Nos, ez is egy régebbi anyag. Van benne valami kamaszos egyszerűség és báj. Főképp egyszerűség - nem akar többnek látszani egy horrornovellánál. Ilyeneket olvastam volna szívesen kamaszkoromban, de helyettük csak a Galaktika volt. Később tanárként néha kaptam valóban kamaszos írásokat. A mindent elmondás vágya és a egocentrikus és kritika nélküli önértékelés rányomta bélyegét ezekre a dolgokra. A jó író mindig valakinek ír. A kezdő író az egész világnak ír, mert nagyon híres akar lenni. A zseniális író önmagának ír, de az mégis egyetemes lesz. A baj az, hogy igazán soha nem tudod, hogy épp hol tartasz a három közül.

Norton összeszedi magát

 Öntömjén, mert néha ilyen is kell. Itt a 2011. november 21-ei interjú.

Azt hiszem, hogy az írás meg úgy általában az "alkotás", vagyis a dolgokkal való igényes szöszölés mindig is áldozattal jár. Ezt az áldozatot próbáltam megjeleníteni az alábbiakban. Az áldozatot mindig a hozzánk közel álló személyek hozzák. A írásban van egy másféle, jóval brutálisabb áldozat is - ez azonban inkább egyfajta múzsaértelmezés. Valakinél olvastam, hogy írni úgy kell, hogy konkrét személynek készítjük a dolgot, hogy mindig valakinek szánjuk a sztorit, akkor lesz ereje, lendülete, és akkor lesz nekünk pontos képünk arról, hogy mit akarunk elérni az írással. Nos, ezt a gondolatot formáltam egy kissé át a második áldozatnál. Fontos észrevenni, hogy a múlt és jelen idejű narráció a napló olvasásának pillanatában vált. Talán nem hoztam ki elég plasztikusan, de a lényeg nem az, hogy mi történik a padlásszobában - hanem inkább az, hogy hol is van ez a padlásszoba valójában...

Rejtett zugok

Hallgatta a Jézus-szolga beszédét, majd bedobta az első rögöt, aztán az ásók elkezdték lapátolni a földet, egy nő énekelt, nem is, inkább magas, fejhangon kornyikált, aztán megtelt a gödör, és az izzadt arcú férfik ráhordták a felette keletkezett ki halomra a koszorúkat.

A fiú ekkor megfordult, végignézett a gyér rokonságon, a kritikusok és a rajongók távolabb álló csomóin, majd felpillantott az üres égre.

Míg fogadta a részvétnyilvánításokat, a pap ott állt mellette, és a ruhájából és testéből áradó tömjénszag és izzadtságpára bele-belekúszott a fiú orrába. Nem is ez zavarta őt, inkább az, hogy a jobbára ismeretlen emberek, akik közül minden második fontosnak tartotta megemlíteni, hogy az apja milyen hatalmas, milyen elmondhatatlanul nagy író volt, és hogy a regényei mennyi örömet szereztek az olvasóinak, szóval hogy ezek a megkésett hódolók most azt hiszik, hogy ő izzad, mint egy ló. Úgy tűnt a falubeli bámészkodók, az elnyűhetetlen könyvbuzik és a kiismerhetetlenül távoli barátok száraz, nedves vagy semleges tenyerei soha nem fogynak el – de aztán mégis eljött a pillanat, mikor már csak ketten maradtak, ő meg a pap. A temetkezési vállalkozó emberei távolabb cigarettáztak a halottaskocsi platójának dőlve.

– Meddig marad a faluban? – kérdezte tőle a Jézus-ember, ahogy kifelé indultak a temetőből.

– Talán ma este. Avagy még egy estét – válaszolt a fiú elgondolkodva, majd megtorpant, őszülő hajába túrt, és csodálkozva megfordult, a sírra nézett.

– Meghalt az apám – mondta döbbenten.

– Meg – hagyta jóvá a pap, és várt, de a másik még most sem kezdett el sírni, csak állt egy kicsit, lesve a halmot, a koszorúkat avagy a temetőkert fala fölött vöröslő októberi naplementét, távolabb a jegenyéket, a falu szélének házait, oldalt, jobbra a templom tornyát vagy a hegyeket balra, majd megindult, megfordult, és határozott léptekkel ment kifelé.

– Valamit szeretnék odaadni magának, még az apja hagyta nálam, hogy…adjam majd oda – szólt utána a pap. – Este otthon lesz?

