Az előző heti történet második része. Minden elbeszélésben, ahol vannak szülők, a gyerekek válnak a legfontosabb tényezővé - nagyjából úgy, ahogy az életben is történik.
2. rész
Ez az írás jelenleg nem elérhető. A tervezett, második novelláskötetem részét fogja képezni. A kötet munkacíme "Háború isten ellen", a megjelenés várható maximuma 2025. május. További információk hamarosan.
Az igazi Dugdelpuszta - melynek természetesen semmi köze az itt leírt történethez - egy S. melletti kis völgyecske, melynek szurdokában ház áll.
Az itt következő történet a családról és a család által megvalósított létezésről egy példázat, egy eszmény, mely után öntudatlanul vagy tudatosan, de mindig is vágyakoztam. Észak talaján nem sarjadnak ilyen családok, mivel ez a vidék nem kedvez az ilyen típusú létezésnek, ezért is van kódolva az első pillanattól kezdve sorsukba a bukás is. Dugdelpuszta valójában az északon felnőtt, szellem nélküli ember ábrándja arról az ideális környezetről, melyben kibontakozhatott volna, melyben beért volna - ám melyet soha nem kapott meg, és soha nem is fog megvalósítani e tájon.
A képen nem az igazi Dugdelpuszta, hanem egy elhagyatott, ember nélküli völgy látható, melyre motorozás közben bukkantam, és bár megörökíteni nem sikerült, mert a kép nem adja vissza, azonnal éreztem, hogy itt, ezen a helyen létre lehetne hozni valamit abból, amiről ez az írás szól - négy részben, négy héten át.
1.rész
A fekete macska az udvart szegélyező bokrok tövéből les, míg töltök a borból, majd felveszem a hamutartó széléről a Csongor szivarom, mélyet szívok belőle, és a füstöt kifújom az ég felé. A teraszról a fák lombjai közt pont a Dugdelpusztát rejtő dombok nagy, íves vállaira látni. Sokáig nézem az alkonyi színeket a dombhátakon, igyekszem nem tudomást venni a macskáról, és nem gondolni arra, hogy ez a macska az a macska, hisz ez nem is lehetséges, hisz már húsz éve történt, idén lesz húsz éve, hogy meghaltak. Pontosabban megölték őket. És a gyilkosuk még mindig szabadlábon éli életét.
Behunyom a szemem, és a képzeletemre hagyatkozom, ahogy Anya magyarázta nekünk, aki persze nem az én anyám volt, de mindenki csak így hívta a Családban, és az én fejemben is így jelenik meg hosszú, szőkésbarna haja, csinos, mégis folyton komoly arca, sovány, szinte vézna alakja, ahogy törökülésben, farmerben, kockás ingben ül a nappalijuk közepén, jegyzetei felett, és azt tanítja, hogy hagyatkozzunk a mindent elsöprő képzelet erejére.
Behunyom a szemem, és gondolatban kimegyek az udvarról, az utcán jobbra fordulok. A falu utolsó házában élek, a betonút itt ér véget, göröngyös földúttá silányul, melyen most felkapaszkodok, a szomorúfüzek társaim oldalt, felhágok köztük a dombok ívére, és fent, ahol a hajlatból kibukkanok, elém tárul a völgy a naplemente vad, tobzódó színeiben, közepén a házzal.
Dugdelpuszta.
Most állítólag egy idős holland házaspár él a házukban, akik valószínűleg mit sem tudnak a hely történetéről. Évekig üresen állt az épület, mialatt a távoli rokonok egészen irreálisan alacsony árakon próbálták meg értékesíteni, de a vevők mindig valahogy tudomást szereztek arról, mi történt a falak közt, többnyire persze attól a falusi nénikétől, aki azzal volt megbízva, hogy kivigye őket a pusztára.
Ez az írás jelenleg nem elérhető. A tervezett, második novelláskötetem részét fogja képezni. A kötet munkacíme "Háború isten ellen", a megjelenés várható maximuma 2025. május. További információk hamarosan.
Vas, szén, üveg - ez a három dolog emelte fel S.-t, és ezek is okozták a bukását. Az Üveggyárat, amiről a történet szól, a városiak csak Öblösként emlegették, mert ez ugye benne volt a nevében: Öblösüveg gyár. És persze volt Síküveggyár is...Nekem sok közöm nem volt hozzájuk, az Öblösnél volt egy diszkó a kilencvenes években, ott voltam egyszer vagy kétszer, egy ismerősöm apja pedig üvegfúvó volt, de erről vele soha nem beszéltem. A történet alapja E.T.A. Hoffmantól jött, jobban mondva, saját, homályos Hoffman-emlékeimből. Azt hiszem, "Az arany virágcserép" messze nem annyira jó könyv, mint ahogy a középiskolás tananyag áradozik róla, Szerb Antal leírása Hoffmanról "A világirodalom történeté"-ben sokkal érdekesebb, mint az életmű maga. Most újraolvasva, találtam nála egy idézetet, Heinétől veszi, ő mondja Hoffmanról, én meg szeretném kisajátítani: "Egész műve nem más, mint egy rémült sikoly húsz kötetben."
