Kínlódom az új Krasznahorkaival, egyszerűen nem értem, erre miért volt szükség, erre a Tar Sándort és Háy Jánost rosszul idéző, a vidéki embertípusokat megrajzolni kívánó, de igazából nagyon kínos és a mélyrétegben nagyon egyforma monológhalmazra, amire egy régi szleng illik leginkább: műmájer. És nem értem a kritikákat sem, melyek szemérmesen félrenéznek - lehet, én vagyok már túl öreg (mondom ezeket úgy, hogy a Sátántangó ott van az első ötben nálam). Mindez onnan jön, hogy a lenti hosszabb, több részes történet is egy hazatérésről szól. A blogon lévő írások jelentős része arról szól, ezen nincs mit szépíteni, mert az ember nehezen dolgozza fel, hogy egyszercsak évekig, évtizedekig máshol él. A kísértettörténet túl egyszerű lett volna, ezért az alternatív, steampunk környezet. Benne van, a háttérben ott lapul egy gyerekkoromban látott - akkor - nagyon ijesztő sorozat, A messziről jött ember egy jelenete is. Három vagy négy részt tervezek, meglátjuk majd a történetív kifutását. 

A küldött

0. Prológus

A helyet, amit végül elhagyni kényszerültek, az emberek Tavasnak hívták. Senki nem értette a név eredetét, mert voltaképp egy ligetes tisztás volt, már bent az erdőben, de még nem az igazi erdő. Mindenesetre elég messze terült el a falu utolsó házától, hogy érdekes legyen oda kimenni piknikezni, szalonnát sütni, kollektívát ünnepelni vagy megemlékezést tartani. Valamikor a Háború vége után vették fel ezt a szokást az emberek, mikor már volt élelem bőven, és kimenni a Tavasba egyet jelentett azzal, hogy elszakadnak a mindennapok szürke és unalmas világától, valami nagyvilágit csinálnak, valami különlegeset. Ezekben a kezdeti időkben, az első lelkesedés lendületével építették meg hétvégi munkával a Pavilont, egy deszkából ácsolt esőbeállót, asztalokkal, padokkal és ugyancsak deszka padozattal. Körötte három szalonnasütő kapott helyet, betonból kiöntve, a belsejüket teherautók felnijei alkották. Vastag, földbe ásott tőkéken körbe lehetett ülni őket, egyik még egy vas állvánnyal is bírt, a gulyásokhoz. Hátrébb, az erdő felé egy házikót ácsoltak, ami inkább bódé volt, egyetlen ablakkal, itt tartották a kondérokat, evőeszközöket, nagy mérőkanalakat meg a nyársakat. A helyiségben örökké égett zsírszag honolt, és sokan úgy érezték, amikor beléptek, hogy valaki – akár a füst – épp akkor oszlott el a levegőben, a sötét sarkokban. De ez az érzés nem kapcsolódott ahhoz a másik félelemhez, ami miatt az emberek feladták a Tavast. Az a másik rettegés az erdőből jött, és csak lassan vert gyökeret a szívekben. Az első időkben, azokban a korai májusokban és azokon a forró nyarakon az emberek csapatostul lepték el hétvégenként a Tavast. Jöttek a családok, brigádok, rokonok és barátok, hangoskodva, megrakott elemózsiás kosarakkal és teli üvegekkel, és egyszerűen élővé varázsolták a helyet. Mind tudták, hogy a Tavas ott lesz akkor is, miután eloltják a tüzet, miután a közeli patak vizében elmossák a kondérokat, összeszedik a papírszalvétákat és az üres flaskákat, hogy ott fog várakozni a sötétben, az éjben, de a napvilágnál nem törődtek vele. Jókedvű, derűs idők voltak azok, a férfiak hangoskodtak, örültek, hogy élnek, a nők folyton fecserésztek és nevetgéltek, és nagyon csinosak és kedvesek voltak. Mindenki elégedettnek tűnt, hogy itt lehetnek, együtt, hogy süt rájuk a nap, és van étel, és nem annyira rossz a bor. Ám a szívük mélyén mind nyugtalanok voltak. Nem merték bevallani, de néhány óra múlva kényelmetlenül érezték magukat. Amikor pedig sötétedni kezdett, előbb a nők kezdtek el fészkelődni, majd a férfiak csöndesedtek el, és csak bámultak a tűzbe, szótlanul, végül a társaság, ahogy megérkezett, ugyanolyam hirtelenséggel, de már jóval komorabban, szedte a sátorfáját. Ugyanaz történt, ha az iskolából kihozták a gyerekeket. Eleinte vidáman rajcsúroztak, kiabáltak, kergették egymást, míg a nevelők a fák árnyákba húzódva cigarettáztak, de aztán hirtelen mindannyiójukon levertség és fáradtság lett úrrá. A tanárok a nap erejének tulajdonították a változást. Ha valami megemlékezésre került sor a Pavilonban, például a Győzelem napját ünnepelték, a szónokok, versmondók minduntalan belezavarodtak a szövegbe, hogy végül kukán, vörösen és dacosan, a súgó tanár szavára nem figyelve bámulják a deszkapadlót. Bizonyára nem emiatt volt, de az iskolai foglakozások, a szakkörök, az ünnepek, a játékos délutánok lassan elmaradtak a Tavasból. Ezután a párocskák tűntek el, akik motorral vagy kerékpárral jöttek ki, gyors csókot váltani, a pavilon deszkáinak dőlve ölelkezni, vagy tiltott cigarettán osztozni, miközben a zuhogó esőt bámulják a házacska koszos ablakán át. Végül a családok, baráti társaságok és munkahelyi kollektívák adták fel. Divatba jött a grillezés, és sokan a kert végében építettek grillkemencét, ott egyszerűbb volt sütögetni, nem volt annyira macerás, mint kivándorolni a Tavasba. Az idő is másképp telt már akkor, mert a televízió, és a munka felzabálta a szabadidőt, sokan egyszerűen már nem értek rá, hogy órákra elmenjenek egy ilyen félreeső helyre. Mások megöregedtek, megváltoztak vagy egyszerűen csak meghaltak, és közben a gyerekeiknek elfeledték átadni azt, hogy néha el kell menni a barátokkal szalonnát sütni egy olyan helyre, mint a Tavas. A hely lassú romlása és pusztulása évekbe telt, és igazán senki nem beszélt róla, senki nem hozta fel, hogy mi történik, de mégis, mindenki tudta, hogy a Tavas ott van, odakinn, az erdő szélén, és szép lassan szétrohad. Egy éjjel valaki kifosztotta a bódét, a fémeszközök nagy részét elvitte, hogy aztán eladja egy távoli város használtcikk piacán. Amikor a Pavilon teteje beroskadt, egy teherautó jött ki valamelyik délután, és két férfi gyorsan lebontotta az egész tetőzetet, a fát felpakolták a platóra, majd némán elhajtottak. Az asztalokat és a padokat már korábban felhasogatták olyanok, akik lusták voltak fát gyűjteni az erdőben. A gyom tavasszal felverte a korábban szépen nyírt teret, és egész nyáron nem jött senki, hogy tegyen ez ellen. A forrás, ami az erdő szélén, egy a meredeken emelkedő hegyoldalban fakadt, eliszaposodott, mivel elmaradtak azok, akik addig időről időre kitisztították. Egy nagy varangyos béka vert tanyát a belsejében, hajnaltájt messzire hangzott kuruttyulása. Végül a csipke és kökény mind beljebb merészkedve bevégezte a pusztítást, és eltüntette a Tavast, egyedül a mellette kanyargó földutat hagyva meg, ahol az erdész autója járt. Csak ekkor, amikor az emberek végképp feladták a helyet, ekkor kezdtek el arról beszélni, hogy miket láttak odakinn. Akkor, amikor már nem jártak ki, amikor már nem volt esélye annak, hogy bárki vagy bármi is igazolja szavaikat. Suttogtak az öregasszonyról, aki feltűnt a fák közt, míg a kondért mosták, és csak bámulta őket szótlanul, majd hirtelen köddé vált. Beszéltek a zavartan viselkedő állatokról, például a rókáról, mely nem tűnt veszettnek, és csak állt egy fatörzs mellett, és bámult az erdő sötétjébe. Oda lehetett menni hozzá, végigsimítani a hátán, meg se moccant. Mások a hangokról beszéltek, a sóhajtásról és nyögésről, melyet alkonyatkor adott ki magából az erdő, mikor ők épp az utolsó morzsát verték le ruhájukról, vagy az utolsó cigaretta hamuját ütötték bele a parázsló tűzbe. De a legtöbben arról a kényelmetlen érzésről számoltak be, ami rendszertelenül, bármelyik napszakban megrohanta őket. A tekintetről, melyet a tarkójukon, a nyakszirtjükön éreztek. Biztosak voltak benne, hogy a fák közül jött. Olyan volt, mint egy tapogató ujj, egy durva, fekete körmökben végződő öreg kéz simítása. Ott volt velük, még akkor is, amikor hazaértek, és elrontotta az egész napjukat. Másnap reggelre tovatűnt, nem maradt más utána, csak a kelletlen rosszérzés, hogy talán sokat ittak vagy ettek, de szívük mélyén tudták, nem erről van szó. Hanem arról, hogy valaki figyelte őket, az embereket, egész végig, míg a Tavasban voltak.

