Tavasszal a piac előtti parkolóban majdnem beletolattam egy mögöttem szötymörgő nyugdíjas autójába. Az anyósülésen a feleség vörös fejjel kiabált rám. Nem innen jött ez az írás, de sokat gondolkodtam a két kisöregen, akiknek nagyon is ismerem a típusát. Lassan leromló ház, bizalmatlan vagy rossz viszony a szomszédokkal, a kultúra teljes hiánya, rengeteg tévé, nacionalista, szűk látókörű, kirekesztő politikai gondolatok, magány, alacsony érzelmi intelligencia, igénytelenség az élet minden terén, bezárkózás, bezárkózás, bezárkózás. Egykori Hamvas-rajongóként jó régen írtam egy esszét Északról, mely ezt a típust kitermelte, de jól tudom, nemcsak Északhoz kapcsolódik a jelenség. A "kispolgár" nem is jó szó rá, mert a "polgár" szó feltétélez valamiféle elkötelezettséget a minőség iránt, de itt erről szó se lehet, legfeljebb perifériálisan, az élet bizonyos töredékeinek vonatkozásban. Például hogy tökelétesre füstöljük a kolbászt.

A történet lazán kapcsolódik a szomszéd házról szóló novellához.

Maga a cím Virigina Wolf regénycíme, a mű egy fiatalemberről szól, Wolf a végén hosszú oldalakon mutatja be meglehetősen unalmasan a kiürült fiúszobát - a hőst közben elnyelte az első világháború. Mi, renegátok akik hátrahagytuk a Várost, a szülőket, a rokonokat, a barátokat még csak nem is egy nagy háború, hanem nagyon is individuális indokok alapján, mi is mind ott ragadtunk egy picit gyerekkorunk szobáiban.  

 

A fiú szobája

 

 

– Itthon van – mondta a szomszédasszonynak, Irmának Mamuka –, csak még nem kelt fel. – Mutatott az elfüggönyözött tetőtéri ablak felé. Irma bólogatott, de közben már Papukát nézte, aki hozta neki a villanykörét.

– Negyvenes, ugye? – kérdezte Papuka, majd odaadta neki.

– Azt hiszem – nyúlt érte Irma. – És hogy megy neki az élet Pesten? – tért vissza a témára, amitől Mamuka elfintorodott.

– Tudja, milyen az. Mindenhol kifacsarják az embert. Halálra dolgoztatják a mai fiatalokat, éhbérért.

– Múlt ősszel azt mondta nekem, Angliába készül – jegyezte meg Irma. – A boltban.

– Hát, egyelőre arról lemondott, hál Istennek – csóválta a fejét Papuka. – Nem is értem, mire ez a nagy kivándorlás. Az egy dolog, hogy minket itt hagytak penészedni öregségünkre, de hogy még az országot is…

– De ha egyszer ott jobb az élet – vont vállat Irma, majd eszébe jutott valami: – És, barátnő, kislány van?

Mamuka elmosolyodott. – Lányok jönnek, lányok mennek. De semmi komoly.

– Pedig lassan már negyven lesz Jánoska is, ugye? – kérdezte Irma rosszallóan. – Ideje lenne családot alapítani.

– Majd eljön annak is az ideje – zárta le a dolgot Papuka bosszúsan és türelmetlenül.

Mamuka is érezte, hogy kényes és kényelmetlen a téma, mintegy a saját kudarcukat támasztja alá, mintha az ő hibájuk lenne, hogy a Fiúnak még nincs családja,  ezért a szemközti ház felé mutatott: – A szomszédasszonyt már napok óta nem látom. Tud valamit róla, Irma?

Az öregasszony átnézett a másik házra, a kerítésre, a ház mögött, a kertben a hegy tetejéig futó ösvényre, majd megrázta fejét: – Boltban se volt. Pedig szombaton szokott vásárolni, főképp, ha lejön a fia Pestről. De mondjuk az is csak havonta egyszer jár haza.

Az „is”-re Mamuka összerándult, mert tudta, ez célzás a Fiúra, aki ugyancsak nagyon ritkán látogatta őket, pedig semmi fontos dolga nem volt – család híján – hétvégenként a fővárosban. Csak a bulizás.

– Holnap átmegyek hozzá, bekopogok – fogadkozott Papuka.

– Holnap szombat, lehet, hogy jön a fia – nyugtatta őt Irma, majd megköszönte az izzót, és ment a dolgára.

– Bolond vénasszony – morogta Papuka, miután gondosan kulcsra zárta a kaput. – Mindig más dolgába üti az orrát.

– Van igazság a szavaiban néha – nyugtatta őt Mamuka. – Főleg, ha nem iszik már korán reggel.

– Az meg ritka – nevette el magát Papuka, majd hátrament, és a fásszín alól hasábokat szedett elő, átcipelte őket a füstölő ajtajához. Mamuka csak nézte az udvaron állva, a kocsi csomagtartójának támaszkodva. – Begyújtod ma? – kérdezte kis idő múlva.

– A piacon láttam friss kolbászt, lángoltat – nyögte Papuka, ahogy lehajolt. – Bemegyek, veszek. És délután megfüstölöm. Te is szereted az ízét.

– Jó a levesbe is – bólogatott Mamuka, és megnyalta az ajkát. – Holnap akkor savanyú kumpér leves lesz.

– Az jó – biccentett Papuka, de nem is figyelt.

– Hozol a Fiúnak lángost? – fordult vissza befelé ment Mamuka.

– Hozok, ha kér – válaszolt Papuka. – De kérdezd meg azér. Nemsokára indulok, ilyenkor pénteken délben még nincs olyan bolond nagy forgalom.

Mamuka bement a házba, kinyitott az előszobában brummogó hűtő ajtaját, hogy megnézze, mit kellene hozatni még Papukával. Uborkalé és citrom szaga csapta meg orrát. A hűtőben volt még egy kis hús és kefír, mert az utóbbi időben Papuka rászokott a reggeli kefírre. A konyhába ment, és egy ingyenes hirdetési újság láblécére reszkető betűivel felírta a dolgokat, aztán csak ült, és hallgatta a falióra tikktakkolását, mely mindig forró, nyugodt nyári délutánokat idézett benne, meg azokat a délelőttöket, mikor a Fiú még a konyhaasztal lábai közt játszott az autóival, míg ő főzött.

Végül nyögve felállt, letörölte egy ronggyal a konyhapultról a reggeli morzsáit, a hálószobájukba ment, és a Fiú egy bő, kiselejtezett pulóverét húzta otthonkájára. Május ellenére hideg volt a házban. A pulóverből még mindig érződött a Fiú férfias parfümjének illata. Óvatosan fellépdelt a lépcsőn a fordulóig, és onnan leste a Fiú szobájának ajtaját. Fél percig is állt a derengő félhomályban, majd fölment teljesen, a kilincshez nyúlt, lenyomta, és óvatosan, mert nyikorgott – pedig hányszor kérte Papukát, olajozza meg –, résnyire nyitotta az ajtót. Az elhúzott sötétítő miatt félhomály volt a szobában. Félhomály és rend.  A Fiú mindig rendet tartott, mániákusan, kisgyerek kora óta rendbe rakott mindent maga körül. Nem véletlenül tanult programozónak az egyetemen.

– Kérsz lángost, kisfiam? – kérdezte Mamuka az ágyban fekvő alaktól. Sötét, masszív tömb volt a Fiú, mert nagydarab, erős testű férfi vált az ő nyúlánk kiskamaszából, de Mamuka így is szerette, a súlya, a merevsége, a lassúsága ellenére. A szíve mélyén tudta, hogy hamisan tekinti megfontoltságnak fia nehézkesség, ami igazából döntésképtelenség volt – de arra is büszke volt, hogy a Fiú pokolian kitartott valami mellett, ha már meghozta döntését. Legutóbb például a Londonba való költözés kapcsán.

– Kérsz? – kérdezte ismét halkan, de a Fiú nem válaszolt, ezért Mamuka becsukta a szobája ajtaját, és visszament a fölszintre.

Papuka már az előszobai tükör előtt készülődött. Drapp színű nadrágjához barna cipőt vett, és egy kék széldzsekit húzott.

– Nincs egy másik kabátod? – kérdezte Mamuka zsémbesen, miközben odaadta neki a nejlonszatyrokat. – Ez már olyan nem neked való.

– Jó lesz ez – morogta Papuka. – Megszoktam. Na, kér lángost?

– Még aludt, de hozzá neki, biztos kér – válaszolt Mamuka. A konyhaasztalról elvette, és átnyújtotta a cetlit. – Ezeket vegyél még. Ha van szép erőspaprika, azt is. De csak tényleg erőset.

– Mindegyik azt mondja, hogy erős. Aztán itthon derül csak ki hogy nem – vont vállat Papuka. – Tej kell?

– Még van a hűtőben – válaszolt Mamuka fáradtan. – Van húszasod a kocsiba?

Papuka megzörgette zsebét, majd elő is halászta a pénzérméket, és a nagy, vörös, kopott bőrű tenyerén tologatta őket. – Van – mondta.

– Akkor menjél, isten hírével – biztatta őt Mamuka nem túl kedvesen, majd ő is kicsoszogott a papucsában, kinyitotta a kaput, széttárta a szárnyakat, és míg Papuka kiállt az öreg, de megbízható autóval, a szemközti ház ablakait leste, de nem látott se fényt, se mozgást.

– Csukd be a kaput – szólt rá a kocsiból torzított hangján Papuka. – A bejárati ajtót is, kulccsal. – Mamuka legyintett, hogy jó, jó, majd nézte, ahogy elhajt, aztán tekintete ismét a néma házra siklott.

– Csak megnézem – mondta inkább magának, és körbepillantott, hogy az pletykás Irma kint van-e, de az utca üres volt, végül átslattyogott a kapuhoz, lenyomta a kilincset, és benyitott az udvarba.

– A kukáját rég ürítette – morogta, míg elment a tömött kuka mellett. Tudta a szomszédasszonyról, hogy milyen nagyra tartja magát, mivel festő volt az üveggyárban hajdan, ezért is volt köztük mindig egy kicsit feszült a viszony, hisz Mamuka csak egy ügyintéző volt a társadalombiztosításnál, igaz Papuka gyártásvezetőként ment nyugdíjba a gyárból. Nem is nagyon érintkeztek, eltekintve a köszönéstől meg pár udvarias mondattól az utcán. Megállt az ajtó előtt, majd bekopogott. – Szomszédasszony – szólt is rekedten, aztán fülét az ajtó fájára tapasztotta, és hallgatódzott. Semmi zaj nem jött ki a házból. Elégedetlenül hátrált, közben a lefüggönyözött ablakokat nézte, és ekkor megcsapta a kukából kibodorodó dögszag.

– Miket rak ez ide? – morogta, és már nyúlt a kuka teteje felé, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. – Mégse fogok más szemetében turkálni – jelentette ki, aztán kiment az udvarról, és visszatért a saját udvarára. Felsöpörte a járdát, meglocsolta a virágokat, kitépett pár gyomot az ágyásokból, végül csak állt az udvar közepén, és a füstölőt, a kis fészert bámulta.

Óvatosan odasettenkedett, és résnyire nyitotta az ajtaját. Ez a Papuka birodalma volt, nyugdíjazása után kapott rá, akkor építette, és egészen ügyesen kitanulta a csínját-bínját, most már volt kollégák, rokonok is hoztak neki húst, hogy füstölje meg. A szűk kis szoba mennyezetén farudak rengetege sárgállott, és kormos hússzag jött Mamuka fel, akit hirtelen elkapott a hányinger, mert eszébe jutott, bevillant neki egy kép, egy nagydarab, fehér hús, ami.

Elnyomta magában az emléket.

Visszament a házba, majd leült a konyhában, és átlapozta az akciós újságot, melynek első oldaláról letépte a cetlit. Néha fel-felmordult: – Na, ez tényleg olcsó – vagy – Kinek kell ilyen – majd amikor végzett, a nagyszoba kihűlt kandallójához vitte az újságot, gombóccá gyűrte, és berakta a tűztérbe.

A nagyszobára is ráfért volna már egy alapos takarítás. A plüss ülőgarnitúra kopott zöldje csúnyácskának tetszett a kegyetlen délelőtti fényben, barna elemes szekrényükre mintha vékony por szitált volna. A falióra fél tizenegyet mutatott. Ideje volt felébreszteni a Fiút, hisz mindjárt megjön a lángos.

Ismét felóvakodott a lépcsőn, majd határozott mozdulattal lenyomta a kilincset.

Hűvös volt a szobában, és nehéz, sűrű szag. Mamuka végigsimította a kis asztalon hagyott ódon számítógép billentyűzetén, ezredszer is megbámulta a popegyüttes poszterét az asztal felett, majd szórakozottan megszámolta a játékautókat az üveges szekrényben. Mind megvolt.

– Ideje felébredni – szólt lágyan, de rekedten, és közben erélyesen elhúzta a sötétítő függönyt, kinyitotta az ablakot. Az éjjel esett eső hűvöse jött be a helyiségbe. Az ágyhoz lépett, a Fiú fölé hajolt: – Kincsem – súgta neki, a testnek, amit gyerekkorában annyit tartott az ölében, és belé nyilallt, milyen jó érzés volt, amikor az a kis csomag hozzá bújt, a nyakába kapaszkodott. Milyen más most.

– Ébresztő.

Várt és várt, de persze nem történt semmi, csak az, hogy Irma megtörte a csendet.

– Évikém, mi ez? – nyögte vagy inkább rebegte az ajtóból. Ott állt a Fiú szobájának ajtajában, kezében az izzó dobozával. Mamukába beléhasított a felismerés, hogy hosszú ideje először elfelejtette becsukni a kaput, és az ajtót, a bejárati ajtót, pedig Papuka még direkt rá is szólt. És aztán jött a düh, hogy Irma hogy képzeli ezt, sose jött be hívatlanul hozzájuk, most meg egészen idáig jutott. Aztán, mikor megpillantotta a szomszédasszony arcán elömlő döbbent felismerést, már nem maradt benne más, csak üresség.

Visszafordult az ágy felé, és most úgy látta Fiút, ahogy a másik, egy derékig betakart, ébenfekete, kőkemény, merev, szikkadt szoborrá füstölt testnek, a fekete fejen, a homlokon azzal a szörnyű sebbel, ami akkor keletkezett, mikor a konyhaszekrénynek esett, mikor Papukával veszekedtek, azon az utolsó estén tavaly ősszel, mikor bejelentette, hogy megvette a repülőjegyet.

– Mi ez az ágyban, Évi? – kérdezte ismét Irma, majd összefüggéstelenül motyogott valamit, és kábán felemelte az izzót. – Visszahoztam, mert ez se jó.

Mamuka nem válaszolt, csak nézte a testet az ágyba, az ő egykori gyönyörű, hatalmas fiát, aki el akarta hagyni őket, elmenni a világba – de örökre itt ragadt a szobájában.

És ez így volt jó.

vége   

 

Stixszel és egy ikonikus helyszínnel folytatódik. A tehetségtelen költő karaktere a kisvárosokban ragadt magyar értelmiség allegóriája. A Vízválasztó pedig egy valóban létező hely - lásd a képet -, és nagyon összetett érzéseket kelt bennem a mai napig. Egyrészt szeretek minden vizet, tavat, folyót, bányatavat  - ha lehet, belemegyek bármelyikbe, és úszom, míg a tüdőm bírja. Ám itt soha nem úsznék, és valóban olyan hely, ahogy a történetben leírtam, és benne van a késő Kádár-rendszer, a korai kilencvenes évek nyomorúsága: hulladékfából és bádogból összetákolt horgásztanyák, régi, rossz autók, fanatikus, mogorva horgászok, döglött halak, mohás, otromba betonelemek - valamiért nagyon lehangoló az összkép, ha ott vagy. Hétvégi bográcsozás, Kőbányai, Szofi, Jó ebédhez szól a nóta. A gyárból eredő barátságok, a szakik, a "mindent magunknak megszerelünk" hozzáállás, a toldozott-foldozott dolgok, a műhelyből hazalopott dolgok, az újrahasznosított eszközök, a szárítóra kiteregetett műanyag zacskók világa.

