arányosak, arca kissé kerekdedek, a szeme szürkés, talán kék. Zárkózott, néha mogorva, de amikor ellágyul, akkor a legtöbb ember úgy érzi, szeretne a barátja lenni. Nem túl magas és nem túl alacsony. Alkata zömök, olyan, amiből negyven éves korára enyhe elhízottság lesz. Nincsenek közeli barátai, inkább ismerősei, haverok, akikkel együtt lóg a szülővárosában, vagy most a főiskolán abban a másik városban, ahova két ászállással lehet csak eljutni. Amit tanul, az kevésbé érdekli, helyette a sci-fi irodalmat kedveli és a természetjárást. Néha kimegy a falu feletti mészkősziklákhoz, és órákig csak ül az egyik csúcson, alatta a mélység, és nem lehet tudni, mi jár a fejében.

A portás hortyogott a székében, ezért nem kellett bujkálni, mikor benyomultak a lánykollégium előterébe, majd felmentek az elsőre, ahonnan keskeny, nagyon hosszú lépcső vezetett a másodikra, itt volt a lány szobája, a tetőtérben, a huszonkettes, a fiú megjegyezte, eldöntötte, ezen túl ez lesz a szerencseszáma.

Amikor a busz megérezik a faluba, komótosan leszáll, dülöngélve, mind a tengerészek hosszú út után elindul, majd a kutyaugatás szimfóniájában bekanyarodik a szilvafás kis utcába, kinyitja nyikorgó kertkaput, és felmegy a felső házba. A nyári konyha már le van zárva télire, régebben, míg élt a nagyapja, ilyenkor is befűtöttek benne, de a nagyanyjának már elég a ház.

Szokás szerint örömmel fogadja őt, megcsókolja mindkét orcáját, Csaba közben gyengéden fogja csontos vállát, mint aki attól tart, a másik elesik, belezuhan a múlt időbe, a múlt idejű ragozásba, mely könyörtelenül ott van mindannyiunk nyomában. Miután a fiú elrendezkedik, nagyanyja ételt szed neki, káposztás tésztát, amit Csaba nem igazán kedvel. Most különösen nehezen fogy tányérjáról, csak turkálja a masszát. Nagyanyja a dikón ülve köt, kisvártatva megkérdezi mi a baj, Csaba vontatottan válaszol, semmi, mire az öregasszony hunyorogva faggatja tovább, csak nem egy kislány, mire Csaba nem válaszol, csak bólint. A nagyanyja mélyet sóhajt, majd feláll, vizet merít a sarokban lévő vödörből, iszik, a bögre pereme felett kémleli a fiút, aki magába roskadtan ül az asztalnál, végül megtörli száját, és azt mondja neki:

– Menjél, kérdezd meg Kovács Sárát, volna-e egy kis ásnivaló. A fiúk is mindig hozzá jártak, ha ilyen bajuk volt. Csak egy kis a veteményese van a ház mögött, nem sok. Ő majd segít neked, biztos vagyok benne.  

Csaba értetlenül néz nagyanyjára, fel is áll, majd a tűzhelyhez megy, leguggol, kinyitja az ajtaját, fát dob a parázsra, csóválja a fejét, nincs nekem nőre szükségem.

A nagyanyja felnevet, zavartan babrálja kötött mellénye gombjait, jaj, nem úgy értettem én te, hát nem olyan asszony a Sára néni, van már vagy kilencven éves, mondom, még a velem egykorúak jártak hozzá, ha szerelemi bánatuk volt. Na, menj csak, nézd meg, ott van a Halmos felett, az utolsó ház az utca végében, zöld kapuja van.

A lány ledobta a kabátját az egyik ágyra, a szobatársam hazament, temetésre, egyébként se lenne itt, nagyon bulis csaj, mondta, és megfordult, de ekkor a fiú már ott volt előtte, hozzátapadt, rásimult, miközben esetlenül megcsókolta, s úgy tett, mintha mindig is eggyé lettek volna forrva, ahogy azt tanulták egy éve a bevezetés a filozófiába szemináriumon, Platónnál. De persze ők sosem voltak egy, akik aztán kettészakadtak, a lány érezte ezt, és talán a fiú is, ezért nem ellenkezett, amikor eltolta magától, teszek be valami zenét, és a magnóhoz ment, rövid keresgélés után a Guns n’ Roses mellett döntött, gitárszóló harsant, majd kissé lassan és bizonytalanul megfordult, és látta, a fiú most az ő ágyán ül, és várakozóan néz rá, és ekkor döbbent rá talán először az est folyamán, hogy ez az egész nem volt jó ötlet, mert a  másik szemében nem sóvárgást, nem kíváncsiságot, nem szerelmet látott, hanem feneketlen ürességet, amit ő nem akart vagy nem tudott volna megtölteni semmivel.

A faluban majd minden háznak zöld kapuja van. Csaba kényszeredetten, inkább unalmában csatangol össze-vissza a kora délutáni alkonyatban, az erdőszélen elszív egy cigit, családja nem tudja, hogy évek óta dohányzik, majd visszafelé arra kerül, amerre nagyanyja magyarázta. A huszonkettes szám alatti ház tulajdonképp egy kidőlt-bedőlt kerítés mögötti rom. Csoda, hogy a négy vályogfal egyben van, az apró, homályos ablakok nem estek még ki megfeketedett fakeretükből. Csaba bezörget az ajtón, majd megköszörüli torkát, Sára néni, kiált a hideg csöndben. Kisvártatva csoszogás kél bent, majd az öregasszony kinéz a nyikorogva keletkező ajtórésen. Csupa bibircsók és ránc arc, hajlott, feketébe bugyolált test, vastag kendő az ősz hajon. Nagyanyám küldött. Hogy van-e valami ásnivaló, motyogja zavartan Csaba, mire a vénség bólint, ásni szeretnél, he, krákogja, majd kilép, behúzza az ajtót, egy nagy kulccsal gondosan be is zárja, aztán elindul, és int hívogatóan, gyere csak, nálam mindig lehet ásni.

Beszélgessünk, javasolta rekedt hangon, és a fiú nem tudta leplezni a csalódott fintort, ami megjelent arcán, miről, kérdezte. Miért pont én, tette fel a kérdést a lány valódi kíváncsisággal, mire a fiú felsóhajtott, és bevillant neki a pszichológia előadás a múlt hétről, hasonlítasz anyámra, mondta, és így akarok bosszút állni apámon, aki túl szigorú volt velem gyerekkoromban. A lány nem nevetett, megcsóválta fejét, most komolyan, kérte, mit látsz bennem. A fiú felállt, lassan közelebb jött, óvatosan lépdelt, mintha aknák közt vagy tojáson járna, és közben megnyalta ajkát. Azt látom, aki képes adni nekem valami fontosat, valami nagyon különlegeset. A lány erőt vett magán, és nem hátrált, testük ismét találkozott, ott a szoba közepén, mit, kérdezte csöndesen. Még nem tudom, suttogta a fiú a lány nyakába, majd gyengéden bele is harapott a póló fölött a bőrbe, ugyanakkor átkarolta a lány derekát, és az ágy felé húzta, ám az hirtelen kiszabadította magát. Vissza szeretnénk menni, mondta komoran a lány. Most mi bajod van, kérdezte a fiú értetlenül, de a hangja mélyén már ott volt a düh is, amitől a lánynak összeszorult a gyomra. Tévedtem, mondta a lány, azt hiszem, ez rossz ötlet volt, nem kellett volna belemennem, nem kellene itt lennünk. Elindult az ajtó felé, jelezve, hogy részéről a beszélgetésnek vége, ez az ügy le van zárva, de a fiú nem moccant, csak ez a dacos mozdulatlanság maradt számára. Kérlek, magyarázd meg, mondta hidegen, nem kérve, hanem inkább parancsolva, amivel persze még inkább eltávolította magát a lánytól, akiben a riadalom átadta helyét az ingerültségnek. Nincs ezen mit magyarázni, sokat ittam, mondta, és elfordult a fiútól, nem nézett a szemébe, kezét a kilincsre tette, és ez a mozdulat megnyugtatta. Azt hiszem, igazából nem vagy az esetem. Van benned valami…nem fejezte be, helyette kinyitotta az ajtót, ám a fiú még mindig nem moccant, utána szólt, hangja elvékonyodott, olyan lett, akár egy riadt kisgyereké. Mi?

