Ez a masszív templom, amelynek a hátsó/oldalsó traktusában volt az alsótagozatos osztálytermünk annak idején, mindig is olyan volt számomra, mint egy erőd. A hosszú májusi napközis délutánokon behallatszott a temetések rituáléja a termekbe a szomszédos hegyoldalról, most is, ha gyászindulót játszó rezesbandát hallok, álmosság, gyermeki biztonságtudat és valami békés csömör uralkodik el rajtam. A templom udvarának kerítése érintkezett a munkásőr laktanyáéval, ha a labda átszállt, rosszkedvű, szürke ruhás, pocakos emberektől kellett visszakérni. Aztán mindez eltűnt az időben, és ott álltam a templomban a lányom keresztelőjén, majd később ott dideregtem egy távoli rokon gyászmiséjén. Így megy ez. Sietek kijelenteni: minden hely és szereplő az S.-i történetfolyamban a képzelet szüleménye, egyezésük a valósággal csak az én fejemben létezik. Fontos lehet: a történet eleje erősen kapcsolódik az előző novellához. Illetve még annyit, hogy Juhász Ferencet nem tudtam innen kihagyni, mert ez a verse egy nagyon erős írás, és csak most tudtam meg a Réz Pál-könyvből, hogy honnan jön a "csütörtök", és szegény néhai Juhász Ferenc maga is egy korábbi kor maradványa volt itt, ebben a mostani időben, akár a templom, a gyászindulót játszó bányászzenekar vagy a labda a munkásőrök kezében.

Babonák napja

                                                                                                                                                                    "A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon." 

Juhász Ferenc:  Babonák napja, csütörtök, amikor a legnehezebb

A gyászmise vége felé valaki döngve becsukta az oldalajtót, az öreg pap odafordulva a vénasszonyt, a félbolond takarítót pillantotta meg a falnál. Intett neki, hogy ne, most még ne, még várjon. Épp ott tartott, hogy a fiúk túlvilági létét ecsetelte a gyászoló családoknak. A két kölyök nem egyszerre halt meg, de együtt temették őket, hála a modern hűtési eljárásoknak. Az öreg pap beszédében párhuzamot vont a kórház alagsorában, a hullaházban való várakozás, a kinti hideg és a purgatóriumban eltöltendő ezer és ezer év közt. Nem mondhatta, hogy a fiúk a mennybe kerültek, és ezt a családok elfogadták a mise előtt, amikor egyeztetett velük. Elvégre mégis csak megölték azt az erdészt, igaz a pletykák szerint a férfi nem a zuhanástól halt meg, hanem egyszerűen kiszáradt odalenn, a kút mélyén, ahova lökték. Állítólag a bőre hártyavékonyságúvá aszott, ráfeszült csontjaira, mintha kiszívták volna alóla a húst. Az öreg pap arról sem beszélt, hogyan haltak meg a fiúk, jó okkal, mert a vékonyabbat, a soványat, aki egy ideig járt a templomi kórusba, egész egyszerűen halálra erőszakolták a fiatalkorúak börtönének mosdójában. Erre az ügyészség nagy sietve házi őrizetbe adta a másikat, félve, hogy azzal is történik valami, történt is. Beült apja a garázsában az Opel Kadettbe, és addig járatta a motort, míg el nem aludt. Az öreg csak a beszéd végén, épp hogy finoman, idézőjelesen érintette a pokol kérdését. Hogy a fiúk tetteinek megítélése magasabb bíróság feladata. A föld igazságszolgáltatás már nem törődhet testükkel, de az isteni minden bizonnyal megmenti lelküket a pokoltól, ahol az örök sötétségben kellene várakozniuk és tűnődniük a tettük súlyáról, elhagyatva, eltakarva Isten figyelő tekintetétől, tűrve a magány és reménytelenség súlyát.

A mise után, az ajtóban búcsúztatta a családokat, a zokogó anyákat, nagymamákat, a megrendült apákat, a feszengő testvéreket, akik még nem játszották elég jól a szerepüket, a vihogó kistestvéreket és a gondolatban máshol járó unokatestvéreket, az egyéb rokonokat. Az öreg pap érezte, hogy a város hidege beáramlik az egyébként sem fűtött, de az emberek által legalább belehelt templomba, pont az ő megviselt, vaskos és egyszerre érzékeny testén át szűrődik be a szmog és a barna, deres, piszkos, sáros kinti téli lehelet. Karácsony után voltak, egy csütörtöki nap szürke késő délutánján, a gomolygó köd már előtört a völgy szája felől, és mint idegen, hódító hadsereg, kezdte mind jobban és mélyebben elárasztani a házak közeit. Az öreg pap az utolsó rokon után vetett még egy bánatos pillantást a kinti világra, majd behúzta a súlyos templomajtót.  A vénasszony már javába súrolta a sáros cipőtalpak nyomait a padlóról.

Karácsony óta nem látta, szabadságot adott neki a szentmise éjjelén, mondta, ilyenkor az isten és az angyalok is megpihennek, a takarítók követhetik példájukat. Az öregasszony, aki talán ivott, talán szenilis volt – az öreg pap soha nem tudta eldönteni teljes bizonyossággal, honnan ered tompasága – csak bámult rá, nem érezte a párhuzam iróniáját. Nem olyan rég, fél éve vette őt fel az öreg pap, miután az előző takarító asszonya meghalt.

Most fürkészve fel-felpislogott rá, míg ő összepakolta az oltáron hagyott kellékeit. Hideg volt minden tárgy a vénember kezében, a paténa fémje, de még a kendők is, melyeket ugyancsak az öregasszony feladata volt kimosni. Árnyék hullott az asztalra. Felnézve a nőt látta, aki ott állt vele szemben, az oltárhoz vezető lépcsőn – mint egy római légionárius a lándzsájára – a felmosórongy fájára támaszkodva. Zsíros ősz haját, fekete kendő, aszott, sovány testét egy barna nagykabát fedte. Ezer ráncba gyűrődött arca csupa szemölcs és szőrszál volt, de barna is, és ez a barnaság valami délies, cigányos vonást kölcsönzött neki. Most zavartan, hunyorogva nézte a papot.

– Igen, Rozál? – kérdezte a vénember fáradtan, miközben finom mozdulatokkal összehajtotta a lavábót.

– A pokol. Amit a pokolról tetszett mondani, az tényleg úgy van? – kérdezte a nő nagy torokköszörüléssel.

– Igen, azt hiszem, hogy a pokol így működik. Magány és reménytelenség. Ezek az alapjai – bólogatott oda se figyelve nagy, busa fejével az öreg pap.

– Nekem Gyurgya bácsi mást mesélt – csóválta elégedetlenül fejét az öregasszony.

– Ki az a Gyurgya bácsi? – kérdezte a pap megütközve.

– Az apámnak volt a barátja. Partizán volt a környéken. Meglőtték, és majdnem meghalt – bizonygatta az öregasszony, és elkezdte sikálni a lépcső fokait. – Ő mesélte nekem, hogy mit látott, amíg halott volt.

– Most akkor meghalt vagy nem? – kérdezte türelmetlenül az öreg pap. Előtte szép rendben ott fehérlettek és csillogtak a mise kellékei. Az oltár mellől elővette a bevásárlószatyrot, és szépen elkezdte belerakni a hideg, durva tárgyakat.

– Hát, mostanra már meghalt, de akkor, negyvennégyben, vagy negyvenötben, akkor úgy meglőtték, hogy percekig halott volt. Csak aztán jobban lett – mondta a vénasszony.

Az öreg pap végzett a pakolással, és figyelmesen végigmérte a másikat. Az nő nem nézett rá, mint aki szégyelli, ami következik, a padlót figyelte, amit mosott. – És mit mondott ez a Gyurgya bácsi a pokolról? – kérdezte végül türelmesen az öreg pap.

Az öregasszony arca felderült, a papot azokra az ennivaló szeminarista arcokra emlékeztette ábrázata, akik tudták az Ágostonra vonatkozó kérdéseit, és alig várták, hogy…

– Egy nagy, sötét lapályra jutott – kezdte a vénasszony felfelé nézve, az öreg papra, vagy túl rajta, a hátsó kupolába. – Nem volt ott senki, egy emberfia se, közel se távol – magyarázta. – Aztán csak azt vette észre, hogy a távolban egy nagy fényesség van, és az közeledett, egyre nagyobb lett, istentelen lobogással, egy sárga, izzó alak jött felé, és ő a szíve mélyén azonnal tudta, hogy Lucifer az, a főördög, aki azért jön, hogy elégesse a testét, és kínozza a lelkét, amíg világ a világ.

A vénasszony kicsavarta a rongyot, majd zörögve arrébb húzta a vödröt, aztán folytatta a felmosást.

– És? – kérdezte tőle az öreg pap, kezében már a szatyorral.

– Hát, mielőtt az a nagy, fényes alak odaért volna hozzá, Gyurgya bácsi magához tért. Ki volt ontva félig a bele, de magához tért. Később se ehetett semmi szilárdat, csak folyósat – vonta meg a vállát a vénasszony.

Az öreg pap sóhajtva letette a szatyrot a padlóra, majd odalépett hozzá, és az asszony vállára tette a kezét.

– Maga ezt elhiszi, ugye? – kérdezte tőle szelíden.

– Jobban, mint azt, amit az atya mondott ezeknek – intett a nő fejével a padok felé, majd lesütötte szemét, elszégyellve magát, hogy ilyen hirtelen bevallotta. –  Már elnézést.

A pap megcsóválta fejét: – Ne gondolja, hogy hibáztatom érte. De én szentül meg vagyok győződve róla, hogy a pokol nem ilyen. Nem olyan, ahogy ez a Gyurgya bácsi látta.

– Nem? – nézett rá az öregasszony elkerekedő szemekkel.

– Nem – bizonygatta az öregember fáradtan. – Valószínűleg csak hallucinált, képzelődött a fájdalomtól. – Legyintett, majd széles mozdulattal körbemutatott. – Amúgy meg a pokol mindig is jó eszköz volt arra, hogy ijesztgessék vele a szegény és tanulatlan emberek.

– Most rólam beszél, atyám? – fortyant fel a vénasszony. – Nem szégyellem én, hogy csak nyolc…

– Nem, magáról beszélek! – csitította a pap. – Általában az emberekről, a történelem során. Mindig is színes, látványos és rémisztő képekben írták le nekik a poklot. De a pokol ennél szürkébb és unalmasabb. És pont ez a lényege. Az unalom.

– Ezt hogy érti, atyám? – gyanakodott az öregasszony.

– Az a tudat, hogy az emberek várakoznia kell, mindenféle továbblépés, változás vagy történés nélkül, magányosan, egy végtelen időintervallumban – na, ez a pokol.

A vénasszony hallgatott egy kicsit, majd megragadta a felmosónyelet, és újból dolgozni kezdett. – Ha ez a pokol, akkor nekem nem nagyon tűnik félelmetesnek – vallotta be zsémbelve.

– Nem is az a lényeg, hogy félelmetes legyen – nyugtatta meg a pap.

– Hát, azért az jó, ha az emberek félnek tőle, mert akkor nem tesznek meg dolgokat, nem? – kérdezte ravaszkodva az öregasszony.

– Ne a pokol miatti félelmük okán tartózkodjanak az emberek a rossztól. Hanem az önnön halhatatlan lelkük iránt érzett felelősségtudat miatt – szónokolt a pap, és figyelte, ahogy a másik ismét kicsavarja a rongyot.

– Ha atyám mondja, én elhiszem. És akkor mindjárt más a helyzet – bólogatott az öregasszony beletörődve a dologba, de kissé vidáman is, félmosollyal a szája szegletében. Az öreg pap úgy érezte, nevet rajta, és ez a kényelmetlen tudat nagyon lehangolta.

– Mennem kell, délután még lesz egy temetésem, viszlát – mondta, aztán megindult kifelé. Hirtelen megtorpant, mert eszébe jutott valami: – Hogy érti, hogy más a helyzet? – kérdezte félig visszafordulva a nő felé.

– Hogy mondja atyám? – kérdezett az vissza bamba, vontatott hangon.

– Semmi – legyintett az öreg pap, és kiment a templomból. Beszállt autójába, és óvatosan kitolatott az útra a parkolóból, majd átvágott a városon, és már azon tűnődött, hogy valahol még megiszik egy vagy két felest, mert a berényi temető iszonyatosan huzatos, és már így is a csontjai mélyéig át volt fagyva, amikor eszébe jutott, hogy a padlón hagyta a szatyrot, benne a misekellékekkel.

Ahogy visszafordult, az égből jeges dara kezdett permetezni, halkan csengett a szélvédőn, angyalkönnyek, jutott az öreg pap eszébe. A fiatal szeminaristák, akiket annak idején tanított, így nevezték, és pirospozsgásan, felfelé fordított arccal, nyitott szájjal, nevetve futkároztak a szünetben, a képző udvarán, ha megindult áradásuk odafentről. Aztán gondolatai visszafordultak Rozihoz, az öregasszonyhoz, és szép lassan, a városszéli ábécétől a templom parkolójáig sorba vette a pokolról agyába elraktározott ismereteket. Mindig büszke volt alapos képzetségére, a teológia és a hittörténet mint katalóguscédulák sora rendeződött fejében biztos támasszá, nem is annyira a hit, mint a józan ész meggyőződésévé, melyet önkéntelenül szembeállított az öregasszony zagyva elbeszélésével.