1. nap

A menetrendszerinti Zeppelin négykor kötött ki a városban, ott bérelt egy gőzautót, és amíg felfűtötték a kazánt, a közeli kávézóból felhívta a jegyzőt. A férfi valamiért nem szívesen hajlott rá, hogy a házban találkozzon vele.

– Nagyon sűrű a mai programom – szabadkozott homlokráncolva, nem is nézve a kamerába, de aztán sóhajtva beadta a derekát. K. kikapcsolta a képernyőt, majd kilépett a fülkéből. Amerikai stílusú kávét ivott, rövid és erős feketét, mely jó kedvre derítette, mikor kilépett a Fő utcára. Öt éve nem volt a városban, és miután anyjával összeveszett, megfogadta, többet nem is jön vissza. – Most mégis itt vagyok – motyogta maga elé. Az autókölcsönző alkalmazottja egy padon talált rá, ahogy az arcát a kora nyári fénybe tartja. A recepciós leírása alapján megnyerő, vonzó, fiatal férfit keresett, elegáns, szürke öltönyben, minden csomag vagy táska nélkül. K. átvette tőle a kulcsot, aranyhegyű töltőtolla, mellyel aláírta a bérleti szerződését, bántóan csillogott a fényben. Dombornyomott névjegykártyájára firkantotta  a címet, hogy hol fog tartózkodni az elkövetkező napokban az autóval, a másik megilletődötten vette le tőle. – Erre tessék – mutatta az utat, K. pedig követte őt a parkolóba. A gép halkan, jóindulatúan duruzsolt és remegett. – Hármasban néha rángat, ilyenkor váltson fel vagy le – tanácsolta az alkalmazott, miközben még egyszer ellenőrizte a tűzteret. A lángok rőt fénye ördögivé varázsolta mosolyát: – Nem mai darab ez, uram.

Ahogy elhagyta a város poros de sima főútját, és rákanyarodott a hegyekbe vezető szerpentinre, megértette, mire célzott a férfi. A gőzautó köhögött és morgott, és mint egy nagy, dacos állat, ellenállt minden ösztökének. Saját, unalmas tempójában mászott fel a gerincre, majd szinte fékezhetetlenül bukott alá a túloldalon. K. pattanásig húzta a fékezőkart, de még így is, egy kanyarban majdnem kisodródott, egyszer pedig egy szembejövő motorost késztetett dühös kiabálásra a kilengő autótömeg.

A jegyző a falu szélső házánál várta, idegesen cigarettázott, és a csikket a talpán nyomta el, mielőtt beszállt. – Nem szoktam magam végezni ezt, de tekintettel a körülményekre…– morogta miközben az ülésen fészkelődött. – Nagyon értékelem a fáradozását – bólintott kimérten K.. – Abban, ott…? – sandított a jegyző kopott fekete táskájára, mely egy idős, vidéki orvosokat idéző darab volt.

– Nem. A házban hagytam, ahogy kérte – sóhajtott a férfi. Kövérkés, ötvenes alak volt, kopott barna öltönyéhez nevetségesen ómódi, kerek karimájú kalapot hordott. Halkan szitkozódott, mikor rátérek a göröngyös, kátyús erdei útra, aztán hirtelen elhallgatott, majd kimutatott oldalt: – Itt volt a Tavas, emlékszik? Gyerekkoromban gyakran jártunk ide.

K. oda se nézve megrázta a fejét: – Sajnos anyám, még kiskoromban elküldött a papokhoz, a F.-i internátusba – magyarázta. – Alig van emlékem erről a helyről.