A férfi hátra se nézve válaszolt: – Igen, Kenobi mester.

– Tessék? – kérdezte a pap, aki bizonyára nem volt járatos a popkultúra hivatkozásaiban, melyekről a férfi könyvet is írt, az egyetlen könyvet életében, míg az apja tizenhét regényt és három novelláskötetet.

Otthon, vagyis az apja házában az első útja a bárszekrényhez vezetett, töltött magának egy Old Grahamet, csak úgy, jég vagy víz nélkül, aztán felballagott a dolgozószobába.

A ház feszülten, nyikkanás nélkül tűrtre, hogy közlekedjen benne.

A dolgozószoba az épület előtti parkocskára nézett. Távolabb, a kőkerítés mögött a falu házai, és a huszonhatos, hétköznap kissé zajos út látszódott. A házat, egy hajdani kúriát, apja a hatodik regénye után vásárolta, hogy a válás után végleg hátrahagyhasson mindent. Nem mintha addig is…

A férfi elfojtotta gondolatait, helyette végighúzta ujjait a regények borítóin. Mindegyik kötetből több is szerepelt a polcokon, szemben apja íróasztalával. Mindegyik regénynek Gemma, az ifjú bölcsészhallgató, a filozófia és a szemiotika szakavatott kutatója volt a főhőse. A fiatal lány csodálatos kombinatorikus képességei, gyors észjárása, és fantasztikus emlékezőtehetsége segítségével szörnyű rejtélyeket oldott meg világszerte. Az olvasók imádták, mivel törékenysége ellenére volt lényében valami elszánt, kikezdhetetlenül őszinte vonás, illetve mert karaktere, ahogy a kritikusok fogalmaztak, már-már hiperplasztikusnak volt nevezhető.

A férfi felhajtotta az italát, majd a sarokban lévő szemetesbe dobta a poharat. Aztán az íróasztalhoz lépett, és sorban kihúzogatta a fiókokat. A bal oldali harmadik nem engedett, kulcsra volt zárva, márpedig egyetlen fiókban sem talált eddig kulcsot. A hatodikban rábukkant arra, amit igazából keresett, bár valójában nem akart rálelni. Ott volt, mind a százötven oldal, kissé sárgultan, mivel már jó két éve küldte el apjának, és a kiadóknak. Senkitől nem érkezett válasz, és ahogy átpörgette a kéziratot, a rengeteg hibajelzésből, apja sűrű, szálkás jegyzeteiből, az alá– és áthúzásokból azonnal megérette, hogy miért. A regény szar volt.

Ekkor csöngettek, és ő elejtette a lapokat meglepetésében, majd szuszogva, nehézkesen, negyven éves testének minden törődöttségével összegyűjtette a szöveghópihéket a perzsaszőnyegről és egytől egyig mindet belegyömöszölte a kukába a pohár után.

A pap állt az ajtóban, immár hétköznapi viseletben, zavart, de érdeklődő arckifejezéssel.

– Jöjjön be – szólította őt a fiú, majd a nappaliba vezette a vendéget. – Italt?

– Nem köszönöm, autóval vagyok – intett a háta mögé a másik. – Csak azért jöttem, tényleg, hogy…

– Átadjon valamit – nyugtázta a fiú, és letelepedett az egyik bőrfotelbe. A pap állva maradt. Egy pár pillanatig némán fürkészték egymást, a sarokban égő asztali lámpa féloldalasa világította meg arcukat.

– Az apám egy szar apa volt – jelentette ki hirtelen a fiú.

– Értem – vont vállat pap.

– Nagyon keveset foglakozott velem. Pontosabban semennyit – folytatta a fiú könnyedén vagy könnyednek vélt hangszínen. – Míg más apák úszni, biciklizni vagy teniszezni hordták a kölykeiket, addig ő folyton csak dolgozott. A hétvéget is a dolgozószobájában töltötte. Amikor együtt élt velem és anyámmal, akkor is kábé ugyanannyit láttam, mint miután otthagyott minket, és ideköltözött. Mondhatjuk, hogy igazából apa nélkül nőttem fel. De az igazán szörnyű…– Itt a fiú mély levegőt vett majd kiengedte, lassan, fogai közt, mintha cigarettafüstöt fújna ki. –…az volt, az, hogy képtelen volt az apai szeretet bármi jelét kimutatni. Ha reggel a konyhában találkoztunk, ha jóéjtpuszit adott, vagy ha eljött értem a suliba – megcsinálta, amit kellett, érti, megsimogatta a fejem, fogta a kezem  meg ilyenek, de éreztem, hogy igazából nincs jelen, csak mint egy gép, elvégzi a munkáját, kötelességét, míg az igazi érzelmeit, az igazi szenvedélyeit a másiknak adja.

