Tizennégy éves korom óta a karácsony mögött ott van A ragyogás. A téli szünetre kaptam kölcsön, egy felnőttől, aki bizonytalan volt a következményeket illetően. Míg olvastam, sokszor havazott, mint ahogy ma este is szakad a hó. Ahogy haladtam vele, egyre jobban féltem, de nem tudtam letenni, és végül a történet megette az egész karácsonyomat, a szünetemet, az ajándékokat - talán az életem is. A lentinek mindehhez kevés köze. Csak egy alternatív karácsony estének a meséje. Aki tudja, honnan loptam a zárszót, annak nagy ünnepi üdvözlet.

(És most egy kis szünet, de ebben az évben még lesz egy post...)

 

 

A karácsonyi éjben

 

– Technikailag ez úgy történik, hogy az ügynökség átküldi a potenciális partnerek anyagát nekem, én pedig a találkozó előtt öt nappal visszajelzek, kit választok. Általában nem a külső alapján döntök, noha a te esetedben ez is számottevő lehetett volna. Ösztönös megérzéssel keresem azt, akiről tudom, hogy akár hosszabb időt is el tudnék vele tölteni. Egy élvezetes szombat vasárnapot. Minden döntésemnek súlya van, hisz a kliensek komoly pénzeket fizetnek értünk. Azt hiszem, eddig kevésszer adtam okot panaszra. Kissé tartottam ettől a hétvégétől, hisz mégiscsak karácsony van – ám a döntés, ami melletted szólt, helyesnek bizonyult.

A nagy báránybőrön ültek, a kandalló előtt. Sárga, vörös és narancs lángfoltok világították meg testüket. Meztelenek voltak. Oldalt, a padlón két pohár, és egy félig teli borosüveg állt. Odakinn havas szél csapkodta a faházikó oldalát.

– De most én kérdezek. Család?

– Elváltam. Gyerek, hála istennek, nem volt. Így is ráment egy házam, és a cég egyik felét is pénzzé kellett tennem. Soha többé.

– Állandó barátnő? Esetleg barát?

– Nincs. Alkalmi kapcsolatok. Főképp ilyen típusú szolgáltatókkal, mit te. Escort, nem prosti kategória. Félek a fertőzésektől.

– Értem.

A mátrai faház csak pár éve épült, ahogy a szél még minden ízében megnyikorgatta, gyantaillat gomolygott eresztékeiből. Felettük pár gerenda úgy feleselt egymással, mint sötét rengetegben egymást kereső testvérpár. Aztán a vihar hirtelen elállt, és mindketten megérezték, hogy hullani kezd a hó. Éjfél felé járhatott.

– Nem szomorú még karácsony éjjel is dolgozni? Úgy értem, te, egy gyönyörű és értelmes nő vagy. Bizonnyal akadna állandó partnered. Vagy talán a szüleid várnak most rád valahol...

– A szüleim itt élnek nem mesze, pár falunyira, a hegy tövében. Hétfőn lemegyek hozzájuk. Voltak barátaim, csak elfogytak. Elfogyasztottam őket. Ez a férfiak sorsa az életemben.

– Értem. Bizonyos szempontból én is így vagyok ezzel a dologgal. Mát nagyon régen, még a házasságom alatt elválasztottam a szex dolgot az együttéléstől – és a többitől.

– A többitől?

– Ami a szex után jön. Mint ez a beszélgetés. Figyelj, megmondom őszintén, ennyire kellemes társalgóval még sosem találkoztam a szakmádban. Komolyan. Nagyon intelligens és művelt vagy. Úgy érzem, mintha sokkal idősebb lennél a korodnál. Lehet, ez így is van, és akkor nagyon jó a plasztikai sebészed. Még nálam is jobb. Mindenesetre, akikkel eddig dolgom volt, azért hozzá tudtak szólni ehhez-ahhoz, kotyogtak a politikáról, művészetről, tudományról tudod, amit felszedtek a neten, vagy rémlik nekik a fősuliról. De azt azonnal levettem, hogy te nem ilyen vagy. Amit Jungról mondtál, tudom, hogy valahol olvastad, de teljesen olyan volt, mintha te találtad volna ki. Szóval, és rövidre zárva – örülök, hogy engem választottál. Különösen örülök, hogy bevállaltad a karácsonyt, így nem kell otthon ülnöm abban a nagy házban, nem kell innom, vagy a garázsban lévő kötélre gondolnom. No, jó – ez csak vicc volt.

Szinte hallani lehetett, ahogy a sűrűsödő neszezésben épül a hótakaró. Az ablakpárkány széleit már ellepte. Néha, egy-egy pihe betévedt az üvegig, és látták felragyogni, majd ismét eltűnni a sötétségben. Odakinn, az erdőben a hidegtől hangosan megreccsen egy fa, vagy állat lépett gallyra.

– Köszönöm szépen. Ez igazán kedves volt tőled. Elárulok neked valamit. Veled kapcsolatos. Ide, erre a helyre csak ritkán hozok bárkit is. Ez az én privát búvóhelyem. Nem az iroda bérli, nem ők tartják fenn. Az iroda nem is tudja, hogy itt vagyunk. Én vettem, és évente két-három alkalommal használom. Akkor, ha olyasvalakit küldenek nekem, akiben látom a potenciált. Nem a férfiasságra gondolok, vagyis nemcsak arra, hanem az életerőre. Évente párszor szükségem van arra, hogy egy erős férfi legyen velem idefenn. Ettől feltöltődöm, és teljesen másképp látom hetekig, hónapokig a dolgokat. Azt hiszem, ezt most még nem teljesen érted, de hamarosan minden kiderül.

– Az jó, mert én is tartogatok számodra egy meglepetést, kedvesem. Ennyi bevezető után ideje rátérnünk a lényegre. Fogadd úgy, mint egy ajándékot. Egy nagyon személyes, őszinte, titkos kincset, amit a lábad elé rakok. Rajtad kívül erről senki nem tud, akinek felfedtem, az már nem él. Gondolom, most izgatott lettél.

Bor csordult a két pohárba. A kandalló egy rönkje ujjbegynyi parazsat lökött az egyik pohár mellé. A férfi kinyúlt érte, megfogta, és visszadobta a tűzbe. Aztán koccintottak, ittak.

– Van egy küldetésem, amelyet már túl hosszú ideje próbálok végrehajtani. Segítőim benne olyan nők voltak, mint te. A hangsúly az olyanon van. A kérdéskör, melyhez kapcsolódik, egyidős az emberrel. Mi a lélek, és hol található? Még gyermekkori élményeim közé tartozik  a nagyapám lassú haldoklása, melynek megfigyelésével, későbbi aprólékos elemzésével rájöttem, hogy a lélek búvóhelye a fizikai test. A test pusztulásával a benne lévő lélektok is elhal. Ebben a furcsa tartományban, a tudat elvesztése utáni három illetve öt percben a lélek anyagiasul, mielőtt végképp szertefoszlik. És ilyenkor megragadható. Egyszer már megvolt, a kezembe tartottam, ám kicsúszott vértől iszamos ujjaim közül, és eltűnt a vese és valami bél közt. Nos, eltökélt vágyam, hogy egyszer kiemelem, és tartósítom, hogy egész pontosan megvizsgálhassam. Emiatt vagyunk most itt, túl az előbbi, valóban fantasztikus szeretkezésen, mely valószínűleg az utolsó volt az életedben.

A nő felállt, a hifihez lépett, és bekapcsolt egy Bing Crosby cd-t. A White christmas behízelgő dallamira, lassan, táncolva fordult egyet, mire a kandallópárkányról kezébe került egy gyufa és egy doboz cigaretta. Az előbodorodó füst elfedte arcát, és mikor megszólalt, a hangja elváltozott. Érettebb és mélyebb lett.

– Mielőtt innen folytatnák, megengeded, hogy elmenjek vécére? Sok volt a bor…

– Csak kinn, az erdőben. És ruha nélkül. Nem mintha nem érnélek utol, de így legalább eszedbe se jut…

Halkan kattant a zár, odakinn puha, havas léptekkel folytatódott a zaj. A férfi nyújtózkodott, majd feláll, és az ablakhoz lépett. Eldörzsölte lehelete páráját, és kilesett a holdfényes tisztásra. Egy árny lépdelt a fák köze felé. Kényelemesen, kecsesen mozgott, mintha valami estélyen sétálna a koktélozó tömegben. Huszonkét lépés után beleolvadt a fatörzsek ölelésébe, és akkor a hold befutott néhány vihartépte hófelleg közé. A hulló pelyhek besűrűsödtek a félhomályban. A férfi várt és várt, majd drága aranyórájára nézett, és meglepetten látta, tizenöt perce áll az ablak előtt. Az ereszen hirtelen elpattant egy jégcsap a dermesztő hidegben.

– Ez nem lehet.

Három perccel később nyílt az ajtó. A karcsú, barna testet vékony rétegben dér borította. Hosszú, göndör hajának csigái dermedten koccantak össze hátán. Kényelmesen visszaült helyére, és ivott borából.

– Hol tartottunk?

– Hogy bírtad ki odakinn ennyi ideig?

– Ja, igen, ígértem, hogy bővebben is kifejtem a férfiakhoz való viszonyomat. Kamaszkoromban kezdődött. Furcsa betegséget diagnosztizáltak nálam, mely általános gyengeség és erőtlenség tüneteivel jelentkezett. Kihallgattam orvosom és anyám beszélgetését – a tudomány maximum egy évet jósolt nekem. Ösztönösen tettem, amit tennem kellett. A szalagavatón elcsábítottam a legerősebb, legnagyobb fiút. A szertárba mentünk. Az aktus közben megütöttem, magam sem tudom már, miért. Egyszer, kétszer, majd a fejét a falnak löktem. Elájult. Ekkor rátapadtam a szájára, és kiszívtam minden erejét. Olyan volt, mintha feltöltekeznék. A végére üres lett, mint egy leeresztett lufi – de én ismét erőre kaptam. Elmentem a temetésére, és bólogattam, mikor azt hallottam, hogy állítólag önkielégítés közben vitte el a szíve. Pár hónapig tünetmentes voltam. Ám aztán újra kellett kezdenem. Azóta hetvenkét férfit fosztottam meg az erejétől – és az életétől. A legtöbbet itt. Odakinn nyugszanak, az erdőben, kb ott, ahol pisiltem.

Mozgás kélt az üveg sötét négyszögén. Vén, otromba fej bámult be az ablakon. Agancsa nekikoccant az üvegnek, csillogó, nagy barna tekintetében nem volt félelem, csak ostoba kíváncsiság. A nő tapsolt egyet, mire a szarvas eloldalgott.

– Ez némileg árnyalja az est további részével kapcsolatos elképzeléseimet.

– Én is úgy vélem. Te mit terveztél?

– Mikor kimentél zuhanyozni, a báránybőr alá rejtettem egy szikét. A kedvencem, a legnehezebb műtéteimhez használom. Itt van, a kezem ügyében, látod?

A fehér szőrcsomók közt valami fénylett.

– És te, te hogy akartad?

– Amíg a bort bontottad a konyhában, közelebb húztam a piszkafatartó állványt. Látod, itt áll, alig egy karnyújtásnyira. Évekig tornáztam, gyorsabb vagyok, mint egy kobra. Három másodperc alatt elérem a legnehezebb vasat, azt, amely képes beszakítani a koponyacsontot, de nem okoz azonnali halált.

