Nehéz jó kísértettörténetet írni, mert a legtöbb esetben a szellem nem elég fenyegető, talán amiatt, mivel jelenlétük a mi világunkban nem elég plasztikus. Ezért kapcsoltam össze a következő esetben a kísértetjárást, a poltergeist jelenséggel és a boszorkányhit "megnyomás" jelenségével, melyet korábbi elképzelések szerint incubusok vagy succubusok okoztak, de a népi hagyomány a boszorkányhoz köti. Érdekes, hogy incubus már a Rómeó és Júliában is felbukkan, Mercutio nagymonológjában Mag királyné néven emlegeti, "Ő a boszorkány, mely megnyomja a / Hanyatt fekvőket éji álmaikban...." Valószínűleg az egyik legősibb hitről van szó, mivel az alvás közben a test igen védtelen, illetve a légzési nehézségek és egyéb szervi bajok valóban gyakra okozhatnak téves képzeteket. Itt persze más is kell a horrorhoz, mégpedig a jó öreg emberi gyengeség, ami persze végső soron a félelemből, szeretteink iránt érzett féltésből fakad.

Kísértet Versegen

A versegi kísértettörténetről nem lehetett hallani a televízióban, nem írták meg sem a helyi lapok, sem az országos újságok, egyáltalán, még szóbeszéd szintjén se terjedt túl a falu határain.

Nekem is K. mesélte el egy napfényes délután a Kistücsök teraszán ülve.

A szemesi parton találkoztunk, én a családdal nyaraltam, ő egy könyvel gubbasztott az árnyékban. Megkérdezte, írok-e még, mert van egy története, melyet mindenképp és mielőbb szeretne formába önteni. Így fogalmazott, és ez, illetve űzött, fáradt arca megérintett bennem valamit. Meghívtam estebédre, amit ő elfogadott, és két órával később, miután elfogyasztottuk a nevetségesen drága és kihívóan apró adagokat, kávét rendeltem, ő pedig lassú, nehézkesen formálódó mondatokkal belefogott.

K.-t még egy régebbi munkahelyemről, a… újságból ismertem. Tördelőszerkesztő volt, és már akkor udvarolt az egyik grafikus lánynak, nevezzük Annának, akit később, az én kilépésem után feleségül is vett. Megunták a fővárost, és mikor Anna terhes lett, elhatározták, hogy egészségesebb életkörülményeket teremtsenek születendő gyermeküknek – vidékre költöznek. Hosszas keresgélés után a Nógrád megyei Verseg nevű községben találtak egy faluvégi parasztházat. A tető javításra szorult, a hátsó traktust alkotó fészer alapzata beázott – de az épület fekvése kitűnő volt, és mögöttük, a kert végében azonnal az erdős hegyoldal emelkedett, továbbá az eladók nevetségesen alacsonyárat kértek érte. Így aztán felszámolták a városi létezésüket, és megvették az ingatlant. A férfi otthonról is tudott dolgozni, ezért ritkán járt be a fővárosi szerkesztőségbe. Anna pedig költözésük után hamarosan már teljesen otthon maradt, és így minden idejét a ház és a telek csinosításnak szentelhette.

Próbáltak kapcsolatot teremteni a mellettük lévő és a szemben, az utca túloldalán lakó szomszédokkal, de azok mogorva, öreg és zárkózott emberek voltak, így nem erőltették a dolgot. Csak később jöttek rá, hogy a falusiaknak nem velük, hanem a házukkal volt baja.

A dolog szinte azonnal, a költözés után elkezdődött, de ezt csak később vették észre, mikor visszaemlékezve, izgatottan, a félelemtől elszoruló torokkal igyekeztek összerakni, hogy kerültek ilyen helyzetbe. Olyan volt, mint mikor egy lakásban folyamatosan hallani valami halk, de kitartó, monoton zajt. Lehet, a fűtéscsövekből jön, talán egy távolabbi szomszéd hallgatja hangosan a zenét, vagy patkányok motoznak a falban. Bármit teszel, a forrást igazán soha nem találod meg.

Amiben mindketten biztosak voltak, hogy eleinte mindig éjszaka történt. Éjjelente Anna kezdett mind többet felkelni, néha pisilnie kellett, egy éjjel háromszor is, máskor a gyerek moccant, és mivel rossz alvó volt, ez folyton felébresztette. Ilyenkor szolidaritásból K. is felkelt, ment, és kötelességtudóan teavizet melegített, vagy hozott neki egy üdítőt. Ahogy felkapcsolta a lámpát a konyhában, és az bevilágított a csőszerű nagyszobába, akaratlanul is észlelte azt a valamit, de eleinte nem törődött vele. Egy sötét folt volt a látóperem szélén. Egy alak, egy határozatlan körvonal, valami árnyék. Eleinte azt gondolta, a ház és a szoba szokatlan geometriája játszik vele.

Mivel nem hagyta nyugodni a dolog, a harmadik vagy negyedik alkalommal a biztonság kedvéért felkapcsolta a nagyszobában is a villany, és benézett az idegenül ácsorgó bútorok mögé. A nagy fényre Anna kijött utána és megkérdezte, mit csinál, majd bevallotta ő is látja.

Sokáig nem mondták ki, hogy kísértet. Előtte mindenféle lehetőséget végigvettek. Valamiféle földenergia, mely hat az érzékelésükre. Esetleg a ház talapzatából, a talajból hallucinációt okozó gáz szivárog fel. Az ivóvízben túlsúlyba került valami mérgező anyag, ez az oka. Vagy csak túl sokat bámulták a monitort, ami látáskárosodást okozott. Ám szívük mélyén mindketten tudták, hogy ezek racionális, földhözragadt, de valószínűtlen magyarázatok, melyeket önmaguk megnyugtatására gyártottak.

Anna egy kémiai laborban dolgozó barátnője analizáltatta a vizet és a ház levegőjét – semmi rendellenességet nem talált bennük.

Hosszas tépelődés után K. elhívott egy energialátót, aki a fölből jövő energiaforrások meghatározását ígérte hirdetésében. A férfi egy ipszilon alakú drótfonattal bejárta a házat, de semmit nem talált. A pénzt nem adta vissza, ám legalább egy lehetőséget kizárt a "szakvéleménye".

Már ekkor, ezekben az első napokban próbálták megismerni a ház előéletét. A szomszédok továbbra se voltak túl bőbeszédűek, de az eladókat sikerült telefonon elérniük. Egy dunántúli házaspár volt, aki valami bonyolult, áttételes öröklődési ügyletben jutottak az épülethez. Csak annyit tudtak, hogy a férfi nagynénjének testvére, egy szép kort megélt öregasszony lakta az épületet. A temetése után, mely jó fél éve volt, azonnal elkezdték árulni az ingatlant, amelyről egyébként semmi közelebbit nem tudtak állítani.

Az egyetlen információforrásuk a falubéli boltos, egy fiatal nő lehetet volna, kivel Anna hamar közelebbi viszonyba került. Eleinte a babáról beszélgettek – az asszonyka is nagyon szertett volna szülni, de nem esett teherbe. Csak később, a sokadik vásárlás után került szóba ház. Anna kérdezett rá, hogy mit tud róla és az előző lakóról, de a fiatalasszony először kitérő választ adott. Aztán a következő alkalommal, hirtelen, minden bevezetés nélkül ő tért vissza rá, hogy hogy érzik magukat a házban. Anna bevallotta, hogy furcsa dolgokat tapasztaltak. A boltos elsápadt, és csak a fejét csóválta, de ezután semmi egyebet nem volt hajlandó elárulni.

Végül be kellett látniuk, hogy el kell fogadniuk egy másféle magyarázatot. Valami kísért a házban. Egy lény, ami nem akarja felfedni magát, de figyeli, bámulja őket a sarkokból, az árnyéból. És ahogy ezt elfogadták, egy hosszú hajnali beszélgetés során kimondták a létezését, a dolog erőre kapott, és közelebb jött. A férfi a következő éjszaka fájdalomra riadt. Zihálva felül, és a mellkasát dörzsölgetve próbálta felidézni, mi történt. Az álombéli vagy valóságos fájdalom eredője valami súly volt, mely szívére, tüdejére telepedett. Ahogy belebámult az előtte falként tornyosuló sötétségbe, meg mert volna esküdni, hogy egy helyen sűrűbb annak árnyalata, de ahogy pislogott, a látomás szertefoszlott. A mellkasát tapogatva felkelt, villanyt gyújtott a konyában, és megivott két pohár vizet.

Állt még ez picit a rebbenő neonfényben, amikor egyszerre csak halk hangot, apró állatra emlékeztető nyüszítést hallott a hálószobából. Visszasietett, és a küszöbön földbe gyökeredzett a lába, jeges borzongás futott végig tarkóján, és az adrenalin elöntötte tagjait.

A hálószoba kicsiny ablakán épp hogy beesett valami fény az utcai lámpa halogénkékjéből. Ebben a tört világosságban is lehetett látni azt a fekete csomót, amely ott ült az alvó Anna mellkasán. Görnyedt, szikkadt alakot formázott, mintha egy sovány valaki hajolna a magatehetetlen, ziháló és nyöszörgő alvó fölé. A férfi nem emlékezett, másodpercig, percekig vagy órákig tartott, míg összeszedte magát egy kiáltáshoz, melyből rekedt hörgés lett. A jelenés szinte azonnal elkotródott, besiklott az egyik sarokba, majd a fal mentén szétfoszlott. K. a feleségéhez botladozott, érintésére Anna fájdalomtól csillogó szemmel ébredt, első mozdulattal ösztönösen a hasában dombordó gyerekhez nyúlt, és csak másodikként tapogatta meg a szíve feletti részt. Amikor K. karjaiba zárta, hideg verítéket érzett testén, a szeretett, puha és meghízott testen, mely most remegett és zihált.

Először, ott, az éjszaka közepén nem tudta elmondani, mit látott. Anna beszélt helyette egy rossz álomról, testére nehezedő súlyról motyogott, valami gonosz erőről, mely ki akarja belőle szorítani a szuszt

Aztán reggel, kedvetlenül majszolva bundáskenyerét, K. mégis bevallotta a látomást. Anna elhűlve hallgatta, közben folyamatosan pocakját simogatta, hogy megnyugodjon. K. látta rajta, ahogy a tagadás, hitetlenkedés, riadalom, dühös elhatározás stációi áthaladnak szerelmén.

Végül az lett, amire számított, mert ismerte Annát: makacs, kemény és bátor kis nő volt. Emiatt jelentette ki azon a reggelen, hogy ez így nem mehet tovább, el kell űzniük ezt a betolakodót. A férfi először szkeptikusan, majd mind lelkesebben és némi bosszúálló örömmel hívta föl a községbe misézni járó papot, szerzett hivatalos szellemlátót, majd egy energiamegkötő szakembert.

