Ez megint egy szikárabb, nehezebben felfejthető anyag. Meg lehet próbálni egy levegővel elolvasni, vagy ösztönösen, a szöveg töréspontjain mélyeket lélegezve. Nagyon árnyalt horror. Tudjuk, érezzük, hogy valami rossz történik, de talán első pillantásra nem egyértelmű, mi az. Vissza kell menni a szövegben, hogy rájöjjünk, min akad ki annyira a nővér, hogy otthagyja a társaságot a toron. De még így se tudom megmagyarázni a bűnt, amit a család elkövet a fiú ellen. A pozíciók, az események egyéni értelmezése és kommentálása folyamatosan változik, némiképp bizonytalanságban tartva az olvasót a tekintetben, hogy morálisan kinek van igaza. 

Halottevők

Olyan kevesen voltak, hogy még csomóba se tudtak állni az eső ellen. Kora délelőtt volt, ezért némelyek, akik a munkahelyről jöttek el, gyakran az órájukra pislantottak. A koporsó fölé fekete, vízhatlan vásznat feszítettek. Nem láttam még ilyet, mondta az egyik lány, én sem, súgta vissza a másik unottan. Az anyjuk és a nagyanyjuk egy kicsit arrébb állt, jobbra tőlük a fiú, baljukon a gyér rokonság és a volt munkatársak. A pap késett. Már percek óta a gödör alját nézték, melyben lassan gyűlt a víz. A földhalom mögött a két munkás cigarettázott, a parazsat tenyerükkel védve. Arrább, ahol a hegyek kezdődtek, kék fények villództak, a mennydörgés azonban idáig már nem hallatszott el. Azt hiszem, szeretné ezt az időt, mondta a fiatalabbik, azt hiszem, már előre örülne a holnapi kapálásnak meg kertészkedésnek a telken, mondta, mire a másik megint csak bólintott egykedvűen, utáltam, ahogy böfögött, jelentette ki váratlanul, mire húga elnézett a város felé, mindig beleböfögött a vasárnapi ebédbe, folytatta az idősebb, bárkit vittünk fel, neki böfögnie kellett, miért nem tudta visszatartani, csak egyszer, csak egyetlenegyszer. Húga nem szólt semmit, hanem a közeledő fehér és fekete ruhás alakra pillantott, hát most már nem kell emiatt aggódnod, jegyezte meg, talán keserűen, bár az esőkopogásban nem nagyon lehetett ezt megítélni, talán anyának is jobb így, folytatta nővére, mire húga a földre pillantott, és kezével tiltó mozdulatot tett, de a másik nem hagyta abba, hogy már nem ugráltatja, láttad mostanában a lábát, tiszta görcs a visszértől, egész órákat állt a széke mellett esténként, a szavak úgy buktak ki belőle, mint a sáros göröngyök, mindig volt valami kívánsága, és ő már ugrott is. Fontos ezt éppen most mondani, kérdezte a húga talán szemrehányóan, de a nővére meg se hallotta, beszéd közben, míg folytatta, cigarettára gyújtott, azt hiszem, mindenkinek jobb így, még a tulajdon anyját sem kímélte, egyszer, emlékszem, éjszaka főzette meg vele a levest, mert azt csak ő tudja úgy megcsinálni, a csirkelevest. Beteg volt, vetette ellen a húga, akkor beteg volt, és ez volt minden kívánsága, szerintem meg lehet érteni. Igen, de miért kell egy betegnek este tizenegykor ennie, vetette ellen a nővére, a pap már majdnem odaért, mindketten őt nézték, miért kell mindenkinek elfogadnia egy ember uralmát éveken át. Hát most vége, mondta húga, mikor a pap megállt a sír elejénél. Addig egyikük se tudta, hogy pontosan merre lesz a hulla feje. A pap, aki fiatal volt, és csupa lelkesedés, belekezdett, anyjuk felsírt, anyósa fogta át vállát, húga megindult volna, de a nővér visszatartotta, hagyd, hagy sírjon csak, súgta, közben sarkával a puha földbe taposta cigarettáját. Híveim, mondta a pap, túlkiabálva a cseppek halk moraját, nézzétek a földet, nézzétek, mivé lesz az őszi esőben. Terméketlen ez a föld, nincs, ami kivirágozzon belőle. Az őszi eső hideg és erőtlen, nem életet hoz. Megvan az ideje az őszi esőnek és meg a tavaszinak. A tavaszi eső csűrbe esik, ahogy a régi mondás tartja, vagyis szép termést hoz, életet teremt, de az őszi, mely szürke, mint a föld, már semmit nem éltet, csak elmossa a föld barázdáit, mint könnyeink a ráncokat. Nézzétek az esőt, ami lassan megtelik a sír alján, mégis mi ez, ha nem az őszi eső utolsó ajándéka a halottnak, lágy, puha ágy, a terméketlenségen túl, az utolsó haszna a víznek, könnyeink ugyanígy készítik elő az ő útját a mindenható kebelébe, puha folyó, langyos patak a könny, melyen a halott átkelhet az örök boldogságba, és ezért, ezért híveim végtelenül hálás ő nekünk. Sírjatok. Visszafelé a fiú vitte a két lányt apja kocsijával, anyjuk és nagyanyjuk egy volt munkatárs autójában utaztak. Amikor megálltak a ház előtt, az idős férfi szabadkozott, de végül mégis leállította a motort, és kiszállt az autóból. Többen nem is voltak hivatalosak a torra. A fiú a kisebbik lányhoz lépett, és átkarolta a vállát. Az felnézett rá, de arca üres volt, ami egy pillanatra megzavarta a fiút. Nem tudta még, hogy kell vigasztalni. Nem tudta, mit lehet vagy kell mondani ilyenkor, a sír fölötti részvétem is alig jutott eszébe. Remélem nem tart sokáig, jegyezte meg a nővér fáradtan mögöttük, mire anyja hátrafordult, és vörös szemeivel végignézett rajta, ha nem akarsz, nem kell feljönnöd. A nővér megvonta vállát, de követte őket az előcsarnokba. Odakinn elállt az eső, a nap azonban nem sütött ki. Hatan is befértek a liftbe, de meglehetősen kényelmetlenül szorultak egymáshoz, mindegyikőjük kénytelen volt belenézni egy másik szempárba, szólni azonban egyikőjük se tudott. A volt munkatárs fütyülni kezdett, majd észbe kapva lehajtotta fejét. Ősz hajú, alacsony, kövér ember volt, piros arccal és nagy, bozontos szemöldökkel. Kérges tenyere pont a nővér arca mellet támaszkodott a lift falához. A lakásban hideg fogadta őket és gyertyaszag. A nővér ugyanakkor megérezte a készülő étel illatát is. Az ő kedvence lesz. Mondta húga súgva, miközben leültek a nagyszoba kopott bőrdíványára. A nővér megvonta vállát. Nagyanyjuk kiment a konyhában, anyjuk a vendéget kínálta aprósüteménnyel. Percekig nem szóltak. Szép beszéd volt, jegyezte meg végül a fiú bátortalanul. Talán inkább érthetetlen, sóhajtott bosszúsan az anya, nem ezt a papot akartam, hanem azt, akinél keresztelkedtetek, de a múlt hónapban meghalt. Igen, olyan újszerű beszéd volt, mondta a kisebbik lány, a fiú védelmére sietve, nem hallottam még ilyen, nem találta a szavakat, a fiú segített, költői, igen, költői halottbúcsúztatót. Kihasználta az esőt, mintha a természeti jelenség díszlete lenne a temetésnek, mondta a fiú zavartan, mert azt gondolta, okoskodik, és az esőt metaforának tekintette, a könnycseppek megfelelőjének, szerintem szép. A nővér meglepetten fordult felé, igen, ez igaz, jól mondtad. Az anya megvonta vállát, és a volt kollégához fordult, nem szenvedett sokat, miután beszállították a kórházba. Sajnos már nem tudtunk szólni a barátainak. A vendég megértően bólintott, az szép, ha nem hosszú betegség végez az emberrel, engem a hátam kínoz, meg cukros is vagyok, tetszik tudni. Értem, mondta az anyja. Mit csinálsz az egyetem után, kérdezte a nővér a fiútól, talán ott maradok, lehet, hogy lesz egy tanársegédi hely, mondta az halkan, de mind meghallották és ránéztek, ez igen szép, még nem is mondtad, jegyezte meg anyjuk, mert biztos nem kérdezted, sóhajtott maga elé a nővér, milyen egyetem, hova jársz, kérdezte a vendég vastag, közvetlen hangon a fiútól, aki megmondta, hogy hova jár, de bántotta őt a tegezés. Nem is ismerte ezt az embert. Az jó, az jó, mondta a  férfi, majd kinézett az ablakon. Nemsokára kisüt a nap, folytatta, az anya követte tekintetét, és valóban, az első napsugarak majdnem az ő meggyötört arcára estek, de aztán a felhők összezárultak. Megnézem, mit csinál a nagyi, mondta a nővér, és kiment a szobából. Az évfolyamon ő a legjobb tanuló, szólt hirtelen a kisebbik lány, mire a fiú elpirult, nem csoda, hogy a professzora, aki a témavezetője az évfolyamdolgozatánál, diplománál, motyogta közbe a fiú, aki a vezetője, folytatta a lány, megkérte, hogy maradjon. Egyszerűen nagyon-nagyon tehetséges. Az jó, mondta a férfi visszanézve rájuk. Igen, az nagyon jó, ha valaki abból él meg, amit szeret, mosolygott először a nap folyamán az anya. Mi is szerettük a melót, mondta a férfi, nagyon sokat dolgoztunk, de sose morogtunk emiatt. Akkoriban nem voltak ilyen sztrájkok meg minden, nem szóltunk semmit, csak melóztunk. Aztán néha elmentünk ide-oda, de nem kocsmázni, értik, legfeljebb megittunk egy-egy pohár sört, vagy kimentünk a pályára, hát így lettünk mi barátok. A nagymama visszatett egy zöld zacskót a hűtőbe, majd ránézett a belépő lányra. Egy kis plusz adalék, mosolygott a lány, de a nagyi nem viszonozta, ez volt a kedvence, mondta összeszorított szájjal, a gőzbe bámulva, meg töltött káposzta és túrós palacsinta. Az lesz ma, kérdezte a lány, mire a másik bólintott. A leves tetején egy tyúk karmos lába keringett. Az ablakon vastag pára telepedett meg, a lány leült egy székre, elővette cigarettáját, de amint az öregasszony keskeny, fekete posztós hátára pillantott, inkább eltette. Beszéltél vele mostanában, kérdezte az öregebb, hátra se fordulva. Nem igazán, válaszolt a lány könnyedén, nagyon sokat dolgozom. Valamiből meg kell élni, folytatta tűnődve, mentegetődzve, a lakás is drága, most emelték a fűtést. Miért kellett elmenned egyáltalán, szólt hátra a nagymama, megvolt a szobád, megvolt mindened, nem lett volna ilyen sok költséged. Ráadásul egyedül. Te ezt nem érted, mondta a lány, már nem bírtam, fel kellett nőnöm. És ez azt jelenti, hogy otthagyod szüleid és rájuk se nézel, fordult most meg az öregasszony, szeme összeszűkült, mint egy nagy fekete macskáé, haldokló apádhoz sem jöttél be a kórházba. Vidéken voltam, száz kilométerre, már késő volt, de mit magyarázkodok, ti talán jöttetek felém, egyszer néztétek meg, hol lakom, aztán kész, vége. A lány felállt és kiment, belépett a kis mosdóba, elővette cigarettáját, és rágyújtott. Alig szívta le az első két slukkot, amikor nyílt az ajtó. Bűntudatosan háta mögé dugta a szálat, de csak a  fiú lépett be, elnézést, mondta, hátrált volna kifelé, de a lány csak intett, már megyek, mondta, a csap alá tartotta cigarettáját, ne dohányozz ebben a lakásában, épp ma, harsant kint az anyja hangja, menj el, súgta a lány a fiúnak, akinél fél fejjel magasabb volt, tessék, nézett fel az rá, nem maradj itt, és ne egyél itt, kérte őt a lány, aztán kiment mellette. A fiú kis ideig tűnődött, közben zavartan kigombolta sliccét, de mikorra oda került, elmúlt a vizelhetnékje. A nagyszobában volt egy szétnyitható asztal, azon terítettek meg, igaz, elég kényelmetlen lett a helyzet, mert az egyik oldalon ülők beszorultak az asztal és az üveges szekrény mögé. Ráadásul később vették észre, hogy a metszett poharak pont a szekrényben vannak.  A fiú állt fel, majd egyenként kiszedegette őket, aztán visszaült helyére. Nem nézett a nővér szemébe, a másik kezét fogta az asztal alatt, tenyere izzadt, az abroszon régi ételek nyomai rajzoltak ki számára érthetetlen jeleket. Elnézést kell kérnem, jelent meg az anya két tányérral kezében, de a nagy levesestál, amit még nászajándékba kaptunk, eltört a múlt héten, aki kér még, annak sajnos ki kell mennie konyhába, sorban behozta a tányérokat, a fiúéban egy inas nyak is volt a sárga lében, répa, krumpli. Megkóstolta a levest, nagyon-nagyon fűszeres és sós volt, de jól esett, sőt egyre jobban, noha szája kiszáradt, a csirkéhez viszont hozzá se nyúlt, nem szeretem, mondta, és kanalával átemelte a lány tányérjára. Megérezte, hogy a nővér őt nézi, végre rápillantott, annak arca szomorúbb volt, mint egész nap. Visszatért ételéhez. A végén a leves zsíros pöttyökben csillogott tányérja alján, ezeket kötögette össze, hirtelen támadt kábulatában, mikor a nagymama teli poharat tett elé. Savanyú szagú vörösbor volt benne. Az ő bora, súgta bizalmasan, fogyaszd egészséggel, mindenki kapott persze, nem volt olyan száraz, mint amilyennek illata alapján tűnt, ugyanakkor erős, súlyos bor volt, a fiú vizet kért volna hozzá, de nem merte megzavarni az ebéd ritmusát. Amint elvitték a tányérokat, és kifújták levesgőztől megnedvesedett orrukat, töltött káposztát hozott a két idősebb nő. Ezt volt a kedvence, mondta az ősz férfi szemügyre véve a hengereket, és levette fekete öltönyét, meglazította a nyakkendőjét, volt, hogy megevett belőle hatot, mondta a halott anyja, néha képes volt felkelni korán reggel, csak hogy megmelegíthesse, lement a boltba tejfölért, és megevett egy csomót munka előtt. A fiú három darabot szedett, a lány mellette kettőt, a nővér csak egyet, az ősz férfi viszont négyet. A halott felesége hármat, az öregasszony kint maradt a konyhában, ahonnan edénycsörgés hallatszott be. A jó töltött káposzta az egész napra elég, mondta az ősz férfi, nem igaz, hunyorított a fiúra, bevágsz hármat, és estig meg se nyikkansz. Zavartan elhallgatott, mert mindenki szótlanul vagdosta ételét, no, kezdjünk neki, mondta, és enni kezdett ő is. Az egyik nő bort töltött mindenkinek, ittak megint, a nővérnek könnybe lábadt a szeme, olyan savanyúnak érezte ezt a vörös lét, amit kegyesen mindenki bornak nevezett, hogy elhazudja a termelő hozzá nem értését, és most csodálkozva látta, hogy a fiú még kér. Veszek még, mondta a fiú és elvett még egyet, majd tejfölt öntött rá. Csámcsogva enni kezdett. A nővár elbambult és félrenyelt. Kevesebbet kellene innod, mondta a húga, de senki nem tudta, kire céloz. A nővér köhögni kezdett, elnézést kérve kisietett az előszobába. Az öregasszony a konyhában a csontok közt turkált. Bentről kihallatszott az ütemes evés. A tűzhelyen egy palacsintatészta pirult, túró állt halomban az asztalon. A nővér torka már fájt, végül a falat jó helyre kerül, kimerülten lépett a fürdőszobába, a csapból ivott vizet. A nagyszobából hallatszott, hogy hangosan beszél a két férfi. Te, mondta a fiú, nem láttad a kenyeret, ez előbb itt volt. Azt hiszem elfogyott, válaszolta az öreg. Kiszaladnál édesem, kérte a fiú a húgát. A nővér megrázta fejét, majd kilépett a fürdőszobából és a konyhába ment. Segíthetek, kérdezte az öregasszonytól. Igen, vegyél le egy lapost tányért a palacsintának, mondta az, majd villával óvatosan megfordította a tésztát. Tudom sütni is, a levegőben megfordítom, ajánlkozott a nővér, az öregasszony azonban meg se hallotta. Kivett hát egy tányért a szekrényből, és meglátta mélyen bent a leveses tálat. Letette a tányért, aztán kiment az előszobába. Anya, mi folyik itt. Szólt be onnan a nagyszobába. Mind meglepetten tekintettek fel, a fiú szája zsíros volt, húga ott állt mellette a kenyérrel, az anyja pedig éppen szedte le terítékét. A volt kolléga fogait piszkálgatta és az ablakon nézett ki. Miről beszélsz, kérdezte az anyja, miközben a maradékokat egy tányérba gyűjtötte. A fiú elnézett a nővér mellett, szeme csillogott, keze fejével megtörölte száját, majd ismét poharáért nyúlt, tudod te azt nagyon jól, anya, kiáltotta a nővér, de már nyúlt kabátjáért, kérsz még egy kis bort, kérdezte az  anyja a fiútól, meg se hallva a kiáltást, húga végre letette a kenyereskosarat és nővérére nem nézve óvatosan leereszkedett székére, jöjjön már, nyugodjon meg, mondta az idős férfi, és hasát simította, a nővér ekkor már felöltözve állt ott, végignézett rajtuk, a konyhából, kezében a palacsintasütővel az öregasszony bámult rá, az első palacsinta már szépen be volt görgetve, ott fénylett az asztalon. A nővér kifelé menet bevágta maga mögött az ajtót, így nem hallotta a fiúból feltörő böfögést.