– Kinek? – kérdezte a pap nyugtalanul.

– Gemmának.

Súlyos csend telepedett rájuk, ahogy a regényekben ezt írni szokták. Végül a pap törte meg: – Én tényleg csak ezt akarom odaadni. – Farzsebébe nyúlt, majd közelebb lépett, és egy kulcsot tartott a fiú elé. – Az apja megkért, míg haldoklott, hogy adjam majd át magának. A nyakában hordta, egy láncon, láthatólag fontos volt számára.

– Egy kulcs – vette át a tárgyat a fiú.

– Igen. És nem tudom, mit nyit. Ezt már nem volt hajlandó elárulni. Azt mondta, maga úgyis rátalál majd a zárra.

A fiú eltűnődött, majd hirtelen mosoly hasadt arcán: – A vén szemétláda – jelentette ki vidáman, mire a pap felnyögött. – Tudta, hogy először az íróasztalfiókját fogom átnézni. Van egy lezárt fiók…

– Ami talán egy új Gemma-regényt rejt – szaladt ki a pap száján a reménykedő kijelentés.

– Nem lesz több Gemma-regény – vágta el a fiú hidegen a rajongó vágyait.

Nem várták meg az újabb csöndet, a pap gyorsan elköszönt, és a másik kikísérte őt, nézte, míg végigmegy a murvás kocsibehajtón, majd bezárta az ajtót.

Megfordult, és élvezettel várt pár szívdobbanásnyit a félhomályos előtérben, a néma házban, mielőtt megindult felfelé a dolgozószobába, a lezárt fiókhoz. Elképzelte, hogy átolvassa apja hagyatékát, amely valószínűleg tényleg egy regény, talán tényleg Gemma befejező története, melyen a főhősnő végre hozzámegy Roberthez vagy elpusztul a gonosszal vívott végső ütközetben – aztán mikor a szöveg végére ér, kiviszi az egészet a kocsifelhajtóra, és oldalanként elégeti.

Amikor már ott volt, a kényelmes forgószékben ülve, és bedugta a kulcsot a zárba, majd felkattintotta a zöld búrás asztali lámpát, egész testében megborzongott, és hirtelen megértette, hogy mi is az a végzet. Ám már nem volt visszaút – elfordította a kulcsot, és kinyitotta a fiókot.

Egy barna bőrbe kötött naplóféleség volt benne.

A fiú némiképp csalódottan emelte ki, mivel egyáltalán nem volt kíváncsi apja gyónására, hisz várhatóan azért hagyta hátra ezt, hogy a halálon túlról kérjen bocsánatot azért, amit apaként elkövetett.

Végül mégis kinyitotta, és szeme megakadt az első, sűrűn teleírt oldal első mondatán.

Egy rejtekajtóról szólt, mely a dolgozószoba falába vájtan tökéletes illeszkedéssel várja a belépőt. Az ablak felől másfél méterre, térdmagasságban kell kissé megnyomni a falat, hogy kitáruljon. Amint olajozott zsanérjain elfordul, szűk, félembernyi folyosó vezet mögötte fel a tetőtér egy rejtett zugába. Pontosan a ház padlásrendszerének közepére, egy kör alakú üvegablak által megvilágított helyiségbe jut a látogató. A szobácskában épp hogy elfér állva egy felnőtt. Csupasz villanykörte világítja meg, de oldalt, a szerszámokkal zsúfolt sarkok, a falra aggatott mindenféle eszköz, és egy kopott, zöld dívány már jótékony homályba vész. A lényeg azonban, az égő alatti masszív faasztal – pontos, ragyogó fénybe vonva tűnik a látogató elé. Az asztal négy sarkából bőrszíjak tekergőznek, és feszesen, mereven tartják az asztallapra kötözött szőke, csapzott hajú lányt, ki most a belépőre pillant, és szeme elkerekedik a hasonló, ám mégis különböző arc láttán. Nyögve szólní kíván, de már távolról látszik, hogy miért nem bír: nyelve helyén csonk, kitépték, talán pont a fogóval, mely a mellette lévő falon lóg. A lány izeg-mozog, sovány, de izmos teste megfeszül a szíjakon, mellei ide-oda ringanak, de szabadulni nem bír, vagy csak ezt kívánja mutatni az idegennek, kiben megmentőjét reméli. Csupasz testére egy zsákszerű szövet van tekerve, ami túlságosan sokat hagy szabadon sebeiből. Zúzódások, vágások, véraláfutások, megégetett, felszaggatott bőr, vagy a korábbi kínzások hegei, lenyomatai tarkítják túlélhetetlenül sűrűn. Csak az arcát hagyták meg sértetlennek, a szinte tökéletes vonásait, és a nagy, okos és csillogó kék tekintetét nem bántották.