A pap, egy kövérkés, borvirágos orrú emberke készségesen beszentelte házukat, elfogadta az ötezer forintot és a kupica pálinkát, de nem kérdezett semmit.

A szellemlátó egy ötvenéves, láncdohányos nő volt, akit csukott szemmel kellet végigvezetni a helyiségeken. Végül leült a konyhába kávéjához, és azt mondta, halványan érez ugyan valamit, de – talán mivel nappal van – a jelenlét nem határozott.

Anna a nagyszobában ágyazott meg neki, és a bőséges vacsora után mindhárman nyugovóra tértek. Hajnali egykor K. autózúgásra ébredt. A nappaliban az ágy üres volt, a takaró a földön hevert. Amint kiment a tárva-nyitva hagyott bejárati ajtón, K. még látta a szellemlátó Suzukijának hátsó lámpáit. Hiába hívogatta napokig, a nő nem vette fel a mobilját. Mikor egy utcai telefonfülkéből próbálkozott, a rekedt, cigis hang végre bejelentkezett, de megismerve K.-t a vonal túlsó végén, azonnal bontotta a hívást.

Az energiamegkötő azt ígérte internetes hirdetésében, hogy képes semlegesíteni az adott területen uralkodó negatív energiákat. 

Egy hivatalnokkinézetű férfi volt, szürke öltönyben, fekete, bőr aktatáskával.  Leült a nagyszoba díványára, és fejére tett egy fémlapokból és kristályokból álló koronaszerűséget. K. és Anna a szoba túlsó végéből, lélegzetvisszafojtva lesték, ahogy hosszú percekig, lehunyt szemmel figyeli a házban keringő, láthatatlan negatív és pozitív energiákat. Végül a férfi arca fájdalmas grimaszba rándult, kinyitotta szemét, és megfontolt, de sietős mozdulattal levette a koronát magáról. Egy pohár vizet kért K.-tól. Egy hajtásra kiitta, majd minden bevezetés nélkül csak annyit mondott, mielőbb hagyják el a házat. Örökre. Ő, mit energiamegkötő, ezzel a jelenéssel nem tud mit kezdeni.

Körülbelül egy órán át magyarázott nekik, racionálisan és ésszerűen a felfoghatatlanról. Természetesen igazán egyiküket sem győzte meg, ám később, este, lefekvés előtt mind K., mind Anna úgy vélte, valami lehet a dologban, abban, amit oly nagy hittel előadott ez az ember. A férfi szerint a házban valaha egy gonosz személyiség élt. Egy rosszindulatú, az életet és az embereket gyűlölő alak. Az ő lenyomata, emléke, visszfénye kísért kóbor energiaként most e térben. Ez az energia az élők félelméből táplálkozik, abból merít erőt. Minél nagyobb riadalmat tud okozni, annál jelentősebb lesz a manifesztációja, annál inkább képes lesz megjelenni, sőt, idővel fizikai aktivitást gyakorolni a valóságra.

A férfi azt is elmondta, hogy ezt a jelenést nem lehet legyőzni vagy elpusztítani. Ezek a fogalmak ebben az emberentúli viszonylatban, ebben sötét és rideg térben értelmüket vesztik. Az ilyen energiák által megszállt helyeket magukra kell hagyni, és akkor a dolog – kellő erőforrás hiányában – magába roskad, és mint a parázs, előbb-utóbb kialszik. A régiek tudták ezt, nem hiába van oly sok elhagyott, kurtán-furcsán kiürült település a történelmi emlékezetben.

Anna azon az estén hamar lefeküdt, de égve hagyta a villanyt. K. a nagyszobában dolgozott laptopján. Ugyanabba a fotelbe ült, ahol délelőtt az energiamegkötő fogalt helyet. Ha hátrahajtotta a fejét, az ajtókivágásokban láthatta felesége takaróba bugyolált lábfejét az ágy végén.

Amikor később visszaemlékezett, nem volt benne biztos, hogy nem aludt el. De akár álmodott, akár éber volt, az aznap éjszakai látomás oly erősen égett tudatába, hogy haláláig nem bírta semmivel tompítani emlékét.

Éjfél elmúlt, mikor megérezte. Hirtelen megvastagodott a csönd körötte. A levegő – minta valaki kinyitotta volna a bejárati ajtót – lehűlt, és az ablakpárkányon percegő óra is abbahagyta munkáját. De a legrosszabb a K. nyakán fodrozódó hideg érintés, és az egész bőrét ellepő libabőrös remegés volt. A nyaka, mely pár lélegzetvétel alatt oly merev lett, akár egy levágott ökör teste, nem akart elfordulni, de hosszú, nagyon hosszú idő alatt mégis sikerült valamennyire hátranéznie.

A hideg, amit bőrén érzett, egy túlvilági lehelet vagy inkább kipárolgás volt. Ott állt mögötte az öregasszony, teljes életnagyságban. Fekete, rojtos, pecsétes, szakadt kendőbe burkolódzott, mely jutott a fejére is. Az arca, egy sápadt, horgas, elmosódott kép a kendő odújában nem árult el semmiféle érzelmet. Csak csillogó, barnás tekintete mutatott olyan éhes mohóságot, amitől K., ha lehet, még inkább rosszul lett.

Mint aki sokkban cselekszik, visszatért a megszokott tettekhez. Visszafordult laptopjához, és lecsukta fedelét. A lábánál lévő dohányzóasztalon ott volt a telefonja. Eszébe jutott, hogy lefényképezi vele a jelenést, és a képből meggazdagszanak. Még ezernyi más, őrültebbnél őrültebb dolog cikázott át rajta, és legszívesebben mindet végigvette volna, csak ne kelljen ismét ránéznie a szörnyű látomásra.

De erőt vett magán, és visszafordult, újból a háta mögé pillantott. Ám ekkor már nem volt ott senki.

Megkönnyebbülten felállt, és figyelte, hogy dobog a vér halántékán. Számolta ötvenig, addigra úgy érezte, képes lesz megmozdulni. Kissé optimista volt, de végül eltántorgott a hálószobáig, hogy annak küszöbén ismét a földbe gyökereddzen a lába.

A jelenés ezúttal ott állt az alvó Anna felett. Egyenesen a nőre meredt, pontosabban nem is rá, hanem hasára. Anna a hátán feküdt, sápadt arcán lassan, szinte órákon át gördült le egy izzadtságcsepp. Eközben az öregasszony kinyújtott kezét, szikkadt, barna foltokkal tarkított kézfejéből kibontakozott egy göcsörtös ujj, amely egyenesen a nő domborulatára, vagyis a babára mutatott. K. ekkor értette meg, hogy a kísértet mit akar. Ő maga pedig csak azt akarta, hogy legyen vége. Hogy eltűnjön e valami, felkeljen a nap, és minden visszaváltozzon normálissá.

Ezért bólintott.

Már abban a pillanatban tudta, hogy soha nem fogja magánk megbocsátani ezt a mozdulatot. Mégis, akkor és ott elfogadhatónak tűnt, hogy ösztönösen, önmagát az őrülettől és Annát ki tudja milyen fenyegetéstől mentve feláldozza azt, akit még nem is ismert.

Az öregasszony leengedte karját, és lassan kifakult, mintha az őt vetítő gépet kapcsolták volna ki. A férfi ott állt a hálószoba küszöbén, moccanatlanul, és várt, őrködött, figyelte a szoba sarkait, melyekben a félhomályt lassan felváltotta a fény, majd arra riadt, hogy a kelő nap vöröse arcába világít. Ekkor már a fotelban volt ismét, a nagyszobában, a laptop lábánál, a földön, ahova tette, vagy ahova csúszott.

Nem az történt, ami álmokkal szokás, mikor az emlék lassan kifakul ébredés után. Az éjszakai látogatás minden pillanata megmaradt tudatában, Tisztán és fenyegetően. Legfőképp azonban saját ígérete ragadt elméjébe, ami miatt nem tudott az ébredező, nyűgös Anna szemébe nézni.

Aznap először kezdett komolyabban foglakozni a ház harmadik lakójával. Most, hogy ilyen kapcsolatba került vele, úgy érezte, ki kell ismernie, rá kell jönnie, ki vagy mi ő valójában.

Az interneten kezdte, hol máshol, ahol ezernyi oldal foglalkozott kétségbeejtően eltérő színvonalon a témával. Fél napos kutakodás alapján sikerült összeraknia, hogy szellemük eredetileg egy „nyomó” volt, vagyis az alvót álmában gyötrő, kínzó lény. Ám az öregasszony - az energiamegkötő állításának megfelelően - erőre kapott az éjszakai riadalmaktól. A szakirodalom szerint ez a második fázis, mikor a kísértet vizuálisan megjelenik, majd tárgyakat mozgat, poharakat tör el, kinyitogatja a szekrényajtót.

A harmadik, egyben utolsó és végzetes eseménysor a közvetlen fizikai támadás lehet. K. egy tucatnyi hitelesített beszámolót talált, melyekben a mind erősebb kísértő addig terrorizált egy-egy családot vagy közösséget, míg halálesetbe nem torkollt az eseménysor. Az áldozatot többnyire ágyban vagy valami elhagyatott helyen találták meg arcán földöntúli rettegéssel. A szörnyethalt kifejezést használták az ilyen esetekre, amely a szív, a légzés és az agyi aktivitás azonnali és totális leállását takarta. Az áldozathozatal után általában a jelenések elmaradtak, vagy mértékük elviselhető szintre csökkent.A férfi már aznap délután, mielőtt elment a boltba, elhatározta, mielőbb, de a gyermek születése előtt mindenképp elhagyják a házat. Anna ekkor már a nyolcadik hónapban volt, és K. tudta, a költözés megviselné a nőt. Ugyanakkor egyelőre semmit nem mert elmondani az éjszaki eseményekből neki, legfőképp szégyenletes bólintását nem.

Zárás előtt ért az üzlethez. Anna korábban beszámolt neki a fiatal boltvezetőnő fura kérdéseiről, és K. úgy vélte, egyedül ő az, aki valamit tudhat és mondhat a házukról és annak korábbi lakójáról.

Az, ahogy a Nyitva táblát megfordította a bolt ajtaján, mikor belépett, és a szemében csillogó félelem meggyőzőbb volt, mint töredékes, akadozó beszéde. K. Annára hivatkozott, a gyermekük egészégére, a veszélyre, mely ott vár rájuk a házban. A nő elkerekedő szemel figyelt, majd arcára döbbenet ült ki, mikor a férfi elmesélte az éjszakai látomásokat is. Egyedül a legutóbbi estét hagyta ki, mikor a szerződés megköttetett.