– Nem sokat veszített – vont vállat a másik lemondóan. – Ez a vidék már nem ugyanaz, mint régen. A változás elért minket is. Mindenki rohan, ideges, feszült. De maga bizonyára jobban megérti ezt, hisz a székesfővárosban él, és…hol is dolgozik?

– A Spender és Társainál. Fűszer és gyarmatáru – bólogatott K..

– Minden reggel az teájukat iszom – csillant fel a jegyző szeme. – Komolyan, a legfinomabb tea.

– Köszönjük – K. lefékezte az autót, mert megérkeztek az erdészházhoz. Ahogy kiszálltak, megcsapta őket a hűvös, mert itt már bent voltak a fák közt, jó mélyen az erdőben. A ház olyan volt, mint egy riadt, fölre kushadó állat. Alacsony, zsindelyes építmény, fehérre meszelt falakkal, apró ablakokkal. Hátához egy fáscsűr és istálló tapadt. Oldalt gazos kiskert, melyre alig sütött be a nap. A jegyző a bejárathoz sietett, majd zsebéből kulcscsomót kotort elő. – Meddig szándékozik maradni? – kérdezte a zárral babrálva.

– Amíg nyélbe nem ütjük az üzletet a vevővel – válaszolt K..

– Ja, igen – a jegyző felegyenesedett, megfordult. – A vevő, akit említettem, visszalépett. Kijött megnézni másodszor is, szétnézett…– körbe mutatott. A ház egy kisebb dombon állt, fák vették körül, a bokrokat K. anyja elszánt szívóssággal kiirtotta, ezért a törzsek katonás rendje mögött a szomszéd hegyoldalara, és lentebb, a völgyben egy bozótos ligetre lehetett látni. K. rájött, azt a helyet nevezte a jegyző imént Tavasnak.

–...és elment tőle a kedve. Ne kérdezze miért. – Felemelte ujját, és elmosolyodott: – De! Van ez másik érdeklődő. A faluból. Özvegyasszony, akinek a férje…

– Hozza fel őt holnap – kérte őt szelíden K.. Ekkor végre kinyílt a zár, a jegyző félreállt, és K. beléphetett a házba, amiben oly régóta nem járt. Por és fehér lepedők borítottak mindent. Az előszoba bútorait, hátrébb a nagy étkezőasztalt, a székeket, a kanapét, az ablak alatti olvasósarkot. Az anyja hálószobáját, a korábbi hitvesi szobát zárva találata.

– A kulcsok nálam vannak. Ha esetleg… – zörgette meg a csomót mögötte a jegyző. – Nem fontos – vallotta be inkább magának K..

– Egy falubeli öregasszonnyal mindent összepakoltattam, ő takarta le a dolgokat. Nem tudom, miért zárta be azt a szobát – magyarázkodott a másik.

K. nem válaszolt, benyitott egy másik ajtón, mire fájdalmasan gyengéd érzések rohanták meg. Ez a gyerekkori szobája volt, ahol olyan kevés időt tölthetett a száműzetése miatt. Az anyja lomtárnak használta, ócska bútorok, szőnyegek, könyvkupacok és újsághalmok sorakoztak a kis ágyán, az íróasztalán és a padlón. Visszasietett a nappaliba, melynek sarkában volt a konyha, és vizet engedett a csapból. A sugár eleinte köhögve és sárgán tört elő, majd mikor tiszta lett, K. megivott két pohárnyit, közben a mosogató feletti ablakon át az erdő fáit nézte.

– Ha bármire szüksége van…– kezdte a jegyző.

– Anyám érdekelne még – kérte őt K..

– A polcra raktam.

K. megfordult, és kimért léptekkel a fali polchoz sétált, melyen a porcelánfigurák, a Kossek-összes és az apjáról készült fényképek közt megtalálta a fémhengert. – Kisebb, mint gondoltam – mondta. A jegyző nem szólt semmit, csak a torkát köszörülte, és kihúzta az asztal melletti egyik széket. – Esetleg elkezdhetnénk a papírmunkát. A királyi öröklési törvény elég sok tennivalót ró ránk…

– Nem halaszthatnánk ezt holnapra, mikor felhozza azt az özvegyet? – kérte őt K. azon a hangján, amivel a beosztottjaitól szokott kérni. A jegyző eltűnődött, majd visszatolta széket: – Rendben – sóhajtotta hallatóan megkönnyebbülten. – Addig előkészítek mindent – az asztalra tette a kulcscsomót, majd fogta a táskáját, és kifelé hátrált, közben a lakás sötét sarkiba kémlelt. – Magára is hagynám önt.

– Köszönöm – válaszolt K., még mindig az urnát nézve. – Van itt monitor?  – kérdezte még, amire a jegyző már az ajtóból válaszolt: – Igen, az előfizetést nem mondtam le, természetesen majd érvényesíteném a díjazásomnál. Az anyja hálószobájában találja.

A fiatalember utána sietett, és a ház ajtajából figyelte, ahogy nekivág az ösvénynek. – Ne vigyem vissza? – kérdezte már kiáltva, de a jegyző csak a kezét rázta, és fürgén szedve lábait, gyorsan eltűnt a fák közt.

K. visszalépett az üres házba, és amikor becsukat az ajtót, konstatálta, hogy a szemközti hegy mögött eltűnőben van a nap. Alkonyodott, ő pedig nekilátott a keresésnek.

folyt. köv.

A tavalyi  Halloween-történet az egyik kedvencem, de persze ez az egész nem arról szól, hogy az egyes írások egymással versengenének. Ez a mostani inkább egy külső hiedelem integrálhatatlanságáról mesél, illetve arról, ahogy tradíciók ütköznek egymással, és közben egymás kioltják. Mindettől függetlenül én nagyon szeretem ezt az egész ceremóniát, mely az utóbbi évekbe átszűrődött Magyarországra, szerényen, de adaptáltuk családilag, bizonyíték a fenti kép.

Várakozás

– Nem, a jövő héten eladjuk az egész csomagot, és bevisszük az igazgatótanács elé a tervet, hogy nyissunk-e egy új alapot, mondjuk egy ázsiai portfólió válogatást – mondta a válla és a nyaka közt tartott telefonban, majd bólintott: – Úgy legyen, szerbusz. – Azzal lehajolt, az asztalra engedte a készüléket, és állával a piros ikonra bökött.