Fekete, kormos vasrudak melegedtek a tűz fényében.

Hallgattak egy sort, néha ittak a borból, egymásra lestek, a szőnyegre vagy a vasak felé, majd ki a hóesésre, az éjbe. Aztán a nő felkacagott, mire a férfi teste is ellazult. Mosolyféleségek jelentek meg a kipirult arcokon.

– Jó, azt hiszem, maradjunk ennyiben. Végül is karácsony van, nem?

– Igen. Most úgy vélem, jobb érzés lesz holnap reggel egy élő test mellett felébredni.

– Oké, de akkor mi csináljunk most?

– Hogy mit? Dugjunk.

vége

A holtak visszakényszerítése az életbe a legtöbb feldolgozásban érzelmi döntés következménye. Frankensteintől a Re–Animátorig, Orpheusztól a Kedvencek temetőjéig a hiány okozta fájdalom lesz a mozgatórugója a végzetes tettnek (Shelley persze kilóg, hisz ott eredendően a tudományos becsvágy is jelen van). Az alábbiakban egy teljesen más kifutású történetben írtam meg a sztorit. Jó ötéves novella, tele egyszerű, rövid mondatokkal, ismétlésekkel. Valakire emlékeztet ez a stílus, akit akkoriban sokat olvashattam. A primitív szövegvilág nyilván az E/1–es narráció miatt van, de szerintem jól ellenpontozza a zakatoló cselekményt.

 

 

Kiássuk apát

 

– Négy napja? Mert akkor meg tudom csinálni – kérdezte, mondta a fickó, mi pedig bólintottunk.

– Igen, még a koszorúkat sem vették le – mondtam, mire rám nézett, majd vett a cigimből, meg se kérdezve, vehet-e?

– Mennyi idő ide? – folytatta a faggatást. Már csak mi voltunk a kocsmában. Vasárnap este volt. A tévében foci ment.

– Pár perc – válaszoltam.

– Szerszámok? – folytatta csökönyösen.

– A kocsiban – mondtam.

– Zárnék lassan, fiúk – mondta a kocsmáros a távolból, mire összerezdültünk.

– És hazahoztok – kötötte ki a férfi, mire a bátyám bólintott. A fickó felnézett a tévére. Kopott öltöny volt rajta, barna cipő. Világoskék vászoningjének a gallérja csupa mocsok.

– Mit akartok vele kezdeni – kérdezte vagy inkább mondta, mire egymásra néztünk. Nem számítottunk rá, hogy majd ezt is tudni akarja. – Csak hogy ne legyen baj. Ha bármi lesz, engem nem ismertek – tette hozzá ő. Mi rábólintottunk. – Rokon? – kérdezte még, mire én akaratlanul is elkaptam a tekintetem arcáról. – Persze, hogy rokon. – Beleszívott a cigibe, odakinn felugattak a kutyák. Mit mondhattunk volna? Éjfél volt. Vasárnap. És mi vissza akartuk kapni az apánkat. – Mindig rokon – jelentette ki, aztán felállt. – Ti fizettek. – És kiment. Ősz volt, de még meleg idő. A kocsi mellett megállt, felfelé nézett. – Csillagos az este. Jó jel – mondta, miközben beszálltunk. A bátyám vezetett, én elöl ültem, a férfi hátul. Már sehol nem égett a lámpa a házakban. Aludt a falu. Hamar kiértünk a határba. Lehúztam az ablakot, avarszag jött be.

– Hogy jött rá, hogy meg tudja csinálni? – kérdeztem, de nem fordultam hátra. Sokáig nem mondott semmit, azt hittem, elaludt, vagy nem akar válaszolnia kérdésemre. Tévedtem, mert kisvártatva megszólalt, igaz, nem túl hangosan, elnyomta a motor zaja, ezért mégis hátra kellett fordulnom, hogy halljam. –…koromban történt. Forgalmas út mellett laktunk, és rengeteg állatot tartottunk. Amikor beindult a sóderbánya, minden nap elütöttek valamit. Apám megcsinálta a kerítést, de hiába, valahogy odakeveredtek a kerekek alá. Macskák, kutyák, biztos láttatok már ilyet, de még a tyúk volt a legrosszabb. Mintha bomba robbant volna fel benne. – Kifelé nézett, oldalt, a sötétbe. A vasárnapi sötétbe. Ősz volt. – Volt egy kutyánk, azt nagyon szerettem. Óvtam, ahogy bírtam, de nem sikerült elejét venni a bajnak. Azzal kezdődött. Megérintettem, és megint élt. Adj már még egy cigit. – Meg is gyújtottam neki. Nehezen ment, olyan huzat volt a letekert ablakok miatt. Bőgött a motor. Mentünk veszettül a vasárnapi éjszakában. – Nagyon meleg nap volt. És én nagyon akartam – folytatta aztán. – Rosszul voltam előtte. Amikor megláttam, elhánytam magam. De nem volt csúnya, nem lapította szét az autó. Tényleg is, az illető hogy halt meg? – A bátyám válaszolt, szinte kiabált hátrafelé: – Szívinfarktus.

– Nagyon hirtelen jött a dolog – tettem hozzá. A férfi bólintott, és a saját dolgát folytatta: – Odamentem hozzá. Az ölembe vettem a fejét. Az egyik szeme tiszta vér volt, arra később se látott. Éreztem, hogy nem lélegzik. Eltelt egy perc. Akkor talpra állt, és elsétált tőlem. Képzelhetitek, hogy megijedtem. – Megborzongott, vagy a hidegtől, vagy az emléktől.

– Miért kérdezte, hogy hogy halt meg? – szólt hátra a bátyám.

– Azt vettem észre, ha van sérülés, nem nagyon sikerül – válaszolta férfi. Kidobta a cigit az ablakon. Hosszú szikracsíkot húzott maga után.

– Miért nem mondja el a dolgot? – kérdeztem én. – Híres lehetne. Lenne egy csomó pénze. – Gondolkodott, mielőtt felelt: – Kivágnák az agyamat – jelentette ki. – Kicsoda? – kérdezte a bátyám csodálkozva.

– A tudósok. Cirkuszi majmot csinálnának belőlem. Vagy széttépnének. Vagy valami őrült lelőne – sorolta, miközben ismét átmentünk egy falun. Ezután már a miénk következett. A temető a szélében volt. Tudtam, nemsokára odaérünk. Rám jött a vizelhetnék. Biztos a félelemtől. 

– Jó ez így nekem – folytatta kisvártatva a férfi. – A környéken már ismernek. Ha megdöglik a malac, nekem szólnak. Ha elütik a kutyát, akkor is. Embereknél már ritkábban. Inkább csecsemőkhöz hívnak meg kisgyerekekhez, azokkal nincs is baj. – Kutyaugatást hozott a szél. Lassítottunk. – Valahogy senki se szereti bolygatni a felnőtteket. De nekem se hiányzik. A bonyodalom a hatóságokkal, orvosokkal – mondta. Össze–vissza rázott a rossz út. A kerítés mellett álltunk meg, és füleltünk a sötétbe.

– Nincs itt ilyenkor senki – jelentette ki a bátyám. Úgy is volt. Gond nélkül bejutottunk a temetőbe. Még a kapu is nyitva volt. A szerszámok összekoccantak vállunkon. Csákány, ásó, lapát, feszítővas. A férfi kért még egy cigit. Amikor odaértünk, leült egy sírra. Gondoltam, hogy nem fog segíteni. Először ledobáltuk a hervadt koszorúkat. Kapkodtunk, pedig messze volt még a reggel. Talán csak túl akartunk lenni rajta. A legnyugodtabb ő volt. Szóval tartott minket. Válaszolni se kellett, igaz nem is tudtunk volna, olyan veszett iramban ástunk: – A legtöbb halott nem is olyan csúf – mondta. – Egy-két nap meg se kottyan nekik. Amíg nincs víz a koporsóban meg bogár, addig nincs baj. De igazán sokáig az marad szép, amelyik nem evett túl sokat, mielőtt meghalt. – Nagyon sok giliszta mászott elő a nedves földből. Kettévágtuk őket. A gödör egyre mélyült. Apánk közel volt már. – A nők jobbak. Valahogy jobban viselik. Kevesebbre emlékeznek. Azt hiszik, álmodták az egészet. Nem sok férfival volt dolgom, de majdnem mind rázós volt. – Felemeltem a tekintetem a gödörből: – Hogy érti azt…hogy rázós? – lihegtem felé.

– Dühösek – mondta. – Valami harag van a legtöbben. A nőkben nem annyira. Azok nem harcolnak annyira ellene. Ha el kell menni, el kell meni. Ezért nem jók a nők katonának.

Jól haladtunk. Mind a ketten nagyon erősek vagyunk, mert apánk hozzászoktatott minket az efféle munkához. Ahogy minden egyéb rosszhoz is. De gyors ásásra ösztönzött a vágy is, hogy visszakapjuk apánkat. Már nagyon közel volt hozzánk.

– Csak kétszer reklamáltak – mondta a férfi. – Az egyik megőrült ebéd közben. Törni-zúzni kezdett. Odamentem. Mondtam nekik, vissza nem tudom csinálni. Nem vagyok hóhér. A másik meg elrothadt. – Felállt, odajött hozzánk, fölénk állt. – Túl későn érkeztem. Azt hazudták, két napja halt meg, pedig volt már egy hete is. Kívülről nem látszott. Csak ahogy beszélt, dőlt belőle a dögszag. Később kijött minden belőle. Vissza is temették. – Leadta nekünk a lapátot és a feszítővasat. Az ásó már a fán kopogott. A bátyám kilapátolta a maradék földet, majd kimászott, és elemlámpával világított. A gödör oldalába ékeltem a lábam. Ránéztem a bátyámra, aztán felfeszítettem a koporsót. Apa úgy feküdt ott, ahogy eltemettük. Leereszkedtem mellé. Volt valami szag, de a friss föld párája elnyomta. Fölnyaláboltam a hóna alatt, és kiemeltem. Fogtam a lábát, míg a bátyám felhúzta. A bátyám a férfira nézett.

– Itt? – kérdezte az. A bátyám megvonta vállát, mire a másik elkezdte. Leguggolt apa mellé. Ölébe vette a fejét. Lehunyta szemét. Vártunk egy kicsit, mind a négyen. Aztán kinyílt apa szeme.

– Vigyázzunk! – sóhajtott a férfi, és hátradőlt a sarkára. Apa lassan feltérdelt, majd nyögve talpra kászálódott, és csodálkozva nézett rám. A férfi felállt mögötte, hátrált, mint aki szaladni akar. Megfogtam apa vállát: – Apa – mondtam. A bátyám a férfihoz lépett.

– A pénz? – kérdezte az.

– Apa – mondtam én. A szemében oszlani kezdett a köd. A bátyám a zsebébe nyúlt.

– Apa – mondtam, ő pedig válaszolt végre: – Te vagy az, fiam? – A bátyám elővette a kést. – Igen – mondtam. Nem akartam elsietni, de nem bírtam tovább: – Mondd meg, hogy hova dugtad a pénzed! – szóltam rá, majd arcul ütöttem. A bátyám a férfiba döfte a kést. Hasba szúrta kétszer. Megráztam apát, nem hagytam, hogy másfelé nézzen: – Hol a pénzed, apa? – kiáltottam az arcába. – Feltúrtunk mindent, az egész házat, de nem találjuk! – kiáltottam. A bátyám fejbe rúgta az összecsukló férfit. Az beesett a koporsóba. Ott is maradt.