A boltos végighallgatta, majd kezébe temette arcát és elfordult. Aztán valamit rakogatni kezdett a polcon, és így, háttal állva mondta el K.-nak azt a keveset, amit tudott vagy sejtett.

Ő maga csak a két szomszéd elbeszéléseiből ismerte az öregasszonyt. Azok mondták róla, hogy rossz, gonosz természetű, átkozódik és zsörtölődik, a köszönést nem fogadja, és folyton kétértelmű fenyegetésekkel és célzásokkal traktálja őket. Aztán néha, ha kettesben maradtak vele, a falusiak mondtak egyebet is. Éjszaki rémálmokról, ok nélkül megrothadó krumpliról, eltűnő macskákról beszéltek, bár mindezt soha nem hozták nyíltan összefüggésbe az öregasszonnyal.

Az biztos, hogy a vénség azóta nem járt a boltban, hogy a fiatalasszony átvette azt. Mindig a szomszédokat bízta meg a bevásárlással. Azok kénytelen-kelletlen eleget tettek a kéréseknek. Ugyanakkor a boltosnő soha nem volt benne biztos, hogy mindazt, amit nála vettek, át is adják az öregasszonynak.

Gyanakvása akkor fordult bizonyosságba, mikor a vénség meghalt. Egy hétig nem mozdult ki a házból, de a szomszédok csak újabb hét nap elteltével szóltak a körzeti megbízottnak. Amikor már biztosak voltak a dologban. A kiérkező orvos kóros alultápláltságot, soványságot állapított meg, mivel egy csonttá és bőrré fogyott, összeaszott testet talált a dunyhák közt. Nyomozás csak azért nem indult, mert a boltosnőn, a szomszédokon és az elhunyton kívül senki nem is sejtette, kit lehetett volna felelősségre vonni ezért a végletes lepusztultságért.

A fiatalasszony nem mondta ki, hogy halálra éheztették az öregasszonyt, de elharapott mondatvégeiből, kétértelmű célzásaiból és hanglejtéseiből K. rájött, hogy egyfajta gyilkosságnak tartja  a dolgot. És ennek okán nem csodálkozik, hogy az öregasszony halála után csak még dühösebb és gonoszabb lett. A férfi zavartan, dadogva köszönt el, és sokáig ténfergett a hideg októberi utcán. Nehezen ért haza, majd a konyhaasztalnál ülve figyelte az alkony lassú közeledtét. Anna valamit megérezhetett aggodalmaiból és frissen szerzett szörnyű tudásából, de kerülte a témát, nem kérdezett semmit.

Hajnalban K. ismét a nyomásra riadt, de ezúttal láz és a verejték is párosult hozzá. Megfázott, egy hétig nyomta az ágyat. Legyöngült teste csak lassan kapott erőre, a nappalokat félálomban, bóbiskolva vészelte át, éjjelente míg tudott, nyitott szemmel vigyázta Anna álmát, de hajnalra elnyomta őt is a fáradtság. Ám úgy tűnt, az öregasszony megelégedett alkujukkal, és nem jelentkezett, egészen addig, míg rá nem ébredt K. árulására. 

Miután felépült a betegségből, K. elautózott a fővárosba, munkaügyeket intézni. Emlékezett rá, hogy az egyik hirdetésszervező kollégája albérletet kínálgatott a szerkesztőségben a nyár elején. Megkereste az illetőt, aki nagyon megörült az érdekelődésnek, mivel azóta akadt ugyan albérlője, de meg akart szabadulni a hanyagul fizető egyetemistától. Két hetet kért K.-tól, addig kirakja a srácot, és kitakarít utána. K. sokalta a tizennégy napot, de úgy vélte, annyit még bírnak várni a teljesen bebútorozott, jó helyen lévő lakásra.

Hazatérve Annának nem mondott semmit. Azt gondolta, majd a költözés napján, mikor már elvitte őt ebből a házból, csak az autóban árulja ell, mi a terve. Mivel tudta, hogy Anna rosszul fog reagálnia a megfutamodásra, elhatározta, bevallja neki a különös alkut, az ígéretet, amit azon a borzalmas estén tett.

A két hét alatt nem történt további atrocitás, bár K. számára még így is csigalassúsággal teltek a napok. Próbálta munkával lefoglalni magát, vagy az erdőt járta a mind nehezebben mozgó Annával. A nőgyógyászuk úgy vélte a baba időre fog érkezni, a K.-féle tervek szerint már az albérletben. Amikor már csak napok maradtak a menekülésig, a férfi kezdett felszabadult és bizakodó lenni. Úgy érezte, minden összeillik majd tervében. Már fogalmazta magában a hirdetést, amellyel árulni kezdi a házat, és az első éjszakára gondolt, melyet végre nyugodt és békés álom tölt ki, melybe bele-beleszűrődik a körúti villamos távoli zaja.

Aztán persze minden másképp alakult.

A költözés előtt két nappal történt. K. az erdőben sétált, és egy deres, árnyékos tisztáson elszívott egy füves cigit. Talán emiatt, a könnyed, vicces hangulat miatt, amibe belesodródott a gyógynövényillatú füst hatásra, emiatt alakult úgy, hogy átvészelte azt az estét.

Amikor visszaért a házba, Anna az asztalnál ült, előtte ott volt K. telefonja.

A férfi azonnal megérezte, hogy lebukott. De első gondolata nem a felesége iránt érzett bűntudat volt. Hanem a rettegés. A félelem attól, hogy mi, lesz, ha Anna kimondja, jól halhatóan megfogalmazza, és ezzel felfedi tervét a másik előtt a költözésről. Mielőtt bármit szólhatott vagy tehetett volna ellene, az asszony kimondta.

Hogy gondolta, hogy a háta mögött megszervezi ezt a költözést. Miért nem kérte ki az ő véleményét. Miért gondolta, hogy hajlandó lesz megfutamodni, és visszamenni a városba. Megbeszélték, hogy otthon szülnek, talán ettől riadt meg? Vagy az ostoba szellem, ez a képzelődés készítette ki K.t?

A féri összetörten állt a szoba közepén, és komoran bámulta a nő mögött sarkokat.. Hagyta, hagy adja ki az asszony a mérgét, csak azt figyelte, mikor kezdődik majd el a másik tombolása. Eszébe jutott, hogy igazából ő két boszorkánnyal él együtt, és ez az ötlet annyira viccesnek tűnt akkor és ott számára, hogy felnevetett. Annában erre a váratlan gesztusra benn szakadt a szó. Ugyanakkor K. háta mögött leesett egy kép a falról. Majd az evőeszköztartó dőlt bele a mosogatóba a konyhában. Hátul, a kamra ajtaját nagy dördüléssel becsapta valami. K. telefonja az asztalon megpördült, a falnak vágódott, és darabokra hullott.

Anna ekkor már sikoltva rohant a férfihoz, aki még mindig nem bírta abbahagyni a nevetést. Komolytalan vigasztalást motyogva a hálószobába támogatta az asszonyt, és lefektette. Anna rémülten meredt rá, aztán öléhez nyúlt, de ekkor már K. is látta, hogy a lepedőt elönti a nedvesség. K. az utolsó pillanatig harcolt azért, hogy kijussanak a házból. Kirohant az autóhoz, magára hagyva a kétségbeesetten kiabáló asszonyt. Hiába indítózta, a motor nem indult. Visszatért a házba, hogy mentőt hívjon. A telefonja darabokra tört. Kivette Anna mobilját a retiküljéből – ez jelet nem talált.

Visszasietett Annához. A nő ölét fogta, és folyamatosan azt nyöszörögte, hogy jön a baba. K. tehetetlenül megállt felette, és próbált kigondolni valamit. A szomszédok jutottak eszébe, és ismét nekivágott, előtte megígérve Annának, hogy nem lesz semmi baj. Ő csak azt akarta, hogy K. ne hagyja itt. Egyedül. A házban. A férfi azonban nem törődött az aggódó kérésekkel, kiszaladt az utcára, és bekopogott mindkét szomszéd ajtaján, majd ablakán. Vagy nem voltak otthon, vagy nem akartak ajtót nyitni. K. az utóbbira tippelt. Tanácstalanul állt a dermesztő hidegben az utca közepén, majd dühösen, káromkodva visszatért a házba. Anna a fájdalomtól görcsbe feszült testtel fogadta, és a hírrel, hogy elkezdődött, a baba már jön. K felkapta nő testét, és kijelentette, ebben a házban nem fognak szülni. Kifelé indult, ám hiába rángatta a bejárati ajtót, a zár elreteszelődött.

Rabok voltak.

Beletelt fél percbe, ott az ajtó előtt egymás szemébe nézve, a magzatvíz szagával orrukban, hogy elfogadják – itt fog lezajlani a dolog. K. szótlanul visszavitte a nőt a hálószobába, majd komoran a konyhába ment. Vizet tett föl forrni, tiszta törülközőt készített össze. Nem törődött azzal, hogy körötte üvegpoharak repednek meg, a fürdőszobai tükör millió apró darabra hull, mikor belenéz, és hogy a nagyszobában a bútorok meg-megmoccannak, mint vad, tiltakozó lovak.

Visszatért az asszonyhoz, aki ekkor kezdett el lihegni, nyögni és sikoltozni, mindezt egyszerre, és próbálta kiszedni belőle, miben segíthet, de Anna már egy másik helyen volt. Így azt se érezte meg, hogy a falak megremegnek, nem látta a fölfodrozódó sötétséget az ágy mellett, mely egy öregasszonyra hasonlított, nem hallotta a szekrényajtók és a szobaajtók ki-becsapódásának koncertjét, nem látta a nappaliban felemelkedő majd padlóra zuhanó dohányzóasztalkát, a konyhában a földre hulló evőeszközöket, fűszertartó üvegcséket, poharakat, tányérokat, nem hallotta a nagy ruhásszekrény belsejéből jövő dörömbölést, mely olyan volt, mintha egy dühös gyereket zártak volna bele. K. is csak fél füllel és fél szemmel figyelt minderre, mert a készülődő születés minden maradék józanságát lefoglalta. Azt gondolta, nehezebb lesz, de végül is csak nyálka és vér volt, és egy erőszakosan kitüremkedő apró csomag, melynek közepéből lilás hurka kunkorodott vissza Annába, amelyet K. egy dühös ollóvágással metszett el. Aztán jöhetett a lavórba odakészített langyos vizes fürdetés, és valami ösztönös nyugalom, várakozás, majd egy gyöngéd kis paskolás hatására az első kétségbeesett, csalódott síró hang.