A ház mögé kerülnek, gazos, bokros a föld, néhány esetlen, görcsös szilvafa kapaszkodik a meredek domboldalba. Itt ássál, mutatja az öregasszony, majd egy kalyibára néz, ásót ott találsz. Csaba értetlenül áll, bámulja maga előtt a mohás, érintetlen földet. De mennyit ássak, kérdezi esetlenül, mire az öregasszony fogatlan mosollyal bámul fel arcába, azt te tudod, annyit, amennyi a bánatod, aztán ha megvan, rakd bele a bánatod, és temesd be. Holnap reggelre el fogod felejteni, bármi legyen is az, még csak nem is emlékszel rá, olyan lesz, mintha meg se történt volna veled. Azzal otthagyja őt, visszacsoszog a házba, hátra se nézve a fiúra, aki még álldogál egy kicsit, majd ő is megindul az utca felé, de félúton megtorpan, láthatólag zavarban van. Bárcsak tudnánk, mire gondol, mit remél, míg a fészerhez megy, kinyitja dróttal lezárt ajtaját, kiveszi az ősöreg ásót, aztán nekifog. Nem nagy gödröt, csak olyan röplabdányit ás. A talaj már kissé fagyott, régen esett, a föld szeletenként jön ki, szinte vágni kell, felülről lefelé lesújtani az ásó élével. A fiú egyre elszántabban és dühösebben mozgatja a szerszámot, majd mikor úgy érzi elég, eldobja, és lihegve áll a műve felett, és ekkor, a nap szinte utolsó fényénél, még napvilágnál, előveszi zsebéből azt a láncot, amit már láttunk korábban nála, a buszban, és beejti a gödörbe. Nézi odalent a csillogást, majd letérdel, és puszta kézzel tölti vissza rá a hideg földet. Mikor kész, lábával megtapossa, elegyengeti a talajt. Hazaindul, de előtte gondosan visszarakja a fészerbe az ásót.

Mi van bennem, ismételte meg a fiú követelődző makacssággal, mire a lány kilépett, vagy inkább kimenekült az előtérbe, ahol már biztonságban érezte magát, és onnan válaszolt, azelőtt, hogy átgondolta volna, és ezt persze azonnal megbánta, üresség. Üres vagy. Azzal megindult előre, mert úgy vélte, ezt nem kell részleteznie, ám a bűntudata megállította, a lépcső tetején megtorpant, és várt, míg meg nem hallotta, hogy a fiú jön, bezárja, nem becsapja, hanem normálisan behúzza a szobaajtót, aztán a linóleumon súrlódnak a léptei, és már ott volt mögötte, figyelte a farmerkabátos hátat, a keskeny csípőt, a farmert, de leginkább  a nyakat, amihez az előbb, először és utoljára hozzáért, és a nyakon csillogott valami, a fiú önkéntelenül is kinyúlt  érte, de ekkor a lány megfordult, és arca elképedt, mert meglátta a felé nyúló kezet, hátrált, bele a semmibe, a fiú utána kapott, de csak a póló elejét érte el, ujjai beleakadtak a láncba és letépték, mert a lány teste már hátradőlt, elvesztette minden magabiztosságát, belefordult a múlt időbe, bukott és pördült, mind a húsz, beton lépcsőfokon át, míg végül halk és nedves zajjal meg nem állapodott odalenn, az aljban.

A nagyanyja pirítóst csinál neki estére, rumos teával. Sokáig nézik a tévét, Friderikuszt meg valami amerikai bűnügyi filmet, aztán a fiú és az öregasszony is nyugovóra tér, előbbi a tisztaszobába, ahol hideg van, reggel erre ébred, meg a beszédre. Pizsamában lép ki a konyhába, ahol két férfi nagyanyját faggatja, aki a kezét tördeli, és riadtan pillant Csabára, a két férfi meg úgy néz rá, hogy azonnal látni a tekintetükön, miatta jöttek. A férfiak kezet nyújtanak a fiúnak, és elmondják, mi járatban vannak. Ő figyelmesen meghallgatja őket, aztán megrendülten leroskad egy székre, majd erőt vesz magán, és bólint, folytathatják. Készséges és együttműködő, csendben válaszol is, tárgyilagosan előadja, mi volt azon az estén, hol volt, mit csinált. Igen, beszélgettek, de aztán útjaik elváltak. Nem, nem tudja bizonyítani, mert hazament és lefeküdt. Az utolsó kérdés elhangzásakor tekintete a bajuszos nyomozó tekintetébe fúródik, őszintén és magabiztosan válaszol, igen, hajlandó magát alávetni a hazugságvizsgálatnak. A nyomozó, aki már több tucat gyilkost rács mögé juttatott, érzi, hogy ez a szál vakvágány, mert a fiú ártatlan.

A fiú hol a kezébe tartott láncra, hol az odalent heverő valamire nézett, végül zsebre vágta az ékszert, majd leóvakodott a roncshoz, ami pár másodperccel korábban még a lány volt. Most viszont törött és vörös és lila részek halmaza, egymásba gabalyodó tagok, szövetet átütő szilánkok, és lassan kiterebélyesedő vértócsa alkotta halom. Az arca félig a háta felé fordulva bámult oldalt, a padló síkjába, és a neonfényben kíméletlenül kirajzolódott, hogy a csontok szerkezete eltorzult, a koponya a bőr alatt végezetesen deformálódott az eséstől. Három vagy négy fog hevert a roncsolt ívű száj körül, az egyik szemgolyó homályosan, mint lágyult tojás ereszkedett ki üregéből, duzzadt, törött légcsövű torkából halk zihálás tört elő. A fiú leguggolt az arc mellé, és csak bámult szótlanul, lélegzetét visszatartva, várt, míg a légzés, e rekedt hörgés mind lassabbá válik, majd egyetlen utolsó vérbuborékos szisszenéssel a lányból kiszakadt a lélek, és ekkor fiú egészen fölé hajolt, és beszívta a levegőt, és próbálta lenyelni az összes dolgot, ami kiáramlott a másikból, ezzel töltve be az ürességet.

vége

Karácsony után meghalt a nagymamám. Ezt az írást nem ő ihlette, de például itt megjelent az utolsó év nehézsége. Ugyanakkor az összes írásomhoz köze van így vagy úgy. A temetésre én fogalmaztam a halotti beszédet, amit aztán a pap színtelen hangon felolvasott. Nem lett olyan jó szöveg, sokkal jobbat kellett volna, de azt a jelen lévők nehezebben emésztették volna meg.

A személyes veszteségen túl számomra az a különösen fájdalmas, hogy eltűnt egy, a miénktől gyökeresen különböző világlátás is az életemből. Egy olyan hagyományról beszélek, amit nehéz elmagyarázni annak, aki nem volt a közelében. A múlt bejegyzésben a középkorról írtam, és nagyjából az ő világlátása olyan messze volt a ma emberétől, amennyire egy középkori emberé lehetett. Ez a világlátás, ez a mitologikus létezés, amelyhez vissza-visszatértem − még az utolsó években is, amikor már csak önismétlőn és a sérelmekre fókuszálva nyílt meg előttem −, kiskoromtól kezdve véglegesen elbűvölt. Azt hiszem, azért kezdtem el írni, mert gyerekkoromtól rabja vagyok annak, ahogy mama gondolkodott a dolgokról, a látható és láthatatlan valóságról köröttünk.

Ebben a mitologikus létezésben a vallás a babona és a létezés kemény tényei mosódtak össze, elválaszthatatlanul fonódtak egymásba 94 éven át. Amikor kisgyerekként beléptem a mitológiájába, döbbenten láttam, hogy így is lehet. Hogy olyan dolgokban lehet hinni, amiről addig csak mesékből hallottam. A vallásos rész, az éjszakai imák, a nappal dúdolt dalok, a nagy Jézus kép a hálószobában nem váltak el a boszorkányban, tüzesemberekben, bányabéli lényekben való hittől, hanem mintegy kiegészítették egymást.

Az éjszaki látogató csontos kezével az alvó oldalába markol, vagy rátelepszik mellkasára, aki ettől furcsa, hátborzongató hangokat ad ki. Sosem olvasott az incubusokról vagy succubusokról, mégis leírta őket visszaemlékezéseiben. A támadás alatt ki kell mondani bizonyos dolgokat, és akkor az éjjel kísértő boszorkány reggel megjelenik a házunkban. Sem irodalmi, sem tudományos ismeret nem volt mögötte, egyszerűen ebben hitt, ebben élt, látta ezeket a dolgokat. És ott voltam én, aki már olvasta a Drakulát, amikor egy nyáron felfedeztem, hogy a kulcslyukakat fokhagymával kente be.

A faluban név szerint ismerte a boszorkányokat. A szemük árulja el őket. A háború előtt egyszer az uradalmi kocsi megállt a falu közepén, s csak amikor az egyik ilyen szemű asszony kivett egy fűszálat a küllők közül, csak akkor indult el. A másik ránézett a tehénre, s annak elapadt a teje.

Ha a természetfeletti nem valami egzotikum, nem kikapcsolódás, nem egy könyv, egy film, hanem a mindennapjaid része, keserű, rettegett tapasztalat, akkor az megszűnik természetfeletti lenni. A mitológia lesz az életed. A babona és a vallás a világod formálói. És végül nem marad semmi, amitől félnél, még a végén se.