Persze ez a történet nem a Vízválasztóról szól. Hanem egy nagyon furcsa gyerekről. 

 

Három nővér

 

Hárman voltak: a folyton izgő-mozgó kiskukac, a nyolcéves Anna, Stella a nagylány, aki tizenhét múlt és a középső, akihez Stixet szerződtették, Mariann, a hatodikos. Nem ment neki a magyar, és Stix apját ismerte a nővérek apja, és tudták róla, hogy azon a nyáron vették fel a tanárképzőbe magyar-orosz szakra, szóval adta magát, hogy korrepetálja a gyereket pár alakalommal.

Stixnek persze nem fűlött a foga hozzá, akkoriban, azon a nyáron kezdte el komolyabban feldolgozni Sweedenborgot (noha szíve mélyén tudta, sose fog túljutni a „Menny és Pokol” első ötven oldalán), és miközben a városi könyvtárban jegyzetelgetett, titokban egy idősödő, vörös könyvtárosnőt lesett, aki folyton túl rövid szoknyában mászkált a polcok közt…de az apai kérésnek ebben a korban nehéz ellenállni. Pénzt nem kapott a korrepetálásért, csak ígéretet, hogy fizetik a jogsiját augusztusban.

Stix akkoriban magas, vékony, pattanásos fiatalember volt, haját megnövesztette, és hiúsági okokból nem hordta szemüvegét, amitől folyton hunyorogott. Volt benne valami esetlen felsőbbrendűség tudat, talán azért, mert nagyrészt már mindent elolvasott, amit el kell olvasni, vagy azért, mert azt gondolta, hogy előbb-utóbb az írásaiból fog megélni.

Nehezen barátkozott, de a lányokkal könnyen megtalálta a hangot. Az első reggelen is, mikor kiment hozzájuk a Vízválasztóhoz a kemping kerékpárjával, már a part menti házacskához vezető ösvényen félórás beszélgetésbe elegyedett Stellával. Azonnal tudta, esélye sincs a lánynál – olyan csaj volt, akit Stix magában csak „nagyvilági”-nak nevezett, akinek a barátja nyugati autóval jár, és aki Pestre szokott járni vásárolni a Levi’s boltba, hogy után megegyen egy sajtburgert a Váci utcában. Szőke haját hátrafogta sétálómagnójának fülhallgatója, combhajlatig levágott farmert, hófehér pólót viselt, így ment a közeli kisboltba, és olyan hercegnői módon, de mégis közvetlenül és kedvesen kezelte a lángoló arcú fiút, hogy az mindenhova nézett, csak a pólót feszítő melleire nem.

– A húgaim még alszanak – mutatott a házacska felé Stella, mely a tó partján kuporgott, mint egy ugrásra kész kutya. – De verd fel őket nyugodtan. Vagy legalábbis Mariannt. – Leállította a zenét a walkmanben, és imádnivaló homlokráncolással hozzátette: – Annát jobb békén hagyni. 

Stix ekkor még nem értette ezt a mondatot, később pedig azt kívánta, bárcsak sosem jött volna rá az értelmére.

– Nem akarok zavargálni, megvárom, míg felébrednek maguktól – vont vállat.

– Ahogy gondolod, de akkor itt szobrozhatsz délig – válaszolt a lány isteni, csengő kacagással, majd bekapcsolta a derekán csillogó walkmant és a „Voyage, voyage” című francai popszám dallamira ellibegett. Stix sokáig nézet utána vágyakozva, aztán sóhajtva a ház deszkastégjére telepedett, és elővette az anyja táskájából csórt cigit.

A Vízválasztó egy, a Város határban, a hegyek ölelésében létrehozott mesterséges víztározó volt. Régebben a gyári munkásoknak osztottak a partján kis telekparcellákat, a tóba pedig pontyot telepíttetek. Utóbbiból élt még néhány, a munkások pedig nyugdíjba mentek, és kiköltöztek ide, miután a gyárat kezdték leépíteni. Körben, mindenhol ütött-kopott, innen-onnan összefusizott anyagokból tákolt házacskák sorakoztak egymás mellett. A nővérek lakrészét balról a tavat körülölelő gyalogút, a másik oldalon pedig egy áthatolhatatlan bozót határolta. Majd mindegyik házhoz kis horgászstég is tartozott. A tó felső végénél, a bekötőútnál, ahol Stix a biciklijét hagyta, viharvert táblán hirdetmények, cikkek, figyelmeztetések és egy napszítta térkép segített az idekeveredőnek. Szemben, az autóút felőli oldalon padok barnállottak, most, a korai órán az egyiken egy idős férfi cigarettázott, pecabotja lábánál bólogatott.

Stix régebben is lejárt ide biciklivel, ha nagy meleg volt, sőt, rémlett neki, egyszer még Stellát is megbámulta napozás közben, de sosem ment bele a vízbe, noha a fürdést tiltó táblákat már rég eltüzelte valaki. A zöld, áthatolhatatlan vízre nézve inkább csak sejtette, mint tudta, hogy nagyon mély lehet, és hogy lent hínár és hideg várná, ha fejest ugrana belé. Egyébként sem volt jó úszó.

Miután meggyújtotta a cigarettát, és próbált nem köhögni tőle, elővette jegyzetfüzetét, tollát, és igyekezett befejezni a tegnap elkezdett verset. Fordítás volt, Baudelaire „A dög” című művének újraköltése.

– Épp kapóra jössz – mosolyodott el, ahogy lenézett a vízre, és észrevette a stég mellett ringatódzó haltetemet. Hasával oldalt fordulva a ponty olyan volt, mintha napozna.

– Olyan, mintha aludna, nem? – kérdezte mögötte egy lányhang.

Megfordulva egy barna hajú, nyolc év körüli kislányt pillantott meg.

– Te vagy…Anna, ugye? – találgatott Stix.

– Kérdeztem valamit – jött a válasz, ellentmondáshoz nem szokott tónusban. A gyereken fehér pizsama volt, jobb kezében egy játékmackót tartott. Ledobta a földre, közelebb jött, majd megállt Stix felett. Kényelmetlen, kutató tekintettel bámult le rá. – Anyukád tudja, hogy dohányzol? – kérdezte szigorúan.

– Talán igen, talán nem – vont vállat Stix.

– Csak mert Stella is szokott, és megegyeztünk, nem köpöm be, de akkor vesz nekem Fülest. Az egy rejtvényújság.

– Tudom, mi az a Füles – válaszolt Stix óvatosan, miközben a cigi végéről a tóba kaparta a parazsat hosszú körme hegyével. – Szeretem benne a képregényeket. – A megfeketedett szálat jegyzetfüzete lapjai közé rejtette.

– Én is – mosolyodott el Anna, majd ismét a halra siklott tekintete. – Nagyon nem akart megdögleni. De most még friss.

– Nem hiszem, hogy fogyasztható – csóválta a fejét Stix. A kislány lefeküdt a stégre, lehasalt, majd kezét kinyújtva próbálta elérni a halat. – Nem…úgy...értem – szuszogta erőlködve. Hirtelen feltérdelt, majd megbökte a fiú vállát. – Segíts, vedd ki nekem.

– Eszemben sincs ahhoz a döghöz hozzáérni – rázta fejét Stix, és még arrébb is csúszott.

Anna esdeklő arcot vágott, kéz kezét imához kulcsolta – Kérlek, szépen kérlek, nagyon szomorú az a halacska, mert még nem jött el az ideje, még szeretne egy kicsit úszkálni, és élni, és növekedni.

Stix csak bámult rá és próbálta kitalálni, hogy bolond vagy színészkedik. Végül arra jutott, hogy csak gyerek – félretolta a lányt, és lehasalt a deszkákra. A hal tapintása hideg és nyálkás volt. Először ki is csúszott ujjai közül, de aztán alátolta tenyerét, és emelve, dobva a stégre tudta lapátolni.

– Tessék, most örülsz? – kérdezte, kezét a stég fájába maszatolva.

Anna örült. Odahajolt a halhoz, egészen közel, pisze orrát az élettelen, opálos szemekhez dugva. – Még van benne akarat, érzed? – kérdezte halkan Stixet. A fiú elbűvölve figyelte, szinte levegőt se vett: – Mit csinálsz? – kérdezte rekedten, de a kislány már nem válaszolt. Ajkai a hal eltátott, mozdulatlan szájához értek. Kilélegezett. Aztán lassan eltávolodott. És akkor a hal meglegyintette farokuszonyát, majd ívben begörbítette testét, és ficánkolni kezdett, ide-oda csapkodva magát. Anna diadalittasan nézett Stixre. – Látod? – kérdezte. – Visszatért belé, sikerült. Gyerünk, söpörjük a vízbe.

Stix nem tudott moccanni sem, csak ült a stégen, érezte, ahogy a nap arcába süt a szemközti hegy fái közül, és nézte, hogy Anna barna lábfeje a deszkákon terelgeti a csapkodó halt, mígnem egy utolsó passzal a zöldesfehér test eltűnt a vízben.

– Ezt hogy csináltad? – kérdezte Stix végül, de ezzel még nem volt vége. Anna a stég szélére állt, olyannyira a szélére, hogy a fiú inkább kinyúlt, megfogta a lábát. A kislány lenézett rá. – Nézd csak, most már engedelmeskedik.

Csettintett egyet, mire a hal feje megjelent a víz felszínén. Csillogó gombszemével bámulta Annát, miközben mozdulatlanul egy helyben lebegett. – Visszaadtam az életét, ezért örökre a szolgám marad. Hát nem jó? – Anna nevetése olyan volt, mint Stelláé, körüllengte Stixet, végigpattogott a víz színén, egészen a szemközt szunyókáló horgászig. – Menj! – parancsolta a gyerek újabb csettintéssel, és a hal lebukott a víz alá.

– De, nagyszerű – nyögte Stix, és ekkor újabb álmos hang csendült mögöttük: – Mit csináltok itt?

A házacska ajtajában egy szőkésbarna lány állt, Anna idősebb, csúnyább kiadása. – Te vagy a tanár, ugye? – kérdezte szemét dörgölve, mire Stix bólintott, felállt. Még mindig az előbbi jelenet járt a fejében, ezért csak sokára szólalt meg: – Mosakodj meg, és egyél valamit. Aztán kezdhetjük – mondta. Anna közben észrevette a közeledő Stellát, és eléje szaladt. Stix nézte őket, és érezte, hogy a fejét valami sötét, kellemetlen bizsergés kezdi kitölteni, ami nem múlt el a tanítás végéig.

Mariann nem volt buta lány, csak egy kissé körülményes. Mindent alaposan, háromszor átgondolt, de még így is folyton bizonytalan volt a toldalékolásban. Bent ültek, a ház apró ebédlőasztalánál. Stix félig a lányra, félig a stégen babázó Annára figyelt, olykor pedig a konyhasarokban mosogató Stellát bámulta. Mikor végeztek, kiment a stégre, leült Anna mellé, és elővette a félig szítt cigarettát.

– Mi volt ez az előbb? – kérdezte csöndben, rekedten, miközben meggyújtotta a szálat.

– Semmi. Csak életre keltettem – vont vállat a kislány. – Már régóta meg tudom csinálni. De csak azzal, ami ebben van – körbemutatott, mozdulata átfogta a tavat.

– A vízben? – értetlenkedett Stix.

– Igen – bólintott Anna, és egymás mellé rendezett két ütött-kopott mackót. – És csak ha friss. Volt egy macska…valaki elütötte – állával a műút felé intett. – És bedobta a vízbe. Azzal már nem ment. Szerintem már egy napja is a vízben lehetett, mert elég büdös volt.

Stix mérlegelte a hallottakat, majd eszébe jutott még valami: – És hogyan engedelmeskednek aztán? Hogy csinálod?

Anna eltöprengett, homlokát ráncolva kereste a megfelelő kifejezéseket, közben ujjaival malmozott ölében: – Olyan, mintha érzeném, mit akarnak. És tudnám őket ösztökélni – mondta óvatosan. – Hálásak. És boldogok, hogy ismét élnek. És ezért bármire hajlandóak. Azt hiszem, egy idő után elfelejtik, bár ez változó, nézd csak. – A bozótos vízbe lógó ágai felé mutatott. Stix rövid ideig erőltette a szemét, aztán észrevette a hal fényes fejét. Feléjük fordult, mintha fürkészte volna őket. Ahogy a fiú moccant, hogy jobban lássa, hirtelen lebukott a víz alá.

Stix felállt, órájára pillantott. Mennie kellett, mert kinyitott a könyvtár. – Tud erről más is? – kérdezte még a lánytól. Anna már épp válaszolni akart, de ekkor kilépett a házból Stella.

– Reggelizünk. Nem tartasz velünk? – kérdezte a fiútól. Stix szabadkozva elköszönt. Ahogy az ösvényen visszafordult, megkapta a választ Annától. A kislány ott állt a ház ajtajában, mutatóujját szája elé téve, szigorú, durcás arccal figyelte Stixet.

Úgy volt, hogy heti három alkalommal megy a Vízválasztóhoz, öt héten át. Ám rögtön a másodikat kihagyta egy egész napos eső miatt. Végül pénteken jutott ki, mikor már kora reggel rekkenő meleget sugárzott az ég. A faház tetején szinte dobolt a nap fénye, Stix, halántékán minduntalan megindult egy verejtékcsepp, amíg a füzetben karmolászó Mariann feje búbját leste.

– Elegem van, megsülök idebenn – fakadt ki a kislány, pedig ő fürdőruhában volt. – Gyere, ússzunk egyet! – Azzal felpattant, és kiszaladt. Stella a nyugágyból szólt rá: – Mariann, várj! – de elkésett, Stix, hallotta a test csobbanását. Aztán semmi.

– Mariann? – hallotta Stella előbb meglepett majd – Mariann! – ijedt kiáltást. Stix felállt, de még nem fordult meg, az ajtónyílásnak háttal állt, úgy fülelte, hogy a kislány felbukkanjon a felszínre. Ám szíve mélyén tudta, hogy nem fog, mert idebenn, a házban túl meleg volt, a minapi eső pedig eléggé lehűtötte a vizet, és odalenn, a mélyben ki tudja milyen hideg áramlatok örvénylettek. Semmi kedve nem volt kimenni, és megpróbálni megmenteni, mert ahhoz nem volt elég jó úszó, és átfutott rajta az is, hogy ha megpróbálja, és nem sikerül, akkor a kislány halálát rá fogják kenni, őt fogják hibáztatni az eseményekért. Olyan volt, mintha látná a jövőt, de igazából csak a felnőttlét felelőssége és a kudarc lehetősége hatott rá bénítólag. – Mariann! – sikoltott most Stella, és erre a fiú megmozdult. Ahogy kiért, még látta eltűnni a lányt a vízben. Oldalt nézett – Anna sápadtan, elbűvölve figyelte a keletkező hullámokat. Fél perc telhetett el azóta, hogy Mariann azt mondta neki: „Elegem van”. Vagy talán egy perc. Stix öntudatlanul elkezdett magában számolni, egy, kettő, három, és közben a stég széléhez ment, tétován lehúzta pólóját.

– Menyire jó úszó a nővéred? – kérdezte Annát hátra se fordulva.

– Melyik? – kérdezett az vissza komoran.

– Mindkettő. Stella – hadarta Stix. Tizenhat, tizenhét.

– Stella jól úszik, de Mariann elég béna. Nem is szabad ugrálnunk a stégről, csak ha bent van a gumimatrac – magyarázta Anna, és ő is közelebb jött a vízhez, megállt a fiú mellett. Szemüket erőtetve keresték a zöld, sűrű szövedékben a mozgás jeleit.

– Be kellene ugranom – motyogta Stix öntudatlanul.