A kislányuk megszületett. K. Annára nézett, hogy megmondja neki, milyen nagyszerű és fantasztikus érzés ez, de a nő meredten felfelé bámult, széttárt testéből pedig folyt a vér, és a férfi azonnal rájött, hogy nagy a baj. Próbálta törülközőkkel elállítani a vérzést, ám az belülről fakadt, olyan helyről, amihez ő nem fért hozzá, és Anna a kérdéseire, hogy mit tegyen, már nem tudott válaszolni. Egyre erőtlenebbül fogta K. kezét, aki végig ott ült a fejénél, egyik kezében a takarókba bugyolált, fel-felsíró gyerekkel. A nő többnyire a plafont bámulta, de nem mondta meg, mi lát, majd este tíz felé a tekintete, ez a mosolygós szempár üvegessé vált, és elment. K. öntudatlan botorkált át a nappaliba, mivel nem tudott a vérszagú szobában maradni. A baba valami isteni kegyelem révén álomba szenderült karjaiban.

A férfi leroskadt a nagy fotelba, és várta, hogy rátörjön a zokogás, de helyette álmosság, fáradt kábulat érkezett.

A hidegre riadt. Szinte látni lehetett a leheletet a félhomályban, pedig a kályhában még lobogott a tűz. Csak a hálószobai kislámpa fénye világított be a nagyszobába, és K. mielőtt észrevette, megérezte a másik jelenlétét. Ott állt vele szemben a kendőbe burkolódzott öregasszony. Várakozóan fehérlett képe a ruha mélyéről, majd kinyúlt, két karját mint bölcsőt tartotta K. felé.

A férfi elfordult, és benézett a hálószobába. Látta a véres lepedőt, és Anna egyik hófehér combját. Lenézett a karjaiban tartott idegenre, aki békésen szuszogott, mint aki jól végezte dolgát. A keserűség és a gyász szelíd haraggá forrt K.-ban. Vagyis ez akart hinni, mikor átnyújtotta a gyereket az öregasszonynak. A baba nem ébredt fel a cserére.A férfi felállt, és vissza se nézve bement a hálószobába. Megállt az ágy felett, majd összeszedte magát, és lenyúlt, lezárta Anna szemét. Hallotta, hogy nyílik majd becsukódik a bejárati ajtó.

Egész éjszaka pakolt, rendet rakott, összeseperte a törmeléket, visszaakasztotta, ami leesett, eltüntette a megrepedt, összetört dolgokat. Majd reggel nyolckor a postára ment, és felhívta a rendőrséget. A nyomozóknak és később a bíróságon is azt mondta, a gyereket elvitték. A részletes vallomásában félig-meddig az igazat állította: a szörnyűségek, Anna halála után elaludt a nappali foteljében, ölében a babával, és amikor felébredt, a gyerek már nem volt sehol.

Természetesen nem hittek neki, a rendőrség kutyákkal, polgárőrök és a falusiak bevonásával átfésülte az egész környéket a háztól számított tíz kilométeres körzetben. Soha nem akadtak még a nyomára se a babának. Mintha a föld nyelte volna el. Valószínűleg ezért nem tudott a bíró sem mit kezdeni K.-val, aki pedig az ügy első számú gyanúsítottja volt. Kézzel fogható bizonyítékok hiányában felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték, tehát enyhe ítélettel megúszta. Az ügy csak azért nem kapott nagy nyilvánosságot, mert elhomályosította a …-i sorzatgyilkosságok híre, mely akkoriban izgalomban tartotta a teljes médiát.

Beesteledett a Kistücsök teraszán, és hirtelen lehűlt a levegő. Zavaros jegyzeteimbe pillantottam. Az egész történet alig töltött ki pár oldalt. K. az egyik pincérnőt bámulta, és meggyújtatlan cigarettát forgatott ujjai közt. Tudtam, éreztem, még kell valaminek lennie.

Hogy segítsek, rákérdeztem, mi történhetett a gyerekével. Megvonta vállát, és láttam rajta, tényleg nem érdekli. Majd az mondta, az a nő, a boszorkány tényleg nagyon éhes és dühös lehetett. Valószínűleg a baba kiengesztelte és lecsillapított, mert azóta nem látta.

Ő ugyanis a házban maradt, azóta is ott él. És elmondta azt is, hogy miért.

Hamar rájött ugyanis, hogy mindvégig rossz nyomon járt. Valójában a házzal lehet valami. Talán egy csapda. Egy különös, egyedi helyre épült cella, mely megköti a gonosz, elkeseredett és bosszúra éhes lelkeket. Az öregasszony haragját K. kiengesztelte az áldozathozatallal. Ám ezzel egy időben egy másik lélek ragadt a falak közt. Azóta ott él K.-val, aki önkéntes penitenciaként tűri ezt. Napról napra, hétről hétre gyöngül, és tudja, a dolog végül elemészti. Az éjszakai nyomástól mind fullasztóbb és nehezebb számára a légzés. Egy reggel majd kimeredő, rettegéstől csillogó szemekkel találnak rá a szomszédok ágyában. A félelem és a riadt várakozás tölt ki éjszakáit és nappalit. Most egy hétre elszökött ide, de büntetése, a ház, és benne Anna szelleme mágnesként vonzza vissza.

Meggyújtotta a cigarettát, és a jegyzeteimre bökött.

Csak akkor írd meg a történetet, ha már nem leszek, kérte, és úgy tettem.

vége 

Azt hiszem, ezt még nem pakoltam ide fel. Talán azért se, mert két éve beküldtem egy pályázatra. Most a beérkezett novellák egy része megtekinthető itt.

Az én anyagom a 2010-es novellák közt az utolsó előtti.

(És igen, ez is a Járványügyi álmok című novelláskötetből lett kiszedve, ezért lett az alcíme "Lágymányos" - az egyes novellák a megfertőződött főváros különböző helyszínein játszódnak. Most egy jó hír, hogy talán az Ulpius is feltölti majd valami elektronikus tartalomra egy másik novelláját a kötetnek. Ha ez megtörténik, posztolom...)

Azt hiszem, hogy az írás meg úgy általában az "alkotás", vagyis a dolgokkal való igényes szöszölés mindig is áldozattal jár. Ezt az áldozatot próbáltam megjeleníteni az alábbiakban. Az áldozatot mindig a hozzánk közel álló személyek hozzák. A írásban van egy másféle, jóval brutálisabb áldozat is - ez azonban inkább egyfajta múzsaértelmezés. Valakinél olvastam, hogy írni úgy kell, hogy konkrét személynek készítjük a dolgot, hogy mindig valakinek szánjuk a sztorit, akkor lesz ereje, lendülete, és akkor lesz nekünk pontos képünk arról, hogy mit akarunk elérni az írással. Nos, ezt a gondolatot formáltam egy kissé át a második áldozatnál. Fontos észrevenni, hogy a múlt és jelen idejű narráció a napló olvasásának pillanatában vált. Talán nem hoztam ki elég plasztikusan, de a lényeg nem az, hogy mi történik a padlásszobában - hanem inkább az, hogy hol is van ez a padlásszoba valójában...

Rejtett zugok

Hallgatta a Jézus-szolga beszédét, majd bedobta az első rögöt, aztán az ásók elkezdték lapátolni a földet, egy nő énekelt, nem is, inkább magas, fejhangon kornyikált, aztán megtelt a gödör, és az izzadt arcú férfik ráhordták a felette keletkezett ki halomra a koszorúkat.

A fiú ekkor megfordult, végignézett a gyér rokonságon, a kritikusok és a rajongók távolabb álló csomóin, majd felpillantott az üres égre.

Míg fogadta a részvétnyilvánításokat, a pap ott állt mellette, és a ruhájából és testéből áradó tömjénszag és izzadtságpára bele-belekúszott a fiú orrába. Nem is ez zavarta őt, inkább az, hogy a jobbára ismeretlen emberek, akik közül minden második fontosnak tartotta megemlíteni, hogy az apja milyen hatalmas, milyen elmondhatatlanul nagy író volt, és hogy a regényei mennyi örömet szereztek az olvasóinak, szóval hogy ezek a megkésett hódolók most azt hiszik, hogy ő izzad, mint egy ló. Úgy tűnt a falubeli bámészkodók, az elnyűhetetlen könyvbuzik és a kiismerhetetlenül távoli barátok száraz, nedves vagy semleges tenyerei soha nem fogynak el – de aztán mégis eljött a pillanat, mikor már csak ketten maradtak, ő meg a pap. A temetkezési vállalkozó emberei távolabb cigarettáztak a halottaskocsi platójának dőlve.

– Meddig marad a faluban? – kérdezte tőle a Jézus-ember, ahogy kifelé indultak a temetőből.

– Talán ma este. Avagy még egy estét – válaszolt a fiú elgondolkodva, majd megtorpant, őszülő hajába túrt, és csodálkozva megfordult, a sírra nézett.

– Meghalt az apám – mondta döbbenten.

– Meg – hagyta jóvá a pap, és várt, de a másik még most sem kezdett el sírni, csak állt egy kicsit, lesve a halmot, a koszorúkat avagy a temetőkert fala fölött vöröslő októberi naplementét, távolabb a jegenyéket, a falu szélének házait, oldalt, jobbra a templom tornyát vagy a hegyeket balra, majd megindult, megfordult, és határozott léptekkel ment kifelé.

– Valamit szeretnék odaadni magának, még az apja hagyta nálam, hogy…adjam majd oda – szólt utána a pap. – Este otthon lesz?

A férfi hátra se nézve válaszolt: – Igen, Kenobi mester.

– Tessék? – kérdezte a pap, aki bizonyára nem volt járatos a popkultúra hivatkozásaiban, melyekről a férfi könyvet is írt, az egyetlen könyvet életében, míg az apja tizenhét regényt és három novelláskötetet.

Otthon, vagyis az apja házában az első útja a bárszekrényhez vezetett, töltött magának egy Old Grahamet, csak úgy, jég vagy víz nélkül, aztán felballagott a dolgozószobába.

A ház feszülten, nyikkanás nélkül tűrtre, hogy közlekedjen benne.

A dolgozószoba az épület előtti parkocskára nézett. Távolabb, a kőkerítés mögött a falu házai, és a huszonhatos, hétköznap kissé zajos út látszódott. A házat, egy hajdani kúriát, apja a hatodik regénye után vásárolta, hogy a válás után végleg hátrahagyhasson mindent. Nem mintha addig is…

A férfi elfojtotta gondolatait, helyette végighúzta ujjait a regények borítóin. Mindegyik kötetből több is szerepelt a polcokon, szemben apja íróasztalával. Mindegyik regénynek Gemma, az ifjú bölcsészhallgató, a filozófia és a szemiotika szakavatott kutatója volt a főhőse. A fiatal lány csodálatos kombinatorikus képességei, gyors észjárása, és fantasztikus emlékezőtehetsége segítségével szörnyű rejtélyeket oldott meg világszerte. Az olvasók imádták, mivel törékenysége ellenére volt lényében valami elszánt, kikezdhetetlenül őszinte vonás, illetve mert karaktere, ahogy a kritikusok fogalmaztak, már-már hiperplasztikusnak volt nevezhető.