Kezei közben dolgoztak, épp a szemet vágta ki a tökön, óvatosan ügyködve, jó gonoszra alakítva a rést. Az öregasszony, a nagyanyja az asztal túlsó végéről figyelte. Kis sámlin ült, ősz feje egy vonalban volt az asztal lapjával. Előtte egy tál, abba törte a diót, a héjat a surcába szórta.

– Annak idején a kelták úgy tartották, ilyenkor, ezen az éjszakán a legvékonyabb a fal az élők és a holtak birodalma közt – magyarázta emelt hangon a férfi az öregasszonynak, mert az már egy kicsit rosszul hallott. – Az éjszakában gonosz lelkek kóborolnak, és a tököt egy gyertyával ki kell rakni az ajtó elé, hogy elijesszük őket.

Nagyanyja bólogatott, majd újabb diót vett elő a szakajtóból, és a padlóra rakta, aztán egy egészen kicsi kalapáccsal megtörte.

– Mit mondtál, kinek csinálod? – kérdezte hirtelen a férfitól.

– Kinek? – nézett rá értetlenül az, majd észbe kapott: – Olgának. Mindjárt megérkeznek. Kimentek Ausztriába vásárolni. Parndorfba. Téli cuccok kellenek Olgának.

– Ausztriába? – csodálkozott az öregasszony a diót pucolva. A háta mögött, a tévében valami vetélkedő ment, a férfi tekintete akaratlanul is oda-odatévedt, amikor ránézett. Végzett a szemekkel, levette a tök felső, levágott részét.

– Igen, van ott egy nagy bevásárlóközpont, ahol minden elég olcsó. Márkás, divatos cuccok – magyarázta türelmesen. Belerakta a mécsest a tök belsejébe, majd az öngyújtójával meggyújtotta. A láng megsütötte a bőrt a kézfején, szisszenve kikapta kezét, de a mécses kanóca ennyitől is meggyulladt. Felállt a székről, hátralépett. – Elég faszántos lett – morogta maga elé, majd a nagyanyjára nézett, aki hátulról bámulta a művét. Megfordította a tököt: – Na, milyen? Még a fogakat ki kell vágnom.

Az öregasszony kérdőn pillantott rá: – Minek ez? – mondta is, mire a férfi megrázta fejét, legyintett: – Majd elmagyarázom – azzal felvette öltönykabátját, összesöpörte a kivájt tökbelet, rá egy újságpapírra, zsebre vágta az öngyújtót és a cigijét, és kiment a nagyanyja házából. A kidőlt-bedőlt kerítés melletti kukába dobta a szemetet, kinyitott a kaput, és megállt a keskeny kis hídon, a kocsibehajtón, ott gyújtott rá a csillagok és egy utcai lámpa fényénél. Tőle jobbra, az út mellett ott állt a terepjáró, melyet az előléptetése részeként kapott. Csillogott és villogott az idegen környezetben a gazos árokparton. A falu kutyái egymásnak válaszolgattak, és valahonnan keserű, műanyagégetésből származó füstöt hozott a szél. Megtapogatta a kapuoszlop tetejét, sík volt: – Ez jó lesz – motyogta, mikor megcsörrent a mobilja.

– Szia – mondta a telefonba. – Hol jártok? Készítek egy kis meglepetést Olgának.

– Épp ráhajtottunk a faluba vezető útra – sóhajtott a nő.

– Nagyon kifáradtatok? – kérdezte a férfi

– Gondolhatod, bejártuk az összes üzletet.

– Vettünk csokit neked – hallotta távolabbról a lánya hangját, mire a férfi akaratlanul is elmosolyodott.

– Igen, azt is vettünk, meg egy vagyon elköltöttünk mindenféle másra, ugye, kisasszony? – mondta a felesége a „nem vagyok egészen vidám, de elégedett vagyok mégis” hangján.

Közben a férfi kiment a betonozott útra, és talpával csiszolta a felszínét: – Hajts óvatosan, szerintem fagyás van – kérte a nőt.

– Ne is mondd, egy csomó balesetet láttunk – válaszolt a nő.

– Még egy lángoló autót is – bizonygatta a lánya lelkesen.

– Jézusom – nyögte a férfi. – De ugye nem volt benne senki?

– Nem tudom, már oltották a tűzoltók – válaszolta a nő. – Akkor mindjárt érkezünk, pá.

A férfi elköszönt, és kinyomta a telefont. Még csak félig szítta a cigarettát, de eltaposta sarkával a csillogó úton, majd visszament a házba.

– Mit mondtál, minek lesz ez a tök? – kérdezte tőle nagyanyja nyugtalanul, amikor nekilátott a rémpofa fogainak.

– Elijeszteni a kísérteteket – motyogta a férfi, majd észbe kapott, és megismételte hangosabban. – Október harmincegyedike van, Halloween.

– Aham – bólogatott az öregasszony, majd felállt, görnyedve egy kis lapátot vett elő a szekrény mellől, belesöpörte a dió héját: – A nagyapám mindig kint aludt az állatokkal az istállóba – mesélte közben. – Nagyon szent ember volt, egész éjjel, míg el nem nyomta az álom, imádkozott, égett mellette a petró. De halottak napján, vagy előtte, már nem emlékszem, mindig eloltotta a fényt. Az mondta, hogy odavonzza hozzá a lelkeket. Hogy a halottakkal álmodik reggelig, ha nem oltja el. Olyankor sokszor be is jött aludni a házba, mert félt odakint. Aztán megint kiment, decemberben is, a legcudarabb hidegben is, nem érdekelte, mert az állatok melegítették az istállót, belehelték.

A férfi hallgatta, miközben óvatosan háromszögelte a tűhegyes fogakat. Végül, mikor csend lett, felpillantott, és figyelte, ahogy az öregasszony a masinába szórja a dióhéjat. Harsogva felcsapott a tűz. – Hát akkor ő pont más véleményen volt, mint az amerikaiak – bólogatott mosolyogva, majd hozzáfűzte, a töklámpásra mutatva: – Ezt az amerikaiak találták ki.

– Én nem tudom, ki találta ki, de a régi öregek sok mindent tudtak, sok mindentől féltek, annak biztos volt valami oka – bizonygatta a nagyanyja csöndesen, majd visszaült a sámlira.

– Ugyan már mama, nem kell mindig a nagy öregekre hivatkozni…– motyogta a férfi, de már az öregasszony mögé nézett, a tévére, ahol egy autó lángolt a híradóban.