– Milyen pénz? – kérdezte apa. A bátyám már mögötte volt: – Nekem nem volt pénzem – mondta apa. Nem hittem el. Ismét az arcába ütöttem. – Hazudós vénember! Egész életedben kuporgattál, minden fillért elraktál, és most azt hazudod, hogy nincs pénzed? – kiabáltam, aztán összeszedtem magam, és csöndesebben mondtam neki: – Nem hiszem el. – A bátyám szorosan apa mögé lépett, és a kés pengéjét a nyakához tartotta: – Jobb lesz, ha elmondod, apa – szólalt meg.

– Te is itt vagy? – kérdezte apánk riadtan. Nem hagytam, hogy hátraforduljon. A bátyám se akart az arcába nézni: – Na, ki vele! – mordult rá, mire apa összerezzent: – Az almafa alatt van. Az almafa alatti pad alatt, olyan egy méter mélyen – mondta. A bátyám megszúrta. Én meg belöktem a koporsóba a másik mellé. Szépen elfértek benne ketten is. Tartottam a tetőt, amíg a bátyám ráhányta a földet. Aztán közösen betemettük a gödröt. Visszatettük a koszorúkat. Letisztogattuk a szerszámokat. Elrendeztük a környéket. Kocsiba ültünk és hazamentünk. Egészen hajnalig ástunk, de az almafa alatt, a pad alatt nem volt semmi. Bent ültünk a házban, sárosan és fáradtan, mikor felkelt a nap.

– Becsapott minket – mondta a bátyám. Nekem más jutott eszembe: – Szerinted az a férfi meghalt? – kérdeztem tőle. Nem válaszolt. – Mi van, ha nem? – mondtam én. – Ha feltámasztotta magát odalenn. Aztán apát is. – A bátyám csak nézte a kikapcsolt tévét. Kisvártatva megszólalt: – Mostanra már kiáshatták magukat – mondta, és elővette kését, én pedig kimentem a fészerbe baltáért.

 vége

 

Ez a palóc horror régi dolog számomra. Még Mikszáth kapcsán jött elő bennem, hogy valamiképp végig lehetne járni azt, amit ő csak elkezdett a "Jó palócok"-ban. Ott csupán sejtetésként, színezőelemként jelenik meg a természetfeletti, de nem kap hangsúlyos szerepet. Ezért éreztem mindig valamiféle hiányérzetet mondjuk a Bede Anna elolvasása után...Így aztán logikusan jött a gondolat, hogy palócként, és úgy is, mint aki gyermekkorát a palóc vidék szívében tölötte, újra kellene írni a "Jó palócok"-at, vagy még inkább: megírni horrorként, csak a természetfölöttire fókuszálva. Az anyag fele készen áll, az alábbi egy kihullott rész, ami nem biztos, hogy beleillik a koncepcióba. Ám ettől függetlenül itt a helye.

 

A mizseri hűtlenek

 

 

A szerkesztőségin derült ki, hogy van fél oldal üresség a vasárnapi mellékletünkben. András, a főszerkesztő a poros szekrény tetején álló, ötliteres Mumm pezsgőspalackra mutatott: – Aki szombat délig a legjobb anyagot hozza, az megkapja.

A folyosón, míg szétszóródtunk irodáinkba, odabicegett mellém Sanyika, az irattáros. – Hallom, a nyáron házasodsz…– vigyorgott rám. – Biztos jól jönne az az üveg. – Bólintottam, majd babonából kétszer megforgattam a gyűrűt ujjamon.

– A neten olvastam egy gyorshírt, amiről eszembe jutott egy régi anyag – kezdte csillogó szemmel. És elmesélte a mizseri kísértet esetét.

Az elmúlt évtizedekben négy furcsa haláleset történt Mizser község határában. A néphit mindegyiket egy helyi lányhoz, az 1948–ban öngyilkos lett Tőzsér Annához kötötte. A négy eset némely aspektusa kísértetiesen hasonlított egymásra: fiatal férfiak voltak az áldozatok, mind éjszaka, a falu melletti hegyoldalakban lelték halálukat, és az idegenkezűség egyiküknél sem volt bizonyítható.

– De maga a mód, az a legfurcsább – bólogatott Sanyika, már az irodájának csúfolt kis kuckóban. Fénymásolatokat tolt elém, azonnal láttam, az újságcikkek mindegyikét ő írta. – Ezek a szerencsétlenek sétálnak haza éjjel, valószínűleg a szomszéd faluból, Kazárról, mikor egyszer csak valamiért kapják magukat, elrohannak a legközelebbi villanyoszlopig, majd felmásznak a tetejébe, egészen a vezetékig. Aztán…huss. A helyiek szerint Anna szelleme kergeti fel őket.

Gacsos ujja egy raszteres képre tévedt. Megfeketedett, összegörnyedt tömeg feküdt a földön. Körötte mindenhol megégett a fű is.

– És a legjobb most jön! – Nézett rám ajkait nyalogatva Sanyika. Vastag szemüvege mögött eltorzult véreres szeme. – Hétfőn ismét megtörtént. Valaki kiütötte magát odafenn.

– Odafenn? –kérdeztem értetlenül.

– Mizser Nógrád megyében fekszik, közel a szlovák hátárhoz. – legyintett türelmetlenül. – Ha ezt a szálat – bökött a fénymásolatokra – hozzá tudod kapcsolni a hétfőihez – szerintem tiéd a pezsgő. És az elismerés…

Az jól jött volna. Két éve segédszerkesztő voltam a lapnál. Épp hogy Sanyika felett álltam pozícióban.

– Miét nem te mész? – kérdeztem gyanakodva. Dobbantott botjával: – A karambol óta én nem megyek két kilométernél messzebb a lakásomtól. Az számomra nagyjából másfél óra gyaloglás – mosolygott a földre keserűen. – Meg egyébként sem írok már. Ezeket….– ismét a korabeli cikkekre mutatott. –…neked kell lezárnod. Tudd meg, mi ez a kísértet. Vizsgáld meg, hogyan alakul ki egy hiedelem. Aludj ott, biztos van vendégházuk, nézd meg a helyszínt, bizonyíts, cáfolj…kitűnő terepmunka egy gyönyörű cikkhez.

Éreztem, hogy igaza van, ezért csütörtök délben kocsiba ültem, és felmentem Mizserbe.

A szűk kis falu sivár főutcáján egy öregasszony útbaigazított: – A polgármesterasszony az abc-ben van. Ott van a hivatala is.

Megálltam a bolt előtti sáros parkolóba. Ez volt a falu központja. Balra posta és kocsma, jobbra valami tájházféle, oldalában a körzeti megbízott irodájával. Az utca végén kőhajításnyira állt a templom. Körös-körül közepes dombok, zölden a friss, tavaszi életerőtől.

A bolt pultja mögött világszép leány fogadott. Másodpercekig csak némán bámultam rá, mert arca oly klasszikus arányossággal bírt, melyre itt, ezen az isten háta mögötti helyen végképp nem számítottam.

– Segíthetek? – kérdezte aztán elmosolyodva, mibe beledobbant a szívem. Már most tudtam, ősi férfimegérzéssel, hogy próbálkozni fogok nála, hisz soha többé nem jövök majd ide. És ő olyan típusú nő volt, akiről az ember még halálos ágyán is elgondolkozik. Miközben hátam mögött lehúztam, és zsebre vágtam gyűrűm, csak reméltem, hogy ott és akkor nem a keserű önvád tör majd fel belőlem.

– A polgármesterasszonyt keresem. – mondtam torkom köszörülve. – Kovács István, újságíró vagyok, és szeretnék egy riportot készíteni.

– A polgármester lánya vagyok, Orsolya – válaszolt ő, és felnyitotta előttem a pultot. Végre megpillanthattam alakját is. Gyors saccolás után egy kamaszkorból alig kiserdült testet vártam, ám az ormótlan fehér köpeny alatt felnőtt nőket idéző formákat véltem megpillantani. – Hátul dolgozik. Az irodában.

Káposztaszagú folyosón át egy kis, neonfényes helyiségbe vezetett. Negyven körüli, kövér asszonyság ült ósdi monitorja előtt, és elmélyülten gépelt valamit. A lány előadta neki, ki vagyok, míg én mellette állva szótlanul szívtam be aromáit. Hentesáru, szappan és némi izzadság keveredett illatában, otthonossá téve a helyzetet.

– Jöjjön csak, üljön le – intett felém a polgármesterasszony, és a mellette lévő, aktakötegekkel támogatott székre mutatott.

Bemutatkoztam ismét, és elmondtam neki, hogy a hétfői haláleset és a korábbi négy hasonló tragédia miatt jöttem. Szótlanul, tűnődve hallgatott, néha koppintva egyet szőrös ujjaival az asztal lapján. A végén mellékesen megjegyeztem, hogy akár egy egész napot rászánnék egy alapos kutatásra…

– Nem vártam volna, hogy Károlyt összekapcsolja valaki ezekkel a régi dolgokkal. – A legutóbbi áldozat keresztnevének említésére belém villant, talán rokonok. – De azt hiszem, nem baj, ha valaki összeszedi végre a tényeket – bólintott, eloszlatva kétségeimet, majd arca felderült. – Talán még haszna is lenne belőle a falunak. Turistalátványosságot csinálhatna belőlünk.

Megráztam fejem: – Én inkább a racionalitás talajáról közelíteném meg a dolgot. A cáfolaton lenne a hangsúly és annak bemutatásán, hogy miképp alakul ki egy hiedelem. A primitív és a babonás történetalkotás egzotikuma valóban…

– Primitív? – akadt fenn a szón, és arcán láttam, hibáztam. Hirtelen elkomorult és bezárult addig legalább érdeklődő tekintete. – Maga házas vagy eljegyzett valakit?

A lányra gondoltam, aki odakinn a pult mögött állt. – Nem.

– Akkor jó. Van egy csőszkunyhó odafenn a hegyen. Nagyjából azon a környéken, ahol Károly meghalt. Adunk magának hálózsákot, szendvicset és termoszban kávét. Ha cáfolni akar, készítsen riportokat, aztán töltse kinn az éjszakát. Hm?

Láttam rajta az elszántságot, de nem értettem a célt: – Ellenkező esetben…?

– Nem engedélyezem az írás megjelenését – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – Megtehetem, a rosszhírünk keltése okán…

Rég szúrtam így el mindent egy rosszul megválasztott kifejezés miatt…de végül beleegyezőleg bólintottam. Ő kezet nyújtott, megrázta az enyémet, erősen, férfiasan, majd órájára nézett. – A bolt mindjárt zár.  A lányom majd felkíséri, megmutatja magának a helyet, ahol megtalálták Károlyt, és a kalyibát, ahol elalhat. Addig én összekészítek mindent estére.

– Ennek nagyon örülök – és most valóban így éreztem, mert képzeletemben felötlött a kép, ahogy egy fehér hálóinges lányalak lépdel az éjben csőszkunyhóm felé.