A férfi felhajtotta az italát, majd a sarokban lévő szemetesbe dobta a poharat. Aztán az íróasztalhoz lépett, és sorban kihúzogatta a fiókokat. A bal oldali harmadik nem engedett, kulcsra volt zárva, márpedig egyetlen fiókban sem talált eddig kulcsot. A hatodikban rábukkant arra, amit igazából keresett, bár valójában nem akart rálelni. Ott volt, mind a százötven oldal, kissé sárgultan, mivel már jó két éve küldte el apjának, és a kiadóknak. Senkitől nem érkezett válasz, és ahogy átpörgette a kéziratot, a rengeteg hibajelzésből, apja sűrű, szálkás jegyzeteiből, az alá– és áthúzásokból azonnal megérette, hogy miért. A regény szar volt.

Ekkor csöngettek, és ő elejtette a lapokat meglepetésében, majd szuszogva, nehézkesen, negyven éves testének minden törődöttségével összegyűjtette a szöveghópihéket a perzsaszőnyegről és egytől egyig mindet belegyömöszölte a kukába a pohár után.

A pap állt az ajtóban, immár hétköznapi viseletben, zavart, de érdeklődő arckifejezéssel.

– Jöjjön be – szólította őt a fiú, majd a nappaliba vezette a vendéget. – Italt?

– Nem köszönöm, autóval vagyok – intett a háta mögé a másik. – Csak azért jöttem, tényleg, hogy…

– Átadjon valamit – nyugtázta a fiú, és letelepedett az egyik bőrfotelbe. A pap állva maradt. Egy pár pillanatig némán fürkészték egymást, a sarokban égő asztali lámpa féloldalasa világította meg arcukat.

– Az apám egy szar apa volt – jelentette ki hirtelen a fiú.

– Értem – vont vállat pap.

– Nagyon keveset foglakozott velem. Pontosabban semennyit – folytatta a fiú könnyedén vagy könnyednek vélt hangszínen. – Míg más apák úszni, biciklizni vagy teniszezni hordták a kölykeiket, addig ő folyton csak dolgozott. A hétvéget is a dolgozószobájában töltötte. Amikor együtt élt velem és anyámmal, akkor is kábé ugyanannyit láttam, mint miután otthagyott minket, és ideköltözött. Mondhatjuk, hogy igazából apa nélkül nőttem fel. De az igazán szörnyű…– Itt a fiú mély levegőt vett majd kiengedte, lassan, fogai közt, mintha cigarettafüstöt fújna ki. –…az volt, az, hogy képtelen volt az apai szeretet bármi jelét kimutatni. Ha reggel a konyhában találkoztunk, ha jóéjtpuszit adott, vagy ha eljött értem a suliba – megcsinálta, amit kellett, érti, megsimogatta a fejem, fogta a kezem  meg ilyenek, de éreztem, hogy igazából nincs jelen, csak mint egy gép, elvégzi a munkáját, kötelességét, míg az igazi érzelmeit, az igazi szenvedélyeit a másiknak adja.

– Kinek? – kérdezte a pap nyugtalanul.

– Gemmának.

Súlyos csend telepedett rájuk, ahogy a regényekben ezt írni szokták. Végül a pap törte meg: – Én tényleg csak ezt akarom odaadni. – Farzsebébe nyúlt, majd közelebb lépett, és egy kulcsot tartott a fiú elé. – Az apja megkért, míg haldoklott, hogy adjam majd át magának. A nyakában hordta, egy láncon, láthatólag fontos volt számára.

– Egy kulcs – vette át a tárgyat a fiú.

– Igen. És nem tudom, mit nyit. Ezt már nem volt hajlandó elárulni. Azt mondta, maga úgyis rátalál majd a zárra.

A fiú eltűnődött, majd hirtelen mosoly hasadt arcán: – A vén szemétláda – jelentette ki vidáman, mire a pap felnyögött. – Tudta, hogy először az íróasztalfiókját fogom átnézni. Van egy lezárt fiók…

– Ami talán egy új Gemma-regényt rejt – szaladt ki a pap száján a reménykedő kijelentés.

– Nem lesz több Gemma-regény – vágta el a fiú hidegen a rajongó vágyait.

Nem várták meg az újabb csöndet, a pap gyorsan elköszönt, és a másik kikísérte őt, nézte, míg végigmegy a murvás kocsibehajtón, majd bezárta az ajtót.

Megfordult, és élvezettel várt pár szívdobbanásnyit a félhomályos előtérben, a néma házban, mielőtt megindult felfelé a dolgozószobába, a lezárt fiókhoz. Elképzelte, hogy átolvassa apja hagyatékát, amely valószínűleg tényleg egy regény, talán tényleg Gemma befejező története, melyen a főhősnő végre hozzámegy Roberthez vagy elpusztul a gonosszal vívott végső ütközetben – aztán mikor a szöveg végére ér, kiviszi az egészet a kocsifelhajtóra, és oldalanként elégeti.

Amikor már ott volt, a kényelmes forgószékben ülve, és bedugta a kulcsot a zárba, majd felkattintotta a zöld búrás asztali lámpát, egész testében megborzongott, és hirtelen megértette, hogy mi is az a végzet. Ám már nem volt visszaút – elfordította a kulcsot, és kinyitotta a fiókot.

Egy barna bőrbe kötött naplóféleség volt benne.

A fiú némiképp csalódottan emelte ki, mivel egyáltalán nem volt kíváncsi apja gyónására, hisz várhatóan azért hagyta hátra ezt, hogy a halálon túlról kérjen bocsánatot azért, amit apaként elkövetett.

Végül mégis kinyitotta, és szeme megakadt az első, sűrűn teleírt oldal első mondatán.

Egy rejtekajtóról szólt, mely a dolgozószoba falába vájtan tökéletes illeszkedéssel várja a belépőt. Az ablak felől másfél méterre, térdmagasságban kell kissé megnyomni a falat, hogy kitáruljon. Amint olajozott zsanérjain elfordul, szűk, félembernyi folyosó vezet mögötte fel a tetőtér egy rejtett zugába. Pontosan a ház padlásrendszerének közepére, egy kör alakú üvegablak által megvilágított helyiségbe jut a látogató. A szobácskában épp hogy elfér állva egy felnőtt. Csupasz villanykörte világítja meg, de oldalt, a szerszámokkal zsúfolt sarkok, a falra aggatott mindenféle eszköz, és egy kopott, zöld dívány már jótékony homályba vész. A lényeg azonban, az égő alatti masszív faasztal – pontos, ragyogó fénybe vonva tűnik a látogató elé. Az asztal négy sarkából bőrszíjak tekergőznek, és feszesen, mereven tartják az asztallapra kötözött szőke, csapzott hajú lányt, ki most a belépőre pillant, és szeme elkerekedik a hasonló, ám mégis különböző arc láttán. Nyögve szólní kíván, de már távolról látszik, hogy miért nem bír: nyelve helyén csonk, kitépték, talán pont a fogóval, mely a mellette lévő falon lóg. A lány izeg-mozog, sovány, de izmos teste megfeszül a szíjakon, mellei ide-oda ringanak, de szabadulni nem bír, vagy csak ezt kívánja mutatni az idegennek, kiben megmentőjét reméli. Csupasz testére egy zsákszerű szövet van tekerve, ami túlságosan sokat hagy szabadon sebeiből. Zúzódások, vágások, véraláfutások, megégetett, felszaggatott bőr, vagy a korábbi kínzások hegei, lenyomatai tarkítják túlélhetetlenül sűrűn. Csak az arcát hagyták meg sértetlennek, a szinte tökéletes vonásait, és a nagy, okos és csillogó kék tekintetét nem bántották.

A fiú döbbenten áll, és bámulja a vonagló testet, majd kibukik belőle az első gondolat, mely a szobába lépése óta feszíti őt: – Te vagy Gemma.

A díványhoz oldalazik, lerogy rá, a rúgók felcsikorognak. Oldalt néz, a bútor szövetére – vér és spermafoltok pöttyözik szemérmetlenül.

– Ezt apám csinálta – jegyzi meg vagy kérdezi, a lány nyögve, tátogva, fejével bólogatva igenel.

– Belőled szedte ki asz összes történetét. Az elejétől fogva – folytatja a fiú, mire a fekvő rab ismét helyesel.

– Korábban volt egy garázs, mikor még velünk élt…– tűnődik a fiú. – Akkor gondolom ott tartott.

A lány várakozóan bámul rá, majd megrángatja bal karját.

A látogató végre észreveszi vágyát.

– Engedjelek el? – áll fel a fiú, és lassan közelebb lép hozzá. – Minek? Te nem is létezel.

A lány értetlenül néz fel rá, aztán szeme könyörgően hunyorít, arcát megdönti, és a valódi és szívbeli fájdalmaktól egy könnycsepp fut végig rajta. A fiú kinyúl, letörli, majd a szájához emeli ujját, és megízleli a nedvességet.

– Temiattad van minden – jelenti ki hirtelen. – Az egész életemet elrontottad. Neked köszönhetem, hogy egy nulla lettem, egy második, egy senki, egy tehetség és akarat és apa nélküli nímand! – A végén már fröcsögi szavait, nyála a lány kulcscsontjára cseppen. Az döbbenten hallgatja a vádakat, majd kétségbeesetten megrázza fejét, haja ide-oda csapkod a deszkán.

– De tudod mit? – kérdezi a felette álló, és felel is rá. – Rendben van: megszabadítalak. Véget vetek ennek.

Körbenéz, aztán a fali szerszámtartóhoz lép. Egy kalapács csillog középen a csavarhúzók, fogók és reszelők közt. A fiú leemeli, mire mögötte felnyög a lány.

– Nézzük csak…– A látogató észrevesz egy kis asztalt, mely tetején dobozok porosodnak. Kinyitja az egyiket, majd a másikat, végük az egyik fiókban találja meg, amit keresett. Felemeli, és megmutatja a lánynak a szöget. Nagy, majdnem tizenöt centis. – Ez jó lesz – bólint, és visszamegy a fekvő fülé. A lány cibálni kezdi magát, vonaglik és nyöszörög, és próbál az idegen szemébe nézni, de a fiú a fejéhez áll, bal kezével leszorítja homlokát, közben két ujjal az orrnyereg feletti részhez illeszti a szög hegyét.