– Várd meg, míg feljön a nővérem. Ha nem jön fel – akkor kell beugranod! – jött a józan válasz a derekától. Lenézett a kislányra. Negyvenhat, negyvenhét. Anna tekintete feketén csillogott, arca merev maradt. Stix megrázta fejét, elhatározta, hatvannál beugrik. Levette szandálját, és rövidnadrágját. Felötlött benne az idétlen gondolat, hogy milyen jó, hogy az új, nem lyukas alsónadrágját húzta fel ma reggel.

Körbenézett, de most egy horgász sem aszalódott a napon, sőt, közel-távol nem hallott emberi hangot, mióta kiérkezett. Hetven. Túlhaladta a percet, jutott eszébe, és kicsit hátralépett, hogy lendületet vegyen, de ekkor felbukkant Stella feje, majd csapkodó karjai, bal hóna alatt húzott valamit. – Segíts – hörögte, mire Stix lehajolt, letérdelt, és fogta, rángatta a felé tolt testet, majd óvatosan a deszkára emelte, mint egy döglött halat. Mariann szeme zárva volt, szájából és orrából víz csorgott, feje elcsuklott oldalra. – Lélegeztesd! – parancsolta Stella dühösen a fiúnak, míg kimászott. Stix óvatosan szétnyitotta a lány ajkait, majd rátapasztotta sajátját, közben jött egy bolond, megvadult gondolat, bárcsak Stella ugrott volna a vízbe, majd erőset fújt, látta, a kislány tüdeje megemelkedik. – Engedj! – a nővér félrelökte őt, oly erősen, hogy könyökére esett, onnan nézte, ahogy Stella összekulcsolt kezével rugózik Mariann mellkasán, aztán ismét a szájába fúj, aztán ismét a mellkas. Stix kettőszázötvennél szólt neki, hogy átveszi, de ekkor Stella már sírt, arcáról Mariann homlokára csöppent egy könnycsepp, és Stix azt remélte, mint a mesében a varázslat, ez végre életre kelti a kislányt, de ez a valóság volt. – Hallod? Átveszem – kérte ismét erőtlenül.

– Fölösleges. Meghalt – jött mögülük Anna hangja, hidegen, fölényesen, mire mindketten odafordultak felé, Stella még a mellkas pumpálását is abbahagyta. – Ne mondj ilyet a nővéredről! – kiáltott rá hisztérikusan. Anna megvonta vállát. – Pedig így van. Nagyon régóta nem lélegzik – konstatálta, majd leguggolt a másik oldalról Mariann fejéhez. – De azt hiszem, én még tudok segíteni. – Azzal lehajolt, és gyengéden a testvére szájába fújt. Mikor eltávolodott, mind mozdulatlanná dermedtek, mint egy furcsa csoportkép, csak Stix agyában kattogott tovább a másodpercmutató. Háromszázötvennél Mariann szeme megrebbent, aztán teste összerándult, majd köhögésbe, sípoló, harákoló fuldoklásban tört ki. – Hála istennek! – sóhajtott Stella, és átölelte a kislányt. – Minden rendben lesz, minden – simogatta fejét, és közben Annára pislantott, és Stix később sem, sőt, soha, egész életében nem tudta megfogalmazni, mi volt ebben a pillantásban. – Hozz egy törülközőt – utasította, mire Anna eltűnt a házban.

– Láttad ezt? – kérdezte Stix.

– Igen, a kis vakarcs istent játszik – csóválta fejét a nagyobb lány, és oldalt fordította Mariannt, hogy a víz jobban kijöjjön belőle. – Szerencse, hogy a lélegeztetés..

– Nem a lélegeztetés volt – vágta el Stix a mondatot. – Anna volt.

– Mi voltam én? – lépett ki a küszöbön a kislány, de Stella szeme Stixre villant, aki inkább nem folytatta a témát. – Rendben lesz – bökött fejével a lassan felülő Mariannra. – Ez a lényeg – szögezte le a legidősebb testvér.

– Hol vagyok? – kérdezte rekedten Mariann, és csodálkozva körbenézett. Szeme megakadt Annán. – Testvérem! – kiáltotta, majd térden odacsúszott Anna elé, aki esetlenül fogadta a hódolatot, hagyva, hogy átkarolja a lábát.

– Hé, nekem nem jár köszönet? – vicceskedett Stella, de hangja ijedten csengett. – Mariann, gyere, menjünk a házba, egy kicsit feküdj le. Hogy érzed magad?

– Szédülök – állt fel Mariann az unszolásra. – De azért jól vagyok.

Eltűntek a házban, és Stix magára maradt a legkisebbel. Lassan felhúzta rövidnadrágját, pólóját, közben szemmel tartotta Annát, aki a vizet bámulta.

– Figyelj, szerintem is lehet, hogy a lélegeztetés…– kezdte volna aztán, de a gyerek azonnal elvörösödött, és felcsattant. – Nem! Én csináltam, ha én nem vagyok, még mindig ott feküdne! – A deszkán sötétlő vízfoltra mutatott.

– Oké, tegyük fel, hogy te voltál. Nem mindegy? – kérdezte csöndesen Stix. – Nem az a lényeg, hogy Mariann jól van?

– De ő nem hisz nekem – vágta rá gyűlölködve a kislány. – Soha nem hisz nekem. Azt kívánom egyszer őt is… – elharapta a mondta végét, majd bement a házba. A küszöbön majdnem összeütközött Stellával.

– Csöndben légy, aludni akar – szólt rá a nagylány. Stix már a szandáljánál tartott.

– Köszönöm – jött oda hozzá Stella. Zavartan vizes haját babrálta. – Mindent.

– Ugyan, nem csináltam semmit – rázta fejét Stix. A lány pólója még mindig nedvesen tapadt testére, igyekezett másfelé nézni.

– Dehogynem, itt voltál, és…– Stella fújt egy nagyot, inkább dühösen, mint fáradtan, majd a napról besétált a ház árnyékába, és leroskadt a nyugágyba. – A jövő héten jössz? – kérdezte a fiútól.

– Igen, hétfőn – Stix megfordult, és indult volna, de hirtelen elszánta magát. – Nincs kedved szombaton bejönni a moziba? Valami jó…

– Nem – Stella gyorsan és kíméletlenül vágta el, kezét kissé maga elé tartva, mintha eltolná magától Stixet. – Ne haragudj, de…– nem fejezte be, a fiú pedig nem is volt rá kíváncsi.

– Oké, csak megpróbáltam – mondta, és intett a lánynak. Stella ekkor már lehunyta szemét, és befelé figyelt, valami belső hangra.

– Megkérhetlek valamire? – kérdezte hirtelen.

Stix várt.

– Ne beszélj erről senkinek, jó? – Stella rászegezte barnásszürke tekintetét, és Stix elveszett benne. Egészen eddig a pillanatig úgy gondolta, egyszer majd megírja a történteket, de most nagyon komolyan az mondta neki: – Természetesen.

Azon a hétvégén a nyár kitombolta magát. Stix a panellakás kisszobájában verejtékezve folyton Stellára gondolt, és írt a lányhoz legalább hét szonettet. Úgy gondolta, átadja őket a hétfői óra után, de végül otthon hagyta a lapokat, mert tudta, versek ide vagy oda, nincs esélye egy ilyen nagyvilági csajnál.

Hétfő reggelre beborult, és bár a hőség nem csökkent, friss esőszagot hozott a szél észak felől. Stix a szokásos helyen hagyta a biciklit, és becaplatott a kis gyalogúton a házikóig. Minden csöndes és mozdulatlan volt, csak a tó fodrozódott dühösen a széltől.

– Hahó! – szólt bele a rezgő vízszagba Stix, mire Anna lépett ki a küszöbön.

– Szia – köszönt komoran. – Mariann visszament a városba. Azt hittem, szóltak neked.

– Nem. Nem szólt senki – rázta fejét Stix, és törökülésbe a deszkákra telepedett. – Valami baja van?

– Nem. Csak már nem szereti a vizet.

– Nem csodálom – nyugtázta Stix. Előkotorta táskájából a lopott cigit, és meggyújtotta. – És a másik nővéred? – kérdezte. Igyekezett palástolni izgalmát, de hangja megremegett.

– Stella? A házban van – Anna leült mellé, a cigarettára pillantott. – Adsz egy slukkot?

– Neeem! – döbbent meg Stix. – Isten ments.

A kislány várakozóan, nyugodtan nézett rá, tekintete kényelmetlen volt, túlságosan magabiztos.

– Most már Stella is elhiszi, hogy én segítettem Mariannon – jelentet ki hirtelen, majd felállt, a ház oldalához ment, benyúlt a deszkák közé, és egy csomag Sopianet vett elő. – Stella dugicigije. Ha már nem adsz a sajátodból.

– Nem hiszem, hogy neked…– kezdte Stix, de a kislány már ki is vett egy szálat, és egy apró kis öngyújtót a csomagból, amivel meggyújtotta a cigarettát. Mélyen leszívta füstöt, mint aki tíz éve dohányzik. – Isteni, nem? Az első cigaretta reggel olyan, mint egy jó baszás.

Stix köhögni kezdett, majd felpattant, és félig dühösen, félig nevetve kérdezte: – Honnan tudsz te ilyen mocskos szavakat?

– Stellától – vont vállat Anna. – Ő gondol folyton ilyesmire.

– És…– kezdte volna a fiú, de aztán megértette, mit mondott a kislány. Megindult a ház felé, félretolta Annát, majd belépett a konyhába. Egy kalapács hevert a padlón, belerúgott, ahogy a lépcső felé ment.

– Te vagy az, Anna? – hallotta fentről Stella erőtlen hangját.

– Nem. Én – szólt Stix, és felrobogott a pár lépcsőfokon. A házacska szűkös emeletén csak két ágy és egy kis éjjeliszekrény volt. Stella a jobb oldali ágyon feküdt bikiniben, fején a fülhallgató, de nem zümmögött benne zene. Elnyúlt, sápadtan, mereven, mint egy márványszobor, és a mennyezetet bámulta. Stix megállt felette, és mélyet szívott a cigarettából. – Stella, mi történt? – kérdezte a lánytól. Az végre rápillantott, arcán a felismerés a bosszúsággal keveredett. – Semmi – mondta, és felült. – Mi történt volna?

Stix végignézett rajta, majd hátrált egy lépést. – Nem tetszik ez nekem – mondta, és valóban így érezte. Ez a merev, üres Stella nem az volt, akit itt hagyott. – Hol van Mariann?

– Bevittem a városba. Anya munkahelyén lesz egy kicsit. Már nem szereti annyira a vizet – magyarázta gépiesen Stella. Hangjában fáradtság csengett. – Már én sem szeretem annyira ezt a vizet – tette hozzá magyarázólag. – Adsz egy szippantást?

– Nem – tagadta meg tőle is Stix, és még egy kicsit hátrált. – Mi van veled?

– Semmi – bizonygatta Stella, és most már felállt, szemközt a fiúval. Kihúzta magát, így arcuk egy magasságba került.

– Azt hiszem, el kellene mondanunk valakinek, hogy mit csinált Anna – jelentette ki Stix hirtelen, mire Stella összerándult, mint akit megütöttek, arca, ha lehet, még jobban elsápadt.

– Nem, egyáltalán nem kellene. Ez egy rossz ötlet. Nem tudhatja meg senki – hadarta, majd közelebb lépett a fiúhoz, kinyúlt, megfogta kezét. – Inkább gyere, ülj le egy kicsit az ágyamra. Tenyere puha simításától Stix cigarettája a padlóra esett, és a következő pillanatban már ott voltak egymáson, az ágyon. Érezte a lány izzadt, nedves testét maga alatt. Nagyon rideg és merev volt minden izom ebben a testben, de nem érdekelte, mert csak érinteni, birtokolni akarta. Arra gondolt, hogy most, végre most megtörténik, hogy nővel, és már a lent dohányzó, nagyon rémisztő nyolcéves sem zavarta. Felnyúlt, hátra, hogy kioldja a bikini kapcsát, közben hallotta, hogy Stella zihál, és ő is zihált, aztán a keze feljebb csúszott, a lány tarkójára. Egy nagy dudorra. Szinte lüktetett a keze alatt, mindjárt a koponya tövénél feszült, szilva nagyságú kinövéséként. Stix azonnal felugrott, és ismét hátrált, el az ágytól, a lánytól. – Mi van a fejeddel? – kérdezte riadtan. Stella csak feküdt mozdulatlanul, a bikini felső lecsúszott bal melléről. Sötét, nagyon sötét tekintettel méregette Stixet. – Mi a baj?

– Ez a baj – mutatott körbe Stix józanodva. – Te ezt soha nem csinálnád velem. – Bólintott, diadalmasan, míg érezte, odabenn egy kis hang könyörög, hogy hagyja abba, menjen vissza az ágyhoz, és…– Ez nem te vagy. Anna az, ugye?

Stella megrázkódott, majd hirtelen összerándult, harákolva, köpködve öklendezni kezdett. Kezével riadtan eltakarta mellét, arcára fájdalom ült ki, mint aki gyötrő álomból ébred. – Nem hittem neki, ezért megharagudott, megütött a kalapáccsal, majd a vízbe nyomta a fejem, míg…– megakadt, szeme üvegesen meredt maga elé, jobb kezét szája elé kapta. – Istenem!

Aztán hirtelen megint minden változott, arcán ismét közömbös, unott kifejezés ömlött el, hátradőlt, hagyta magáról teljesen lecsúszni a bikini felsőt, és hívogatóan intett Stix felé: – Na, mi lesz, nem jössz?

Stix menni akart, nagyon is oda akart menni hozzá, de tudta, hogy nem lehet. Később, egészen öregkoráig, míg ép volt az értelme, gyakran gondolt arra a pillanatra, arra a momentumra, ahol élete kettéágazott. Bár jó volt a fantáziája, mégse tudta elgondolni, mi lett volna, ha Stellát választja, csak sejtette, hogy valami elemésztő, fájdalmas és halálos módon vesztette volna el a szüzességét. Megrázta fejét, és bár minden érzékszerve ordított a csalódástól, hogy ezt teszi, lerobogott a lépcsőn, ki a stégre. Anna épp a vízbe dobta a cigarettáját.

– Mit csináltál? – förmedt rá Stix, de nem mert a közelébe menni.

– Én? Semmit – színlelte az értetlent a kislány. – Hisz én nem csinálok semmit, nem?

Stix bámult rá egy pillanatig, talán eszébe jutott a kalapács is a padlón. Aztán kifújta a levegőt, és fejét csóválva elhátrált, el a háztól, a víztől, de leginkább Annától.

A maradék órákat Mariann anyjának a munkahelyén, egy poros kis irodában tartották meg. Mariann jól haladt, később Stix azt hallotta, abban az évben ötöse lett magyarból. Stella, ha valahol összefutottak, simán átnézett rajta, később Stix inkább már nem is köszönt neki. Anna sorsát nem követte, vagyis inkább nem akart tudni róla semmit, de áttételesen, tíz évvel később az anyja említette. Azt mondta, hogy azt beszélik a városban, hogy Stella Németországban dolgozik, meztelenül táncol valami klubban, illetve más dolgokat is csinál. De jó nővér, mert állítólag az összes keresetét hazaadja Annának. Stix aki ekkor már a Város elátkozott és tehetségtelen költője volt, ezen nem csodálkozott.   

vége

Ez a történet pedig ennek a párja, elvarrása. Persze önmagában is megállja a helyét, sőt, a kettőnek egymáshoz csak egy motívumnyi köze van - de mégis, nagyon jó érzés volt összepakolni, egymáshoz igazítani a történetszálakat. Magát az alapszituációt - egy anyukát és lányát éjszakánként hatalmas farkas terrorizál - már régóta meg akartam írni, és persze tudtam, hogy mire fog kifutni. Az összes többi, a betegség, a testvér alakja, a vonaton kikerekedő kegytelen incidens, mind később épült hozzá. Fájdalmas történet, mert tudom, a valóságban, az életben soha nem így alakulnak a dolgok.  

