Bérelj egy szuperül összerakott házat az Őrségben, verekedd át magad a pénteki fővárosi forgalmon, érkezz meg késő este Alsószerre, cuccolj be a hűvös, fenyőillatú éjszakában a befűtött házba, igyál pálinkát a megérkezés örömére, állj ki a tornácra, elszívni egy jutalomcigit, és figyeld a sötétedő levegőben a fákat, majd lefekvés előtt találd meg a polcon a könyvet, olvasd el a helyi boszorkényokról, kísértetekről és a molnárból lett farkasemberről szóló történeteket, majd oltsd el a villanyt, és álmodj.
A dereszlói farkasember
Dereszló az Őrség szélén helyezkedik el, tulajdonképp már nem is jellemző rá a szeres településforma, inkább falurészek, házcsomók tapadnak a bokros, fás dombokra, melyek közt egy sekély, tiszta vizű patak csörgedezik, egyenesen Szlovéniából. Jómagam a patakmederben jöttem fel az országba, még jó húsz éve, és a vegyesbolt mellett, ahol parizeres zsömlét faltam, akadt rám Szinvai apja, aki aztán pár évre rá meghalt egy autóbalesetben Körmend mellett. Ezután a kis Szinvai, aki akkor már harminc, harmincöt éves lehetett, átvette a gazdaságot, a vadásztársaságot és engem is. Alig tucatnyian voltak a társaságban, szegény környék ez kérem, inkább az osztrák vadászokat fogadták, vagyis fogadtam, mert a nagy vadászház gondnokaként alkalmaztak a Szinvaiak, mindenes voltam, főztem, takarítottam, kísértem őket az erdőben, amit akkor már úgy ismertem, mint a tenyeremet. A nagy ház mögött volt egy kis szolgálati lak, ott éltem én, nyugalomban, békességben. A koszt adva volt, mert a vadászatokról mindig jutott hús, és kiegészítettem azzal, amit az erdő nyújtott, gombával, bogyókkal, mikor hogy. Inni nem ittam, ha kínáltak se, dohányra nem szoktam rá. A faluba ritkán mentem le, csak ha a dolgom volt, Szinvai leküldött a boltba avagy a postára néha.
Azt gondoltam, ez már így is marad örökre, de persze nem ez történt, soha nem ez történik, mert észrevettem, hogy amikor már kezdenek egyenesbe jönni a dolgok, és végre megkapaszkodom valahol, mindig közbejön valami, ami aztán fenéken billent, kilök a kényelmes kis életemből, s megint mehetek világgá. Ez most a farkasember volt, vagyis inkább a hisztéria, ami lett belőle.
Eleinte csak pusmogásnak indult, mely lassan kapott életre, akár az őszi hold fénye a dombok felett, szóbeszéd volt, lassú pletyka, amivel a boltban szembesültem, borsért és friss kenyérért küldött a Szinvai, mert olaszokat vártunk azon a hétvégén, szarvasra mentek, s ki volt adva, hogy borsos szarvas tokány legyen estére. A pénztárosnő lassan ütötte be az árut, majd végigmért, és megkérdezte, hogy én, erdőjáró ember létemre, láttam-e már a farkasembert.
Milyen embert, kérdeztem, aztán nyújtottam felé a pénzt, csak hogy szabaduljak, mert nem állhattam hosszabb ideig az ismeretlenek közelségét.
Hát azt, ami elorozta a Palágyiék egyik juhát. Meg ami megfojtotta a Kisék udvarában a komondort. Meg ami a tyúkokat dézsmálta meg Kovácsnénál. Mutatta kezével: ekkora a lába nyoma a sárban. Nem állati nyom, inkább mint egy meztelen férfitalp. Lenézett a csizmás lábamra, akkora lehet, mint a magáé.
Aztán csak elvette a pénzt, mire én megcsóváltam a fejem, nincsenek farkasemberek. Csak farkasok és emberek, bólogattam. Biztos valami gyöttment pernahajder tehette ezeket a dolgokat.
