A történet alapja az 1725-ös kisolovai szerb vámpírtámadás, melyről még Ráth-Véghnél olvastam először. Ebből, a hivatalos szervek által is jegyzőkönyvezett mészárlásból nagyszerű forgatókönyvet lehetne írni, egy posztmodern, fekete-fehér, kosztümös mozihoz, melyben a literszámra ömlő vér mindenféle árnyalatban színezné meg az osztrák katonák ruháit...Tervbe van, hogy egyszer össze is rakom, addig is itt van előtanulmányként a lenti verzió. Próbáltam benne egy reális magyarázatfélét találni a korabeli vámpirizmushoz, úgy, hogy a sztori vége mégis beletorkolljon az irodalmi verzióba. Alapvető gondot a narráció, a nyelv illetve a narrátor gondolkodásmódja okozott. Végül elvetettem azt, hogy valamiféle régies nyelvváltozatot használjak, mivel egy belső monológról/visszaemlékezésről van szó. 

A sárban 

Előbb a kutyák jöttek. Nagy, csontos, girhes állatok voltak, úgy tűnt, a sár mindjárt lehúzza őket. Az esőfüggönyön át ugattak felénk hurutos rekedtséggel, de nem mertek közelíteni. Egy kis emelkedőre felhágva aztán megpillantottuk, honnan érkeztek – odalent, pár csenevész fa és egy patak tövében ott kushadt a falu. Nem is falu volt igazából, csak négy ház egymáshoz bújó csomója. A dottore elégedetten felhorkantott, majd lefele intett. Mégse volt kedve megindulni egyikőnknek sem.

Végignéztem a többieken – úgy festettek, mint egy rablóbanda. Félig-meddig azok is voltunk, három zsoldos, akiket a dottore, ez a velencei fattyú fogadott fel, hogy az Úr 1716 évének őszén átkísérjük őt az istentelen magyar földön, el egészen a transsylván hegyek közé, melyeket még a térképeink is csak sötét csomóval jelöltek.

A víz mostanra simára mosta vonásainkat, és nedves, párolgó tömeggé változtatta nadrágjainkat, köpenyeinket. Mellpáncéljaink és karvédőink tompa, zöld pírt kaptak tőle. Tollas kalapom formátlanná dagadt. Miguel sisakját beköpte a rozsda. A Hajdú nem tudta szétnyitni jobb öklét – a nedvességtől beléállt a bénulás. Egyedül a dottore őrizte csak meg elegáns megjelenését. Úgy állt a csapat élén, mint egy kőszobor, beburkolva vastag, hosszú köpenyébe. Himlőtől torz arcának felét ezüstszállal hímzett kendő takarta. Tudtam, mert egy éjjeli pihenőn Trevino alatt meglestem, hogy azon a felen a szeme hiányzik, körötte a ráncos gödör olyan, mint az ördög seggének nyílása. Ahányszor csak ránéztem erre a sápadt, idegen arcra, megborzongtam a látványától. Úgy éreztem, a kíséretért kapott arany égeti mellkasom, átsüti a kis bőrzacskót, melyet nyakamban hordtam.

A rosszérzés napok óta kísértett, mióta elhagytuk Itália drága földjét, és ebbe a nyomorúságos világba értünk. Azóta, hogy az eső verte hátunkat, eláztatva nem csak minket, hanem a földet is, átmosva az összes belétemetett holtat, hogy magjukat ki tudja milyen mélységekbe hordja szét. Kiújult tőle a sajgás oldalamban, a seb lüktetett, melyet egy landsknecht pikája okozott, hat éve, mikor épp a Pávia feletti kék égen ragyogó nap alatt kerestem halálomat.

Ahogy a dottore most a sajátját – máskülönben miért utazna a világ végéig. Mikor még Velencében, a kocsma keskeny asztalánál kérdeztem, azt mondta, meghívása van egy nemes úrhoz. Régóta levelezésben állnak, és most elérkezett a személyes találkozás ideje. Ám a töröktől épp hogy visszaszerzett, barbár magyar földeken még ő sem mer kellő kíséret nélkül átkelni. Ezért kellettünk hát mi, a három barát, régi társ a bajban. A Hajdú e vidékről származott, ő volt kalauzunk. Firenzében társult hozzánk tavasszal, amikor már nyolc napja nem evett. Miguelt még a spanyol háborúból ismertem, egyszer megmentettem négy aranyért megvásárolható életét, azóta együtt voltunk minden bajban.

Most ő indult meg legelőbb átkozódva a dottore után, kirángatva jobb majd bal lábát a sár öleléséből.

A kutyák visszafutottak a házak közé, majd teljesen eltűntek. Fény nem égett egy apró ablakban sem. Kidőlt-bedőlt kerítések, pár ázott tyúk, és szemét fogadott minket. A bal szélső tákolmány tetejéből füst gomolygott elő. Reméltem, kemence lángja kelti.

A dottore is így gondolkodhatott, mert arrafelé tartott. Aztán hirtelen, a háztól jó harminc méterre megállt. Maga elé nézett a földre, meredten, mint egy nagy, öreg keselyű. Amint beértük, megláttuk, mit bámul.

Egy halott feküdt a sárba mélyedve. Csak bal karja, és fél pofája emelkedett ki belőle. Olyan volt, mintha a házak felé úszna, a keze behajlítva küszködött. Kese haja szikkadt koponyájára tapadt, csorbult fogaival vicsorított a föld szorítása vagy saját hiábavaló küszködése miatt.

És ekkor a dottore halkan beszélni kezdett. Szavai tompán, keményen jutottak el hozzánk az eső surrogásán át. Elmondta, hogy amikor a törököt kiűzték e vidékről, a pogány még végső bosszút állt a népen. Akit csak ért, lemészárolt. A túlélők, mikor visszamerészkedtek a mocsarakból, erdőkből, napokig csak temettek és temettek. Minden keresztény szertartás nélkül nagy, tágas sírokba hányták a holtakat. Aztán elhagyták a kiürült falvakat, melyekhez csak szomorúság és vér tapadt, és felkerekedtek, hogy más vidéken kezdjék újra az emberi lét végtelen szenvedését.

Nem tudhatták, hogy miután távoztak, némely helyen a föld kivetette magából a szentség nélkül elhantolt holtakat. Azok pedig, akár az alvajárók, visszatértek a kiürült házakba. Ettek abból, amit találtak. Lefeküdtek az ágyaikba. Úgy tettek, mint az élők, tompán, félig álomban, félig az evilági létben. Addig folytatták ezt a képtelen színjátékot, míg szét nem rothadtak. Az utazók számtalan ilyen, halottakkal zsúfolt, a mindennapi élet jeleit mutató településre bukkantak e vidéken. Hátborzongató látványt nyújtott az összkép – mintha a halál immár másodszor, egyszerre sújtott volna le mindenkire a leghétköznapibb cselekvése közepette.

A dottore a füstölgő házat fürkészte. Talán ez a hely is ilyen elátkozott falu.

A Hajdú felnyögött, és még Miguel is hátrált egy lépést. Én meg csak dühöt éreztem. Egész úton ilyen történetekkel traktált minket jó gazdánk. A tábortűz rőt fényében vérfarkasokról, életre kelt agyagszörnyekről, álombéli succubusokról beszélt nekünk. Tudtam, hogy Miguel babonás, mint egy piemonti paraszt, és a Hajdún is látszódott, hogy amit megért az olasz beszédből, az elrettenti. Egyedül én rühelltem az ilyesfajta képzelgést. Ezerszer láttam már a halál arcát – és rútabb volt minden kitalált szörnynél.

Elővettem hát a rézveretes pisztolyomat, és ellenőriztem a puskaport. Száraznak tűnt. Köpenyem felső redőjébe rejtve a fegyvert megindultam előre. Hallottam a cuppogásokból, hogy követnek. 

Határozottan a házacskához siettem, majd megvertem az ajtó deszkáját. Néma csönd volt a válasz. Körbenéztem – a többi viskó környékén sem mozdult semmi. Rám tört a fenyegetettség bizonytalan  érzete, amire csatában érdemes odafigyelni. A többiek laza félkörbe felsorakoztak mögém. Miguel keze a kardja markolatán, a Hajdú rövid lándzsája végét csizmájának támasztva várakozott. Csak a dottore állt karbafont kézzel, gúnyosan lesve tétovázásom. Elővontam a pisztolyt, és berúgtam az ajtót.