vége

Itt van ismét a vérnősző barom, az otromba, buta hentes, Kocák, akit már egyszer felhasználtam itt: http://horrornovellak.blog.hu/2009/04/26/vilagvege_utan, de most a nagy Cthulhu egy követével kerül szembe.  

Magáról az írásról két dolgot: valamikor a kétezeröt körül csináltam, hosszabb szünet után, és ennél éreztem ismét valamit a teremtő fantázia könnyed, örömteli működéséből. Vázlatos lett, eltúlzott karketerekkel (baltás harcigéppé torzult tanárnő), de ezt is beraktam a "Járványügyi álmok" kötetbe, mert oda illik.

A másik, hogy ihletője a  sziget orrában álló hatalmas panelház, melyben 98 körül laktam pár hónapot. Különös idők voltak azok. 

Intés az őrzőkhöz

A lány, akit Kocák, a Nagyfejű nem akart beengedni a Szigetre, a tűz fölött melengette a kezét, pedig odakinn egyáltalán nem volt hideg. Ősz felé járhatott, a régi idő szerint 2022-őt írtak, a Változáshoz képest a 13. évben jártak. A Nagyfejű gyanakodva leste a vékony, feltűnően tiszta ujjakat, és továbbpillantva próbálta elképzelni a zsákruhába bújtatott tizenvalahány éves testet. A férfi régebben hentes volt a körúton, ezért is lett ő az Első Erőd parancsnoka. Hosszan vitatkozott társaival, míg végül beadta derekát, így az elfogott Lány feljöhetett a tizedik emeleti leshelyre. A hosszú hallgatást végül Fúria, a vadász törte meg:

– Mi a helyzet odaát? Találkoztál még elő emberrel?

A lány rájuk se nézett, megigézve bámult a lángokba, majd felsóhajtott, és megrázta fejét: – Hónapok óta nem láttam senkit.

Fúria hallgatott egy sort, ezzel akaratlanul is felhívta magára a figyelmet. Azelőtt tanárnő volt egy terézvárosi iskolában, így elsajátította, miként kell jelentőségteljesen hallgatni.

– Tegnap – kezdte – megvitattunk egy új elméletet. Arról.