– Erről beszélt Anna – jegyezte meg döbbenten, fel is állt, úgy bámulta, ahogy a tűzoltók az utolsó lángnyelvet is eloltják. – Ezt látták útközben. – A füstben és a mozgó alakok közt nem látszott, ül-e valaki a kocsiban. – Olyasmi autó lehetett, mint a miénk – jegyezte meg inkább magának a férfi, de az öregasszony elhallotta, megfordult, és ő is nézte a képeket, míg vissza nem váltottak a stúdió megnyugtató belsejére, mikor is keresztet vetett.

– Nem szabad ingerelni a holtakat – jegyezte még meg, de erre már az unkája nem válaszolt, kiszúrta az utolsó fogat a száj körívéből, majd az egész fejet fölemelte, megforgatta. A mécses még mindig égett benne. Nagyon rémisztő volt.

– Mindjárt jövök – mondta a nagyanyjának, majd kiment a meleg szoba-konyhából, és a kapuoszlop tetejére rakta a tököt. Idegenül sárga, ragyogó és meleg jelenségnek tűnt az éjszakában. Távolabb lépett, úgy csodálta művét. Egy autó közeledett, majd hajtott el a ház előtt. Az ő autójuk.

A férfi kisietett az útra, és nézte a távolodó lámpákat, erőtlenül kiáltott is: – Hé!

A kocsi fékezés nélkül távolodott, egyre kisebb és kisebb lett az utcai lámpák gyér fényében, mire a férfi elővette a mobilját, és tárcsázta a feleségét. – Hova menetetek? – kérdezte, mikor a nő felvette.

– Tessék? – kérdezte az asszony türelmetlenül.

– Túlmentetek – mondta a férfi. – Elhajtottatok a nagyi háza előtt.

– Dehát még nem is járunk ott – ellenkezett a nő.

– Álljatok meg, és gyertek vissza – kérte őt a férfi, de ekkor a vonal megszakadt. A férfi értetlenül bámulta a telefon kijelzőjét. Valami közeledett ismét, abból az irányból, ahol az autójuk eltűnt. Két erős fényszóró, hidegkék fényűek, mint az övék. A jármű lefékezett a férfitól jó húsz méterre. Hirtelen csönd lett, elhallgattak a kutyák, semmi nem mozdult az éjszakba, csak a kocsi ajtaja nyílt ki, előbb a vezetőoldali majd a hátsó. A felesége és a lánya szálltak ki az autóból, megfogták egymás kezét, léptek párat a dermedten álló férfi felé, majd megtorpantak az út közepén, a jármű fényszóróinak sugarában.

– Mi van? Miért nem jöttök ide? – bukott ki a férfiból a kérdés. – Miért nem jöttök közelebb?

Azok ketten nem moccantak, csak álltak ott, mire a férfi megindult feléjük, de túl nagy lendülettel, mert megcsúszott a jeges úton, és a lába kiszaladt alóla, aztán már a földön feküdt, a hátán, és a csillagos eget bámulta. Nagyon békésnek tűnt odafenn minden. Mikorra feltápászkodott, az autó és a felesége és a lánya eltűntek az útról.

– Ez lehetetlen – motyogta maga elé. Elővette a mobilját, és ismét hívta a feleségét, de nem vették fel a túloldalon. Fájó, sajgó vállát tapogatva visszabicegett a kapuhoz, majd be a házba, és lerogyott a székre, az aszal mellé. Az asztalon ott volt a kés, és a kivájt háromszögek.

– Vedd be azt a tököt – kérte a nagyanyja csöndesen. A férfi csak most vette észre, hogy az utcára néző ablak mellett áll, onnan bámul kifelé, egyik eres, inas, kezével félrehúzva a függönyt. – Oltsd el a mécsest.

– Hagyjon már a babonaságaival, mama – sóhajtotta a férfi fáradtan.

– Ezzel nem kapod vissza őket – mondta az öregasszony, mire a férfi felpattant, és rámeredt.

– Miről beszél maga?

– A lányodról és a feleségedről. Hisz most van egy éve…– a nagyanyja elharapta a mondat végét, majd tenyerébe rejtette arcát, és csak csóválta fejét, ujjai közül szűrődött ki valami motyogás. A férfi odalépett hozzá, és erővel elvonta kezeit, hogy hallja, mit mond.

– Jaj, Istenem – csak ennyi volt.

– Miről beszél maga, mama? – kérdezte dühösen és zavartan a férfi, mire az öregasszony rámutatott: – Rólad, nézd csak meg mi lett belőled, nézd csak meg, hova jutottál.

A férfi akaratlanul is engedelmeskedett, majd döbbenten, elhűlve hátralépett, el a nagyanyjától, mintha az fertőző lenne. Egy kinyúlt, koszos melegítő volt rajta az öltöny helyett, a felső része fűrészporos, mert igen, ötlött eszébe, egész nap fát vágott a falu végi fatelepen, ott dolgozik, mióta is, mióta kilépett a cégtől egy éve, egy éve, mert akkor.

– Nem – mondta, és megrázta fejét, az asztalról felkapta a mobiltelefont – ami már egyáltalán nem az a csúcskészülék volt, amit korábban vállalati juttatásként használt –, és kirohant az udvarra, majd az utcára.

Az autó, a terepjáró eltűnt. Egy rozzant bicikli – nagyapja egykori tulajdona – volt a kerítésnek támasztva. Pont jó volt, elegendő, elmenni vele fatelepre, aztán este a kocsmába.

– Egy éve – motyogta a férfi elhűlve és az, amit eddig elzárt magában, hirtelen ráomlott. Nem tudott mást tenni, csak engedelmeskedni ennek a rengeteg fájdalomnak, összegörnyedt, majd térdre esett, és ismét felhívta a felségét az ócska kis telefonon. – Istenem, kérlek, segíts – suttogta a készülékbe, míg a kapcsolásra várt.

– A hívott szám nem kapcsolható – mondta neki egy könyörtelen hang. A telefon kicsúszott ujjai közül, koppant a betonon, mire ő felpattant, és a töklámpáshoz ugrott, majd egyetlen dühös ökölcsapással leütötte, be az árokba. Aztán nekitámaszkodott a kapunak, és csak zihált, talán sírt, míg meg nem hallotta, hogy az autó lefékez mögötte, és azok ketten kiszállnak belőle.