Míg kiment, hogy megbeszélje Orsolyával az elkövetkezőket, felhívtam a menyasszonyom.

– Igen, úgy néz ki, maradok – magyaráztam neki türelmesen. – Nagy sztori van készülőben. Én is szeretlek…

Alig beszéltünk három percet, de napjában többször is hívtuk egymást, ami számomra néha épp elég gondot okozott. Mikor a polgármesterasszony visszatért, két kávéscsészét egyensúlyozott maga előtt. Mialatt megittuk, a falu helyzetéről, az önkormányzati megvonásokról és lányáról beszélgettünk. Kiderült, Orsolya nem oly régen érettségizett, de a felvételije nem sikerült a jogra. Az egy év kényszerszünet alatt besegít anyja vállalkozásába.

– Itt is vagyok – jelent meg mögöttem a társalgás alanya. Már átöltözött, magasszárú bakancsot, széldzsekit húzott, és haját kiengedte, hogy az csigákban boruljon vállára. – Mehetünk?

Szótlanul hagytuk el a szélső házakat, és csak a patakparti kukoricásnál tudtam megtörni a csendet. – Mik a hosszú távú terveid? – kérdeztem sután letegezve. Általában jó társalgó vagyok, de szépsége feszélyezett. A domboldalon felfelé néha oldalra pillantottam, kitűnő metszésű arcélére, de minduntalan el kellett kapnom tekintetem.

– Szeretnék bíró lenni – magyarázta ő. – Azt hiszem, a bírói szakma válságban van. Igazából mindegy melyik igazságszolgáltatási ágazat, de ott szeretnék lenni, ahol szükség van rám….

A domb közepén jártunk, amikor eszembe jutott, miért jöttem. Épp a kisvárosi érettségijének értéktelenségét ecsetelte, és én szelíden közbevágtam: – Mit tudsz erről a Tőzsér Annáról?

Fürkészve rám nézett, majd elmosolyodott: – Azt hiszem, létezik. – Szavai keményen koppantak, és távoli varjúkárogás felelt rájuk. – És ő az első feminista kísértet – tette hozzá somolyogva.

– Ezt hogy érted? – nevettem el magam, de Orsolya már ismét komoly volt.

– Sokan úgy vélik, hogy csak a hűtlenekre veszélyes. – Elgondolkodott, vagy csak emlékiben kutatott, aztán pár lélegzetvételnyi idő után így folytatta. – Az öregek szerint annak idején eljegyezte őt egy falusi fiú, Kómár István. Azonban a Pista átjárt Kazárra, egy másik menyecskéhez. Na, meghallotta ezt az Anna, és éjnek évadján kilopódzott ide, a határba – megállt, körbeintett. – Meglesni, valóban Pista jár-e a kazári görbe földúton. Amikor megbizonyosodott, bánatában felmászott a villanyoszlopra, és megfogta a vezetéket.

Mindketten akaratlanul is felnéztünk a legközelebbi vastömegre.

– A következő hónapban aztán a Pistát találták meg az egyik oszlop alatt. Anna temetése után ugyanis továbbra is ott vigasztalódott a másiknál, mintha mi sem történt volna. Már amikor rábukkantak, akkor elkezdték mondogatni, hogy Anna jelent meg neki, ahogy jött hazafelé, és ő üldözte fel, egyenesen a halálba. – Felsóhajtott, rám nézett, hogy lássam, komolyan beszél. – És aztán ugyanez történt a többivel is. Mind friss házasok vagy házasság előtt álló fiatalemberek voltak, akik eközben másfelé is kacsingattak…

Elővettem jegyzetfüzetemet, de a hűvös szél összehajtogatta a lapokat. – Ismerted a legutóbbi áldozatot? – kérdeztem. – Ezt a Károlyt…

– Persze – bólintott. – A szomszédunkba lakott. Mindenki tudta, hogy csalja az Ilonát…

– Ilona volt a….

– Felesége. Ősszel esküdtek. – A távolabbi oszlopra mutatott. – Ott történt. – Hatágú nagy monstrum volt, társaival együtt átszántotta a határt, és eltűnt a csillogó távolban.

Letértünk a földútról, és átgázoltunk a térdig érő búzában, míg el nem értük a vasrudak terpeszét. A fű már kezdett kiegyenesedni, de látszódott, hogy nem olyan régen itt sok ember gyűlt össze. Itt-ott eldobált gumikesztyűk, zacskók, a helyszínelés szemete tarkította a tájat.

– Te hiszel benne? – néztem fel az oszlop magasára. Az áram halk zümmögéssel iramlott a kék égben.

– Az elsők közt értem ide – mondta a lány, és arca olyan fájdalmas grimaszba torkollt, hogy azonnal tudtam, nem hazudik. – Itt feküdt – mutatta a helyet a fűben. Nem látszódott semmi nyoma a testnek. – Összeégve, megfeketedve. Az arcán…rémület. – Felnézett rám, tekintetünk egybekapcsolódott. Aztán hirtelen az egyik vaslábazathoz lépett. Kék festéknyomokat simított végig ujjaival. – Itt a rendőrök találtak pár idegen ujjlenyomatot. Fekete volt mind a koromtól. És tudod, felfelé vezettek…

Magamra hagyott gondolataimmal, majd arrább ment, leguggolt. Odaléptem fölé.

– Itt lábnyomokat öntöttek ki. – A búzamező nyers és szűzi földjét figyeltük. – Apró, keskeny, női lábnyomokat. Előtte ott voltak Károly cipőjének lenyomatai.

Felegyenesedett, majd mély levegőt vett, és a széldzseki zsebébe kotort. – De a legfontosabbat én találtam meg. Nem szóltam senkinek, csak elraktam, így nem lenne jó, ha beleírnád a cikkbe. Ott volt, fennakadva a csipkebokor ágain.

Először nem tudtam, mit nyom a kezembe. Mikor rájöttem eredetére, riadtan elkaptam alóla a tenyerem, hogy a földre hulljon.

Egy jó csomó hosszú, aranyszínű hajszál volt. A végük megfeketedett. Szinte érezni véltem az égő szaru bűzét. Körbenéztem, mint aki keres valamit. Közben éreztem, hogy a napfény, a finom tavaszi levegő és csodaszép beszélgetőpartnerem ellenére jeges borzongás terpeszkedik el bennem.

– Kitalálom – fújtam egyet, kiengedve egy csomó hideg párát. – Annának szőke haja volt, ugye?

Az a gyönyörű fej csak bólintott, nekem pedig összeszorult a szívem, miközben elővettem zsebemből a gyűrűt, és felhúztam ujjamra.

– Elfelejtettem, hogy a menyasszonyom vendégeket hívott ma estére – mondtam, elnézve a faluból kivezető betonút szürke sávja felé. – Úgyhogy, nekem most…

vége 

Ebben történt egy tétova kísérlet a részegség ábrázolására. Az egyik szereplő a lassú de eltökélt beállása miatt nem képes érzékelni a társát érő fenyegetést. Kérdéses, később mit tud majd összerakni az eseményekből. Maga az alapötlet persze nem eredeti. Inkább az alkoholmámoros ember nézőpontján átszűrt töredékek teszik izgalmassá. Ugyanakkor azt gondolom, van valami rémisztő az első komolyabb berúgásban, ugyanúgy ahogy a kábítószer kipróbálásban, avagy a szüzeség elvesztésében is. Minden aktus önfeladással, a pontos érzékelés felfüggesztésével jár. Kockáztatnunk kell, belépni egy ismeretlen tartományba, olyan tudatállapotba, melyről fogalmunk sincs. Valamennyire a halálfélem átélése zajlik ilyenkor. Letompítva, kevésbé veszélyesen, de megtapasztalunk valamit a végső dolgok igazságából.

 

Vérvétel

 

A Moszkván találkoztak, Zozo épp Marlborot vett, mikor a fotós odalépett hozzá. – Szevasz – mondta Káci azzal a rejtelmes mosollyal, amit társa, a hírszerkesztő olyannyira nem kedvelt. – Nézd azt a csajt! – A fotós tekintetének irányát követve Zozó egy szőke lányt láthatott, amint nagyon rövid szoknyájában feltornázza magát a 16–osra. – Nem rossz – bólintott az újságíró. – Iszunk valamit indulás előtt? – kérdezte aztán, a kocsmák felé intve.

– Nem lehet – rázta fejét Káci. Nagy, fekete, göndör fürtjei röpködtek sápadt bőre felett. Úgy nézett ki, mint egy reneszánsz korabeli angol herceg. – Kötelező véradás lesz, anélkül nem mehetsz be.

– Klassz – bólintott Zozó, majd elrakta a visszajárót.

A céges rendezvény Rákoson volt, egy nagy sportpályán. Négy hatalmas sátort állítottak fel, ahol étellel–itallal, előadásokkal és díjakkal várták a médiahálózat dolgozóit. Szombat volt, alkonyodott, és a pályát körülölelő alumíniumkerítés halkan pattogott a nyárvégi melegben. Zozó néha megkongatta, ahogy elsétáltak mellette.

– Én nem akarok berúgni – magyarázat neki a fotós. – Valami csajt kellene szerezni. – Két mániája volt: a fényképezés és a nők. Zozó ezért nem szeretett vele terepre menni – a dolog vége mindig valami idétlen nyomulás lett a közelben fellelhető nőnemű egyedek irányába. Káci valóban jól nézett ki, és a szövege is lehengerlő volt, ha bedobta magát – de egész egyszerűen nem akarta elfogadni, hogy nem mindenkinek jár folyton azon az esze.

– És mostanában amúgy se bírom az italt…– tette még hozzá elgondolkodva, ám ekkor a kapuhoz értek. Megkapták a karszalagjaikat, majd beterelték őket egy sátorba. Itt zajlott a vérvétel, a fehér paravánok előtt két hosszú sor kígyózott.

– Ha már adtál vért, vagy alkalmatlanság miatt elutasítottak, kapsz egy kis hologramot a matricádra. Csak ezzel kérhetsz piát odabenn…– magyarázta előttük valaki –…mennyire náci rendszer, nem?

– A konszern idén a Vöröskereszt egyik fő támogatója. – szólt előre Káci. – Azért van ez. Még mindig jobb, mintha egy spermabanknál nyomulnánk... – Ezen aztán mind röhögtek, kivéve Zozót, aki már nagyon szomjas volt.

– Nem tudod, hogy vagyunk hétfőn? – kérdezte pár perc sorban állás után társától.

– Úgy emlékszem, reggel kezdünk, hatkor – válaszolt az tűnődve. – És terepre vagyunk beosztva. – Ez azt jelentette, hogy az éjszakai műszakosok által a rendőrségi URH–n elcsípett anyagokból nekik kell valami elfogadhatót fabrikálniuk lapzártáig. Zozó utálta a reggeli beosztásokat.

– Odanézz! – bökte meg oldalát Káci. Egy nővérkét bámult, aki listával a kezében állt a sor elején. Csupa gömbölyűség és feszülés volt a nő, alacsony termetű, hosszú, fekete haját szabadon hagyta elomlani. Káci automatikusan megindult felé, de Zozó megfogta karját. – Úgyis találkozol vele odabenn – mosolygott.