Fél kettő körül aludt el, karácsony után. Egyedül maradtam. 

A mátrahutai eltűnés margójára

Az a nézés. Már látott ilyet. A gyűlöletnek ezt az intenzitását. A Lidlben volt. Épp bevásárolt a hétvégére. A húshűtők hosszú, derengő hidegében egy házaspár vitázott gyakorlottan. Látszott, már csak a gyűlölet tartja össze őket. Sziszegve beszéltek, nem durván, de minden szavukból érződött a megvetés. A düh annyira eluralta őket, hogy nem törődtek a többi vásárlóval, a férfival se, aki mélázva állt a szeletelt, gondosan csomagolt húsáruk előtt. Aztán a nő valahogy mégis észbe kapott, felpillantott rá, tekintetük egybekapcsolódott. Gyűlölet. Színtiszta, hideg és eszement utálat sütött a fekete, hajdan talán vonzó szempárból. A férfi elfordította fejét.

Hat hónappal és harminc nappal később történt, hogy csatlakozott a kereső csapathoz. Rendőrautók járták előző nap délután a mátrai falvakat, és embereket toboroztak. Indulás reggel hétkor a mátrahutai művelődési ház elöl. Szendvicset, vizet kap mindenki. A keresés egész nap tart. Aztán a hang elhalkult, ahogy az autó kiért a faluból, majd ki is kapcsolták az ismétlődő felvételt.

A férfi erdőjáró ember volt. Az apjától tanulta, hogy kell a fák közt, a sűrűben boldogulni. Az apja ugyancsak az apjától tanulta, és így tovább, talán egészen a török korig, amikor az ilyesmi életet mentett. A férfi gyakran elmélázott ezen a kis, falu széli ház tornácán, amiről jól lehetett látni a műutat, és a fák hézagjaiban a lenti világot is. Délutánonként, munka után kiült ide, és elszívott egy pipát. A fatelepen dolgozott. A felesége elhagyta, mert nem bírta elviselni a magányt, ami a férfiból áradt. Volt egy kutyája, de pár éve elpusztult. Most már csak az erdő maradt neki.

Maga se értette egészen, miért csinálta. Nem érdekelték azok az eltűnt emberek. Valami más oka lehetett, hogy felhívta a főnökét, és egy nap szabadságot kért, hogy részt vehessen a keresésben.

− Hát, nem tudom Endre – mondta a vaskos hang rövid hallgatás után a vonal túlvégén. – Van ennek még értelme szerinted? Tíz napja nem találják őket.

A férfi hümmögött valamit, majd megköszörülte a torkát, és azt válaszolta, hogy ebben a korai tavaszban, a sok hajtás és rügy elég tápláló tud lenni. A főnöke kelletlenül igent mondott, majd elbúcsúztak. Nem nagyon ismerte a férfit, fogalma se volt, hogy minden szabad idejét az erdőben tölti, és hogy az erdőt olvassa.

Ezt még az apja tanította neki, aki bizonyára ugyancsak az apjától tanulta. Hogy az erdőt olvasni kell, akár a könyvet. Annak, akinek ez a szöveg megnyílik, annak minden értelmet nyer odabenn. A fák rendje. A bokrok sűrűje. A vadcsapások. A szél zúgása. A madarak dala. A gombák, a virágok elhelyezkedése. Egymáshoz kapcsolódó betűk, melyek gyönyörű rendet, egy szöveget adnak ki, szöveget a teremtett világ hibátlan és kikezdhetetlen szépségéről. Legalábbis a keresés napjáig így látta a férfi a mindenséget – gyönyörűnek. Ha tudta volna, mi történik, bizonyára nem kell fel korán, nem készít és fogyaszt el bőséges reggelit, nem szívja el odakinn a pipáját a borzongató hűvösben, nem veszi fel terepmintás katonai ruháját és a jobb bakancsát, és nem ballag ki a buszmegállóba.

A művelődési ház előtt már jókora tömeg gyűlt össze, mikor odaért. Főképp férfiak, de néhány asszony is, mindenki komoran, sötét arccal beszélgetett, cigarettát szíttak, laposüvegek jártak körbe. A férfi látta rajtuk, többségük gyakorlott túrázó, de volt, aki túl feszes ruhába, vagy rossz, az erdőbe nem illő cipőben jött. A parkoló sarkában egy nagy sátrat állítottak fel, alatta asztalon szendvicseket, üdítőt kínáltak. A férfi elvette egy szendvicset. Vízről majd gondoskodik magának odabenn. Széles asztalokra kiterített térképeken férfiak jegyzeteltek izgatottan. Mások parancsszavakat harsogtak, walkie-talkie-ba beszéltek, vagy listákkal rohangáltak. A férfi visszasétált a parkoló széléhez, és leült a még hideg betonszegélyre. Zsebében hozott frissen pirított tökmagot, azt eszegette, és nézte az embereket, mögöttük a művelődési házat, afölött pedig a harmatködbe burkolódzó fákat.

Fél óra múlva előkerült valamiféle vezető, egy keskeny, magas ember. A művelődési ház támfalára állt, onnan kezdett beszélni egy hangosbeszélőbe az összegyűlteknek: − Köszönöm, hogy ilyen szép számba összegyűltek. Mint azt mind tudják, tíz nappal ezelőtt elindult a mátrahutai szállásáról túrázni egy negyvenkét éves férfi és tizenhárom éves lánya. Bementek az erdőbe, s azóta nincs hír felőlük. A rendőrség már kereste őket a fővárosban, a lakásukon, és rokonoknál is, vidéken, de nem bukkantak fel. Okkal feltételezzük, hogy még az erdőben vannak. A mai keresés célja, hogy a Huta vonalától egészen a Kis-Csermelyig átfésüljük az erdőt. Nehéz, meredek terep, tele völggyel és hasadékkal, legyenek óvatosak – a férfi szünetet tartott, egy zsebkendővel megtörülte homlokát. Nem volt meleg, a reggel hűvöse épp hogy eloszlott köröttük. – Sípokat kapnak, ha bármit találnak, három sípszóval jelezzenek. Ha megsérülnek, kimegy a bokájuk vagy ilyesmi, két sípszó a jel. Csatárláncban megyünk, de a lánc meg fog törni a völgyek, hasadékok miatt, ezért adunk mindenkinek egy térképmásolatot is, arról a részről, amit át kell kutatnia. Délután négyig tart a keresés, hatkor gyülekező itt, mindenkire számítunk, mivel ellenőrizni szeretnénk a létszámot. Kérem, álljanak sorba a sátornál. És sikeres keresését kívánok.

A férfi beállt a nehézkesen formálódó sorba, türelmesen várt, majd mikor kezébe nyomták a térképet és a sípot, és felírták a nevét, kisétált az erdő szélére, és tüzetesen átnézte a papírt. Egy tintával rajzolt nyíl jelölte, merre kell mennie. Ezt a részt annyira nem ismerte, mert már elég messze esett a falujától, de bízott a tudásában, és amúgy meg az erdő mindenhol erdő.

Mikor elindultak, a bal oldali párja gyorsan eltávolodott tőle, de jobbján egy nő két méteren belül maradt. Néha rámosolygott a férfira. Vörös haja, és a kelleténél kissé vaskosabb dereka volt, de a mosolya ragyogott az arcában.

− Anna vagyok – kiáltotta át a nő, miközben átnyomultak egy kökénybokros részen.

A férfi megmondta nevét.

− Remélem, megtaláljuk őket. Láttam képet róluk. Nagyon jóravaló embereknek tűnnek – magyarázta a nő kissé lihegve. – Miért van az, hogy a jó emberekkel történnek mindig a rossz dolgok? Na, látja, én ezért nem vagyok vallásos. Ha Isten létezne, akkor nem engedné…− a férfi kikapcsolt, és már csak a nő mély, cigarettás hangjának rezgésére figyelt, közben pedig eltűnődött azon, hogy milyen lenne ismét együtt élni egy másik emberi lénnyel.

Egy óra múlva a nő lassan elhalkult, mind jobban zihált, majd egy vízmosásnál kiment a bokája. Hirtelen történt, megcsúszott, ellentámaszt kerestet, de a meredek lejtőn nem lelt, és aztán már a földön volt, és csak nyögött: − Jaj, Istenem. Jaj, Istenem.

A férfi odasietett hozzá, levette a cipőjét, és megvizsgálta a vaskos lábfejen a gyorsan növő duzzanatot. Körbenézett – a keresőcsapat egyetlen másik tagját se látta. – Talán sípolnunk kellene – javasolta a nő, majd összeszorított fogait.

A férfi körbenézett, fejét rázta. Felesleges. Túlságosan eltávolodtunk. De ne aggódjon, hozok segítséget, mondta nőnek.