A képen az üvegfúvóknak emléket állító szobor látható, a jobb szélén, a távolban a hajdani üveggyár romos épülete, közepén az a nyílás olyan, mint egy aknavető nyoma. A romantikusok imádták volna a látványát.
Szabados akkoriban Miskolcra járt, egy telemarketinges cégnél dolgozott, és naphosszat masszázshengereket, intelligens felmosófejet vagy mindent elvágó kerámiakést próbált eladni nyugdíjasoknak és gyesen lévő anyukáknak a telefonban. Hazafelé mindig a McDonald’s-ban evett, nagyobb menüt, így a fél liter Sprite próbára tette hólyagját a kanyargós, hosszú hegyi úton, ezért mikor a busz beért a városbéli pályaudvarra, szinte rohant a vécébe. Miután könnyített magán, rendszerint álmos fáradtság lett úrrá rajta, ezért az utasellátóban vett egy meglepően finom és erős presszókávét, majd behúzódott a sarokba, rágyújtott, és belebámult a levegőbe.
Egy ilyen esti órán idős, nagydarab férfi közelített hozzá, biccentett, mutatta a pult túloldalát, és kérdezte is, hogy szabad-e. Persze, mondta Szabados bágyadtan, csak nyugodtan. A férfi letette korsó sörét, mellé egy áttetsző palackot, amelyben fehér füst gomolygott, aztán cigarettapapírt vet elő, dohányt, ügyesen megsodorta, és első két foga helyén lévő résbe dugva a szálat rágyújtott. A szakáll fölötti arca ráncos és sebhelyes volt, némelyik vörös forradás közepén apró szilánkok, üvegszemcsék csillogtak a sárgás fényben. A férfi megérezte, hogy Szabados bámulja, ezért kifújta a füstöt, majd azt mondta, üveggyári emlék, az öblösben dolgozott harminckilenc évet, és tíz éve, az első leépítésnél küldték el, mert neki már kivolt a nyugdíja, így a fiatalok legalább maradhattak munkában. Szabados kezet nyújtott, bemutatkozott, mondta, hogy ő meg a BRG-ben volt, és bár csak pár éve dolgozott, de mégis elküldték az első hullámban. Aztán kis csönd következett, végül Szabados megkérdezte, mi van a palackban, és a füsttel teli üvegre sandított.
Az öregember hümmögött egy sort, majd azt válaszolta, ennek hosszú sora van, de ha Szabadosnak van némi ideje, szívesen elmeséli neki, bár nem biztos, hogy minden részletét el fogja hinni. Szabados biztatta, hogy mondja csak, nincs semmi dolga, nem várja senki otthon, se kutyája se macskája, azért is időz itt ilyenkor, hogy egy kicsit emberek közt legyen.
Az idős férfi erre mélyet sóhajtott, maga elé vette a palackot, melynek nyaka mint akaratos gyerekkéz nyúlt fel a szakálla aljáig, végigsimította az üveg oldalát nagy, vaskos ujjaival, majd így szólt:
– Akkoriban más volt a világ. A hatvanas évek elején. Más volt az íze a levegőnek, a ciginek, meg a sörnek. Azt gondoltuk, az a világ mindig tartani fog, hogy az oroszok mindig itt lesznek, és hogy Kádár apánk örökké élni fog. Fiatalok voltunk, szerettünk dolgozni. és akartunk is. Én egyből a szakmunkásképző után bekerültem az Öblösbe. Először rakodónak, de aztán valaki kiesett a kemencesorról, így átraktak fúvótanoncnak. Fél évig csak adogattam a pipát a nagy öregeknek, előmelegítettem őket azoknál a pokoli kemencéknél, vagy pakoltam a hűtőbe a kész dolgokat. Később aztán engedték, hogy belenyúljak a formázásba is, az ollóval én nyírtam le a felesleget, a sapkát a már kész tárgyról, vagy segítettem a lerepesztésben. Eltelt egy év is, mire az első pipát kézbe vehettem, és belefújhattam. El nem tudja képzelni, milyen nehéz dolog az. Az üvegfúvás. Biztos látott már tévében róla filmet, ott olyan, mintha az ember csak egy lufit fújna fel, de a valóságban nem úgy van az, hanem oda kell durálnia magát, az anyag ellenáll, kell neki a jó erős tüdő és száj. Nem csoda, hogy minden jó fújónak kiesnek az első fogai, ahogy az enyéim is. Meg aztán az volt, hogy abban az időben nem annyira a szépség, hanem a mennyiség volt a fontos. Már nem voltak olyan nagy termelési versenyek, meg olyan bolondok, mint az a férfi az acélgyárban, aki Sztahanovnak képzelte magát, bele is halt, de meg voltak adva a tervszámok, hogy