Azzal otthagytam, de a szóbeszéd jött utánam, a postás is említette, aztán a faluban az az ember, aki mindig a kocsma sarkán áll, és ahogy elmegyek mellette, váltok vele pár szót, csak hogy ne nézzen faragatlannak. Végül a takarítónő is, Sára, aki feljárt havonta egyszer, és segített a vendégszobák nagytakarításában. A mi titkunk, de a végén, az utolsó szobában, ahol Szinvai irodája van, örömömet lelem benne minden egyes alkalommal. Állva, hátulról, mint az állatok, fogom a vállát, és a széles tomporát, aztán a végén beleharapok a nyakába, amit már vár, és felsikkant. Most, míg törölgette magát egy zsebkendővel a sarokban, csak kibukott belőle, hogy vigyázzak az erdőben, mert farkas jár a kertek alatt. Megkapott egy tehenet a múlt héten, az oldalán még látni a harapás vagy csikarás nyomát. Mélyet sóhajtottam, mint mikor a gyerekek rossz fát tesznek a tűzre, majd becsatoltam az övem, és odaálltam elé, felemeltem a durcás kis állát, és belenéztem fekete bogárszemébe: nincs odakinn semmi, mondtam magabiztosan.
Ezt persze már elmondtam mindenkinek, a postásnak, az embernek a kocsma szélén, és másnak is, akivel összeakadtam, mert tudtam, mi lesz a következő.
Engem fognak gyanúsítani.
Nemcsak azért, mert majd két méter vagyok, szakállas arcom olyan, mintha kőből vésték volna, a szakállam olyan, mint a drót, és a kezem, és a nyakam vastag szőr borítja, nemcsak a kék és hideg szemem miatt, vagy mert a torzonborz hajamba folyton hullott levél, gally vegyül az erdőből, a bőrömből füstös avarszag árad, és körmöm akaratlanul is a hagyom megnőni, és a kosz meggyűlik alatta, amitől vészjóslónak, szinte alattomosnak tűnik, mint egy vadásztőr pengéje – szid is érte Szaniszló eleget. Nem, nemcsak ezek miatt a külső dolgok miatt. Hanem azért, mert idegen vagyok. Meg kell értenem, mint mindig, amikor ilyen kis közösségbe érkezem, hogy nem fognak teljesen soha befogadni. Itt is, a dombokon élnek összesen vagy kétszázan. Az utak kanyargósak, a világítás rossz, az emberek el vannak vágva egymástól, ősztől tavaszig csak ténferegnek a sötét utcákban, lesik a kelő holdat, az vezérli őket, és évszámra ki se mozdulnak a faluból, ezért minden, ami a dombokon túlról jön, az idegen, az fenyegető, az riasztó.
Az elejétől fogva tudtam, hogy ez lesz belőle, ezért nem akartam mutatkozni sokat a faluban, de aztán jött ez a bolond história a farkasemberről, és rám terelte a figyelmet, szinte éreztem, hogyha kiálltam este a vadászház elé az útra, és körbenéztem a szemközti dombokon, ahol sárgállott a lámpafény, hogy a házakból árad felém a gyanakvás, hogy rólam pusmognak a falak közt, velem ijesztgetik a gyerekeket, belőlem keletkeznek azok a történetek, amelyeket még évtizedekig adogatnak majd egymásnak és nemzedékről nemzedékre felbukkan majd az alakom, mint az egykori farkasember a tűz melletti beszélgetésekben.
A legrosszabb, hogy Szinvai se akart ennek véget vetni. Akkor már ötven felett járt, megfehéredett, azon az őszön le is fogyott. Körmenden élt, de a faluban is volt háza, minden hétvégén kijött a vadászatok miatt hozzám, jellemzően csütörtök esete, megbeszéltük ki jön, hányan, milyenek, jó vagy rossz lövők, mennyire segítsem őket, mit főzzek, ilyenek. Akkoriban én már önállóan eljártam, neki csak fogadnia kellett a vendégeket, kínálni pálinkával, hahotázni a vicceiken, bekísérni a nagyszobába, a trófeák közé, a lobogó kandallótűz mellé. Azon az őszön már nem ment olyan jól a vidámság, és Szinvai mosolya megkopott, de ez nem a farkasember miatt volt, tudtam jól. Aztán eljött október vége, és egy csütörtök este megállt a csillogó terepjáróra az udvaron, én pedig siettem ki hozzá, de sokáig nem szállt ki, valami metálzenét bömböltetett, és a kormányra borulva hallgatta, aztán amikor kinyitotta az ajtót, egyre csak a szemét törölgette. Gondolom sírt, vagy ilyesmi, de nem jött a számra, hogy megkérdezzem, nem volt olyan a viszonyunk meg ő se volt olyan. Délceg, egyenes tartású, mokány, bajuszos ember volt, mint egy katonatiszt, általában szigorúan nézett, de ha elmosolyodott, akkor az ember úgy érezte, hogy nincs semmi baj, és hogy kitűnő mulatság vár reá ennek a férfinak a társaságában.