− Ne hagyjon itt! – kérte a nő, megragadta a karját, szemében valódi félelem csillogott. A férfi lefejtette ujjait magáról. Nem lesz semmi baj, mondta, majd elővette a térképet, tollat, s tett egy ikszet, látja, itt van, itt vagyunk, vissza fogok ide találni. A nő nézett rá, majd megpróbált talpara kászálódni: − Nem lehetne, hogy visszatámogasson…

A férfi fölmutatott a meredek lejtőre, ahonnan leereszkedtek. Itt, ezen nem. És azon a sziklás részen se jutnánk át, ahol egy órája leereszkedtünk. Megfordult, a vízmosás aljába nézett. Jobbra kanyarodott, kis kanyonná szűkült. Esetleg arra. De előbb meg kell néznem, merre vezet.

− De jöjjön vissza – könyörgött neki a nő. – Kérem, jöjjön vissza.

A férfi megígérte neki, hogy visszatér, majd óvatos mozdulatokkal leereszkedett a köves aljba, és elindult a kanyonban. A járat kisvártatva összeszűkült, feje fölött csipkebokrok hajoltak be, tépték meg ruháját, és azon kapta magát, négykézláb mászik a sárban. Jó öt perces kínlódás után tudott csak felegyenesedni. Egy tisztább területre ért, körbefordult, és zavartan megállt. Balról a hegy tömege emelkedett, jobbra viszont egy sík plató terült el, ritkásan növő tölgyekkel, és sűrű bokros részekkel. A térképre pillantott, de hiába, mert nem jelölte ezt a helyet. Vagyis azt mutatta, hogy itt csak egy meredeken eső hegyoldal van. A férfi már megfordult volna, hogy visszamenjen a nőhöz, megmondani neki, hogy ismeretlen terepre bukkant, de ekkor megérezte a füstszagot. Avas, zsíros füst volt, a hegy görbülete mögül jött. Rövid tűnődés után elindult, óvatosan kerülgetve a tüskés, marasztaló bokrokat, és a vastag, rozsdás mohával borított fatörzseket. Csak lassan tudatosult benne, hogy mi zavarja ezen a tájon. Az erdő elvesztette az értelmét. A fák olyan távolságban voltak egymástól, ami nemcsak természetellenes, hanem inkább kellemetlen volt a szemnek. A bokrok úgy törtek elő a földből, mintha odaragasztották volna őket. Lehetetlen helyeken furcsa, sötétkék szirmok virítottak. A fény mély, lapos szögben esett be az erdőbe, szinte szemből érte a férfit.

Jó öt perc séta után rábukkant a hegyoldalba vájt kunyhóra.

Egy sötét bejárat volt az egész, felül földbe vájt nyíláson át kavargott elő a füst. A bejárat mellett rőzse, csontok halmai, az ajtófélfára rozsdás edény akasztva.

Hahó, lépett közelebb a férfi. Van itt valaki. Nem jött válasz, de moccanás kélt odabenn, a sötétben. A férfi a bejárathoz ment, és csak ekkor vette észre, hogy éjfekete szövet fedi, azért tűnik sötétnek. Félrehajtotta, mire nehéz, fojtó, zsíros párák csapták meg. Benézett, majd félig be is lépett.

A lány ott állt a sárból tapasztott tűzhely mellett. Vasállványon kondér lógott a tűzbe, abban forrt valami, ami nehéz, alattomos szagot árasztott. A lány feketére égett fakanalat tartott kezében. Túraruhája sáros, mocskos, arca szintúgy. De a legrosszabb a tekintete volt, az üres, fáradt, nagyon öreg tekintet, aminek nem szabadot volna egy tizenhárom éves arcban léteznie.

Hazaviszlek, mondta a férfi döbbenten, gyere. Nyújtotta kezét, de nem lépett beljebb, valamiért irtózott a gondolattól is, hogy bemenjen a verem szűk, alacsony terébe.

− Nem lehet – csóválta fejét a lány csüggedten. – Nem tehetem.

Miért, kérdezte a férfi, és idegesen hátralesett, de nem állt mögötte senki. A lány ellépett a tűztől, majd felemelte a fakanalat: − Főznöm kell. Ebédet. Mire megjön.

Kicsoda, kérdezte a férfi, majd elnézte a fal melletti asztalon az üvegcséket, az apró tégelyeket, a gyógynövények halmait, a szalmából vetett ágyat, és a másik sarokban a pokrócot, ami a lány fekhelye lehetett, és megértette, hova került, előbb, mint hogy a lány folytatta volna: − Hát ő. Megette apát. Egyszerűen bekapta, és lenyelte. Azt mondta, engem is megesz, ha szökni próbálok. Ha elmegyek, utánam jön, és megeszi az anyámat és a kisöcsémet is. Ezért nem mehetek el. Én kellek neki. Azt mondta, itt kell maradnom – vékony, csontos karjával körbeintett, mintegy lemondóan jelezve, ez jutott, ez van, bele kell nyugodni, és a férfit ez a mozdulat szíven ütötte, annyira meghatotta, hogy erőt vett magán, és berontott, és nem törődve a lány kiáltásával, kihúzta őt a fényre, a napra, hátha majd az észhez téríti.

A lány eltakarta szemét, aztán a levegőbe szimatolt, mint egy kutya, és hátrálni kezdett, vissza, a kunyhó felé: − Hát nem érzi? Itt van. Közeledik – motyogta, majd kitépte magát a férfi szorításából, és visszasiklott a köpeny mögé.

A férfi egyedül maradt a tisztás közepén, körbefordult, ebben a furcsa, fehér fényben, és aztán megérezte tarkóján a tekintetet. Ugyanolyan volt, mint a nő pillantása a Lidlben, csak százszor erősebb. A gyűlölet, a harag, a színtiszta utálat, az indokolatlan, ésszel felfoghatatlan gonoszság egy pontba sűrűsödött, és szinte sütötte bőrét. A fejéhez kapott, ismét körbefordult, vadul leste a bokrokat, a fák oldalait, de nem látott senkit, ám ezt, ezt a gonoszságot nem lehetett már bírni, ép ésszel nem lehetett elfogadni, hogy ilyen létezik, ilyesmi van a világban, ezért előbb kis léptekkel hátrálni kezdett, majd mind gyorsabban haladt, végül megfordult, és futott, amerről jött, most jól jött a tájékozódási képessége, mert gyorsan visszaért a szűk kis járathoz, befurakodott a kanyonba, négykézlábra állt, és mászni kezdett, miközben attól rettegett, valami, egy csontos kéz megfogja a bokáját, és visszarántja. De ez nem történt meg.

A nő ugyanott pihegett, ahol hagyta.

− Na, talált valamit arra?

A férfi megállt felette, megtörölte izzadt homlokát, majd lenézett a vízmosásba. Nem mászott elő semmi a szűkületből.

Nem, mondta, arra nem járható az út. Mégis meg kell próbálnunk visszamenni ott, ahol jöttünk, mondta. És úgy is tettek. 

vége

Minden télen belekezdek Bahtyin "François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája" c. könyvébe, és sosem jutok a végére. Minden télen százszor meghallgatom a Carmina Buránát, és végtelenül élvezem, tudván tudva, hogy puszta kitaláció és stilizáció. És december elején felrakom háttérképnek Bruegel képét, hogy legközelebb márciusban cseréljem valami zöldre. Középkorásznak kellett volna menni, vagy legalább középkori irodalommal foglalkozni. Ha kimegyek a téli erdőbe, azt képzelem, vissza tudok térni nyolcszáz évet, és hagyom, hogy a hideg és a füstszag meggyőzzön erről. Persze többnyire műanyag szemetet égetnek, és távolról hallani a buszok hangját, amik a falukba viszik a vastag dzsekis asszonyokat megpakolt szatyraikkal. Tudom, gyűlölném a középkort, megőrjítene a piszok, a szagok, a sár, a durvaság. Mégis.

Ez a történet egy stilizált kora középkori királyságban játszódik, karácsonykor, amikor még új volt az isten, és szinte mindent teljesített.

Karácsonyi kívánság

Akkoriban folyton füstszag terjengett a levegőben, a pap szerint az Isten által felperzselt Édenkert bűze volt, de a lány sejtette, hogy inkább a favágók által rakott máglyákból ered. Valamiért a favágók lettek az új hit legelszántabb harcosai, járták az erdőt, és ha emberfiára akadtak, kifaggatták a felszögelt istenről, majd ha az illető nem tudott válaszolni a kérdéseikre, elégették. Olyanokat kérdeztek, ami átszűrődött homályos tudatukba a pap által a vár udvarán tartott mesékből, például, melyik hegyen született meg az isten fia, hogyan győzött le háromszáz katonát, és hajtotta bele őket egy tóba, vagy miképp büntette meg egy menyegző résztvevőit a mérhetetlen mohóságuk miatt. 