Odvas szag és félhomály uralkodott odabenn. Első pillantásra üresnek tűnt a helyiség. Az asztalon egy fazék párolgott. A jobb sarokban valóra vált elképzelt kemencém melege. Már léptem volna beljebb, hogy a kezem elé tartva melegítsem, mikor a bal sarokba, egy szék mögött moccant valami.

Ösztönösen cselekedtem, mint egy katona a hadszíntéren. Pedig itt béke volt, míg meg nem érkeztünk. Mindvégig bánni fogom kapkodásom, mert nem tudom kiverni a fejemből a gyerek meglepett arcát. A golyó a szíve fölött találta el. Kitántorgott az asztalig, aztán eldőlt, mint egy zsák. Vére felém kezdett folyni. A dördülés még ott visszhangzott a fülemben, mikor sikoly és üvöltés társult hozzá. A férfi egy hátsó szobából rontott elő. Kés volt nála, amivel korábban talán a kenyeret szelte az asztalnál. Az asszony a kemencezugból kászálódott elő, majd szinte odaesett a gyerek elé.

Rövid tőrrel fogadtam az apát. A torkát érte, összerogyott a fia mellett. Az asszony kikapta kezéből, majd gyors mozdulattal lábikrámba döfte a kést. Hátraugrottam, mire jött utánam, sivítva, mint a succubus a dottore meséiből. Végül a Hajdú tűzte fel a lándzsájára. Ott kapálódzott és hörgött pár pillanatig, előhívva a többit. Épp annyi időm maradt, hogy a sisak alatt hordott kendőmet a lábamra kössem. Akkor már ott voltak rajtunk, mind, kaszával kapával. Hallottam, hogy Miguel elsüti a fegyverét. A Hajdú átkozódva döfködött valakit a sárban. Kettő nekem jutott. Egy harmadik a dottore felé tartott. A tőrömet egy római kovácsműhelyben egyensúlyozták. Úgy lehetett dobni, hogy húsz méterről is pengével állt a húsba. Nem volt ínyemre, de meg kellett mentenem a dottoret. A pénz második felét a célnál kapjuk csak meg.

A másik kettőhöz már kardot vontam elő. Kiléptem oldalra, és levágtam az egyiket. Egy villa döfött felém a másik irányából. Elütöttem, de a penge beleragadt. Összeakaszkodva egymásnak feszültünk. Lábam, sebesült tagom megrogyott a sárban. A villa hegye egyre csak közelített combomhoz. Tudtam, ha megszúrja az artériát, nem marad kötés, ami megmentse a sártól a vérem.

Hirtelen sötét árny lépet a paraszt mögé. A dottore. Kezében villant valami, talán egy apró kés, mire a támadóm nyakából vér szökkelt elő. Hörögve, köhögve engedte el a villát, és botladozva menekült. Utána léptem, és ingerülten a gerince mellé döftem.

Lihegve pillantottam a mozdulatlanul bámészkodó vezetőnkre. Bólintottam neki, de többre nem tellett. Miguel fegyvere ismét eldördült, és egy, a fák közé szaladó szoknyás alak felbukott. Tudtam, mit csinálnak. Nem hagyhattunk tanúkat. Ha földesúr parasztjait öltük, felkötnek mindannyiónkat. Gyereksírás csapott ki egy házból aztán mintha elvágták volna. A Hajdú kilépett a küszöbön, intett felém.

Aztán ő és Miguel sorra járták a többi házat. Míg végeztek, a dottore megvizsgált a sebem. Hümmögött, majd kis táskájából fehér port vett elő, rászórta. Szisszentem az égető érzéstől, de ő csak legyintett, és visszakötözte a sebet.

Az éjszakát a kemence elé vackolódva töltöttük. A holtak jártak eszemben, kiket behúztunk a házaikba, szépen elrendezve őket, mintha a sárból tértek volna vissza. Éjfélkor moccanásra riadtam. A dottore tápászkodott fel helyéről. Mikor kilépett az éjbe, követem a huzat hideg leheletét.

Odafenn ragyogtak a csillagok – elállt az eső. A dottore eltűnt a szélső házba, ahol két hullát hagytunk örökül. Utána lopództam, lassan, vigyázva lépteim zajára. Volt valamennyi holdfény is, ezért a résnyire nyitott ajtó sávjában be tudtam lesni vezetőnkre. Ott ügyködött az asztalnál ülő férfi nyakán. Egyik kezében bőrtömlőt tartott, a másikban ugyanazt a kis kést, mellyel nekem segített. Beledöfte a halott merev bőrébe, majd kihúzva megnyomkodta a sebet. Nem jött belőle semmi, akkorra már merev sár lett a testben a vér.

A dottore megérezhette jelenlétem, mert hirtelen megpördült. Szeme izzott a sötétben, mint egy veszett macskáé.

Kérdezés nélkül elmondta.

A nagyúr, kihez utazik, kellemetlen kívánsággal várja. Ajándékul vért kért, legalább egy bécsi pintnyit. De a legfurcsább az volt e szokatlan kérésben, hogy a vér emberből származzék. Külön eszközt is küldött segítségül legutolsó levelében, mellyel a nyak erein könnyebben megoldható a megfelelő seb ejtése.

Megmutatta kését. Egymástól félujjnyira lévő két, hengeres, élezett rudacska. Mint egy nagy, otromba villa. Holtak húsához. Átfutott rajtam, hogy ledöföm őt, és – miután megkönnyítem testét aranyai súlyától – a háziak mellé ültetem. Mint szívesen látott távoli utazó kísértete várná a kíváncsi tekinteteket az idők végéig, míg mi, hárman visszatérnénk a nap világába. Ám nem tettem semmit, csak bólintottam és félreálltam előle, el a küszöbről, hogy kijöhessen, és folytathassa fertelmes próbálkozását.

Reggel láttam arcán, hogy sikertelen volt minden szúrás. Akkor még nem gondoltam, hova vezet ez. Hogy ajándék híján érkezünk majd meg.

Most, míg a vár pincéjében, Miguel hulláját bámulva mindezt felidézem magamban, miközben fentről a Hajdú vonyít, és a dottore börtöncellánk sarkába húzódva remeg és mormogja fura varázsigéit, melyek nem teszik láthatatlanná, most már tudom, hol hibáztam, és tudom, hátralévő perceimben csak magamat átkozhatom, hogy nem vágtam le aznap éjjel őt, ezt a pokolfajzatot, csapdába vezető ostoba sorstársamat ott, a sárral borított, távoli magyar földön.

vége

Ebben történt egy tétova kísérlet a részegség ábrázolására. Az egyik szereplő a lassú de eltökélt beállása miatt nem képes érzékelni a társát érő fenyegetést. Kérdéses, később mit tud majd összerakni az eseményekből. Maga az alapötlet persze nem eredeti. Inkább az alkoholmámoros ember nézőpontján átszűrt töredékek teszik izgalmassá. Ugyanakkor azt gondolom, van valami rémisztő az első komolyabb berúgásban, ugyanúgy ahogy a kábítószer kipróbálásban, avagy a szüzeség elvesztésében is. Minden aktus önfeladással, a pontos érzékelés felfüggesztésével jár. Kockáztatnunk kell, belépni egy ismeretlen tartományba, olyan tudatállapotba, melyről fogalmunk sincs. Valamennyire a halálfélem átélése zajlik ilyenkor. Letompítva, kevésbé veszélyesen, de megtapasztalunk valamit a végső dolgok igazságából.

Vérvétel

A Moszkván találkoztak, Zozo épp Marlborot vett, mikor a fotós odalépett hozzá. – Szevasz – mondta Káci azzal a rejtelmes mosollyal, amit társa, a hírszerkesztő olyannyira nem kedvelt. – Nézd azt a csajt! – A fotós tekintetének irányát követve Zozó egy szőke lányt láthatott, amint nagyon rövid szoknyájában feltornázza magát a 16–osra. – Nem rossz – bólintott az újságíró. – Iszunk valamit indulás előtt? – kérdezte aztán, a kocsmák felé intve.