Kocák a nőre nézett, majd kibontotta a kendőt, amiben az ellátók hordták a kenyeret. Szikkadt kis cafatok voltak, melyeket Csepel mezőin ültetett, aratott, kaszált, csépelt és őrölt gabonából sütöttek. A férfi a lány felé kínálta az egyiket, de az hárító mozdulatot tett, kezét épp hogy ellibbentve a tűzről.

– Az új elmélet szerint a szemét a Változás oka. Elakadt a szemétégetés Rákospalotán, a felgyülemlett anyag szörnyű burjánzásba kezdett, ismeretlen, penészalapú kórokozót kitenyésztve, melyet aztán a patkányok és madarak széthordtak a városban. A kór az emberi agyat támadta meg, végtelen agressziót és fájdalmat keltve a betegben. Nem volt ellenszer, és a járvány egyébként is olyan gyorsan terjedt, hogy a hatóságoknak esélyük se volt felismerni az okot. Csak a következménnyel foglalkoztak, és az felmorzsolta őket. Így kezdődött a vég. – Elhallgatott, de a hangsúlyt nem vitte le, maradt lebegve, kérdésként a levegőben. A lány rápillantott, mire a tanárnő, kinek övében három kés volt tűzve, és hátára csatolva egy szekercét hordott, elkapta tekintetét.

– Nem. Nem ez volt az oka – suttogta a lány. – De elmesélhetek én is egy variációt.

Kocák és Fúria közelebb hajoltak, hogy jobban hallják. Minden egyes menekült, vándor, hírnök hozzáadott valamit a közös hiedelmeikhez, mely gyűjtemény csak egy célt szolgált: megmagyarázni, miért omlott össze a világ. Száz és száz ötletet és elméletet hallottak már, és mindkettejüknek megvolt a titkos kedvence, melynek helyességéről szentül meg voltak győződve. Ám egyik elbeszélést sem lehetett alávetni semmiféle bizonyításnak, mivel a Csepelen túli terület a vadaké, az őrjöngőké, az emberfalóké lett, azoké, akik megszállottként rótták a város romjait, élők után kutatva.

– Inkább az mondd el, honnan jöttél, és hogy jutottál be a szigetre! – vágott közbe Tescó, a harmadik őr, a tízemeletes toronyház-erőd mindenese. Az ablaknál állt, nézte a füstölgő Duna-partot. Még mindig volt éghető anyag odaát. – Leromboltuk a Gubacsi hidat és a vasúti átjárót is. Átvágtuk a töltést. Két hete összeért az aknazár, körben, végig a parton. A vízben karók vannak. Nincs bejárás ide, élő lélek nem jut át odakintről. – Lassan megfordult, látni lehetett rajta, inkább a nőéhség beszél belőle, mintsem a düh. – Neked mégis hogy sikerült? Talán repültél?

A lány megvonta a vállát: – Egy helyütt sekély a víz. Karót nem találtam. Az aknákkal pedig mindig is szerencsém volt.

Tescó közelebb lépett. Majd még közelebb. A lány nem nézett fel rá, pedig a fiú térde már a vállát érintette.

– Nem hiszem el – jelentette ki Tesco. Annak idején, az utolsó napokban korábbi munkahelyén, egy hipermarketben sáncolta el magát. A sietve megszervezett Csepeli Irreguláris Véderő helikoptere mentette ki a tetőről, némi konzervvel együtt. – Fél éve nem érkezett senki. Nem jutott át élő ember a védővonalon. Ha azt hiszed…– úgy tűnt, mindjárt belerúg az idegenbe.

– Melegítsd a vacsorát! – szakította félbe durván Kocák, mire a fiú elhallgatott. A férfi megbökte a lány térdét: – Te pedig mondd csak el, amit akartál. – Keze egy kicsit tovább időzött a horzsolásokkal tarkított bőrön, a lány elfintorodott, de nem húzódott arrébb.

– Korábban egy családdal találkoztam az Állatkertben. A ketrecekben laktak. Mint az állatok. Ők mesélték el a Változás igazi okát. Közvetlen tapasztalatuk volt róla, emiatt igazi túlélők lettek. Persze aztán elszúrták. Egy éjjel nyitva felejtették a ketrecajtót. Akkoriban még vékonyabb voltam, kifértem a rudak közt, de őket elevenen széttépték.

Kocák elégedetten horkantott. Mindig megvetette az elővigyázatlan embereket. A rémület napjaiban, mielőtt útra kelt, hogy átvágjon az utolsó menedék, Csepel felé, két húsvágó bárdja mellé berakta késkészletét is.

– Azóta a városban bujkálsz? – kérdezte hirtelen Fúria. A lány bólintott. A másik szobából hallatszott, ahogy Tescó edényekkel csörömpöl, aztán gázrezsó gyulladt.

– Nehogy babot adj! – kiabált át neki a Nagyfejű. – Ma este ne…– A lányra kacsintott, de az Fúriát bámulta. – A gyerekedről akarsz kérdezni? Hogy láttam-e? – suttogta úgy, hogy a hentes ne hallja. Fúria mohón bólintott, szeme csillogott a félhomályban: – Honnan tudod?

– Megérzek dolgokat. Így maradtam életben annyi ideig odaát.

– Pörkölt lesz – szólt vissza kedvetlenül Tescó, mire a hentes éhesen felnyögött: – Jöhet.

– Nem láttam olyat a fertőzöttek közt, aki hasonlítana rád – fejezte be a lány, és ismét a tűz felé fordult.

Fúria hátradőlt két könyökére, és sóhajtott egyet. Felpillantott a plafonba vágott lyukra, melyen át kigomolygott a csillagok közé a tűz füstje. Minden menekülttől megkérdezte ezt, a támadók arcát pedig igyekezett nem nézni, miközben lemészárolta őket. Zsigereiben érezte, egyszer, mikor véletlenül mégis rápillant valamelyikre, lánya eltorzult, sebes, üszkös, fekete ábrázatát látja majd. Innen eredt a dühe, amivel a fertőzötteket üldözte, ha azok bejutottak az Első Erőd védelmi körzetébe. – Halljuk hát, mit mesélt az a család neked! – riasztotta fel ábrándozásából a Nagyfejű hangja. – Ha hihető a magyarázat, beengedünk a Szigetre. – A lány még mindig Fúriát figyelte, a nő nem értette, miért.

– Élt a város közepén egy magányos nő, aki minden pénzét álmokra költötte – vágott bele a jövevény. – Misztikus irodalmat olvasott, hajdani, elfeledett, hatalmas istenek és uralkodók világáról. Annyira egyedül volt, hogy elhatározta, elmenekül innen, itt hagyja a mi földünket, azért a másikért. Kezébe került egy tiltott szertartáskönyv, mely tartalmazta a másik világ rítusait, és a miénkbe vezető kapujának megnyitását. A könyv annak idején nagy botrányt kavart, több egyház tiltakozott kiadása ellen.

Amikor a lány felpillantott – ismét Tescó állt előtte, kezében harapófogó, annak végén gőzölgő konzerv.

– Ismerem azt a könyvet. Mi is árultuk. A címe nem jut szembe – motyogta a fiú, és figyelmesen végigmérte a lányt, miközben lerakta a Nagyfejű elé az ételt. – De honnan tudsz te erről?

Az éjszakából halk pukkanás hallatszott. Fúria felállt, az ablakhoz lépett, kitárta. Kocák megtörte kenyerét.

– Annak idején a ketrecekbe bújt család szomszédjában élt ez az illető. Ők meséltek róla. Elmegyógyintézetbe akarták záratni a nőt – mert a lakására fájt a foguk. – A hentes hangosan falni kezdett, de ekkor újabb dörrenés ütötte meg fülüket, mire kérdőn Fúria felé fordult. Zsíros ujjai remegtek az étel felett.

– Nem tudom – nézett le rá a nő. – Talán megint bepárásodott pár akna.

– Ti vagytok az egyedüli őrszemek? – súgta a lány Kocáknak. A Nagyfejű a fejét rázta: – Még két védelmi vonal van hátrébb. Mi vagyunk az Első Erőd. De kevés dolog jut át rajtunk.

Belépett Tescó, újabb konzervet hozva, és a lány felé nyújtotta, de az a fejét rázta: – Köszönöm, nem. – Mire Tescó letette Fúria helyére, majd visszament a másik szobába.

– Mi történt aztán a nővel? – kérdezett ismét a Nagyfejű, miközben az egykori tanárnő visszaült közéjük. – Átjutott oda, a másik világba?

A lány végre elvette kezét a tűz fölül. Megnézte ujjait, mint aki először látja őket: – Nem – folytatta történetét. – Egész éjjel kántált. Elégetett vagy ötszáz mécsest, kifolyatta egy galamb vérét, és rákente egy alaktalan kőidomra. Aztán hajnalban sikoltozásra riadtak a szomszédok. Végre hívhatták a mentőket – teljesült a kívánságuk.

– Megbolondult? – Fúria úgy evett, mintha még mindig az iskolai menzán volna. Újabb robbanás előzte meg odakintről a lány válaszát, de ezúttal valóban hangos volt. Az idős nő felpattant, Kocák is emelkedett, aztán inkább a lányra nézett: – Elvitték a bolondok közé? – a lány bólintott, szinte elégedetten.

– Azt hiszem, valami történik kinn – fordult vissza az ablakból Fúria. Tescó megállt az ajtóban, kezében az étellel. Mind nézték, ahogy a nő felkapja saját adagját, és elindul le, kifelé az éjszakába.

– Nem segítenek neki? – furcsállta a lány.

Tescó megvonta vállát, Kocák legyintett: – Elintézi. Nem is tudod elképzelni, mire képes.

A fiú leült helyére, enni kezdett: – De mi köze mindennek a járványhoz? – kérdezte teli szájjal.

– Én sem értem a történeted – kontrázott a hentes dühösen.

A lány hallgatta volna még a lépcsőházból visszhangzó lépteket, de azok igen gyorsan elhaltak: – Kiderül minden, csak várjatok. A nőt bezárták a bolondok közé, és a család megkapta a lakását gyámságért cserébe. Folyton látogatniuk kellett, néha kihozták, vigyáztak rá. Így ők vették észre először, hogy az a nő mégiscsak járt ott. Persze, hogy gyorsan kapcsoltak, így viszonylag sokáig túlélték.

– Nem olyan sokáig, mint te – vetette közbe Tescó óvatosan.