A lány mélyet szippantott a zsíros szagból, kidomborította mellkasát, s beletartotta magát a dermesztő hidegbe. A várfalon állt.

Maga a vár egy nyomorúságos kőhalom volt az erdővidék közepén. A lány apja, a környék ura, a király csak pár éve építtette katonáival és az erdőlakókkal, de folyton felújításra szorult. A lány nem volt tapasztalt a harcokban, de sejtette, hogy ha a pogányok megrohannák, könnyűszerrel el tudnák foglalni. A kövek szinte maguktól leomlanának érintésükre. A lány elmosolyodott a gondolatra. Ajkát vékony dér fogta be, mely most megrepedezett.

Lenézett. Alig öt méter mélyen sötétlettek a fagyos göröngyök. Tudta, ez a kis magasság is elég lenne. A fiúnak elég volt.

Farkas vagy valami más üvöltése harsant az erdőből. Amikor kicsik voltak, hosszú téli éjszakákon hallgatták a dada meséit az erdőkben ólálkodó szörnyekről. A fában élő gyökéremberről, aki körbefonja a tested, és kiszívja belőled az összes nedvességet. A boszorkányról, aki a kunyhójában gyerekzsírból főz kenőcsöt, és ha a szemébe nézel, még egy napig élsz. És persze ott volt az elátkozott farkas is, ami képtelen megdögleni, járja a világot, és ha megmar, te magad is farkassá válsz. A lány hátrább lépett, és arra gondolt, talán jobb lenne kimenni az erdőbe, megkeresni ezt a farkast, és hagyni, hogy ő tegye meg a dolgot. Lehet, igaza volt a papnak, lehet, szörnyű büntetéssel jár, ha önmaga oltja ki életét.

De ez mégse lesz jó. Mégpedig pont azért, amit a pap mondott a fiú temetésén. Valamiért a vár mögötti temetőkert szélénél ásták el a testet. Másfél hónapja történt, akkor még enyhébb volt az idő, a kihányt barna földből sárga sár pépesedett a bocskorokra. A lány nem mert a halottra nézni, nem akarta látni azt a gyönyörű, összetört arcot. Bezzeg a pap. Behajolt a gödör fölé, majd beleköpött. Azt mondta, az öngyilkos lelke a keleten lévő végtelen sivatag mélyén fog elrohadni, ahol Isten szolgái vas fogókkal és éles késekkel kínozzák testét az idők végezetéig. A várnép, mind a harminc-negyven ember, öreg, gyerek, férfi és nő, lélegzetvisszafojtva figyelt. A király ott állt a lány mellett, lehajtotta fejét, nem szól. Az, akit medve tép szét, a pogányok fejeznek le, vagy a fekete betegség szárít ki, folytatta a pap, az viszont az Úr palotájába kerül – mely valahol nyugaton van –, egyenest az Úr trónusa mellé, ahol egész nap mézsört ihat és vadkanhúst ehet.

A lány örök időkre a fiúval akart maradni, még akkor is, ha ez örök szenvedéssel jár. Vagyis mégiscsak neki kell megtennie. De nem ma. Túl hideg van. Elképzelte, ahogy odalent fekszik, ahogy a fiú feküdt másfél hónapja, és még nem hal meg sokáig, a hideg föld áttüzesíti törött csontjait, a kiszakadt fogai helyén lévő űr sajog, szája megtelik vérrel, ujjai lassan elfagynak, és talán megtalálják őt alkonyatkor a hazatérő vadászok, és beviszik a nagyterembe, a kandalló elé kiterített szőrmére fektetik, hagyják, ott haljon meg, miközben apja az ebédlőasztal mellől, a nagy, faragott karosszékéből bámulja őt sötét és csalódott tekintettel.

Ahogy az történt annak idején a fiúval is.

Visszalépett a fal széles ívére, majd a létrához botorkált, és leereszkedett a vár udvarára. Alig páran lézengtek a kora délutáni órán. A nap a vaskos hófellegek közül épp hogy ki-kiderengett, szürke fénybe vonva a kovács, a szakácsnő, és két katona alakját. Fenn, a falon apja sápadt ábrázatán akadt meg a tekintete. A nagyterem ablakában állt, fázósan dörzsölte kezét, és őt nézte. A lány intett, mire a férfi kinyúlt, és behúzta az ablaktáblát.

A lány most a szakácsnő vastag alakját kezdte el tanulmányozni, és érezte, vérét felforralja a düh. A nő vörös haja, akár egy róka farka virított a szürke kövek előtt. Az egyik katonafelséggel trécselt, mutogatott, arca kipirosodott, csakúgy, mint amikor elhíresztelte, mit látott a kamrában. A liszteszsákokon.

A lány lassú, táncos léptekkel a kovács fészeréhez ment, és hosszan elnézte, ahogy az üllőn szikrát hány egy kard pengéje, majd az egyik kis asztalra kirakosgatott, már kész fémek közül elvett egy rövid dárdahegyet. Volt súlya, és alig esett rajta fogás, de legalább nagyon élesnek tűnt.

A szakácsné közben visszatért munkájához, leült a konyhalépcsőre, és kopasztani kezdett egy tyúkot. A lány bement a katonák szállásra, átvágott a húgytól, bőrtől és izzadságtól bűzlő priccsek közt, majd a konyha felé indult a belső folyosón, behatolt a gőzök és zsírok párájába, nem is nézett az öreg szakácsra, hanem egyből a kijárathoz tért, és megállt az első lépcsőfokon, a szakácsnő felett. Kezében időközben megmelegedett a fém.

A nő vastag, hurkás nyaka ott fehérlett alatta, a hideg ellenére csak egy lenvászon ing fedte felsőtestét, a durva szövet kacéran félrecsúszott vállán. Egyetlen jó mozdulattal, a nyak és a váll találkozásánál a keleti pusztákra tudná küldeni őt a lány. Biztos volt ugyanis benne, hogy ami tett velük, az árulásáért, a fecsegéséért oda fog kerülni, ha meghal. És minél előbb, annál jobb. A lány lépett egyet előre, megszorította a dárdahegy végét.

Hirtelen énekszó csendült, torz dallamok és kántálás. A pap közeledett, méltóságteljesnek szánt vánszorgással, és pár vénasszony vonult be mögötte a kapun, kezükben fenyőágak. Kórusuk inkább volt vicces, mint megható. A fogatlan vénségek tátogva, torokból énekeltek. Maga a dal az új isten születéséről szólt. A pap megállt az udvar közepén, a földre dobta a gallyakat, majd az ég felé tárta a karját, mire az asszonyok elhallgattak. A mai nap született meg az isten. Kiáltotta szenvedélyesen a pap. Nyomorúságbon, szegénységben, a messzi Ararát hegyen, harsogta. Ezen az éjjelen fenyőgallyakat kell égetni a tiszteltére, azért, hogy megtisztítsuk a levegőt a bűntől. A pap most a lány felé fordult, és egyenesen ránézett. A lány állta a tekintetét.

A bűn bocsánattá válik ma éjjel, és isten mindenkinek, bűnösnek, ártatlannak teljesíti egy kívánságát. Az, aki igaz szívvel, szeretettel kíván valamit pontban éjfélkor, harsogta a pap, az számíthat isten jóindulatára. Őmagassága ezzel is végtelen hatalmát kívánja bizonyítani a frissen megtért híveinek. A vénasszonyok körötte bólogatni kezdtek. Pontban éjfélkor! Emelte fel figyelmeztetően ujját a pap, majd a kovácshoz sietett, és a kemencéjéből egy kis lapát parazsat hozott, amit a gallyakra dobott. Azonnal sisteregni kezdtek, és gyantás, tiszta aroma szállt fel, de persze nem gyulladtak meg, mire két vénasszonyok szalmát hozott az istállóból, rászórták, majd arra rakták az általuk cipelt ágakat, így végül mégiscsak láng kerekedett, és az udvar népe köré gyűlt, vonzotta őket a meleg – kevésbé a tisztító füst.

A lány is így tett, ellépett a szakácsné mellett, aki felsandított rá, mire ő visszafordult, és felmutatta neki a dárdahegyet, majd elhúzta nyaka előtt a pengét, imitálva, mi vár a nőre. Az szája elé kapta a kezét, inkább a lány tekintetétől, semmint a mozdulatától megijedve, majd felkapta a kosarát, benne az ernyedten fekvő, sápadt tyúkkal, és behátrált a konyha sötétjébe.

A lány visszarakta a dárdát a kovács pultjára, aztán odasomfordált a pap mellé, aki behunyt szemmel, kezét a tűz fölé tartva élvezte a meleget. Tényleg így van, kérdezte tőle hitetlenkedve, hogy amit éjfélkor gondolunk, az valóra válik? A pap rá sem nézett, szemét se nyitotta fel, csak bólintott. De bűntelennek kell lenned, leányom. Nem bűn az, amit tettünk. Válaszolt a lány, és most először belehasított annak a délutánnak az emléke, a kamrában, a liszteszsákokon, a két test melege, ahogy összefeszültek, és odalent az az éles fájdalom.