– Nem lehet – rázta fejét Káci. Nagy, fekete, göndör fürtjei röpködtek sápadt bőre felett. Úgy nézett ki, mint egy reneszánsz korabeli angol herceg. – Kötelező véradás lesz, anélkül nem mehetsz be.

– Klassz – bólintott Zozó, majd elrakta a visszajárót.

A céges rendezvény Rákoson volt, egy nagy sportpályán. Négy hatalmas sátort állítottak fel, ahol étellel–itallal, előadásokkal és díjakkal várták a médiahálózat dolgozóit. Szombat volt, alkonyodott, és a pályát körülölelő alumíniumkerítés halkan pattogott a nyárvégi melegben. Zozó néha megkongatta, ahogy elsétáltak mellette.

– Én nem akarok berúgni – magyarázat neki a fotós. – Valami csajt kellene szerezni. – Két mániája volt: a fényképezés és a nők. Zozó ezért nem szeretett vele terepre menni – a dolog vége mindig valami idétlen nyomulás lett a közelben fellelhető nőnemű egyedek irányába. Káci valóban jól nézett ki, és a szövege is lehengerlő volt, ha bedobta magát – de egész egyszerűen nem akarta elfogadni, hogy nem mindenkinek jár folyton azon az esze.

– És mostanában amúgy se bírom az italt…– tette még hozzá elgondolkodva, ám ekkor a kapuhoz értek. Megkapták a karszalagjaikat, majd beterelték őket egy sátorba. Itt zajlott a vérvétel, a fehér paravánok előtt két hosszú sor kígyózott.

– Ha már adtál vért, vagy alkalmatlanság miatt elutasítottak, kapsz egy kis hologramot a matricádra. Csak ezzel kérhetsz piát odabenn…– magyarázta előttük valaki –…mennyire náci rendszer, nem?

– A konszern idén a Vöröskereszt egyik fő támogatója. – szólt előre Káci. – Azért van ez. Még mindig jobb, mintha egy spermabanknál nyomulnánk... – Ezen aztán mind röhögtek, kivéve Zozót, aki már nagyon szomjas volt.

– Nem tudod, hogy vagyunk hétfőn? – kérdezte pár perc sorban állás után társától.

– Úgy emlékszem, reggel kezdünk, hatkor – válaszolt az tűnődve. – És terepre vagyunk beosztva. – Ez azt jelentette, hogy az éjszakai műszakosok által a rendőrségi URH–n elcsípett anyagokból nekik kell valami elfogadhatót fabrikálniuk lapzártáig. Zozó utálta a reggeli beosztásokat.

– Odanézz! – bökte meg oldalát Káci. Egy nővérkét bámult, aki listával a kezében állt a sor elején. Csupa gömbölyűség és feszülés volt a nő, alacsony termetű, hosszú, fekete haját szabadon hagyta elomlani. Káci automatikusan megindult felé, de Zozó megfogta karját. – Úgyis találkozol vele odabenn – mosolygott.

– Igen, apám, és ez lesz az évszázad numerája – motyogta Káci. Nagyon halkan beszélt de ekkor a nő feléjük kapta fejét. Karakteres, szépen ívelt vonásai voltak, hatalmas szemei meghatározhatatlan színben játszottak. – Hú, szerinted meghallotta? – nyögött a fotós, amikor a nővér ismét eltűnt az egyik paraván mögött. Kért egy szál cigit az újságírótól.

Zozó épp meggyújtotta neki a szálat, mikor a molett titkárnő, Tünci lépett oda hozzájuk: – Kell matrica, fiúk? – kérdezte nyafogós hangján.

– Miért, van? – lépett hátrébb Zozó. Savanyú szag áradt a kolléganőből.

– Haza kell mennem, belázasodott az a kurva gyerek – magyarázta a csaj, és közben le nem vette szemét Zozóról. – Úgyhogy…– nyújtotta a fotós felé a letépett karszalagját, de az csak a fejét rázta: – Engem hív a kötelesség – mutatott a véradás vörös felirata felé.

– Nekem jöhet – kapta el gyorsan Zozó a szalagot. – Ezer hála – lefejtette róla a hologramos levonót, és a sajátjára ragasztotta: – Szomjan halok – mondta Kácinak, aki valami hangtalan ritmusra ingatta fejét, és le nem vette szemét a helyről, ahol a nővérke eltűnt.

– Menj csak – mondta  aztán. – Majd találkozunk.

Úgy is lett. Zozó harapott némi pogácsát, utána a rövides pult felé vette az irányt. A meleg lassan mérséklődött, ezért megkockázatott egy unicumot. Kért hozzá két pohár sört, a másodikat egy szilvával küldte le. Ez már ütött, de még fért. Évek óta gyakorolta azt az állapotot, mikor viselkedése és mozgása még koordináltnak tűnik, ám az odabenn lapuló tudat már jobbára csak röhögcsél az eseményeken.

A harmadik sátorban evett valami húst tésztával, és harapott egy geil süteményből. Kezet rázott a főnökével, és beszélt két kollégával, akiket nem kedvelt túlzottan. Tőlük szerzett tudomást a koktélos sátorról.

Itt egész hosszú sor gyűlt össze a pult előtt, a mixer elkeseredetten rázogatta a shakert, így visszament az előző helyre munícióért. Kért még egy szilvát, és egy korsó sört. Mikor a műanyag poharat átvette, megérkezett Káci.

– Apám, ez a csaj atom – lelkesedett. Arca pírban égett, karján a vatta apró vörös foltot nedvezett. – Úgy néz ki, mint valami pornósztár.

Elmondta, hogy belépve a vér szentélyébe, volt hat ágy, egy orvosféle mogorva fazon, és egy másik, kissé szikárabb csaj. Ehhez akarták küldeni, de ő csak azért is a jócsajt választotta. Inkább várt még, majd lefeküdt az általa felügyelt helyek egyikére, és ekkor, a tű behelyezése alatt azok az isteni mellek súrolták vállát, majdnem arcát is. Egyébként kétszer elrontotta a vénát, de valahogy az egész csapat nagyon amatőrnek tűnt, nem csak ez a baba…

– Az illata meg – mesélte –, nem is tudom, olyan földszagú, mint eső után a mező, eszméletlenül érdekes volt.

– Földszagú? – húzta fel szemöldökét Zozó. Érezte, arcizmai lassan zsibbadni kezdenek. – Te, figyelj, menjünk a koktélos sátorba – kérte aztán társát.

– Nem lehet – rázta fejét a fotós. Órájára lesett. – Hatig vannak. Míg összepakolnak, megfűzöm, aztán megszúrom én is őt…

– Nem fog veled leállni – csóválta fejét Zozó. – Neki ez a munkája…

– Nem, nem – ellenkezett a fotós. Ott álltak az ide-oda nyüzsgő ittas vagy kevésbé részeg tömeg közepén. Káci lemutatott az ágyékára. – Neki ez a  munkája. – Farzsebéből elővette vékony, tenyérnyi fényképezőgépét, melyet mindenhova magával vitt. – Le is fotózom neked majd, miközben ügyködik rajta.

– Tedd azt – vont vállat unottan Zozó, és felhajtotta a pálinkát. – Én megyek koktélozni.

Távolról zene csendült fel. A koncertsátorban elkezdte műsorát a meghívott zenekar. – Ott találkozunk – mutatott a hang irányába Káci.

Az újságíró bólintott.

Tizenhét percig állt sorban a mojitóért. A hangzavar, a szomszédos sátorból áramló zene, és a cigaretták füstje felkavarta érzékeit. Söre gyorsan elfogyott, így megkért valakit, hogy hozzon, de az soha nem ért vissza. Amint a pulthoz ért, döntött: egyszerre két koktélt kért.

– A barátomnak lesz – mondta akadozó nyelvvel, de nem gondolta komolyan. Az elsőt megitta még a sátor bejáratánál. Aztán átbaktatott a koncerthez. Itt már akkora volt a tömeg, hogy csak oldalt, az átforrósodott ponyvánál fért el.