Ott volt például Alexandriai Kelemen, aki – ha jól emlékszik – először merte azt mondani a korábbi gyerekes ijesztgetésekkel szembe menve, hogy a tűz a pokolban nem valós, hanem a bűnbánatra utaló allegória. Aztán Órigenész, akinek a bátorságát az öreg pap mindig is csodálta, hisz szerinte a pokol nem örök, hanem csak ideiglenes hely, mert előbb utóbb mindenki visszatér Istenhez, és az öreg pap is szeretett volna hinni egy ilyen teológiában, de nem tehette. Órigenészről eszébe jutott Jeromos, aki először támadta őt, de később ő maga is korlátozta a pokol hatalmát, mert csak a pogányokat és a valódi bűnt elkövetőket küldte volna a pokolra, vagy Nüsszai Gergely, aki Órigenész gondolatát a végletekig vitte, hisz azt mondta, még az ördög, még Lucifer is üdvözül bizonyos idő elteltével. Aranyszájú Szent János, az öreg pap kedvence ugyan azt mondta, a tűz valós és éget a pokolban, de mást is, amit az öreg pap a miséibe is beépített, azt, hogy istentől elválasztva lenni fájdalmasabb minden földi és túlvilági tűznél. Persze nem hagyhatta ki Ágostont se, aki több értekezést is írt a témáról. Ágoston végső soron csak megadja azt a lehetőséget a hátramaradottaknak, hogy imáikkal – és a misékkel – a tűz okozta fájdalmat csökkenthetik, és nála jön fel a kérdés, hogy mikor jutnak pokolra a lelkek, közvetlenül a haláluk után, vagy az utolsó ítélettel, és Ágoston szerint a két fiú, a két gyilkos például már ott kellene hogy legyen, egy ideiglenes pokolban, ami aztán véglegessé válhat a szent ítélőszék által. Ahogy bekanyarodott a templom előtti földes részre, amit egyszerűen csak parkolónak használt mindenki, még volt ideje az isteni doktor, Aquinoi Szent Tamás szép és logikus nézeteit átpörgetni magában, mert ő is fontos volt, hisz a népi pokolábrázolásokat, a katlant és a vasvillát végleg száműzte, és bár az égető tüzet nem tudta teljesen kigyomlálni, az mégse olyan, mint a földi, és nála is valahogy a lelkiismeret furdalás válik tűzzé meg a látvány, hogy az üdvözültek milyen boldogak a mennyben, ami igazából persze irigység.

Ahogy felsietett a lépcsőn, látta, hogy a hódara vékony réteget von rá, de erre akkor nem is ügyelt, benyitott, és azonnal megpillantotta a szatyrot az oltár mellet, ahol hagyta, de meglátta az öregasszonyt is, aki a földön térdelt, előtte fémpénzek halma. Az öreg pap először nem is értette, honnan a sok pénzérme, aztán jobban megnézte, és látta, az asszony mellett álló persely ajtaja nyitva, a lakat leverve, a padlón pedig egy kék nyelű kalapács hevert.

– Az az én kalapácsom – jelentette ki bambán az öreg pap.

Az öregasszony fürgén felállt, és ellépett az érmék mellől. – Visszaraktam volna a helyére – mondta torkát köszörülve.

– Mit csinál maga, Rozi?! – szedte össze magát az öreg pap, és emelte meg hangját, hogy az öregasszony összerezzent, és még távolabb lépett a pénztől.

– Én csak…– kezdte volna, de aztán elfordult, zsebkendőt vett elő, megtörölte szemét, noha nem is könnyezett, aztán kifújta orrát. – Maga mondta – jelentette ki szinte haraggal.

– Meglopta a templomot. Az Urat! – ment oda az öreg papa a feltört perselyhez, aztán észbe kapva a nő felé fordult: – Mit mondtam én?

A másik lehajtotta fejét, úgy suttogta: – Hogy a pokol nem is annyira fájdalmas. Csak várni kell, és nincs semmi, ami fájjon. Akkor meg miért ne…– nem fejezte be, ismét elrejtette arcát a foszlott sarkú zsebkendője mögé.

Az öreg pap megvizsgálta a perselyt, majd nyögve lehajolt, felvette a lakatot, és azt is jó alaposan megnézte. Használhatatlanná verte a nő a kalapáccsal, de azért zsebébe süllyesztette.

Rövid ideig tanácstalanul állt, bámulva hol a pénzre – pár ezer forint lehetett a hideg kőpadlón –, hol a szipogó Rozira. Aztán megrohanta az, amit jobb híján gonoszságnak nevezett később, és a legközelebbi padhoz botorkált, leroskadt rá, majd így szólt: – Tegye be azt a pénzt a szatyromba. Ott hagytam az oltár mellett.

A vénasszony sietve engedelmeskedett. Hozta a szatyrot, majd leroskadt a padlóra, és két kézzel dobálta be az érméket. Az öreg pap egy ideig hallgatta csengésüket, végül megköszörülte torkát, és így szólt: – Hazudtam magának Rozi.

Az öregasszony felkapta fejét, és az öregemberre bámult.

– A pokolról – bólogatott az öreg pap. – Meg akartam kímélni magát, mert így, karácsony után mindig elérzékenyülök. De tudnia kell, mi az igazság a pokol kapcsán – lágyan és lassan beszélt, mint amikor gyóntat.

– Mondja el, atyám! – kérte az öregasszony, majd összesöpörte a maradék pénzt, felmarkolta, és a szatyorba szórta. A szatyrot odavitte, és letette a pap lábához, mint valami áldozati ajándékot, aztán megállt az öregemberrel szemközt, akár egy rossz tanuló, fejét lehorgasztva, zsebkendőjét gyűrögetve.

– A pokol egy rettenetes hely – kezdte az öreg, és elnézett felfelé, a festett ablaküveg színeibe meredt. – Sötét, a lég folyton nedves és ködös. A távolból, messziről sikoltozás és fogak csorgatása hallatszik. Kénköves tavak bugyognak mindenfelé, füst és bűz száll fel belőlük. A tavak közti szigeteken vagy szárazföldeken pedig az ördögök kínozzák a vétkeseket. – Az öreg pap mélyet sóhajtott, mint aki nem akarja folytatni, mire Rozi közelebb lépett, és szinte sóvárogva kérdezte: – Hogyan, atyám?

–  Mindenkit a bűnei nagysága szerint. Van, akit izzó fogókkal darabokra tépnek, aztán a teste újra összeáll, és kezdik elölről – számolta kezén az öreg pap. – Másokat forró olajban sütnek, és ha feje felbukkan, lenyomják, hogy levegőt se kapjon. Megint másnak pengékkel nyúzzák le a bőrét, ami visszanő, és kezdődik elölről az egész. Aztán van, akit nyársakkal szurkálnak, mást férgek esznek belülről, megint mást örök szomjúság vagy éhség szikkaszt halálra, van, akit farkasok tépnek, egyesek forgószélben köröznek az idők végezetéig, vagy iszonyatos súlyokat kell húzniuk utolsó leheletükig – az öreg pap felmutatta két kezét, majd ökölbe zárta ujjait – De a lényeg, Rozi, hogy minden bűn elnyeri szörnyű jutalmát, és a büntetés újra és újra lecsap a pokolban az áldozatra, mert egészen az örökkévalóságig tart a kín, csupán egyetlen rossz cselekedet miatt is.

Ekkora a vénasszony már valóban sírt, könnyei elárasztották szikkadt arcát, és szipogva, taknyosan szólt mögülük: – Bocsásson meg, atyám, vétkeztem, bolond voltam, hogy ezt tettem…– mutatott a persely felé.

Az öreg pap nyögve felállt, odalépett hozzá, és fejére tette nagy, nehéz tenyerét: – Jól van lányom, megbocsátok, de tanulj ebből, ha legközelebb megkísért a gonosz.

A nő felnézett rá, olyan hálával és örömmel, amitől az öreg papnak rosszkedve támadt: – Köszönöm, atyám. És ugye nem küldd el?

Az öreg pap az ajtó felé intett: – Most menj haza. Ezen még gondolkodom holnapig. – Tudta, érezte, a túl korai és teljes megbocsátás lerombolná a hatást, amit olyan szépen építgetett. Rozi hátrált, mint egy uralkodó elől az udvaronc, hajlongva elköszönt, majd eltakarta őt a döngve záruló templomajtó.

Az öreg pap várt egy kicsit, tűnődött az eseményeken, de rossz szájíze nem múlt sokáig, csak a hideg fészkelődött mind jobban tagjaiba, majd ő is megindult, és már a templomból kilépve tudta, hogy ez a lecke elég lesz, és nem küldi el vénasszonyt, mert bármennyire is kedve ellen való volt, amit most tett, a hatása tartós és marandó lesz…

Ahogy a templom első lépcsőfokára lépett, az angyalkönnyekkel bevont síkos lépcsőn megindult lába, és csak eset és gurult, majd roppant valami belül, és az izzó fájdalom kettéhasított testét. Akkor még nem tudta, hogy az öregek rettegett balesete, a combnyaktörés az, ami lesújtott rá, egy járókelő szaladt haza, és hívta a mentőket, mert az autóig sem bírta elvonszolni magát, de a kórházban azonnal mondták neki, és azt is, hogy túlságosan át van fagyva. Az öreg pap sejtette, hogy ez a kettő együtt nem igazán jó kombináció, és megerősítésként lassan eluralkodott rajta, és legyűrte őt a tüdőgyulladás, és aztán már mind kevesebbet tudott gondolkodni esélyein a fájdalom és a gyengeség köde miatt, és végül elaludt.

Egy nagy sötét lapályon tért magához, ahol csak az ég és a föld találkozásánál derengett egy vékony, halványsága csík, jelezve a horizont  távoli létét a kóbor léleknek. Nem tudta, meddig várt itt, a puszta közepén, de tudta, vár valakire vagy valamire. Aztán hirtelen, talán évek vagy évezredek múltán, keleten izzó sárga fény kélt, olyan kegyetlen lobogás, amit az öreg pap még sosem látott. Kezével takarta szemét, de tenyerén is átégett a tűz fény. Az izzás nőttön-nőtt, és mélyén egy alak közeledett felé, valaki, akiről az öreg pap tudta, hogy nem akar vele találkozni.

vége

Amikor megtaláltam a forrás (egyébként Aranyosi-forrásnak nevezik) kútját, akkor még csak rossz érzésem volt, mielőbb el akartam menni onnan, pedig kora délután volt, egy nyugodt, nyár végi nap. Csak később tűnődtem el rajta, hogy mennyire elhagyatott, különös helyen van, a hegyek közt, egy horhos mélyén, ahol csak az ösvényre kihelyezett tábla miatt találni rá. És jóval később belém villant egy kép, hogy éjszaka ott vagyok, és a hold süt, és csak várok, és nézem a kútban sötétlő vizet, és tudom, valami van benne. Ez az egyik legrémisztőbb dolog, amit el tudok képzelni. Azt hiszem, nagyon rossz hangulatú az a hely, biztosan történt valami ott, ami rányomta bélyegét, és szerintem rengeteg ilyen hely van a világon miattunk, emberek miatt.

A forrás

Az erdész megállította az autót, kiszállt, kényelmesen rágyújtott, figyelve, ahogy a két fiú kikászálódik a kocsiból. – Itt volnánk – intett egy ösvény felé, mely vízmosás árnyékos, buja vágatába vezetett. Sósjani és Toma körbenéztek a rengetegben.

Nagy, idős fák nyújtóztak köröttük az égig, a napfény sárgás csápokkal tapogatódzott köztük, a levegőben vadrózsa és morzs illata terjengett, és mindent megtöltött az erdő zaja, az ágak roppanása, a tücskök ciripelése, a távoli fűrészelés sivító hangja. Széles ösvény, vagy inkább egy hegyoldalba vágott út vezette ide őket, felfelé meredeken emelkedett a part, a fák szinte lihegve kapaszkodtak rajta, de lefelé enyhébben, lankásabban bukott alá a terület, árkok, horhosok szabdalta völggyé válva.

– Na, odalenn van a forrás, annak a mélyéről szokott beszélni a Nagy Öreg – magyarázta az erdész, és előre indult, lefelé az ösvényen. – Vagyis hát ezt mondák, akik hisznek benne. Én ugyan még sosem hallottam semmit onnan lentről, csak békakuruttyolást – vallotta be. A két fiú követte őt, Sósjani menet közben elővette tokjából kameráját, és ellenőrizte, tiszta-e a lencse. Az erdész kivette szájából a cigarettáját, és óvatosan, oldalazva ereszkedett, míg el nem érte az árok fenekét. Középen, féméteres sávban posványos, ingoványos volt a talaj, de a két szélén lehetett haladni.

– Ez egy pozitív forrás – magyarázta az erdész –, tavasszal egészen dús lesz, és a víz mindenhol megjelenik idelenn, szóval az állatok ide járna inni – mutatta a sárban elszórt patanyomokat, aztán slukkolt a cigijéből.

Haladtak az árokban jó tíz métert, és egy kanyar mögött elébük bukkant a forrás kútja. A betonkarima a káváig tele volt vízzel.

– Húha – torpant meg ez erdész. – Itt valami történt.

Közelebb mentek a térdig érő betongyűrűhöz, körbeállták és belebámultak a zöld, zavaros lébe, melyből enyhe iszapszag párolgott.

– Mostanában nem is esett sok eső – jegyezte meg Toma. – Miért van ez ennyire tele?

– Nem tudom – vallotta be zavartan az erdész. Oldalt mutatott. Gyökerekhez kötözve, hosszú zsinóron ódon favödör hevert a földön. – Ezzel szoktunk vizet merni, és normál esetben le kell engedni legalább hét méter mélyen, hogy beleérjen. Itt valami történt.

– Ja, de akkor most mi van, megfulladt a Nagy Öreg? – kérdezte Sósjani, miközben elhátrált a kúttól, és bemérte a kamerával a látványát.

– Ezt is veszed? – kérdezte az erdész riadtan.

– Nem, csak megnéztem a képet – csóválta fejét a fiú.

– A Nagy Öreget ne féltsétek. Rengeteg járat van a hegy alatt, mert itt volt az aranyosi bányajárat, tele van fúrva mindenhol a hegy, mint egy sajt. Meg a Nagy Öregnek amúgy se árt meg egy kis víz, hisz halhatatlan, nem? – nevette el magát az erdész.

– Maga nem nagyon hisz benne, ugye? – kérdezte Toma óvatosan.

Az erdész elnyomta cigarettáját egy fatörzsön, majd a zsebéből kis fémkazettát vett elő, abba rejtette a csikket, végül homlokráncolva Tomára nézett: – Szerintem az a fontos, hogy ti miben hisztek. Azt gondolom, a Nagy Öreg – ha létezik is – csak annak válaszol odalentről, aki hajlandó elhinni az ilyesmit – bólogatott, mintegy alátámasztva az igazát. – Na, nekem például soha nem válaszolt.

– Értem – szögezte le Toma, majd felsóhajtott. – És köszönjük a fuvart. Meg hogy megmutatta a helyet.

– Nincs mit.