 

A farkas

 

 

Ott kushadtak a konyha hideg, bogárszagú padlóján. A holdfény ezüst sávot vágott a sötétbe, ahogy betörte az ablakot, és közben a rácsok négyzethálóján lelassult, majd ártalmatlanul szétloccsant előttük. Néha, ahogy a farkas elment az ablak előtt, megtört ez az ezüst oszlop, és a kislány ilyenkor összerezzent. Nincs semmi baj, mondta az anyja, el fog menni, és megsimogatta az ölében fekvő gyerek fejét. De a farkas kitartó volt, nem ment el, sokáig nem ment el. Az ajtónak feszült, és próbálta benyomni. Nincs semmi baj, mondta az anya, egyre vékonyabb hangon, az ajtó kitart, apád ácsolta. A farkas körbeiramodott, a hátsó ablakhoz került, aztán csak lesett be rájuk. Nagy, sárga szeme világított az éjben. Nem láthat minket idelenn, nyugtatta az anya a kislányt.

 

– Kinyalnálak, hallod, de úgy, mint még senki – riasztotta fel a fiú hangja az emlékeiből. Eddig a haverjaival az ajtó melletti bokszban ült, sört ittak, nagyokat röhögtek. A lány észre se vette, mikor jött át hozzá. Kinézett a koszos ablakon – egy majdnem ismeretlen állomáson álltak. Belelüktetett a fájdalom a kezébe, amitől teljesen visszatért a valóságba. A síkságon vesztegelt a vonat, éjszaka volt, a hold kéken sütött le az állomáshoz tartozó kisvárosra. – Tényleg, jó lesz, hallod? – magyarázta a fiú lelkesen. Kicsit talán részeg is volt. A haverjai csöndben figyeltek, de a nevetés ott bujkált a torkukban. A lány a fiú arcába nézett. Az egy pillanatig állta csak a tekintetét, aztán elfordította a szemét. – Na, kijössz velem a vécébe? – motyogta kevésbé magabiztosan. – Amúgy mi történt a kezeddel?

 

A város szélén éltek, a hegyek alatt lévő utca utolsó házában. Omladozó, romos kis épület volt, tele bogarakkal, pinceszaggal és keserűséggel. A hegy, oldalában a temetővel, úgy tornyosult feléjük, mint egy haragvó óriás. A kislány sokszor kinézett a nappali hátsó ablakán, és leste, hogy lát-e valakit a kőkeresztek közt imbolyogni. Ebbe a régi temetőbe már nem temettek, ez már egy elhagyatott része volt a városnak, felette ott zöldellt az erdő. Az apja, ha jókedvében volt, elvitte a kislányt az erdőbe. Megmutogatta a gombalelő helyeket, az őzek nyomait a földben, ősszel bogyókat kóstoltatott vele. Ezeken a ritka közös túrákon a kislány boldog volt. Általában mindig az anyja foglalkozott vele, az apja mint egy felhők közt élő, ősi isten létezett csak. Ha hazajött a munkából, morgott valamit, aztán vette a kabátját, és már ment is valamerre, az erdőbe, a kocsmába vagy másodállásba, ácsolni a tetőt egy építkezésen. A kislány sokszor megkönnyebbült, amikor elment otthonról. De azokon az éjszakákon, mikor a farkas lejött az erdőből, olyankor jobb lett volna, ha velük van.

 

– Hagyj békén – mondta a fiúnak csöndesen, és megtapogatta a gézt a bal kézfején. Még fájt a seb, lüktetett, akár egy hevesen dobogó szív. A másik szúrósan nézett rá, és elfintorodott. – Kérlek szépen – tette hozzá a lány szinte engesztelően. A fiúnak barna, sötét bőre, olajos haja volt, és nagy, elnyíló, csodálkozó szeme. A fülében egy kis, ezüst fülbevaló villogott. Ahogy kinyitotta a száját, mindig megnyalta ajakait és barna, szuvas, elülső fogait. – Ne csináld már – kérlelte a lányt vicceskedve, elnyújtott hangon. – Tényleg jó lesz, hallod? Nincs pasid, ugye? – A lány nem válaszolt, ezt a másik igennek vette. – Szóval biztos, jó rég csinálták már veled. Én most tök ingyen lekezellek a vécében, mit szólsz, tényleg nem kell fizetned se. – A szomszéd bokszban ülő egyik srác nem bírta tovább, felnevetett. A fiú odafordult feléjük, intett neki, hogy minden oké, minden rendben megy. A lány érezte, hogy lassan elönti az undor, de mögötte ott terpeszkedett a düh is.

 

A farkas havonta egy-két alkalommal megtámadta őket. Az anyja már hozzászokott ehhez. Azt mondta, mikor a gyerekei megszülettek, akkor kezdődött. Biztos a gyerekszagra jött. A nagy, öreg, ősi farkas azelőtt ott ólálkodott a város feletti hegyen. Elpusztított mindent, amihez hozzáért. Az erdő volt a birodalma, de az ő szélső házukig még elmerészkedett. A kislány tudta, hogy a farkas nem tud bejönni a házban, mert az apukája megerősítette az ajtót, és rácsokat tett az ablakra. Mégis, azokon az éjjeleken, mikor meghallották a caplatását, a kaparászását, az üvöltést, mikor megostromolta a házat, és ők tehetetlenül kushadtak a konyha padlóján, úgy érezte, a rettegéstől hirtelen megöregszik, szinte húszévesnek képzelte magát. Hogy elterelje a figyelmét, próbálta megálmodni, mit fog csinálni húszévesen. Miközben az anyja teste ott remegett mögötte, ő egy távoli városba röpült, ahol egyetemen tanult, irodalmat, mert a könyveket szerette, sok barátja és barátnője volt, és volt egy nagy szerelme, akivel az egyetem után össze fog házasodni. De a farkas morgása, ez a vészjósló, gyomrot rezegtető hang minduntalan kizökkentette álmaiból. Ekkor, a puszta rettegéshez visszatérve eszébe jutott az apja. Hogy mi lenne vele, ha most jönne haza a kocsmából. Aztán eszébe jutott a bátyja, aki már nagyon rég elszökött a szüleitől, és senki nem tudta, hol él, mit csinál. Ha most jönne haza valahonnan vonattal, aztán a vasszagú állomásról gyalog, végigsétálva a girbe-gurba macskaöves utcájukon, és az ajtó előtt meglátná a nagy, éjsötét állatot…itt elvágta gondolatait.

 

– Csak most, csak neked. Akciós – magyarázta gúnyosan a fiú, és megragadta a lány térdét. – Látom, hogy te is akarod, csak szégyenlős vagy, mi? – A lány határozottan odanyúlt, és lefejtette a fiú kezét magáról. Erős, csontos ujjai voltak a fiúnak. – Kérlek, szépen kérlek, hagyj békén, jó? – mondta csöndesen, előrehajolva. A fiú arca így közel került az övéhez. A hold beezüstözte a lány arcának egyik felét, és szürke szemének is földöntúli csillogást ajándékozott. A fiú hátrahőkölt. – Miért nem akarod? – kérdezte aztán összeszedve magát, lassan kerekedő dühvel. – Nem teszik a pofám? A lány megrázta fejét, és bár még próbálkozott, a szíve mélyén tudta jól, ennek nem lesz jó vége. Ismerte a fiú hangjából kiérezhető sértett agresszivitást. Ez a fajta büszkeség a férfiakban a legelvetemültebb tettek eredője. – Nem erről van szó – mondta halkan. – Akkor fizessünk esetleg? – szólt oda a másik bokszból az egyik srác, mire mind felröhögtek. A vonat rándulva megindult, a lány kihasználta ezt, felállt. Körbenézett. A vagonban nem volt senki más, csak ők négyen. Megfogta a mellette lévő sporttáskát, hogy induljon, de a vele szemben ülő fiú megragadta a kezét. – Még nem végeztünk.

 

A kislány már alig emlékezett a bátyjára. Néha az anyja mutogatta neki a fényképeit, de a fiú arca semmit nem jelentett számára. Tudta, hogy erőszakos és vad volt, és hogy nem adta oda a játékait, és hogy ebédnél kenyérrel dobálta. Azt is tudta, hogy később, mikor idősebb lett, a szobájába húzódott és cigizett, ha épp nem az apjával veszekedett.  A lány úgy nézett a fiúra, mintha egy albérlő lenne. Soha nem érezte, hogy kettejük közt bármi rokoni kapcsolat lenne, mert a fiú soha nem mutatta ki a szeretetét. Az utolsó hónapokban furcsán, szánakozva méregette a lányt, aztán elkomorult, és már alig szólt hozzá. Később a lány arra gondolt, így akarta megkönnyíteni az elválást. Amikor lelépett, egy ködös, őszi hajnalon, a lány hallotta az ajtócsapódást. Egy szatyornyi ruhát vitt magával, és anyja dugipénzéből valamennyit. Búcsúlevelet nem írt, de mind tudták, miért ment el. Egy hónappal később a farkas betört a házukba.

 

– De, végeztünk – bólintott a lány, majd így folytatta: – Hagy mutassak valamit – és kiszabadította kezét, gyorsan kicipzárazta a táskát, és elővette a lapot. Feltartotta a fiú elé, bár előre tudta, hogy a sok szöveg meg fogja zavarni a másikat, és nem fogja végigolvasni. – Mi ez? – kérdezte a fiú gyanakodva. A másik bokszban lévő haverjai elhallgattak, ők is a lányt bámulták. – Egy orvosi dokumentum – bólintott a lány. – Arról, hogy AIDS-es vagyok. Látod? Ott van, hogy pozitív – mutatta, és érezte, a könnyei ismét elő akarnak törni, szeme sarkát kaparászták. – Még mindig szexelni akarsz velem? A kérdés jó pár másodpercig ott függött köztük. Olyan volt, mint az a pici idő, amikor elolvasta a másik fiú, a Fiú e-mailjét, hogy nála pozitív lett a teszt, és hogy a lánynak is kell mennie egy tesztet csináltatni. A lány, már ott, a kollégiumi szobájában tudta, hogy igen, ő is beteg. – Baszódj meg – mondta ez a fiú haragosan, felállt, és akarattal meg is lökte közben a lányt, aki lehuppant a helyére. A fiú visszament a haverjaihoz, akik röhögve mondtak neki valamit, mire ő szitkozódni kezdett, és leült köréjük. Sörösüveg kupakja szisszent, a lány pedig elrakta a papírt, és nem nézett feléjük. Nem akarta hergelni őket. Helyette kinézett a holdsütötte síkságra.

 

Soha ne nézz a szemébe. Akkor nem jön be. Mindig ezt tanácsolata neki az anyja napközben a farkasról. A kislány sokszor kérdezett az állatról, főképp reggel, egy-egy kimerítő éjszakai támadás után, mikor kábán ültek a konyhaasztalnál. A kislány megkérdezte, miért nincs itthon az apja, hogy megvédje őket, miért csak őket zaklatja a farkas, és mi lesz, ha egyszer betöri az ajtót. Az anyja néha nem is válaszolt ezekre a kérdésekre, máskor csak motyogott valamit a fogai közt, és közben haját kurkászta. Nagy néha megeredt a nyelve, és elmondta, hogy szerinte átok ül a családjukon, ezért van az, hogy csak őket sújtja ez a szörnyűség. De arra mindig ügyelt, hogy megeskesse a kislányt, hogy senkinek nem beszél a farkasról. Soha, semmilyen körülmények közt. Azt mondta, akkor elvinnék a gyerekvédelmisek. Elszakítanák tőle, és egy idegen, gonosz családhoz kerülne, ahol kenyéren és vízen kívül nem kapa mást, és a mostohatestvérei gonoszabbak lennének még a farkasnál is. A kislány megígérte, hogy nem beszél a farkasról senkinek. Nagyon szerette az ő bolond édesanyját.

 

Tudta, hogy ezzel nincs vége. Kiszagolta a levegőből. Az izzadtságuk illata halált hordozott. Aztán, pár perc múlva elkezdtek pusmogni. És egyszer csak a fiú, aki próbálkozott, fel is csattant. – Dobjuk ki! – mire a másik csitította. Szúrós szag terjengett felőlük, valahonnan pálinkásüveg került elő, most azt itták. A lány megpróbálta lehúzni az ablakot, de be volt ragadva. – Én nem utazok egy ilyennel egy vonaton, hallod? – hőbörgött a hoppon maradt fiú. A lány úgy tett, mint aki nem hallja. Igazából rettegett attól, ami rá várt. Tennie kellett volna valamit, felállni, fogni a táskáját, és átmenni egy másik vagonba, ahol más emberek ülnek, savanyú szagú öregasszonyok, szemüveges hivatalnokok vagy kisgyerekes, kerek képű anyák. De ledermedt, mozdulatlanul, bénán várta, hogy beteljesedjen sorsa. Olyan volt, mint az anyja annak idején, a házban, éjszaka, miközben a farkas odakinn ólálkodott.

 

Azon az estén későn jött a farkas. Vacsora után volt, lefekvéshez készülődtek, amikor tompa puffanást hallottak a bejárati ajtó felől. Mintha valaki baltával a fába vágott volna. Az anyja magához ölelte a kislányt, érezték egymás remegését. Kitart az ajtó, apád jó erősre csinálta. Suttogta az anyja. A következő ütésbe beleremegett a ház. Hol van apa, miért nem jön haza, hogy megvédjen, nyöszörögte a kislány, de az anyja nem felelt, csak állt némán, a folyosón, az ajtó felé fordulva, mint egy megriadt őz az erdei ösvényen. Aztán összerezzent, erőt vett magán és a konyába ment, négykézláb, guggolva az asztal alá mászott, onnan leste az ajtó. A kislány a folyosó ajtókeretében maradt. A harmadik ütésre ezüst csík nyílt az ajtón. A hold fénye sütött be a résen. Egyenesen a gyerek elé hullott, mint egy nyílhegy. Az anyja kimászott az asztal alól, és kezét szájához kapta, és már majdnem ráharapott a tenyerére, de aztán észbe kapott. Menjünk. Mondta a kislánynak, és megragadta a karját. Mögötte az ajtó közepe a negyedik csapásra beszakadt, és a farkas bejutott a házba.

 

– Dobjuk ki, hallod, engem nem érdekel – kiabált a fiú, és a másik kettő már nem csitította. A lány érezte, hogy őrá néznek, de ő kifelé figyelt mereven az elsuhanó éjjeli tájra. – Hallod, kurva? Kidobunk a picsába – kiabálta a fiú. – Mekkora ribanc vagy, hogy összeszedted ezt, hallod…remélem, beledöglesz mielőbb. – Egy morgós, bizonytalan hang jött ezután: – Hagyjad már – de nem ért sokat, mert a fiú felállt, és odajött a lány székéhez. – Hallod? Takarodj a vonatról.

 

A hátsó ajtóhoz rohantak, az anyja babrált a zárral, közben hallották, hogy az a nagy test átgyömöszöli magát az ajtó roncsain. Amikor az anyja végre kinyitotta a zárat, kilökte lányát az udvarra, és mutatta a temető felé vezető utat, fuss, mondta, és megiramodott ő is. A földút először lágyan majd mind meredekebben emelkedett. Pár száz méter után vissza és lenéztek a házra, mely innen olyan volt, mint egy makett. A farkas kirontott a hátsó ajtón, sötét alakja a földet kutatta, talán a nyomokat szaglászta, aztán megpillantotta őket. Pár másodpercig mind egymást figyelték, majd az anyja az erdő felé mutatott, fuss, mondta ismét lányának, és rohanni kezdett ő is. Beértek a fák közé, egy kanyargós ösvényre, ahol a szúrós, marasztaló bokrok vájták beléjük karmaikat. A lány arcát, vállát és vádliját is összekaristolták ágaik, ám ő csak rohant, anyja alakját követve, néha hátrafordulva. Sötét volt a fák közt, de az ezüst fény itt-ott becsorgott épp annyira, hogy mutassa az ösvény csíkját. Aztán hirtelen vége lett ennek a rohanásnak, és a kislány hálás volt anyjának, hogy megálltak, mert a tüdeje ki akart robbanni mellkasából. Térdére támaszkodott, és csak lihegett, ezért csak másodpercekkel később vette észre, miért álltak meg. Az ösvény egy sziklaszirtre, egy kerek kis platóra vitte őket. Előttük, a mélységben kitárult a holdsütötte táj. Mögöttük, az erdőben csörtetett a farkas, mind közelebb és közelebb érve hozzájuk.