– Igen, apám, és ez lesz az évszázad numerája – motyogta Káci. Nagyon halkan beszélt de ekkor a nő feléjük kapta fejét. Karakteres, szépen ívelt vonásai voltak, hatalmas szemei meghatározhatatlan színben játszottak. – Hú, szerinted meghallotta? – nyögött a fotós, amikor a nővér ismét eltűnt az egyik paraván mögött. Kért egy szál cigit az újságírótól.

Zozó épp meggyújtotta neki a szálat, mikor a molett titkárnő, Tünci lépett oda hozzájuk: – Kell matrica, fiúk? – kérdezte nyafogós hangján.

– Miért, van? – lépett hátrébb Zozó. Savanyú szag áradt a kolléganőből.

– Haza kell mennem, belázasodott az a kurva gyerek – magyarázta a csaj, és közben le nem vette szemét Zozóról. – Úgyhogy…– nyújtotta a fotós felé a letépett karszalagját, de az csak a fejét rázta: – Engem hív a kötelesség – mutatott a véradás vörös felirata felé.

– Nekem jöhet – kapta el gyorsan Zozó a szalagot. – Ezer hála – lefejtette róla a hologramos levonót, és a sajátjára ragasztotta: – Szomjan halok – mondta Kácinak, aki valami hangtalan ritmusra ingatta fejét, és le nem vette szemét a helyről, ahol a nővérke eltűnt.

– Menj csak – mondta  aztán. – Majd találkozunk.

Úgy is lett. Zozó harapott némi pogácsát, utána a rövides pult felé vette az irányt. A meleg lassan mérséklődött, ezért megkockázatott egy unicumot. Kért hozzá két pohár sört, a másodikat egy szilvával küldte le. Ez már ütött, de még fért. Évek óta gyakorolta azt az állapotot, mikor viselkedése és mozgása még koordináltnak tűnik, ám az odabenn lapuló tudat már jobbára csak röhögcsél az eseményeken.

A harmadik sátorban evett valami húst tésztával, és harapott egy geil süteményből. Kezet rázott a főnökével, és beszélt két kollégával, akiket nem kedvelt túlzottan. Tőlük szerzett tudomást a koktélos sátorról.

Itt egész hosszú sor gyűlt össze a pult előtt, a mixer elkeseredetten rázogatta a shakert, így visszament az előző helyre munícióért. Kért még egy szilvát, és egy korsó sört. Mikor a műanyag poharat átvette, megérkezett Káci.

– Apám, ez a csaj atom – lelkesedett. Arca pírban égett, karján a vatta apró vörös foltot nedvezett. – Úgy néz ki, mint valami pornósztár.

Elmondta, hogy belépve a vér szentélyébe, volt hat ágy, egy orvosféle mogorva fazon, és egy másik, kissé szikárabb csaj. Ehhez akarták küldeni, de ő csak azért is a jócsajt választotta. Inkább várt még, majd lefeküdt az általa felügyelt helyek egyikére, és ekkor, a tű behelyezése alatt azok az isteni mellek súrolták vállát, majdnem arcát is. Egyébként kétszer elrontotta a vénát, de valahogy az egész csapat nagyon amatőrnek tűnt, nem csak ez a baba…

– Az illata meg – mesélte –, nem is tudom, olyan földszagú, mint eső után a mező, eszméletlenül érdekes volt.

– Földszagú? – húzta fel szemöldökét Zozó. Érezte, arcizmai lassan zsibbadni kezdenek. – Te, figyelj, menjünk a koktélos sátorba – kérte aztán társát.

– Nem lehet – rázta fejét a fotós. Órájára lesett. – Hatig vannak. Míg összepakolnak, megfűzöm, aztán megszúrom én is őt…

– Nem fog veled leállni – csóválta fejét Zozó. – Neki ez a munkája…

– Nem, nem – ellenkezett a fotós. Ott álltak az ide-oda nyüzsgő ittas vagy kevésbé részeg tömeg közepén. Káci lemutatott az ágyékára. – Neki ez a  munkája. – Farzsebéből elővette vékony, tenyérnyi fényképezőgépét, melyet mindenhova magával vitt. – Le is fotózom neked majd, miközben ügyködik rajta.

– Tedd azt – vont vállat unottan Zozó, és felhajtotta a pálinkát. – Én megyek koktélozni.

Távolról zene csendült fel. A koncertsátorban elkezdte műsorát a meghívott zenekar. – Ott találkozunk – mutatott a hang irányába Káci.

Az újságíró bólintott.

Tizenhét percig állt sorban a mojitóért. A hangzavar, a szomszédos sátorból áramló zene, és a cigaretták füstje felkavarta érzékeit. Söre gyorsan elfogyott, így megkért valakit, hogy hozzon, de az soha nem ért vissza. Amint a pulthoz ért, döntött: egyszerre két koktélt kért.

– A barátomnak lesz – mondta akadozó nyelvvel, de nem gondolta komolyan. Az elsőt megitta még a sátor bejáratánál. Aztán átbaktatott a koncerthez. Itt már akkora volt a tömeg, hogy csak oldalt, az átforrósodott ponyvánál fért el.

– Elég gyenge – ordította valaki a fülébe. Megfordult és fókuszált. Káci arca élesedett ki előtt. – Ja – bólintott az újságíró. – Na, mi van a csajjal?

– Fűzöm, bazdmeg. Szerintem, összejön – magyarázat a fotós kiabálva. – De…elég furcsa lény.

Még ott, a melegben, részegen, a gitárszóló alatt, még ott és így is, Zozó megütközött ezen a mondaton. Megrázta fejét, és összeszedve magát próbált barátjára figyelni.

– Ezt hogy érted? – kérdezte aztán.

– Nem tudom. – von vállat Káci. – Kijött velem egy kicsit az előtérbe. De ahogy beszélt, meg ahogy ment, meg az érintése.

– Hozzád nyúlt?

És ekkor Káci mutatta is a csuklójánál a kis, vörös sebet. Zozó már nem értett semmit. – Ez nem a vérvétel? – kérdezte, de a fotós ekkor megmutatta a másikat, könyökhajlatában.

– Megvágott? – értetlenkedett Zozó.

– Csak hozzámért a körmével – válaszolt Káci. – Akkora körmei vannak, mint egy sasnak! A bőre meg jéghideg. Le fogok fagyni odalenn.

– Majd felmelegíted – vigyorgott Zozó.

– De a mellei, meg azok a combok, apám…– áradozott a fotós elábrándozva. Közben ki-be kapcsolgatta fényképezőgépét.

– És akkor mi lesz?

– Azt mondta, várjam meg – a fotós órájára lesett –, míg besötétedik. Akkor nem látnak meg minket. És elvisz a  fák közé.

– A fák közé? – erre már csak egy bólintás volt a válasz.

Zozó kinézett a sátor bejáratán át a fejek fölött az égre. Mélykék volt.

– Mindjárt sötét lesz – fordult vissza barátjához, de addigra az eltűnt. Az újságíró meghallgatott még három számot, aztán odasodródott hozzá egy rádiós srác, akivel régebbről, és egy másik helyről ismerték egymást. A fiúnál két korsó sör volt, az egyiket nagylelkűen felajánlotta Zozónak. Még nyújtotta, a hab végigömlött kezén. Ezen sokáig nevettek. Kimentek a sátor elé cigarettázni, és lesték az előtérben részegen táncoló asszisztens csajokat. Egyikőjük levette a blúzát, apró mellei fekete melltartóban sápadoztak. Az akadozó beszélgetés azzal zárult, hogy Zozó elment italért. Embereket kerülgetve, eldobált poharakat rugdosva dülöngélt végig két sátoron. Háromszor eltévesztette a rövides pultot, negyedszerre beállt a sorba. Mikor rendelt, izgult, hogy megbicsaklik a nyelve.  A pultos lány jóindulatú volt, apró tálcára rakta a poharakat neki. Ahogy visszaindult, meglökték vállát, az unicum félig kiloccsant. Jobbak látta, ha leül egy fából ácsolt durva asztalhoz. Felhajtotta a maradék unicumot és a pálinkát, majd fél órára elbambult. A sárga neonnal megvilágított sátor belső falán fel- és eltűnő árnyékok roppant érdekes táncot jártak előtte. Már zsibbadt mindene, érezte, apró körökkel forgásba kezd világa. Hirtelen felfigyelt egy árnyra, egy összegörnyedt, mozdulatlan alakra a ponyván. Először azt hitte, önmagát látja, ezért felemelte kezét, de a sziluett nem mozdult. Megfordult.

Káci ült mereven a másik padsor végén.

Zozó először nem akart odamenni hozzá. A fotós alakjában volt valami furcsa, egyfajta megtörtség, ami taszítóan elesetté tette. Ez a fiú nem az volt, aki egy órája elment a nővérkés randira.

– Elkaptál tőle valamit? – ült oda mégis hozzá, kissé meglökve őt. Ruhán át is megérezte, hogy Káci válla jéghideg. – Vagy mi van?

A fotós lassan eszmélt. Végtelen lassúsággal elfordította fejét a részeg irányába: – Elvitt a fák közé – monda alig hallhatóan.

– Akkor megvolt? – harsogta Zozó, és a fiú vállára csapott. Kőkemény volt a teste keze alatt.

– És most jön utánam – folytatta Káci. Körbenézet, aztán kimutatott az éjszakába. – Ott van, odakinn, vár rám.

– Folytatást akar, mi? – vigyorgott Zozó, és a tálcáról egy unicumot tolt a fotós elé. – Akkor erre szükséged lesz. Megvannak a képek?

Káci rá se nézett az italra, egyfolytában kifelé bámult a sötétbe. – Azok a szemek. Sárgák lettek, amikor fölém hajolt, és arca, a fogai, Istenem…– sóhajtott borzongva, majd összerezdült, mint aki eszmél. Megragadta Zozó alkarját, de oly erősen, hogy az felszisszent.

– Ments meg! – kiáltotta. Többen feléjük fordultak, az újságíró felemelte szabad kezét, nyugtatólag intett.

– Eltűnjünk? – kérdezte aztán rekedten. – Lerázzuk a csajt?

Káci pár másodperig mereven bámult rá. Tekintetében most már nem volt más, csak félelem, és ettől Zozó megérezte, lassan kezd józanodni. – Mindegy – mondta aztán a fotós, és felállt, elengedte őt, örökre. – Már mindegy – nem szólt többet, vissza se nézett, kezet se nyújtott, csak kivonszolta magát az éjszakába.

Zozó megitta maradék italát, ami nagyon gyorsan leterítette. Pár perc gondolkodás után visszament a koncertsátorba, és táncot valakivel. Az őrült ugrálástól kiment fejéből Káci. Később, mikor az első hányinger elérte, és kitámolygott a sötétbe, hirtelen beugrott neki utolsó beszélgetésük.

Percekig hányt, majd megtörölgette ajkát, gallérját, és tétova, lassan józanodó léptekkel elindult megkeresni barátját. Útközben valahol szerzett egy félliteres ásványvizet, azzal lemosta arcát és kiöblítette száját.

Ezután sokáig makacs elszántsággal bolyongott fel-alá. A látóterébe tolakodó közös ismerősöket kérdezgette, bekiabált a mobilvécékbe, a jól megvilágított járda melletti fák, bokrok tövét leste. A kapunál lévő őröknél is érdeklődött, de azok nem emlékeztek, hogy látták volna barátját távozni.