Talán isten szemében nem, de apádéban igen. Mondta a pap vontatottan. És itt az ő szava számít.

Azon a délutánon még az ősz arany fényei szűrődtek be az óvatlanul nyitva hagyott ajtón, aztán árnyék vetült rájuk, majd egy sikkantás, mire szétváltak, a fiú kapkodva takarta be meredező vörösségét odalenn, a lány letörölte combjáról a vért, és mikorra összeszedték magukat, és kinéztek a folyosóba vágott ablakon, a szakácsné az udvaron már az egyik katonának magyarázott, és a kamra felé mutogatott.

Isten megbocsát, ha igaz szeretetből tettük, amit tettünk? Próbálkozott még egyszer a lány, mire a pap végre felé fordult, végignézett rajta, és ki tudja mit látott belőle. Tégy egy próbát éjfélkor, és meglátod. Mondta neki halkan, szánakozva. A lány ekkor térdre hullott, megragadta a pap kérges, gyantától ragacsos kezét, majd megcsókolta a kézfejet, melybe forró vassal kereszt formát égettek valakik valamikor.

Akkoriban még másképp mérték az időt, mert úgy tartották, a kakas éjfélkor kukorékol egyet, majd hajnalban többet. És a várban valóban volt egy fekete tollú, sovány kiskakas, ami betartotta ezt a beosztást, így minden éjfélkor felharsant éles hangja. A pap szerint ez isteni jel, mivel az Éden is éjfélkor hullott el, és lett hamuvá, tehát erre a borzalmas tévedésre figyelmezteti az embereket az ostoba állat.

A lány korán lefeküdt, de a mécsest nem oltotta el, és a kis szobájának plafonján ugráló fénycsomókat leste, hallgatta a fel-feltámadó szél dörmögését, számolta szívverését, és várta a kakas hangját.

Helyette az ajtó nyikordult, és apja, a király lépett be. Szótlanul ágyához lépett, majd leült, vagy inkább leroskadt rá. Sokáig bámulták egymást, a lány fürkészőn, az apa kifürkészhetetlenül. A temetés óta nem beszéltek, kerülték egymást, sőt, apja még fejét is elfordította, ha találkoztak. Most végül a férfi szólalt meg, dörmögő, harcokat vezénylő, kivégzést parancsoló, ellentmondást nem tűrő hangján. Sokáig gondolkodott a bűnön, amit ők, a testvérek elkövettek, és a büntetésen, amit a fia önként választott. Arra jutott, hogy az igazság az lenne, ha a lányt is hasonló büntetés sújtaná. De nem akarja, hogy gyermeke vére, saját fajtájának vére tapadjon a kezéhez. Viszont nem bírja a lány látását, mert folyton eszébe jut róla az árulásuk, de a fia, örököse is, akit mindennél jobban szeretett, és akit a lány öle miatt veszített el. Ezért úgy döntött, hogy északra küldi a lányt, a kolostorba, mely a hegyek lábánál, a bányáknál épült. Ott megtanulja majd az alázatot, mivel a pokolian hideg épületben darócruhában, tüskeövben, mosdatlanul élnek isten asszonyai, és aki vét szabályaik ellen, annak meztelen testét tövises ágakkal verik el. Ott fog élni, és ott fog meghalni a lány, ez a döntése. Holnap reggel indul, is az egyik katona lesz kísérője, az a magas, nem is tudom mi a neve legény. Fejezte be az apja, és várt pár másodpercig, talán könyörgést, könnyeket vagy egy köszönömöt várt, de a lánytól nem jött semmi, üres arccal bámult bele apja arcába, aki felállt, majd meggondolta magát, lehajolt, és megcsókolta a fekvő hideg homlokát. Az úr születésének napja van, így megbocsátok – súgta fülébe, majd vastag köpenyét suhogtatva kivonult a szobából.

A lány pedig mozdulatlanul maradt, aprókat lélegezett, és igyekezett nem gondolni arra, amit apja mondott. Csak a kívánságra figyelt, és a fiatal istenre összpontosított, akit a pap, és az elődje, az öreg pap alig pár évtizede hozott el az ő országukba, és aki talán nincs úgy megkopva, mint a korábbi istenek, ezért lehet, valóban van még ereje a benne való hitnek. Egyszer-egyszer el is szenderült, de felébresztette magát, mert tudta, minden elveszett, ha átalussza a kakas hangját.

Ami aztán valóban felcsendült éjfélkor. És a lány ekkor mély levegőt vett, bent tartotta, miközben arra gondolt, ez az isten adja vissza neki a fiút. Jöjjön hozzá vissza a fiú. Jöjjön vissza, még a hajnalhasadtáig, addig, mielőtt az a katona el nem jön érte, jöjjön el a fiú, pakolják fel, ami kell, kössék egy kis batyuba, és vágjanak neki az erdőnek. Előbb-utóbb csak találnak egy falut, távol apja földjeitől, ahol befogadják őket, ahol dolgozhatnak, ahol nem tudják, hogy ők testvérek. Mikor elsötétülni látszott a mécses világa, kiengedte a lélegzetét.

A kimerültségtől később hosszabb időre elszenderült. Hajnal előtt tért magához, a kaparászásra. Olyan volt, mintha patkány rágna a folyosón valamit. De nem. Valaki az ajtón motozott. A lány szíve megdobbant, felkelt az alacsony fapriccsről, majd csak várt, a jéghideg padlón állva hallgatta a neszt, és meg is kérdezte az üres szobától. Te vagy az?

Nem jött válasz, ezért az ajtóhoz lépett, elhajtott kallantyút, és kitárta.

Le kellett néznie a földre, hogy megértse. Hogy milyen jóságos ez az új isten, aki a születése éjjelén valóban teljesíti egy szegény szerelmes kívánságát. És hogy milyen ostoba volt ő, hogy a kívánságból kihagyta a legfontosabbat. Hogy jöjjön vissza hozzá a fiú, a testvére, a szerelme – élve.

vége

Képzeld el, hogy a Nagy Háború egy korrekt és igazságos békével ért véget, és a Habsburg Birodalom megerősödve kerül ki a dologból, lassan felemészti Magyarországot, mind szorosabb szövetséget alkot a németekkel, az orosz forradalmárokat Szibériába deportálják, de a cár demokratikus fordulatot jelent be, Amerika nem erősödik meg, ám ugyanúgy erős vetélytársra talál Japánban a Távol-Keleten. Ebben a környezetben indul be a globalizáció, nagyhatalmú cégek születnek a nemezetállamokon belül, melyek együttműködnek a regnáló, prezidenciális európai uralkodóházakkal, és mind sikeresebben zsákmányolják ki a soha fel nem szabaduló gyarmatok nyersanyagforrásait. A birodalmak tanulnak az orosz eseménykeből, a húszas években egyenlősítő kiáltványokban törlik el az előjogokat, szétválasztják a hatalmi ágakat, és lépéseket tesznek a szabadságjogok és demokratikus vívmányok mérsékelt kiterjesztésére.

Ebben a világban nincs olaj, mert nem léteztek azok a lények és növények, amikből olaj jöhetett volna létre, hiszen ez a világ csak alig hatezer éves.

Él ebben a világban egy lány, akit látmások, szörnyű képek gyötörnek, távoli, érthetlen felvilanások, melyek más, idgen korokból erednek. Az ő története lenne a regény, melynek az első fejezete letölthető.

Több mint 230 novella és lassan 10 év blogolás után már nehéz megítélni, régebbi anyagok közül mi került fel, mi nem. Ma reggel sokáig keresgéltem, de nem találtam a blogon a számomra egyik legfontosabb írásomat, ezért most lentebb ez következik.

2009-ben írtam - a Járványügyi álmok című novelláskötet nyitó darabjaként -, de még mindig frissnek és erősnek érzem minden bekezdését. Amiatt jutott eszembe, mert meg akarom írni a folytatását, a lány és a fiú sorsát egy elbarkádozott vidéki várban, valószínűleg Hollókőn. Technikailag baromi nagy újításnak véltem akkoriban, ahogy az egyes bekezdések úgy kapcsolódnak, hogy a utolsó mondatban lévő gondolatot felkapja, és más vonatkozásba helyezve folytatja a következő bekezdés. Egyedül a zárásban lévő jelenet, az apa bukása az, ami mai szemmel kicsit túl sok, zsúfolttá teszi érzelmileg a sztorit, de másrészt indokolja  a lány furcsa és torz világlátását és passzivitását. Őszintén remélem, tudom legalább ilyen színvonalon folytatni a történetét.