ezen a héten meg kell lennie ötszáz vizeskancsónak, vagy kétezer müncheni sörösnek. Kis csapatban dolgoztunk, alig voltunk hatan vagy heten, állandóra sokan nem bírták ezt a melót, beletanultak, de nem bírták, elmentek, otthagyták, visszamentek csomagolónak vagy mást csináltak inkább. Emlékszem, nagyjából egy időben kezdtünk a Gyurival, és azonnal jó barátok lettünk. Ő fent lakott a Rokkanton, az idős anyjával, és én, ahogy jöttem a Somlyóról, mert nekünk ott volt akkor ilyen kis szükséglakásunk, reggel mindig találkoztam vele, és együtt mentünk be, együtt is jöttünk el. Magas, sovány fiú volt, el se hitte volna róla az ember, hogy ilyen ügyes a fújásban, de nagyon is az volt, sőt, igazi művésze volt az üvegnek. Én mindig megcsináltam, amit kellett, miután beletanultam, nem pocsékoltam az anyagot, minden századik, ha kárba ment, a többi szépen sikerült, de Gyuri, ő aztán tényleg száz százalékra csinált meg mindent, és közben ördögi ügyességgel formált. Már a bankái is – az az első kis gömb, amikor először belefújunk –, azok is tökéletesen alakultak, aztán a lengetése csak javított a képen, öröm volt nézni, ahogy mozgatja az üveget, majd merít, majd lengeti, hogy aztán ügyes, takarékos kis mozdulatokkal előformázza. Sokszor, mikor megálltam pihenni, csak bámultam, mit tud ez a Gyuri, akkor még nem volt verseny köztünk, ezt jó tudni, elfogadtam, ő volt az ügyesebb. A vezetés is látta ezt, de engem is honoráltak, mert hoztam a normát, ha rám bíztak valamit, az határidőre kész lett, mondták, Lacikám, jövő keddre le kell szállítani a cseheknek ezer darab burgundit, és tudták, hogy ha rajtam áll, az meg is lesz keddig. Így is lettünk volna az idők végezetéig, barátságban, békességben, ha nincs az a lány. Már régebb óta nézegettem, mert láttam néha a csomagolóba is, de aztán felkerült festőnek, akik egy üvegfallal elválasztva ott voltak a szomszédos helyiségben, onnantól kezdve csak őt bámultam. Editkének hívták, kis, törékeny nőcske volt, mindig olyan szelíden mosolygott, csendesen, illemtudóan válaszolt, ha szóltunk hozzá, és amikor kezdtem vele komolyabban foglalkozni, akkor se nagyon engedett fel. Eltelt fél év, mire jutottunk valamire, de akkor meg azt láttam, hogy a Gyuri is találkozgat vele, visz neki egy-egy szépen formált üvegrózsát, kísérgeti a menzán, vagy a kapuban vált vele pár szót. Először az Editkével beszéltem a dologról, ő csak hebegett-habogott, hogy hát nem tudja, a Gyuri is meg én is, mind a ketten most kezdtünk el udvarolni, és ő nem tudja, mi legyen, ilyet még nem élt meg, ő nem akar dönteni. Láttam rajta, bántja a dolog, és azt is éreztem, hiába, hogy én voltam az első, mégis, valahogy jobban vonzódik a másikhoz, csak nem meri mondani, nem akar megsérteni, vagy maga se biztos a dolgában. Addig-addig tartott ez, hogy felhergeltem magam ezen a helyzeten, és egyszer, sikta után kérdőre vontam a Gyurit, hogy mit akar ő ettől a nőtől, akit én néztem ki magamnak. Mind a ketten fiatal emberek voltunk, az életünk legelején, el lehet képzelni, hogy hogy állt köztünk a dolog. A Gyurinak se kellett sok, mert bár szelíd és csöndes, jóravaló fiú volt, de ez, hogy így nekiestem, ez előhozta belőle kakast. Hogy az Editke azt mondta neki, hogy jobban kedveli az ő társaságát, meg hogy nincs nekem jogom valakit eltiltani a másiktól, az emberek már nem tárgyak, meg nem tulajdonok, mindenki azt csinál, amit akar. Erre egy kicsit visszakoztam, mert éreztem, nem jó felé megy a dolog, ezért inkább azt mondtam, Editke nem tud dönteni, az ő szájából hallottam, így hát nekünk kell ezt dűlőre vinni. Mármost, nem akartam verekedni, a földön hemperegni a legjobb barátommal, amúgy is én lettem volna a győztes, nem lett volna igazságos. Inkább az ötlött ott a fejembe, hogy legjobb volna más, békésebb úton elrendezni az ügyet, hirtelen belém villant, hogy mindjárt itt a nőnap, meg hogy van egy nagy rendelés pezsgőspohárra, és akkor