Csöndben maradtak, vártak, hallgatták a rovarok és távoli, ismeretlen madarak által keltett zajokat, és nem néztek egymás szemébe.

– Jó erőben vagytok, fiatalok vagytok. Van a kocsimban egy vödör – jegyezte meg aztán az erdész, majd a favödörre mutatott: – Azzal együtt, ketten egy óra alatt kiszeditek a vizet. – A horhos közepe felé fordult: – Öntözzétek csak ide, az állatok úgyis szomjasak, örülni fognak neki éjszaka. – A két fiúra nézett várakozóan: – Hozzam?

Toma Sósjanira sandított, aki közben levette a melegítő felsőjét, leterítette, és rárakta a kameráját, majd ő is lehuppant mellé. – Mi legyen?

– Nekem van időm – jegyezte meg Sósjani mogorván.

– Akkor csináljuk – lelkesedett Toma, mire az erdész elindult, ellökte vastag, katonai gyakorlóba bújtatott testét a horhos falától, és fölment a kocsijához.

– És te hiszel ebben az egészben? – kérdezte csöndesen Sósjani Tomától. – Már úgy értem abban, hogy megéri elszarni a napunkat erre, mert van odalenn egy mesebeli lény, a víz alatt, aki csak arra vár, hogy dokufilmet csinálhassunk róla, amivel aztán történetesen megnyerjük a megyei ifjúsági dokufilmrendezői versenyt szeptemberben?

– Ha van odalenn valami, és ha szóra bírjuk – számolta ujjain a feltételeket Toma –, akkor megnyerjük azt a szaros versenyt, ebben biztos lehetsz.

– Aha – hagyta jóvá Sósjani beletörődve, majd hallgattak, aztán figyelték, ahogy az erdész visszaóvakodik a csúszós ösvényen, kezében egy sárga műanyag vödörrel meg egy hosszú, erős kötéllel. – Ebéd után visszajövök, megnézem, hogy haladtok – mosolyogott rájuk csupa szakáll arcából. – Ha megunnátok, és hazamentek, a vödröt csak hagyjátok itt. És a földút visszavisz a garázssorig, ahol felvettelek titeket. – Rákötötte a kötelet a vödör fülére, majd az első merítést ő maga végezte el. Széles, nagy mozdulattal loccsantotta ki a vizet. – Jó messzire öntsétek, hogy a forrás környéke ne ázzon el – kérte őket. Toma megragadta a másik vödröt, és csatlakozott. Sósjani kelletlenül felállt, és elvette az erdésztől a sárga vödöröt.

– Minden jót, fiúk! – intett nekik a férfi, aztán nyögve megindult az autójához, de még a kanyar hajlatában megtorpant. – Arra figyeljetek, hogy bármennyire szomjasak is lesztek, ebből a vízből ne igyatok. Most egyáltalán nem tiszta a forrásvíz, ki tudja mi ment bele, hogy így felduzzadt. Majd hozok nektek kólát délután…szeretitek a kólát?

A fiúk bólogattak, hogy szeretik, majd figyelték, ahogy eltűnik, aztán nekiláttak a munkának. Eleinte könnyen ment, mert csak bele kellett meríteni a vízbe a vödröt, de később, ahogy haladtak, és már a kötelet is használni kellett, mind nehezebb lett a dolog. Izzadni kezdtek, a levegő is megsűrűsödött a fák közt, és mintha a napfény is erősebben, fehérebben tűzött volna rájuk odafentről. Sósjani egy óra múltán annyira kifáradt, hogy behúzódott egy fa árnyákéba, onnan figyelte Tomát, közben néha csinált róla egy snittet. Levette pólóját is, látszott beesett, csontos mellkasa, ami miatt a többiek oly sokat csúfolták az öltözőben. Nagyon jó bioszos és matekos volt Sósjani, és általában nem érdekelte semmi olyan, ami egy átlagos osztálytársát érdekelte volna, legfeljebb a csajok, de az is csak egy fura, bizsergető sóvárgás volt a szíve mélyén. Később, ahogy beljebb ment az erdőbe hogy vizeljen, megtalálta a gombát. Letörte és odavitte a kalapját Tomának, aki rendületlenül dolgozott tovább.

– Figyelj, erről olvastam. Vörhenyes pemetegomba – magyarázta neki lelkesen. Toma abbahagyta a vödrözést, és csak egy kicsit lihegett. Pont az ellentéte volt a másiknak. Erős, robosztus fiú, római arcéllel. Az ember azt gondolta, bokszoló lesz belőle, de Toma inkább az irodalomhoz vonzódott. Asimov és Tolkien volt a kedvence, és ebben az évben felfedezte fel magának Adyt is. – És ez mire jó? – kérdezte mélyet sóhajtva.

– Megenni – bólogatott Sósjani. – Megpördít minket, teljesen elszállsz tőle, órákig lebegni fogsz meg ilyenek – bizonygatta.

– Nem veszélyes? Úgy értem, nem mérgező? – kérdezte Toma gyanakodva.

– Dehogy – Sósjani eltűnődött. – No jó, talán nagy mennyiségben. De ha csak ennyit fogyasztasz – letört egy darabot a kalap pereméből és a másiknak adta, majd tört magának is, és a szájába tette –, akkor nem lesz mellékhatása. Nyeld le.

Toma behunyta szemét, aztán erőset nyelt, de azonnal köhögni kezdett. – Ah, megakadt – nyögte, majd felkapta Sósjani félig teli vödrét. – Innom kell.

– De azt mondta... – kezdte volna Sósjani, ám Toma leintette: – Nem érdekel, csak nem mérgező egy pár korty forrásvíz – azzal megdöntötte a vödröt, és ivott. Sósjani nézte, majd a kezében tartott gombakalapot összemorzsolta, és amikor Toma végzett, elkérte tőle a vödröt: – Igazad van. Én is szomjas vagyok. – És ő is ivott.

Nekikezdtek ismét a munkának, immár közösen, és néha meg-megállva kérdezgették egymást, hogy van-e már hatása a gombának, de nem tudtak semmi különösről beszámolni. Toma aztán egy idő múlva azt mondta, hirtelen hideg lett, szinte már fázik, ezért még jobban rákapcsolt, Sósjani pedig tapogatni kezdte az orrát. – Te, nem nőtt meg az orrom? – kérdezgette riadtan Tomát, aki olyan gyorsan dolgozott, hogy oda se nézve rávágta, hogy nem.

Kora délutánra járhatott, amikorra a vödrük már sötétségbe bukott alá, nem látták még a víz csillogását se, mert a nap, a lombok miatt nem jutott el a kút fenekéig.

– Pihenjünk – kérte Sósjani, és leheveredett a kamerája mellé, a melegítő felsőjére.

Toma szótlanul melléült, majd pár perc után hátradőlt a fűben, és a fák közt tündöklő kékséget nézte. – Egyáltalán minek ide egy forrás? – kérdezte inkább önmagától. – A várostól alig öt percre vagyunk. Aki szomjas, az haza tud menni inni. Minek ez ide?

Sósjani nem válaszolt, talán már el is aludt, talán szendergett, de az öreg, reszelős hangra felpattant a szeme.

– Hogy nekem legyen egy jó kis helyem.

A hang a kút mélyéről jött, visszhangzott és ide-oda csapódott a forrás falán. Olyan volt, mint egy nagyon-nagyon idős ember hangja, aki élete nagy részében talpas Kossuth cigarettát szívott.

A két fiú felpattant, és a betongyűrűhöz óvakodott: – Van ott valaki? – kiáltott le Toma reszkető hangon.

– Mit gondolsz? – jött a válasz azonnal. Toma falfehéren fordult Sósjanihoz, aki elkerekedett szájjal bámult a kútba. Megragadta a vállát, és a fűben heverő kamera felé mutatott. Sósjani odaszaladt, felkapta és bekapcsolta.

– Te vagy a Nagy Öreg? – kérdezte Toma, figyelve, ahogy társa int, hogy megy a felvétel, és vele szemben odaáll a kút másik oldalára.

– Sok nevem van. Igen, így is hívnak – mondta az idegen a kút mélyéről. Gunyoros és kötekedő volt hangja, Toma úgy érezte, szavai szinte befolynak füle nyílásán.

– És mióta élsz itt? – kérdezte tétován.

– Na, várjunk csak – akadékoskodott az öreg – elmesélek én mindent, de adjatok ennem. Anélkül nincs válasz.

– Nekünk meg kajánk nincs – vallotta be Toma.

– De van. Ti magatok.

A két fiú egymásra nézett, majd Sósjani leengedte a kamerát. Toma hátrébb lépett a kúttól: – Hogy érted?

– Valamelyikőtök lejön hozzám. Ha jól laktam, válaszolok a másiknak. Mindent elmondok, amit tudni akar. Áll az alku?

Sósjani megkerülte a kávát, és Toma fülébe súgta: – Ez őrült. Meg akar enni minket.

– Tudom – súgta vissza Toma lelkesen –, de menjünk bele. Elmondja, amit el kell, aztán elszaladunk. Mit csinálhat velünk?

Sósjani hitetlenkedve meredt rá, és ellenkezni akart, de Toma már ismét a kút fölé hajolt: – Rendben, áll az alku. De más sorrendben. Előbb beszélsz nekünk, aztán kapsz élelmet.

– Nagyszerű – nyugtázta az öreg, és Toma megpördült, mert a hang hirtelen mellőle szólalt meg –, csak ne feledjétek, kivel kötöttetek üzletet – az ég hirtelen elsötétedett, és hideg szél kélt –, olyasvalakivel, akinek a hatalma – a fák recsegve meghajoltak, ide-oda lóbálták koronáikat – nagyobb, mint azt ti valaha is – egy róka szaladt át a tisztáson, majd megtorpant, és felvonyított a sötét égre – el tudnátok képzelni, ezért ha nem tartjátok be a szavatokat – hirtelen sötét árnyék, füst majd sárga láng csapott fel a kút mélyéről –, feljövök hozzátok, és én magam viszlek le a mélybe – és a lángok közt egy fehér, izzó angyal alakja derengett fel.

Aztán hirtelen minden visszatért. Ott álltak a forróságba, a napsütésben, a moccanatlan tisztáson.

– Mi a szar volt ez? – nyögte Sósjani hisztérikusan. Toma egyik szeme sarkából egy könnycsepp gördült le, nyitotta a száját, de nem tudott válaszolni. Megtette helyette a Nagy Öreg: – Ez az volt, hogy rossz emberrel kötöttek üzletet – jött fel a hangja ismét a mélyből.

– Ki vagy te? – vett erőt magán Toma, és bár csak suttogott, a másik meghallotta.

– Én vagyok az, aki a kezdetektől fogva itt volt. Talán az angyalokkal jöttem, talán az anyag zugaiba kucorodva, nem tudom, de örökké e hegyek közt és a város völgyében kóboroltam. Az is lehet, ez a hely volt az édenkert, és én vagyok a halhatatlan elsőszülött, akinek átka, hogy bezárva marad kudarca helyszínére – de ki tudja már ezt megítélni?

– Nem tud innen elmenni? – ravaszkodott Sósjani, közben vadul vizslatta az ösvényt, és mutogatott Tomának. Ajkaival formázta is: Fussunk el.

– Nem tudok elmenni csak a völgy pereméig, de gyors vagyok, utolérlek, bárhova futnátok is, ezért nem érdemes az alkunk megszegésén törnöd a fejed – jött a mélyből a hang. Sósjani erre teljesen összeroskadt, még a videokamerát is a földre célozta, és csak állt ott bénán, elesetten. Toma odament hozzá, elvette a kamerát, ellenőrizte majd a sötétségre irányozta: – Mit láttál, mióta itt élsz?

Sokáig nem jött válasz, már azt hitték, hogy a Nagy Öreg el is ment, aztán mégis megszólalt: – Emlékszel arra, amikor a kertetekben az apád lefűnyírózta azt az egérodút?

Toma döbbenten bólintott: – Emlékszem.

– A földhalom tetejét levágta a gép, és a nőstény egyből elszaladt, és pár fehér, vonagló, ujjbegynyi kisegeret a penge kettészelt, ők voltak a szerencsésebbek, mert a többieket a napfény és a meleg, a forróság lassú kínhalálra ítélte. És te ott guggoltál felettük, és nézted ezeknek a csupasz teremtményeknek a hibavaló vonaglását, és a lassú pusztulásukat, és arra gondoltál, hogy azt sem tudják, mi történik velük, így, ilyen értelmetlenül jöttek létre és mennek el. Na, ezt láttam én itt – csak, emberekkel.

– Hetekig nem mentem a hely közelébe. Vagy hónapokig – mélázott emlékein Toma.

– Én sem megyek már be a városba. Régebben, két-háromezer évvel ezelőtt gyakran megfordultam odalenn, persze éjszaka, álruhában. De innen, innen a föld mélyéről is jól látok mindent. És amit láttam, az elmúlt időben, amit csináltatok az elmúlt években, az olyannyira viszolygással tölt el, és olyan dühvel és undorral, hogy nem vágyom már rátok csak akkor, ha éhes vagyok.

– De miért eszik embereket? – kiáltott fel Sósjani elkeseredetten, inkább Tomának címezve a kérdést, mint a Nagy Öregnek.

– Nem eszem meg szó szerint őket. Csak elveszem az erejüket. És azzal jóllakom. Más kérdés, hogy ők ebbe belehalnak – jött a nyugodt válasz.

– Még mindig nem értem, hogy mi a célja a maga létezésének – jelentette ki Toma. – Ott ül a föld mélyén, figyeli a városunkat, és undorodik tőle. Nem tudja, honnan származik, és minden vágya, hogy elkapjon valakit, akinek elveheti az erejét. Mi ennek a lényege?

Az Nagy Öreg megvárakoztatta őket a válasszal, de aztán kissé türelmetlenül így szólt: – Ti, emberek mindig az értelemet keresitek, mindenben látni akartok valami mögöttes tartalmat. Azt hiszitek, a világ jól felépített, logikus és kiegyensúlyozott hely. Minden történetetek úgy végződik, hogy van benne tanulság és egyensúly, még akkor is, ha a tragédiákat írtok. Ezzel szemben a valóság, amit én látok, kaotikus, esetlen, egy összegubancolódott csomó. A világ, amiben éltek értelmetlen. Vegyük csak a férfit, aki idehozott, majd ravaszul rávett titeket, hogy elvégezzétek helyette a munkát. Részeges, durva alak, aki pár hónapja agyonverte a feléségét, és aztán felzabáltatta a vaddisznókkal, innen nem messze. Azóta minden héten megerőszakolja a nyolcéves lányukat. Ennyit a jó történtekről. Lassan kezdek éhes lenni. Van még kérdés?