 

A lány nem válaszolt, ezért a fiú még közelebb nyomult, már ott tornyosodott fölötte. – Takarodj a vonatról, hallod, ribanc?! Mi van, süket vagy? – A lány nem moccant, úgy tett, mint aki tényleg süket. Próbált másra gondolni, lehunyta szemét, és ismét ott volt a sziklaszirten, a kis, kerek kőfennsíkon, de nem ment a dolog, mert a telihold áttűzött szemhéján, beleégett pupillájába, hogy az idegvégződéseken ezüst nyílhegye egészen az agyáig hatoljon. – Vagy leszállsz, vagy én doblak le – morogta a fiú, és megragadta a lány vállát. Az összerándult, és kinyitotta a szemét. Itt volt, megérkezett.

 

Az anyja az ösvény felé nézett, a bokrok összehajló sötét ívére, aztán lepillantott a mellette lihegő kislányra. A gyereke arca fehérebb volt a telihold kerekénél. – Elég volt ebből – jelentette ki az anyja, és oldalt lökte a lányt, el magától. – Elegem van, hogy folyton csak menekülök, és bujkálok előle. – Anya? – kérdezet a kislány, mire a nő ráparancsolt: – Menj, búj el! – A kislány a fejét rázta: – Anya? Mit akarsz? – A nő a lányhoz sietett, durván megragadta, majd lehúzta a szikla szélén kapaszkodó csipkebokrok tövéhez. – Itt maradsz, megértetted? – sziszegte, aztán visszament a plató közepére, elfordult a lányától, és ekkor az nagy, fekete tömeg kirobbant az ösvényről, és rávetette magát.

 

– Elég volt – állt a lány, és a fiú azonnal visszahőkölt. Megérezte, hogy valami történik. A másik kettő is, akik eddig izgatottan duruzsoltak, most hirtelen elhallgattak. – Elegem van ebből – mondta a lány, és lépett egyet előre, mire a fiú hátrált, és a lány követte, kilépett az ülések között folyosóra. Érezte, hogy a másik szívverése felgyorsul, izzadni kezd, és valami savanyú, keserű szag áramlik belőle. Most már tudta, hogy ez a préda, a csapdába esett állat szaga.

 

A nő és a sötét árnyék csak pár pillanatig akaszkodott össze. A kislány először azt hitte csókolóznak, de a farkas igazából az anyja nyakát harapta, ám a nagy kavarodásban ezt nem lehetett jól látni. Az anyja sikoltott, és meleg permet hullott belőle, felspriccelt az égre, jutott a csipkebokorra is. A kislány felállt, és csak nyöszörgött, mint egy macska, érezte bepisil, de mielőtt a szégyen elvegyült volna a rettegéssel, meglátta a farkas arcát, mert az a hangra feléje kapta fejét. Meglátta szemében az éhséget. Aztán az anyja megragadta azt a nagy testet, és nyögve, kiáltva hátrarántotta, egyszer kétszer, háromszor, majd szorosan átölelte, mikor átbuktak a mélység peremén. A kislány odafutott, és lenézett, de a sötét aljban, jó ötven méternyire, csak a fenyők ezüst tetejét látta. Nem tudta még akkor, hogy másnap csak hosszas keresés után találják meg odalenn a két testet a rendőrök. Anyja és apja örökre összefonódott holttestét. Azt se tudta, hogy tizenvalahány évvel később ott áll majd a platón, kezében a váza, benne a virágcsokor, mindkettőt az állomás melletti boltban veszi majd meg. Lába mellett, mint egy hűséges kutya, a táskája, a táskában a papír, amely berekeszti sorsát, ahogy az anyjáét is berekesztette a részeges férje. A vázát a meleg sziklára teszi majd, és vár, vár, egészen kora estig, mikor megrezdül mögötte a bokor, és kilép a sziklára a farkas.

 

– Mi van veled? – kérdezte a fiú riadtan. – Mit akarsz? Mit csinálsz? – hangja elvékonyodott, ahogy hátrált a haverjai felé, akik közben ugyancsak felálltak, és dermedten bámultak a lányra. Ő lassan lebontotta kezéről a gézt, és felmutatta feléjük a sebet. – Kérdezted, hogy mi van a kezemmel – mondta a lány mély, furcsa hangon, amitől a másik három összerezdült. – Az én, erős, szép kezemmel. – Megcsodálta a serkenő szőrt, és a lassan, de biztosan kigörbülő karmokat. Az egyik fiú felsikoltott, de aztán már nem tudtak szólni, vagy moccanni, mert a lányból az lett, amitől kisgyerekként rettegtek a sötétben, és mielőtt meghaltak, ismét gyerekké váltak, mert tudták, hogy a felnőttek világban ilyesmi nem létezhet.

 

Tudtam, hogy eljössz. Mondta a lány, hátra se fordulva. Szükségem van rád. Soha, semmiben nem segítettél, de most szükségem van rád. Megbetegítettek. De azt hiszem, azt remélem, te segíthetsz. Megfordult és kinyújtotta kezét a bátyja felé. Harapj meg. Kérte a fenevadat, és az engedelmeskedett, bűnbánó, testvéri, gyengéd szeretettel belemart a lányba.

 

vége

Volt egy e-novella pályázat az Ulpiusnál, melyre beküldtem a lentit. Tetszett nekik, legalábbis az írták, feltöltik, csak küldjek adatokat, képet, szerződést postán. Megtettem mindent, de nem történt semmi. Valamikor rákerestem az oldalra - most nem találom - és az én anyagom nem volt ott. Írtam nekik, mi a gond, hisz én mindent teljesítettem, de válasz a mai napig nem jött.

Ezért most felrakom ide.

A Járványügyi álmok novelláskötetem egyik erősebb írása, viszonylag hosszú.

 

Aréna

/Óbuda/

 

Valahol, talán a konyhában egy teafőző sziszegett, hogy szúúú. Enyhe füstszag terjengett vékony, fátyolos pászmákban. A lány felköhögött, és ahogy megmozdult, vállába, karjába fájdalom nyilallt.

– Jaj! – nyögte.

– Magadhoz tértél? – guggolt elé valaki, kitakarva a fényt.

A lány elfordította arcát, felnézett. Nagydarab, megtermett férfi tornyosult előtte. Fekete gyakorlót viselt, kezén bőrkesztyűt. Arcát erős, vöröses szőrzet borította. A legfurcsább rövidre nyírt szőke haja volt. Mostanság senki nem tudta ilyen szépen levágni a saját haját.

– Nahát – mondta a férfi. – Akár be is mutatkozhatnánk. Mire emlékszel?

– Anna vagyok – nyögte a lány, és felnyúlt a fejéhez. Matatott pár pillanatig a tincsek közt, majd felszisszent. – Valami ütésre – jegyezte meg tétován. Kitapogatta a padlót maga körül. Linóleum volt. Egy lakás vette körül.

– Nem mondtad a neved – folytatta aztán nagyot nyelve. Láthatóan kiszáradt a szája.

– Nem – hagyta jóvá a férfi. Pár pillanatig merőn nézett le a fekvőre, míg Anna akaratlan féregmozgással összébb nem húzta magát. Erre a másik elsétált, át egy másik helyiségbe. A lány végre körbenézett. Folyosóféleségen feküdt. Jobbra és balra szobák nyíltak. A férfi talán az egykori konyhában tűnt el. A törött ablakon át lágy szellő fújt be.

– Te itt élsz? – kérdezte rekedten. A konyhából edénycsörgés volt a válasz. A lány ujjait kezdte ki-be hajtogatni, mintha karmok volnának.

– Mondhatjuk – tért vissza a férfi, kezében egy csészével. Leguggolt, megemelte a lány testét, majd az ajkához illesztette a csésze szélét. Az ital forró volt, és keserű.

– Csalántea – suttogta a férfi. – Igyál, szükséged lesz rá. Dehidratálnod kell.

A lány óvatosan nyeldekelt.

Amikor végzett, már kezdte érezni vállait, karjait. Megtámaszkodott, hátrahúzta magát. Lába nehezen mozgott. Mikor maga elé vonta, meglátta okát.

Vastag kötéllel voltak megbéklyózva lábfejei.

– Ez mi? – kérdezte riadtan. Hangja elvékonyodott, keze azonnal a csomó felé rebbent. A férfi pár lépésről figyelte, és ismét túl sokáig hallgatott.

– Odalenn eltorlaszoltam a lépcsőházat. Az ablakon át közlekedem, ott húztalak fel téged is – közölte aztán lassan.

– A lábamnál fogva? – A lány nem hitte el. A másik bólintott, majd benyúlt a konyhába, elvette saját csészéjét.

– Honnan jöttél? – kérdezte hirtelen. A lány kitapogatta a csomót, és megbizonyosodott róla, hogy nem tudja leszedni.

– Scott-kötés – magyarázta a férfi. – Ha elkezded kibogozni, megfeszül a bokádon.

Lenyúlt a saját bokájához. Katonai bakancsának szárában hosszú, vékony pengéjű kés volt dugva. Úgy nézett ki, mint egy borotva.

– Az az én késem – mondta suttogva a lány.

– Tudom.

 A férfi ismét ivott, lehajolt, és odanyújtott a lánynak a kést. – Honnan jössz? – kérdezte ismét.

– Csepelről – mondta az. – Előtte Kőbányáról.

– Mi van Csepelen?

– Még kitartanak.

– Akkor miért jöttél el? – A lány sokáig nem válaszolt, óvatosan nyiszálta a kötelet. Bizonyára nem akart belevágni húsába. Kopott, mocskos farmert, valaha égszínkék kapucnis szabadidőfelsőt viselt. Lábán a sportcipőt szigetelőszalag tartotta össze.

– Ketten jöttünk el – válaszolt. – Egy fiúval. El akartuk hagyni a fővárost. Az országot. Lemenni a tengerig. Csepel egy csapda lesz előbb-utóbb. A járvány mindenhova elér.

Fiatal bőre már most kifakult, arcát aggodalmas ráncok szabdalták. Haja zsíros, hosszú fonatokban hullt szeme elé. A tincsek egy-egy polipkarnak tűntek a tompa fényben. A férfi fel-alá lépdelt előtte, figyelte minden rezdülését.

– Mi történt vele? A barátoddal? – kérdezte megállva.

– Neki nem sikerült – vont vállat a lány. A kötél elpattant, a maradékot diadalmasan lefejtette magáról. Felsóhajtott, szabad kezével bokáit kezdte masszírozni. A kést nem engedte el.

– A Deák téren vágtunk át, mikor megtámadtak minket. A fertőzöttek. Én átrohantam a parkon, de mindenhol ott voltak. Bebújtam egy bokor mögé. Ő látta ezt, és elcsalta őket – elhallgatott, jobbjában a fém súlyát méregetve. – Még nem mondtad meg a neved.

A férfi vállat vont: – A barátaim Gladiátornak hívtak – közölte, kihörpintve maradék italát.

– Miért? A film miatt? – kérdezte a lány. A férfi értetlenül pillantott rá, majd fejét rázta. Odasétált hozzá, és kezét nyújtotta: – Gyere, megmutatom.

Az ülő elfogadta a segítséget. Amint talpra állt megingott, de hamar visszanyerte egyensúlyát. A férfi óvatosan vezette a kitört ablak felé. Menet közben a lány kíváncsian körbenézett. Egy szinte teljesen üres lakásban voltak. Rend és tisztaság uralkodott mindenhol. Az egyik szobában fegyverek csillogtak a padlón.

– Mivel foglalkoztál? Előtte – kérdezte a lány kíváncsian. A konyhába erős fény tűzött be kintről, ezért káprázva fordult körbe. A tűzhely belsejében parázs égett, felette kis állványon teafőző feketedett.

– Katona voltam – bólintott a férfi.

– Akkor innen a neved?

– Nem. Én választottam a nevem – válaszolta, s kimutatott az ablak résén. – Itt nőttem fel.

A teret övező házak egyikének harmadik emeletén voltak. Egyenesen a nagy, üres térség közepére láttak, az amfiteátrum romjaira. A lány elhűlve nézte a zöld gyepet és a barnásszürke kővonulatokat. Odafenn sebes és könnyű, eső nélküli felhők kergették egymást. Hol beborult, hol kiderült az ég.

– Értem – mondta aztán elfordulva. Nekitámaszkodott az asztalnak, lenézett rá. Megszikkadt húsdarabok fénylettek csonthalmok közt.

– Macska – bólintott a férfi, mire a lány megvonta vállát, és kivett egy cafatot. A kést letette az asztal lapjára.

– Mi történt aztán? – kérdezte a férfi.

– Elindultam, át a Dunán. Tudtam, nyugat felé kell tartanom.

– Melyik hídon jöttél át?

– Csak a Margit híd járható. A többinek vége – mondta a lány két nyelés közt. – De lassan már át is lehet gyalogolni a folyón.

– A szárazság miatt – helyeselt a férfi. – Folyton beborul az ég, de hónapok óta nem esik eső.

A lány megnyalta ajkait, és újabb húsdarabot tett szájába. Rövid rágás után kimutatott az amfiteátrum közepére: – Az mi ott?

A férfi oda se nézett, úgy válaszolt: – Mindjárt megmutatom. Igyál még. – Újabb csésze teát nyújtott felé. A lány vonakodva vette el. Ahogy belekortyolt, fintor futott végig az arcán.

– Hol találtál rám? – kérdezte hirtelen.

A férfi habozott: – A híd környékén.

– Tényleg nem emlékszem semmire. Mintha…– ismét felnyúlt a fejéhez, és körbetapogatta a dudort hajában. – …egy kődarabbal eltaláltak volna. De ők nem dobálnak követ.

– Emlékszel az első napokra? – kérdezte a férfi gyorsan, miközben leakasztotta a kannát a tűzről. Óvatosan letette a padlóra. A lány még mindig a sebesülését vizsgálgatta: – Nem nagyon. Osztálykiránduláson voltunk. Amint visszatértünk a városba, elszabadult a pokol.

– Értem.

Egy ócska napozószék megnyikordult, ahogy a férfi beleereszkedett. Szinte majdnem kitöltötte a konyha hátsó traktusát: – Én azóta itt élek, hogy elkezdődött. Senkim sincs már. Volt időm gondolkodni a dolgon – mondta maga elé.

– Nehéz lehetett. Egyedül – vonta meg vállát a lány. Lopva körülnézett a konyha szegényes polcain: – Az ott kakaó? – derült fel arca.

A férfi bólintott: – Tejem nincs.

– Gondoltam. Megteszi a víz is.

A lány levette a dobozt és beleszagolt. Szinte alig figyelt a másik monológjára. Nyelvét kidugva összpontosított, ahogy remegő ujjakkal beleszórta a port csészéjébe, majd a teáskannából forró vizet öntött rá.

– Az egésznek nem volt semmi előjele. Egyszerre csak bumm – itt volt a nyakunkon – mondta a férfi színtelen, távoli hangon. – Nekem látnom kellett volna, mert pont ezzel foglalkoztam. A baj megelőzésével. Problémákkal meg erőszakkal. De…nem volt semmi előjele, semmi. Egyik napról a másikra az emberek megvadultak, és széttépték egymást. Tudod… – hirtelen előredőlt, mire a lány feleszmélt az álmodozásból. Eddig orrát a pohara fölé tartva inhalált. – …tudod, egyszer átéltem valami ilyesmit. A légiónál szolgáltam, lehúztam ott tizenegy évet. Kamaszként mentem ki a sivatagba, és úgy jöttem vissza…– nagy, kesztyűs kezével lemondóan combjára csapott. – Volt egy falu. Nagyon rég meséltem ezt el bárkinek is, úgyhogy, jól figyelj. Élt ott egy lány, egy fekete lány. És tetszettem neki. Tudod, hogy van ez.

