Az írás valós magvát nagyanyám mesélte, aki az elmúlt években, mióta a kilencvenet betöltötte, jobbára a múlt rossz emlékeiből válogat csak, ha beszélgetünk. A lényeg, hogy valóban volt egy ügy ******-környékén a 30-as években, melyben a gazdag parasztfiút terhes szeretője agyonlövésével vádolták meg. A lány állítólag még élt, mikor a gyilkosa elásta. A fiú apja minden követ és pénzt megmozgatott, így enyhe ítélet született, no meg az alábbi dalocska. Azt hiszem, már csak nagyanyám emlékszik mind a dalra, mind az esetre a mi világunkban, mert mindkét család ága elhalt azóta. De lehet, tévedek, így a neveket megváltoztattam némiképp. Illetve a történet kifutását is, úgy, hogy ne legyen benne semmi félelmetes vagy véres, semmi kézzelfogható horror, csak egy kínzó rossz érzés, az, hogy talán nem látjuk a fától az erdőt. Ami végzetes lehet egy keresztúton.
Keresztúton
„Ki hallotta a Megyerben mi történt?
Balindali Tercsit bizony megölték”
népdal
– Én aztán nem tudom, mi az a vlogger – mondta az emberke, miközben felhajtotta a motorháztetőt, mely forrón és sötéten tágult, akár egy cápa szája. A lány az autó üvegén át a fiúra nézett, és olyan elbűvölően mosolygott, hogy annak beleremegett a szíve, mert ebben a mosolyban benne volt, hogy ők tudják, mi az a vlogger, mert ők azok, és még fiatalok, és még előttük az élet, szemben ezzel az emberkével, segítőjükkel, önzetlen jótevőjükkel, aki már hatvan felé közelít, szinte kidagad a túlságosan szűk, fekete öltönyéből, kerek és kopasz kis fején csillog az izzadtság.
– A vloggerek videókat töltenek fel a YouTubre olyan dolgokról, melyek érdeklik őket és a nézőiket – mondta a lány és ő is belebámult a vezetékek, csövek és fém idomok kuszaságába. – Mi például régi, megmagyarázhatatlan gyilkosságokat dolgozunk fel. Járjuk az országot, meglátogatjuk a helyeket, ahol elkövették őket, és csinálunk egy helyszíni riportot, miközben elmondjuk, szerintünk mi, hogyan és miért történt.
Az emberke benyúlt a motortest mögé, megragadott valamit, és óvatosan megrángatta. A fiú kiszállt az autóból, és odament hozzájuk, átkarolt a lány vékony derekát. – Lát valamit? – kérdezte kíváncsian.
Az emberke megcsóválta fejét: – Egyelőre nem. Talán a karburátor. Vagy a benzincső. Lehet, alá kellene feküdnöm.
– Ne piszkolja össze magát – ellenkezett a lány. – Majd hívunk egy autómentőt.
– Itt a hegyek közt nagyon nehéz telefonálni – vont vállat az emberke, majd zsebkendőt vett elő, megtörölte tarkóját, aztán gondosan összehajtogatva farzsebébe rakta. A lány elővette csillogó kis telefonját, ellenőrizte, majd bólintott: – Hm. Tényleg. Nincs jel.
– Van pokróc hátul – intett a fiú a csomagtartó felé, és már ment is érte. – Azt leteríthetjük, hogy ne piszkolja össze magát.
– De biztos nem siet? – kérdezte most a lány az emberkét, aki ismét matatott valamit a motor környékén.
– Ugyan, ráérek – mondta az, majd felpillantott rá, szeme kicsit összeszűkült, mint akinek eszébe jut valami. – És most miről akartak forgatni?
A lány mély levegőt vett: – 1959-ben történt egy gyilkosság, ezen az útszakaszon, úgy véljük, pont itt, ebben a kereszteződésben.
Elsétált a kocsitól a négy út összefutó csomópontjába, majd körbefordult. Északról hegyek határolták a kilátást, melyek dél felé lankákká szelídültek. Erdők és szántók vegyesen váltogatták rajtuk egymást. Az utak mentén mindenhol kukoricás volt, feljebb, ahol az autójuk megállt, egy árnyas akácerdő nyújtózott.
– Az erdő mögött lakott egy nagyon szegény család, az apa kondás volt, egyedül nevelte világszép lányát, Tercsit. Balindali Tercsit.