már össze is kapcsoltam a kettőt, mert mondtam neki, te, Gyuri, oldjuk meg ezt okosan, versenyezzünk nőnap alkalmából, a hölgyek, Editke tiszteletére. Munka után kezdjünk el pezsgősöket gyártani, és aki tovább bírja, aki többet bír, az maradhat a lány körül, a másik eltűnik, lekopik, mint a festék. Gondolkozott ezen egy kicsit, láttam, latolgatja magában az esélyeit, de azt is, hogy tudja, ő a rosszabb fizikumú, vagyis ő az esélytelenebb, de ezt nem akarta belátni, elismerni, elvörösödött, és bólintott, belecsapott a tenyerembe, hogy legyen így. Most, visszagondolva, nem vagyok biztos bene, hogy hátul, az agyam egy zugában nem fordult az meg, nem számítottam arra, hogy hiúságból is elvállalja, noha tudván tudta, kisebb az esélye, ha nem a szépségről vagy az ügyességről szól egy ilyen verseny – de fiatalok voltunk, nagyon akartuk azt a nőt, és szerelemben meg háborúban ugye minden eszköz megengedett. A nőnapozás után megkértük a részlegvezetőt, kérjen túlórát nekünk kettőnknek. Azt is elmondtuk, hogy egy nemes verseny lebonyolításban is kérjük a segítségét, ő pedig, egy bajuszos, idős szaki, Pista bá, belement, de el is terjesztette a hírét, úgyhogy jó páran maradtak, és körbe leültek székekre, mint valami nézősereg. Editke persze nem maradt, amikor megtudta, mi készül, azonnal elértette, és sírva rohant haza az anyjához, de ezzel akkor már nem törődtünk, a Pista bá sípszójára megmerítettük a pipákat az olvadt üvegbe, meghengergettük a masszát a fémlapon, aztán forgattuk és lengettük, kialakítottuk a kelyhet, majd hozzátoldottuk a szárat és a talpát, és aztán kezdtük elölről az egészet. Telt az idő, fél szemmel néha a nézőkre néztem, egy idő után kezdtek elszállingózni, a fenti ablakokon meg láttam, sötétedik, Pista bá is mind többet pislogott az órájára. Egyszer csak azon kaptam magunk, hogy a fali nagy óra szerint már nyolc van, vagyis tizenkét órája dolgoztunk, ha az egész munkanapot összeadom. Tíz felé járhatott, amikor már én is éreztem a tagjaimban, hogy lassan itt a vég. A padlón, egy szöveten ott sorakoztak a kész poharak, egy négyzetben az enyém, másik, valamivel nagyobb négyzetben Gyurié. Nem tudom, mi történt, de az a fiú úgy dolgozott, mint az őrült. Nem volt időm őt nézni, de amikor néha rápillantottam, láttam, csorog az arcán a veríték, és nem csak a kemence melege miatt – a lába remegett a fáradtságtól, az arca kipirosodott, a nagy, elálló fülei is lángoltak. Mondani akartam, lassítson, mert nem lesz jó vége, de akkor meg úgy hatott volna, hogy azért csinálom, hogy én nyerjek. Nem nagyon izgattam egyébként magam, mert tudtam, hogy ezt a tempót ember tüdővel már nem bírhatja sokáig, és akkor majd én fogom szépen behoznia lemaradásom, sőt, meg is előzöm őt. Tizenegyre már csak hárman maradtunk Pista bával, aki néha elkrákogta magát, és azt morogta, hogy ez már szabályellenes, a porta fel fog jönni, hogy mi folyik itt, de mi nem törődtek vele, csak formáztunk és hűtöttünk, a fogótól már kipirosodott a tenyerem, és apró hólyagok jelentek meg a hüvelykujjam dombján, noha elképzelheti, hozzá volt szokva a dologhoz a bőröm. Aztán hirtelen beütött a krach. Fél tizenkettő felé járhatott, amikor egyszerre csak a szemem sarkából észleltem, hogy mellettem megszűnt a mozgás. Odanézek, hát Gyuri csak áll, szája még a pipán, de az egyik kezével a mellkasát markolja. Körbenézek, az öreg sehol, gondolom vécére ment, vagy beszélni a portással. Leraktam a pipát, nem is törődtem vele, hogy a végén még ott az anyag, és megindultam Gyuri felé, aki közbe tántorogni kezdett, előre-hátra, az arca elsápadt, és az a sovány kis csirkemelle úgy járt fel-alá, hogy rossz volt nézni. Felkaptam egy vizesvödröt, amiből meríteni szoktunk, ha szomjasak voltunk – márpedig folyton ihatnékunk volt abban a melegben –, és gyorsan odaléptem hozzá, de ekkor megtörtént a baj, mert a kimerültségtől már én sem figyeltem, megbotlottam, összeakadt a lábam, és