A másik igenlően bólintott. Látszott, alig érti a szavakat. Nagy, mohó kortyokba itta a kakaót.

– Aztán elvezényeltek onnan. Három év múlva visszamentem. A lány sehol. Kérdeztem, mi történt. Semmi válasz. – A férfi felsóhajtott, arcához nyúlt, egy pillanatig így maradt. – Megkérdeztem másképp. Kiderült, a rokonai halálra kínozták a szőke gyereke miatt. Azt mondták a gyerekre, hogy boszorkány, mivel barna bőrrel és szőke hajjal született. A lány belehalt, de a gyerek, a kislányom, mert az enyém volt, még élt. Elhoztam, elvittem a katonai kórházba. Este aztán pár jó emberrel visszamentünk a faluba. Amit ott…– ismét elakadt, mint egy régi, egyre lassuló, romló gép. Üres tekintettel meredt kezeire, combjaira, bakancsos lábára. – Az volt olyan – fejezte be végül. – Az volt olyasmi, mint amit fertőzöttek művelnek a világgal.

A lány közben felállt, és kilépett a konyhából a folyosóra.

– Szép nagy lakás – kiáltotta vissza elismerően. Igazából nem volt kiáltás, legfeljebb hangos beszéd, de visszhangzott az üres terekben. Senki nem kiabált már ebben a városban önszántából.

Aztán sokáig csönd volt, és a férfi felfigyelt erre. Körmét piszkálva hallgatózott, majd fel is állt. Ahogy kilépett a folyosóra, a lány összerezzent árnyékától. A bejárati ajtóban állt, a kilincset próbálgatta. Falfehérnek tűnt a félhomályban.

– Mondtam, hogy ott nem lehet kijutni – szólalt meg a férfi. A lány bólintott, és óvatosan visszasétált a férfi felé. Amint odaért hozzá, egymáshoz kellett érniük, válluk, karjuk összesimult.

A lány az ablakhoz ment, kinézett rajta. Lassan, nagyon megfontoltan vette a levegőt. Szeme ide-oda cikázott, az üveget, a mélységet kutatta.

– Minden olyan üres – mondta aztán. – Itt nincs egy se belőlük. A fertőzöttekből. Hol lehetnek?

A férfi lassan mögé lépett, a lány megérezte, megfeszült, aztán erőt vett magán, kiengedett, mint egy katona pihenj tartásban.

– Gondoskodom róla – súgta a fülébe a férfi.

Kis szünet után a lány megkérdezte: – Mi az ott az amfiteátrum közepén?

– Egy oszlop – jött a készséges válasz.

– S mik vannak rajta?

– Láncok.

– Miért?

A lány megfordult, szembe a másikkal. Fel kellett néznie rá, szemében lassan meggyűlt egy könnycsepp, és végigfolyt arcán: – Miért?

– Láttad a parittyát – bólintott a férfi, fejével oldalt és hátrafelé intve. A lány nem válaszolt. Odalenn a kezei végre megtalálták a kést az asztal lapján. Ujjai ráfonódtak nyelére.

– Te ütöttél le – mondta aztán, majd vágott. Ebből a helyzetből szúrni nem tudott, márpedig egy oldalíves vágást a férfi könnyedén háríthatott. Csak az útjába kellett akasztania karját. Másik kezével elkapta a kést tartó csuklót, és megszorította. A penge a földre hullt.

– Miért? – nyöszörögte a lány, térdét előrenyomva. A férfi eltáncolt, majd az asztalra lökte a lányt: – Nőt akarsz? – lihegte a fekvő.

 A kérdezett csak a fejét csóvált, és fel és kipillantott az amfiteátrumra és a láncokra. A lány megérthette, vagy csak sejtett valamit, mert lehunyta a szemét.

 

Két nappal később, mikor a férfi az utolsó testet húzta a rakáshoz, felcsattant mögötte egy ideges, fiatal hang: – Mit csinálsz?

Lassan fordult meg, kezét az övébe tűzött pisztoly elé tartva.

Egy huszonvalahány éves fiú állt előtte. Nagy, súlyos kalapácsot tartott jobbjában. Bal karja idős, zavaros tekintetű asszonyt támogatott. A kövérkés nőn vörös fürdőköpeny feszült. Kusza és ősz hajába mindenféle gaz ragadt.

– Elégetem őket – bökött a férfi a halottak halmára. A fiú végignézett a rakáson, a benzineskannákon, és a férfi merev, feszült alakján.

– Kik ezek? – nyögte aztán. – Azt látom, hogy halottak, de hogy kerültek ide, és miért égeted el őket? – szavai peregtek, mint harcba hívó dobszó.

– Fertőzöttek. Megbüdösödnek a melegben.

– Te intézted el őket? Te ölted meg mindet, egyedül? Azzal a puskával?

A férfi bólintott, megmutatta pisztolyát, és rántott egyet a mesterlövészpuska vállszíján is.

Lent voltak, a nyílt, veszélyes térben, az amfiteátrum melletti hajdani parkolóban. Az égetőkör megszenesedett ívéből csillag alakban futottak a korábban elhamvasztott testek zsírpatakjai a fiú és az asszony lába felé.

– Miért csinálod ezt, fiam? – szólalt meg a vénasszony is, és eloldalazott az egyik kormos autóig. Végighúzta ujját az ajtaján.

– Bosszúból – mondta a férfi.

Az asszony megnézte ujját, majd megvonta vállát, és nekidőlt a kocsinak. Fáradtnak és betegnek tűnt. Ráncos bőre kivörösödött a naptól.

– A bosszú isten ellen való – jelentette ki krákogva. – Nincs egy kis vized? Ma is szörnyű meleg van.

A férfi felmutatott a törött ablakú lakásra: – A rejtekhelyemen van.

– Nem láttál egy lányt? – kérdezte hirtelen a fiú, közelebb lépve. Leengedte a kalapácsot, a halottak arcát vizsgálgatta. Lassan megindult, körbejárta a rakást: – Egy húsz év körüli lány. Kék melegítőfelsőben. Olyan álmodozó, lassú mozgású figura, tudod, nagy, barna szemekkel.

A férfi tűnődött pár másodpercig, majd megvonta vállát: – Nem.

A fiú megállt, kifújta a levegőt: – Pár napja elszakadtunk egymástól a túlparton. Azt hiszem, soha többé nem találok már rá. Bejártam utána ezt az oldalt, aztán meghallottam a lövéseket. – Az öregasszony felé intett a kalapáccsal: – Vele a sarkon találkoztam.

Az épp ruháját tisztogatta, most hunyorogva nézett a férfi felé: – Én itt élek, nem messze. Már sokszor hallottam a lövöldözést. Gondoltam, most megnézem, ki az. Vizet is kell már szereznem.

A férfi megvonta vállát, és felkapta az egyik kannát: – Én adhatok. Álljanak arrébb! – kérte, és a kupakot kioldva, locsolni kezdte a halottakat.

Amikor végzett, óvatosan meggyújtott egy gyufaszálat, és a rakás aljába dobta. A lángok azonnal elborították a tucatnyi testet. Pár pillanatig nézte művét, majd a zsíros füst arcába csapott. Köhögni kezdett, hátrasétált.

– Nincs kedvük egy finom csalánteához? – fordult a két néma szemlélő felé.

 

Az öregasszonyt csak nagy sokára tudták felhúzni, úgy, hogy a kötéllétra fokaiba csavarta magát. Odafenn aztán lihegve elterült a konyha nyikorgó székében. A fiú azonnal megtalálta a fegyvereket, és izgatottan vizsgálgatni kezdte őket. Közben a férfi rakott a parázsra, és vizet töltött a kannába egy vödörből.

– Pokoli ez a meleg – nyöszörögte az asszony – Soha nem lesz már vége. Elég a világ, mert megérdemli – bólogatott.

A fiú egy vadászpuskával a kezében tért vissza közéjük. Kikattintotta, és belenézett a csőbe: – Honnan van ennyi fegyvered? – kérdezte a férfitől. Az karba font kézzel az ablakpárkánynak dőlt: – Katona voltam, légiós. Aztán egy biztonsági szolgálatnál dolgoztam a Változás előtt. Ez volt az egyetlen mániám – a fegyverek.

– Most jól jönnek, gondolom. Biztos sok hasznát veszed ennek az arzenálnak itt, az erődödben.

– Valóban megvan a hasznuk.

A fiú visszazárta a csövet, majd a puskát letámasztotta a sarokba: – Hányat irtottál már ki?

– Sokat – bólintott a férfi.

– Mindet nem tudod, fiam – szólt közbe az asszony. Lassan lecsillapodott lihegése. Egy nagy, mocskos kendővel kezdte törölgetni homlokát. – Ezt a büntetést ember nem fordíthatja vissza. Csak a gyerekeket sajnálom. Nálam is van egy, de már beszélni se hajlandó.

– Egy gyerek? A magáé? – nézett rá a férfi meglepetten.

– Persze, hogy nem. Úgy találtam.

– Hol voltál, mikor elkezdődött? – kérdezte hirtelen a fiú. A férfi elgondolkodott, majd a szekrényhez lépett. Egy köteg zöld, összeaszott levelet vett ki belőle.

– A stadionnál. Meccset biztosítottunk. Aznap volt a lányom születésnapja, így aztán soha nem felejtem el.

– Én az iskolában. A tanárok kezdték, verni kezdtek mindenkit – hadarta izgatottan a fiú, és leguggolt a fegyver mellé.

– Isten elfordult tőlünk. Testvér testvér ellen harcol – bólogatott az asszony. A férfi tördelt és szórt a levelekből a forró vízbe, majd visszatette őket a szekrénybe.

– Mi voltunk, nem isten – monda egykedvűen. – Én láttam. A meccs után kezdődött. Úgy volt, hogy az A-szektor lesz a balhésabb, ők voltak a hazaiak. De rendben kijöttek az utcára. – Felnézett, a vendégei meglepetten hallgatták az előtörő mondatokat. – Mi, meg a rendőrök tereltük volna őket a metró felé. És akkor hirtelen ott termett a másik oldal kemény magja, a vendégeké. Egy mellékutcában vártak minket, és ránk rontottak, de úgy, mint akik megőrültek.

Megrázta fejét, felnyúlt, elmaszatolt valamit a szekrényen: – Elkezdték nyomni az embereket a parkoló felé. Nem tehettünk semmit, futott mindenki. Elöl már sikoltoztak azok, akiket elkaptak. Én ott voltam, ezért tudom, hogy nem isten volt, hanem mi.

A másik kettő némán figyelt, talán saját emlékeiken rágódva.

– Ami elöl folyt, az…– a férfi nyugtalanul kereste a szavakat, de nem tudta befejezni a mondatot: – …láttam, hogy semmit nem lehet tenni. Vadak voltak, és nem volt erő, ami megfékezze őket. És az egész terjedt hátrafelé. Az, aki eddig menekült, vagy próbálta csitítani a többieket, az is hirtelen bevadult. Olyan volt, mint a futótűz. És a végén már mindenki tépte a másikat. Egymás haját, orrát, fülét. De úgy, hogy a saját sebeikre nem is ügyeltek Az emberimet elsodorták. A rendőrök még az elején visszavonultak. Én pedig…

– Éhezünk, forróság van, és egymás vérét ontjuk, ez isten büntetése – kontrázott az öregasszony. Nagy, eres ujjait elégedetten összekulcsolta a hasán.

– Maga éppenséggel nem éhezik – nézett végig rajta a fiú.

– Állatokat nevelek.

– Milyen állatokat?

Az öregasszony nem válaszolt, és emiatt aztán jópár másodpercig mind csöndben maradtak.

– Mi a módszer? – állt fel aztán a fiú, és kimutatott a romra. – Hogy csinálod?

A férfi végignézett rajta, most igen figyelmesen. A másik valamiért hamar elfordult, mint akit zavar ez a pillantás. – Hogy tudsz annyit leszedni belőlük? Innen fentről csinálod? – folytatta inkább a kérdezősködést. – Jó pozíció, gondolom. Ti biztos így mondjátok.

– Kik? – mordult rá a férfi, és poharakat vett elő.

– Ti, katonák.

– Már nincsenek katonák – rázta meg a fejét az idősebb. – Van egy rövidhullámú adó–vevőm. Befogtam rajta a katonai adásokat is. A Változás harmadik hetében mind elnémult. Hidd el, odakinn már nincsenek szervezett egységek.

A fiú megvonta vállát, majd valamit kapirgálni kezdett az asztalon: – Szóval, akkor innen csinálod? Megvárod, míg besétálnak a célkereszted közepébe, aztán: durr? – folytatta.

– Azért nem ilyen egyszerű – a férfi poharakat vet elő, majd töltött a teából nekik.

– Igen, miért jönnének a puskája elé? – hunyorgott az öregasszony. Széke nyikordult egyet, ahogy fészkelődni kezdett. Homlokán legördült a sokadik izzadtságcsepp.

– Valóban – nézett a férfira a fiú. – Hogy csalod az amfiteátrumba őket? Ezek mégse vadállatok, hogy a hús…

– De – bólintott a férfi. – Vadállatok. És hússal. A húsra, vagy amit a hús kiad magából, arra idejönnek mindig. Legyenek bármilyen messze, eltalálnak ide.

– Nem értem.

– Szerintem pusztán állatok. Aznap, a meccsen, amikor már minden odavolt, az egyik nekem esett. – Felsóhajtott, majd háromfelé tolta a három poharat az asztal lapján. – A tömeg szélén voltam. A parkolóba akartam jutni, oldalra, oda, ahova mindenki özönlött. Ott volt a…– megcsóválta fejét, majd hirtelen mozdulattal felkapta poharát, és a tűzbe vágta. A parázs sisteregve csapódott szét, füst és pára szállt fel. A két másik ember riadtan bámult a férfire, aki arcát kezei mögé rejtetve így szólt: – Bocsánat. Még mindig…– most már folyamatosan mélyeket lélegzett, majd hirtelen abbahagyta a zihálást, és folytatta: – Az első, aki rám támadt, majdnem le is győzött. Valahogy odasodródott mellém. Hirtelen nyílt annyi rés a testek közt, hogy nekem tudott esni. Mint amikor szünet van egy áradatban. És ő ki is használt ezt. Az öklei véresek voltak, csuklóig. Az egyik kezében hajcsomót szorongatott. Ahogy jött, oldalt csapott, és szerintem kivájta egy nőnek a szemét. Aztán csak jött.

– Még jó, hogy nem fertőződtél meg – nyögte a fiú, és elvette az egyik poharat. Odavitte az öregasszonynak, aki jóindulatúan biccentett: – Köszönöm, kedves. Azt hiszem, az a kérdés, jobban jártunk-e, hogy mi nem kaptuk el ezt a nyavalyát.

– Ezerből egy – helyeselt a fiú. – Hallottam eleinte a tévében, míg volt tévé, hogy ezerből egy immunis. Gondoljatok csak bele, hogy milyen különlegesek vagyunk. Háromezer ember közül csak mi úsztuk meg.

A férfi felvette a másik poharat, és a fiú felé nyújtotta.

– Igyál csak – mondta az könnyedén, de a férfi mozdulatlanul tartotta felé a teát: – Na, jó. Köszönöm. Maradt még neked? – mondta aztán a fiú, és elvette a poharat, majd óvatosan belekortyolt az italba: – Egy kis méz jó volna.

– Majd iszom később – mondta a férfi. – Igazából azt hiszem, eleinte sokkal többen voltak az egészségesek – folytatta elgondolkodva. – Akik bezárkóztak, elbarikádozták magukat, elrejtőztek…

– Én is a pincébe menekültem előlük – vágott közbe vidáman az öregasszony, majd ivott.

– De aztán az éhség mindenkit kiűzött a szabadba – tette hozzá a férfi. – És akkor már mindegy volt, ki a fertőzött, ki egészséges. Csak a harc maradt.