Aztán hajnali egy körül Zozó megállt a fénnyel megvilágított tér szélén, és elesett a röpipálya sötét távlataiba. Tudta, hogy ösztönösen a sikolyokra fülel, ám természetesen nem hallatszott semmi. Balra tőle ott állt a vöröskeresztesek kisbusza, mellette a néptelen sátor. Az újságíró odasétált, és tétován beköszönt. Nem jött válasz, ezért belépett.

Avas rézszag és hideg fogadta. A fűben elszórt vattacsomók fehérlettek. Az ágyak, és az állványok összevissza, elárvultan csillogtak a tartóoszlopokra szerelt lámpák fényében. Úgy nézett ki a hely, mintha pánikszerűen hagytak volna el személyzete. A sarokban egy generátorra kapcsolt hűtőszekrény zümmögött, ajtaja félig nyitva volt. Zozó odasétált, kihajtotta. Egyetlen üres vértároló műanyag tasak volt csak az alján.

Az újságíró kiment és bekopogott a kisbusz első majd a hátsó ajtajain is, de választ nem kapott. Ahogy megindult visszafelé, lába valami keménybe rúgott.

Káci fényképezőgépe volt. Letörölte róla a harmatot, és bekapcsolt. Pár vicces irodai kép után valami vörös és nedves tűnt szeme elé. Pár másodpercig nem is értette, mit lát, aztán elröhögte magát. Egy merev, duzzadt férfi nemiszerv volt, felső szemszögből levéve. Káci magát fényképezte. A nővérke nem látszódott a képen.

– Nagyon vicces – mosolygott Zozó, és kikapcsolta a gépet.

Ahogy visszatért a sátrak közé, megrohanta az új hányinger, és ezúttal sem kegyelmezett.

Kettőre mindent kiadott magából, és kitántorgott a kapu elé, ahol már – mint éjszakai ragadozók az itatóra járó vadra – türelmes taxisok várakoztak.    

Hétfő reggelig nem is jutott eszébe a furcsa éjszaka és Káci. Akkor azonban, mikor átvette, és átfutotta a vasárnap éjszakai URH-adások kivonatát, valami homályos balsejtelem kélt benne.

– Három holttestet találták a Duna parton – olvasta félhangosan. – A feltehetően erőszakos bűncselekmény áldozatai már több napja hevertek az elhagyatott partszakaszon. Mindannyiójuk halálát a vérveszteség okozta. – Rágódott ezen egy sort, majd felhajtotta kávéját. – Látta már valaki Kácit? – kérdezte aztán reménykedve a többiektől.

 vége     

Ez egy emo előttti történet egy lányról, kit ma talán emosnak tekintenénk. Igazából persze csak halálvágya van, s mindehhez megfelelő társaságot kap. Amúgy pedig két szemléletmód összeütközéséről is szól, miközben a rádió szerint odakinn, az éjszakába feléledtek a holtak. A kedves, régi dilemma - kik az igazi ellenségeink, a szörnyek avagy a társaink. Ami talán kilóg, az a titokzatos angyal figurája, nyilvánvalóan a lány képzelete szülte lény, de nehéz megtalálni a szerepét. A narráció ismét kísréleti, de valamiért ez a megszaktásos, ideges szerkezet nekem nagyon tetszik. 

 Utak

 

Az Orosz nem jön. Nézed a füstöt, ami kiszáll a szádból, az üvöltő, mély zenére, a dob rezgéseire  remegve, és továbbadod a szálat, ekkor jön a heves köhögés, hogy kétrét görnyedve lesírod szemedről a fekete festéket, mint fekete könny csurog le arcodon

- Menj már ki a mosdóba.

a festék és beszivárog a szádba és érzed hogy keserű, mint a bűn. A kettő fel-alá járkál, Anna kábultan egy széles fotelben kuporodik, amikor visszajössz és az Orosz még mindig nem jön. Azok ketten valamiről vitatkoznak és közben néha felröhögnek, nem nézed őket sokáig, leülsz inkább Anna mellé.

- Jól vagy?

Csak bólint, réveteg mosollyal.

- Kevesebbet kellene szívnod.

Miért mondod ilyen óvatosan és finoman, hisz tompult és zenétől gyötört fülével úgyse hallja ki beszéded hangsúlyait.

- Miért? Dupla élvezet.

Fölvihog, és rád leheli az egész éjszakát, az ital a cigaretta és a rengeteg kávé hiábavaló gőzeit, meg a bensejében levő értelmetlen anyagét, a dagadó, formálódó kulimászét, az egyetlen dolgot, ami biztos számára.

- Te tudod.

Hátradőlsz, a meg-meglóduló mennyezetet figyelve és ezzel vége is a beszélgetésnek, nem csak azért mert Anna kész, egy időre gondolkodás nélkül röhögi szét azt, amit nem mer elmondani, hanem mert pár másodperc vagy perc múlva valaki belecsönget a zenébe. Az egyik kiszalad, majd hangoskodva, bántóan kiabálva egy nagydarab bőrruhás és kopasz férfival tér vissza. Érzed a pillantást, nem csak vágy, hanem kutató, félő nézés, hogy ki vagy.

- Barátnők.

Tiltakoznál, ahogy feléd intenek, mert ez nem igaz, nem barátnők, semmi közöd hozzájuk, Annához még csak-csak, de

- Lássuk az üzletet.

ezeket ma láttad először, hogyan lehetne barátság köztetek ilyen rövid idő elteltével? Odakint az ablakon túl valami rebben, a három férfi nem látja, Anna nem látja, neked kell felállnod, hogy két vagy négy lépéssel a sötétség pereméig sétálj, és kinézz az üvegen. Mögötted pisztolyokon csillog a fény

- Ez mennyi?

és egy nyitott aktatáskában még több minden lapul feketén és krómosan, ahogy a tükröződésből, az ablak felületén látod, bár nem is azt, hanem a sötétség mélyét nézed, a halálangyalt, a nagy, zöld szárnyakat, és

- Megvesztél? Ki adna ennyit érte?

az izmos, nem nélküli meztelen testet, mely ott lebeg, a nyolcadik emeleti lakással szemben, jóval a legmagasabb játszótéri fák fölött, halvány, épp hogy derengő utcai lámpafényben, és a lakások kiszűrődő fényében, ő az, az angyal, gyerekkori ismerősöd. Intesz neki, remegő kézzel, és összekulcsolod magadon, fekete pulóvereden a karjaid, mert az angyal pillantásában, még ha nem is akarja, minden üvegesre dermed, szilánkosra fagy könnyedén a bőr és a hús, a vér pedig jégcsapként fúródik ereidbe, úgyhogy melegíted magad, jobb híján, mert még a hideg ellenére sem vagy képes ellépni az ablaktól.

- Mi van a lánnyal? Valami keményet vett be?

Hallod magad mögött az Orosz ismeretlen-új hangját, nem fordulsz meg, arra se méltatod ezt a hármat, hogy szólj nekik, elég az ablakbeli tükörképeket nézni, hogy megvetésed zöld epévé forrjon, hogy az újra dolgaikba merülőkre köpd a nyálad. A zöld csomó lassan lefolyik az üvegen, odakinn az angyal érdeklődve közelebb lebeg, már majdnem látni arcvonásait, ha ugyan vannak neki, már látni testén, a meghatározhatatlan színű bőr alatt az izmok finom göcseit, az erek vonulatát, a karmokat lábain és kezein

- És még két gramm.

amikor melléd lép az egyik és ő hirtelen belevész a sötétbe.

- Mit nézel?

Hiába a jószándék, ha tűz és víz nem egyesülhet. Ő az, aki melletted áll, akit éjjeli párodnak szántak, vidéki nászra, autós szerelemre, fekete road-movira, ismeretlen, első találkozós randira, kár, hogy te nem érzel semmit, ha meglátod. Anna nagy, minden szennyes dolgot befogadó és kifehérítő szíve, szívének kedvessége, a meghívás, hogy kimozdítson szobád magányából - ebben az ostoba, rövid hajú, fülbevalós arcban összegződik. Mit tudhat ez az arc

- A sötétséget.

a benned rejlő végtelen sötétségről? Sejtelme se lehet, a maga egyszerű gondolkodásával, a jelenre fókuszáló kicsiny szemeivel arról, ami benned van. Most persze nem tudni

- Az jó.

hogy hangnemed, vagy az érdektelenség miatt lép vissza, a másik kettőhöz, vesz elő pénzt, és még látod, hogy kifizetik az Oroszt, ekkor újból a halálangyalt keresed tekinteteddel, de ő már nincs sehol.

- Rajta lányok, indulunk!

Szólnak, miután visszatérnek, te erre Annához mész és felráncigálod. Gyorsan otthagyjátok a lakást, még a zenét se kapcsolja le senki, te nem szólsz, teljesen mindegy mikor őrülnek meg a szomszédok. Amikor a rosszul világított lépcsőházban, egy sötét benyílóban  lemaradsz rágyújtani, azok továbbmennek, de a fordulóból még hallod

- Honnan húztad elő ezt a nőt?

az ideges, vibráló kérdést, és Anna halk, magyarázkodó válaszát. Utánuk mész, bár legszívesebben a szemet nyugtató, porszagú lépcsők és falak és korlátok közt maradnál, nem akarod

- Itt mindig rossz a lift.

hallgatni ezeket a fölösleges mondatokat az előtted lefelé robogók szájából,

- Halálváró, vagy mi van vele?

de megígérted Annának, hogy kibírod az estét, neki nagyon fontos ez az út,

 - És ahogy kimázolta magát, mint egy bohóc.

ma akarja megmondani a terhességet, a sötétben, az országúton, a semmiben, ahol a másik nem futhat el, legfeljebb  bele az éjbe, félelemből félelembe. A fordulók ismétlődő szédülése, a mögötted keskenyedő cigarettafüstcsík, a három pár láb dobogása mind lejjebb és lejjebb, a ház elé vezet, ott éred csak be őket, meg se kérdezed, miért nem vártak meg, hanem szótlanul beülsz Annna mellé a hátsó ülésre.

- Indulhatunk lányok?

Fordul hátra Anna barátja, ti pedig csak bólintotok, kétfelé dőlve, arcotok a hideg üvegnek támasztva. Felnézel, az épület síkja mellett kutatod az angyalt, de már eltűnt, ez is sok volt egy napra. Talán soha nem láttad még ilyen hosszú ideig és ilyen közelről, vészterhes összehasonlítás emlékeiddel, legutóbbi, hónapokkal előtti találkozásotokkal, mikor hazafelé menet, hajnali órán, egy szűk utca egyenesében hallottad meg a kuka fedelének csörömpölését, és mögötted kibontotta szárnyát, mint fészkéből egy nagy madár, suhogva röppent fel a kávézaccos, cigarettacsikkes, banánhéjas, kenyérmorzsás, papírzsepkendőcafatos, és még számtalan hulladékkal terhelt  angyaltest. Kifelé mentek a városból, forgalmas, négysávos úton, és te arra gondolsz, mit jelent ez a hosszú megjelenés, mire figyelmeztet, mit akar tudatni veled életed hőse? Mert az biztos, hogy valami, végre, a hallgatás és tűnődés hónapjai után történni fog, nem ez a fiú, aki most hátrafordul, arcára erőltetett, ragasztott kedveskedő grimasszal, hanem

- Tulajdonképp mivel foglalkozol?

egy sokkal jelentőségteljesebb és végzetesebb dolog.