Sósjani intett Tomának, hogy most ő jön, majd a sötétség fölé hajolt: – Van. Meg lehet magát ölni? El fog maga pusztulni valaha?

A hang szinte derűsen csengett fel hozzájuk: – Itt ültem, hetekig a víz mélyén, mivel egy elárasztott bányajárat túlfolyt, és felnyomta a vizet. Gondolod, hogy lett tőle valami bajom? Egyébként már nagyon sokszor meg akartak ölni, mindenféle módon próbálkoztak. Voltak olyan népek, akik pontosan tudták, ki vagyok, és irtóztak tőlem. Háborút indítottak ellenem. Mások felszegeztek gerendára, megégettek vagy lefejeztek. Mégis itt vagyok. Szóval azt hiszem, az a sorsom, az az átkom, hogy örökre ezen a környéken tanyázzam. És figyeljem a történeteiteket, amit ti életnek hívtok.

Sósjani ismét intett Tomának, hogy menjenek arrébb. Elsétáltak a felfelé emelkedő ösvény közepéig.

– Valahogy el kell szöknünk – jelentette ki Sósjani elszántan.

– Hiába suttogsz, úgyis meghallja – figyelmeztette Toma.

– Nem érdekel, én el akarok húzni innen – csattan fel Sósjani, majd lenézett a Tománál lévő kamerára. – Ezt most veszed?

A másik bólintott. – Láttad te is az előbbit, nem? – szegezte neki a kérdést. – Szerinted meddig jutnánk?

Sósjani nem válaszolt. Toma megvonta vállát: – Húzhatnánk sorsot – mire Sósjani rámeredt, arcában döbbenet és rettegés, ami aztán meglepetéssé vált. Toma megfordult, és akkor már ő is látta a közeledő erdészt. A kezében két üveges Pepsit lóbált.

– Na, hogy álltok, fiúk? – ereszkedett le hozzájuk a férfi.

– Jól – bólintott Toma, és rejtve, gyorsan megrúgta Sósjani bokáját. – Nagyon jól.

– Hagy nézzem – a férfi a forrás betongyűrűjéhez caplatott, majd lenézett a mélybe. – Ez igen – visszhangzott a hangja lefelé. – Szépen kitakarítottátok.

– Igazából ezt magának kellett volna megcsinálni, nem? – kérdezte tőle vádló éllel Toma.

– Hát, nincs így megszabva, de igen, az erdészet feladata tisztán tartani – vigyorgott rájuk elégedetten a férfi, és nyújtott a két üveget. – Tessék, a fizetségetek.

A fiúk elvették a pepsis üvegeket, és mellé léptek.

– És, megtaláltátok a Nagy Öreget? Válaszolt? – kérdezte tőlük az erdész. Toma bólogatott: – Igen. Ott van odalenn. Egy kicsit látszik a kopasz feje is – mutatta. Az erdész visszafordult a kút felé, kissé előre dőlt. – Most komoly? – bizonytalankodott, és ekkor Toma lehajolt, megragadta a lábát, és megemelte, és aztán már Sósjani is kapcsolt, fogta a férfi derekét, és együtt emelték és tolták, míg át nem bukott a betonperemen. Súrlódott és kiáltott, majd puffant odalenn.

Pár másodpercig csönd ült a tisztásra, aztán lentről jajgatás kélt: – Miért csináltátok ezt?  – ordította a férfi. – Eltört a lábam. Azonnal engedjétek le a kötelet! Nem halljátok? – aztán hirtelen elhallgatott.

Toma figyelmesen nézte a kút alján tanyázó sötétséget, de nem látott semmit. Sósjani odalépett mellé, és megütögette a vállát: – Menjünk – kérte szelíden.

Toma bólintott, megindult a másik után, aztán meggondolta magát, és visszament a kúthoz. Pár másodpercig fülelt, de az erdész nem adott ki hangot.

Végül Toma belesuttogott a mélységbe: – Látod? Mégsem annyira értelmetlen.

 vége

 A Hangulat tényleg létezik, lásd a képet, melyet a FB oldalukról kölcsönöztem. Számomra azért emlékezetes, mert annak idején, kamaszkoromban itt rúgtam be először úgy igazán, emlékszem, Debrői Hárslevelűt ittunk. Mellesleg itt láttam egy ismerősömet úgy végigszívni egy cigarettát, hogy közben nem vett levegőt. A történet főszereplője ismerős lehet - bár egyszer már leléptettem a színről, ennyivel még tartoztam neki. Az álpszichológus kuruzsló először itt bukkant fel az S.-ről szóló történetfolyamban, de azt hiszem, ő lesz az is, aki ebben a novellában pórul jár (nem tudom pontosan, ide-oda mászkálnak ezek a szereplők, de ez már egy következő történet...) A sztori maga onnan jött, hogy olvastam egy cikket arról, hogy drogként hat ránk, ha tíz percig folyamatosan egy másik ember szemébe nézünk. A végszót pedig a haldokló Kurtz adta nekem Conrad túlértékelt regényéből, A sötétség mélyénből - az eredetiben természetesen azt hörögve, hogy "Horror, horror!". 

A másik arca

– Menjetek ki az erdőbe. Talán megtaláljátok a Nagy Öreg üregét – mondta nekik a csapos, míg kitöltötte a söröket. – Arról forgathattok egy jó kis filmet.

– Nagy Öreg Ürgét? – értetlenkedett Sósjani, és közben Tomára sandított, megemelve a kezében tartott nagy, fekete kézi videokamerát, hogy bekapcsolja-e, de az csak megrázta fejét.

– Nem. Nagy Öreg. Olyan, mint a jeti. A gombászni járók, meg a favágók beszélnek róla, de látni még senki nem látta – tette le az egyik korsó sört Toma elé a csapos. Rút orrú, nagydarab, vörös arcú férfi volt, többnyire ingerült és szótlan, most mégis megeredt a nyelve Toma kérdésére. – Kint él, a Város feletti erdőkben, állítólag egy üreg, egy tárna mélyén kuksol, és onnan osztja az észt. De ha nem vigyázol, és véletlenül beleesel mellé, akkor szőröstül-bőröstül felfal. – Biccentett somolyogva és hunyorogva, jelezve, hogy vicceset mond, miközben Sósjani elé is került egy habos pohár. – Egyáltalán, vagytok ti már tizennyolc? – kérdezte gyanakodó szemöldökráncolással.

– Pont a héten töltöttük be – jelentette ki Toma, és sietve jót húzott a söréből.

– Gondoltam – bólintott a csapos, azzal otthagyta őket, mert valaki elkezdte rugdosni a játékgépet.

– Ha akartok egy érdekes történetet, akkor én mondhatok egy érdekes történetet – szólalt meg a pult másik végéből egy férfi. Toma odafordult hozzá, jobban megnézte magának. Sovány, sápadt vagy inkább sárga bőrű fazon volt, és bár az évszak nem indokolta, fekete sísapkát húzott keskeny fejére. Egy unicumos pohár, és hamutartóban csikkek garmadája sorakozott előtte a pulton. Nagy, kerek szemei mintha spéci szemcsepptől kitágult írisszel tekintettek volna a fiúkra.

– Igen? – kérdezte Sósjani kétkedve. – És miről szól?

– A nők igazi arcáról – bólintott a férfi.

– Miért ilyen sárga a bőre? – kérdezte hirtelen Toma, és ujjával jelzett Sósjaninak, hogy kapcsolja be a kamerát.

– A kemó miatt – mondta a férfi. – Haldoklom.

– Ez szomorú – jegyezte meg Toma minden érzelem nélkül, és közelebb araszolt a másikhoz. A férfi a pult keskeny végében ült, a fiúk szemben, a sarok, a férfi és kettőjük által bezárt háromszög átfogójának végén telepedtek le. Nem volt nagy hangzavar, mert aznap este, bár péntek volt, nem sokan voltak a Hangulatban.

– Ja, és azt gondolom, az utolsó időket illik jó társaságban eltölteni – megemelte unicumos poharát, felhajtotta a maradékot, majd az üres poharat lekoppintotta az asztalra. – Ha kértek nekem még egy kört, akkor kibővítem a haveri kört veletek, és elmondom azt az eszement sztorit, amit még senkivel nem osztottam meg. Ami végső soron eljuttatott ide. – Lehúzta fejéről a sapkát. Sósjani kicsit hátrahőkölt a kopasz koponya látványától, mely így, a kocsma derengő, sárgás fényében, úgy világított, mint egy töklámpás.

– Honnan tudjuk, hogy megéri az árát a történet? – kérdezte szigorúan Toma.

– Biztosak lehettek benne. Én már csak tudom. Régebben jó sok történetet olvastam. Költő akartam lenni. Csak nem volt hozzá tehetségem. – Bizonygatta a férfi csillogó szemmel.

Toma visszafordult Sósjani felé, aki bólintott neki, hogy mehet: – Van még nálam pénz. – Mire Toma intett a csaposnak: – Kérnénk, még egy unikumot az úrnak.

– A megyei, amatőr dokufilmes versenyre keresünk megfelelő anyagot – jelentette ki óvatosan Sósjani. – Nem zavarja, ha a kész, megvágott film bemutatásra kerül majd nyilvános helyen?

– De hivatalosak vagytok – mosolygott a férfi. – Nem, nem zavar. És tegeződjünk, jó?

Megérkezett az újabb pohár ital, a férfi elvette, épp csak belenyalintott, majd a pultra rakta, és esőkabátja zsebéből cigarettát, öngyújtót vett elő. – Dohányoztok? – kínálta feléjük. Sósjani a kamerába nézett, a pultra helyezve igazgatta, és nemet intett, Toma viszont elvett egy szálat. A férfi meggyújtotta mindkettőjükét, majd a lencsébe bámulva kérdezte: – Kezdhetem?

– Forog – bólintott Sósjani, és hátrébb húzta háromlábú, magas székét a készüléktől.

– A házassággal kezdődött minden. Mindig azzal kezdődik – jelentette ki a férfi. – És mindig azzal is végződik, mert a házasság végső soron megöl, vagy amiatt, hogy megöregszel benne, belé öregszel és elsorvadsz, vagy amiatt, hogy kilépsz belőle, mert annyira elromlik, és aztán ez a kilépés is elülteti benned a halál csíráit. Nos, én a másodikat szerettem volna megvalósítani, de nem sikerült.

– Miért romlott meg a házassága? Veszekedtetek? Vagy megcsaltátok egymást? – kérdezte Toma hivatalos, monoton hangon. A férfi ránézett, végigmérte, mint aki most látja először. – Nem mondanám. De túl fiatalok vagytok, hogy teljesen megértsétek. Az első évek, az első évtized még kibírható. Még vannak új dolgok. Még a megszokás is, az is hoz egyfajta nyugodt, tespedős de alapvetően felnőttesen új hangulatot. Hogy minden hétfőn ugyanúgy, a hétvége romjaival marad hátra a lakás, mikor elmentek munkába. Hogy péntek este ugyanazt a műsort nézitek mindig a tévében. Hogy havonta egyszer beültök moziba. Hogy szerdán és szombaton van szex, de amúgy nincs. De aztán, mikor még több idő telik el, bekúszik közétek valami savanyú, rossz, kellemetlen érzés. Nehéz ezt megfogalmazni. – Elgondolkodott, Sósjani már moccant volna, hogy megállítsa a halkan surrogó kamerát, de ekkor a férfi felütötte a fejét: – Voltatok már szerelmesek ugye?

A két fiú egymásra nézett, Toma megrándította vállát: – Lehet. Azt hiszem.

– Ja – kontrázott Sósjani.

– Akkor tudjátok, milyen az, amikor a másik néha annyira sok, hogy szinte azonosultok vele, befurakszik a bőrötök alá, a gondolataitokba, a motivációitokba. Amikor szerelmesek vagytok, ez az önfeladás fantasztikus, az, hogy így fel tudtok oldódni egy idegen személyiségben. A házasságban is van ilyesmi, amikor már lehúztok tizeniksz évet, de akkor ez az érzés már inkább riasztó. Hogy minden aspektusa, minden pillanata és moccanata az életednek a másik koordináta rendszerében értelmeződik – megrázta fejét. – Nem, ez pontatlan kép volt. Igazából inkább azt akartam mondani, hogy egyre kevésbé tudod magad elkülöníteni a kettősötöktől, egyre kevesebb egyéni vonásod marad. És ez engem nagyon bántott, és azt hiszem, őt kevésbé, sőt használni kezdte ezt, kihasználni. Ebből jöttek a viták.

– Durva viták voltak? Tányértörés, pofonok, ilyesmi? – kérdezte mohón Toma, de a férfi lehűtötte: – Ne gondold. Nagyon is civilizált, a feszín alatt támadó, kulturált szóváltások. Érvek és ellenérvek. Hogy szerinte ezt avagy azt kéne csinálni. Szerintem meg így meg úgy. A lényeg, hogy a végére kétfelé mentünk, ellentétes irányba haladtunk minden fontos kérdésben.

– Gyerek? – kérdezte Toma.

– Nem volt – sóhajtott a férfi. – Először én akartam, ő nem, aztán a harmincas éveink közepén ő akarta, én meg már nyűgnek éreztem, és nem is voltam biztos benne, hogy jó ötlet. Azért próbálkoztunk, de nem sikerült. Jobb is így. – Elakadt, maga elé meredve, az emlékeken tűnődve, majd kinyúlt, és szinte gépiesen megragadva poharát, felhajtotta az Unicumot.

– És akkor végül elváltatok? – törte meg a csendet Toma.

– Nem. Megpróbáltuk rendbe hozni a dolgokat. Rengeteget beszélgettünk, többet szexeltünk, aztán spóroltunk, és elkezdtünk utazgatni, meg sárkányrepülőzni, hogy majd a közös élmények…– a férfi széttárta karját – sajnos egyik sem működött. – Most két karja lehullt, mint törött szárnyak. – Akkor hozta haza azt a hirdetést.