– Mi történt azzal, aki rád támadt? – kíváncsiskodott a fiú, elszántan kortyolgatva teáját. Ismét kézbe vette a puskát, majd bizonytalanul leállította a lába mellé.

– Azt láttam rajta, hogy nem ember. Nem harcolt, nem ütött vagy rúgott. Harapni akart. A karomat és a combomat, aztán a torkom felé próbálkozott. Soha, de soha nem láttam még ilyet, pedig harcoltam sokféle nép ellen – magyarázta a férfi lassan. – Olyan volt, mint egy csökönyös, veszett kutya. Sunyin és dühösen próbálkozott. Azt hittem, menten leszakítja az egyik ujjamat. Tudtam, ha közel engedem, beleakaszkodik az orromba vagy a fülembe, és elintézi. Nem tehettem mást…– elhallgatott, és kivárt. Amikor a másik kettő feleszmélt, hogy a befejezés jön, hirtelen lehajolt, kirántotta a kést bakancsa szárából, és köríves vágó mozdulatot tett: –…elvágtam a torkát.

A pengét a vágás végén lefelé csapta, és beleállította az asztal lapjába.

– Ejha – motyogta a vénasszony elpilledve. Szemhéjai pillanatokra le–lecsukódtak öreg arcában.

– Ahhh…– engedte ki a fiú a levegőt, a kést bámulva. Előrelépett, de megingott, mint aki részeg: – Ezt ismerem – mosolyodott el, a férfira nézve. Aztán felnyúlt a homlokához, elhessegetve valamit. A sarokból halk hortyogás ütötte meg a fülüket: – Ez a lányé. Akit keresek.

– Mi a neve? – kérdezte a férfi ellentmondást nem tűrően.

– Nem tudom – ismerte be a fiú kábán. – Mit adtál te nekünk? – Belenézett a poharába, mely üres volt.

– Csalánteát, némi mákkivonattal. Én ültettem a tetőn mindkettőt – magyarázta a férfi, és elvette a kést a fiú elől, aki az asztal lapjára dőlt: – Tudod, gondolnom kell arra az időre, mikor megtámad majd valami betegség. A szenvedés nagyon nehéz dolog. Nehéz teher. Olyankor jól jön egy kis mák. Ezt még az afgánoktól tanultam.

Felfordította az esetlen testet. A fiú merev tekintettel nézte a plafont, szája még mozgott. A férfi fölé hajolt, hogy hallja.

– Hol a lány? – susogta egy gyönge hang fülébe.

Sokáig nézett a fekvő arcába, de nem válaszolt. Amikor már nyitotta száját, a fiú hortyogni kezdett álmában.

– Még a nevét se tudod – mondta neki a férfi.

 

Másnap délutánra az öregasszony megszokta a sikolyokat és az időnként felhangzó puskalövéseket. Tehetetlenül, a nyikorgó székbe kötözve nézte, ahogy a férfi a nyitott ablaknál ülve lődöz kifelé. Mikor szünet állt be, a kimerült fogoly feje lecsuklott, de hamar felkiáltott odalenn a fiú, vagy új lövés dörrent, aztán a forró hüvely pattogott a padlón.

A férfi néha evett valamit az asztalról, olykor ivott, máskor egy műanyag flakonba vizelt. Soha nem válaszolt a kérdésekre. Mikor a vénasszony vízért könyörgött, feléje se fordult. Kora este kiment a konyhából. Odakintről kisvártatva segítségkérő ordítás szűrődött fel. Olyan hang volt, mintha valakit nyúznának. A férfi visszacsörtetett az ablakhoz, felkapta a puskát, és kapásból lőtt. A hang élessége alábbhagyott.

Hamar leszállt a sötétség. A fülledt melegben olyannak tűnt, mint valami pára, ahogy ellepte a kis konyhát. A vénség némán bámulta a lövészt, mielőtt hosszú szünet után megszólalt.

– Micsoda egy bolond vagy te, fiam – krákogta kiszáradt torokkal. A férfi e szavakra felállt, és végigmérte a nőt, mint aki először látja. Az asszony teste megpuffadt a kötelékek szorításában. Keze, lába kékszínű lett, elkínzott arcát merevvé tette a fájdalom. Beszélni is csak halkan, érthetetlenül tudott, mintha nem működnének szervei.

– Azt hiszed, kiirthatod őket? A saját, megmaradt véred feláldozásával? Kinek képzeld te magad?

A kérdés nyugtalanítóan sokáig ott remegett a levegőben, mire a férfi megmozdult. Letette a puskát a padlóra, a fal mellé állítva. Aztán lehúzta kesztyűit, és megropogtatta ujjait.

– Így nem hozhatsz semmit helyre – folytatta a nő. Beletörődő, nyugodt hangon beszélt, fel se nézve a másikra, aki lassan eléje lépdelt. – Mi, emberek nem tehetünk semmiről…

Elhallgatott, mert a másik megragadta a vállát. Aztán a férfi erőt vett magán, letérdelt elé, mint aki imádkozik. Felnyúlt, és megemelte a nő fejét, hogy a szemébe nézhessen: – Hol van az a pince? – kérdezte szelíden.

A vénasszony elrántotta állát a fogásból, és a fal felé nézett.

Lent, az arénában valaki erőtlenül hörgött.

– Megkínoztad, kihasználtad, mind egy darab húst – ingatta fejét az öregasszony, mint aki nem is hallotta a kérdést. – Miért nem ölöd már meg? A sötétben úgyis vége.

A férfi vidáman a háta mögé bökött: – A távcsövön van éjjellátó. – Aztán ruganyosan felállt, csinált egy törzshajlítást a szűk helyen, majd lenézett foglyára: – Tévedsz. Nagyon is tehettek róla ti is. Semmivel sem vagyok jobbak, mint ők – mondta lassan.

A vénasszony nem felelt, dacosan egy irányba figyelt. A falon egy tenyérnyi foltban lehámlott a festék, alatta rajzszöggel ákombákom gyerekrajz volt felerősítve. A másik követte tekintetét, majd bólintott.

– A születésnapján ölték meg, de nem a fertőzöttek – mondta elgondolkodva. – Eljöttek elém, a stadionhoz. Ott vártak a kocsiban, a parkolóban, egészen addig, míg megindult a tömeg. Láttam, hogy kiszállnak, és azt is, hogy a barátnőmet fellökik. A lányom sikoltott, de senki nem állt meg. Nem segítettek nekik, pedig akkor még emberek voltak mindannyian. Tudod, mit mondok neked? Nem vagytok jobbak náluk, és nem is érdemeltek más elbánást, mint ők.

Az öregasszony megmozgatta ujjait: – Lazítsd meg a kötést – kérte, de a férfi csak a fejét rázta. – Akkor legalább adj innom.

– Nem, mert attól rosszul lennél – jött a válasz.

Kis ideig hallgattak, mígnem lentről sietős léptek vagy futás zajai szűrődtek fel. A férfi a fegyverhez ugrott, felvette, és távcsövével végigpásztázta a kinti teret. Aztán felugatott a fegyver, dörrenése betöltötte a kis szobát. Mikor vége lett, a nő elájult.

Gyengéd pofozásra tért magához, és közben az éjszaka feketéje megvastagodott köröttük. Alig látszódtak a férfi vonásai a beszűrődő, lágy kinti fényben.

– Hol a pince? – kérdezte türelmesen, miközben rágott valamit hátsó fogaival.

– Nem emlékszem – nyöszörögte sírós kislányhangon a vénség.

A férfi most hosszabb ideig bámulta, mintha a szemét erőltetné a sötétben.

– Mi történt velük? A lányoddal és…– préselte ki magából az asszony kínkeservvel. Bármennyire is igyekezett, nem tűnt érdeklődőnek hangja.

– Amikor odaértem az autóhoz, illetve a roncshoz – mondta a férfi –, csak darabokat találtam a földön. Mindenféle részt belőlük.

– Lehet, hogy élnek, fiam – suttogta a vénasszony, de a másik erre már nem válaszolt, felállt, a puskához ment, és újratárazta.

A nőből ekkor szörnyű, rekedt, szörcsögő hang tört elő. Mély harákoló lélegzetbe, majd újabb kérésbe olvadt: – Adj innom.

– Hol a pince? – jött a válasz, de a vénasszony erre sem felelt, talán el is ájult. 

 

Arra riadt fel, hogy a férfi vizet locsol arcába. Mohón lenyalta szája széléről.

– Óvatosan – mondta fogvatartója. – Lassan igyál. – Azzal a szájához emelte a palack végét.

Szúrós ízű esővíz volt benne, de a nő mohón ivott. Pár korty után a férfi elvette a palackot.

– Mondtam, hogy lassan! – rótta meg az előtte térdelőt.

 Az öregasszony akaratlanul is ment volna utána, de a láncok nem engedték.

Vaksi tekintetével most mérte csak fel, hol van.

Az aréna közepén lévő, földbe ásott facölöphöz volt bilincselve. A rozsdás, hosszú láncok csuklóin fényes pántokban végződtek, ezeket lakat fogta össze. Körötte a föld, a cölöp, de még a lánc némely része is vörösesbarna volt.

A férfi kedvtelve szemlélte őt pár lépésnyi távolságból.

– Rajtad azért van hús – bólogatott, és megigazította vállán a puskát. Háta mögött, a parkolóból vastag, fekete füstbodor tekeredett az ég felé.

Az öregasszony tehetetlenül megrángatta láncait: – Mit akarsz velem? – nyögte.

– Hisz tudod – vont vállat a másik. – Honnan van élelmed, nyanya? Hol a pince? – kérdezte aztán hirtelen.

Az öregasszony gyűlölködve pislantott rá, majd gyorsan elkapta árulkodó tekintetét: – Ha elengedsz, megmondom. Odavezetlek…

A férfi erre nem szólt semmit, talán nem is hallotta, mert már a házak közét leste. Aztán nyakából leakasztotta apró, de hatékonynak tűnő távcsövét, és belenézett.

– Jönnek? – suttogta ijedten a fogoly, de a katona csendre intette. Kis idő múltán aztán a férfi leengedte a távcsövet, és ismét az asszonyra figyelt.

– Szerintem valahol felfelé van a búvóhelyed – kezdte lassan, és közben egy elliptikus kört írt le a cölöp körül. – Valahol a hegy felé. Valami rozzant, ócska ház pincéje. A rakpart környékét már bejártam, és voltam lefelé is, a vár irányában. Igen, csak a felső utcák régi házaiban van akkora pince, ahol elbújhat egy ilyen varangy – gondolkodott hangosan a férfi.

Az öregasszony nem válaszolt, csak hunyorgott az éles fénytől. Nem lehetett megállapítani, milyen napszak van, de ismét nagyon meleg volt. Körben a kiszáradt fű helyén egy sereg nyom volt a porban. Testek lenyomata, lábnyomok, elhúzott tömegek által vájt vályú.

Aztán letekintett közvetlenül maga elé, mert valamit észrevett. Egy fül volt az, apró, összevérzett darab. Ernyedten hevert a földön, mint valami döglött állat.

– Légy átkozott, te kurafi – mondta hirtelen az öregasszony. Hangja most erős volt és keserű. Görnyedten kiegyenesedett, a lánc megcsörrent rajta. Ősz haja bomlott szénakazalként gabalyodott arca körül, éhségtől csillogó szemei a férfira tapadtak. Az lehajolt, és bakancsa szárából elővette a lány kését.

– Azt kívánom, hogy égj a pokolban, de előtte állj ki még istentelen kínokat idefenn, ebben a melegben is. Remélem, hogy a lányod is ugyanígy…– nem fejezhette be. A férfi előrelendült, és a szájába vágott.

Egy másodpercig úgy maradtak, majd fekete vér bugyogott elő a vénség arcából. A másik mintha zavarba jött volna tettétől, hátrálni kezdett, majd a kést elrakva otthagyta áldozatát.

Az öregasszony közben térdre rogyott, és artikulátlanul jajongani kezdett. Kezét kérőn nyújtotta a férfi távolodó alakja felé, de az meg se fordult.

Pár perc elteltével, mikor bizonyossá vált, hogy egyedül maradt, lenyúlt, ameddig a lánc engedte, és letépte ruhája alját. A rongydarabot sebére szorította, de azonnal elfutotta a vér. Csak ekkor vette észre keze állapotát.

A hosszú lekötözéstől csuklója szederjes és lilás lett, mint egy halott tagja. Olyan torznak tűnt a nappali fényben, hogy a vénasszony felhördült, mire akaratlanul is vért nyelt. Felköhögte, apró pöttyöket hintve a porba, maga elé. Egy árnyékfejet is ért a permet.

A nő megdermedt, majd tekintetével lassan követte az árnyék vonalát, míg el nem ért a végéig, egy poros, mocskos lábig. Felfelé vándorolt rajta, a szakadt farmeren, a kilyuggatott pólón, egészen a megfeketedett, üres tekintetű arcig.

Harminc év körüli volt az idegen, és olyannyira elváltozott már, hogy nem lehetett megállapítani nemét. Inas, napbarnított karjain megfeszültek az izmok, orrlyukai hol kitágultak, hol összeszűkültek. Szemét nem is az öregasszonyra, a cölöp fájára szögezte.

– Istenem, kegyelmezz – nyögte a fogoly sebzett beszéddel. Aztán észrevette, hogy az alak ujjairól lefoszlott a hús, és a csontok fehér ceruzavégekként merednek elő belőle. Mikorra a vénasszony megértette, mit lát, a fertőzött nekiugrott. Egyetlen lépésből lendült felé, ellenállhatatlanul, fenyegetően kivillantva zöldes ínyét. Akár harapni készült, akár marni – félelmetesen hatékony volt mozgása.

Mielőtt elérte volna a hátrébb húzódó foglyot, távoli lövés dörrent, és pillanattal később a  lövedék szétrobbantotta a támadó fejét. Teste oldalt zuhant, még másodpercekig mozgott keze-lába.

Az öregasszony térdre hullott, láncai megfeszültek, de most nem törődött a fájdalommal. Kézfejével akaratlanul is letörölte arcáról a fertőzött vért. Szeme sarkából látta az épületek árnyékában gyülekező alakokat, akik majd próbálkozni fognak. A nap teljes erejével tombolt odafenn, kiszolgáltatva őt az aréna közepén. Inkább behunyta szemét. Szétvágott ajkai közül valami imaféleség kélt.

 

Másnap délután a katona egy kereszteződésben állt, és hallgatózott.

Bal kéz felől régi, romos, egyszintes házak sora húzódott a hegyoldalban, jobbra tőle egy félig kész irodaépület váza fehérlett a melegben.

A férfin több fegyver is csillogott, kezében nádvágó kést tartott. Kesztyűs kézfejével minduntalan megtörölte homlokát, és úgy tűnt, próbál mindenfelé figyelni.

A forróságban nem mozdult semmi, nesz sem hallatszott. Még azok az éles hangú bogarak is hallgattak, melyek az utóbbi időben olyannyira elszaporodtak a környéken.

Az utca végében, odalenn látszott egy aprócska szelet az összeszáradt folyóból. A túlparton több helyen is fekete füst emelkedett. Feljebb, észak felé sötét madarak köröztek a levegőben. Rikoltásuk idáig már nem hallatszott el.

A férfi gondosan szemügyre vette mindezt, majd egy sárga, beszakadt tetejű házacska felé fordult. Sötét ablakaiban összetört az üveg, ajtaját valaki kifeszegette helyéről. Odabenn megtaposott, mocskos paplan látszódott a padlón

A katona minderre ügyet sem vetett. A ház alapzatába vájt pincenyílásokra figyelt. Aztán óvatos macskaléptekkel közelebb osont, körbenézett, majd leguggolt az egyik ablak elé.

Gyenge, savanyú légáram csapta meg arcát. Alig volt hűvösebb, mint a kinti levegő. Édes, bomló aromát hordott, mintha valaki húst felejtett volna kint az asztalon.