- Semmit nem csinálok. - hallod rekedt hangod és végre kidobhatod túl sokáig szívott cigarettád, ki az ablakon, pont egy szomszéd kocsi oldalának, vékony szikracsíkot húzva pattan le róla.

- Otthon vagyok és gondolkozom - vallod be rekedten. Milyen élvezet nézni, ahogy a válaszon rágódik ez az üres fej, még a vezető is, Anna barátja, a boldog apa is összehúzott szemmel bámul a visszapillantóból,

- És az jó?

a kínos helyzet kifejezetten kedves számodra.

- A legjobb dolog. Egyébként, mi mást tehetnék?

Veled szembe az arc szinte rángatódzik a gondolatok nehézségétől, de a vékony száj kisvártatva megszüli válaszát,

- Tanulhatnál, vagy dolgozhatnál.

olyan hangon, ami leginkább apádéra emlékeztet.

- Miért?

Mintha az lenne célod, hogy befagyaszd a társalgást, ahogy az előbb az angyal rád, hideget hozz közéjük, hogy mereven nézzenek ki ablakaikon, oda, ahol sűrűsödik a feketeség, a város fénypaca lesz mögöttetek,

- Mert így nem lehet élni. Bele fogsz őrülni.

de a válasz, amit ezúttal a vezető ad, kényszeredetten görgeti fölfelé a hegyen ezt az unalmas témát, buta makacssággal, noha te tudod, hogy a végén úgy is kiszabadul kezeik közül, vissza, le a mélybe.

- Így bármibe bele lehet őrülni. Gondolkodni és csinálni valamit? Nem. Mindenhez kell gondolkodás.

Mondod és a visszapillantóba bámulsz,

- A semmittevéshez is.

majd nézed, hogy az előtted ülő megcsavar egy szál cigarettát

- Amikor csinálsz valamit, akkor is gondolkodnod kell rajta, az igazán jó az,

a vezető pedig, ez az érzékelten és pimasz állat, megelégelve a társalgást, bekapcsolja a zenét, fületek mellet robban be a dobszó.

- hogy amikor nem csinálsz semmit, hogy akkor mi jut eszedbe.

Annát, a szegény szerencsétlen Annát érdekli már csak a dolog, feléd fordul, megfogja kezed.

- És mi jut eszedbe?

Kis buta állatka, üzekedő, meleg, nagy szemű állatka, ő sem tudja, hol van, miért és minek került ide. Érzelmek tolulnak össze benned, legszívesebben Annát mentenéd ki innen, nem is magad. El kellene vinni őt, hagy szülje meg a gyerekét, békében, ezek nélkül.

- A bizonytalanság.

Gondolkozni próbál, ráncolja a bababőrsima homlokát, te pedig a hasára nézel, amin még nem látszik semmi, megejt ez a törékeny test.

- Kérsz?

Tolja orrod alá a szálat az előtted ülő, de csak nemet intesz, az előbbi is elég volt, neked ez a valóság és az angyal a kábítószered, mondanád neki, de úgyse értené.

- Nem kapcsolod le a zenét?

Kérdezi Anna a vezetőtől.

- Miért, nem jó?

Szól hátra az, szájából előjön a füst,

- Idegesít.

szétterül a kocsiban, elmossa a körvonalakat, csak  a kinti sötétség marad, visszafordulsz párát lehelni az ablakra, szemed sarkából látod, így tesznek a többiek is. Úgy véled, jellemző a helyzetre, a kocsiban levő viszonyokra, hogy a zene nem halkul el, sőt, az elkövetkező órában, a benzinkútig, mintha mind erősebb lenne, de már senki nem szól róla. Ebben az egy órában, a közétek és rátok ülő néma csöndben csak a vezető beszél, mond rövid mondatot,

- Tankolnunk kell.

egyébként pedig mind a kinti világba merültök, ami nem sok látnivalót ad, lévén sötét. Neked persze az éjszaka, és az úton lévő dolgok fürkészése sokkal izgalmasabb annál, mint amit ez a társaság, beszélgetés címen produkálni képes, így elégedett vagy a helyzettel. Rövid ideig kajánul nézed az előtted lévő lehorgasztott fejét, nem tudva eldönteni, bóbiskol-e vagy harag gyűl benne, amiatt, hogy egy jó estéjét szúrtad el, a szeretkezés, nem is, a kúrás lehetőségét űzted el magadtól és tőle, rideg viselkedéseddel. Aztán kibámulsz az ablakon.

Az alakok, akik elsuhannak melletted, mert tényleg olyan, mintha te mozdulatlan lennél, ők haladnának, ördögi sebességű magamutogatással, ezek az alakok épp hogy csak kivehetőek az útszéli éjszakából. Kissé előrefordulva, az előtted lévő válla fölött, a fényszóró pillanatnyi nyilvánosságában nézed őket. A pár másodperc, amíg föl- és letűnnek a sötétben, elég ahhoz, hogy tudj róluk mindent. Az első egy gyerek, kezében labdával. Ő a kezdet, tudod, ma éjszaka valami megindul, nem véletlen, ez a gyerek az úton. A labda, a maga gömbölyű lezártságában az egybeforrottság, egymásrataláltság ténye. A második egy öregasszony, aki biciklin kosarat tol. Ő a vég, a kényszerű befejezés. A kosár a betakarítás, ami eddig volt, ma meghozza termését, véget ér a szüret. A következő egy kalapos férfi, négy tehenet hajt. Ezek mutatják, hogy vakon és bizonyos engedelmességgel utazol végzeted felé. A tehenek nem láthatják vezetőjüket, ahogy te se ismered az út alakítóját, de abban már a kezdeteknél biztos voltál, hogy az illető nincs a kocsiban ülők közt. A negyedik egy magányos, csapzott kutya. Ez azt mutatja, hogy nincs közösség, egyedül kell végigmenned az utadon, nem marad veled senki, kivert, elüldözött, magányos életeddel kell megtudnod, mi vár rád. És végül az ötödik, a bűvös ötös, melynek látására megkeseredik szád, és sóhajtva hátradőlsz a párnás ülésen, utat engedve, mintegy menekülésül a fáradtságnak, nyomban azután, hogy az alak eltűnt a hátad mögött, a sötétben. Mert az ötödik egy kaszás férfi, egy nagybajuszú kaszás öregember, kalapban, fekete nadrágban és mellényben, és ki ne tudná, mit jelent a kaszás, a sorozat, a leosztás a jóslás végén álló kaszás alakja?

- Hahó. Nem akarsz kiszállni?

Anna rázza meg karod, felpillantva, veled szemben, az üveg túloldalán egy ráncos arcot látsz, a kútkezelő tölti az autót és néz le rád, pár centiről, kifejezéstelenül. Lassan elhúzódsz. Az előtted ülő fiú kiszáll, a vezető

- Megyek szarni.

megjegyzéssel követi. Fél szemmel látod, hogy Anna megfogja karját, a másik visszanéz, halkan beszélnek. Kiszállsz te is. A fiú az autónak dőlve cigarettázik, elsétálsz előtte, fázósan összehúzod magad, talán nem is vesz észre. Lépteidben még az álomtalan alvás kábulata.

- Tulajdonképpen mi a te bajod?

Hallod hátad mögött, mire félfordulattal ránézel, hunyorogva az épület neonvilágításában. Egész emberinek tűnik

- Miért érdekel?

a hangja, noha némi csalódottság és lemondás még mindig rezeg benne.

- Gondoltam, jobban összeismerkedhetnénk, ha már együtt utazunk.

A fény hátulról éri, árnyékban az arca, nem látni mi tükröződik rajta gondolataiból, nem is baj, így határozottan vonzóbb. Minden fáradtság és szomorúság ellenére se akarsz udvariatlan lenni.

- Neked mi a foglalkozásod?

- Elektromos dolgokat szerelek. Én javítom meg a tévéd.

Milyen könnyed és fesztelen a hangja, gondolod, és mozdulatlanul nézed, ahogy közelebb jön a parázs. Fekete alakján túl látod

- Nincs tévém.

ahogy Anna a férfi wc előtt áll. Közben már megérzed a füstöt is, ingerlően kúszik orrodba a mély aroma.

- Az nagy hiba.

- Nem árt meg ez a sok anyag?

Kérdezed tűnődve, bár nem is érdekel, de fenn akarod tartani a társalgást, és a pozíciót, testeitek elhelyezkedését, látni belőle a másik kettő találkozását.

- Nyolc órát melózok, kivagyok mint az állat. Otthon várnak anyámék, felidegesítenek a hülyeségeikkel, aztán végre itt a hétvége, és kicsit szórakozni akarok. Azt hiszem, jogom van jól érezni magam.

- És jól érzed magad?

Ahogy még közelebb lép, épp eltakarja Annát, de még látod, hogy nyílik a wc-ajtó és kilép a másik fiú. Magad se érted, miért lett olyan fontos számodra kisszerű és kínos kettősük.

- Ahhoz még kellene valami.

Suttogása színtelen és nyúlós mint a nyál.

- Vagy valaki, aki segítene benne.

Elképzeled, milyen édeskés és sikamlós lehet a nyála, talán még ragad is, összeragasztja csókolózás közben a nyelveket, egy életre egymáshoz láncolva őket.

- És mit szeretsz még ezen kívül?

A kérdés kizökkenti, csakúgy, mint az, hogy ellibbensz előle.

- Hát, a motorozást, meg a jó filmeket. Szoktam koncertre járni. Ja igen, és edzek.

A tétova magyarázat mintha Anna bizonytalan mozdulatait festené alá.

- Szeretem a jó zenéket, ami jó gyors. Ezek a régi zenék idegesítenek.

A másik, ott az ajtó előtt csak egyet int kezével, és ezzel elzárja Anna magyarázatát és megdermeszti a lányt, aki mozdulatlanul bámul, a bolt felé, még akkor is, mikor a fiú már rég otthagyva, az autóban ül.

- És szeretem a kutyákat, de a macskákat nem...

Nem szólsz semmit, otthagyod őt, felsorolásának közepén, vagy harmadán és átvágsz a bolt előtt, mögötted elhalkul a beszéd, és már tíz méterről látod, hogy sír.

- Azt mondja, nem az övé.

Szól az állatka a könnyek és a takony alól,

- Hogy ki tudja, kivel... 

papírzsebkendős kezével az autó felé intve.

- Gondoltad volna, hogy ilyen szemét lesz?

Állsz előtte, az olajfoltokat, a csillámló pacákat nézed a betonon, és habár jól tudod, hogy át kellene karolnod, magadhoz ölelned, szorítanod, nem mozdulsz. Mennyi mindenre gondolsz, miközben a tehetetlenség, mint láz kúszik végig arcodon. Szoborként álltok ott, aztán felbőg az autó motorja, és Anna megtörli szemét, konokul elindul.

- Tovább kell menni.

Mondod már csak magadnak, majd követed őt, nem szólva hozzá, így értek az autóhoz, némán, rájuk se nézve szálltok be. Negyedóra se kell és az egyre kihaltabbá váló úton aztán megkezdődik az, ami mindig is elkeserített ilyen helyzetekben, a gyors összepillantások, az elhúzott száj, a szipogó lányhang, a fészkelődő testek, a hosszabb, elrévedt nézések a visszapillantótükörben, majd az, ahogy a fiú hátranyújtja kezét, a lány pedig odaszorítja hozzá kis puha arcát, az állatka, ahogy elmaszatolódik az egész, nem csak a könny, hanem a kristályos és tiszta szembenállás is, dühösen fordulsz el ettől, kibámulsz ismét, a tovasuhanó mezőkre.