Járványügyi álmok 1. /Rózsadomb/

Apát Anya zárta a pincébe, még a Változás első napján. Azt hiszem, én is hibás vagyok benne, hogy most odalenn raboskodik, a kocsi mellett, a sötétben és a hidegben. Mivel szükségét is ott végzi, bűz van, ami lassan felszivárog a házba, mind a tizenkét szobánkba.

Néha, amikor én szórom le neki a lépcső tetejéről az ételt, arra gondolok, felkapcsolom a villanyt, és megnézem, most hogy néz ki – de tudom, ebből soha nem lesz semmi.

Apa régebben irtó csinos volt. A suliban a lányok el voltak tőle ájulva, amikor az ezüst Mercédesével értem jött.

Anya is szép volt, de a Változás után gyorsan öregedni kezdett. Elnézem őt, mikor délutánonként kiül a teraszra, kezében egy pohár borral, ráncos arcát a napba tartva – és már egyáltalán nem találom vonzónak. Azt mondja, a dolgok tönkrevágták az ő, az én és az apám életét, plusz az ő bőrét. Ebben a világban persze esélye sincs, hogy egy jó plasztikai sebészt találjon, még itt, a Rózsadombon se, ahol állítólag régebben minden bokorból előugrott egy, ha ráncosodni kezdett a bőröd, vagy megereszkedett a melled.

Az én mellem két éve kezdett el nőlni, és szerintem még nem hagyta abba.

A Fiú, kivel konzervekre vadászunk, egyre többet mondogatja, hogy mutassam meg neki. Anyám nem nézi jó szemmel, hogy elmászkálok vele, de nem tud mit tenni, a tápszerekből, az infúzióból és a vitaminsűrítményeiből kifogytunk. Mivel gyógyszergyárban dolgozott, az évek során mindig hozott haza ezt-azt, megsemmisítésre ítélt, de szerinte egyébként még tökéletes minőségű anyagot. A Változás után, mikor a fertőzésveszélytől tartottunk, napokig légmentesen lezárt szobákban, tűvel a karunkban rettegtünk. Akkoriban Apának se jutott más, csak narancslé és nyers tojás.

A Fiú, akivel eljárok, mindig a tojásaival hivalkodik. Állítólag hatalmas heréi vannak, és valóban, rövidnadrágja aljából gyakran látok kilógni valami ráncos és szőrös dolgot, ráncosat, mint anyám nyaka. Egyébként – Apát leszámítva – soha nem néztem még meg közelről meztelen férfit.

Anyám szerint a Változás betegítette meg Apát is. Ezért tette azt, amit tett, és ezért kellett bezárni őt a pincébe. Nem vagyok benne biztos, hogy igaza van, bár éjjelente, mikor Apa üvöltését hallgatom, meggyőzőnek tűnik az indok. Ilyenkor kimegyek a teraszra, és nézem a még mindig lángoló Pestet. A fények folyton más kerületet világítanak meg, egy ízben láttam az iskolát is, ahol tanultam. Azt hiszem, a tornaterem égett.

Tesióra után voltunk, még az öltözőben, mikor meghallottuk a ricsajt az utcáról. Úgy tűnt, húsz autó ment egymásba, és mind a húszban négyfős, bunkó család utazott. Mondtam Editnek, aki akkoriban a legjobb barátnőm volt, hogy biztos nagy bunyó lesz. Nem gondoltam volna, hogy pont őt verik meg. Fizikaóránk volt a következő, és előtte, a szünetben mindenki az ablakban lógott.

Az utcán össze-vissza rohangáltak az emberek. Az autók száguldoztak, néha fölfutottak a járdára, és elütötték a futókat. A sikoltozástól nem hallottuk, hogy bejött a tanár. Kapos, az ősz, vézna öreglány lecsapta a naplót a tanári asztalra, és csak ekkor fordultunk felé, ültünk vissza a helyünkre, szedtük elő a cuccot. Kapos nyakán egy karmolásnyom látszott. Néha zsebkendőt nyomott rá, de mintha mi sem történt volna, elkezdte lapozgatni a naplót, csak úgy, az asztalnál állva.

Ha elvérzik, akkor is feleltet, súgta Edit túl hangosan. Nem érdekelte, hogy az első padban ülünk. Már régóta nem érdekelte semmi, de azon még ő is meglepődött, hogy Kapos hirtelen odasétált elé, és arcon vágta. Szólni se volt ideje, mert a bolond öregasszony megragadta a haját, majd egyazon lendülettel a padba ütötte fejét. Edit vére rámspriccelt, és mikor Kapos felém fordult, mert sikítottam, megszólalt a mobilom.

Apa volt az. Az iskola előtt vár, mondta, mert azonnal haza kell mennünk. Hirtelen nem tudtam mit válaszolni, néztem, ahogy a fiúk próbálják leteperni a tanárnőt, és hogy Edit kábán bökdösi kitört fogait a padon. Azt hiszem, nem szóltam senkinek, úgy hagytam ott az osztályt. Mondanom sem kell, azóta nem láttam őket, ahogy szinte senki élőt anyámon, a Fiún és a helikopterből integetőkön kívül.

Anya szerint semmi értelme felszállni a helikopterekre. Azt állítja, az első pár nap tapasztalatai alapján olyan járvánnyal állunk szemben, amit nem lehet megállítani. Vagyis nincs hova menekülni előle. Annak idején végzett valami járványügyi továbbképzést is – ott tanulta, hogy a totális összeomlás jele az, mikor elhallgatnak a telefonok, és a csapból nem folyik víz. Már négy hónapja nincs vonal, és nagyjából ugyanennyi ideje járunk az udvari kútra.

Apám hívására letántorogtam az iskola elé, a folyosón azokat kerülgetve, akik kijöttek osztálytermeikből, és most egymástól kérdezgették, mi történik. A tanárok már rég leléptek, biztos hallgattak valami rádióadást a szünetben. Apa felállt a járdára, amit korábban sosem tett meg. Nem szállt ki, járatta a motort. Egy pillanatra megtorpantam, mert úgy tűnt, a 108-as busz egyenesen belerohan, láttam a sofőr arcán a dühöt, és azon imádkoztam, ne kelljen végig néznem, ahogy kilapítják Apát.

Anyától örököltem a vallásosságot. Régebben eljártunk a templomba, főként mikor apa hétvégeken is bent maradt dolgozni. Nem mindent értettem a miséből, de láttam, anya mennyire komolyan veszi ezt az egészet. Most is vannak esték, mikor közösen imádkozunk, persze a templomhoz már nehéz lenne eljutni.

A Fiú állítólag a templomtoronyban él. Jól védhető, egy nagy kazánajtóval zárta le a csigalépcsőt, és onnan belát mindent. Azt mesélte, egy ízben távcsővel felfedezte, hogy meztelenül napozom a teraszon. Akkor határozta el, hogy megismerkedik velem. Még aznap éjjel kavicsokat dobált az ablakomra, idegesen topogva az acélkerítés előtt. Nagy kockázatot vállalt, hogy a sötétben kijött a szabadba. Soha nem mondtam el neki, hogy hármónk közül csak anya szokott pucéran napozni.

Az én szobámban épp elég nap süt be amúgy is. Bár apa biztonságmániája miatt a lőrésszerű ablakok olyan keskenyek, hogy senki nem férhet át rajtuk, viszont legalább kétszáz van belőlük a két emeleten. Ehhez jön még a tizenkét ponton záródó acélajtó, a törhetetlen ablaküveg és a védőkerítés. Apa biztonságban utazott – ilyen rendszereket épített ki hozzá hasonlóan gazdag embereknek. Most saját munkája tartja őt fogva odalenn.

Aznap, mikor a busz majdnem elsodorta, még nem tudhatta, hogy a mágneszáras pinceajtó mögé csukjuk majd. Sápadtan bámult maga elé, és mikor beültem mellé, csikorgó gumikkal indított. A körúton tombolt a káosz, félő volt, hogy belerohanunk egy keresztbe álló autóba, vagy elütünk egy őrülten menekülő gyalogost. Apa csak annyit mondott, hogy valami nagy baj történt, és amíg a helyzet nem rendeződik, csak otthon lehetünk biztonságban. Megkért, hogy vegyem ki a kesztyűtartóból a pisztolyát, és biztosítsam ki. Tízéves korom óta tanított lőni. Aztán hirtelen lassított, majd lehúzta az ablakot.

Esténként anyám az ablaküvegnek dőlve issza pohár borát, és Csepel felé bámul. A szigeten még van áram, működik a közvilágítás, néha heves fegyverropogás szűrődik fel irányából a Dunán. Anyám szerint az ott élők erősen tartják magukat, de semmi esélyük sincs. Soha nem volt bizakodó jellem. A Fiút sem tartja sokra, noha ő az elejétől fogva magától boldogul odafenn, a templomban. Anyám azt mondogatja, minden férfi ugyanolyan, és hogy az egész őmiattuk alakult így. Azt hiszem, attól fél, egyszer majd nem térek vissza egy beszerzőútról.