A várakozás véget ért. Hazaértek.

vége

A "szellem" címkéjű sorozat novelláiban nem kísértetekről írnék, hanem a teremtő értelemről, melynek léte vagy hiánya néha sokkal rémisztőbb a túlvilági teremtényeknél. Észak és ez a fajta értelem együtt monomániás témáim, és a Várostól elrugaszkodva ez most akár egy újabb ciklust eredményezhet. 

Az ősz utolsó napja

Míg fölfelé autóztak a hegyek közt a vendégházhoz, a nő megkérdezte a férfit, hogy szerinte hány darab almamagot kell megenni ahhoz, hogy a bennük lévő cián halált okozzon, mire a férfi csak a vállát vonogatta, közben a rádiót babrálta. Itt, a határ mentén már sok szlovák nyelvű adó is bejött, érzelmes, a kései kilencvenes éveket idéző popszámokat harsogtak, és erről a férfiban felötlött egy gondolat, hogy a házasságuk olyan, mint a válogatáskazetták, melyeket annak idején a nőnek készített, kamaszkorukban, amikor még igazán szerelmes volt. Időről időre a padláson vagy a garázsban a kezébe akadt egy ilyen kazetta, és ilyenkor izgatottan keresett egy olyan készüléket a lomok közt, melyeken le lehetett játszani a szalagot. Amikor elindult a zene, az első pár szám még megdobogtatta a szívét, és torkában gombóccal érezte, előjön naiv és meghatóan őszinte fiatalságának minden szépsége a hangok mögül, de aztán hirtelen unalmas lett a dal, beletekert a számba, ugyanígy tett a következővel, az ötödik darabnál pedig már a kezdő taktusoknál elege lett a dallamból, hogy aztán végül egy határozott mozdulattal kapcsolja ki a magnót, és üljön percekig értetlenül a készülék mellett.

A svéd tájakat időző rönkház, melyet hétvégére lefoglaltak, hogy egy kicsit kikapcsolódjanak, egy falu feletti meredek hegyoldal tetején volt, gyönyörű kilátással a környékre, a távolban, két hegy karéja mögött még a Tátra lomha, sötét foltja is látszott. Szűk földút vezetett fel a faluból a házig, a vadászruhás tulaj az ajtóban várta őket, a kéményből gomolygott a füst. A férfi megborzongott, ahogy kiszállt az autóból. Deres volt a gyep, pedig tizenegy is elmúlt már, benne jártak az októberben, csontjaiban érezte, hogy hideg és kegyetlen lesz hamarosan az időjárás.

A barátságos és komótos tulaj körbevezette őket: nappali, oda nem illő ikeás bútorokkal, konyhasarok, étkező, fürdő, vécé, az emelten pedig a hálószobák. Az erdő ilyenkor gyönyörű, mondta az idős férfi szélesen mosolyogva vastag bajsza alatt. Kutyája, egy öreg, kopott szőrű vizsla az ajtóból figyelte őket, vizes, szomorú és mindent megértő tekintettel. A csipke a hét elején fagyott, lehet szedni teának, a kökény is elég jó, gomba már nem igen akad, de ha gyűjtenek is, inkább hozzák be a faluba, mutassák meg neki, és itt mondta a házszámot. A férfi bólogatott, noha nem nagyon figyelt rá. A másik még elmagyarázta, hogy a három, a háztól induló ösvény merre vezet, mélyen belevésődve a környező erdőkbe. Aztán lefelé mutatott, hogy ott, lejjebb a völgyben van egy romos épület, néha falusi gyerek szoktak rajcsúrozni, ha gond van velük, hangosak, csak szóljanak neki, és egy cetlin átadta a nőnek a mobilszámát. A nő megköszönte, majd bezárta mögötte az ajtót, aztán beledőlt az egyik nyikorgó fotelbe, és csak nézett maga elé.

A férfi behordta a cuccokat a csomagtartóból, felvitte az emeltre, a nagyobb hálószobába, majd kipróbálta a két, összetolt ágy közül a bal szélsőt. Nem nyikorgott. Harminc centire eltolta a másiktól. Odalent a nő a konyhában csörömpölt, teát főzött, amikor a férfi megállt mögötte, mutatta, hogy van szárított bodzavirág, abból csinált teát. Nagyon jól felszerelt konyha volt, egy komplett ebédet össze lehetett volna benne rakni, de a férfinak eszébe jutott, hogy igazából alig hoztak valami élelmiszert. Begyújtott a nappaliban lévő kandallóban, majd a lángok előtt, a vaddisznóbőrön térdelve, kezében egy darab fával megbabonázva bámult a lobogásba. Lassan átmelegedett, akár egy küszöb előtt szorult bogár, ami végre bejut a biztonságot jelentő épületbe, és ettől visszatért belé az élet, úgy érezte, cselekednie kell, ki kell szakadnia ebből a mélabúból, mely napok, hetek, hónapok sőt, talán évek óta uralkodik már rajta. Amikor a nő hozta a teáját, felállt, és megkérdezte tőle, nincs-e kedve járni egyet a három ösvény egyikén. A nő hosszan nézett a szemébe, közben kortyolgatva a teát, kis, elégedett sóhajtásokkal, melyeket régebben a férfi imádott, most inkább már idegesítette. Aztán a nő azt mondta, menjen csak egyedül, majd délután elmennek ketten, most még befejezné a regényt, melyet olvas, már csak száz oldal van hátra, és egyszerűen képtelen várni vele. A férfi bólintott, felhörpintette a teát, majd felvette vastag, drága dzsekijét, és kilépett az ajtón.

Találomra indult el, a legszélső ösvényen, befelé és mind mélyebben a rengetegbe, aztán dacosan letért a csapásról, egy szűkebb, vadak által vájt nyomon haladt lefelé, míg el nem ért egy széles földúthoz, mely sziklás hegyaljba vezette őt, ahol egy rom állt a fák közt. Az épületcsonkot benőtte a gaz, és mielőtt közelebb mehetett volna hozzá, gyerekhangok ütötték meg fülét a közeli patakmederből.