– Én egyedülálló vagyok – mosolyodott el az est folyamán először a lány.

Lent Fúria kitapogatózott a sötét előtérből, és átvágott a toronyház előtti hajdani kereszteződésen, egyenesen az úttesten felállított aknamező felé.

Odafenn a lány elégedetten nyújtózott, úgy, hogy a két férfi szíve jól hallhatóan beledobbant. Aztán az idegen így folytatta:

– Amikor azon a különös éjjelen a nő révületbe esett a sok kántálástól, magával hozott ide egy kaput. Ez volt a kulcs a halott istenekhez, akik rajta keresztül később beáramlottak a világunkba. Az én állatkerti családom látta mindezt, de nem hittek nekik, sőt, meggyanúsították őket, hogy meg akarják ölni a gondozásukra bízott bolondot.

Fúria egy elszenesedett autóhoz lépett, és kivett kormos utasteréből egy fáklyát. Meggyújtotta, mire az elömlő fény rémisztő képet tárt fel. Előtte, az aknamezőn legalább húsz emberfaló tapogatódzott befelé. A legelső már túl is jutott a veszélyes szakaszon. Fúria mély lélegzetet vett.

– A nő a család minden igyekezete ellenére életben maradt, így egy tavaszi napon a kapu kinyílt, és kijöttek belőle annak a másik világnak a küldöttei, és szétrajzottak a városban. Élő és gondolkodó lényeket szálltak meg, majd éktelen haraggal fordultak az emberiség ellen. Innen a járvány, az én mesém szerint – fejezte be a lány, és felállt. – Hol a mosdó?

Fúria lassan hátranyúlt, kiakasztotta szíjai közül baltáját. Kezében libegett–lobogott a fáklya, de jól látta, hogy az első valami tárgyat tart a kezében. Ez furcsa volt, mert a fertőzöttek soha nem fogtak meg semmit, kivéve a húst.

Tescó nézte a távolodó lány hátát, közben fejét ingatta: – Te elhiszed ezt a baromságot? – fordult a Nagyfejűhöz, aki sörtéit vakargatta a tokáján.

– Nem érdekel – válaszolt az vontatottan, majd fürgén felpattant. – Más dolog foglalkoztat most. Nem akarom megbánni, hogy ideengedtem.

A közeledő fertőzöttnél egy zsák volt – és ez Fúriát teljesen megrémítette. Egy ismeretlen tényező magával hozhatta a világ ismételt megbolondulását, ami a kezében tartott fegyvert értéktelenné teszi.

Addig is – megindult a lény felé. Oldalt, tőle néhány méterre az egyik behatoló aknára lépett – narancssárga lánggömb és szürke füstgomolyag nyelte el.

A Nagyfejű megtorpant a robbanás hangjára, de aztán csak rányitotta az ajtót a lányra. Az a tükörnél állt, mereven bámulta magát.

– Hát itt vagy – szólt a hentes.

– Hát itt vagy – mondta a lány a tükörnek. Kocák belépett, behúzta az ajtót maga mögött. Odakint a folyosón ott toporgott Tescó, kezében óvszert szorongatva, az utolsó csomagok egyikét.

Fúria fáklyát tartó kezével letörölte az arcára fröccsent vért, és belépett a zsákos elé. A kezek hossza, a csontig lehántott húsú ujjak hatótávolsága jelentette azt a bűvös kört, amin belül élő csak fegyverrel létezhetett. Fúria lendült, aztán könnyedén, oldalt, ívesen sújtott. Szeme közben végig az előrehaladó csapat tagjait pásztázta. A zsák puffanva esett a földre, rögtön utána egy csodálkozó fej.

– Nem akarok bajt – nyomult közelebb hasával a hentes. A lány elmosolyodott. Kocák szorosan mögé lépett, szemébe nézett a tükörben. – Csak maradj nyugton. – Felnyúlt, kiakasztotta a ruha vállrészét. A szövet a lány bokájára hullt.

– A baj – súgta a lány, nézve a saját, épp hogy kerekedő mellét. – Már itt van.

Fúria lehajolt, és felemelte a zsákot, majd szemét a közeledőkön tartva hátrálni kezdett. Ijesztően könnyű és kerek dolog ütődött lábikrájának, le is tette a földre, és féltérdre ereszkedett. A fáklyát a puha, kormos talajba döfte, s baltáját el nem engedve feltárta a küldemény titkát.

– Azt hittem észreveszed. – A lány megfordult, a férfihoz simult. Felágaskodva épp elérte a zsíros és szőrös fülcimpát. Belesúgta: – Tizenhárom éves vagyok. Egyidős a járvánnyal. És Cthulhu kapujával, ami e világra született a bolond nőből. – Azzal megcsókolta a hentest.

És akkor Fúria felsikoltott, mert megpillantotta, és a gyenge fényben is felismerte az ajándékot, amit neki küldött a Nagy Öreg, a lány apja. Elrúgta a fejet zsákostul, felpattant, hátrált, de a baltát már nem volt ereje felemelni. A támadók nem törődve az aknákkal nekiiramodtak és rázúdultak, mint a farkasok.

És Tescó egyben hallotta a nő és a hentes sikolyát, ezért berúgta a mosdóajtót, és megpillantotta a lány köldök nélküli, meztelen hasát, és a tántorgó, elszürkült arcú Kocákot.

– Ő a kapu! Öld meg! – hörögte a Nagyfejű, majd nekiesett az ajtónak, és bezárta azt a küszöbön álló Tescó előtt, akinek még volt ideje az ablakhoz rohanni, a radiátor mellől felkapni a riasztópisztolyt, de a jelzőrakétát már nem tudta felküldeni az égre, pillanatnyi koszorúként, örök búcsúzásképp, mert valami zaj megzavarta, megfordult, és rázúdult az átváltozott Hentes százhúsz kilója, átnyomva őt és önmagát az üvegen.

Így esett el a Sziget.

vége

Falun mindig is féltek az emberek, de ötven-száz éve sokkal jobban, mint manapság. Hallottam történeteket, hogy a Belphegor sorozat milyen elementáris hatást gyakorolt a korabeli tévénézőkre, de ha még régebbi időkre tekintünk, a szorosan egymás mellé épített házak, a rossz végű mesék, a babonák, a képzelt lények a Tüzesembertől a bánya mélyén lakó Kis Emberig - mind egy ősi rettegés jelei lehetnek. A való és a képzelt világ határai egybecsúsztak, és ez a tisztázatlanság jellemező volt a névadásra is. Ki tudná például leírni a "kókó", a palóc boogeyman külsejét? Az "éjjeli nyomás", az álmodó mellkasára telepedő fullasztó lény árnyalakja egybemossa a merev tudományosság succubusát és incubusát, és igazából nem tudni, ki vagy mi ő. És ugyanez vonatkozik az írás tárgyára, a giringyre, mely lehet görény, patkány vagy róka is - mindenesetre maga a megfoghatatlan rablógyilkos, tyúkok éjjeli mészárosa. Vagy még több is annál...

A giringy

Hiába keresed a giringyet, csak keveseknek adatik meg, hogy lássák. Én találkoztam vele, kétszer is. A másodikra emlékszem, az elsőt sose feledem.

A giringy szót fenn északon majd mindenki ismeri, ám a pontos jelentése még a használók körében se tisztázott. Szinnyei „Magyar tájszótár”-ában nem találni, Vassy „Kis palóc folklór”-jában pedig a girhiccel keveri, ami tulajdonképp a girhes egy alakja. Ha valaki hozzájut Dózsay Ákos „Magyar babonák és rejtélyek” című tanulmánykötetéhez, ott olvashat utalást az éjszakai vérszívóra, mely lidérc vagy ludvérc néven irtja a baromfiállományt Nógrád, Heves és a szlovákiai, elcsatolt megyék tájain. Ez már lehetne a giringy is, ám még itt sem teljes a kép.

A legpontosabb leírást Ágoston Mihály falukutató adja, aki 1952-es szószedetének lábjegyzetében egész részletesen közli a giringy szó jelentését. Ez alapján a giringy a palóc szájhagyomány és legendárium furcsa, kegyetlen ragadozója. Leginkább még a menyétfélék családjába sorolható, innen a néveredeztetés is: görény – giriny – giringy. Ágoston nagyon helyesen megadja a lény primordinális vonatkozásait is: az állat a boszorkányszombatok mellékterméke. E gyűlések orgiasztikus szakaszában a szipirtyók, kik nem méltók az ördög méltóságos phallosára, a nagyurat kísérő aldémonokkal elhálva a nászt, teherbe esnek a pokolbéli magtól, és kilenc napra rá a világra ürítik a giringyet, ami aztán azonnal elszökik tőlük, ki az erdőre, mezőre. Vagyis a szörny originalitása földalatti, alvilági tartományokba helyezhető – ám tevékenysége már nagyon is evilági. A palóc szellem ugyanis minden, az állatállományt ért radikális vagy megmagyarázhatatlan pusztítást a giringy számlájára ír. Tömegesen leölt libák, az udvar királyának, a kakasnak kivérzett teteme, fordított kereszt alakban feltört tojások – mind a giringy éjféli ólálkodásnak jele. Fél tőle a kutya, az ember, ha összeakad vele, jobb, ha nem néz a szemébe. Egyetlen ellenszere a tűz, mellyel kipurgálható e világból.

Nekem a nagyapám egyszer megmutatta a giringyet.  

Kilenc vagy tízéves lehettem, és szokás szerint a nyár forró napjait ott töltöttem náluk, vidéken. A száz évig tartó nappalok unalmát alig törte meg valami érdekesség. Velem egykorú gyerek a környéken kevés akadt, azok is óvakodtak a közelembe jönni. Nem hibáztattam őket. Naphosszat a meszelt falú nyárikonyha hűvösébe húzódtam, és az autóskártyáimat rendezgettem, avagy a műanyag katonáimmal játszottam el sosemvolt ütközeteket.

Egy reggel aztán átkozódó, keserves kiabálásra ébredtem. Pizsamába, az éles napfénytől káprázva támolyogtam ki az udvarra – nagyanyám siratott a nagyobbik tyúkól előtt, kezében ernyedten elomló tyúkdögöt tartva. Nagyapám a favágató tőkénél állt, némán szítta cigarettáját, aztán nekiindult.