Mert a Fiú nagyon hív. Kezdjük újra ketten, mint Ádám és Éva. Vidékre mennénk. Van egy könyve, a magyarországi várakról. Azt gondolja, egyet könnyedén védhetővé lehetne tenni. Az apja kőműves volt, sokat tanult tőle. A Változás első napján eltűnt, ahogy az anyja is.

Sokszor elképzelem a jelenetet, jobban mondva felidézem. Azt hiszem, egyszer tényleg el kell mesélnem neki, hogy Apám, mikor megállt a körúton, és leengedte az ablakot, elkérte tőlem a fegyvert. Úgy nézett rám, mint aki bánja, amit tenni fog. Aztán kinyújtotta karját a kocsiból. A járdán, a pályaudvar előtti megállóban egy férfi tántorgott, mögötte egy nő állt, kezében késsel. A férfi, aki lehetett volna akár a Fiú apja is, haldoklott. Mellkasára ömlött a vér, torkán olyan borzalmas seb vöröslött, amit senki nem élhetett túl. A nő mögötte állt, az égre emelte tekintetét, amiről nekem a templombéli ábrándozásaim jutottak eszembe. Ám az ő arcán nem volt semmi áhítat, vagy vallásosság, egyáltalán, semmi érzelem, csak düh. Amikor megindult a férfi felé, Apám fejbelőtte.

Anya folyton a fejfájásra panaszkodik. Retteg attól a naptól, mikor kifogynak készletei, és itt marad gyógyszer nélkül. Egy nyávogó, esetlen öregasszony lesz belőle, már előre látom. A Fiú szerint csak a fiataloknak van esélyük a túlélésre, az öregeket jobb hátrahagyni. Egyszer benyúlt a pólóm alá, a ház mögött, egy orgonabokor tövében, akkor suttogta ezt. Nyála lassan száradt a nyakamon.

Azon a reggelen, mikor a Margit hídhoz értünk, a torkomba feltolult a hányinger. Nem a lövés, vagy az úton fekvő testek, hanem a bizonyosság miatt. Olyan dolgokat láttam, amíg jöttünk a körúton kétszáz métert, hogy tudtam, ez, ami most van, már soha nem lesz másként. Apám próbált nyugtatni, de aztán csak némán hallgatta, ahogy a kocsi padlójára hányok. A hídon egy villamos letért a sínről, és lendületét meglovagolva nekiszaladt a kőkorlátnak, majd a Dunába zúdult. Sok utas volt rajta, arcukat az ablaküvegnek nyomva bámultak kifelé.

A Fiú órákig képes bámulni egy boltot, mielőtt bemegyünk. Azt mondja, nem is annyira a fertőzöttektől, hanem sokkal inkább a hozzánk hasonló vadászoktól tart. Az élelem egyre nagyobb kincs, és a túlélők lassan mindenhol felzabálják a városban. Mondtam neki, hogy az iskolában tanultunk az ősközösségi életmódról, a gyűjtögetésről és a vadászatról. Erre lehetne alapozni. Nevetett rajtam, de aztán elkomolyodott, és a hegygerinc felé mutatott. Azon túl termőföldek és várak vannak, mondta.

Ahogy az első, megváltozott nap felfelé kanyarogtunk a hegyre, apám úgy kezdett mind nyugodtabb lenni. Idefönn kevésbé látszódtak a dolgok, gondolom itt, az előkelőbb részen, a négy fal közt, függöny mögött estek egymásnak az emberek. Mivel elmúlt a hányingerem, de a rossz szájízem megmaradt, hátranyúltam egy ásványvizes palackért. A pisztoly még az ölemben volt. Mikor megérkeztünk, apám hüvelykujja begyével gyengéden letörölte szám sarkát, majd felkapta a pisztolyt, és kiszállt. Aztán betámogatott a házba, a fegyvert végig maga elé tartva.

A kerti kút lassan kezd kiszáradni, noha nincs is olyan meleg nyár. Anyám beosztotta, ki mikor hoz be vizet, a táblázatot kirajzszögezte a bejárati ajtó mellé. Alatta ott a vödör és a pisztoly. A Fiú gyakran kérdezi, van-e fegyverünk, de kitérek a válasz elől. Azt hiszem, nem akarok a kezében ilyesmit látni. A környéken szerencsére nem volt vadászbolt, így se ő, se más nem jelent veszélyt távolról. Nem mintha a fertőzöttek nem volnának épp elég gyorsak amúgy is – a legtöbb csak tetteti, hogy beteg és nehézkes, ám ha élőt pillant meg, azonnal sprinteli kezd. Még akkor is, ha hiányzik egy lába.

Apa a szobámba vitt, és az ágyra fektetett. Ahogy felegyenesedett, gyengéden végigsimította combomat. Nem rándultam össze, és ő visszafordult az ajtóból. Tudtam, hogy belát szoknyám alá, a fehér bugyiig. Bárcsak sejteném, mi játszódott le akkor a fejében. Csak arra emlékszem, hogy a következő pillanatban előttem térdel, arca az ölemben, és a szoknya a derekamon. Nyelvében benne volt minden ereje és bátorsága, és a kezei, melyek végigtapogattak, egy tapasztalt férfi kezei voltak. Ám mindez csak az a külső volt, amiért egykori osztálytársaim úgy lelkesedtek. Azt hiszem, sírt, mert nedves lettem odalenn, s nem magamtól. Siratta a világot és minket, az életét és az élete nyújtotta biztonságot, azt hogy többé már nem lesz semmi ugyanolyan. Emiatt hánytam én is, de nálam nem maradt a gondolat után, csak kellemetlen szájíz.

A Fiú csókja édes. Zöldalmát eszik, mielőtt hozzám jön. Azt hiszem, ez pótolja nála a fogmosást, és bár a savanyú íz összehúzza a száját, míg ideér a templomtól, megédesedik, megerjed a nyála. Először a kapuban csókolt meg, pár hete, elég bátortalanul. Most már engedem neki a többi dolgot is. Délelőttönként elmegyünk beszerzőútra, aztán elbújunk a ház mögött, a kerítés szélénél, a bokrok aljában, és tervezgetjük a jövőnket. Az árnyékban alig látom, mit csinál rajtam, de nagyon nem is érdekel.

Apám egy sötét suhanásra emelte fel fejét a lábam közül. Anya sietett el a teraszon, a keskeny ablakok előtt, árnyéka minduntalan ránk vetült. Villanásokra láttuk csak arcát, de egyből tudtuk, régóta ott van már, figyel. Hazaengedték őket az első hírekre, és egy kollégája hozta el terepjáróval. Áttört a fél városon, roncsokon és őrülteken, hullákon, és tűzön keresztül, hogy ezt lássa. Apám felpattant, zavartan görnyedt, de férfiasságát nem tudta takarni. Valami kattant a folyosón, és talán mindketten arra gondoltunk, kint hagytuk a pisztolyt az előszobában.

Azon a reggelen majd ott fogok állni én is a bejárati ajtó előtt. Becsúsztatom a fegyvert a nadrágom szára és a hasam közé, és várok, még megmelegszik a fém. Két golyó mindenképp lesz benne – végszükség esetére. Egy nekem, egy Ádámnak. Így hívom magamban a Fiút.

Miután Apát bezárta, és engem felpofozott, anyám inni kezdett. Másnap délelőtt tért csak magához, és elkezdte leragasztani az ajtók szélét, a fertőzésveszély miatt. Nem szólt semmit, csak hozzámvágott egy tekercs barna szalagot. Azt hiszem, sejtett valamit, de később, amikor beszélni kezdtünk róla, úgy szőtte magyarázatát, mintha csak Apa lenne a bűnös. Mert a fertőzés elérte őt is, emiatt tette, amit tett. Hazudott magának, hisz láthattuk a teraszról, azok odakinn nem basznak. Csak széttépik és felfalják az élőket. A kedvéért megjátszottam neki, hogy elhiszem e magyarázatot, és hogy bánt a dolog. Hogy trauma ért, és nem múló fájdalom gyötör a szülői árulás miatt. Öreg és rettegő nő az Anyám, nem kell tudnia, hogy fél éve szeretők voltunk, Apa és én. Talán majd egyszer a Fiúnak elmondom. Ha már lesznek gyerekeink.

Mögöttem enyhe huzat kél majd azon a hajnalon, és mocorgás szűrődik fel a pincéből. Anyám talán már ébren van, talán még alszik szobájában. Amikor kinyitom a bejáratot, a légvonat, ami a kitárt pinceajtón át tör majd fel, kisöpri a bűzt a szobákból. Átlépem a küszöböt, és rájuk zárom a házat. 

vége