- Kapcsold le a zenét.

Hallod a suttogó kérést, és ezúttal a fiú nagylelkű, tényleg kikapcsolja a magnót. Áldott pillanatnyi csönd, amiről tudod, hogy úgysem bírják sokáig, nekik mindig kell valami ingerlő. Egyszer két napig voltál egyedül egy üres raktárban, nézted a napfénysávokat és a ki- beszálló galambokat, kapirgáltad a szálkát a gerendákból és rajzoltál a porba, végül az éhség űzött ki. A raktár nagyon távol volt mindentől, a szárnysuhogáson kívül nem hallatszott ott más, és amikor visszatértél a szülői házba, anyád magas, ideges csipogását és apád medvedörmögését nem értetted meg, órák teltek el, míg rájöttél, hogy arról faggatnak, dühödten, felindultan, hogy hol voltál.

- A rendőrség nem keresett?

A hátraforduló fiú ébreszt rá, hogy az út révületében ki is mondtad gondolataid, ijedten összerándulsz, de már késő, a sima és tiszta, feszes bőrű arc veled szemben választ vár.

- De igen - mondod közömbös, ám talán mégis érezhető ingerültséggel, mert a másik visszafordul, a fényszórók megvilágította rohanást nézni.

- Minek mentél oda? Nem féltél?

Kérdezi ezúttal a vezető, látod, hátranyújtott kezében most Anna-kéz pihen hálásan.

- Nem.

- Én is szoktam járni barátokkal ilyen elhagyatott helyekre. Kísértethistóriákat mesélünk a tűz körül.

Folytatja, nem is figyelve rád, válaszodra.

- Akartok hallani egyet?

Te kíváncsi lennél, ugyan  milyen kísértethistóriát tudhat egy ilyen fiú, őszinte figyelemmel hallgatnád meg, hogy aztán kinevesd, mindannyiuk előtt megalázd, majd bizonyításképp elmondj egy igazit, amitől megállna az autó, odafenn megállnának a csillagok és a tücskök is elhallgatnának a széles lapályon, mind, mind csöndbe lenne és vacogna a félelemtől. De

- Most ne, inkább hallgassunk rádiót.

Anna nem vágyik félelemre. Talán elég neki a jövő, gondolod kajánul, részvét nélkül.

- Ilyenkor mindig olyan jó sztorikat mondanak.

A vezető csak morrant valamit, nem venni ki értelmét, de bekapcsolja a magnót, és recsegő zajjal keresi a sávot.

- Majd én.

Nyúl le térdeik találkozásaihoz az előtted ülő, és kisvártatva, mikor beszédhang, egy izgatott férfihang

- ....nem látni semmit, de a helikopter a vezetékek miatt nem is tud....

robban közétek, szinte ijedten kapja el kezét, mintha forró lenne a keresőgomb.

-...azt mondják a negyed teljesen kiürült. Közben jelentések érkezek az északi megyékről, ahol a szörnyűség ugyanolyan intenzitással észlelhető. A lakossági...

Mind behódoltok a daráló, feszült hangnak, az elharapott, tétova mondatoknak, a sokat sejtető szüneteknek, figyelitek, nézitek, még a vezető is a rádiókészülék fényeit, a sáv számát jelző kvarcbetűket.

-...atrocitások az ötödik és hatodik kerületben, és nem tudni, mennyire terjed ki, a külváros felé...

- Dehát mi ez?

Tör ki Annából a kérdés, ám egyikőtök se válaszol,

- Mi történik itt, miről beszél ez?

mind arra gondoltok, hogy az adás, minél többet hallgatjátok, annál bizonyosabban magyarázatot ad neki és nektek a kérdésre, annál észveszejtőbben közeledik a szétsugárzott hangokból áradó  izgatottság, a félelem és a feszültség forrásának feltárása.

-...a katonaság  a helyi erők együttműködését kéri. A polgári fegyveres testületek is maradjanak otthonukban, így elkerülhetővé válik, hogy a sötétben....

- Valami történt.

Suttogja Anna.

- Nem, nem.

Mondja szinte vidáman az előtted ülő, feléje fordulva. Nézed a bizakodó arcát, azt hiszi, ő tudja a magyarázatot, de még nem hagyod elmondani, csöndre inted.

- ...nincs epicentrum, a jelenség ma éjszaka, egyszerre lépett fel, tudomásunk szerint az ország minden táján....igen?, most kaptuk a hírt, hogy....

- Ez egy műsor.

Suttogja mégis a fiú, és Annára kacsint.

- ...a katonai főparancsnok szerint vegyifegyverek bevetése egyelőre nem indokolt...

- Volt egyszer Amerikában is ilyen. Azt játszották, hogy marslakók támadtak a földre.

-...az ablakokat és az ajtókat is, ha nincs deszkájuk, toljanak eléjük nehéz bútorokat, a gyengébb falrészek elé is...

- Nem úgy hallatszik, mint egy műsor.

Válaszol Anna, mire a fiú türelmetlenül és kétségbeesetten legyint, és társához fordul,

- Igaz, hogy csak egy tréfa?

kérdezi, az konokul vezet, nem néz rá, majd kegyesen szűri

- Igen, úgy hallatszik.

a foga közé válaszát, szemét le nem véve az útról.

Benned pedig az egész est rossz előérzete végre felszínre tör, és ellenállhatatlanul Annához kerget, megszorítod árván maradt kezét és még ez a kis emberi közelség is jól esik és erőt ad. A hirtelen érintésre kérdően fordul feléd, halvány arca szinte világít a félhomályban, és mert jól tudod, mennyire bízik szavadban, nem tehetsz mást, megrázod fejed. Nem vagy biztos benne, hogy elértette, de nem is érdekel most, mert egyszerre figyelsz a rádióra és Anna kitörésére:

-...ne próbálják megtámadni őket, ne vegyék fel a harcot...

- Ez igazi!

Kiált fel, hogy mind összerezdültök, és a kocsi meginog

- Háború van, kitört a háború!

az úton, a vezető korrigálja

-...ismételjük, ne menjenek ki az utcára, főleg ne kivilágítatlan területre...

- Nem akarok meghalni!

és fél kézzel hátranyúl, kutató ujjai Anna hajába kapnak, belemarkol,

- ...megfékezésüket bízzák a hadseregre. Most érkezett híreink szerint....

és előrerántja fejét, hogy a lány ajka a háttámlába ütközik, te odakapsz,

- Hagyd már őt!

de a fiú csak Annára figyel, arcába sziszegi

- Maradj nyugton, te hülye! Megölsz mindannyiónkat!

és ekkor, mivel pont kilátsz a két ülés közt, és látod, amit a vezető nem, és amit a másik fiú sem, aki épp kikapcsolja a rádiót, vagy csak másik sávot keres

- ...épp ezért a feltételezéseink szerint a támadók...

, látod a testet, és elnyílik a szád egy ó-ra, de nem szólsz, mert

- ...halottak, akik feléledtek.

az ütközés és a fék, a csikorgás és a kiáltások és a pörgés a rándulás és előrelódulásod, ami szinte összeragaszt veled szemben, a szélvédőről lepördülő szárnyakkal, mindez betölti szád.

- Jól vagy?

A vér rezével éledsz, halálosan biztosan abban, hogy még élsz, és csak három legfeljebb négy percre vesztetted el tudatod. Anna hajol föléd, zsebkendője homlokodon, érzed, hogy odaragadt a szövet, a sebhez, bele a sajgó vágásba. Anna kinéz, riadtan körbetekint, te pedig feltornázod magad a hátsó ülésen. Az autó az út közepén, lámpái égnek, indexei sárgán villognak. Kiszállsz, Anna utánad kap,

- Hova mész?

de tudomást se véve róla a kocsi elejéhez botorkálsz.

- Ne  mozogj ilyen állapotban!

Nyafogása nagyon idegesítő, főleg odakintről, a sötétből hallgatva.

- Gyere vissza!

Az autó elejét jókora test horpasztotta össze, a hűtőrács és a motorháztető gyűrött gödrei háromszöget formáznak, csúcsa oldalra mutatnak, le az útról. Alig látsz a sötétben, még a hold se világít rendesen, de úgy véled fás liget van a mezőn, vízszagot is érezni az éget gumi bűze mellett. Benézel a pókhálós szélvédőn

- Hova mentek?

nyögöd a lánynak, aki csak fejét rázza,

- Ne menj el!

és látod, jönne utánad, már kászálódik ki

- Maradj a kocsiban!

de te rácsapod az ajtót, megütöd, mert felkiált és visszadől az ülésre.

- Ne hagyj itt...

Ahogy beleveszel az éjszakába, még hallod hangját, hátranézel, az autó a néptelen úton, fényszórója messze elvilágít, de már nem ez a fontos, jobb lenne ott maradni a fényben, de most sokkal sürgetőbb, hogy menj, előre, bele a sötétbe. Göröngyös mezőn bukdácsolsz, aztán körédnőnek a bokrok és a fák, és meghitten tépnek ruhádba, arcodba, most mégis jó ez a fájdalom, és jó a meleg is, ahogy sebed újból kinyílik homlokodon, mint harmadik szem könnyezik, vért csurgat lefelé.

- Ki az?

Oldalról érkezik a hang, de egyre kábultabb vagy, nem is tudod megkülönböztetni, melyik az, csak törsz előre a sűrűben, ahol a szűrt fény már semmire nem képes.

- Te vagy az?

Kiáltás felel a másik oldaladról, hármótok mértani alakzata egyre szűkül, hallod a csörtetésből, egy pontban fogtok egyesülni, de már csak előre figyelsz, végre rálelsz egy nagy test csapta ösvény viszonylagos szabadságára.

- Itt van, köztünk!

A kiáltásra érsz ki egy szabad térre, valami csatorna partjára, beton falai közt, lenn vékony vízfonál csillog a fényben, ahogy előredőlsz, sebesült mozogást látsz.

- Megyek, gyere felém!

Ők közelednek és libabőrös leszel, de ezen kívül nem figyelsz rájuk, mert szemed erőlteted, ahogy nézed a lenti kínlódást, a fájdalmat, ahogy próbál továbbkúszni, sérülései rángását, halk csobbanások, amiket a felerősödő bozótzörgés szakít félbe.

Majd egyszerre érnek ki a partra.

Egy vonalban álltok, fejedet kapkodod, nem látod jól őket, csak a kezükben csillogó fémekről vagy biztos kilétükben, nem lépnek feléd

- Ti vagytok azok - mondod jó hangosan, fülelsz, lent elhalt minden mozgás, figyelmes, szűkölő várakozás

- Ti vagytok a halottak.

lepi el a környéket, és nem vársz mást, jól sejtetted, ennyit gondoltál a végére, ahogy felemelik egyszerre a pisztolyokat.

Vártok, csönd van végre, teljes nyugalom, még egy tücsök, madár se mer szólni, ebben a békés süketségben tudod meg végre, hosszú idő óta először, hogy mi fog történni és miért.

 

vége