Most viszont törten, vállát behúzva, savanyú arccal jött oda hozzám, kezet fogtunk, szinte megtámaszkodott a tenyeremben. Holnap, mondta, régi osztálytársaim jönnek. Ketten. A legkiválóbb ellátásban kell őket részesíteni. Alkonyatkor, mondta, kimegyünk, s meglőjük azt a farkasembert. Hoztam neki csalétket.
Intett a háza mögé, majd zsebéből laposüveget vett elő, és meghúzta.
A bégetésre a kocsi hátuljához kerültem, a platón egy megbéklyózott kisbárány feküdt, és olyan szomorúan nézett rám, hogy ölbe kaptam, kioldottam a kötelet, amit aztán a nyakára kanyarítottam és a fészer mellé vezettem, ahol még nem sárgult a fű.
Nem kellene szítani a szóbeszédet, mondtam, amikor Szaniszló mellém lépett. Végigmért, mint a pénztáros a minap, vagy mint aki először lát, majd végre elmosolyodott, de valahogy fáradtan, megtörten. Az a lényeg, hogy el tudd dönteni, a bárányok vagy a farkasok közé tartozol, mondta. Soha nem kérdezte se az apám, se én, mi elől menekültél hozzánk, tette hozzá némiképp szigorúbban, szóval te is tartsd majd a szád, bármit látsz holnap.
Nem akartam ezt a másnapi vadászatot, mert megértettem, hogy ezzel itt nekem vége lesz, valami olyasmi fog történni, ami kiakolbólít ebből a kényelmes életemből. Jó lett volna Sárával megbeszélni, mitévő legyek, de épp itthon volt a férje, aki hétszámra kamionozott, és takarítás is volt az elmúlt héten. Így hát magamra maradtam a kétségeimmel, másnap pedig megjött a két vendég, egy Tóth nevezetű és egy Pohér nevezetű. Az előbbi kis, mosolygós, kövér emberke volt, aki úgy itta a pálinkát, mint a vizet. A másik már jobban hasonlított Szinvaira, magas, jó karban lévő, szemüveges alak volt, aki komolyan és csöndesen beszélgetett, és konyakot kért, amit sokáig melengetett a tűz előtt állva tenyere közt. Délre feljött hozzájuk Szinvai, együtt ebédeltek, úgy láttam, erőt vett magán, mert ment a vidámkodás, ugratások, régi emlékek kerültek elő, és sokat nevettek, mintha még kamaszok lennének, és nem derék-, hát és térdfájós középkorú, jómódú férfiak. Aztán volt egy kis csöndes pihenő, majd hideg uzsonna, sajtokkal és felvágottal, végül átöltöztek a zöld hacukába, és nekivágtunk a rengetegnek mind az öten, mert ott jött kötélen a bárány is a sor végén.
Szinvai még az ebédnél elmondta, mire megyünk, az egész történetet a farkasemberről, a juhot, a kutyát, a csirkét, a tehenet. A másik kettő nagy komolyan hallgatta, aztán Tóth nevetésben tört ki, nagy hasa csak úgy rengett, ugye nem gondolod komolyan, hogy farkasemberre fogok menni ezüst töltény nélkül, kérdezte szemét törölgetve.
Talán tényleg farkas, jegyezte mg óvatosan Pohér, lejöhetett az Alpokból, ott már egészen elszaporodott. Vagy aranysakál, bólogatott Szinvai, a szerbeknél megjelent pár éve, de mindegy is, az a lényeg, hogy a végére járunk a dolognak, csak mi hárman, mint a régi szép időkben, emelte poharát, és mondta is, proszit, és ittak.
Ahogy elnéztem őket akkor is, meg később az erdőben, megértettem, hogy ezek hárman igaz barátok, nem csak felületes, időszakos kötelék, a régmúlt emlékei ragasztják őket egymáshoz, hanem jellemük és egyéniségük miatt valahogy kiegészítik egymást, együtt, hárman alkotnak egy egészet, mintha egyetlen személyiség szétszakadt részei találnának egymásra. Ezt csak azért jegyzem meg, mert így talán érthetőbb lesz Szinvai cselekedete, de ne vágjunk a dolgok elébe, mert ott tartottunk, hogy a naplementében mentünk az erdőben, míg oda nem értünk ahhoz a kökénybokros tisztáshoz, amit már korábban javasoltam Szinvainak, és ahol reggel levertem a karót. Odavezettem a karóhoz a bárányt, és kikötöttem, majd a farába csíptem, hogy bégessen egy jó nagyon. Azok hárman vártak, míg az egyik tölgyfa mögött, ahol ritkásabb volt a bozót, megcsinálom a fedezéket, leterítem a pokrócot, hozok pár kirohadt tönköt a puska támasztékának, majd behelyezkedtek, és pedig arrébb sétáltam, és elrágtam pár keserű kökényszemet. Nem csípte még meg a dér.