Három fiú volt, köveket, nagy, súlyos, lapos köveket gyűjtöttek egy halomba a kiszáradt patak partján.  Mit csináltok ti itt, kérdezte tőlük élesen a férfi. Tíz év körüli srácok voltak, az egyik roma, mind a hárman koszlott, rongyos ruhát viseltek, arcuk beteges, sovány és riadt volt. Pár másodpercig szótlanul bámultak a férfira, majd egymásra néztek, végül az egyik kinyögte, hogy a lány ellen gyűjtik. A lányt akarják megdobálni vele. Milyen lányt, kérdezte a férfi, mire egymás szavába vágva kezdtek hadarni, hogy az épületben van, kikötözték a radiátorhoz, megharapta valami, és megváltozott, ők találtak rá az erdőben, már napok óta keresik a szülei, de jobb, ha nem találják meg, ha megharap valakit, akkor átadja a betegséget, és akkor az elterjed mindenhol, és ők ezt nem engedhetik, mert a lány nagyon beteg, valami kórt hordoz, nem normális, egyszerűen nincs ilyen ember. A férfi megfordult, és a romos épületre mutatott, ott van, kérdezte, mire az egyik fiú bólintott, mire a férfi azt mondta nekik fenyegető, felnőtt hangon, hogy maradjanak itt, ne menjenek sehova, majd elindult az épület felé.

Bányaüzem kiszolgáló helyisége lehetett, a mellette lévő sziklás emelkedő oldalát gépkarmok marták fel, és elszórva, halmokban kődarabok fehérlettek az erdőben. A férfi megállt az épület egykori ajtajának keretében, és hallgatódzott. Nyugtalanság szállta meg, érezte, hogy az adrenalin lábaiba áramlik, hogy tudjon szaladni, futni, ha kell, és a fülébe dobolni kezdett a vére. Aztán belépett a hűvös és félhomályos térbe, és elkurjantotta magát, hahó, vagy valami ilyesmi, mert a vége szégyenlős torokköszörülés lett. Nem jött válasz, mire megindult előre, és csak kétszer kellett ki és belépnie helyiségekbe, hogy rátaláljon a lányra.

Valóban a radiátorhoz kötözték hátrafeszített karjait, egy nem túl vastag zsineggel. A padlón ült, a mögötte lévő üres ablakkeretből szórt, sárgás fény öntötte le vézna alakját. Farmer, félcipő és egy túl nagy póló volt rajta, a póló válla barnállott a vértől, a harapás körvonala átderengett húsán és a szöveten. A lány mozdulatlanul nézte, ahogy a férfi megáll vele szemben, borzas haja szemébe, ezekbe a hatalmas, barna nyílásokba hullt, de nem tudta kisimítani hátrakötött kezeivel, igaz, úgy tűnt, nem is zavarja a dolog, nyugodtan ült a sarkain, kicsit előredöntve felsőtestét. Tizenkét éves lehetett, túl higgadt és túl komoly ahhoz képest, ami vele történt. A férfi megállt előtte, majd leguggolt, hogy szemük egy magasságba kerüljön. A lány feljebb emelte a fejét, így ez már megvalósult, majd olyan hangon szólalt meg, amitől a férfi hátratántorodott, meg kellett támaszkodnia a poros padlón.

– Üdvözöllek.

Mély, bársonyos, rezgő hangja volt, nem jöhetett ebből a csenevész testből, olyan hang, amit varázslók, démonok vagy nagyon sokat látott katonák adnak csak ki magukból. A férfi akaratlanul is kinyögte az első kérdést, amit ez a hang előcsalt belőle, ki az úristen vagy te, suttogta maga elé.

– Csak egy lány vagyok, idegen, nem látod? – jött a válasz, és a lány halványan el is mosolyodott, tekintetét végigfutatta a másikon. Miért kötöztek le, kérdezte most a férfi.

– Mert félnek tőlem – intett a lány az állával a patakpart felé. – Mert mindig félnek attól, ami nagyobb, erősebb náluk, amit nem érthetnek, amire még nem készültek fel. Az ilyesmi riadalmat kelt bennük.

Mi történt veled, mutatott a férfi a lány vállára. Ő oldalt nézett, le a sebre, majd bólintott: – Igen, itt kezdődik minden, idegen. Emlékszem, az erdőben voltam. Apám küldött, szedjek csipkét, most azt gyűjtünk. Az apám ebből él. Sokáig kint maradtam, az alkony elmosta a különbségeket, és eltévedtem. És akkor valami megharapott. Gyors volt, alig láttam, egy villanás, ott állt mögöttem, aztán a fájdalom, majd elfutott. Nem tudom, honnan jött, de már nem is fontos. Lehet, nem a mi világunkból. Talán egy démon volt, talán egy isten vagy egy idegen lény. A lényeg, hogy mi vagyok én most.

Mi vagy te, kérdezte a férfi elbűvölve.

– Minden – biccentett a lány, és most olyan volt, mintha befelé figyelne. – Én vagyok a legtöbb. A teljesség. A vég.

Nem értem, vallotta be a férfi izgatottan fészkelődve, mit jelent ez.

– Gondold el idegen, hogy minden, amit valaha láttál, hallottál, olvastál, minden rendelkezésedre áll minden egyes pillanatodban. A legutolsó, tévéműsorban elhangzott információ is, amit reggelizés közben fél füllel hallottál, ott van fejedben teljes terjedelmében, és tudod használni, mindebből le tudsz vonni következtetéseket. Emlékszel, hogy háromévesen az apád és az anyád egy őszi este arról beszélgettek, hogy idén milyen agresszívek a darazsak, persze nem ezekkel a szavakkal, mert ők nem így beszélnek, de arra is emlékszel,  hogy azon az őszön az anyád egy áruház szórólapjával gyújtott be, láttad egy pillanatra benne az őszi műtrágya leárazását, később a szomszéd kerítés mellett ugyancsak láttad  a műtrágyás dobozt, és aztán két évvel később, egy szombati nap, míg anyád főzött, te pedig az konyhaasztalnál rajzoltál, hallottad a rádióban hogy arról beszélnek, ez a műtrágya káros, romboló hatással van az állati idegrendszerre, főleg a rovarok esetében, megvadítja őket, és hogy emiatt be is tiltották. Minden információd tudod így használni, tudsz következtetéseket levonni, végig tudod gondolni a kimeneteleket, több millió lehetőséget, és ki tudod választani a leginkább valószínűt közülük. Így aztán látom a jövőnket, a faluét, az országét, az egész bolygóét, ahogy látom azt is, hogy honnan jöttünk, hogy jutottunk el idáig.

Ezt nem hiszem el, vallotta be a férfi. Erre senki sem képes, nemhogy egy kislány, tette hozzá keményen. A lány elfordította a fejét, a sarokba nézett. Sokáig hallgatott, a másik azt hitte, már nem fog válaszolni, és moccant, hogy felálljon, és eloldozza, hogy levigye a faluba, ahol a helyi orvos, ha ugyan van, bead neki valamit a rókaharapásra, és talán a veszettség, amitől az agya most már ilyen furcsán működik, talán a kór, még időben megállítható.