A férfi mélyen beszívta ezt a párát, majd felmordult. Előhúzta egyik pisztolyát, és maga elé tartva benyomult a házba.

Ürülékhalmok, eldobált gyerekruhák fogadták. A hajdani nappali közepén csontok voltak egymásra hányva. Szépen letisztogatott sárgájuk halványan derengett.

A konyhai pincelejáratot vaskos tölgyfaajtó védte. A katona szerencséjére kívülről volt benne a kulcs. Óvatosan elforgatta, majd lenézett a sötét lépcsősorra. Rövid tűnődés után meggyújtott egy rongydarabot gyufával, és a gomolyagot lelökte a lépcső aljába. Félhangosan számolt háromig, majd lement a lépcsőn.

A sárga, gyorsan hamvadó lángok a pince felét világították be. Asztalok és kádak sorakoztok egymás mellett. A sarokban rozzant vaságy állt. Az asztalokon fényesre suvickolt kések, bárdok és villák csillogtak. Ahogy a katona megindult, arcát súrolta valami. Elkapta fejét, erre beleütötte orrát egy puha darabba. Hátrált, majd a még égő rongyot felemelte késével, és feltartotta maga elé.

Plafonról lelógatott húsdarabok erdeje vöröslött előtte. A nem túl vastag szeleteken finoman csillogott a só. A férfi éhesen beszívta illatukat, majd kikerülte e részt. A pince másik traktusa már az utcáról kapta a fényt. Itt, a fal mellett, az ablakok alatt alacsony ketrecek sora húzódott.

Olyan volt, mintha kutyákat tartottak volna itt. Ám a második ketrec aljában egy kis kabátka kéklett.

A negyedik ketrec közepén gombszemű baba hevert. A hatodik ketrecben volt valaki.

A katona idegesen körbefordult, de a pince többi része üresnek tűnt. Megköszörülte a torkát, és közelebb lépett a fogolyhoz – ekkor jött rá, hogy az egy gyerek, és már régóta figyeli őt.

A ketrec hátsó részébe húzódott, átkulcsolta térdét, arcát valamelyest elrejtve bámult rá. Csak szemei csillogtak a sötétben. Távolról olyan volt, mint egy nagy halom ruha.

– Mi történt itt? – kérdezte tőle akaratlanul a katona. A gyerek összerezdült, és még jobban eltakarta magát.

– Ki vagy te? – faggatta őt a férfi, majd lehajolt a ketrec elejéhez. Aprócska lakat tartotta össze az ajtóféleséget.

A gyerek mozdulatlanul nézte, ahogy lerúgja. A férfi kinyitotta az ajtót, és félrelépett. Közben övébe rakta fegyvereit.

– Gyere! – sürgette. – Nemsokára alkonyodik. Nem akarok itt maradni.

Pár pillanatig várt, majd sürgetően intett, és olyan mozdulatot tett, mint aki be akar bújni a másikhoz. A gyerek erre megmozdult, kényszedetten négykézlábra ereszkedett, és kimászott. Ahogy kiegyenesedett a férfi előtt, látszódott, milyen vézna és ijedt. Egész testében remegett, rezgett rajta a szakadt, hosszú hálóingféleség, a rojtosra foszlott nadrág, sűrű, csapzott hajának minden szála.

– Mi történt itt? – mutatott körbe a katona. – Mit csinált veletek a vénasszony?

A gyerek már nem őt nézte, meredten bámult az egyik félhomályos sarokba. A katona is odafordult, de ő, aki nem szokott hozzá ehhez a fényhez, először nem látta. Ám segített a huzat, mely az ajtó felől, fentről kélt. Végigsöpört a termen, és a bomló rothadás új, minden eddiginél erősebb ízét hordozta. A katona akaratlanul is hátralépett a gyerek felé, aki összerándult. Erre a férfi erőt vett magán, és a szürke tömeghez ment. Mikor már csak egy méternyire volt, megértette, mi lóg előtte a kampón. Felszisszent, majd a gyerekhez ugrott. Nem törődve a sikkantásával, megragadta, és kivitte őt a pincéből, el a sóval teli kádak, a kések, a nagy asztal előtt. Csak odakinn, az utcán, a napfényben állt meg lihegve. Elengedte a másikat, aki azonnal behúzódott az árnyékba. Most, a világosban jobban szemügyre vehették volna egymást. A fogoly arcát azonban vastag koszréteg borította, hajában a pince nedves piszka száradt. Értetlen, elrévedő tekintete semmi jót nem ígért. Arca az alultápláltságtól koponyaformát öltött, végtagjait a csontok rajzolták meg.

A férfi odalépett elé, majd megbökte vállát: – Gyere velem – mondta szelíden, és mielőtt elindult, még hozzátette: – Nem maradhatsz itt. Én adok neked enni és inni.

Jó tíz lépés után hallhatta, hogy a kölyök követi. Elégedett mosolyra görbült szája.

Pár perc után a gyerek kezdett elmaradni. A katonának nem kellett megfordulni, észrevette erőtlen lépteiből is. Egy kiszáradt fa tövénél bevárta. A kölyök öt méterre tőle megállt.

– Pihenjünk – mondta a katona, és elővette kulacsát. – Nesze, igyál. – előrelépett, és letette kettejük közé. A másik gyorsan felkapta, és mohón ivott belőle.

– Lassan, mert bajod lehet – figyelmeztette a katona. A gyerek nem hallgatott rá. Amíg ki nem ürült, nem vette el szájáról a bádoghengert. Aztán letette maga elé, sarkára guggolt, és félig előre nyújtott kezeit, félig a katonát lesve elrévedt.

– Afrikában úgy tartják, egy hosszú szárazság jelzi majd a világ végét – morfondírozott a felnőtt. Halkan beszélt, szinte csak magának. – Azt gondolják, hogy a Föld fel fog perzselődni, fokozatosan és lassan, ahogy a nedves fa ég el. – A gyerekre pislantott: – Tudod, te egyáltalán, hol van Afrika?

A kérdezett a fejét rázta, mire a katona legyintett. Letört egy darabot a fa kérgéből, a szájába rakta, és ütemesen rágni kezdte. – Tudod, azt tervezem, hogy amíg véget nem ér, minél többet magammal viszek. Nincs már más tervem az élettel. Ehhez persze nagyon óvatosnak kell lennem. Minden lépést ötször átgondolok. Az, hogy idáig eljöttem érted, tiszta őrültség.

Kiköpte a kérget, és körbelesett: – Éhes vagy? – kérdezte aztán a gyerektől. Az kis gondolkodás után bólintott. A férfi oldaltáskájából valami rugalmas, szürke dolgot vett elő, leguggolt, és odanyújtotta neki. A gyerek gyanakodva vette el, hosszan szagolgatta, majd beleharapott.

– Cukor, liszt és némi mákkivonat – bólogatott a katona, figyelve, ahogy rág. – A készleteim legjava. Edd csak meg mindet.

A gyereket nem kellett biztatni. Mohón befalta a darabot, ujjait is lenyalogatta utána.

A katona felállt, mire a gyerek is próbált, de a férfi nyugalomra intette. Lehajolt hozzá.

– Jól figyelj! – suttogta neki bizalmasan. – Remélem, elhiszed, hogy nem rosszindulatból teszem. Egyszerűen nincs más választásunk. Lassan elkezdenek majd zsibbadni a lábaid, az ujjbegyeid és az ajkaid. Már ne induljunk el, jó?

A másik értetlenül bámult rá. Aztán mégis tett egy tétova kísérletet, hogy felálljon, de megbotlott a lábában, és elterült a férfi bakancsánál. Az kíváncsian nézte próbálkozását, mintha valami fura élőlényt lesne.

– Aztán elkezd majd körötted forogni a világ, és álmosító kábulat önt el. De legalább nem érzed majd ezt a forróságot – folytatta monoton hangon. – Ha lenne más mód, hidd el, nem tenném ezt. De ők csak akkor jönnek el, ha csalétket adok nekik – mondta. – Amint teljesen felszívódik majd a mák, érezni fogod, hogy ellep az álom. És engedd, hogy magával ragadjon. – Megköszörülte torkát, valamit megint kiköpött. – Amikor felébredsz, már a nehezén túl leszünk. Ha ugyan felébredsz. Azt hiszem, csak a vége igazán fájdalmas. Ígérem, ha úgy adódik, segítek majd. Ők aztán nem finomkodnak. De ott leszek veled, a távcső másik oldalán, és figyellek majd.

Mikorra befejezte, a kölyök lehunyta szemét. Orra előtt kis porfelhők libbentek lélegzete ütemére. A katona lehajolt érte, átnyalábolta és felemelte.

Ekkor meghallotta, hogy távol, valahol északon mennydörgés kél. 

 

A férfi fent ült az ablakban, szokott helyén, és a mind sűrűbben felvillanó villámokat figyelte. Arcát néha nedves, zöld illatú szél érte. Ilyenkor akaratlanul is megnyalta kiszáradt ajkait, aztán ismét belesett az előtte feketéllő puska távcsövébe.

Az aréna közepén, a cölöp körül féltucatnyi test hevert. A gyerek ernyedten csüngött a láncokon, láthatólag még mindig nem tért magához. Eddig egy sebet sem ejtettek rajta a támadók, pedig némelyik egész közel jutott hozzá.

A férfi felsóhajtott, majd mélyen belélegezte a vihar által előretolt illatokat. Nemcsak vízszag, hanem por, füst, rothadás és egy csomó remény is volt benne.

Hirtelen valaki kifutott a nyílt térbe, mire akaratlanul is megrándult ujja a ravaszon. A lövedék elsüvített a levegőbe. A második előtt már a távcsőn át tartott célra. A fertőzött négykézláb, szinte ügetve igyekezett áldozata felé. A golyó oldalát találta, és elsöpörte őt célja előtt jó pár méterrel. A katona még egy lövedéket kilőtt rá. Ekkor valami bevillant a távcső lencséjén. Zavartan felkapta fejét, és rájött, esőcsepp az. Olyan régen látott már ilyet, hogy pár másodpercig gyermeki csodálkozással lesett ki a levegőbe. Aztán kinyújtotta egyik kezét, hagyva, hogy a meginduló zivatar tétova előőrse ellepje.

De gyorsan magához tért ámulatából – betárazott a puskába, és végigpásztázta vele a környéket. Egyelőre nem volt mozgás, ezért célkeresztje visszakanyarodott a fogolyra.

A kölyök a nedvességtől éledezni kezdett, moccantak tagjai. Aztán kinyílt szeme is, és egyenesen a katona felé nézett.

Az erre elvette arca elől a távcsövet, majd egy puha szövettel megtörölte a lencsét. Mikorra újból foglya arcába nézett, már ütemesen esett az eső. A cseppek elborították az aréna körét, végigverték a port, a holtakat, a cölöpöt és a gyerek haját, arcát. Patakokban olvadt le róla a kosz, de a sűrűsödő esőfüggöny miatt néha alig lehetett látni belőle valamit.

Azt azonban a katona megértette, hogy eddig nem nézte meg figyelmesen. A haja például nem barna vagy fekete volt, hanem szőkés. Aztán pár pillanat múlva már arcvonásai is egyértelműbbek lettek, mivel tenyerével lesöpörte róla a vizet és mocsok nagy részét, majd a láncait kezdte rángatni.

A katona nyugtalanul igazított valamit a puskán, felállt. Mélyet lélegzett, a konyhapultnak támaszkodva bámult maga elé. Végül besietett a szobába, hol fegyvereit tartotta, és egy nagy, olajzöld távcsővel tért vissza. Remegő kézzel élesítette képét, és kereste az apró alakot odalenn. A kölyök talpát a cölöpnek vetve próbálta eltépni a láncot. Apró, inas testén megfeszült minden izom. Haja szőkesége még vizesen, csapzottan is nyilvánvalóvá vált. Karja egy helyütt teljesen tiszta lett – mélybarna, egészséges bőre elütött környezete szürkeségétől.

A katona leengedte a távcsövet, és szája elé kapta kezét. Döbbenten nézte az esőt, és az arénában küszködőt. Arcán bujkáló öröm, bizonyosság és komor határozottság váltakozott.

Ekkor már úgy zuhogott kinn, mintha dézsából öntötték volna. A gödrök, mélyedések nagyon gyorsan megteltek vízzel, a kiszáradt föld képtelen volt időben beszívni a nedvességet. Minden párolgott és forrongott az áradatban. Amikor a katona még egyszer belenézett a távcsőbe, ezen a párán át már nem láthatta a gyereket. Mégis, gondolkodás nélkül felkapta fegyverét, és leengedte a kötéllétrát.

Ahogy az épület külsejére került, azonnal bőrig ázott. A puska szíja beakadt valamibe, ingerülten elengedte, hogy haladhasson. Mikor leért, látta pár méterre a sárban, de nem hajolt le érte. Futva indult meg az aréna közepe felé, mint egy elszánt gladiátor.

Még az eső pászmás függönyein át is észrevette a körben gyülekezőket. Az épületek tövében fekete alakok mozogtak ingerülten, mint óriási bogarak. Úgy tűnt, nem mernek kilépni a nyílt térre, de izgatottságuk miatt előbb-utóbb elhatározzák majd magukat. A katona most már nem törődött ezzel sem. Tócsákon, süppedős sárfoltokon botorkált át, szeméből a vizet törölgetve. Néha megbotlott, máskor lihegve megállt, körbefordult, hogy tájékozódjon. Az eső robajában nem hallatszott semmi, a színek és a tárgyak elvesztették körvonalukat.

Amikor újra nekiindult, egyszer csak valamibe beakadt a lába, és elesett. Arca egy pillanatra a sáros földet érintette, bal keze teste alá szorult. Egy test kapaszkodott a lábszárába. Riadtan oldalt hengerült, eltaszította. Aztán feltérdelt, és meglátta a cölöp vonalát.

A gyerek ott kuporgott a tövében, összegömbölyödve, arcát takarva. A katona közelebb mászott hozzá, mire a másik kúszva hátrált, és még mindig nem nézett rá. Ekkor a felnőtt elkiáltotta magát, a lánya nevét ordítva az eső surrogásába. Nem történt semmi, a leláncolt, apró test mozdulatlanul a földre lapult. A férfi lassan odacsúszott hozzá, keze, lába sárba süllyedt. A gyerek vacogott a hirtelen jött hidegtől, ezért ráborult, átkarolta, de nem nézte meg az arcát. Az afrikai vadászatok alatt kifinomult hallásával még a víz pergésén túl is észlelte a közeledők tocsogó lépteit.

Azok, ott, az aréna szélén végre elhatározták magukat.

A katona megtapogatta oldalát és zsebeit, bár előre tudta a hiányt. Pisztolyát és a gyerek bilincseinek kulcsát odafenn hagyta, az asztalon. Biztos volt benne, hogy nem érne vissza velük. Puskája a sárban már használhatatlan.

Lenyúlt hát bakancsához, és előhúzta Anna kését. Feljebb kúszott, a cölöpig, maga után vonva a gyereket is.

A másik remegése lassan csillapult, oldalt fektette hát, az ölébe, fölé hajolva védte a víztől. A kést lazán tartotta, szúrásra készen. Hátát a kemény fának vetve várt, és közben nem mert a lánya szemébe nézni.

 

vége

 

 

Írói eszmélésnek nem nevezném, de gyerekkoromban már volt egy olyan esemény, mely valóban nagy hatást gyakorolt rám - a napközis tanárom és szüleim első döbbenete, mikor hatodik tájékán megírtam a korai, rossz kis horrotörténeteimet.

Igazából az eset mindig is tüske maradt bennem. Meg mumus is, mert a napközis tanár a gyerekpszichológust emlegette apámnak. Hetekig úgy éreztem, stigmával élek. És az értetlen támadások miatt valóban egy lendülettel elégettem azokat a lapokat, amelyeken összeírogattam a hosszú és unalmas délutáni szabadfoglalkozásokon.

Ezt a tüskét írtam az alábbiakban ki magamból.