Nagy, hórihorgas ember volt a nagyapám, a bánya se törte meg egyenes, sudár tartását. Folyton egy kopott, zsíros kalapot hordott a fején. A dohány, és savanyú szőlőből készített házibora volt a két szenvedélye. És gyakran, túlságosan gyakran lesett rám bűnbánó tekintettel.

Azon a reggelen, ahogy elment előttem, megtorpant, majd fölém hajolt. Elmondta, hogy valami járt éjjel a tyúkok közt, és hármat a vérébe fojtott. Kutya kell a házhoz, mert az ilyen dög, az ilyen gyilkos visszajár, amíg meleg húst érez a környéken.

Azzal kézen fogott, és mentünk, mentünk egyenesen nagyapám unokaöccséhez, a vadászhoz. Két utcányira lakott, Jánosnak hívták, vörös, erős, kövér ember volt, gutaütéses képe mindig felvidított. Hosszan tárgyaltak nagyapámmal az udvaron, míg én az elkerített kis rész mögött csaholó ebeket lestem. Három, közepes termetű korcs vicsorgott rám, egyik fenyegetőbb volt, mint a másik. Elképzeltem, ha ezek éjjel összeakadnak a titokzatos vadásszal…

Azon az éjszakán nem történt semmi. Csak a kölcsönbe kapott kutya vonyított az udvarban egy jó három órát. Nagyapám úgy kötözte ki, hogy elérje az ólak előterét. Az állat reggelre megnyugodott, sőt, úgy vélhette, most már ő uralkodik itt mindenek felett, mert nem akarta átengedni területén nagyanyámat se, ki a kert végébe lévő budiba tartott volna nagy sietve.

Ám a csahos uralmának hamar vége szakadt. Következő éjszakán szörnyű vonyításra riadtunk. A hang hamar bugyborékoló fulladásba torkolt. Nagyapám elemlámpával ment ki, én mindenhol a nyomába, fogtam szabad kezét. Kérges, erős tapintása volt, mint egy fa törzsének. Emlékszem, a vér sárgán csillogott a lámpa fényében. A kutya nyakából dőlt, az állat a disznóól előtt feküdt, és már csak lába rángott. A deszkák mögött idegesen röfögtek az értetlen malacok.

Nagyapám nem sokat törődött a hősi áldozattal – azonnal a tyúkólakat kezdte vizsgálni. Az egyik ajtaján a retesz ki volt ütve. Vízszintesen eltolható faék volt csak – egy okosabb kutya is megtalálta volna a módját, hogy elbánjon vele. Nagyapám lehajolt, letérdelt a porba, és bevilágított az ajtó nyílásán, majd a rikácsoló tyúkok közül kivett két dögöt.

Másnap sokáig töprengett a lócán ülve, arcát a délelőtti napfénybe tartva. Aztán még ebéd előtt fogta magát, és felmászott a padlásra. Kisvártatva két, kisebb ajtót dobott a gyepre. Valami régi, fiókos szekrény maradványai voltak. Nagyapám mutatta, hogy kulcsra záródnak, deszkájuk is masszívnak tűnt még. Alkonyatra be is szerelte mindkettőt – csak a nagyobbik ól zsanérjaival volt egy kis gond, és így az ajtó nem pontosan illeszkedett alul. Miután nagyanyám azzal az idegesítő, bú–be–bú–be kántálással beterelte az állatokat, nagyapám megengedte, hogy én fordítsam rá az új ólajtókra a kulcsokat.

Reggel korán ébredtem, és én mentem ki legelőbb az udvarba. A kisebbik ól küszöbén át szinte kiömlöttek a dögök a földre. Olyan volt, mint egy mészárszék. Egyetlen állat sem élte túl a támadást, gombszemükben a mohó élet helyett csak páni rettegés emléke csillogott. Nagyanyám elsápadt, mikor meglátta a szörnyűséget, de már nem szólt semmit, némán hozzálátott, hogy zsákba dobálja az áldozatokat. Csak nagyapám lélegzett mélyebbeket, és láttam, arcán eluralkodik valami szokatlan kifejezés. A bosszú volt.

Felemelte az egyik ernyedt testet, majd elővette bicskáját, és elnyiszálta a tollas nyakat. Nyomkodta a sebet, rázogatta a tetemet, de abból egy csepp vér, annyi se jött. Közben nagyanyám végzett, a zsákot tartva állt, nézte őt. Nagyapám lehajolt a nyitott ajtóhoz, és alaposan megnézte a zárat, az elfordított kulcsot. Aztán egymásra pillantottak nagyanyámmal, és kimondták a szót. Giringy.

János dolgozott, csak délutánra ért haza az építkezésről. Néha felém lesve, suttogva, halkan beszélt a kapuban nagyapámmal, majd biccentett, és hátrament az udvarba. Hozta mindkét megmaradt kutyáját, a puskáját meg egy nagy fémkannát. Amikor megkérdeztem, azt mondta, gázolaj van benne. És barackot nyomott a fejemre.

Visszamentünk a tett színhelyére, az udvarra. Az ebek hamar szagot fogtak. Húzták, rángatták kifelé a pórázt, neki egyenesen a pataknak, majd azon túl a hegy oldalába. Nagyapám és én le-lemaradozva követtük a hármast. Kaptam egy töltényt, azt forgattam kezemben, nagyapám pedig a marmonkannát cipelte. Szerintem már a háznál sejtette, tudta, hogy hova tartunk, mert egyre-másra a Szilvást fürkészte, amikor meg-megálltunk pihenni.

Egy hasadékba, a hegy egy vágatába valaki, több évtizede nyolc szilvafát ültetett. A fák közeit rendszeresen kaszálták, de a felső részen kökény- és csipkebokrok tömbje terjeszkedett.

Oda húzták a kutyák a vadászt.

Megálltunk a hegyoldalban, a bokor szélénél. Olyan két autónyi méretű volt, az ágak kusza tömegén nem esett be se a tekintet, se a napfény. A korcsok mind dühösebben ugattak, és feszítették a pórázt, de a vadász visszarángatta őket, és lejjebb kikötötte mindkettőt egy fa törzséhez. Aztán puskával a kezében odajött mellénk, s biccentett nagyapámnak. Együtt néztük, ahogy nagyapám körbejárja a bokrot, a kannából gondosan ívet locsolva. Még a nyár közepén jártunk, a hegyoldal füve épp hogy kezdett sárgulni, így a lángok nem harapóztak el, csak ropogva falni kezdték a bozótost, ahogy az olajcsík végét meggyújtotta. Sokáig türelmesen bámultuk a gennysárga, vastag füstgomolyagot, a felvillanó tűzlobbanásokat, és a hőség elől hamarosan hátrálni kezdtünk. Már azt hittem, tévedtek, mikor nyafogó, kárhozott sikoly harsant a bozót mélyéről. Máig emlékszem rá, és még a gondolatára is végigfut a hátamon a hideg. Düh, sértettség és gőg volt benne. Aztán fájdalom. Az okozója, egy apró tűzgomolyag, az átellenső oldalon tört ki a csapdából. A vadász vette észre, oldalt sétált, majd terpeszbe állva rálőtt. A kis lángcsomó vinnyogva a földbe roskadt. Nagyapám nem mozdult, várt, cigarettája majd a körmére égett, de nem vette észre.

A második tőlünk pár lépésre, jobbra próbálkozott. Ám valahogy beakadhatott egy ágba, mert csak egy sötét tömeget láttunk vergődni a lángok közt, akkora volt, mint egy macska. Aztán a mozgása lelassult, és megadta magát a hőségnek. Halkan nyikkantgatott még egy ideig, de a tűz ropogása hamar elnyomta hangját.

Az utolsót én fedeztem fel. A vadász épp visszament a kutyáihoz, nagyapám pedig elfordult, hogy a feltámadó széltől óvja gyufája lángját.

A szemembe csapott egy kis füst, és hátráltam pár lépést. Lentebb, ahol a bozót véget ért, és elkeskenyedett, apró, sötét motozást pillantottam meg. 

Közelebb mentem, míg meg nem bizonyosodtam, hogy ez is az. Egy giringy. Már majdnem kijutott a tűzből, de a hátsó része teljesen megégett. Szőrös, apró, keskeny testén foltokban parázslott a bunda. Amennyire a hőség engedte, megközelítettem. Ahogy árnyékom rávetült menyétszerű fejére, erőt vett magán, és kúszni kezdett.

Ekkor láttam meg.

Nem kellett nagyapám magyarázata. Odajött mögém, és megfogta a vállam, de nem szólt. Mindketten lestük, ahogy a haldokló giringy két mellső tagjával felénk húzza magát. A szőrös végtagok sötét, mocskos, sárral borított kezekben végződtek. Két apró, de határozottan emberi kéz volt, öt ujjal, körmökkel, percekkel.

Az állat kiért a tűz bűvköréből. Ernyedten oldalára fordult, úgy szuszogott. Aztán valami fájdalom hasíthatott belé, mert hirtelen felhúzta ínyét, láthatóvá váltak gyöngyházfény fogai is. Elöl, szorosan egymás mellett három hegyes kis metszőfog csillogott. Akaratlanul arcomhoz nyúltam, és kilencévesen is megértettem az összefüggést. Ott és akkor leperegett bennem az egész, amiket mondtak, és amiket láttam a tükörben.

Hathónaposan egy nyári alkonyon magamra hagytak az udvaron. Apám nem volt ott. A nagyszüleim az állatokkal foglalkoztak. Anyám valamiért beszaladt a nyári konyhába. A visításomra úgy rohant elő, hogy majd lábát törte, elesett, és így vesztettünk pár másodpercet. Nem tudta megmondani, mi volt a támadóm. Valami apró, szőrös állat. Talán patkány. A nagyszüleim meg nem akartak találgatni. De az arcomat örökre eltorzító három harapás lenyomata tökéletesen megegyezett az előttem hörgő giringy különös fogsorával.    

Gumicsizma volt rajtam, és talán kilenc éves lehettem. Ám mégis, olyan erővel nyomtam a földbe a talpammal az állat fejét, hogy még a tűz zaján át is meghallottam a csontok reccsenését.