– Elég gyenge – ordította valaki a fülébe. Megfordult és fókuszált. Káci arca élesedett ki előtt. – Ja – bólintott az újságíró. – Na, mi van a csajjal?

– Fűzöm, bazdmeg. Szerintem, összejön – magyarázat a fotós kiabálva. – De…elég furcsa lény.

Még ott, a melegben, részegen, a gitárszóló alatt, még ott és így is, Zozó megütközött ezen a mondaton. Megrázta fejét, és összeszedve magát próbált barátjára figyelni.

– Ezt hogy érted? – kérdezte aztán.

– Nem tudom. – von vállat Káci. – Kijött velem egy kicsit az előtérbe. De ahogy beszélt, meg ahogy ment, meg az érintése.

– Hozzád nyúlt?

És ekkor Káci mutatta is a csuklójánál a kis, vörös sebet. Zozó már nem értett semmit. – Ez nem a vérvétel? – kérdezte, de a fotós ekkor megmutatta a másikat, könyökhajlatában.

– Megvágott? – értetlenkedett Zozó.

– Csak hozzámért a körmével – válaszolt Káci. – Akkora körmei vannak, mint egy sasnak! A bőre meg jéghideg. Le fogok fagyni odalenn.

– Majd felmelegíted – vigyorgott Zozó.

– De a mellei, meg azok a combok, apám…– áradozott a fotós elábrándozva. Közben ki-be kapcsolgatta fényképezőgépét.

– És akkor mi lesz?

– Azt mondta, várjam meg – a fotós órájára lesett –, míg besötétedik. Akkor nem látnak meg minket. És elvisz a  fák közé.

– A fák közé? – erre már csak egy bólintás volt a válasz.

Zozó kinézett a sátor bejáratán át a fejek fölött az égre. Mélykék volt.

– Mindjárt sötét lesz – fordult vissza barátjához, de addigra az eltűnt. Az újságíró meghallgatott még három számot, aztán odasodródott hozzá egy rádiós srác, akivel régebbről, és egy másik helyről ismerték egymást. A fiúnál két korsó sör volt, az egyiket nagylelkűen felajánlotta Zozónak. Még nyújtotta, a hab végigömlött kezén. Ezen sokáig nevettek. Kimentek a sátor elé cigarettázni, és lesték az előtérben részegen táncoló asszisztens csajokat. Egyikőjük levette a blúzát, apró mellei fekete melltartóban sápadoztak. Az akadozó beszélgetés azzal zárult, hogy Zozó elment italért. Embereket kerülgetve, eldobált poharakat rugdosva dülöngélt végig két sátoron. Háromszor eltévesztette a rövides pultot, negyedszerre beállt a sorba. Mikor rendelt, izgult, hogy megbicsaklik a nyelve.  A pultos lány jóindulatú volt, apró tálcára rakta a poharakat neki. Ahogy visszaindult, meglökték vállát, az unicum félig kiloccsant. Jobbak látta, ha leül egy fából ácsolt durva asztalhoz. Felhajtotta a maradék unicumot és a pálinkát, majd fél órára elbambult. A sárga neonnal megvilágított sátor belső falán fel- és eltűnő árnyékok roppant érdekes táncot jártak előtte. Már zsibbadt mindene, érezte, apró körökkel forgásba kezd világa. Hirtelen felfigyelt egy árnyra, egy összegörnyedt, mozdulatlan alakra a ponyván. Először azt hitte, önmagát látja, ezért felemelte kezét, de a sziluett nem mozdult. Megfordult.

Káci ült mereven a másik padsor végén.

Zozó először nem akart odamenni hozzá. A fotós alakjában volt valami furcsa, egyfajta megtörtség, ami taszítóan elesetté tette. Ez a fiú nem az volt, aki egy órája elment a nővérkés randira.

– Elkaptál tőle valamit? – ült oda mégis hozzá, kissé meglökve őt. Ruhán át is megérezte, hogy Káci válla jéghideg. – Vagy mi van?

A fotós lassan eszmélt. Végtelen lassúsággal elfordította fejét a részeg irányába: – Elvitt a fák közé – monda alig hallhatóan.

– Akkor megvolt? – harsogta Zozó, és a fiú vállára csapott. Kőkemény volt a teste keze alatt.

– És most jön utánam – folytatta Káci. Körbenézet, aztán kimutatott az éjszakába. – Ott van, odakinn, vár rám.

– Folytatást akar, mi? – vigyorgott Zozó, és a tálcáról egy unicumot tolt a fotós elé. – Akkor erre szükséged lesz. Megvannak a képek?

Káci rá se nézett az italra, egyfolytában kifelé bámult a sötétbe. – Azok a szemek. Sárgák lettek, amikor fölém hajolt, és arca, a fogai, Istenem…– sóhajtott borzongva, majd összerezdült, mint aki eszmél. Megragadta Zozó alkarját, de oly erősen, hogy az felszisszent.

– Ments meg! – kiáltotta. Többen feléjük fordultak, az újságíró felemelte szabad kezét, nyugtatólag intett.

– Eltűnjünk? – kérdezte aztán rekedten. – Lerázzuk a csajt?

Káci pár másodperig mereven bámult rá. Tekintetében most már nem volt más, csak félelem, és ettől Zozó megérezte, lassan kezd józanodni. – Mindegy – mondta aztán a fotós, és felállt, elengedte őt, örökre. – Már mindegy – nem szólt többet, vissza se nézett, kezet se nyújtott, csak kivonszolta magát az éjszakába.

Zozó megitta maradék italát, ami nagyon gyorsan leterítette. Pár perc gondolkodás után visszament a koncertsátorba, és táncot valakivel. Az őrült ugrálástól kiment fejéből Káci. Később, mikor az első hányinger elérte, és kitámolygott a sötétbe, hirtelen beugrott neki utolsó beszélgetésük.

Percekig hányt, majd megtörölgette ajkát, gallérját, és tétova, lassan józanodó léptekkel elindult megkeresni barátját. Útközben valahol szerzett egy félliteres ásványvizet, azzal lemosta arcát és kiöblítette száját.

Ezután sokáig makacs elszántsággal bolyongott fel-alá. A látóterébe tolakodó közös ismerősöket kérdezgette, bekiabált a mobilvécékbe, a jól megvilágított járda melletti fák, bokrok tövét leste. A kapunál lévő őröknél is érdeklődött, de azok nem emlékeztek, hogy látták volna barátját távozni.

Aztán hajnali egy körül Zozó megállt a fénnyel megvilágított tér szélén, és elesett a röpipálya sötét távlataiba. Tudta, hogy ösztönösen a sikolyokra fülel, ám természetesen nem hallatszott semmi. Balra tőle ott állt a vöröskeresztesek kisbusza, mellette a néptelen sátor. Az újságíró odasétált, és tétován beköszönt. Nem jött válasz, ezért belépett.

Avas rézszag és hideg fogadta. A fűben elszórt vattacsomók fehérlettek. Az ágyak, és az állványok összevissza, elárvultan csillogtak a tartóoszlopokra szerelt lámpák fényében. Úgy nézett ki a hely, mintha pánikszerűen hagytak volna el személyzete. A sarokban egy generátorra kapcsolt hűtőszekrény zümmögött, ajtaja félig nyitva volt. Zozó odasétált, kihajtotta. Egyetlen üres vértároló műanyag tasak volt csak az alján.

Az újságíró kiment és bekopogott a kisbusz első majd a hátsó ajtajain is, de választ nem kapott. Ahogy megindult visszafelé, lába valami keménybe rúgott.

Káci fényképezőgépe volt. Letörölte róla a harmatot, és bekapcsolt. Pár vicces irodai kép után valami vörös és nedves tűnt szeme elé. Pár másodpercig nem is értette, mit lát, aztán elröhögte magát. Egy merev, duzzadt férfi nemiszerv volt, felső szemszögből levéve. Káci magát fényképezte. A nővérke nem látszódott a képen.

– Nagyon vicces – mosolygott Zozó, és kikapcsolta a gépet.

Ahogy visszatért a sátrak közé, megrohanta az új hányinger, és ezúttal sem kegyelmezett.