– Furcsa név – jegyezte meg az emberke. Lehajolt, benézett a hűtő alá, majd vöröslő fejjel fordult ismét a lány felé, aki még mindig az út közepén állt, és az erdőt bámulta. – És, mi történt vele?
A fiú folytatta, miközben mellé lépett, és nyújtotta a pokrócot: – Állítólag a környék legszebb lánya volt, csakhogy a szegénységük miatt nem sok udvarlója akadt. Persze az igaz szerelemnél a pénz nem számít, ugye, drágám? – kérdezte a lánytól. Az összevonta szemöldökét, és csípőre tette a kezét, felháborodást mímelve: – Nagyon úgy tűnik, tekintve, hogy még mindig albérletben lakunk.
– Keresem a közös lakásunkat – szabadkozott a fiú, közben segített az emberkének a pokrócot eligazgatni a földön.
– Tavasz óta ezt mondja – panaszkodott a lány.
Az emberke letérdelt, meglazította nyakkendőjét, és kigombolta a legfelső gombot ingjén. – De mi történt ezzel a Tercsivel? – kérdezte lihegve, majd lassan leereszkedett, és befeküdt az autó alá.
– Ja, igen – kapta el a szót a lány –, a lényeg, hogy beleszeretett a környék egyik legmódosabb gazdájának a fiába. Akinek az apja valahogy megúszta a kulákosítást, ő lett a téesz vezetője. A fiút, Paja Gergőt pedig mindenki csak úrfinak hívta. Kijárt a kondás tanyájára lóval, de nem udvarolt Tercsinek, mert az apja úgyse engedte volna a házasságot, csak…szórakozott vele. A férfiak már akkor is ilyenek voltak – tette még hozzá, és durcásan grimaszolt a fiú felé, aki ott állt az emberek autó alól kilógó lába mellett. Nézte fehér, sápadt bokáit, és rajtuk a fekete zoknit, mely túl rövid volt.
– A lényeg, hogy állítólag a lány teherbe esett – vette át a szót, és leguggolt a kocsi mellé, hogy az odalent fekvő jobban hallja a szavait. – És ekkor Paja Gergő bepánikolt. Később, a bíróságon azt mondta, nem tervezte el a dolgot.
– …de akkor miért volt nála a pisztoly? – vágott közbe a lány.
– Milyen pisztoly? – jött az autó alól a fojtott hang.
– A perről szóló cikkek szerint a fiú találkozóra hívta Tercsit. Ide, a kereszthez – magyarázta a lány izgatottan, és az árok szélén sötétlő kőtömbre mutatott. Krisztus arcát odafenn elkoptatta az eső, csak egy gömbölyű, szemek nélküli, világtalan maszk volt a helyén. – Nem volt jó ötlet. A keresztút a néphit szerint mindenféle rossz kiindulópontja. Itt gyülekeznek a boszorkányok, mielőtt elindulnak a boszorkányszombatra. Itt kell elvágni a fekete kakas nyakát, ha sült véréből jósolni akarunk – a lány körbe-körbe járt az út közepén, és közben számolta ujjain, amiket sorol. – A keresztútnál elásott halott visszajár kísértetként. Éjfélkor keresztúton lenni balszerencse. És még van egy csomó minden, csak most nem jut eszembe. De a lényeg, hogy a keresztút egyszerre összegyűjti és generálja is a rossz dolgokat, mint egy üveglencse a nap fényét – ujjaival most képernyőt formált, és körbeforgatta a tájon.
– Gyere már beljebb az útról – szólt rá a fiú, majd kezét nyújtotta az emberkének, aki közben kihúzta magát az autó alól. Felállt, leporolta nadrágját, fogta a visszapillantóra akasztott öltönykabátját, és magára ráncigálta.
– Miért? Nem jár erre senki – mutatott az üres útra a lány, majd az idős férfira nézett, aki ismét elővette zsebkendőjét, és megtörölte homlokát.
– Na, hát lehet, hogy van valami ebben a keresztút dologban, mert maguknak sem hozott szerencsét ez a hely – bólogatott mosolyogva az emberke. – Azt hiszem, kilyukadt a benzincső, és szép lassan kifolyt az üzemanyag. Nem jelezte ki a műszerfalon, hogy fogytán van?