A fiú döbbenten áll, és bámulja a vonagló testet, majd kibukik belőle az első gondolat, mely a szobába lépése óta feszíti őt: – Te vagy Gemma.

A díványhoz oldalazik, lerogy rá, a rúgók felcsikorognak. Oldalt néz, a bútor szövetére – vér és spermafoltok pöttyözik szemérmetlenül.

– Ezt apám csinálta – jegyzi meg vagy kérdezi, a lány nyögve, tátogva, fejével bólogatva igenel.

– Belőled szedte ki asz összes történetét. Az elejétől fogva – folytatja a fiú, mire a fekvő rab ismét helyesel.

– Korábban volt egy garázs, mikor még velünk élt…– tűnődik a fiú. – Akkor gondolom ott tartott.

A lány várakozóan bámul rá, majd megrángatja bal karját.

A látogató végre észreveszi vágyát.

– Engedjelek el? – áll fel a fiú, és lassan közelebb lép hozzá. – Minek? Te nem is létezel.

A lány értetlenül néz fel rá, aztán szeme könyörgően hunyorít, arcát megdönti, és a valódi és szívbeli fájdalmaktól egy könnycsepp fut végig rajta. A fiú kinyúl, letörli, majd a szájához emeli ujját, és megízleli a nedvességet.

– Temiattad van minden – jelenti ki hirtelen. – Az egész életemet elrontottad. Neked köszönhetem, hogy egy nulla lettem, egy második, egy senki, egy tehetség és akarat és apa nélküli nímand! – A végén már fröcsögi szavait, nyála a lány kulcscsontjára cseppen. Az döbbenten hallgatja a vádakat, majd kétségbeesetten megrázza fejét, haja ide-oda csapkod a deszkán.

– De tudod mit? – kérdezi a felette álló, és felel is rá. – Rendben van: megszabadítalak. Véget vetek ennek.

Körbenéz, aztán a fali szerszámtartóhoz lép. Egy kalapács csillog középen a csavarhúzók, fogók és reszelők közt. A fiú leemeli, mire mögötte felnyög a lány.

– Nézzük csak…– A látogató észrevesz egy kis asztalt, mely tetején dobozok porosodnak. Kinyitja az egyiket, majd a másikat, végük az egyik fiókban találja meg, amit keresett. Felemeli, és megmutatja a lánynak a szöget. Nagy, majdnem tizenöt centis. – Ez jó lesz – bólint, és visszamegy a fekvő fülé. A lány cibálni kezdi magát, vonaglik és nyöszörög, és próbál az idegen szemébe nézni, de a fiú a fejéhez áll, bal kezével leszorítja homlokát, közben két ujjal az orrnyereg feletti részhez illeszti a szög hegyét.

A lány most felnéz rá, a rettegés és a rémület tartalékait egyetlen pillantásba sűrítve.

– Hidd el, igazából ez nem rólad szól – suttogja neki a fiú. – Hanem az apámról és rólam. Sajnálom, hogy belekeveredtél.

Azzal lesújt. A szög könnyedén és egyenesen fúródik a koponyába, mire a lány szeme fehérjét azonnal vér borítja el, aztán jön az orrából is, teste ráng egy kicsit, majd merev lesz.

A fiú elengedi a kalapácsot, mely koppanva hull lába mellé, hátrébb lép, míg fejét be nem veri a tetőgerendába. Szisszenve felnyúl, kitapogatja, ujjai hegyén kis vérfolt. A lépcső felé indul, hogy keressen a sebre valamit, és csak fél szemmel érzékeli, hogy a holttest moccan egyet. Megtorpan.