– Miféle hirdetést? – kérdezte Toma csöndesen, és a férfi először nem is válaszolt, annyira erőltette emlékezetét, majd így folytatta: – Egy lámpaoszlopról szedte le. Olyan pároknak kínált megoldást, mint amilyenek mi vagyunk. Lelki, pszichológiai megoldást, párterápia, közös foglalkozás útján. Én egyből levettem, a helyesírási hibákból, meg a szórólap tipográfiájából, hogy az egész egy humbug, de ő csak erősködött, hogy próbáljuk meg. Hogy más lehetőségünk már úgysem maradt. Ennyire a végén voltunk már mindennek egymás tekintetében. Végül hagytam meggyőzni magam, bár roppant kínosak éreztem, hogy egy harmadik személy előtt beszéljünk a gondjainkról, hogy kiteregessük a szennyest. De beadtam a derekam, és elmentünk ahhoz a nyomorult kuruzslóhoz.

Dühösen elnyomta a cigarettáját a hamutartóban, és amikor végzett, csak akkor fújta ki, fel a plafon felé a tüdejében bent tartott füstöt. A két fiú moccanatlanul figyelte, és még a csapos is félig feléjük fordult, hogy az erősödő hangzavar, a játékgép csilingelése, a székek tologatásán túl elkapjon egy-két mondatot a történetből.

– A rendelő, vagyis inkább lakás ott volt a kerékpárbolttal szemben, a harmadikon, abban az ócska, öreg házban. Pár hete jártam arra, a fazon névtáblája már eltűnt, gondolom, túl sok olyan szerencsétlent húzott le, mint mi, és továbbállt. Ahogy megláttam…azonnal tudtam, hogy kókler. Fürdőköpenyben nyitott, ajtót, a lakása romokban, mindenhol szemét, bóvli keleti cuccok, műanyag Buddha-szobor, rossz ízlés, ilyenek, látszott, egy önjelölt kamu-pszichológussal van dolgunk, de ha már ott voltunk, gondoltam, csináljuk végig. Bár ne tettem volna.

A férfi felnézett rájuk, aztán egyenesen a kamerába, és lassan, szótagolva mondta: – Soha ne bízzatok olyasvalakiben, aki smiley jeles pólót visel. Az ilyen ember bármire képes. – Aztán keserűen elmosolyodott, és intett a csaposnak, mutatva poharát. Megvárta, míg megkapja az italt, majd a fiúk felé emelte: – Ezt már én fizetem – mondta ünnepélyesen, majd fel is hajtotta. Összerázkódott, de azonnal ki is kapart egy szál cigarettát dobozából, és rágyújtott ismét: – Hol is tartottam?

– Megérkeztek a sarlatánhoz – segítette Sósjani készségesen.

– Á, igen – eszmélt a férfi. – Bár…– kifújta az első tüdőnyi füstöt, ami sóhajtásnak is beillett: – A végeredményt tekintve, ha csak azt nézem, mi történt, igazából nem volt sarlatán. Vagyis a mi esetünkben tényleg csinált valamit. De kezdem az elején. – Bólintott, mintegy jóváhagyva saját kijelentését. – Leültetett minket a mocskos kanapéjára, és el kellett mondanunk, miért jöttünk, mi a baj, hogyan élünk, miken veszünk össze, ilyesmi. És amikor ezt így kibeszéltük, nagyobb összeveszés nélkül, akkor csak hallgatott, és én már láttam rajta, hogy jár az agya, és valami eszement ötletet fog bedobni, valami teljesen őrült terápiát, és csodák csodájára így is történt. Elmondta, hogy egy indiai mester budapesti előadásán hallott a „másik arc” gyógymódról, ami megoldás lehet a köztünk lévő feszültség megszüntetésére. Miközben elmondta, hogy mi ez, már le is ültetett minket arra a retkes szőnyegre, egymással szemben, de oldalt is. Ahogy magyarázta, az a lényeg, hogy csak periférikusan lássuk a másik arcát, a bal szemünk sarkából, egy folt, egy soha ki nem élesedő rajzolat képében. Azt mondta, hogy így kell maradnunk tíz percig. Tíz percig csak épp hogy észlelnünk kell a másik arcát, épp hogy látva valami homályos pacát belőle, valami elmosódott, néha ismerős, néha furcsa kontúrt. És a jelére, a tíz perc letelte után hirtelen egymás felé kell fordulnunk. És akkor, amikor így egymásra nézünk, ezzel a tíz percig felkészített és trenírozott tekintettel, látni fogjuk a másik igazi arcát. A személyiség lényegét. A belső én tükröződését a másik fizikai testén. Valamit, amitől mindent megértük, hogy mit miért csinált a másik, és meg is bocsátunk neki. És ezzel az ismerettel életünk végéig képesek leszünk elfogadni a másik személyiségéből fakadó minden hibát, problémát és nehézséget.

A férfi elakadt, mint aki kifáradt a sok beszédtől. A cigaretta ujjai közt remegett, a hamu hirtelen a pultra omlott. Összesöpörte, beszórta a hamutartóba.

– És, sikerült? – kérdezte Toma türelmetlenül. A haldokló ránézett, szeme gyanúsan csillogott a sárga fényben: – Sikerült – vallotta be halkan. – Igaza volt. Megcsinálta. Legalábbis velem. – Mély levegőt vett, majd elnyomta a cigarettát, és monoton hangon folytatta: – A feleségem azt mondta, nem látott semmit. Őnála nem működött. Én becsületesen végigcsináltam azt a tíz percet, gondoltam, ha már nyakig benne vagyunk ebben a hülyeségben, nézzük meg, mi lesz belőle. A feleségem feje egy színes csomó volt a szeme sarkában. A fény se volt túl sok, ez is könnyített a dolgon. A falon egy kakukkos óra halkan ketyegett. Úgy éreztem, évekig ülünk ott a szőnyegen, az idő nagyon belassult. Csak vártam, és igyekezetem összpontosítani arra a színes valamire a szeme sarkában. És akkor hirtelen megszólalt a síp, ez volt a megbeszélt jel. A fazon egy stopperórával mérte az időt, és a tíz perc leteltével belefújt egy kis ezüstsípba. Akkor kellett hirtelen a másik arcába néznünk. És én belenéztem a felségem, a hajdan imádott asszony sokat csókolt arcába, a már mindenféle helyzetben látott, a világon a legjobban ismert arcba, mely olyannyira meghatározta az életemet.

A férfi ismét elakadt, mint egy elromlott felhúzhatós játék, megmerevedett, a pultra támaszkodva mozdulatlanná dermedt. A csönd túl hosszúra nyúlt, a csapos, aki eddig mind közelebb oldalazott, egy vendég miatt otthagyta őket. Végül Sósjani nem bírta tovább, és megkérdezte: – És mit látott? Mit láttál?

A férfi összerezzent, homlokához nyúlt, és masszírozni kezdte: – Mit láttam? – kérdezte rekedten. – Szerintem jól mutatja, mit láttam, hogy hova jutottam. Nézz csak rám. Hónapjaim maradtak. Végem van.

– Amiatt lett beteg, amit látott? – kérdezte döbbenten Toma.

A férfi bólintott: – Azt hiszem, igen. Persze ezt nehéz lenne bizonyítani. De szerintem amiatt történt, amit láttam, és amiatt is, hogy utána bármit tettem, nem tűnt el a szemem elől. Nem tudtam elválni, a feleségem nem ment bele, nem tudtam elköltözni, mert nem volt elég pénzem, és mivel összeomlottam lelkileg, nem sokkal később már dolgozni se tudtam, nem jártam be, kiírattam magam táppénzre, és egész nap otthon feküdtem, a besötétített szobában, bezárva az ajtót, de a sötétben folyton elém lebegett az az arc. És nem tudtam elrejtőzni előle, hiába mentem akkor ki vécére vagy a konyhába, amikor azt gondoltam, ő már alszik, akkor is megesett, hogy összeakadtunk a lakásban, és ilyenkor sikoltva rohantam a szobába, bezártam az ajtót, és nekidőltem, nehogy be tudjon jönni utánam.

– És a felesége megértette, miért van ez? Elmondta neki, mit látott? – kérdezte Sósjani értetlenül.

– Próbáltam – szabadkozott a férfi. – Megpróbáltam már ott, az ülésen, miután kirohantam a vécébe hányni, azután megpróbáltam nekik elmondani, persze úgy, hogy nem néztem rá, nem bírtam azután ránézni, de nem hittek nekem, még a sarlatán is azt hitte, viccelek, gondolom, senkinél nem működött korábban ez a humbug, de nálam, ott és akkor valamiért működött, ó, nagyon is működött. Szóval a felségem csak kiröhögött, később is, csak nevetett a rettegésemen, és ettől csak még rosszabb lett, mert én már tudtam, mi nevet benne. És nevetett, egészen addig, amíg ki nem derült a betegségem, meg hogy áttétes.

A férfi kimerülten elhallgatott, fejét lehajtva bámulta üres poharait.

– De milyen volt? – kérdezte csökönyösen Sósjani, mire a másik megrázta fejét, és szinte motyogva csak maga elé suttogva válaszolt: – Nincsenek rá szavak.

– Tessék? – kérdezte Toma mert nem hallotta tisztán a motyogást. A férfi felnézett rájuk és némi színészkedéssel, némi hangrezegtetéssel, egy lecsorgó könnycsepp támogatásával ezt hörögte a kamerába: – Borzalom! Borzalom!

vége

Ennek az írásnak a végével nem vagyok elégedett. Alapvetően akkor volna jobb, ha lenne egy csomó háttértudásunk a pórul járt szereplő végső döntésének motivációjáról, hátteréről - de erre itt, helyhiány és némi lustaság miatt nem volt lehetőség. Az ipartelepről most még nincs fényképem, de az bennem van, hogy a kilencvenes években minden város ipartelep lázban égett, és ahol sokáig parlagon, füvesen-gazosan állt a gyáraknak, raktáraknak kijelölt terület, az a város vesztes volt, lúzer, szegény és szerencsétlen. Így járt S. is. A sztori másik eredője egy korábbi írásom, amit nagyon szerettem, és folyton vissza-visszatért gondolataimba (és ezért nem véletlen a szereplői névazonosság), mert az is elindul egy hétköznapi szituációból, és némi írásbeli gore után megérkezik valami nagyon más befejezéshez. 

Kínai varroda az ipartelepen

– Karcsikám, a kínaiakhoz megyünk, bejelentés érkezett, hogy túl sokan vannak, majdnem másfél milliárdan – röhögött Béla, és beült a kocsi hátsó ülésére, majd figyelte, hogy Vukán bekászálódik mellé. – Hány hete dolgozol nálunk?

– Négy – vallotta be Vukán halkan.

Béla bólintott: – No fiam, akkor most megismered, milyen az ellenőrzések legalja, amikor a sárgákkal kell bizniszelni. Karcsi, indulunk már? – szólt ki türelmetlenül, mire a sofőr kelletlenül lekaparta a parazsat cigarettája végéről, és beszállt a volán mögé. – Egyrészt soha nem tudod, melyik kicsoda, mert kurvára egyformák, ezzel vissza is szoktak élni, mert azt mondják, az a csóka, az ugyanaz, aki múlt héten ott volt, de közben nem.

Kikanyarodtak a munkaügyi központ előtti parkolóból, és besoroltak a főút délutáni forgalmába.

– Másrészt persze minden dokumentumuk kínaiul van, vagy legfeljebb angolul. Tudsz angolul? – kérdezte Béla Vukántól, aki bólintott: – Valamennyire igen.

– De kínaiul gondolom, nem tudsz.

– Hát nem – vallotta be Vukán közömbösen.

– Na, szóval – Béla kinyitotta az ölében tartott aktát. Tömpe, szőrös ujjai végigfutottak a lap fejlécén. – Karcsikám, emlékszel még ugye, hogy melyik épület az övék az ipartelepen? – kérdezett előre.

– Az a nagy, fehér hangár – jött a rekedt válasz a sofőrtől.

– Aham – hagyta jóvá Béla. – Az a szerencsénk, hogy a főnökök nem változnak. Ez a Wong vagy Wang ez már vagy tizenöt éve itt van. Először egy kis a ruhaboltja volt a piac hátuljában. Aztán kibérelte a régi műszergyár egyik műhelyét, és belekezdett a ruhavarrásba. Jól kihízta magát a sárga, így aztán gyárat épített az ipartelepen…– belelapozott az aktába – …két éve. És elkezdte idehozatni a fajtáját, minden évben egyre többen és többen lettek. – Elégedetten felnézett, az útra, a forgalomra, a délutáni városra. – De mi soha nem tudjuk őt megfogni, ugye Karcsikám?

– Nem bizony – jött az engedelmes válasz.

– Talán most – vont vállat Béla, majd fogait kezdte piszkálni. Vukán, aki eddig várt, hogy feljegyezhessen valamit, sóhajtva összezárta határidőnaplóját, tollát betette kopott öltöny zsebébe, és próbálta kinyújtani lábait. Magas, sápadt, betegesen sovány férfi volt, ki tudja hányadik állásban itt, a munkaügyiseknél, ki tudja milyen csalódásokkal és félelmekkel a háta mögött. Óvatosan, fél szemmel végigmérte Bélát, aki pont az ő ellentéte volt – negyvenes éveiben járó alacsony, köpcös, csupa szőr és izom alak, aki már erősen kopaszodott, így haját inkább géppel tüskésre vágta, ettől arca egy kivénhedt focidrukker benyomását keltette. Barna öltönyét a sárga különböző árnyalatiban tündöklő ingekkel és ízléstelen nyakkendőkkel variálta.

A sofőr lehajtott egy mellékutcába, és óvatosan végiglavírozott a rosszul parkoló autók közt. – Jó ötlet – kommentálta Béla, majd az akta végére lapozott, és Vukán felé fordult. – A lényeg, hogy felülről elvárás, hogy félévente rájuk nézzünk – fordult Vukán felé. – Nagyjából egyezni szokott a létszám a papírjaikkal, de ha baromi nagy eltérést látunk a melósok és a lejelentett létszám közt – felemelte két ujját v-alakban –, akkor jöhet a büntetés.