– Á, évek óta nem működik ezen az ócskaságon semmi – legyintett a fiú. – Nézem a kilométert, az alapján tankolok.
– Nos, akkor ez van – tárta szét a karját az emberke. Lecsukta a motorháztetőt, majd arrébb sétált, öltönykabátja zsebéből fém cigarettatárcát húzott elő, komótosan rágyújtott. – De most már meséljék el, mi történ ezzel a Tercsivel.
A fiú közelebb ment hozzá, mohón nézte, a füstöt, majd megköszörülte torkát, és így szólt: – Kérhetek egy szálat?
– Persze, milyen udvariatlan vagyok – kapta elő a tárcát az emberke, majd nyújtotta a fiú felé. – Nem kellene visszaszoknod – szólt rá a lány, és nézte, ahogy a másik az emberke csiholta láng fölé hajol.
– Én se szólok bele, ha megeszel egy tábla csokit, vagy egy üveg ecetes uborkát – mondta a fiú, miközben mélyen letüdőzte az első slukkot, hogy a füst a következő mondattal együtt jöjjön ki a száján: – De hogy válaszoljak a kérdésére, igazából senki nem tudja, mi történt Tercsivel. És épp emiatt olyan érdekes ez az eset, emiatt akarunk róla csinálni egy anyagot. Ez lesz a hatodik feltöltésünk. És már van pár ezer feliratkozónk.
– Egész pontosan ezerkétszázhuszonegy – javított ki a lány. – A feliratkozó olyan ember, aki jelzi, hogy kíváncsi a dolgainkra – magyarázta az emberke felé fordulva. Majdnem magasabb volt nála, így szinte látta az őszülő hajában terpeszkedő kopasz foltot.
– Értem – nyugtázta az megértően mosolyogva. – De még mindig nem mondták el, mi történt a lánnyal azon az éjszakán.
– Valóban éjszaka találkoztak – hagyta jóvá a lány. – Lehet, pont éjfélkor.
Kis időre csönd lett, de ezt egyikőjük se vette észre.
– Paja Gergő azt vallotta a tárgyaláson, hogy veszekedtek. A gyerek miatt. A fiú el akarta vetetni – folytatta aztán a lány halkabban. – És elöntötte őt a düh. Talán rájött, nem az fog történni, amit ő akar. Végiggondolta, hogy mit fog ehhez szólni az apja.
– És ekkor rálőtt a lányra – fejezte be a másik.
– De talán csak megsebesítette. Nem látta jól a sötétben, csak azt, hogy összecsuklik az úton – folytatta a lány, és az öltönyös emberke pedig hol rá, hol társára nézett, mintha teniszmeccsen lenne.
– Elszaladt – így a fiú. – Egészen hazáig. A pisztoly útközben eldobta.
– Aztán – emelte fel ujját figyelmeztetően a lány – a kertkapujukban elöntötte őt a bűntudat. És visszament, visszajött ide, a tett helyszínére. Ám a lányt már nem talált meg. Pedig hajnalig kereste.
– A bíróság szerint ennél a pontnál hazudott – egészítette ki a fiú. – Visszament, de egy ásóval. És nagyon is megtalálta a testet, aztán pedig elásta valahol.
– Hetekig keresték a környéken a sírt. Még kutyákkal is – bizonygatta a lány. – Ám nem akadtak nyomra. Tercsit szó szerint elnyelte a föld.
– És mi történt a fiúval? – vetette közbe az emberke.
– Az apja megkent mindenkit, a nyomozókat, a bírót, az ügyészt, állítólag az össze pénzük ráment, hogy enyhe ítélet szülessen – mondta a fiú, majd szívott egy utolsót a cigarettából, amitől köhögni kezdte.
– Na, látod? – szólt rá a lány. – Minek csinálja, aki nem bírja? És ez más helyzetekre is igaz – tette még hozzá kajánul, aztán visszafordult az emberke felé: – A lényeg, hogy nekünk van egy elég vad elméletünk, és ezt akarjuk bemutatni a filmünkben.
– És mi lenne az? – kérdezte az emberke, aki ugyancsak végzett a cigarettájával, így a sarkán nyomta el, majd a csikket az árokba dobta.