Nagyapám végig ott állt mögöttem, és fogta a vállam.

 vége   

 ...akkor minden cécó nélkül: itt a befejezése ennek.

Mivel az aszamita technika a késleltetésen és a fokozáson alapult, késett jó tíz percet, hogy aztán minden sietség nélkül vonuljon be a Nagyúr hálótermébe. Mögötte az őrök bezárták a súlyos ajtókat, két szolgája pedig, kik idáig kísérték, a cselédeknek fenntartott oldalfolyosón távozott.

A Nagyúr ágya egy teraszon állt, a csillagos ég alatt, fáklyáktól, falaktól és sivatagtól övezve. Ő maga a kerevet szélén ült, lehorgasztott fejjel, és nem nézett fel, amikor a nő kilépett a nyílt térbe.

– Eltűnt egy szolgálóm – szólt az Özvegy, mire a férfi még mindig befelé figyelve legyintett. – Majd találsz másikat. Itt nemsokára sok özvegy akad, kik örömmel elszegődnek majd hozzád. – Észbe kapott, felállt, végre a nő szemébe nézett. – Bocsáss meg, nem akartalak megbántani.

Az Özvegy felsóhajtott, és most ő telepedett az ágyra, lábát maga alá húzva. A Nagyúr egy lépésnyire tőle kíváncsian méregette.

Sárga, áttetsző selyem volt a nő testén, de csupán a legszükségesebb részeket burkolta, azokat is olyan rafinált, lebegő és szétnyíló formában, hogy a férfi úgy érezte, forró arany zubog át erein.

– Talán nem tudod, miért hívattalak – kezdte rekedten. A nő csak figyelt súlyos szempillái alól, tekintete nem árult el semmit. – Néha azt hiszem, az alattvalóim ugyanúgy gondolkodnak, mint én. Ezért többnyire nem sietek megmagyarázni parancsaim okát. Aztán persze mindig rá kell döbbennem, hogy majd mindegyik csak a saját javát lesi – így mást akar, mint ura.

– Én tudom, mi a parancs – szólt az Özvegy, és kinyújtotta barna bőrű lábát, hogy egy pillanatra a férfi bokájához érjen. – A táncom összekapcsolt veled, mert csak neked adtam elő, hogy felfigyelj rám.

– Miért? – faggatta a Nagyúr, arrébb lépve, az őszinteséget kutatva a másik arcában.

– Mert olyan egyedül maradtam a férjem halála után.

A férfi sóhajtott, majd lazított kaftánja övén. – És mi lenne az a parancs szerinted? – Egy kis asztal volt az ágy jobb sarkánál, rajta tengermelléki bor, sós füge, és apró, rákszerű lények sült, fűszeres halma. A Nagyúr bort töltött mindkettejüknek, a nő megvárta, míg kézbe kapja poharát, és csak akkor válaszolt.

– Azt kívánnád az alattvalódtól, hogy felejtse el hat napja lemészárolt férjét – pár korty után leengedte a serleget a kőpadlóra. A Nagyúr erre mohón belekortyolt saját poharába, hátha oltja a benti forróságot. – Azt parancsolnád még – folytatta a nő –, hogy kezét tegye a hasadra, ott, ahol a lenti és fenti idegek összeérnek. Három titkos mozdulat, apró masszírozás – és egész éjjel olyan férfi leszel majd, mint még soha.

Miközben beszélt, az asszony lerúgta papucsát, és lassan hátrahúzta magát az ágyon. A mozdulattól megfeszült rajta a ruha lebernyege, oly pontosan kirajzolva minden idomot és vágatot, mint egy agyaglenyomat. A Nagyúr közelebb lépett, közben zavartan vette észre, hogy álla alatt, a szíve táján vörös borfolt terjeng ruhája szövetén.

– Aztán? – suttogta kérdőn. A nő elfeküdt az ágyon, karjait elnyújtotta, lábát egymásra zárta. – Aztán? Csak apró rések kellenének. Pillanatnyi lehetőség, hogy összeforrjunk. Nem a meztelenség számít – hanem az idő.

– Nem értem – suttogta a Nagyúr, ki már a nő lábánál kuporgott. Lassan megindult felfelé.

– Az utolsó pillanatig kitartott révület, mely akár órákon át feszíthet majd – ennyiben áll az idő hatalma a testek közt – ekkor az Özvegy lábai lassan szétnyíltak, mire bódító aromák áramlottak elő e résből az uralkodó arca felé. A férfi ösztönösen hátrahőkölt volna, mivel azonnal megérezte, hogy gondolatai megzavarodnak, mozgása lelassul – ám akaratlan is a forró bőrre hanyatlott, tovább kúszva előre, mint a sivatag homokjában élő szörnyű Ráma–kígyó, a világot tartó fa törzsén. Az asszony pedig folytatta, szinte már csak önmagának, miközben karjai becsúsztak a párna alá.

– Nem a mozgás öröme. Nem a leigázott test hajlékonysága. Nem a lélegzet, mely összevegyül a másikéval. Nem is a szervek egymásba folyó nedvei. Nem az izmok rugalmassága, és a haj cirógatása. A derék íve, vagy a nyílások láthatatlan mélye. Nem. Hanem az idő, a felülmúlhatatlan pillanat, mely maga az élet és a halál, és melyben annyian elvesztek már – ezt ígérem, csak megszázszorozva. Egy aszamita nem ez életet szívja ki szeretőjéből, hanem a hátralevő idejét veszi el a gyönyör évezredes pillanatában. Így ölünk mi – de nem most. Most elég lesz egy tőr is.

A férfi ekkorra a nő alhasáig jutott, leborult rá, nézte az apró pihéket, melyek körülsarjadták a köldökben rejtőzködő zöld gyémántot. Engedte nyálát kifolyni rá. Nyelve elzsibbadt, orrában örökre megragadt a lábak gyönyörű közének bódító párája. Tudta, az oldalt terjengő sötétség lassan eltakar majd mindent. Kétségbeesetten erőt gyűjtött, megfeszítette magát.

– Nem fog sikerülni – suttogta a nő, kezében az Uralkodó tőrével. Mielőtt folytatta volna, felszisszent, csodálkozva ujjára lesett, majd a másik kezébe rakta a fegyvert, és könyökére támaszkodva kedvtelve leste a kínlódót. – E szer képes megbénítani egy lovat is. Csak vigyáznunk kell, hova kenjük. Sajnálom.

A férfi válla és karja lassan megmerevedett, nyelve már nem forgott, így csak valami morgásra telt tőle.

– Hogy mit sajnálok? Az kérdezed? – az Özvegy megtapintotta a kés élét. – Nem is tudom. Az előbb megszúrt a tőröd nyele, mire hirtelen megláttam a jövőm az oldaladon. Uralkodónővé tettél volna – és én boldoggá tettelek volna, nem csak a mai, hanem ezeregy éjen át.

Úgy tűnt, a férfitól már csak valami nyüszítésfélére telik – de ezzel egyidőben bal karja mozgásba lendült, támasztékot talált, és merev teste átfordult.

A márványpadlón kötött ki. Az Özvegy kíváncsian utána hasalt, lenézett rá, ám ekkor elkapta őt a szédülés első hulláma. A tőr nyelére pillantva meglátta az apró tüskét. Nem rég ültethették az elefántbőr markoltba.

– Megmérgeztél – nyögte, állt volna fel, de csak a kisasztalig jutott, lesodort mindent, majd elterült a padlón. Két méterre feküdtek egymástól, az asszony még beszélt, a férfi már csak nézett. Kérdő, merev pillantása elől a nő nem térhetett ki.

– Megtettem volna – sóhajtotta az Özvegy. – Elfogadtalak volna uramnak, és mellettem…te is örök életre kelnél. Ezért táncoltam neked.

Másnap délelőtt a trónján ülő Uralkodó óvatosan kortyolt a vízből. A ciszternák mélye kezd penészedni, érezte nyelvén a kellemetlen hírt. Víz nélkül senki nem áll ki hosszú ostromot.

Árny vetült rá – felpillantva a kereskdőruhába bújt titkárt látta maga előtt. Két katona fogta közre, egész testében vacogott.

– Bántottak? – kérdezte szelíden az Uralkodó, de a kis kopasz ember annyira remegett, hogy válaszolni se bírt. Megtette helyette az egyik harcos.

– Hozzá sem értünk, uram. A kaputoronynál értük utol. Kötél volt nála – meglökte az árulót, az térdre esett, és megjött a  szava: – Kegyelem, uram! Lefizettek! Az az átkozott arany tehet mindenről!

A trónon ülő fejfájásos ingerültséggel intett, mire katonái elhagyták a termet. Az Uralkodó percekig hallgatta a másik zokogását és motyogó esdeklését, majd toppantott lábával.

– Elég lesz! – várt egy kicsit, hogy aztán megenyhülve hozzátegye: – Minden jó, ha a vége jó. Árulásod talán a hasznunkra válik.

A Titkár reménykedve pillantott rá. – Valóban? Hogyan? Hogyan képes bölcsességed az én fertelmes... – egy újabb kézmozdulat torkárra forrasztotta a szót.

– Múlt éjjel majdnem meghaltam – kezdte az Uralkodó, és felállt, szélesen elmosolyodott – De – hála az Özvegyednek – hajnalra újjászületem. S mivel még mindig tagjaimba érzem a gyönyört…– elgondolkodott, majd folytatta –…mely ezúttal nem a feledésbe torkollt, megbocsátom kétszínűséged.

A Titkár fellélegzett, ura lecsüngő gyűrűs kézéhez ugrott, csókokkal borította el. A felette álló egy ideig tűrte, majd megelégelve ellökte a húsos fejet.

– De uram – tápászkodott fel a Titkár, a csodálattól eltelve –, miképp jöttél rá botlásomra?

A Nagyúr elsétált, egészen a terem déli oldalába vágott keskeny ablakig. Homloka mögé hasított a nap dárdája. Kis megingás után kimutatott a fénybe. – Kettőszázegy lépcső vezet fel a Nagytoronyba. Nem véletlenül hívtalak oda aznap éjjel. Bár mellettem a színlelés összes fortélyát megtanultad, de mikor odafenn az Özvegy ócska meséjét hoztam szóba – elsápadt addig vörös és izzadt képed. A természetnek senki nem tud parancsolni – elmosolyodott, mert ez őrá és az Özvegyre is igaz volt.