Kiértek az alacsony házak közül, és egy üres telkektől övezett elhagyott betonútra kerültek. A kocsi rázkódott és dobált a gödrökben. – Lassabban Karcsi, nem kerget a tatár – szólt előre Béla, majd gondosan bekarikázott egy számot az utolsó lapon. – Namármost, Wang már negyvenkét kis sárgára kért munkavállalási engedélyt. Benézünk minden sarokba, és ha több lesz belőlük a gyárban, akkor nyerők vagyunk.  – Összezárta a paksamétát, és kibámult az ablakon. – Rémlik még, hogy mit mondtak a múlt heti értekezleten? – kérdezte, rá se nézve Vukánra. – Tíz százalékkal több bírság a cél ebben a félévben. Ha összekaparjuk, megvan a bónusz karácsonyra, ebben biztos lehetsz.

Ismét visszatértek a főútra, de már a városhatárt jelző táblánál. Esős napokon voltak túl, az őszi erdők a környező hegyoldalban nedvesen sárgállatok. Előttük és jobbra feltűntek az ipartelep raktárkockái.

– Emlékszem, itt gyerekkoromban legelő volt meg nádas – jegyezte meg Béla elgondolkodva. – A cigányok innen szedték a gallyakat a kosárfonáshoz. Meg az agyagot a vályoghoz. Te már azt se tudod, milyen volt a vályogverés, mi? – bökte meg Vukán oldalát.

– Tanultunk róla a suliban – válaszolt Vukán csöndesen.

– Az egy más világ volt – folytatta Béla. – Nem volt még olyan fontos ez az ügyeskedés, meg helyezkedés, meg a seggnyalás, ami manapság nagyon megy. Az aztán nagyon megy – bólogatott inkább csak magának rosszkedvűen.

Beértek a raktárépületek közé, majd megálltak a kilences számot viselő hatalmas hangár előtt. Ahogy Vukán kiszállt, próbálta felmérni az épületet, de a perspektíva miatt nem látta a völgy vége felé elnyúló részét. A bejárat üvegén át, műmárvány fogadócsarnokra lehetett látni, ahol egy félköríves pult mögött idős kínai asszony üldögélt. Ahogy meglátta őket, felvette a telefonkagylót.

– Na, Wong, mindjárt itt lesz – konstatálta Béla, és Vukán mellé lépett, tetőtől talpig végigmérte, gyanakvó, rosszalló tekintettel. – Eszel te rendesen? – kérdezte szigorúan. – Olyan sápadt vagy, mint egy hulla.

Vukán eloldalazott tőle, és a hegyek ívét figyelve, halkan válaszolt. – Mostanában nem érzem jól magam. Nincs étvágyam, és gyorsan kifáradok.

– El kellene menned egy alapos kivizsgálásra – bólogatott Béla. – Soha nem lehet tudni.

– Igen. El kellene – vont vállat Vukán.

Béla hirtelen észbe kapott, és a sofőr felé fordult, aki közben ismét meggyújtotta cigarettáját. – Karcsikám, menj hátra az autóval, a hátsó traktushoz. Hátha van valami ajtó ott is. Figyeld, nem akarnak-e meglépni páran a susnyásba – intett az épület vége felé. Karcsi bólintott, majd beszállt az autóba, és csikorgó gumikkal elhajtott.

– Buta, de legalább lelkes, mint egy vadászkutya – jegyezte meg Béla, majd arcára erőltetett vigyor települt, ahogy meglátta az épületből kilépő alakot. – Á, Wong, szevasz, haverom!

A kínai, egy alacsony. kopaszodó, sovány, szemüveges férfi szürke öltönyt viselt, amiből kámfor és fokhagyma szaga párolgott. Fogadta Béla kézfogását, majd Vukánra mutatott: – Ő ki lenni? Idegen embert mi nem engedni be gyárba.

– A munkatársam. Új fiú. Jó fiú. – magyarázta Béla, majd hátba vágta a kínait, akinek ettől lejjebb csúszott a szemüvege orrnyergén. – De nem kell ez a piacos stílus, legyél normális.

A férfi halványan elmosolyodott, és kezét nyújtotta Vukán felé: – Üdvözlöm Önt, magam és a gyár személyzete nevében. Kérem, fáradjanak beljebb.

Ahogy megindultak befelé, Béla súgva magyarázta Vukánnak: – Elolvasta az összes Jókait. De valamiért szereti megjátszani, hogy alig tud magyarul.

A férfi biccentett a recepciósnak, aki állva fogadta őket, sőt, meg is hajolt derékból, majd egy ajtó felé indult, ahol belépőkártyáját bedugta egy nyílásba. Miután felcsipogott a kártya, visszafordult feléjük: – Ez nem megjátszás. Védekezés. Az Önök népe szereti előnyben érezni magát. Például a nyelv által. De sok egyéb szituációban is.

– Ja, nagyobb a farkunk – röhögött fel Béla, de a másik kettő nem reagált a viccre. Végigmentek egy hosszú, neonfényes folyosón, mely a végén kettéágazott. Jobbra indultak. – A nemi szervek nagysága nem hiszem, hogy kapcsolódik a nemzeti karakterológiához – jegyezte meg a gyárigazgató. – Ahogy a formája sem. Az araboknak tulajdonított rombusz alakzat például teljességgel hamis sztereotípia. Saját szememmel láttam egy öngyilkos merénylő leszakadt nemi szervét a Közel-Keleten, amikor az ottani gyárunk megnyitásán dolgoztunk.

– Ilyen sok helyen van gyáruk? – érdeklődött Vukán.

– Most már világszerte – pillantott rá mosolyogva a kínai férfi. – Erre tessék.

Egy egyszerűen berendezett, ablak nélküli irodába jutottak, ahol íróasztal, ébenfa szekrény és egy nagy, zöld bőrkanapé sötétlett a fehér falak hátterében. Béla belehuppant a kanapé nyikorgó ráncai közé.

– Minek köszönhetem a látogatásukat? – kérdezte a gyárigazgató, miközben leült íróasztala mögé. Mereven, egyenes derékkal foglalt helyet székén, tekintete befogta a két férfit.

– Csak a szokásos – legyintett Béla, és kinyitotta aktáját. – Megnéznénk, hogy egyeznek-e a számaink.

– Abban biztos lehet – biccentett a másik. – A gyártósor jelenleg is üzemel. Az ott lévőkön kívül van még az épületben négy adminisztratív, három karbantartó kolléga, és a recepciós hölgy, akivel találkoztak. Plusz jómagam.

– Akkor, ha jól sejtem, és senki nem szabadnapos avagy beteg, harminckét honfitársa szorgoskodik a varrógépén odakinn – szögezte le Béla, összecsukva az aktát.

– Pontosan – mosolygott rá mereven a kínai.

– Pompás – állt fel Béla tettre készen. – Beköszönhetünk nekik?

– Semmi akadálya – válaszolt a gyárigazgató, de nem moccant. Vukánt nézte, aki segélykérően bámult rá.

– Megkérdezhetem előbb, hol a mosdó? – tette fel a fiatalember a kérdést a beálló csendben.

– Egyenesen szemközt, aztán jobbra – mutatta a kínai férfi.

Vukán kisietett, átszaladt a fehér fényben ragyogó folyosón, majd benyomult a fertőtlenítőszagú helyiségbe. A falon két piszoár fehérlett, az egyiknél állt egy idős férfi, Vukán beállt mellé, és könnyített magán. Ahogy a vizelet kizubogott altestéből, halk torokköszörülést hallott maga mellől.

Az idős férfi kék munkaruhát, kezes-lábast viselt. Ráncos arcából éjfekete tekintet hunyorgott Vukánra. Épp behúzta a cipzárját, de közben folyamatosan Vukán figyelte. Orrlyukai kitágultak, majd a levegőbe szagolt, többször, egymás után. Aztán a mosdóhoz ment, és kezet mosott. Vukán várt egy kicsit, majd ő is begombolkozott, és nadrágja szíját izgatta, míg a másik végez, mert csak egy mosdókagyló volt. A kínai komótosan megtörülte kezét egy mocskos törülközőben, aztán az ajtóhoz lépett, de mielőtt kinyitotta volna, Vukán felé fordult, és így szólt: – Bajszéjbing – mondta jelentőségteljesen, aztán kinyitotta az ajtót, és kiment. Vukán várt egy kicsit bambán, végül megrázta fejét, majd ő is megmosta kezét, de inkább nadrágja szárába törölte.  Ahogy kilépett a helyiségből, még látta eltűnni az öregembert egy ajtó mögött. Vukán odasétált, és már a kilincsre tette kezét, de ekkor nyílt az igazgatói iroda ajtaja, mire gyorsan megindult a kilépő kínai felé.

– Minden rendben? – kérdezte a gyárigazgató. Vukán biccentett: – Azt hiszem. Talán.

Béla felvonta szemöldökét, de nem szólt, mentek a kínai után, aki a folyosó közepén lévő ajtón át egy másik folyosóra vezette őket. Jobbra irodák nyíltak, a derengő tejüveg mögött néha sötét alakok sziluettjeit láthatták.

– Az adminisztráció – magyarázta a gyárigazgató. – Óhajtják ellenőrizni a létszámot? – kérdezte tőlük túlzott szívélyességgel.

– Nem fontos. A munkásokra vagyunk inkább kíváncsiak – nyugtatta meg Béla, a férfi mellett ballagva. A sort Vukán zárta.

Egy újabb ajtó mögött nagy és hangos terembe értek. Kis munkaasztalok fölé görnyedő vállak, a szokásos neonfény, kattogó géphang, textil- és bőrszag.

– Hát, itt volnánk – mutatott körbe széles mosollyal a gyárigazgató.

– Számold meg őket – kérte Vukánt csöndesen Béla. A fiatalember a fal mellet haladva megkerülte a dolgozókat, közben akaratlanul is bele-belebámult egy-egy arcba, de senki nem viszonozta tekintetét. Többségében idős nő voltak, fehér vagy kék munkaruhában, merev arccal, a feladatra összpontosító rezzenéstelen tekintettel. Kezük, ujjaik oly gyorsan járt a varrógépek gombjain és tárcsáin, illetve az előttük gyűrődő szöveten, akár a gépek tűje a ruhaanyagon.

Végül Vukán visszament Bélához, és félrevonta: – Rendben van. De azt hiszem, van egy másik helyiség is. Munkásokkal – mondta neki halkan.

– Micsoda? – húzta össze szemét Béla.

– Láttam. Amikor kijöttem a vécéből – magyarázta Vukán. – Egy munkást, egy idős férfit, aki nincs itt. Bement egy másik ajtón.

Béla elgondolkodott, majd az igazgatóra sandítva súgta:– Akkor menj vissza, és nézd meg. Addig itt tartom.

Vukán bólintott, majd az igazgatóhoz sietett: – Sajnos vissza kell mennem a mosdóba. Valami rosszat ettem…– mentegette magát kényszeredetten. – Egyébként a létszám rendben van.

– Ennek örülök – jegyezte mega kínai üres mosolyogva, majd nézte, ahogy kilép a teremből.

– Tulajdonképp miket varrtok itt? – lépett hozzá Béla, miközben tollával valami írt a mappájába.

Vukán végigsietett az irodák előtt, át az ajtón, és jobbra fordulva elért a másik ajtóhoz, ahol az öregember bement. Egy másodpercig tétovázott, keze a kilincs felett lebegett, de végül erőt vett magán, lenyomta, és belépett.

Éjszakai sötétség fogadta.

És zaj. Ugyanolyan kattogó, surrogó hangok egyvelege hallatszott, mint az előbb, a munkásokkal teli teremben.

– Hahó, van itt valaki? – kérdezte Vukán, és közben a falon villanykapcsoló után kutatott. A zaj, a gépek, a tű és a szövet surrogása a következő pillanatban abbamaradt. Vukán keze rátalált valami műanyag panelre, amely akár kapcsoló is lehetett, benyomta. Rebbenő, hideg neonfény kelt, és megvilágította a termet, ahol legalább negyven vagy inkább ötven asztalnál idős asszonyok és férfiak görnyedtek gépeik felé, arcukat Vukán felé fordítva. Mindegyikőjük szeme éjfeketén csillogott, mozdulatlanságukat és a csöndet csak az a koppanó zaj törte meg, ami a Vukánhoz legközelebbi asztalnál kélt. Egy cérnaguriga esett a padlóra, és egészen Vukán lábáig gurult.

– Hoppá – nyögte ő, majd ösztönösen lehajolt, és felvette, aztán visszavitte a helyére. Amikor az asztal alapjára tette, egy ráncos, öreg kéz, a varrógép mögött ülő idős asszony keze ragadta meg csuklóját.

– Hé – kiáltotta Vukán, aztán a kiáltás elcsuklott a döbbenettől, mert az asszony ráhajolt kézfejére és beleharapott. Vukán hitetlenkedve meredt a nő ősz varkocsára, mely a háta közepéig tekergett, még a varkocsot egybefogó fekete gumit is volt ideje szemügyre venni, aztán észbe kapott, és a lobbanó fájdalom hatására végre elkapta kézfejét. Vér fröccsent a padlóra. A nő és egy társa, a legközelebbi gép mögül térdre rogytak, és a cseppek fölé hajoltak, Vukán nem látta, csak sejtette, hogy felnyalják.

– Ezt nem hiszem el – nyögte Vukán hátrálva, baljával fogva sérült kézfejét. Támadója felütötte fejét, és talpra állt. Most már vicsorgott, ajkai vértől, Vukán vérétől vöröslöttek, és szeme valóban fekete volt, mint egy kobráé. Megindult a férfi felé, karjait széttárta, mint aki meg akarja ölelni. Vukán érezte, elhagyja akaratereje, belehullott abba a sötét és gonosz tekintetbe, és pörögve esett lefelé egy végeérhetetlen kútban – ám ekkor két dolog történt. A vécéből megismert vénember ugrott oda az öregasszonyhoz, és a földre lökte, Vukánra mutatva ismét, és azt kiáltotta, hogy – Bajszéjbing – ugyanakkor Vukán mögött nyílt az ajtó, valaki lekapcsolta a fényt, megragadta vállát, hónalját, és kihúzta a teremből. Vukán ösztönösen zsebre vágta sérült kezét, mikor a folyosón szembe fordult megmentőjével, az igazgatóval. A férfi kezében mobiltelefon volt, arcán eddig nem látott érzelmek hullámoztak. Mögötte futva érkezett Béla. – Hé Wang, jó otthagytál – kiáltotta kedélyesen, de aztán a sápadt Vukánra pillantott, és megtorpant. – Mi történik itt?