Látta korábban is, hogy a zsák mennyire vastag a lány derekán, de igazából csak most gondolt rá először, hogy mi lehet ennek az oka. És amikor megfordul, és ismét látja a lány derekán végigfutó rángást, megérti, miről van szó.

Az előbb, a dobozok közt észrevett egy tapétavágó kést, az ragadja fel, majd csíkokba lehámozza a testről a szövetet.

Jól sejtette – a lány hasa természetellenesen kidudorodik, mintha nagyon sokat evett volna, vagy minta lenyelt volna egyben egy kisebb labdát, akár egy kígyó.

Valójában terhes.

Tisztán látni, ahogy a magzat izgatottan vájkálja a hűlő hús és bőrt belülről, és a fiú hirtelen végiggondolja, mi tett, és hogy mit tehet, közben talán megrohanja a szánalom és a gyengédség, de a bűntudat távol marad.

Végül dönt: a tapétavágóval egyetlen, óvatos és köríves mozdulattal nyitja fel a bőrt és a szövetet, aztán nem törődve a kiömlő vérrel, benyúl a langyos zsigerek közé, és addig tapogatódzik, míg ujjai közé nem akadt egy apró kis láb. Ekkor leteszi az asztalra a tapétavágót, a másik kezével kifeszegeti a baba útjába akadó részeket, így segítve a test előbukkanását, egészen addig, míg meg nem pillantja a lilás fejecskét, a masszív kis testet, azt hogy az újszülött egy lány, és hogy gyönyörű.

Fogja a kést, és egyetlen mozdulattal, mint aki már évek óta csinál ilyet, elvágja a köldökzsinórt, majd a babát az alkarjára fekteti, és gyengéden megpakolja a hátát, kétszer-háromszor, mire a csöpp test felsír.

Egy órán át ül a zöld díványon, ölében a babával, akit egy koszos törülközőbe bugyolált. Szeme minduntalan vissza-viszatéved az egyik sarokban felfedezett kalitkára, melyet majd át kell alakítania, később pedig valami nagyobb, rácsos szobára lesz szükség. Összevetve az asztallal és a szíjakkal ez enyhébb és szabadabb dolognak tűnik számára.

Azt persze már most tudja, hogy ma éjjel, amint a naplót becsukja, megkezdődik írói karrierje, de azt is, hogy néhány dolgot másképp fog csinálni.

Nem akar minden szempontból az apja nyomdokaiba lépni.

vége 

Nem igazán értem a különféle erőltetten összeszkábált álneveken publikáló magyar szerzőket (mondom ezt én, aki egy francia vicomte nevét használom az interneten), akik előszeretettel helyezik a cselekményt Észak-Amerikába, vagy más angolszász területre. Magyarországon rengeteg fura karakter és helyszín létezhet és létezik, még csak nem is kell nagy fantázia megteremtésükhöz. Elhagyott falvak, lezárt bérházak, a halálra ítélt tanyavilág - csak hogy néhány példát említsek. A hazai horror ezeken a helyeken születhet újjá (ahogy feltámadt a magyar krimi a 30-as évek Budapestjének díszletében, a la Kondor). Szereplőnek pedig itt vagyunk mi magunk, és a köröttünk élő átlagos vagy extrém figurák. (Csak egy illusztráció - minden nap látom a ****-i metróállomáson a hideg elől paplanjukba burkolódzó, földön fekvő szerencsétleneket. És minden nap azt várom, mikor pillantok meg egy, a paplan alól kikunkorodó csápot, gyíkfarkat vagy egyéb szörnyűséget...)

A lentiekben tehét ismét magyar viszonyok közé rakott rémületet próbáltam illusztrálni. A sztori persze bárhol megeshetne, de nagyon is illik hozzá a körúti másolószalon. 

Másolatok

Aznap Szofival voltunk ügyeletben, Pali meg csak úgy bennmaradt, mert egy akadémia előadást másolt négyszáztíz példányban.

– Nézzétek csak – mutatta –, itt azt írják, hogy a hatodik századi eretnek szekták többsége önmagát irtotta ki. Vérfertőzés, kasztrálás, rituális éhezés, öncsonkolás…és egyéb finomságok által…

Pali mindig beleolvasott a fénymásolásra beadott anyagokba. Most épp A kereszténység szakadárjai című doktori védésbe.