A Titkár lesütötte szemét. – Nagyobb a tudásod, mint bárkié a sivatagban. – Rövid tűnődés és tusakodás után folytatta: – Ezért is kérdem, igaz, amit pletykálnak…– nem fejezte be, de ura elértette. Még mindig kifelé bámult, a tornyon túlra, a sivatag felett lebegő füstcsomókra. Lassan tompult fájdalma, átadta helyét a reménynek.

– Megígértem neki egy helyet magam mellett a trónon – suttogta a Nagyúr inkább magának és a szikrázó fénynek. – Ha előbb bizonyítja hűségét.

Az Özvegy tagjaiban érezte a múlt éjjel minden fáradalmát, miközben átkelt a Pajzsnélküliek táborán. A kora reggeli nász után, melyben már nem szerepeltek tőrök és mérgek, pihegve feküdtek egymás karjaiban, izzadtságuktól befényezve. Miután a szörnyű kábulatukból magukhoz tértek a padlón, átbeszélték a hajnal maradékát, hogy a szavak az ágyban maradjanak el. Egyikük sem hitte volna, hogy az ölést ilyen gyorsan felváltja majd az ölelés vágya.  Akkor, az elhált ígéret után hozta elő tervét az Uralkodó – mely megmentheti a birodalmat – az ő birodalmukat.

A Pajzsnélküliek lassan csapatokba és hadtestekbe rendeződtek – mélabús és kegyetlen céltudatossággal foglalták el kijelölt helyüket a porban. Egy rohamhoz túl korán volt még. Ám valami történt. Mind sóvárogva nézték a fehér fátyolt öltözött nőt, szólni viszont senki nem szólt hozzá, egészen a Lázadó sátráig.

Ott magas és ősz férfiak, a Lázadó hadúrjai épp vékony pálcákkal stratégiájukat rajzolták a homokba. Közeledtére felpillantottak, az egyik megiramodott, be a sátorba.

Az Özvegy megállt, jobb csuklóját megrázta, hogy a tőr nyele kezének burkába simuljon. Látott mindent előre, noha azt nem látta, miképp fog beleszeretni a Nagyúrba, kinek kedvéért most itt áll, a tűző napon, gyilkolásra készen. Látta a hat métert, melyen át fog suhanni a penge, a meglepődött mozdulatlanságot, a hadurak kikötött ménjeit, a vágtában mellette elsikló sátrakat, sőt, a szolganépek koszlott bódéit is, melyek közt hamar menedékre lel majd lovával a kavarodásban.

Látta, hogy másnap reggelre a had felbomlik, és egy hét múlva ismét a kereskedők tevéi tapossák majd a tábor helyét.

A sátorból előtűnt a Lázadó, kezében tálca – rajta letakart gömb. A két testvér egyáltalán nem hasonlított. Az előtte állóból hiányzott a Nagyúr minden ereje és méltósága. Az öcs már csupán egy hatalomra éhes fiatalember volt az Özvegy szemében.

– Látom, kijutottál – mondta kedélyesen, az Özvegy pedig bólintott. Mozdulat. Mögötte, oldalt, mindenhol. Beszélni kell, vagy beszéltetni őket, amíg felmérhető, mi terveznek. A Lázadó még túl messze volt.

– Az éjjel megtettem. Meghalt. Nemsokára felfedezik a testet. A pénzemért jöttem.  

A férfi fejét csóválta. Mozgás – mindenhol, gyülekező testek körötte. Az Özvegy riadtan érezte, izmai akarata ellenére megfeszülnek, légzése felgyorsul, pupillái kitágulnak – csak remélte, nem látszik rajta nagyon a félelem.

– Vajon hogyan jutottál ki? – kérdezte makacsul a lázadó öcs, de meg se várta a választ: – Szerintem kisétáltál. Nem úgy, mint ő.

Lerántotta a leplet a tálcán lévő dologról.

– Múlt éjjel találtuk a falak alatt. Nem a te tanítványod volt? Mi történhetett odabenn? – megsimogatta a csapzott hajat, majd lassan letette a tálcát maga elé a földre.

A lány levágott feje már egészen megbarnult. Csodálkozva nézett maga elé, az Özvegy felé – aki már nem akart válaszolni se neki, se a kérdésekre.

Bezárult a kör, kéttucatnyi férfi állta el a teret mindenfelé. A Lázadót hátravonták, élő pajzsok takarták immár. Az Özvegy kezében végre megvillant a penge.

Beállt a kezdőpozícióba – körötte tízezer táncpartner várta első mozdulatát.

vége 

Ez most megint egy áltörténelmi sztori. Még 2007-es, két pályázatra is elküldtem, nem nyert semmit. Az utolsó harmadán még lenne mit csiszolni, illetve a Nagyúr karaktere is túl rejtelmes maradt (keleti spleen és bujaság, könyörtelenséggel és fáradtsággal összefonódva), nincs kellőképp kibontva. Én főképp a bérgyilkos alakjában rejlő lehetőségeket, illetve a tánc, a szexualitás és a gyilkolás összefonódását szeretem benne. Azt hiszem, hogy a hangok, mozdulatok, gondolatok, melyek e három műveletet kísérik, nagyon hasonlíthatnak egymáshoz. Az ábrázolt világ ihletője talán - jó húsz év távlatából - a "Dűne" olvasmányélménye volt. A befejező utolsó mondat, illetve szituáció viszont minden reménytelensége ellenére az egyik kedvenc zárlatom.

Mivel hosszú, két részre bontva rakom fel. Az első felét most, a másodikat egy hét múlva.

A tánc

Üvöltött a zene, tornyosult, omlott – aztán a Nagyúr intésére minden megállt. Mozdulatlanná merevedtek a nyugatról érkezett zenészek, a poharazó, nevetgélő asztaltársaság és a szétizzadt szemfestékű, Falon túli táncosnők bábui is. Az uralkodó elégedetlenül csettintett, mire a Titkár máris ugrott, és tessékelte kifelé őket, csak remélni, hogy egészen vissza, távoli hazájukig. Túl slamposak és esetlenek voltak őfenségének, noha kora gyerekkoruk óta táncmesterek hadai oktatták őket, oly esztelen szigorral, hogy abba a tanoncok fele belehal.

A helyeslő és elégedetlenkedő morgás közepette most törékeny alak emelkedett – az Özvegy állt föl az egyik asztaltól, középre ment, mélyen meghajolt, hogy a Nagyúr beláthatott ruhája hasítékán át mellei közé, sőt, talán még lentebbre is…

– Engedje meg, hogy e hitvány kutyák után hazai mozdulatokkal szórakoztassam önt – suttogta a nő, noha a terem miden szegletben tisztán lehetett hallani szavait.

A Nagyúr intett, mire a zenészek egy turaba kezdtek, az Özvegy pedig beállt a kezdőpozícióba.

A visszatérő Titkár megmerevedett a küszöbön, és elbűvölten nézte, ahogy a hajlékony, sudár test hirtelen kiegyenesedik, majd mozgásba lendül.

Megállt az idő.

A nő alakja a tánc eszményi ideájának minden rezdületét tökéletesen visszatükrözte, mintha a vékony, és mégis erősnek tűnő tagokat egyenesen a végtelen sivatag szelleme vezérelné. A tura pörgések és hajlások oly bonyolult és finom kombinációja, amit a legendák szerint a forgószál látványa ihletett, így csak a dűnék közt élő asszonyok tudják tökéletesen elsajátítani.

A Titkár a Nagyúr mellé sietett, lábához kuporodott, felpillantott rá. A látvány egészen elbűvölte urát, szemrezdülés nélkül leste az Özvegy minden mozdulatát.

– A férjét a folyónál ölték meg – emelkedett, hajolt ura füléhez a Titkár – Ő maga épp hogy ideért az ostromlók előtt. Történtét személyesen ellenőriztem: az utolsó szóig igaz. – A Nagyúr intett – most nem akar hallani szakadár öcséről és a kapu előtt tanyázó tízezrekről, a Pajzsnélküliekről. Inkább a karperecek csillogását nézte. A sötétbarna haj röptét. A nő sokat látott tekintetét. Csípője ívét és válla törékenységét és a lábikráin feszülő barna bőrt.

A tura eltáncolása nyolc és tíz percet vehet igénybe, attól függ, hogy a lépések hányféle módozatát és elágazó variációját bírja levegővel a táncos. Az Özvegy tizenkét percig táncolt, majd tapsvihar kíséretében ült vissza helyére. Sok vacsoravendég percekig próbálta homlokráncolva elfelejteni azt, amit átélt, nők és férfiak vegyesen, legtöbbjükön látszott – sikertelenül.

– Mond meg neki, hogy éjfélkor várom a teraszon – hajolt Titkárához a Nagyúr, majd felállt. – Aztán gyere fel a Nagytoronyba…

A Titkár már perdült is, őfelsége pedig sóhajtva elindult, körötte hajbókoltak vendégei elhaladtában.

Az előcsarnokon átmenve hideg huzat csapta meg – összerezdült, mert ráébredt, hetek, hónapok óta először van egyedül. A palota őrségét, az ajtónállókat a falakra küldte, vagy pihenni. Kémek szerint a Lázadó, a trónbitorló, az átkozott kutya, akit egykor öccsének tekintett, másnapra időzítette a végső rohamot.

Kettőszázegy lépcső vezetett fel a Nagytoronyba, és a felénél még mindig orrában volt a nő fűszeres izzadtsága, amit a tánctéren átsétálva szívott magában. Érett asszony illata volt, akit sokat és sokféle módon használtak már, és ez csak még izgalmasabbá tette a fahéj és a keserűalma aromáját, ami talán parfümből, talán mirigyeiből társult mellé.

A köríves Nagytoronyban csak két őr kockázott, leküldte őket, igyanak valamit.

– Köszönjük, Nagyúr! – hálálkodott motyogva az egyik, kinek száját kötés fogta át. – Csak hát, kifolyik, ami bemegy – mutatta sebét.

Erre nem tudott mit válaszolni, de valami hirtelen ötlettől vezérelve a katonához lépett, és félrehúzta a kötést.