– Van még egy teremnyi munkás – jelentette ki Vukán dacosan, a háta mögötti ajtóra mutatva. – Legalább negyvenen. Odabenn.

– Kapcsolatba került velük? – kérdezte tőle élesen a kínai, de Vukán nem válaszolt neki, Béla tekintetét kereste.

– Igaz, ez Wong? – mordult főnöke a kínaira. Az igazgató erőt vett magán, rendezte arcvonásait, hogy aztán ismét a jól ismert, szívélyes maszkkal forduljon felé: – Jöjjenek az irodámba. Ezt meg kell beszélnünk egy pohár ital mellett.

Követték őt némán és szótlanul. Vukán lemaradt pár lépéssel, papírzsebkendőt vett elő, és a sebre szorította. Alig vérzett, a seb szélei szinte összetapadtak egy fekete vonallá, mintha nem is harapás, hanem sebészkés vágott volna nyílást bőrén.

– Kérem, üljenek le. Whiskey? – kérdezte az igazgató, miután becsukta mögöttük az iroda ajtaját.

– Jöhet – mordult fel Béla, és Vukán is bólintott.

Nézték, ahogy az igazgató a szekrényből poharakat és egy metszett üveget vesz elő. A kínai szertartásosan kitöltötte a három adagot, majd miután odaadta nekik a poharakat, fél fenékkel felült íróasztalára, végigmérte őket, aztán lehajtotta italát, és belekezdett: – Valóban vannak alkalmazottaink a gyár területén, akiket hivatalosan nem regisztráltunk a magyar hatóságoknál.

– És megkérdezhetem, hogy miért nem? – reagált Béla azonnal a kijelentésre.

– Mert valójában nincs regisztrációs kötelességünk – bólogatott a kínai. Egy pillanatig hallgattak.

– Ezt nem értem – vallotta be aztán Béla türelmetlenül. – Ne csavarjuk a szót. Azok ott illegális munkavállalók – intett poharával az ajtó felé.

– Bizonyos értelemben igen, de valójába nem tartoznak a klasszikus értelemben nyilvántartandó személyek körébe – magyarázta türelmesen a kínai, majd kivárt, végül mély levegőt vett, és így folytatta: – Mivel ők nem élnek.

Erre ismét néma csönd telepedett rájuk, amit Vukán bírt a legrövidebb ideig: – Kérdezhetek valamit?

A kínai biccentett.

– Mit jelent az a szó, hogy bajszéjbing? – Vukán szinte suttogva ejtette ki, majd gyorsan felhajtotta az italát.

– Leukémia – válaszolt gyorsan és könyörtelenül a kínai. – Hol halotta ezt?

Vukán nem válaszolt, csak nézett maga elé, jobbját még mindig zsebébe rejtve.

– Várjunk egy kicsit! – vette át a szót Béla – Lehet, hogy én nem értek valamit, de az előbb azt mondtad, hogy azért nem jelentettetek be pár tucat kis sárgát, mert nem is élnek? Akkor mit csinálnak? – felhorkant, majd felhajtotta ő is az italát, felpattant, az asztalra tette a poharat, és az igazgató fölé tornyosult: – Azt hiszed, beveszem ezt? Azt hiszed, elhiszem, hogy élőhalottak, vámpírok vagy ilyen…zombik dolgoznak neked, és ezért nem vagy köteles bejelenteni őket? Hülyének nézel, Wong? – harsogta egyre emelkedő hangon. A kínai arca meg se rezdült, kivárt, míg befejezi, majd leszállt az asztalról, a szekrényhez lépett, egy ideig motozott bene, majd két borítékkal a kezében fordult meg: – Nem kell, hogy elhiggyék. De az talán segít abban, hogy elfogadják ezt a különös helyzetet.

Béla elvette a felé nyújtott borítékot, beletúrt, mert nem volt lezárva. Vukán nem moccant.

– Mi, Kínában – folyta az igazgató nyugodt, szinte hipnotikus hangon – elég régóta használjuk őket. A dél-kínai hegyek közt élő törzsről van szó. Valamikor, a fejlődésünk, az emberré válásunk hajdanán ők egy másik úton indultak el. Nem kedvelik a fényt, a napfényt egyenesen rühellik, ezért barlangokban élnek. Nem esznek vagy isznak semmit, csak vért fogyasztanak. Emberi vagy állati vért. Nagyon sokáig, két-háromszáz évig élnek. és ami a legfontosabb: nagyon jó, fegyelmezett munkások. Borzalmasan szorgalmasak, és náluk egy munkanap nem nyolc vagy tizenkét, hanem húsz óra, tekintve, hogy minimális alvásra van szükségük. Ami nem is alvás igazából, hanem valamiféle meditációs állapot.

Vukán felé nyújtotta a tömött borítékot, aki még mindig nem moccant, elgondolkodva meredt maga elé.

Az igazgató megvonta vállát, letette a borítékot az asztalra. Béla, aki gondosan megvizsgálta a sajátja tartalmát, visszaült a helyére. – És ezek a…lények…hogy kerülnek ide?

– A cégcsoportunk importálja őket, mindenhova a világba. De sok van belőlük otthon is. Mit gondolnak, ki varrja meg maguknak azt a sok Nike, Adidas és Puma cipőt és ezek hamisítványait? – Az igazgató visszament a helyére, és leült a székébe. – Persze vannak biztonsági szabályaink. Soha nem kötjük a helyi hatóságok orrára ezeknek a speciális munkásoknak a létezést. A szállításukat nagyon óvatosan kezeljük. És soha, semmilyen körülmények közt nem engedjük ki őket a gyár területéről. De nem is akarnak elmenni. Megkapnak itt mindent: sötétséget, tehénvért, nyugalmat. Olyan szövetség ez munkás és munkaadó közt, melyről Marx nem is álmodott – elnevette magát, majd előrehajolt, és megbökte Vukán borítékját. – Vegye el, fiatalember. Mindenki jól jár.

Vukán oldalt fordult, Bélára nézetett, aki biccentett: – Vedd el.     

Vukán a fejét rázta, majd felállt: – Menjünk – mondta erőtlenül. Béla követte, de ahogy elhaladt az asztal mellett, elvette a borítékot, és zsebre vágta. – Kitalálunk. Ismerjük a járást – vetette oda a kínainak, aki nem szólt semmit, elgondolkodva figyelte a mögöttük bezáródó ajtót.

Belülről kifelé haladva nem volt kiépítve a kártyás beléptetés, Vukán és Béla akadálytalanul eljutott az előcsarnokba. Az idő kínai asszony felállt érkezésükre, valamit motyogott, és udvariasan mosolygott rájuk.

– Én is így gondolom, drágám – intett neki Béla vidáman, majd megpaskolta öltönyzsebeit. – Na, fiam, bármi is lesz, a mi karácsonyi bónuszunk rendben van.

– Tartsd meg az enyémet is – vetette oda neki Vukán, majd ahogy kiléptek a szabadba, hirtelen megmerevedett és összerázkódott. Szemét eltakarta a napfény elől, aztán óvatosan visszahátrált a gyár ajtajáig, az árnyékba. Béla elővette ódon mobiltelefonját, és a gombokat kezdte nyomogatni rajta: – Nem, ez a tiéd. Te kaptad el őket. Megcsörgetem Karcsit, hogy jöjjön értünk…– ekkor fél szemel észrevette a mozdulatlan, halottsápadt Vukánt. – Neked meg mi bajod van? – kérdezte tőle türelmetlenül.

– Azt hiszem, én végeztem – jelentette ki csöndesen a fiú, de a hirtelen feltámadt szélben Béla nem is hallotta jól, hogy mit mond, ezért közelebb jött hozzá: – Mi beszélsz?

Vukán kihúzta jobb kezét zsebéből, és Béla elé tartotta: – Az egyik megharapott. Azt hiszem, megfertőzött – fejével a napkorong felé intett. – Fáj a fény.

– Ugyan már – kezdte Béla bizonytalanul, de ahogy Vukán arcába pillantott, benne akadt a szó, és hátrébb lépett. – A szemed. Úristen, a szemed!

Vukán nem válaszolt, csak figyelte a másikat, majd ő is lépett egyet hátra: – Jobb, ha most elmész. Én visszamegyek – intett a háta mögé.

– De hát mit mondjak a többieknek odabenn? – kérdezte Béla szinte rimánkodva.

– Mond azt, hogy elegem lett. Hogy leléptem – vont vállat Vukán.

– És a családod? – nyögte a másik. A távolból autózúgás kélt.

– Nincs családom – válaszolt türelmesen Vukán.

Béla tehetetlenül széttárta kezét: – Biztos van rá gyógymód. Gyere velem, beviszlek a kórházba, ismerem a főorvost, aki...

– Nem – vágta el Vukán, és még egyet lépett hátra. – Nem lenne esélyem. Valószínűleg eleve nagyon beteg vagyok. Voltam. Ezek – hátraintett – megérezték a véremen. Azt mondták, hogy leukémia.

– És azt gondolod, ez meggyógyít? – kiáltott rá dühösen Béla. – Fogalmad sincs, hogy mi ez.

Vukán elmosolyodott, majd vállat vont: – Nem tudom. Majd kiderül – válaszolt halkan.

Közben megérkezett Karcsi, és leparkolt Béla mögé. A férfi hátrafordult, intett neki, tétovázott, majd odasietett Vukánhoz, és esetlenül átölelte. – Ne hagyd, hogy halálra dolgoztassanak – mondta neki. Vukán bólintott, aztán nézte, hogy beszáll az autóba, magyaráz valamit a sofőrnek, majd elindulnak, és kihajtanak a bekötőútra. Amikor eltűntek szem elől, megfordult, és bement az előtérbe, Az idős hölgy egy belépőkártyát tett ki a pultra. – Az igazgató úr már várja – mondta szívélyesen mosolyogva, az ajtó fölé intve, ahonnan apró kamera lencséje szegeződött Vukánra.  Ő pedig elvette a kártyát, az ajtóhoz ment, felnyitotta, és hagyta, hogy elnyelje a gyár.

 vége

Bevallottan a mai estére készült az alábbi anyag. Egyrészt a fejemben volt a cikk, melyet be is csatoltam mottóként, másrészt a blog a blogban ötlete is tetszett, itt nyilván úgy kellett megírni a szöveget, hogy egy lelkes lokálpatrióta izgatott hangnemét tükrözze. Harmadrészt a korábbi novellák triumvirátusából ezzel véget ér egy másik szereplő története is, illetve vékony szálként ennek a írásnak az elején még felbukkan, igaz, csak elásandó dögként...És talán kilóg a történetből a kísérteties kutya, de ha valaki ezt és ezt elolvasta, az érti majd, miért kell itt lennie. Talán még annyi, hogy gyerekkoromban nagyon foglalkoztatott Zrínyi halála, és a "mi lett volna ha" effektus, az a gondolatmenet, amihez hasonló King regénye, a 11/22/63. 

A Zrínyi-projekció

mottó: Vaddisznók kóborolnak Salgótarjánban

blogbejegyzés: palockronika.blog.hu, 20XX.11.03.

Mint az a hírek alapján már napvilágot látott, november 1-jén túrázók a városunk feletti erdő egy futók által is előszeretettel használt ösvényén emberi maradványokat találtak. A sokkos állapotba került szemtanúk elmondása szerint a férfi, negyvenes éveiben járó áldozat teste az ösvény közepén feküdt, míg feje tőle pár méterre. Mindent, a környező fákat, bokrokat vér borított. A test állapota azt tükrözte, mintha felrobban volna, vagy nagy erejű, a hadseregben dum-dumnak nevezett golyóval találták volna el a nyakán, a végtagok törzshöz kapcsolódó részén és a törzs közepén. A torzóhoz a végtagok szinte épp hogy csak csatlakoztak, nyilatkozta blogunknak az egyik szemtanú, a mellkas és a gyomor egészen az ágyékig felnyílt, mintha kipukkadt volna. A maradványokon található ruhában nem találtak a holttest azonosítására alkalmas iratot, ám a test mellett és az ösvényen látható nyomok arra utaltak, hogy az áldozat kutyával érkezett a tett helyszínére. Rövid keresés után a rendőrség szakemberei fellelték a megcsonkított állat tetemét az aljnövényzetben. A fekete, nagy testű korcs kutya olyan sérüléseket szenvedett, melyeket a szakemberek és a helyi vadásztársaság szakértői vadkannak vagy farkasnak tulajdonítottak. Megjegyzendő, hogy az utóbbi években gyakori a farkasészlelés a környéken, a vadak a Tátra erdőségeiből érkeznek át a „zöld határon”.

Mindkét esetben a feltételezett halál időpontja október 31-e, az éjjel tíz és éjfél közti időszak lehetett. Ez amiatt is nagyon különös, mivel a futók és kutyasétáltatók ebben a kései órában már nem tartózkodnak a közvilágítás nélküli erdei ösvényeken.

A rendőrség egyelőre vizsgálja, hogy gyilkosság történt-e, de a sebek jellegéből és a holttest elhelyezkedéséből az emberi áldozat esetében az önkezűség sem kizárt. Feltételezhető, hogy az áldozat kutyája az esemény hatására menekült a közeli bozótosba, ahol egy vadkan avagy egy északról városunk környékére kóborló farkas marcangolta szét.