Kettőre mindent kiadott magából, és kitántorgott a kapu elé, ahol már – mint éjszakai ragadozók az itatóra járó vadra – türelmes taxisok várakoztak.    

Hétfő reggelig nem is jutott eszébe a furcsa éjszaka és Káci. Akkor azonban, mikor átvette, és átfutotta a vasárnap éjszakai URH-adások kivonatát, valami homályos balsejtelem kélt benne.

– Három holttestet találták a Duna parton – olvasta félhangosan. – A feltehetően erőszakos bűncselekmény áldozatai már több napja hevertek az elhagyatott partszakaszon. Mindannyiójuk halálát a vérveszteség okozta. – Rágódott ezen egy sort, majd felhajtotta kávéját. – Látta már valaki Kácit? – kérdezte aztán reménykedve a többiektől.

 vége     

 Ismét egy vámpíros sztori. Annak idején Kőbányán dolgoztam, s gyakran elgondolkoztam azon, hazafelé ment, hogy történhetne itt egy vámpírámadás. Persze a történet ennél posztmodenebb kíván lenni a folyamatos önmagára utalgatással. Szövegszinten ismét túl bonyolulttá teszi a függő beszéd és a terjengős mondatszerkezet. Remélem, akad hozzá türelem. Anno pár munkatárs látta a kész anyagot - nekik tetszett. Ennek már tíz éve, én pedig már jópár éve nem teszem be a lábam Kőbányára. Főképp este.

Önmaga farkát harapó kígyó

...ne legyen állatmese, ne legyen tanulsága, ne általánosítson, moralizáljon, tipologizáljon, a történet történet legyen, ne vesse el a titokzatosság és rejtelmesség támaszát, a kigondoltság merev vázát, a csattanó és a csattanó csattanójának túlzásait - de szigorúan mindvégig önön történetiségére mutasson, mint tárgyra, mint eseményre, ahogy ez a szöveg is teszi.

A történetnek legfőbb, ki nem mondott, de kényszerítő és kikerülhetetlen célja: megfejteni a cím titkát.

Ehhez szükségünk van egy férfira. A férfi legyen sovány, alacsony, vaskos, kiálló, szinte bőrét repesztő csontú, ezért durva állú, arcán az izmok feszüljenek, ami még jobban mutatja majd, hogy mennyire törődött és elhagyatott, mennyire beteg. Múltja, élete, családja, munkája nem fontos, hogy milyen betegség kerítette hatalmába, az se lényeges, később úgyis fény derül rá, most csak a jelene számít, ahogy a villamoson áll, kicsit féloldalt, félig lehunyt szemmel a nőt nézve. Jelezzük az időt: a város felett alkonyodik, a meggyúló lámpák fénye versenyt fut a villamossal, nagyon jó ez a csillogás, mert a férfi így már jobban látja az alacsony, szinte ösztövér, fekete kontyos nőt. Nem is látja, szinte érzi szemeivel és pár perc alatt mindent tud róla - kiolvassa széttaposott, olcsó cipőjéből, bő, esetlen farmernadrágjából, ölében heverő gyűrött papírszatyrából és szürke szövetkabátjából, mely torz formába tekeredik másfélszer teste köré úgy, hogy alakját sejteni se lehet benne.

A férfinak persze ez utóbbi, vagyis az alak, a test nem számít, látjuk rajta jól, hogy csak a külsőből megtudott magány, lecsúszottság, elkeseredés érdekli, amelyet megerősít, kétszeressé vagyis háromszorossá tesz - a villamos tükröző ablaka miatt - a nő sárgás arca, fekete szeme. Így, tetőtől talpig letapogatva a másikat, a férfi az éhséget érzi és jegyzi meg, a vágyat, hogy mire, mi után, az - jól tudja - teljesen mindegy, de nézzük csak komikus grimaszát, ahogy az eredmény feletti elégedettségében elbambulva késve veszi észre, hogy most már a nő is bámulja őt, láthatjuk, ahogy sietve, túl hirtelen fordítja el fejét, és talán arra gondol, zavara mögött, hogy hagyja, ezt hagyja, de ekkor a villamos lassít, megáll, a nő feláll,  és a férfi ösztönösen utána lép.

Az ajtó előtt tömörülés, figyeljük meg résein át a férfi kinyúló kezét, ahogy egy hát takarásában gyengéden, szinte anyásan megtaszítja a nőt, aki ettől lefelé bukik a hirtelen lépcsőn, de ekkor a férfit már ott látjuk mellette, keze a nő karjára fonódva megakadályozza, hogy annak teste a járdára dőljön.

Vigyázzon, hallani véljük hangjából azt a lágyságot, amit órákon át gyakorolt, talán tükör előtt (bár ez lényegtelen), de tisztán látjuk arcán a meggyőző, kérlelő, sóvárgó és esendő mosoly árnyalatát mely ilyentén való előadásához biztosan tükörre volt szüksége.

Most hallgassuk ismét hangját is, ezt a mesterien árnyalt, hízelgő de érdekes hangot, ahogy - látszólag - hirtelen támadt kedvvel magyaráz a nőnek, értelmesen és tisztán, sőt logikusan, bizonyítva hogy nem részeg, éreztetve hogy nagyon-nagyon régóta vágyik már egy kis beszédre, egy igazi, meleg, bensőséges és mindent megosztó beszélgetésre, szívének kiöntésére, valakivel, valakinek, aki ismeretlenül is figyelmesen hallgatja egy bokszban egy pohár fröccs vagy valami egyéb ital társaságában egy presszóban, kész szerencse, hogy ő ismer is itt a közelben egy ilyen nyugodt és diszkrét helyet - figyeljük meg karjának határozatlan, szabadságot sugalló lendítését - ami minden szempontból megfelel a kívánalmaknak. Vár, mozdulatlanul, szinte dermedten, mire a nő bólint.

Nem szoktam ám csak úgy, magyarázza a csöndes utcákon a férfi, a nő hangtalanul lépked mellette, a járdát nézi, főleg mostanában nem, hogy ez az őrült, suttogja a férfi izgatottan, de ez az este, ez az ősz, a nő mellette a szatyrot szorítja, két kézzel átkarolva, mintha gyermek vagy egyéb figyelemre méltó dolog lenne benne. A férfi elakad, mert a másik nem válaszol, oldalpillantásaiból látja, hogy arcizma se rezdül, leginkább még az úton lévő hányásfoltoknak és kutyaszarnak szenteli figyelmét. Maga nem fél, teszi fel a kérdést a férfi, kissé ingerülten. A nő nem emeli fel fejét, de megrázza, látjuk ahogy kontyából kiszakad egy fonat és leesik háta közepére, milyen viccesen himbálódzik lépéseinek ütemére. A férfi elmosolyodik. Akár én is lehetnék az a gyilkos, a kötőtűvel, neveti el magát, halljuk, milyen hamis és lekicsinylő ez a nevetés, de a nő még erre se pillant fel, a férfi meghökken, magyarázó mozdulata színpadias, persze nem én vagyok, csak úgy...tudjuk milyen ez, a beszélgetés ismét elakad, a kínos csendben csak a férfi léptei kopognak, még szerencse, hogy a vendéglátóipari helyiség neonját már látni, igen, ott a Mercedes mögött, látjuk a nevet, de ne mondjuk ki, hagy borítsa a jótékony felejthetőség.

A valóban csöndes és állott levegőjű presszóban majd arra figyeljünk, arra a sokat sejtető otthonosságra, ahogy a férfi leülteti a nőt, csomagját szinte féltőn helyezi egy székre, és miközben ő is leül, már int a pincérlánynak, másik mozdulatával cigarettát kínál a nőnek, rágyújt, félrefújja a füstöt és feladja a rendelést.

Lássuk be, a férfi minden leleménye ellenére a társalgás lassan indul, a nő nagy szemeket meresztve csöndjébe burkolódzik, jégfehér ujjait dörzsöli egymáshoz, de később megtörik, és tétován egyszavas válaszokat ad a tapogatódzó kérdésekre, közben a férfi cigarettájának parazsát bámulja megbabonázottan, meredt hüllőtartásban. Aztán persze az elfogyasztott italmennyiség lassan-lassan megteszi hatását: itt most csak mozdulatai lágyulására, bogárszeme csillogására, poharának tologatására, a férfi kezén végigsimító ujjai rebbenésére hívnám fel a figyelmet.