A lány most felnéz rá, a rettegés és a rémület tartalékait egyetlen pillantásba sűrítve.

– Hidd el, igazából ez nem rólad szól – suttogja neki a fiú. – Hanem az apámról és rólam. Sajnálom, hogy belekeveredtél.

Azzal lesújt. A szög könnyedén és egyenesen fúródik a koponyába, mire a lány szeme fehérjét azonnal vér borítja el, aztán jön az orrából is, teste ráng egy kicsit, majd merev lesz.

A fiú elengedi a kalapácsot, mely koppanva hull lába mellé, hátrébb lép, míg fejét be nem veri a tetőgerendába. Szisszenve felnyúl, kitapogatja, ujjai hegyén kis vérfolt. A lépcső felé indul, hogy keressen a sebre valamit, és csak fél szemmel érzékeli, hogy a holttest moccan egyet. Megtorpan.

Látta korábban is, hogy a zsák mennyire vastag a lány derekán, de igazából csak most gondolt rá először, hogy mi lehet ennek az oka. És amikor megfordul, és ismét látja a lány derekán végigfutó rángást, megérti, miről van szó.

Az előbb, a dobozok közt észrevett egy tapétavágó kést, az ragadja fel, majd csíkokba lehámozza a testről a szövetet.

Jól sejtette – a lány hasa természetellenesen kidudorodik, mintha nagyon sokat evett volna, vagy minta lenyelt volna egyben egy kisebb labdát, akár egy kígyó.

Valójában terhes.

Tisztán látni, ahogy a magzat izgatottan vájkálja a hűlő hús és bőrt belülről, és a fiú hirtelen végiggondolja, mi tett, és hogy mit tehet, közben talán megrohanja a szánalom és a gyengédség, de a bűntudat távol marad.

Végül dönt: a tapétavágóval egyetlen, óvatos és köríves mozdulattal nyitja fel a bőrt és a szövetet, aztán nem törődve a kiömlő vérrel, benyúl a langyos zsigerek közé, és addig tapogatódzik, míg ujjai közé nem akadt egy apró kis láb. Ekkor leteszi az asztalra a tapétavágót, a másik kezével kifeszegeti a baba útjába akadó részeket, így segítve a test előbukkanását, egészen addig, míg meg nem pillantja a lilás fejecskét, a masszív kis testet, azt hogy az újszülött egy lány, és hogy gyönyörű.

Fogja a kést, és egyetlen mozdulattal, mint aki már évek óta csinál ilyet, elvágja a köldökzsinórt, majd a babát az alkarjára fekteti, és gyengéden megpakolja a hátát, kétszer-háromszor, mire a csöpp test felsír.

Egy órán át ül a zöld díványon, ölében a babával, akit egy koszos törülközőbe bugyolált. Szeme minduntalan vissza-viszatéved az egyik sarokban felfedezett kalitkára, melyet majd át kell alakítania, később pedig valami nagyobb, rácsos szobára lesz szükség. Összevetve az asztallal és a szíjakkal ez enyhébb és szabadabb dolognak tűnik számára.

Azt persze már most tudja, hogy ma éjjel, amint a naplót becsukja, megkezdődik írói karrierje, de azt is, hogy néhány dolgot másképp fog csinálni.

Nem akar minden szempontból az apja nyomdokaiba lépni.

vége 

Ma este végre leírtam három két ötletem, melyek már egy hónapja a fejemben vannak. Reményeim szerint ez három munkás hétvégét jelent. Az egyik nagyon fapados, de legalább izgalmasan meg lehet írni. Az alapját Hanák Péternél olvastam, az Újabb 100 történelmi tévhitben: 1462-ben a porta Havasalföld ellen indult, hogy megbüntesse az éppen regnáló vajdát. Az bátran harcolt, sőt, "egy éjszakai támadás során kis híján még a szultánt is sikerült megöletnie." Ugye nem kell megmondanom, ki volt ez az ellenálló? A sztori kezdőmondatát napok óta forgatom magamban, és valami ilyesmi lesz: "1462 júliusának egy forró éjjelén négy mindenre elszánt merénylő hatol be a török tábor sátorrengetegébe. Három közülük ember volt, bátor, halálra készülő férfiak." A másik történet egy kellemetlen iskolai emlékemmel kapcsolatos gyónás lesz, és egy Könyvhéten indul, ahol valaki dedikál egy könyvet egy sci-fi fanatikusnak. Ettől függetlenül, de talán ennek előzményeként Hanák valóban aláírta nekem az Újabb...tévhitet. Szóval így működik a nem-valóság.

Ja igen: ez pedig egy kb. tíz éves minimalista történet minimalista stílusban.

Fiúk

Majdnem alkonyodott, mikor megtalálták. Ez jó lesz, azt hiszem. Mondta a nő. A férfi bólintott, és emelte a fejszét. Gyantás lett végül a keze. A nő ment elől, ő követte, mögötte a fa. A hó csikorgott, kutya ugatott lent a telefüstölt völgyben. Keserű, szúrós szagú lett minden. Alig szóltak, míg hazaértek. A ház sötét volt, a jégcsapok tüskeként meredeztek a bejárati ajtó felett, az eresz alatt. Bent a házban csönd és szarszag fogadta őket. A szoba közepén rácsos csapóajtó sötétlett a padlóban. A férfi megállt előtte, felette – mutatta a fát. Meghoztuk. Mondta. A rácsok közt valami mozdult. Szórhatnál le szalmát. Mondta a nő, miközben a konyhába ment. Kivette a húst a kamra nyitott ablakából. Forgatta, majd bárdot húzott elő. Legalább ma megsüthetnéd. Szólt a férfi az ajtóból. Ott állt, és nézte őt. A frászt hozod rám. Mordult a nő. Letette a bárdot, és leült az asztalhoz. Meggyújtott egy mécsest, töltött két pohárba, majd az egyiket a férfinak nyújtotta. Boldog ünnepeket. Mondta. Ittak. A nő köhögött. A boltban kifizettem a tartozást. Mondta nagy sokára. Megint kérdezték, kit várunk. Hogy kinek kell ez a sok hús. A férfi bólintott. És mit mondtál. Kérdezte. A szokásost. Mondta a nő. Rokonok jönnek, de nem maradnak csak egy estére. Ismét töltött, de nem itta meg. Jövőre megint veszünk tyúkot. Vagy nyulat. Azok szaporodnak. Lassan felállt, kisétált a másik szobába. Sötét volt kint, nem szűrődött be semmi fény. Pontosan a csapóajtó előtt állt meg. Ahhoz ketrec is kell. Szólt ki a férfi a konyhából. Hát majd összeütsz egyet. Válaszolt a nő. Van fa elég a kert végében. A pohár tartalmát beöntötte a rácsok közé. Boldog ünnepet, kedveskéim. Mondta. Ismét mozgás támadt odalenn. Tudod, mindig arra gondolok, hogy ez nem véletlen. Szólt ki a konyhába a nő. Micsoda. Kérdezte a férfi a mécses lángjába nézve. Hogy ez velünk esett meg. A nő leguggolt, a rácsra rakta a tenyerét. Az utcán végigment egy autó. A fénye végigsöpört az arcán. Ha mással történik ilyen, az biztos mást tesz. Megöli őket, vagy elengedi. Ujjait végighúzta a rácsokon. De mi tudtuk, hogy mit kell tenni. Nézd meg, milyen jól csináltuk. Amint kimondta az utolsó szót, kopogtak. Ki lehet az. Állt fel a nő. Az ablakhoz óvakodott, félrehúzta a függönyt. Mögötte kilépett a férfi a konyhából. Kezében a mécses. Alacsony alak állt az ajtó előtt. Szakállán dér. A szomszéd. Mondta a nő. Mit akarhat. Megfordult, meglátta a férfit. Oltsd el. Szólt, majd legyintett. Most már mindegy. Az ajtóhoz lépett. Biztos meglátta. Kezével intett a férfinek. Aztán kinyitotta a zárat. Teste takarta a lakás belsejét. Jó estét. Mondta a szomszéd. Vidám szemű ember volt. Mindig előre, hangosan köszönt, mint most is. Egy fenyőfa volt mögötte, elfektetve a járdán. Két fa jutott. Mutatott hátra. Gondoltam, az egyiket áthozom. Ha még nem szereztek. Beleszagolt a levegőbe. Odabent a nő férje egy nagy falapot fektetett a rácsra. Aztán a sarokból a lapra tette az asztalt. Van már fánk. Válaszolt a nő. Pont ma hoztuk. A szomszéd megvonta vállát. Befelé nézegetett a házba. Akkor jó. Megyek tovább, hátha máshol még kell. Odabent a férfi meggyújtott még két mécsest. Jó napot. Szólt ki. Nem jön beljebb. Mondta. Igyon egy pohárkával. Mondta a nő is. A szomszéd arca felderült. Ilyen hidegben jólesik. Mondta, és bement a nő után. Az visszafordult és gondosan becsukta az ajtót. De sötét van maguknál. Mondta a szomszéd. Kikapcsolták az áramot. Válaszolta a férfi. Kezet fogtak, és leültek. A szakállas kézbe vette az elé tolt poharat. Egészségünkre. Mondta. És boldog ünnepeket. Tette hozzá. Ittak. Ha gondolják, hó végégig tudok kölcsönözni. Mondta aztán a szomszéd krákogva. Már megszoktuk. Szabadkozott a nő. De köszönjük. Talán jobb is így. Tette hozzá a férje. Az ember legalább nem bámulja naphosszat a tévét. A szakállas bólintott. A gyerekeimet nem lehet kirobbantani a szobából. Mondta. Bezzeg amikor mi gyerekek voltunk. Ha már leesett a hó, egész sötétedésig kint maradtunk. Sóhajtozott. A férfi újratöltötte a poharát. Tényleg is. Mikor jönnek meg a maguk gyerekei. A másik kettő összenézett. A nő szólalt meg Most nem jönnek haza. Majd később. Zavart csend állt be. Kakas kukorékolt valahol. A szomszéd felkapta a fejét. Hallották ezt. Kérdezte. Igen. Kakasok. Válaszolta férfi. Nem, nem. Inkább emberi szó. Mondta szomszéd fülelve. Mintha valaki segítségért kiáltana. Hallgattak mind, de csönd volt. Szóval. Kezdte újra a férfi. Úgy gondolták a fiaink, hogy elég lesz újévkor megnézni az öregeket. A vonatjegy is drága. Mi meg most mit mondhatnánk erre. Megvonta vállát. Felhajtotta az italt. Kér még. Kérdezte a szomszédtól. Meg se várva a választ újratöltötte a poharakat. Összerezzent, amikor a szakállas ismét megszólalt. A pálinka az asztalra csöppent. Megint hallom. Mondta a szakállas. Azt kiáltják, itt vagyunk. A nő felállt. Az ablakhoz lépett. Kinézett. A szomszéd az. Kinn áll a ház előtt. Mondta. A szakállas ingatta fejét. Furcsa. Tisztára olyan, mintha a szobából szólna. Erősködött. Körülnézett a sötét sarkok felé. Visszhangzik ez az egész ház. Kivettem, a vízvezetékeket, azért. Jelentette ki a házigazda. Már csupa rozsda volt. Elrothadt. Vizet se fogyasztunk legalább annyit. A nő visszatért az asztalhoz. De le nem ülhetett. Most meg, kiáltott fel a szomszéd. Felállt székéről. Azt kiáltják, az asztal alatt vagyunk. Lenézett. Meglátta a deszkalapot lába előtt. Ez hova vezet. Kérdezte. A nő hátrálni kezdett. Ez. Kérdezett vissza. Ez lejárat a pincébe. Krumplit, káposztát tartunk odalenn. De nagyon vizes. Azért kell letakarni. Nincs ott semmi más. A házigazda is felállt. Én nem hallok semmit. Mondta. De megnézheti, ha akarja. Megragadta az asztal szélét. A szomszéd csak a fejét rázta. Hagyja csak. Biztos az utcáról visszhangzik. A nő mögötte bement a konyhába. A szomszéd letette poharát az asztalra. Megyek is. Mondta. Túl kell adnom a fán. A másik tartóztatóan intett. Maradjon még. Kérte. A szomszéd azonban már az ajtónál volt. No, minden jót. Nézett vissza. A nő állt mögötte. Homlokon ütötte a bárddal. Ahogy a szomszéd összecsuklott, mindketten hozzáugrottak. Nem ájult el. Szeme vérbe borulva forgott. Elmentek az erdőbe. A tavaszi szünetben. Magyarázta neki a nő. Nem hinné el. Úgy jöttek vissza, mint a farkasok. Mit tehettünk volna. Gondoltuk, ellesznek velünk. A férfi megragadta a hóna alatt a szakállast, és húzni kezdte. A nő közben eltolta asz asztalt, és leemelte a rácsról a falapot. Nem lehetett bírni velük. Folytatta a nő. Nadrágja zsebében keresgélt. Olyan vadak voltak. Mi megtettünk mindent. Mikor megtalálta a kulcsot, leguggolt, kinyitotta a zárat. Be kellett zárni őket. A szomszéd nyöszörgött. A nő felemelte a rácsot. A férje a nyílás szélére görgette a magatehetetlen testet. Megharaptak minket. Felfaltak volna. Ha hagyjuk. A szomszéd felemelte fejét. Embereket hallottam. Mondta a nőnek motyogva. A nő lábával lelökte a sötétbe. Már nem emberek. Mondta még. De még mindig a mi gyerekeink. Rámegy a gatyánk, de akkor is kitartunk mellettük. A férfi lecsapta a rácsot. A nő rákattintotta a lakatot. Aztán csak hallgatóztak, a mécsesek lángaj lobogott köröttük. A szomszéd odalenn a könyökére támaszkodott. A pince nagy volt. Sötét. Valami mozgott benne.