– Aha – bólintott unottan Szofi, és elővette a pult alól cigijét, amiről becenevét kapta. – Laci, jössz egy kávéra? – kérdezte felém fordulva.

Elnéztem halottfehér arcát, apró melleinek halmát, melyekre fekete, pántos felsőt húzott, hogy végül ajkain állapodjon meg tekintetem. Sötétbíborral mázolta be őket – a szín harmonizált bakancsának cipőfűzőjével.

Pali a másolószoba küszöbén billegett sarkán, hol rám, hol a csajra nézve. Majdnem rácsöppent a nyála A kereszténység szakadárjaira. Bal kezével apró, intő jelet mutatott úgy, hogy csak én lássam.

– Mindjárt megyek – bólintottam Szofinak. Mire ő megindult, sovány kis testét kibillegtetve a körútra, át a szemközti arab kajáldáig. A sínen csörömpölő villamos közben majdnem elütötte.

– Szólsz neki? Beszélsz vele? – suttogta egy forró nyálat fröcsögő száj a fülembe.

Pali arca közelről úgy nézett ki, mint a Hold egy csúnyábbik része. Friss és ősöreg pattanások vulkánjai és völgyei váltakoztak rajta. Felül vörös, göndör haj keretezte a képet, szürkéskék, szomorú szemét pedig vastag szemüveg torzította. Nagyon tetszett neki Szofi. Ám Pali képregényeket olvasott, nem járt bulizni, nem hallgatott death metált, és csak szilveszterkor ivott némi alkoholt. Esélye se volt a lánynál.

– És most mit mondja neki? – kérdeztem kedvetlenül.

– Hogy éjfélre visszajövök érte. A műszakja után – magyarázta izgatottan, a tanulmányt pörgetve előttem. Fémes nyomdaszag, a hűlő papír és a száradó tinta keveréke áradt orromba. Másfél éve pácolódtam benne, mióta ebben a másolóban húztam az igát. Csak amíg nem akad jobb. 

– Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdeztem, de Pali meg se hallotta, elmerengett valamin, kinézve a koszos kirakaton. Követtem tekintetét. Szofi már ott ült két csésze kávéval a járdára tett asztalok egyikénél. Hirtelen egy sárga villamos vágta el képét.

– Miért nem beszélsz vele te? – kérdeztem fáradtan a fiútól.

– Á, nekem ez nem megy. Te ebben jobb vagy – magyarázta izgatottan. Felhajtotta a pultot, és visszament a kassza mögé. Kikattintotta a pénztároló rekeszt, majd visszatolta. A kassza halkan csilingelt neki. – Persze ha nincs kedved…

Olyan volt, mint egy hirtelen megnőtt gyerek, vagy mint egy nagy, szomorú állat illusztrációja a kihalt fajokról szóló könyvből.

– Oké – bólintottam, és a pulton áthajolva megütögettem a vállát. – Beszélek vele – ígértem könnyelműen.

Kifelé indultam, és már nyúltam a kilincs felé, mikor megpillantottam a Megbízót.

Magamban csak így hívtam a tagokat, akik nap mint nap százszámra bejöttek a másolóba a cuccukkal. Főiskolai jegyzet, remekműnek hitt regény, technikai leírások őseredetije lapult táskájuk mélyén, izzadt kezük szorításában vagy koszlott szatyraikban.

Ez a férfi azonban más volt, mint egy átlagos Megbízó, ezt már így, az ajtó üvegén át is éreztem.

A kánikula ellenére fekete, kétrészes öltönyt viselt. A mellényzsebből vastag aranylánc lógott ki. Haját hátrazselézte. Keskeny, napbarnított, meghatározhatatlan korú arca erős vonásokkal bírt, de fél perc után már el is felejtettem, pontosan hogy nézett ki. Leginkább még vastag szemöldöke és az alatta csillogó sötét, gúnyos pillantás maradt meg emlékezetemben. Kinyitotta az ajtót, és félreállt: – Csak tessék – intett maga elé a forró aszfaltra.

Vártam, hogy megcsapjon az augusztus végi forróság, mely még most, esteledvén is ott tombolt a körút beton- és fémcsíkja felett – ám mellélépve nem éreztem, csak valami langyos áramlatot.

– Köszönöm – mondtam, és néztem, ahogy besurran mögöttem. Úgy mozgott, mint egy gyík. Egy olajos testű, különösen izgága hüllő.