Vártunk. A bárány néha bégetett, az aranysárga napfényből előbb szürke majd kék derengés lett, és Tóth néha súgott valami vicceset a másik kettőnk, azok nevettek, Szinvai egy fűszálat rágcsált, Pohér olykor kérdezett tőle valamit, amire röviden, tömören válaszolt.
Aztán még mielőtt tényleg besötétedett volna, Szinvai felállt, és a hátiszákjába nyúlt, és elővett valami nagy fémdarabot, majd a másik kettő elé rakta a pokrócra.
Mi ez, kérdezte Pohér, és én is közelebb mentem, hogy lássam. Olyan volt, mint egy harapófogó, csak félméteres nyéllel, és a végén a kislabdányi fej éles fogakban végződött. Egy kovács cimborámmal csináltattam, még a nyáron, mondta csöndesen Szinvai. Ez itt a farkasember.
Hallgattunk mind, éreztük, hogy el fogja mondani nem is kell kérdeznünk, és így is lett, akadozva, szinte szégyenkezve beszélt. Ahogy megkaptam a leleteket nyár elején, és az orvos elmondta, mi a helyzet, azonnal elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi legyen a vége. Hogy milyen betegségről van szó, most nem lényeges. Az volt a kérdés, megvárjam a fél, jó esetben egy évet, és kínok közt, leszedálva halljak meg – vagy úgy, ahogy én akarok. Mondjuk egy farkas által. De ehhez kellett egy háttértörténet.
Te voltál, mondta Tóth, és felállt, izgatottan rágyújtott. A másik hallgatott, merőn nézte Szinvait, nagy lapátkezeit térdén nyugtatva. Te ölted meg azokat az állatokat, hadarta Tóth, aztán idehívtál minket farkaslesre, de nincs is farkas.
Nincs farkas. Csak én vagyok, ismerte el Szinvai halkan. És igen, én cserkésztem be a juhot, a tehenet. A komondornak húst adtam, azzal tereltem el a figyelmét. A tyúkokat volt még a legkönnyebb…
Vannak fájdalmaid, kérdte most Pohér, mire Szinvai egy kis tégelyt vett elő, és megrázta, úgy zörögtek benne a szemek, mint a kavicsok vagy mint fogak. Vannak, de kitűnő fájdalomcsillapítót szereztem, alig érzek valamit, mondta. És itt rá is térhetünk a tervre, mert ezt, hogy nem érzek fájdalmait, fontos tudnotok.
Gondosan mindannyiónk szemébe nézett, majd így folytatta: valamelyikőtöknek meg kell harapnia ezzel, belerúgott a fogóba, valamelyikőtöknek segítenie kell, hogy pont egy ütőérnél metsszen át, aztán én elvérzek, és utána össze kell harapdálnia a vassal, mintha egy farka vagy aranysakál vagy egy farkasember tette volna. Ennyit kérek utoljára tőletek. Ti vagytok a legjobb barátaim, rám tekintett, benned pedig megbízom, ahogy apám is tette, jó emberismerő volt az öreg, isten nyugosztalja. Tudom, hogy sokat kérek, de segítenetek kell. Nagyon félek, hogy a fájdalom hamarosan fokozódik, és nem tudom majd korában tartani, nem lesz olyan gyógyszer, ami segítsen.
Némán álltunk, a félhomályban négy sziluett, csak a gida törte meg a csendet egy hirtelen, panaszos bégetéssel.
Miért nem lövöd le magad, kérdezte most Pohér, mire Szinvai megrázta fejét, nem megy. Próbáltam.
De mért ilyen bonyolult módon, kérdezte most Tóth izgatottan. Szinvai vállat vont, lehetett volna egy vadászbaleset, lelőhetnétek, de akkor nagyon sok kellemetlenségetek lenne. Így azt mondjuk, hogy ti visszamentetek a házba, én meg maradtam. Reggel pedig kijöttök, és megtaláltok.
Egy alapos vizsgálat kideríti, hogy ezek nem igazi fogak, mondta Pohér, majd lehajolt, felemelte a vasfogót, szétnyitotta a fejet, majd összecsattintotta mire Tóth megrezdült.
Nem fogja, rázta fejét Szinvai, szőr és nyál nem lesz a sebekben, de egyébként a harapásnyom pontosan leképezi egy canis lupus állkapcsát.