ahogy elzuhantam, a kezemben lévő vödörből a víz a kemence nyílásába löttyent. Nem sok, de pont elég, hogy a kicsapó robbanás, az a forró, olvadt üveg ezt csinálja az arcommal. Megvakultam egy jó fél percre a vízgőztől, ott feküdtem a földön, hallottam, hogy megjön Pista bá, felkarol, aztán kiabálja, hogy Gyuri, ekkor nyitottam ki a szemem, és láttam, hogy mi van vele. Ő is a földön hevert. A pipa vége még mindig a szájában, de arca már fehér volt, és nem lélegzett, a keze csak szorította a csövet, még akkor is azon volt, hogy ne engedje le, még akkor is le akart győzni. Pista bá a mellkasára hajolt, majd a pulzusát nézte, aztán megrázta fejét, és hozzám rohant, letámogatott a portára, ahol volt elsősegély felszerelés, ellátták a sebeimet, és hívták a mentőket. Már akkor annyira összeszedtem magam, hogy visszamentem velük, fel Gyurihoz. Kérték, segítsek, így én voltam, aki elvette a szájától a pipát, kioldottam az ujjai közül a rudat, majd a sarokba vittem. Az utolsó műve nem pohár lett, túl nagyra fújta, talán már elvesztette félig az öntudatát, és azt hitte, kancsót vagy palackot csinálunk, mindenesetre fogtam az üveget, és leválasztottam a cső végéről, és akkor pillantottam meg benne ezt a fehérséget. Olyan volt, mint a füst, olyan, mint most, ugyanígy gomolygott. Azonnal eszembe jutott a mese Aladdinról, és ösztönösen fogtam egy rongyot, azzal bedugaszoltam, majd leraktam az üveget a földre, később meg szekrényembe. A többiek észre se vették ezt, mert a halottal foglalkoztak, megjöttek a mentők, hordágyra tették, és kivitték azon a szűk ajtón, majd az egyik visszajött, mondta, bevisznek engem is a kórházba, megnézik, mit lehet kezdeni az arcommal. Sok mindent nem lehetett kezdeni, a szilánkok beágyazódtak a húsomba, és akkor még nem volt olyan szinten a technika, hogy szépen el lehetett volna őket távolítani. Másnap délután már ki is jöttem, gondolhatja, első utam Editkéhez vezette, vagyis hát megvártam műszak után a gyárkapuban, elé álltam, és mondtam neki, hogy sajnálom, mert láttam rajta, tud már mindent, a szeme ki volt sírva. És akkor ott, mindenki előtt nekem esett, a mellkasomat verte, hogy miért csináltam ezt, miért vettem el a szerelmét tőle, mert hogy ő csak a Gyurit szerette, csak nem merte mondani, nem akart megbántani, azt hitte, majd szép lassan megértem, erre kitaláltam ezt a hülye versenyt, amibe a Gyuri belehalt. Ott hagytam őt, szó nélkül, vissza se nézve, és később is, még együtt dolgoztunk, éveken, évtizedeken át, csak köszöntem neki. Nemcsak a bűntudat miatt, hanem aztán már az arcom is szégyelltem előtte, és mindenki előtt, mert az folyton felidézte, ami történt, amit tettem, az emberek összesúgtak az utcán a hátam mögött, mindenki gyilkosnak tartott. Később persze lekopott a dolog, de én nem feledtem, minden reggel emlékeztetett rá a tükör. A boncolás után azt mondták, hogy Gyuri szívinfarktusban halt meg, és hogy vele született szervi baja is volt, nem kellett volna ilyen munkát végeznie, de akkor ugye még nem volt alkalmassági vizsgálat, senki nem figyelt erre. Egy ideig azzal nyugtattam magam, hogy talán egyébként is meghalt volna, de ez nem igaz, én hajszoltam bele a halálba a bolond versenyemmel.
Elhallgatott, és Szabados, hogy megtörje a csendet a palackra mutatott, hogy ezt akkor azóta magánál tartja. Az öregember bólintott, elnyomta cigarettáját, és maga elé húzta az üveget. Torz volt a formája, a nyaka egy kicsit megcsavarodott, és az egyik oldala belapult. A füst lágyan tekergődzött benne. A szekrényében tartotta egy ideig, majd hazavitte, elrakta jó helyre, magyarázta az idős férfi keserűen. És aztán elővette minden évfordulón, Gyuri halálának minden évfordulóján. Tulajdonképpen ez a palack volt azóta a társa, senki más. Asszony, gyerek, kérdezte Szabados csöndesen, mire a férfi csak a fejét rázta. Végül Szabados megköszörülte a torkát, és megkérdezte, hogy mi lehet a palackban?