A férfi látja eredményességét, a történet - érzi, érezzük - a végkifejlethez közeledik. Előbb azonban, érthető okokból, könnyítenie kell magán, így a mellékhelyiségbe siet. A három hosszúlépés a kagyló előtt percig is elfoglalja, végezetül sóhajt, ahogy mi is szoktunk, csak az különös, az a bizonyos undor és sápadtság, ami elömlik arcán, miközben nadrágjába igazítja nemiszervét, hát nem furcsa ez a keserves arc, ahogy a cipzárt húzza, a kéz rebbenő mozdulata, babrálás az övvel... Kezet sem mos, csak a tükörbe néz bele dolga végeztével, fél percig vizsgálva, rendezgetve arcvonásait. Visszatérhetnénk a nőhöz, vajon mit csinál egyedül, a pincérlányok diskurálást nézi, vagy a támolygó részeget, aki már nem kap semmit a csapostól, vagy a kopaszodó férfit, aki napilapját olvassa, söre mellet, vagy a napilap vastag címét, hogy újból ölt a kötőtűs gyilkos, vagy, de nem, maradjunk csak a férfinél a vécében, mert nézzük csak, ahogy hirtelen összegörnyed a tükör előtt, mintha dróton rángatott figura lenne, mintha az idegen akarat, akaratunk most unottan elengedné, kezét arcába temeti görnyedten és valami mély bődülés tör fel az ujjai alól, ó, gondolhatjuk hogy sír, de nem, mert amikor belép valaki, már minden rendben van, a tartás a régi, bizakodva és fegyelmezetlen gyűlölettel nézi a tükörben, ahogy a kopaszodó férfi eltűnik az egyik ajtó mögött, és ekkor a tükör felületén lévő megszáradt köpet vagy más váladék foltjába karcolja körmével: 6. Rohadt kurvák, mondja is mellé, ez lesz a hatodik, suttogja, akinek továbbadom.

Kint gyors, határozott léptekkel az asztalhoz siet, ahogy leül, megfogja a nő kezét. Az viszonzásképp rámosolyog, jobban mondva torz, enyhén ittas vigyor árnya fut szét arcán. Ahogy a férfi beszélni kezd, hangja semmit sem árul el a mellékhelyiségben történtekről, ugyanazt a rábeszélő, sikamlós árnyalatot érezzük ki belőle, amihez a történet elején már volt szerencsénk. Ajkai árnyas parkról, annak néptelen szegletéről, rosszul megvilágított padról áradoznak a nő ecetszagú fülébe. Nézzük csak, arcuk milyen közel van most egymáshoz, érezni, ahogy a bor- és a vodkaszagú leheletük összekeveredik, ezt a felhőt lebbenti szét a nő bólintása.

Kint már nagyon sötét van, az utcai lámpák nem is bírnak vele, talán a fényük is gyöngült az elmúlt órában, az éjszaka előrehaladtával, ezért rosszul látjuk őket, nem biztos, hogy megfogják egymás kezét, de a papírszatyrot már minden valószínűség szerint a férfi viszi. Ez is egy jele a gyengédségnek, vélhetnénk. A park bejáratánál aztán a férfi "tovább megy", átkarolja a nő csípőjét, az nem ellenkezik, sőt megremeg, nyakán folt vöröslik föl izgalmában. Bokrokon törnek át, madarakat riasztanak fel, így jutnak el a történet utolsó színhelyére.

A padnál a nő tetteiből, mozdulataiból feltétlen odaadást és engedelmességet vélünk kiolvasni, eddigi viselkedésétől nagyon is elüt a hirtelen kitárulkozás, nem érteni az óvatosság minden hiányát, a lihegő kapkodást, ahogy odaadja magát a férfinak, ülő, kifacsart testének áldozatát.

Aztán számoljuk a lenyugvás lassuló pulzusszámát, amibe távoli kutyaugatás és vonatfütty vegyül. Vegyük jobban szemügyre az elénk táruló testhelyzetet, mert a történet befejezésének szempontjából nagy jelentőséggel bír: a nő a férfi ölében, felsőtestével jobbra dőlve, míg partnere karjait a pad támlájára fonva, balra csukló fejjel egy bozót sötétjébe bámul. Szórt lombokon átszűrődő lámpafény világít rájuk elölről, keserű füstszag a levegőben. Ruhájuk izzadt, néhol csatakos, így a hideg egyre kellemetlenebb. A gyér fény ellenére, a férfi arcán látni, hogy szeme félig lehunyva - megjegyzem, így pillantottuk meg őt legelőször is -, ajkai alig érthető szavakat mormolnak, hogy miket, azt sajnos nem halljuk, de talán az elégedett hanglejtésből sejthetjük.

Most nézzük gyorsan a történet végét: a nőt, ahogy a férfi felé hajol, aki ezt észre se veszi, majd csak a szúrásra, a nyakán elömlő rengeteg vérre riad meg, felpattanna, de se összeakadt testük, se a nő csontos és vékony, ám most érthetetlenül nagy erővel eltelő karjai nem engedik, aztán már nem is akar. Arcából kiolvasni, nincs már számára más, csak a nyakán csüngő tévedés, az ajkak, melyek sebére tapadnak.

Mindent megértve búcsúzzunk el így tőlük, távolodva a rossz fényű helytől, bokrokat vonva a jelenet elé és köré, hallgatva az ezen bokrok mögül kiszűrődő kíméletlen hangokat, melyek - valljuk be - olyannyira sértik más, nemesebb és finomabb irodalmi ingerekhez szokott fülünket, hogy itt a beszámoló, a szöveg vagyis a történet...

vége

Szóval az első. Hetente próbálok feltenni újat. Ezt cirka tíz éve csináltam. Volt egy gyenge pillanatom, és elfaxoltam az ÉS-be(!). Pár nap múlva felhívtam az olvasószerkesztőt. Alapvetően nem volt elutasító...de. Felhívta a figyelmem pár hibára. Udariasan elbeszélgettünk, majd letettük. Azóta nem faxolok írást senkinek. És a cím: akkoriban tényleg sok Thomas Bernhardot olvastam. Azt hiszem, ez meglátszik a stíluson is. A központozás pedig direkt rémes. Bár ettől még olvasható lesz.

A csaj és a vámpír

Nézem a lányt, ahogy tömi magába a kaját. Senki nem mondaná rá hogy szép, ahogy rám se, hogy csúnya vagyok - így van meg az egyensúly. Hamburgert eszik, a szósz lefolyik a krétafehér ujjain. Tudod, kérdezi, tudod miért ez a legjobb hamburger, rázom a fejem, hogy nem, mert két hús van benne mondja, mert két hús. Akaratlanul is, borzadva  cigarettára gyújtok, egy egyenruhás valaki megindul felém, mire a lány kólájába dobom a cigit, no, ezt miért csináltad, bámul rám, képed el a képe, olyan mulatságosan, hogy mosolygok, ahogy felhúzom magammal, gyere, mondom, gyere, elég ebből.

Te, biztos, hogy szűz vagy, kérdezem, miközben a szemét buszt várjuk, egy öregasszony elfordul és halkan szitkozódik, a lány meg sunyin bólogat, persze, persze hogy az vagyok, már senki nem az az osztályban, de én még tartogattam magam, egy olyannak mint te, aki elvisz engem a fehér lován. Itt is van, a busz megáll előttünk, mi pedig fel. A testek össze-vissza nyomódnak, és egymásba szaglanak, ez, ez az egész szörnyű kavalakád, az izzadás és a testek halmaza majd megőrjít, rég elszoktam már tőle, hogy ennyi embert megtűrjek magam körül, de gondolom haladni kell a korral, mindenki busszal jár,  biztos ez most a közszokás, a lány is, elégedetten áll és bambán piszálja fogát egy, a combok mellől felhozott fehér krétaujjal. Körmei töredezettek, és piszkosak, példát vehetne az én jól ápolt körmeimről, mindig mondom neki, hogy vigyázzon a körmére, másra ne, kérdezi ekkor sunyin, én pedig rámosolygok, ami mindig bejön, úgyis a véred veszem, súgom neki, mire felkuncog a kis szűz.