Canis, mi, értetlenkedett Tóth, mire Pohér felsóhajtott, farkas.
Értem, bólintott a kis köpcös férfi, és nekem ennyi elég is. Ne haragudj, ebbe nem megyek bele. Barátok vagyunk, nem tudom megtenni.
Vállára kanyarította a puskát, felkapta hátiszákját és elindult, majd visszafordult Pohér felé. Csatlakozol?
Az merőn nézte Szinvait, tekintetük a sűrűsödő sötétség ellenére összekapcsolódott, aztán elfordult, és lehajolt a puskájáért, sajnálom, mondta, de én az utóbbi években hívő lettem. Vallásos. Nem tehetem meg, mert akkor a pokolra jutnák gyilkosságért.
Néztük, ahogy belevesznek a sötétbe, majd én moccantam előbb, elindultam a tisztás felé. Hova mész, kérdezte Szinvai a hátamtól, eloldozom a kecskét, mondtam én. Ne oldozd el, mondta ő, mire megfordultam, mert úgy mondta, és tudtam, éreztem, hogy most romlik el minden.
Kicsit kutakodtam utánad, tudod, vannak ismerőseim a határ túloldalán. Vadászok, rendőrök, mondta. Már csak egy árnyék volt az ég sötétkékje előtt, ott állt két fatörzs közt, a puskát leengedte, és az arca, egy fehér folt, felém fordult.
Nem kell ez, mondtam.
Elmondták ezek az ismerősök, hogy annak idején volt egy szörnyű gyilkosság a túloldalon, harminc kilométerre, egy tanyán. A tettes soha nem lett meg. Akkoriban történt ez, mikor te megérkeztél ide.
Éreztem, hogy a világ kibillen alólam, és már nem is azért voltam dühös, mert zsarol, hanem mert el fogom veszíteni mindazt, ami olyan szépen kialakult köröttem az elmúlt időben. Tehetetlenül néztem, ahogy gyöngéden a fatörzsnek támasztja a fegyvert, majd lehajol, felveszi a fogót, és felém nyújtja, gyere szépen ide, és csináld meg, mondta, majd másik kezével kigombolta a kabátját, a kockás ing gallérját, és feltárta a nyakát, ami még sápadtabb volt, sápadtabb, mint az arca, itt kellene, itt a legvékonyabb a bőr, és ez van a legközelebb a szívhez.
Azon a tanyán, kezdtem, és levettem a kabátomat, a gazda verte az asszonyt, és megerőszakolta a saját lányát. Megoldottam az övem, mire Szinvai hátrébb lépett, leengedte azt a nevetséges fogót, és megkérdezte, mit csinálsz, de én akkor már kiléptem a nadrágból, és kioldottam a bakancsom egyik majd másik fűzőjét. Azon a tanyán maga volt a pokol az élet, és az utolsó estén a gazda annyit ivott, hogy ennek a pokolnak a lakójává tett mindenkit, aztán pedig már megváltás volt számára az, ami történt, meséltem, és lerúgtam az egyik majd a másik bakancsot. Miért vetkőzöl le, kérdezte Szinvai, és most már puska volt a kezében, óvatosan tartotta, derékmagasságban, leste, ahogy kibújok az ingemből, atlétámból, majd végül a Sára által sokszor megstoppolt, kopott alsónadrágomból is, hogy ott álljak előtte anyaszült meztelen, a hol hideg fényében, hátam mögött a bégető, riadt báránnyal, melynek testéből hő és viaszos szag áradt felém, a lombok susogtak, fél kilométerre egy szavas vágtatott. Felhő kerekedett a hold elé, ezért sötétség borult ránk, de közben minden körém sereglett, minden zaj és szín és szag, és én bódultan válogattam köztük, míg meg nem leltem a Szinvaiból áradó savanyú félelem aromáját, a puska olajos, nehéz kipárolgását, és aztán már csak a nagyokat dobbanó szívét hallottam, majd nekilódultam.
Irigyellek titeket, mert ti még itt lesztek évtizedekig, itt fogtok élni még évszázadokig a dombjaitok közt, és a hideg őszi alkonyatban a házatok ajtajából kipillantotok az ég alján feszülő vörösségre, a szemközti domboldalon megnyugtatóan kanyargó füstcsíkokra, majd visszamentek a meleg szobáitokba, leültök a kandalló mellé egy puha fotelbe, és elmesélitek a szőnyegen játszó gyereketeknek a dereszlói farkasember történetét.
vége