vége

Sűrű, nehézkes napokkal múlik a május, meg egy sehova sem tehető olvasmánnyal (Térey Protokollja). Nem csoda, hogy szombat reggel azon kaptam magam, ismét kedvenc motívumaim forognak fejemben. Lassú világszétbomlás, atomizálódó emberiség, valami nagy-nagy vész, melyre csak az utolsó bekezdésekben találni magyarázatot. Elárvult gyerek, vándorlás észak felé, a Mátra, a hegyek, mint a menedék szimbólumai. Ezekből lett a lenti írás, amelyen a kelleténél is jobban látszik, hogy egy versesregény közepében vagyok - mint olvasó. Érdemes volna egyszer összefűzni ezeket a történeteket egy apokaliptikus regénnyé, mely tele lenne élet-halál harccal, árulással és hiábavaló önfeláldozással. Azt hiszem, jó lenne.

Fel, Északra

Mint minden érintett, álljon bármely oldalon, Evelin is lassan átértékelte a jövőjét a világvége kapcsán.

Legelőször jött a rettentő bizonyosság, hogy ezentúl minden másképp lesz. És hogy a régi dolgok soha többé nem hozhatóak már vissza. A lángoló város, a fel-elcsapó halálsikolyok és a fegyverropogás volt a nyomatékos érv minderre. Meg az élet romlásának ezer apró jele. A zárva maradó üzletek. A szörcsögő, majd kiszáradó csap. A hízó hulladékhalmok a házak előtt – és ahogy e dombok eztán kisvártatva fogyni kezdtek, miután a túlélők egyik fele ráfanyalodott a szemétre.

Aztán ott volt a városban maradók lassú változása, züllése. Ezek a lények hetek, hónapok alatt riasztóan idegenné lettek. Mindenki sápadt, rongyos és lomha mozgású lett. És éhes.

Evelin már ekkor megfigyelte, hogy az emberek folyton az eget bámulják, mintha onnan várnának segítséget. Vagy csak oda vágyott elkárhozott lelkük. Megálltak egy-egy utcasarkon, és napokig lestek felfelé, megfeledkezve mindenről.

Így tett Evelin férje is. Órák hosszat ült az erkélyen, és figyelte a bíbor nap retinaégető korongját az ég alján, a budai hegyek fölött. A távoli sirályhangok mintha csak az ő kedvért csaptak volna fel a folyó partjáról. Evelin persze tudta, a madarak a homokpadokra sodort testeken marakodnak. Egy ideig a folyó tele volt úszó holtakkal, a díszes kompánia méltóság nélkül bukdácsolt a Fekete-tenger felé.

A világvége már nem sokat rontott házasságukon. Azon a reggelen, mikor arra ébredtek, hogy minden megváltozott, Evelin férje nem ment ki kávét főzni. Soha többé nem főzött kávét, noha ez az ő feladata volt napi beosztásukban. Az asszony fekve maradt a kihűlt párnák közt, és a mennyezetet bámulva azon tűnődött, milyen régóta nem szereti már a másikat.

Ez az új, szótlan őszinteség ráébresztette a nőt, hogy a világvége felszabadítólag hat az érzelmekre. Sejtette, ezzel mások is így voltak – azokban a napokban veszekedéstől, kiabálástól, látványos szakításoktól zengett a város. Amíg élelmet szimatolva járta az utcákat, Evelin fergeteges érzelmi kitörésekben kimúló viszonyoknak lehetett fül- és szemtanúja.

Az esetükben erről szó se volt. A férfi csak elnémult, égbenézővé vált, majd fogyni kezdett, talán a reménytelenségtől. Evelin próbálta tartani benne a lelket, és csontjain a húst. Táplálta őt, ahogy tudta – mindezt inkább kötelességtudatból, mint sajnálatból. Aztán, ahogy múltak a hetek, a nő feladta, mert a városban nem akadt már több ennivaló és remény. A férfi pedig elfogadta sorsát. Szerencsére mind kevesebbet találkoztak a lakásban. Apró jelek mutatták csak, hogy a másik még ott van. Evelin inkább naphosszat odakinn volt, és valami ehető után kutatott, csak hogy ne kelljen rábukkannia e bizonyítékokra. Végül egy szerdai vagy csütörtöki napon, a férfi eltűnt. Az asszony azonnal megérezte, mikor hazaért, zsákjában egy vinnyogó kölyökkutyával. Lerakta a zsákmányt a konyában, és körbeszimatolta a lakást, de nem maradt semmi nyoma a másik testnek. Amikor kilépett az erkélyre, megértette, ez a vége a házasságuknak. A kempingszék, melyen a másik oly sokat bámulta a semmit odafenn az égben, gondosan összecsukva, a falnak támasztva várt.

Evelin később még egyszer látta a férfit. Pontosabban a fejét – egy karóról vicsorgott rá a Városligetben. A nő szíve egy pillanatra hevesebben vert, majd elfordította tekintetét. Csak remélte, gyors volt a vég, mást nem érzett halottja iránt. A fák közt rengeteg hasonló darab aszalódott, egy kislány, aki az asszony mellett bandukolt, hangosan számolta őket, százhatig jutott, míg a menekülők kis csoportja elhagyva a mementót, kiért az autópálya felüljárójára.

Tízen indultak el, fel, észak felé. Volt köztük gyerek, vénség, fiatal lány és esetlen kamaszfiú. Az éhség kovácsolta csoportjukat, melyhez Evelin a házuk előtt csatlakozott.

Egy délután történt, mikor üres kézzel, éhesen tért haza a portyáról, és nem találta lakáskulcsát a zsebében. Megállt a kaputelefon számlapja előtt, de sehogy sem jutott eszébe a kód. Hallott már erről, suttogva elbeszélt hírekben, melyek lassú leépüléssel riogattak. A vérhiány, az éhség, és a vég depressziója okozhatja. És most itt volt. Az ajtó üvegjét sűrű vastag rácsozat védte, a legelső erkély alja három méter magasan kezdődött – remény se volt durva, erőszakos behatolásra. Másfél óráig ült a ház előtt, az örökre mozdulatlanná parkolódott autók közt, mikorra végre felötlött benne a számsor. Az ajtó felé indult, de tekintete a lépcsőház tompa lámpaburájára esett, és megállt. Elnevette magát, mert eszébe jutott, nincs már áram az épületben. Ráébredt, soha többé nem fog hazatérni.

Ekkor, ebben a kétségbeejtően végleges pillanatban bukkant fel a sarkon a kis csoport, kilenc főnyi vánszorgás, felkínálva a kerekítés lehetőségét. Evelin pár szót váltott az elöl haladó idősebb férfival. Igen, észak felé. Ott még talán van élelem. Hosszú lesz az út. A legtöbb üzemképes járművet már elvitték a menekülők. Talán később találnak egyet. Igen, nyugodtan velük jöhet.

És Evelin velük ment. Kint az autópályán, hol a várost jelölő táblába valaki egy géppisztolysorozatot eresztett korábban, Evelin megfordult, és visszanézett Pestre. Fekete csíkokban szakadt fel belőle a füst – valami közösnek és ósdinak a lényege – az ég felé. Evelin nem érzett sajnálatot, mikor hátat fordított mindennek, igaz, egy jó ideje alig érzett már valamit. Csak éhséget.