Megcsóváltam a fejem, majd átsétáltam Szofihoz. Közben felpillantottam az égboltra – tisztán, felhő és eső ígérete nélkül szürkült bele az estébe. A körút túloldalán leültem a lány mellé, és belekortyoltam a hideg kávéba.

– Ez hideg – mondtam.

– Így jár, aki a nyomoronccal sutyorog – vihogott rám. Aztán nevetése köhögésbe fulladt. Tizenkilenc éves volt, de már öt éve dohányzott. És úgy kúrt, mint egy negyvenéves kikötői ribanc.

– Megkért, beszéljek veled – motyogtam a cigim után kutatva farzsebemben. Felém lökte  saját csomagját. Kivettem egy szálat, és halálfejes zippójával meggyújtottam. Mondott valamit, de egy villamos elnyomta szavát.

– Tessék? – kérdeztem, mikor a csikorgás elhalt.

– Azt kérdeztem, nem unja még? – csóválta fekete loboncát. Gubancos hajtincseit feltűzve hordta – még ez volt a legszebb benne, no meg az így feltárt íves, kecses nyaka.

– Reménytelenül szerelmes – vontam vállat. – Szerintem ez szép. Manapság ritkán lát ilyet az ember.

– Igen – felhajtotta kávéját, majd férfiasan a kézfejébe törölte száját. – Csak ne én lennék a célzottja e imádatnak. Semmi kedvem pátyolgatni egy lelki sérültet. Bevezetni a szexbe. Mert az biztos, hogy…

Itt ismét villamos jött, de sejtettem, mivel fejezte be. És igazat adtam neki: Pali huszonhét vagy huszonnyolc éves lehetett – és valószínűleg szűz.

– Oké, akkor mit mondjak neki? – kérdeztem, visszanézve a másolószalonra. Üresnek tűnt.

– Mondd azt, hogy bepasiztam – vetette oda, és elpakolta dolgait az asztalról. – Vagy azt, hogy leszbikus lettem.

– Jó – nevettem rá, miközben megpróbáltam elképzelni egy másik csajjal.

Átfutottunk a körúton, majd rosszkedvű feszültséggel nyitottam be az ajtón.

Savanyú, ipari szag fogadott. Mintha valaki egy csomó gyufafejet lekapart majd meggyújtott volna odabenn. A helyiség valóban üres volt.

– Pali? – szóltam bizonytalanul. A sarokban serényen dolgozott a másológép. Szofi bement a pult mögé, és felvette a gondosan leválogatott első adagot.

– Ez micsoda? – motyogta maga elé, míg én ellenőriztem a kasszát. Jól tudtam, mennyi volt a napi forgalom. Egyetlen pillantás elég volt, hogy megbizonyosodjam, rendben van. Sőt, még több is volt. Bizonyára az öltönyös pénze miatt.

– Pali? – kiáltottam hangosabban.

– Ez kié? – kérdezte a lány mögülem. Észre kellett volna vennem a hangjában rejlő…másságot.

A hátsó részleg ajtaja résnyire nyitva volt. Hátrafordultam Szofi felé: – Amikor átmentem hozzád, bejött egy ürge. Biztos ő hozta. – Közelebb mentem hozzá. A lány merev arccal bámult az anyag első oldalára. – Miért, mi ez?

Szofi nem válaszolt, de hirtelen elsápadt, és megingott. A következő pillanatban kinyúlt felém, én pedig épp hogy el tudtam kapni a kezét. A másik kezében tartott lapok mint fehér pelyhek szóródtak szét köröttünk. Átkaroltam a dőlő testet, és levontam magam mellé a padlóra.

– Na, mi van? Mi a baj? – suttogtam neki riadtan. Felnézett az ölemből. Egyébként is nagy, de a sötét festékkel csak még inkább kiemelt szemében félelem és könny ült.

– Ez a könyv – nyögte, majd behunyta szemét. Feje mellett ott hevert a padlón a másolt anyag fedlapja. Szerző nélkül állt rajta a cím: Fekete könyv. Akaratlanul is végigsimítottam Szofi arcán. Hideg verejték tapadt ujjaimhoz.

– Hahó – ébresztgettem.

Hirtelen megéreztem, hogy valaki figyel.