Az öregember ránézett, majd értetlenkedve felhorkant, hogy az nyilvánvaló nem? Gyuri van benne. Gyuri lelke. Az utolsó leheletig fújta ezt az átkozott üveget, és ahogy meghalt, kifújta belé a lelkét is. Én pedig bezártam oda, később be is viaszoltam, mutatta a nagy piros viaszpecsétet, mely az üveg nyakát borította. De mit akar vele kezdeni, faggatózott tovább Szabados. Az öreg egy ideig nem válaszolt, aztán kibökte, hogy úgy véli, megissza, közben Szabadosra pillantott, elpirult, majd még jobban magához ölelte a palackot, mert hogy ennyivel tartozik neki, Gyurinak. Ma este van ötven éve, hogy a palackban van, azóta vár, azóta raboskodik odabenn, ideje egy kicsit kiengedi, hogy éljen még, már amennyi idő adódik még neki ebben a rozoga testben. Az a terve, elmegy Editke házához, kinyomozta, hol lakik most, valahol a város szélén, már özvegy, elmegy, és ott, az ajtóban megissza ezt a füstöt, aztán lesz, ami lesz. Indul is, most azonnal, mielőtt nagyon besötétedik, mondta határozottan, azzal fordult, el a pulttól, és ölben vitte volna a palackot, de az kicsúszott a kezei közül, utána kapott, hatalmasat bődülve, az az öreg test minden erejét beleadta az ordításba, és a vendégek és a pultos is megdermedt, de Szabados is, aki talán elkaphatta volna a zuhanó üveget, de nem tette, így az a sárga keramitkockáknak csapódott és millió darabra robbant. A füst azonnal kiáramlott belőle, először megült a lábuknál, mire az öregember lekushadt, leguggolt, és mohón lélegezni kezdett, de a fehérség hirtelen kihalványodott, és már nem volt ott semmi, nem maradt a padlószinten semmi más, csak levegő. Hagyja csak, majd feltakarítom, kiabálta a pultos asszony, és seprűt, lapátot hozott, összerántotta a szilánkokat, miközben Szabados felemelte a vénembert, és kitámogatta az utasellátóból. A lelke, dadogta az öreg, minden súlyával Szabadosra roskadva, a lelke, elveszett, másodszor is megöltem őt, nyögdécselte, és az üveggyöngyök közt könnycseppek kanyarogtak arcán. Szabados egy padhoz kísérte, leültette, mellettük nagy kupacban emberek tolakodtak egy busz ajtajánál, mind fel akartak szállni mielőbb, hogy legyen ülőhelyük, de közben az is foglalkoztatta őket, hogy venni kellett volna tápot a kutyának, remélem a gyerek ma nem hoz haza matekból rossz jegyet, jaj de jó lenne az kis lila cipő, anyámat meg kell látogatni hazafelé, harmadnapja fekszik, a hónapra már csak nyolcezer forint maradt, az kenyérre és parizerre elég, ha a kutya megint kiszökött akkor agyonütöm, viszket a hónom alja, remélem nem megint az kiütés, hova megy a Juci, mindig szédeleg, biztos a férjét csalja, és ezek a gondolatok, melyekből összeállt a lelkük, ezek a röpke egyéniség töredékek nem engedték, hogy figyeljenek másra is, így senki nem foglakozott a síró öregemberrel, akit Szabados egy idő után otthagyott, mert eszébe jutott, hogy még mosnia kell otthon.
vége
Ebben a lakásban laktunk, ez volt az erkély, ez volt a kilátás, a szüleim itt kezdték meg a városi életüket, és innen mentünk aztán a városszéli erdő mellé, ahol kisgyerekként rettegtem a fáktól, a kazántól a pincében, a szobámtól. A kép valamikor a hetvenes évek végén készült. A panellakások, a távoli vonatfütty, az utcai világítás bederengő fénye éjjel, általában a város sárga fénye éjjel számomra a mai napig az otthont, a biztonságot és a békét jelentik. A történet természetesen kapcsolódik az előzőhöz, elrejtettem benne egy utalást, hogy miféle időbeli pozícióban lehet a kettő egymáshoz. Szabadversnek indult ez a szöveg is, de végül csak a tördelésben hagytam némi egyediséget. Füst Milánt nagyon szerettem főiskolás koromban, most már kevésbé értem hajdani rajongásomat, sok benne a manír a mai ízlésemnek, de ez az idézet, és a cím illik ide.
...S ma már éjszakám:
Egyetlen teljességem. – Ne higyjétek, nem sohajtok,
Sőt feledni vágyom minden multamat s még inkább elrejtőzni, elmerülni abban,
Ami még a jussom itt. Mert annyi jár nekem...