A véred veszem, súgom a fülébe, ami hagymaszagú, mintha még oda is tömött volna a hamburgerből. Még ma, kérdezi, most. Oda megyünk válaszolom. A lakásodra, ezt már persze túl hangosan mondja, minden ostoba barom felénk néz, ki megrovón, ki kéjvágyón, de látom én, hogy akik megrovón néznek, azok szemében is ott a bujaság, a buja tekintetűek pedig kissé neheztelve bámulnak  a képembe, mintha nem lenne mindegy nekik,  mintha nem ezt csinálná mindenki, aki él. Édes lesz a véred, mondom jó hangosan, és nyúlós, mint a tojás fehérjéje, kis hely keletkezik köröttünk, a lány már nem is figyel rám, hallotta ezt már párszor a két hét alatt, de azért is folytatom, ennek az álszent, kurva közönségnek beszélek, nem az ő hagymás fülének, és nehezen fog megindulni, de amint a seb szabad lesz, ömlik majd, mint a negyvennapos eső, hogy megújuljon a faj, Isten és az ember dicsőségére, hogy friss erőre kapjon ez a nép. Egy szerelőruhás rámszól, valami durvát, de ekkor a busz fékez, és le kell szállnia, jobb is, hogy nem várja meg, míg eltöröm a karját, vadul nézek utána, hiába telt el ennyi idő, ezek a kisszerű kakaskodások még mindig felpezsdítik a vérem.

Ó, a fák, mondom, ahogy leszállunk, és felmutattam a fejünk felé, nézd ezeket a fákat, soha nem mondják el, hogy elmentünk alattuk, sem a sövény, a játszótér szélénél, ami erőszakosan az utunkat állta, sem a forró, megalvadt beton, ami tapad, késleltetve, vissza-visszahúzza egyébként elkerülhetetlen lépteinket. Ott sattyog-kaffog mögöttem, végig a lakótelepen, meg-megkérdezve, hogy milyen mesze van még, hol van már a lakásom, neked fogalmad sincs, mondom, az igazi messzeségről, ha olyan messze lenne, mondom, mint te tőlem, akkor ezer és ezer évig mászkálhatnánk ezen a betonon. Azt kérdezi, hogy akkor most nem szeretem, és megáll. Nem, mondom, nem erre gondoltam, csak egész egyszerűen így van megalkotva a világ: a buszmegálló, sajnálatos módon, valóban egészen messze fekszik attól a lakástól, ahol élek, és te, egész más szempontból, de legalább ugyanannyira vagy tőlem, nem csak a szellemiekben és az érzelmekben meg a terveidben és lehetőségeidben, hanem leginkább a múltadban. Azt reméltem, hogy neked is én leszek az első, dörgölődzik a vállamhoz, ahogy belépünk a hűvös előtérbe, hát igen, mondom, hát igen – ez furcsa gondolat, tekintve a múltat, a sodró idő minden egyes percét.

Nem jó a lift, mondom neki, morog, ez így van előkészítve, mire felérünk a hatodikra már jó forró és pezsgő lesz a vére a lépcsőmászástól, nem is kell biztatás, nem is kellenek a keleti füstölők és a rafinált zene, se a különlegesen beeső napfény, ami csíkokban, épp hogy sejtetően világítja majd meg ezeket az elszabott, egymásba mégis oly nagy kedvet lelő lelkeket. Te, mondom, az első emeleten, mit csinálnak a szüleid. Apa a gyárban dolgozott régen, most nem tudom, vasakat fúrt. És anyád, ő, kicsit tűnődik, ő takarít, gazdagok házába, napi ötezerér. És testvéred van. Egy fiú. Ez jó, gondolom, a prolik a legjobbak, megvan még bennük az a senki által nem vitatható durva erő és izgalom, ami úgy hiányzik ebből a nyavalyás korból. És te, a másodikon vagyunk, mit akarsz csinálni majd, ha nagy leszel, kérdezem mögüle, és a seggét nézem, ami épp jól domborodik orrom előtt, mögötte megyek, lemaradva pár vagy öt fokkal. Azt hiszem, elmegyek pincérnőnek, valami elegáns helyre, ahol sok a jatt. Pincérnőnek? Igen annak, de nem olyannak, aki lefekszik a vendéggel, hanem igazi pincérnőnek. Te mit csinálsz, ez már a harmadik, mivel foglalkozol, amikor nem velem. Nevet ezen az ugató hangján. Általában, válaszolok, hogy ébren tartsam lelkesedését, utazgatom, keresem a helyem és a boldogulásom egy világvégi világban. Mi, hogy mi. Hát csak élek. Az könnyű lehet, a negyedik, élni a nagy semmibe, de miből van pénzed. Mindig akad, innen, onnnan, a falon egy hányás, vigyázz, szól hátra, itt valakinek elege volt. Nekem is kezd melegem lenni, kacsint vissza a válla fölött, várj, míg felérünk, egyébként nem a pénz az akadály, hanem a mersz, folytatom. Azt hiszed, a pénz számít, pedig a kedv és a vállalkozószenvedély, hogy mindig újba vágj. Nem értem, az ötödik, de biztos igazad van, te olyan okos vagy, biztosan sokat tanultál, egyszer majd be szeretnélek bemutatni otthon, hogy eldicsekedjem veled. Mert anyám biztos felnézne rád. Abban nem kételkedem. Ahogy felérünk, az ajtó előtt még szöszölök a kulccsal, nem elég gyorsan, egy öregasszony mászik elő, később majd gondom lesz a vén picsára, hogy megráncosodott az eltelt időben, de már nyitom, és lököm be a lányt a majdnem üres szobába. Nézd csak, nem vagy valami nagy lakberendező, mutat a szőnyegre, meg a kis ágyra meg az egy szem székre, meg a ládára a sarokban, mi ez a homok, nem homok, guggolok le, hanem föld, az áldott anyaföld. Miért van az, hogy az agglegények mindig ilyen nagy piszokban élnek, kérdi, ez még az építkezésről van, úgy érted, kérdi, hogy amikor a ház épült. Bokáig süppedünk a földbe, ami nem homok, akkor hordtam be, mondom, de még akkor te nem is éltél, kételkedik. Olyan idős nem lehetsz, nevet rám bizonytalanul, de most már az ajtó felé néz, kulcsra zárom-e, a bizonytalanságból nagyon könnyen lesz majd pánik és hisztéria, de én nem akarok jelenetet. Teszek róla, hogy ne csináljon jelenetet, kedvemre tehet, de ne tovább, semmit nem akarok a hisztériájából. Ülj le, mutatok a székre, én pedig elé térdelek. Vállamra teszi a kezét, de arréb rakom, beszélj, szólok rá, erre megint buta arcot vág, hogy rossz ránézni, miről, mit mondjak most, bármit, az emlékeidet, a rossz emlékeidről beszélj. Hirtelen a felismerés öröme önti el, attól izgulsz fel, mi. Kényszeredetten vállat vonok, úgyse értené, hogy inkább attól leszek halhatatlan, mikor az ő köldöke már rég ráncos lesz a három porontytól, amit a világra szart, az én arcbőröm még mindig feszes lesz és borosta nélküli, igen, mondom, mesélj a rossz dolgokról. Bármilyen rossz dologról, kérdezi. Arról, ami veled esett meg valamikor. Hát elég sok ilyen volt. Bólintok, az jó. Egyre többet tudnak, hiába, hogy szüzet kell választani, aki elvileg még olyan sok rosszat nem láthatott, mégis mind hosszabb ideig tudok ébren maradni, annyira ellátnak. Volt egy kutyám, ezzel kigombolja az ingem felső gombját, és egyszer elhozták az unokaöcsémet, három éves volt, és a kutya belemart az arcába, még most is ott van a nyoma, vagyis nem, mert, az unokaköcsém részegen nekiment egy falnak, azonnal meghalt, szétment a feje, és mi lett a kuytával, kérdezem, és megsimítom az arcát, egész szép most a délutáni fényben, leveszi a szemüvegem, a kutyát apám megfojtotta, belerúgott a fejébe, aztán már csak feküdt, akkor összezárta a száját a kezével, és összenyomta az orrát is, egész addig, míg nem mozdult, míg meg nem fulladt, kigombolja a második nyílást az ingemen, mesélj még, szólok rá, elkerekedik szeme, a plafonra néz, aztán folytatja, múltkor az iskolában egy fiú belevágta a körzőjét egy másik fiú szemébe az órán. Miért. Vállat von, azt hiszem egy lány miatt, mind a ketten jártak vele, de a lány elkapott valami betegséget, és mind a kettő azt hitte, hogy a másik terjesztette, és persze mind a két hülye elkapta tőle, biztos azért. Ez már egész jó, lehúzom róla egyetlen rántással a pólóját, pár hajszál is a kezembe marad, felsikolt és meglök, te állat, hátraesek, de ránézek és mondom, mesélj még. Megenyhül, és leszegi fejét, én visszatérdelek elé, és megsimítom a pattanásos vállait, az anyámnak volt egy pasija, aki egyszer nagyon berúgott, és tél volt, elesett a járdán, és pont a pofájára. Reggel, amikor felpattan, leszakította a fél arcáról a bőrt, mert az odafagyott a betonhoz, és elzsibbadt, és nem vette észre, hogy odafagyott, és azután nem csinált mást, csak otthon ült és ivott, az anyám se ment el hozzá többé, ott rohadt meg a lakásában, egyébként is bunkó állat volt, elkalandozik a tekintete, ezt a pillanatot használom ki.