– Azt gondoljuk, van egy titokzatos harmadik a történetben – kezdte a fiú izgatottan, és közelebb jött hozzájuk, pontosabban lány mellé, hogy testük összeérjen. Az emberke velük szemben, az autójuk oldalának támaszkodva állt, és bámult rájuk vizenyős, apró szemeivel. – Valaki erre jött aznap éjjel, egy ismeretlen, és összeszedte a vérző, félig eszméletlen lányt.
– És elvitte magával – vette át a szót a másik. – Talán a környéken lakott. Talán csak átutazott itt. Mindenesetre eltüntette a lányt.
– De mit csinált vele? – értetlenkedett az emberke.
– Ez jó kérdés – mondta a fiú. – Lehet, meggyógyította. És aztán fogva tartotta élete végéig.
– Lehet, közben Tercsi megszült. És a gyerek életben maradt – bólogatott a lány. – És az ismeretlen felnevelte.
– Talán Tercsi belehalt a szülésbe – találgatott a fiú. – Talán az ismeretlen ölte meg. Még terhesen. Vagy a szülés után.
– Mindenesetre úgy véljük, hogy a történet nem úgy zárult, ahogy azt a bíróság gondolta, nem gyilkossággal és halállal, legalábbis nem itt, és nem azon az éjszakán – mutatott körbe a lány. – Erről fogunk beszélni a filmünkben – zárta le a másik, mire mind elhallgattak.
A délutánba forduló nap leragyogott a kukorica zöldjére, az aszfalt szürkéjére és rájuk, hármójukra.
– Elvihetem valamelyikőjüket a városba. Ott biztosan találnak egy autómentőt – törte meg a csendet az emberke. A lány és a fiú egymásra nézett.
– Jó ötlet – hagyta jóvá a lány.
– Menj te – mondta a fiú, miközben átfutott rajta egy kényelmetlen érzés, hogy valamit elfelejtett vagy valami elkerülte a figyelmét, olyan, mint amikor az utcán azon tűnődünk, hogy kihúztuk-e a vasalót. – Nem akarlak egyedül hagyni itt. Addig csinálok pár felvételt.
A lány egy pillanatig tétovázott, de nem olyan sokáig, hogy az kellemetlen legyen: – Rendben – mondta aztán, és a mögöttük feketéllő kőkeresztre mutatott. – Ez legyen benne. Jó lesz vágóképnek. Nappal szembe vedd fel, és szürkézzük majd ki, hogy fenyegetőbb legyen.
A kocsihoz sietett, kivette táskáját. A fiú utánament, gyengéden átölelte, és megcsókolta: – Vigyázz magadra – súgta a fülébe, aztán hátrébb lépett, majd csak nézte, ahogy azok ketten távolodnak, el, az emberke út mentén álló autója felé.
– Szép, régi autója van – mondta a lány, ahogy beszálltak. Az ajtó hangosan, fémesen csattant. Odabent bőr és porszag uralkodott. A lány gondosan becsatolta magát.
– Az apámé volt – bólintott az emberke. – Ezzel járta a vidéket. Imádta ezt az autót.
– Lehet vagy ötven éves – a lány végigsimított a kárpiton, miközben balját akaratlanul is hasára tette, talán a túl szoros öv miatt.
– Több – bólintott az emberke, majd indított, mire a motor felköhögött, aztán erőre kapott, és már mentek is.
– Él még az édesapja? – kérdezte a lány kissé hangosabban, mert elég nagy volt a zúgás az utastérben.
– Sajnos már nem – mondta az emberke. – Anyámat nem ismertem. Úgy vélem, apámnak sikerült pótolnia őt. Nagyon hiányzik. Minden nap. De elmondhatom, jól felkészített az életre. Mindenre ő tanított. Mindenre, ami fontos. Nem is képzelné, mennyi olyan dolog van, ami igazán fontos, de az emberek nem törődnek vele.
Oldalt pillantott, le, a lány hasára.
– Megkérdezhetem, hány hónapos terhes? – kérdezte.
A lány sokáig nem válaszolt, mert elöntötte az a homályos előérzet, ami a fiúban is ott motozott az imént, és ez a hangulat egy pillanatra összekapcsolta őket, térben és időben, de aztán vége lett, mert csak egy futó érzés, egy kis hullám volt, így megmondta, hogy mikorra van kiírva, és a válasszal az emberke nagyon elégedett volt.
vége