Füst Milán: Szellemek utcája (részlet)
Ahogy az öreg pap belépett a lakásba,
azonnal megérezte a szagot, a mély, gyötrelmes, földöntúli bűzt, mely megült a panelszobák sarkaiban és a cső alakú konyha végében,
ahol egy keskeny ágyon korán kopaszodó fiatal férfi hevert atlétában, gondolom a férj, gondolta az öreg pap, és biccentett neki is,
és az asszonykának, aki elvette kabátját, és közben csak beszélt, a mondatai végén hadart, és enyhe, de fűszeres tájszólással köpülte a szavakat,
öregásszony szag mondta, áki itt lákott, és hogy a lakást az örökösöktől vették, meg hogy falun éltek, a szülőkkel, és itt mondta a falu nevét, a városhoz közel volt, az öreg pap ismerte, mert régebben misézett ott, de az régen volt, és az asszonyka bevallotta, hogy
a templom előtt nem mondott el mindent, mert nemcsak arról van szó, hogy be kellene szentelni a már nem is annyira új lakásukat, ehhez az anyja is ragaszkodik, igazi falusi asszony, ugye, hanem
arról is, hogy ezzel talán elűzik az öregasszony szellemét, és itt megakadt, elpirult, mint aki butaságot mond, férfiak társaságában olyasmiről beszél, amiről nőnek nem kellene,
és az öreg pap akaratlanul is segített neki, visszakérdezett, hogy mit, a szellemét, mire az asszonyka elengedte a nyakában lévő vékony anyagú sálat, lesimította dzsörzészoknyáját, megigazította a drapp színű műselyem ingjének hajtókáját, és bólintott, igen, a kísértetét, majd bele is kezdett, a fürdőszobába, csöppnyi kis szentélybe kalauzolva az öreg papot, mutatva a kádat,
hogy először itt látta meg, mocskos, sáros vízben feküdt, mikor hajnalban kijött pisilni, a sikoltására eltűnt, de még sokáig érezte a hideget és a bűzt, akkor már hetek óta a föld alatt volt, bányászzenekar húzta neki a temetésen állítólag, mert bányászözvegy volt, és a kádban arca fekete és torz volt, mint a szén, és mint aki vicsorog, vagy csak ajkairól ették már le a húst a férgek,
ismét elakadt, és átterelte a papot a nappaliba, az atlétatrikós férj némán követte őket, oldalát vakarva, mint unott kamasz, és figyelte,
ahogy az asszonyka a függöny mögé állt, és eljátssza nekik azt a csütörtöki délutánt, mikor hazajött a munkából, és meglátta a testet a szövet mögött, rászólt, jöjjön elő, mire a függöny mögötti alak valóban megindult, látta kiformálódni a textil alatt az öregasszony alakját, ahogy lassan felé jött, erre ő kirohant, és bezárta a lakást, és csak a szomszédokkal mert visszajönni, mert a férje akkor a baleset miatt nem volt itthon, miféle baleset, vetette közbe az öreg pap, mire az asszonyka kizökkenve válaszolt, a férje sofőr, és a tél elején, az autójával hazafelé, és itt egy falu nevét mondta, megcsúszott, és egy fának csapódtak, egy ember meg is halt, elhallgatott, maga elé meredt,
mire az öreg pap elővette a szenteltvizet, majd körbesétált, és beszórta a szoba négy sarkát, alig fért el a bútorokkal zsúfolt térben, minden csupa lekerekített lakk és plüss volt, a sarokban trónoló tévé tetején esküvői képről bámult a pár rá, és a készülékkel szembeni drapp és bíbor ülőgarnitúrára, és az előtte fénylő ovális asztalkára, mely a kintről beszűrődő téli fényben porosnak tűnt,
majd kiment a folyosóra, és megismételte a műveletet,
közben a beépített szekrény egyik ajtaja kinyílt, a nyikorgásra mind megdermedtek, végül az öreg pap lépett oda, és bezárta, csak a huzat, magyarázta, ám megakadt mozdulatában, mert észrevette a kötelet, a kabátok félre voltak tolva, embernyi hely marad köztük, és a szekrény alján egy kötélcsomó hevert, fenyegetően, mint összetekeredett kígyó,
valahol, feljebb vagy lejjebb a házban valaki lehúzta a vécét, csak a huzat, erősítette meg az öreg pap, mire az asszonyka összeszedte magát, frissen dauerolt hajába túrt, majd a konyhába viharzott,