– A fővárosból jössz, egy nagy cégnél dolgozol, házas vagy, de boldogtalan, imádod a kilencvenes éveket, akkor voltál a legboldogobb és akkor azt hitted, ez örökké tart, túl sokat gondolsz a halálra, a halálos betegség lehetőségére, de a szíved mélyén vágysz is rá, hogy vége legyen, véget érjen ez a kilátástalan lét, mert tudod, hogy az élet igazából annyira azért nem izgalmas, hogy negyven évnél többet el lehessen benne ép ésszel tölteni.

Ez csak találgatás, válaszolt dacosan a férfi.

– Nem. Igaz. Túlságosan üresnek látsz mindent, ezért aztán elkezdtél amatőr szinten valamivel foglalkozni, amibe elmenekülhetsz, amiben kiteljesedhet az, amiről azt gondolod, kiemelt téged a többiek, a szürke létezés síkjából.

Találgatsz, csak találgatsz, csóválta fejét a férfi, de a lány könyörtelenül folytatta.

– Talán festesz, de a körmöd tiszta, szóval szerintem inkább valami egyszerűbb alkotási folyamatról van szó, zenét szerzel vagy írsz. Igen, és úgy érzem, nem prózaíró vagy, hanem lírikus, egy verselő alkat. Látom, eltaláltam.

A férfi az utolsó szavakra lehajtotta a fejét, a padlót nézte, nem mert a lány arcába tekinteni.

– Erre tettél fel mindent, és most azon tűnődsz, hogy elmondod nekem a legjobb versedet – jelentette ki a lány.

A férfi felkapta tekintetét, mohón és reménykedve kérdezte, meghallgatnál.

A lány bólintott, mire a férfi felállt, és elkezdett fel-alá járkálni, ez őrület, motyogta, majd erőt vett agán, megtorpant, és a lány elé lépett. Görnyedten, kezét kissé eltartva kezdett szavalni, a szótagok eleinte bukdácsolva majd mind egyenletesebben jöttek ki belőle, hogy végül belelendüljön és lelkesen, hangosan mondja a szöveget, olyan ritmussal, ahogy az a fejében élt.

Amikor vége lett, elfordult, a sarokba ment, zsebében kutatott, de nem volt nála cigaretta, csak az az undorító nikotinos rágó, bekapott kettőt, majd némi bűntudattal a hangjában kérdezte, milyen volt.

A lány mereven nézte őt, aztán kilazította bal vállát, fejkörzést végzett, hogy egyik nyaki csigolyája roppant egyet, aztán így szólt: – Az alaptörténettel nem lenne baj, egy család, melyet valaki kiirt a saját házukban egy nyári éjjel, és hogy mindez a bűnbeeséssel van összevezetve, a paradicsomi ősbűnnel, és hogy a puszta, ahol élnek, és az élet, amit élnek magát a paradicsomi létet jeleníti meg, de valami elromlik, és ez vezet a halálukhoz, mely nem más, mint e lét konzerválása erőszakos módszerekkel. De a rímekkel, pontosabban a rímelés akadozásával baj van, és a történet egyes elemei, az idősíkok is túlságosan összekeverednek, nem beszélve arról, hogy a szóhasználatod néhol nem felel meg a témának. Alapvetően a szöveged dinamizmusa a vers elején még magával ragad, de utána monoton unalomba fullad, az utolsó éj előtti időszak leírása hosszú és redundáns, és a feszültség csak a mű végére tér vissza, kicsit így olyan, mintha egy novella és nem vers lenne az anyag. Kétségtelenül van érzéked a verseléshez, de…

A férfi, ki eddig mohón, feszült figyelemmel hallgatta, most kifújta a bent tartott levegőt, de, kérdezett vissza élesen, mert a lány lebegve hagyta a szót, mire a másik halkan, szomorúan fejezte be mondatát –…soha nem lesz belőled nagy vagy akár csak jelentős költő.

A férfi bólintott, értem, suttogta, majd valamivel hangosabban, és mindezt egy kislány mondja nekem, akinek. Elharapta a mondat végét, mert a lány arcába tekintett, és látta, hogy igaza van.

A férfi elfordult, majd rövid tétovázás után kiment a szobából, ki a házból, vissza a fiúkhoz, akik egy csomóban ültek a kőhalom mellett. Felnéztek rá, a felnőttre, akitől elvárták, hogy megmondja, mit tegyenek. A férfi egy fának támaszkodott, és ahogy lepillantott maga elé a földre, észrevette egy kiálló szikladarab éles fehérjét. Lábával belerúgott, mire az, gyerekfejnyi méretét feltárva, félig kifordult a földből. Ezt is vigyétek, mondta a fiúknak a férfi, aztán otthagyta őket, felment a földúton a vadcsapásig, azon visszamászott az ösvényig, melyen elballagott a házig.

A nő a fekete huzatú kanapén feküdt, testén egy fehér pokróccal, még olvasott. Megjöttél, kérdezte úgy, mint aki nem vár választ, szemét le se véve a betűkről. Meg, vallotta be a férfi. És maradok, tette hozzá keserűen, amit a nő nem értett, de nem is mondott rá semmit, olvasott tovább.

Amikor besötétedett, odakinn szállingózni kezdett a hó, másnap reggelre majd vékony rétegben elfed és eltakar mindent, így ez a nap lett abban az évben az ősz utolsó napja – de ezt ők akkor még persze nem tudták.

vége 

Ez itt a vége, a befejezése a megelőző három (1., 2., 3.) epizódnak. 

Dugdelpuszta

4. rész

Ez az írás jelenleg nem elérhető. A tervezett, második novelláskötetem részét fogja képezni. A kötet munkacíme "Háború isten ellen", a megjelenés várható maximuma 2025. május. További információk hamarosan.

Az előző két rész (1., 2.) folytatása. Az alkony megérkezik a Völgybe, és vele valami más is. Ezt már rossz érzés volt megírni, de az utolsó, a negyedik rész volt messze a legrosszabb.

Dugdelpuszta

III. rész

Ez az írás jelenleg nem elérhető. A tervezett, második novelláskötetem részét fogja képezni. A kötet munkacíme "Háború isten ellen", a megjelenés várható maximuma 2025. május. További információk hamarosan.