Az agy ilyenkor már megnyílt a gonosz emlékek előtt, elmerült az élményekben, a szó folyni fog szájából, mint nyakából a vér, ahogy közel hajolok, félreérti, szórakozottan frissen nyírt hajamba túr, én pedig megharapom. Ettől elkábul, a nyáltól elkábulnak, másnap, mikor a parkban felébred, nem fog emlékezni az utóbbi napokra, órákra, percekre, üres agya, ha lehet még üresebb lesz, de ez senkinek se fog feltűnni. Megfigyeltem, hogy öt óra alatt jutnak el a teljes öntudatlanságig, addig folyik belőlük a szó, egyszer, mondja lassan, a nagymamám megbetegedett, és maga alá csinált, mert nem tudott mozogni, és ilyenkor csak beszélnek, beszélnek végkimerülésig, végig a pályán, amin elindítottam őket, végig, míg fel nem töltenek a mocskos emlékeikkel, és az anyám engem hagyott ott ápolni, hogy mossam le, meg hogy forgassam, hogy ne legyen felfekvése, de persze kinek volt ehhez kedve, otthagytam a francba, elmentem inkább, másokkal, és amikor jövök haza, hát azt látni kellett volna, az egész szoba úszott a lében, minden összerondított, fogtam a kerti, slagot és kimostam az ablakon keresztül, ki a szoba ajtaján keresztül azt a sok mocskot, de a víz hideg volt, és  a nagyi megfázott, és azt mondják, abba halt bele.

Visszadőlök, a nyakán összefogom a kis sebet, a nyál már hat, hagyhatom beszélni, ki is mehetek, csak néz a falra, érzékeny hallásommal még a konyhából is értem amit mond, csokit eszek és habos kávét iszom, és letörlöm a port, meg összeszedem  a málló vakolatot, egyszer, hallom a szóáradatot,  és cigizek is, az apám, amíg élt, elvitt magával a piacra, és venni akart a fénymásolt pénzével egy kis gyűrűt, de az árus észrevette, hogy a pénz nem igazi, és pofonvágta az apámat, közben letörlöm az ablakot is, de megvártuk délután, amikor ment a kocsijához, és az apám hátulról fellökte, és késével elvágta az inat a sarkán, azt mondta, ettől már soha nem fog futkározni, és elszaladtunk. Nagyon jónak tűnik a mai este, számolgatom, hogy mikor kell visszatérnem az alvásból erre a szemétláda világra, lesz talán húsz év is, a konyha falán mindenhol képek és filmplakátok, vámpíros filmekről, nagyon szeretem ezeket a filmeket, kár hogy ebben a században alig voltam moziban, az apám nagyon szeretett engem, a testvéremet nem annyira, hallom bentről, az emberek mulatságosak, ahogy a vámpírokat látják, a testvéremet fattyúnak nevezte, és egyszer nagyon megütötte, a testvérem nem szólt hozzá három napig, aztán odaállt elé, és azt mondta neki, ha egyszer megnől, ha olyan magas lesz, mint ő, megöli, azt hiszik az emberek a vámpírokról, hogy veszélyesek az ő világukra, de hisz ez a legnagyobb tévedés, a legostobább emberi hit, a napfény, a fokhagyma, a kereszt, az mind semmi, egzotikus találmány, de hogy veszélyesek lennének, és ekkor apám csak nézett rá, de éjszaka felkeltett minket, engem és az anyámat, és kiküldött a házból, és mi nem mentünk vissza, mert leoltódott a lámpa, és nem hallottunk semmit, de anyám azt mondta, nem megy vissza többé, és így is lett, akkor jöttünk be a városba, a vámpírok nem veszélyesek, hanem őket bántja a világ, ők félnek ettől a szar és mocsok világtól, és csak azért jelennek meg benne, hogy új erőt merítsenek egy szűz elbeszéléseiből, hogy újból megbizonyosodjanak, hogy mennyire szar és mocsok ez a hely, és legyen erejük továbbaludni, és beköltöztünk a városba, hogy kedvükre tegyünk mindenféle férfinak, jött ott bolond és okos és olyan, akinek elrohadt a farka és úrifiú és dagadt és sovány és gazdag és aki bevizelt közben, és mindent megtettünk, hogy ehessünk, egy szűz kell, aki még relatíve kívül van a romláson, mert a szexualitás és a felnőttség, az már maga az ocsmányság, az egyenlő a szemét világgal, egy kívülálló kell, aki még érintetlen, és így, ezzel a tisztasággal, tiszta szemmel látja a romlást, a maga tiszta lapján mutatja be a fekete mocskot és hányadékot, a világot, és én is benne voltam, mert az anyám kényszerített, néztem, vagy csináltam, vagy felváltva, és mindent, de pénzt nem kaptam érte, csak enni, ezért költöztem el a barátomhoz, de az kidobott, mert nem voltam elég házias, és ezért kerültem az otthonba, mert rajtakaptak egy idős hapsival, aki a városházán dolgozott, de eltussolta, és bedugott az otthonba, meg  iskolába küldött. Ekkor kaptam észbe merengésemből, berohantam és irtózatosan pofonvágtam, hogy a feje a falnak koccant, azonnal megtört a varázs, mi van, nézett rám párás szemmel, te kurva, nem is vagy érintetlen, ordítottam rá, és felrántottam az ágyról, de mi van, kérdezte még mindig, ám ekkor már bőgött és nézett rám, ne küldj el, ma nem mehetek vissza, nézett rám, és folyt a könnye, én meg jól seggberúgtam, hogy nekicsapódott az ajtónak, takarodj a francba, hülye ribanc, kiáltottam, és mivel sírt, meg toporzékolt, még meg is legyintettem a száját, hallgass, azzal kinyitottam az ajtót és kivágtam rajta, hogy csúszott a földön a liftajtóig, itt az inged, te ostoba lány, én csak, kezdte volna, ne küldj el, még ennyit hallottam, meg hogy most mi  a baj, de rávágtam az ajtót, baj az van, a rohadt élet, morogtam, és haraptam egyet a teljesen összenyomódott csokimból, ami a kezemben volt végig.

A fürdőszobába menet még hallottam, hogy kaparászik az ajtón, leöblítettem a csuklómon az ereket hideg vízzel, mérhetetlen csalódásom hűtve, megigazítottam magam, egy kicsit kifestettem az arcom, hogy fiatalabbnak tűnjön, rendbe szedtem a ruhám, és azon gondolkodtam, hol szedhetek estére össze ebben a szörnyű városban egy nyomorult szüzet. Mikorra visszatértem a szobába, már nem hallatszott semmi kintről, az a hülye kurva addigra elhúzott a francba.

 vége