itt, mondta, itt volt legrosszabb, egy este, még mindig magányosan, sütött valami rossz kis rántottát magának, mikor az öregasszony megtámadta, mire az öreg pap felvonta szemöldökét, a kísértet, kérdezte, de az asszonyka már meg se hallotta, beállt a tűzhely mellé, még kezét is úgy tartotta, mint aki fakanalat és serpenyőt fog, és behunyta szemét, éreztem, suttogta, hogy valami hideg fonódik torkom köré, hátulról átkarol, és beburkol, és nem tudtam moccanni, aztán már szólni, sikoltani se, és csak fojtogatott, míg a,
és itt elakadt, mint aki nem emlékszik, majd lerogyott egy székre, úgy folytatta,
a többiről nem is beszélve, atyám, az éjszakákról, mikor felriadok, és érzem, hogy ott áll a szoba sarkában, a délutánokról, mikor hazajövök, és mozgást látok a szemem sarkából, egy fekete folt, de tudom, hogy ő az, vagy a köhögéséről, ami mindig a másik szobából jön, és olyan, mintha a szomszédok köhögnének, de tudom, ő az, ott vár, és jelzi, itt vagyok, még itt vagyok, enyém a lakás, de ha benyitok, a szoba üres, és a hideg,
ez egy távfűtéses lakás, mutatott körbe kis, párnás kezével, de érzi maga is, milyen hűvös van,
hűvös van és bűz, csattant fel, csatornaszag, ami csak nálunk van, egyik szomszéd se érzi, ezt a rothadó, öregszagot, az öreg, mocskos, pusztuló testének van ilyen a szaga, kiáltott fel,
mire az öreg pap odasietett mellé, és csitítóan szólt, képzelődik, mondta neki, mindenre van biztosan racionális magyarázat, ezek a babonák, ezek nem méltóak magához,
az asszonyka felnézett rá, reménykedve, könnytől csillogó szemel, bólintott,
mert maga, folytatta az öreg pap, egy okos, felvilágosult nő, aki képes volt eljönni a falujából, a városba jött, ahol nincsenek kísértetek, ugye, kérdezte az öreg pap, mintha egy gyerekhez beszélne, de az asszonyka ekkor megrázta fejét, úgy tűnt, mély álomból ébredt, és már patakzottak könnyei, lassan leoldotta nyakáról a selyemkendőt, az sziszegve hull a földre, és feltárta a kék és zöld foltokat a vastag, kissé tokás nyakán,
akkor ez mi, ha nem az ő keze nyoma, akkor ez mi, képzelődés, kérdezte immár bosszúsan, és az öreg pap nem felelt, nem tudott mit mondani,
kilépett inkább az előszobába, zavartan leakasztotta kabátját a fogasról, vette kalapját, az asszonyka csak nézte, ahogy öltözik, a férj időközben már eltűnt valamelyik szobában,
nem lehet, jött halkan a konyhából, ezzel nem lehet mit kezdeni, ugye, kérdezte az asszonyka tőle,
az öreg pap hezitált, felöltözve állt az ajtóban, keze a kilincsen, majd sóhajtott, megrázta fejét,
nem, mondta ki az ítéletet, sajnos ezzel nem tudok mit kezdeni, azzal kilépett az ajtón.
Odakint, a hideg lépcsőházban vénasszony kapaszkodik a korlátba, lába az utolsó lépcsőn, nézi a lakásból kilépő öreg papot konok, bizalmatlan tekintettel, az megnyomja a lift hívógombját, a szerkezet nagyot rándul, megindul lentről, az előtérben pörköltszag, egy lakásból magyarnóta szűrődik ki, fátyolosan rezegteti hangját Hantos Károly. A tanácstól, kérdezi az öregasszony, mire a pap megrázza fejét, nem mondja, régebbi testület küldött, mosolyog. A vénasszony legyint, mindegy, ez a lakás el van átkozva. Miért is, kérdi az öreg pap, mire a vénasszony végre fellép az utolsó lépcsőn, a téli nap hátulról világítja meg a lépcsőház keskeny ablakán át, feje köré glóriát von, ahogy elkárogja: előbb a férfi, aztán az asszonyka. Bólogat, elegáns, fekte retiküljéből zsebkendőt vesz elő, megtörli száját, az ura meghalt egy balesetben, és szegénykém, nagyon jó kis asszonyka volt, nem tudta magát túltenni rajta. Elmaradt a munkából, táppénzre ment, és csak ült abban a lakásban naphosszat. Aztán a szekrényben akasztotta fel magát, úgy találták meg a szagról, két hét múlva.
Megjött a lift, nagyot rándulva, zökkenve megáll, az öreg pap beleremeg a kérlelhetetlenségébe, meg a gondolatba, hogy ki tudja, milyen mélyről érkezik. Szép hímzés, mutat az öregasszony zsebkendőjére. Az uramé volt, mosolyog az öregasszony elérzékenyülve, a bányász díszegyenruhájához adták. Ennyi maradt belőle, bólogat, hozzáteszi, ennyi marad belőlünk.
vége