Mindkét feltevést megerősíti az, hogy a blogunkhoz eljutott információk szerint az emberi áldozat sebeiben is találtak állati szőrszálakat. Nem ritka, hogy vadkan támad embere, főképp a ha kicsinyeit, területét félti, de az is tény, hogy az állati erőszak a halott egyéb sebeiből nem igazolható. A hivatalos álláspont is ezt támasztja alá, hisz a szűkszavú rendőrségi közlemény szerint az emberi áldozat esetében a halál kiváltó oka egyelőre ismeretlen. A szemtanúk leírása, beszámolója alapján mintha valamiféle belső robbanás végzett volna az ismeretlen férfival. Blogunk több feltevéssel is él e rendkívül különös bűneset vagy tragédia kapcsán, a legvalószínűbbet most olvasóink elé tárjuk. Mindenképp figyelembe kell venni a baljós időpontot: október utolsó éjjele a Halloween, a hazánkba is mind népszerűbb kísérteties ünnepkör ideje. A kelta hagyományokon alapuló hiedelem szerint ezen az éjszakán a legvékonyabb a holtak és az élők világ közti határ. Nem bocsátkoznánk misztikus találgatásokba e szörnyű haláleset kapcsán, de az elképzelhető, hogy az áldozat megszállottja volt a Halloweennek, és erre az időpontra időzítette rituális öngyilkosságát. A sérülések jellege alapján, illetve rendszeres olvasónk, egy volt bányamester, robbantási szakember észrevételeire támaszkodva úgy véljük, az illető egy kisméretű plasztik bombát nyelt le, majd távirányítással élesítette azt. A vele lévő kutya a robbanás hatására menekült az erdőbe, ahol egy, a dörejtől ugyancsak megriadt vadkan végzett vele. Természetesen ennek a bizarr öngyilkosságnak a kiváltó oka számunkra is ismeretlen. Talán a férfi így akart egyesülni valami földöntúli hatalommal, talán családi tragédia avagy egy diagnosztizált halálos kór áll a háttérben – mindenesetre sokkal többet tudnánk, ha fény derülne az áldozat kilétére. Amennyibe új információ áll rendelkezésünkre, jelen bejegyzés anyagát frissítjük.

részletek Pile kézzel írott, dátumozás nélküli naplójából

Ma két fontos dolog is történt. Megérkezett a szkennelt anyag Berlinből, és sikerült eladni a céget. Utóbbi nem nagy ügy. Csak lezártam, amit le kellett. Egy fővárosi hálózat vette meg, elég jó árat fizettek. Most már csak a papírmunka maradt, és hogy elhozzam az irodából a cuccaimat. Ezzel megteremtem az anyagi alapját a projekciónak. A szkennelt szöveg németül van, szakfordító kell. Reményeim szerint a német Aper-páholy működésének és beavatási szertartásának leírását tartalmazza. És ezzel a helyére kerül a német ág is a kirakóban. A Zrínyi-projekció, melyet persze Vadkan-projekciónak is nevezhetnék, a végéhez közeledik. Még Annát kell megoldani. A legjobb lenne megölni. Persze a szakítás még egyszerűbb. Úgyis láttam, sokat lóg az új lovászfiúval. Anna és az ő lovai. Mindig is az agyamra mentek ezek a négylábú, bamba teremtmények. Rég elfeledték azt a szabadságot, amit az erdő ad. Azt hiszem, mielőbb beszélnem kell Annával. Az új, projektált énemet kell majd elővennem. Azt, ami végső transzformációban teljesen színre lép majd. Durvának kell lennem. Otrombának. Vadnak és dühösnek. El kell őt küldenem a picsába. Nemcsak azért, mert unom, mert útban van. Nemcsak a szőrtelen, törékeny, csupa báj és kellem teste miatt. Az anyáskodó gügyögése miatt. Hanem azért, mert tudom, ő nem volna képes követni az utamon. Ő nem tud utánam jönni. Még ha akarna, se tudna. De nem is akar.

…

Nem érti. Persze, hogy is érthetné. Főképp azt nem érti, miért változtam meg ennyire. Sokadszor kéri, hogy találkozzunk. De semmi kedvem. Nincs már mit mondanom. Azt hittem, a jelenetből ott, a Tesco parkolóban mindent megért. Másrészt három hete nem láttam embert. És ez így van jól. Ez is a projekció lényege. A hívása után falhoz vágom a mobiltelefont. Utolsó kapocs a világgal, viszlát. Most a fordítást olvasom, és jegyzetelek. A teljes kép már rég összeállt a fejemben, csak az utókor miatt csinálom. Hátha lesz követőm. Néha hallom, ahogy a szomszédok tesznek-vesznek az udvarukon. Füvet nyírnak. Nyár végi piknik. Eleinte sajgó nosztalgiát éreztem az emberi világ iránt. Mostanra már elnyomtam ezt. Az egyik szomszéd átjött két napja. Bekiabált az ajtón keresztül, hogy minden rendben van-e. Visszaszóltam, igen. A hangom mély volt, rekedt és torz. Hallottam, ahogy eliszkol. Szegények, ha most látnának, még jobban megijednének. Vagy kihívnák a rendőrséget. Szakállam csapzott, ápolatlan. Hajam, szemöldököm lenőtt, torzonborz. A körmeim ugyancsak megnőttek, mocskosak. Meztelenül járok-kelek, lassan elhagyom a vécé használatát. Mosdatlan bőröm piszkos, zsíros, először kipattogzott, most már ismét egészséges. De valahogy megvastagodott. Ahogy a szőröm is. Sosem voltam egy ősemberi kinézetű valaki, de most mindenhol kezdenek rajtam feltűnni szürkés, erős szálú szőrszálak. Az, ami a szakállamba is vegyül. Az ujjaim tömpék és rugalmatlanok lettek. Alig tudok velük lapozni, vagy ezeket a bejegyzéseket megejteni. A lényeg, hogy így nem mehetek emberek közé. Annát is ezért küldtem el minden hívás végén. A jó büdös anyjába. A düh. A dührohamok a világ ellen. Lassan már nem tudom kontrollálni. Félek, előbb-utóbb kitörök innen. Felszakítom az ajtót, és rárontok egy futóra. Vagy egy babakocsis anyukára. Avagy valamelyik szomszéd gyerekre. A projekció fontos része ennek a dühnek a tartalékolásra. A nagy átalakulás rengeteg energiát emészt fel. A düh energia.

…

A projekció lényege a szintugrás. Átváltozni azzá, ami mindig is bennünk van. Teret adni a vadnak. Kiengedni a bestiát. Ez az, amire egy nő, például Anna nem lenne képes. Ez az, amit a civilizáció elrontott. A görögök tudták. Pán isten. Aktaión, akit a saját kutyái marcangoltak halálra Artemisz parancsára. Az egész Dionüszosz-rítus, mely kábulatában éjjelente a városokat körülölelő dombokra felszaladó görög nők kis állatokat téptek szét. A helóták éjszakai levadászása Spártában, a Krüteia. Ez mind a projekció eredete. Nietzsche jól sejti, hogy ez, a dionüszoszi én elnyomása lett a civilizációnk kudarca. A rómaiak már megszelídítették, Rómából csak a farkas által nevelt alapítók jelentősek. És az ő közvetítésükkel, a farkas formájában, csökevényes módon jut el Európába. Itt aztán ez az eltorzult forma él tovább. A farkasember mítosz az, amikor valamit sejtünk, de tudásunk hiányos. Nem a farkas a végcél. Nem. Hanem a vadkan.

…

Kitűztem a napot. A testi állapotom miatt tovább nem várhatok. Október utolsó napjának éjjele lesz. Kitüntetett nap több nagy hagyományban is. Addigra teljes mértékben megduzzad, kifejlődik bennem a projekció. Képes leszek egyetlen ugrással, egyetlen összpontosított akaratlobbanással kívülre helyezni Őt. Ma ismét itt járt Anna. Természetesen nem engedtem be. A lakásban elviselhetetlen a bűz. A szükségemet két hete a sarokban végzem. A szar és a húgy végigfolyik a padlón. A konyhában rothadó zöldséghalmok. Húst már jó ideje nem eszem. Legyek és muslicák felhői. A testem nagyon legyengült. Sovány vagyok és gyanús foltok lepték el bőröm a szőr alatt. A szőr viszont továbbra is erősödik rajtam. Acélosan szürke és durva, mint a sörte. A szemem besüppedt koponyámba, arccsontom eltorzult, a fogaim pedig mintha megvastagodtak volna. Azt hiszem a test öntudatlanul is hozzáidomul a belsőhöz. Nem csoda, hogy a középkorban ezt az állapotot farkassal azonosították. Ha a tükörbe nézek, egy ijesztő, vad és rút állat néz szembe velem. De ez csak a burok, a lényeg még odabenn van.

…

Amikor a kopogtatás és dörömbölés után a függöny résein kilesek, és nézem Anna távoldó hátát, majd ahogy beszáll a lovászfiú autójába, egy kutyát látok az utcán. Egyenest a házammal szemben, a szemközti járdán ül, és mintha az én ablakaimat lesné. Képzelődés, ostoba vízió, melyet a hiányos táplálkozás kelt. Vissza a történetiséghez. A görögök után a Német Császárság alkimistái veszik fel ismét a fonalat. A német könyv szkennelt változata, melyet utoljára szereztem meg a gyűjteményembe, tőlük származik. Magnus Aperianus munkája. Beszédes álnév, az „aper” latinul vadkan. Fő művében, „A természeti jó és rossz”-ban 1452-ben leírja, hogy az emberben három misztikus állat él. Az oroszlán az isteni jót képviseli. A farkas az ördögi gonoszat. És középen van a vadkan, mely a természetbeni élet áldott, se jó se rossz állapota. Az az ösztönlény, ami évmilliók óta uralja a Földet, és amit mi az állatvilággal azonosítunk. Mi emberek, messze elhajlítottuk tőle magunkat. Ennek eredménye a civilizáció. Aperianus a görög titkos szövegek és Hermész Trisztmegisztosz néhány elfeledett műve alapján arra a következtetésre jut, hogy a vadkan az, ami legkönnyebben felszínre hozható. Alkimista nyelvet használ, azt mondja, kikristályosítható. A lélekben, a szívben, odabenn kell elvégezni azt a szublimálást, mely elvezet a vadkanhoz. Én ezt projekciónak nevezem. Aperianus munkáit aztán jó száz évvel később veszik csak igazán komolyan. Francia főurak egy kicsiny csoportja titkos társaságot alapít. A De Rais társaság valószínűleg Gilles De Rais-ről a szörnyetegről, Jean d’ Arc harcostársáról kapta nevét. Ő már a tizenötödik században megpróbálkozott a transzformációval. Sajnos gyermekek vérével és egyéb olcsó trükkökkel, nem csoda, hogy elégették. A „De Rais” jelentése egyébként „küllők”. Utalás arra, hogy a világ előrehaladtában mindig is a vadkan rész játszotta főszerepet. Az oroszlán részünk törvényeket és vallásokat teremtett. A farkas én háborút és káoszt szított. A vadkan csak élni akar, az erdő mélyén létezni szent és érinthetetlen vadságában.

…

Három nap van  hátra. Már minden élelem elfogyott. Fontos a teljes kiéhezettség állapota. A kanapéra kucorodva fekszem. Tartalékolom az erőmet a végső útra. Befelé figyelek, csak az odabenti dolgokra ügyelek. Ha mégis körbenézek a romokban heverő lakásban, néha mintha egy kutyát látnák a sarokban ülni. Nagy, fekete korcs. Ismerős valahonnan. De hamar rájövök, képzelődöm. Már nem számít, egyébként se, csak ami idebenn van. Ott feszül, mélyen a bőröm, a szívem, a bordáim alatt, a húsom rétegeiben a vadkan. Érzem, hogy ki akar törni. Érzem pusztító erejét. Nem tudom, milyen lesz a végső projekció. Sejtem, hogy a fizikai énem nem éli túl. Lehet, a tudatom sem. A vadkan nem gondolkodik. Nincs szüksége tudásra, emlékekre, érzelmekre. Mindez kolonc. A vadkan maga mögött hagyja az ember által kreált világot, és csak a zöld páfrányt látja maga előtt. Megkérdezhetném magam, hogy jutottam ide, hogy egyesüljek vele. Azt hiszem, mindig is erre vágytam. Gyermekkorom óta úgy éreztem, nem jó helyen vagyok. Egy idegen. Aki nem fér a bőrében. Minden furcsa és esetlen volt életemben, mintha a kezdetektől fogva félresiklott volna a létezésem. Ezért volt reveláció az a szöveg, ami bevezetett a Vadkan-hitbe. Az első szöveg, ami felnyitotta a szemem. A Zrínyi-tanulmányból.

A könyvtárban akadt a kezembe. Egy válogatás volt, eszement történeti képzetek, tévhitek gyűjteménye. Pont a Zrínyi haláláról szóló összeesküvés elméleteknél nyílt ki. És egy bekezdésben ott volt előttem. Az igazság. A szerző mintegy mellékesen említette meg, maga se jött rá, mit ír le. Hogy Zrínyi tagja volt egy titkos társaságnak, amelynek címere vadkant ábrázolt. Valószínűleg a De Rais-csoport egy kelet-európai ága lehetett. És hogy főképp magyar és horvát főnemesek alkották, akik istentelen, torz szertartásokat tartottak vidéki kastélyaik pincéiben. Egy-egy ilyen szeánszon a főurak önszuggesztió útján transzba estek, és állatnak, farkasnak avagy vadkannak hitték magukat. Ez az állapot többnyire csak odáig fejlődött, hogy a szolgálólányokat végighajszolták a folyosókon. Rosszabb esetben öltek is. Zrínyi is rendezett hasonló összejöveteleket. A híres, csáktornyai kastély melletti vadászbaleset igazából egy szeánsz méltatlan lezárása volt. Zrínyi a transzban vadkannak hitte magát. Ő és társai kirontottak az erdőbe az éjszaka közepén. A többieket a dermesztő reggeli fagy gyorsan kijózanította. De Zrínyi egy igazi vadkannal találkozott, mely nem ismerte el őt fajtársának. A főurak, hogy az előzményt és az okot palástolják, kitalálták a vadászbaleset történetét, sőt, fedő sztoriként a Habsburg-merénylet mellékszálat is elhíresztelték.

Ahogy elolvastam, azonnal tudtam, hogy igaz. És hogy több van mögötte, mint amit sugall. Kutatásaim során rájöttem, hogy Zrínyi valójában egy sikertelen projekció áldozata lett. De a lényeg, hogy ő hibázott, nem a gyilkos vadkan. Ő nem vitte végig az átalakítást. Túl mohó, túl türelmetlen volt. Épp ezért van az, hogy én már harmadik hónapja meditálok a lakásomba zárva. És három nap múlva elvégzem azt, amit Zrínyi oly csúfosan félbehagyott.

Vadkan leszek.

vége