A első napokban az autópálya melletti erdőkben még fogtak pár apróbb állatot. Bogarakat és pondrókat ásta ki a zsíros földből. Aztán kezdett rosszabb lenni a helyzet. A lassan eléjük bukdácsoló lapályos síkon nem akadt semmiféle ennivaló. A föld keményre szikkadt a korai nyárban. A néhol előtünedező tanyák, kisebb falvak sötéten, ellenségesen figyelték vonulásukat. Sehol nem mertek bemerészkedni az idegen falak közé, mert nem tudták, miféle veszedelem les ott rájuk.

Néha a nyomukba szegődött egy-egy autó hangja. Ilyenkor biztonságosabb volt bebújni a pálya melletti árokba, nekisimulni a fémkorlát hideg szalagjának, és megvárni, míg a jármű elhalad. Máskor távoli mezőkön kóborló, sötét alakokat pillantottak meg. Az apró figurák, amint észlelték őket, ugyancsak megtorpantak. A két csoport sokáig vizslatta egymást, próbálva kitalálni, mire számíthatnak, de közeledésre sosem került sor.

Mogyoród után az egyik kisfiú ételszagot érzett. Egy útmenti reklámtábla árnyékába bújtak a tűző nap elől. Mögöttük ritkás település házai fehérlettek. Evelin már felfigyelt a gyerekre korábban. Tíz év körüli, élénk tekintetű teremtés volt. Gyakran viccelődött, főképp a felnőttekkel, koravén, ironikus humorral, de mégis úgy tűnt, eddig nem fogott rajta semmi rossz.

Akkor, és ott izgatottan javasolta, keressék meg a szag forrását. Pár háznyit kellett csak beljebb menni a faluba, míg ráakadtak.  Az épület előtt már mind érezték a húsleves illatát. És ahol leves van – ott van szakács is.

A szag hátulról jött, a medence felől. Hárman lebegtek benne, a két gyerek és az asszony. Lassan szétoszló testüket a nap étellé forralta. A férj ott hevert a parton, szürkén, szikkadtan, csuklóján rések, kezében kés. Mellette a gereblye, és Evelin csak később jött rá: ezzel tartotta lent, a víz alatt a családját, mikor azok küzdeni kezdtek életükért.

Hatvan városa előtt, mikor már mind nagyon éhesek és fáradtak voltak, benyomultak egy elhagyott benzinkút shopjába. Elhatározták, itt töltik az éjszakát is, noha korábban tartózkodtak a fedett helyektől. Evelin most is rosszéréssel fogadta a döntést. Éjfél felé zajra riadt. Kiment az olajszagú sötétségbe, és felnézett a csillagokra. Nem tudta meddig tartott, de aztán, mikor a fiú megtalálta, ráébredt, hogy ő is olyanná vált az éhségtől. Égbámulóvá.

Az élénk szemű gyerek gyíkokra vadászott a parkolóban. Azt monda, némelyik éjszaka jön elő, főként, ha nem oszlik a nappali forróság. Kettőt fogott, az egyiket a nőnek adta, aki csak rövid ideg bizonytalankodott. Épp, mikor letépte az állat fejét, végigsöpört rajtuk egy fényszóró. Karon ragadta a gyereket, és rohanni kezdett vele, előbb, hogy feldördültek volna a fegyverek. Nem rájuk lőttek – száz méter után még hallották a többiek sikolyait.

Hajnalban egy elágazásnál letértek az autópályáról. Evelin a távolban kékes domborulatot látott. A Mátra. Mondta a gyereknek, majd hozzátette, arra kell menniük, arra van észak.

Mi van északon, kérdezte a fiú. Gyíkvértől maszatos arca törődött és kiábrándult volt. Talán az éjszaka örökre levedlette jókedvét. Ennivaló, nyugtatta őt Evelin, majd elindult, dühösen és színlelt magabiztossággal.

Nem az úton mentek, hanem odalenn, az árokban. Később fák sorakoztak fel a beton mellé. A fiú ledobott egyikükről egy mókust. Vinnyogott, míg körmeikkel lenyúzták bundáját húsáról.

A hegyvonulat egyre közelebb jött hozzájuk, pedig vándorlásuk üteme napról napra lassult. Nem a fáradtság, inkább a csüggesztő mélabú húzta vissza őket. A gyerek is kifogyott vicceiből. Evelin pedig mind többet merengett letűnt életén, a sok félbehagyott dolgon, melyek már öröke így maradnak.

Aztán egy nap megértették, hogy lassan elérték északot. Autó húzott el mellettük, magas építésű, bogárfekete dzsip. A két vándor már a hangjára elbújt egy csipkebokor mögé, onnan lesték, ahogy száguldva eltűnik a szemközti kanyarban. A kocsi tisztának, megkíméltnek tűnt, mintha a régi időkből tört volna át valami titkos kapun. Evelin még a férfit és a nőt is látta benne, harmincas, jól táplált testek.

Délután érték be őket.

Evelin sokáig figyelte az út közepén oldalára fordult járművet. Egy éles kanyarba rejtett betonakadály, hajdani katonai ellenőrzőpont lett váratlan végzete. Az autó belerohant, átpördült rajta, majd túloldalán állapodott meg. Körben ligetes, bokros fedezék mindenhol. A nő csapdát vagy leszámolást sejtett, ezért csak naplementekor, a vastagodó szürkületben döntött úgy, hogy megnézik a roncsot. Lassan, az alkony neszeit fülelve settenkedtek oda hozzá, közben volt idejük felmérni mindent. A szétrobbant üveget. A kiszóródott holmik halmait. Az olajtócsát, mely a bal hátsó keréknél sötétlett. A férfit, ki jó nyolc méterrel hevert a jármű előtt. Áttörte a szélvédőt, és ahogy végigcsúszott rajta, arcát lekoptatta a beton.

Evelin azonnal tudta, még él. Apró kis szikra, de maradt benne némi dobbanás. Mielőtt megindult volna felé, valami moccant a kocsiban. Inkább arra tért, hagyta, hogy a gyerek menjen a férfihoz.

A nő az ütközés pillanatában beszorulhatott a műszerfal és az ülése közé. Valaha csinos, lebarnult arcát most kínok torzították. Félig már kibányászta magát a fém és a szövet csapdájából, de jobb lába még nem engedte. Észrevette Evelin árnyékát, és mélyet sóhajtott. Ám megszólalni már nem maradt ideje – a másik benyúlt a szélvédő embernyi nyílásán, és egyetlen erős rántással kiszedte a kocsiból. Hús sikoltott, csont reccsent. A sebesült elájult, és Evelin szépen végigfektette az autó mellett. Látta, a szabadítással eltörte a nő bokáját – lábfeje most furcsa, esetlen szögben állt el vádlijától.

A gyerek ott állt a férfi felett, és kérdőn nézett Evelin felé, aki nemet intett neki, majd az időt kérés jelét mutatta egy másik korszakból. Ahol a kisfiú bizonyára kosarazott, mert megértette, bólintott.

Ekkor Evelin leguggolt a nő mellé, és végigsimította arcát. Hús, meleg, vér és izzadtság – ezt érezte egyetlen mozdulatra. Az ájult pedig a hideg tapintástól lassan magához tért. Elkerekedő szemmel bámult fel Evelin arcába, teste megfeszült, próbált volna hátrafelé kúszni. De a lába fájdalma megakadályozta. Csak ekkor, szisszenő tehetetlenségében nézett hátra, fejét kifacsarva pillantott a fiúra és az előtte fekvőre.

Még él, de már nem sokáig. Nyugtázta neki Evelin. Északra tartunk mi is, folytatta, és nagyon éhesek vagyunk.

Hagyjon békén minket, kérte az előtte fekvő, és lehunyta szemét.

Ezt akarja, kétkedett Evelin, majd lágyan ezt monda a nőnek, megtehetem. A férfinek egy-két órája marad. Maga talán tovább bírja, de a kocsinak annyi. Bizonyára van benne élelem, ám ezzel a lábbal sehova nem fog menni többé. Orvos kellene hozzá, de mivel szerintem elszakadtak benne az inak, már egy orvos sem tudna rajta segíteni. Szóval, a kajája hamarosan elfogy majd, és itt fog éhen halni.

A nő ezt kicsit mérlegelt, aztán vékony, kétkedő hangon megjegyezte: talán megtalálnak. Jó emberek. Nem olyanok, mint maguk.

Evelin megrázta a fejét. Ha meg is találják magát, sok könyörületet ne reméljen. Ilyen lábbal őket is csak lelassítaná. És már nincsenek jó emberek. Felnézett a kelő hold fehérjére. Higgye el, senki nem fog törődni magával. Rajtunk kívül.

Mit ajánl, jött odalentről a kétségbeesett alkudozás.

Őt kérjük, és cserébe segítek magán – mutatott Evelin a gyerek és az ájult férfi felé.

Ő a férjem, válaszolt gyorsan a nő, majd beharapta ajkát. Mi van vele, próbált ismét arrafelé nézi.

Úgy látom, nagyon csúnyán megsérült. Szó szerint. Bár még él, vont vállat Evelin, nem hiszem, hogy tudnának még valaha beszélni. Elbúcsúzni.

Az előtte fekvő elkezdett szipogni, majd sírva fakadt.

Evelin várt, közben tekintete elkalandozott az égen. A csillagok átkozottul vonzották pillantását. Átkozottul éhes volt. Érezte, ha nem eszik, hamarosan örökre odafenn ragad. Na, mi legyen, sürgette meg az asszonyt magához térve a révületből.

Miért csinálja ezt, nyögte odalenn a sérült. Miért kér engedélyt?

Evelin maga sem értette. Aztán kimondta, ami legelőször eszébe jutott, hangozzék bármennyire is furcsán. Mert így tisztességes.

Hogy fog történni, kérdezte elhaló hangon, rövid várakozás után a nő. Semmi különös, guggolt le Evelin, majd óvatosan kinyúlt, és megfogta a sérült csuklóját. Az összerándult, de erőt vett magán, és hagyta az érintést végigkúszni kékes erein.

Itt fogom megharapni, monda neki Evelin, csak egy kicsit, hogy keveredjünk. Hogy megfertőzzem, és hogy a fertőzés rendbe hozza magát, a bokáját. Amivel aztán velünk jöhet, fel, északra, ahol van ennivaló.

A nő tovább sírt, de közben bólintott is, vagy csak úgy tűnt, Evelint már nem érdekelte.

Nincs más választásunk, egyikünknek sincs, mondta még szomorúan, majd intett a kisfiúnak, aki látva a jelet, nekiesett a férfinak.

Bár másképp lett volna, mondta még Evelin, bár másképp ért volna véget a világ, mentegetődzött, majd a nő csuklójához hajolt, és az ereibe harapott.

vége