Ijesztő harántvágás, vagy talán dárdadöfés okozta rés tárult elé. Bal oldali orcáján egy új szájat nyitott, mely a holdfényben lüktetett, mint egy izgatott szerv. A katona zavartan hátrált, társa pedig sietve visszatakarta a sebet. Mikor elmenetek, a Nagyúr a szegélyhez lépett. Fáklya volt tűzve tartójába, kiemelte, meglengette kétszer az udvar felé. Aztán a sivatagra nézett.

Ott voltak mind, a Pajzsnélküliek.   

A tízezer fanatikus, kiket öccse egy igazságosabb birodalom reményében hozott a város falai alá. Idejöttek, noha ostrommal e helyet még nem vették be, soha, mióta az emberek lába elkezdte koptatni a keleti kereskedőutat. Idejöttek, hogy egy szál karddal megrohanják a várost, nem törődve a nyílzáporral, a futóhomokcsapdákkal, se a fal méreteivel. Irigyelte őket.

A lépcsőn Titkára jött felfelé – idáig hallatszott szuszogása.

Odalenn a sátrak, a tábortüzek, az őrtüzek és az alkalmi építmények elhúzódtak egészen a sötét belső sivatagig. Látszott, a tábor szélét gyülevész kísérőhordák és szolganépek alkotják – de még így is igen sokan voltak az új világ hívei.

Azt gondolták, az öccse megoldja majd az éhínség és az aszály gondját, termővé teszi a kopár sivatagot, újra felépíti a gátrendszert. Hadat vezet a Fal ellen, és áttörve azt, a két folyóig nyomul. Sárga bőrű rabszolgát kap majd minden család, meg ingyen földet a katonáskodásért.  Azt gondolták, az öccse jobb uralkodó lesz, mint ő – aki csak akkor volt gonosz, ha nem látott más kiutat.

Mint például ezen az izgatott éjjelen. A mellvédnek dőlt, beszívta a sivatag hideg szagát, közben próbálta felidézni az Özvegyét.

Addig merengett, míg a Titkár végre feljutott a toronyba. Megállt előtte fújtatva és lihegve, majd szorosabbra húzta vastag nyakán kaftánját.

– Messze földön híres az ítélőképességed, uram – szuszogta. – Te vagy a sivatag ura, és mint a telő hold, olyan fényes a híred a jövőben – ismét körülményes volt, a Nagyúr unta már, mint majd mindent. Odalenn, a keleti falon fáklyafény villant, kis csapat közeledett feléjük – De áruld el, mert kíváncsiságom magas, mint e torony, hogy miért hagytuk ott oly sietve a vacsorát?

– Hogy válaszolj egy kérdésemre – e válaszra a Titkár megdermedt. Öt éve szolgálta urát, de ezt a hangot még nem hallotta tőle. Finom érzékeivel megsejtette a bajt, mint a kobra a kardcsapást.

– Igen, uram? – talán változott a megszólítás hangneme. A hízelgés elsüllyedt a félelem mocsarában.

– Kicsoda az Özvegy?

A Titkár elsápadt, még a lélegzete is kihagyott – de csak egy pillanatra.

– Ő uram, a déli kereskedő…

A Nagyúr hárító mozdulatot tett. Benne volt ennek a nevetséges ostromnak minden fáradalma.

– Van egy rabszolga a konyhán, kit a te Özvegyed városából adtak el a palotának. Jó ideje pucolja már a zöldséget a vacsoráinkhoz, de még jól emlékszik otthona összes nevesebb családjára. Soha nem hallott a nőről.

– Én csak az Özvegytől tudom, amit tudok – a Titkár még védekezett, de már csak a látszat kedvéért. A lépcső sarkáig hátrált, mint aki az ugráson vívódik. A Nagyúr felsóhajtott, összefonta karjait mellkasa előtt. Valakik közeledtek lentről.

– Elhozattam az Özvegy kísérőjét. A katonák elszórakoztatták egy kicsit. Mindjárt többet tudunk majd nálad – lemondás volt a Nagyúr hangjában – más semmi. Némán figyelték egymást, míg a közeledők felértek. A Titkár lehajtott fejjel félreállt, helyet adva a két katonának és a lánynak, aki vérzett.

Keményen küzdhetett – az egyik férfi alkarján vörös csíkot hagytak körmei. Ám a verések benne nagyobb kárt okoztak – maga elé bámult, mint egy törött szárnyú madár. A Nagyúr odalépett elé, megemelte állát, hogy tekintetük összeérjen. Ujjai begyében érezte az összezúzott csont lüktetését.

– Tudod, hogy ez a vége – a háta mögé intett, a mélybe. – Választhatod azt. Gyors lesz. – A lány ismét a padló köveire bámult.

– Vagy rádengedem a vár összes katonáját. Felébresztetem az alvókat is – tette hozzá a Nagyúr csendben. Az egyik harcos halkan felröhögött. – Mennyi is az, Titkár?

A Titkár inkább a lánynak mondta: – Négyezerhétszáz. És még páran.

A Nagyúr várt és várt, és már mozdult volna, mikor a lány végre megszólalt.

– Ő egy aszamita.

Mind megdermedtek. A két katona megfeszült, a Titkár színpadiasan a szívéhez kapott. A lány folytatta, dacosan és büszkén: – Légy átkozott, uram. A tanítványa vagyok. Még nagyon keveset tudok…sajnos – a két őrzőjére pillantott. – De ő maga a tökély. Soha nem hibázik. Ezer módját ismeri az ölésnek és az ölelésnek. Nincs olyan férfi, aki túlélt volna vele egy nászt, ahogy párbajban se győzték még le. A lépteitekből tudni fogja, hogy érte mentek, és akkor…

Mellette az egyik katona ismét nevetett, vagy inkább köhögött, vagy inkább ugatott. Vér folyt ki a szája szélén, aztán összegörnyedt, és eldőlt. A lány felmutatta bíborvörös körmeit: – …akkor büszke lesz rám…. – majd a Nagyúrnak ugrott, de a Tikár már rajta is volt, ledöntötte, és eltörte a nyakát.

– Méreg volt a körmén – nyögte a Titkár, a haldokló őrre pillantva, kit társa a hátára fordított, ám így meg lassan a saját vérébe fulladt. Mindkettő esdekelve kereste ura tekintetét. A Nagyúr biccentett, mire a katona tőrét előhúzva megadta a kegyelemdöfést a szerencsétlennek. A Titkár felállt, és a lány merevedő testébe rúgott: – Egy aszamita!Itt – nyögte. – Remélem, uram, nem gondolod, hogy nekem ehhez közöm van.

A Nagyúr talányosan nézte, majd kibámult a rőzsetüzes sivatagba: – Öcsém ajándéka lesz.

A Titkár intett az őrnek, és a lány tetemére mutatott. – Gondolom, lemondod az éjjeli találkozót. Küldjem érte az őröket?

A másik azonban még mindig a falon túli sötétébe bámult, nagyokat lélegzett, majd arca felragyogott, de nem a holdfénytől. A katona könnyedén átemelte a lányt a mellvéden.

– Nem. Az ajándékot nem illik visszautasítani.

Fölkapta a fáklyát a halott férfi mellől, és a lány után dobta.

Fél órával később a Titkár halkan kopogott a szolgálók kisraktárának ajtaján. Fahéj és alma szaga gomolygott elő, ahogy résnyire tárult a bejárat, majd egy határozott mozdulat berántotta őt a sötétbe.

Narancslángú mécses derengett a sarokban, de a nő mindig úgy fordult, hogy az izgatottan topogó Titkár ne pillanthasson arcába.

– Láttam a jeled. Mit akarsz? – kérdezte szórakozottan. A férfi összerándult hangjára.

– Tudja. Elkapták és kivallatták a szolgád – bukott ki belőle. – Menekülj! – annyi féltés volt e szóban, hogy maga se értette, honnan fakad. Persze a nő mindenkire így hatott. Ha belépett valahova, ha megszólalt, ha mozdult – minden férfinak (de még gyakorta a nőknek is) a védelmezés vágya szorította össze szívét. Úgy nevelték és tanították, hogy minden gesztusa rajongást és a feltétlen szeretetet váltson ki a körötte lévőkből – hogy aztán megölhesse őket.

Most hátralépett a falig, óvatosan, mintha máris támadóktól tartana. Arca egyik fele fénybe bújt, másik feltárult az árnyékban.

– Ha tudja, ugyan miért nem öletett még meg? – kérdezte lágyan, mint aki gyerekhez beszél.

 A Titkár legyintett: – Hát ez az. A képzelete rabja. Annyi mindent hallott már az aszamiták tudományáról, hogy mindenképp meg akarja tapasztalni.

A nő mélyen beszívta a levegőt, le a gyomráig, és ott tartva hallgatta a férfit.

– Azt tervezi, kiélvezi minden pillanatát az estének – a száraz férfitorok köhintett – A…násznak. Aztán a párnája alá rejtett tőrrel megöl, mielőtt te teszed meg ezt. Leírásokból ismeri az aszamita technikát, a halálos pózt, a végső csókot, mellyel majd kiszívod életerejét, feledhetetlen gyönyörben részesítve, mielőtt meghal. Úgy véli, ő túléli ezt az élményt, és az utolsó pillanatban elmetszi majd torkod.

Az Özvegy kiengedte a levegőt, az édes lehelet a Titkárig csapott: – Tényleg képesek vagytok erre? – kérdezte az, mire a nő arcán lágy mosoly villant, közelebb lépett, lágyan végigcirógatta a selyemmel borított titkárpocakot: – Ki akarod próbálni?

A férfin egy másodpercre látszott, hogy komolyan fontolóra veszi az ajánlatot, de aztán megborzongott, hátraugrott, fürgén, mint a kígyótáncosok.

– Ne bolondozz. A Lázadó embere vagyok, ahogy te is. Beszélj a tervedről – ha ugyan van.

A parancsra az Özvegy is bezárult, arcáról eltűnt a jókedv, ami talán csak a Nagyúr merész vágyainak szólt.

– A tervem nem változott. – suttogta szelíden – Ha játszani akar, én kapható leszek. Azt mondod, lesz ott egy tőr? – a Titkár bólintott, mire az Özvegy megrázta fejét: – Nem baj. 

folyt. köv.