Pali ott állt a belső helyiségbe vezető ajtóban. Kezében papírcsomót tartott. Nagyjából olyan vastagat, mint amit Szofi szórt szét az imént. A szemüvege nem volt rajta, de azonnal éreztem, hogy tökéletesen lát.

És az arca. Az az arc elkísér az utolsó órámig. A teljes kétségbeesés, a kiábrándultság és reményvesztettség ült rajta. Nem láttam még ehhez fogható dolgot, pedig egy ideig hullamosóként dolgoztam az Istvánffyban.

– Pali – mondtam vagy inkább kértem. – Mi van?

Nem szólt, csak tett egy tántorgó, bizonytalan lépést előre.

– Pali? – akaratlanul is felálltam, a még mindig mozdulatlan, lehunyt szemű Szofit a földre engedve. – Mit akarsz?

Most sem szól, csak még közelebb jött. Hátráltam előle egy lépést, hogy a lány közém és közéje kerüljön.

– Te – sziszegte végül. A szóra arca ráncokba és gyűrődésekbe futott – a gyűlölet térképét vázolva fel bőrén. Aztán hadarni kezdett: – Szerda este, párás, eső utáni éjjel, ez év május hatodikán. Elhívtad sörözni zárás után, egyig ittatok a Kék Paradicsomban, aztán felvitted magadhoz, lehúztad a ruháját, pedig részeg volt, de te csak fogtad, amíg ő…

– Állj! –– kiáltottam, mert az első pár szava után azonnal tudtam, miről beszél. Az emlékeimet sorolta, a gondolataimat, azokat a titkokat, melyeket Szofin kívül senki nem tudhatott, de talán még ő se, hisz tényleg nagyon résszeg volt. Csak reggel kérdezte zavartan, mi volt múlt éjjel. Elpirulva figyelte a konyhaasztal sarkát, míg én felraktam a kávét, és azt hazudtam…

– Velejéig rohadt vagy – fortyogta Pali előttem, majd a lányra mutatott. – És ő is az. Látom, látom bennetek, hogy milyenek vagytok…– A pólójába markolt. – Itt, belül látom, mi uralkodik bennetek, minden kicsinyes, förtelmes emberi mocskotokat látom most, hogy ez felnyitotta a szemem – felmutatta a kezében tartott papírcsomót.

Mellettünk a másológép kattanva megállt. A hangra, a megszokott ütemre összeszedtem magam.

– Ki volt az a férfi? Ki adta neked ezt az anyagot? – kérdeztem hirtelen. – És mi ez?

Pali elvigyorodott, majd az arcomba vágta a lapokat: – Ez az új Biblia – kiáltotta, azzal nekem ugrott. Lába azonban beakadt Szofi derekába, megperdült, és nekiesett a pult szélének.

– Francba – nyögte feltápászkodva. Ahogy homlokához nyúlt, vére kifutott ujjai közül, és pár csöpp a földre hullott.

– Gyere – nyúltam felé, de elsöpörte segítő karom. Felcsapta a pult fedelét, és kifelé indult.

– Hova mész? Hé! – kiáltottam, azon tűnődve, hol lehet az elsősegélycsomag.

Az ajtóban megállt, és visszanézett rám. Ott álltam a pénztárgép előtt, tehetetlenül, bénán.

– Holnap reggel eljön az anyagért – figyelmeztetett, vért pislogva szeméből. Azonnal tudtam, kire céloz, de válaszolni nem maradt időm. Pali feltépte az ajtót, és kinyomult rajta.

Elbűvölve néztem magas alakját, ahogy botladozva megindult előre, vak céltalansággal. Ahogy lelépett az úttestre, az autók dudálva, fékezve kikerülték, mire Pali kiabált valamit, hevesen gesztikulálva mutogatott nekik. Emiatt aztán – mikor rálépett a villamossínre – nem figyelt jobbra. És talán a dudaszó miatt nem hallotta a villamos sikítását sem. A sárga tömeg úgy kapta el, mi egy rohanó medve.

Mikor a rendőrök végeztek, és végre magamra hagytak a boltban, hátramentem Szofihoz a kis irodába. Egy széken ült, maga elé bámult, és meggyújtatlan cigit forgatott ujjai közt.

– Még mindig nem hiszem el – motyogta felnézve rám.

– Tényleg nem emlékszel semmire? – kérdeztem. A lány elkapta tekintetét, majd megrázta fejét.

– Megyek, összepakolok kint – mondtam neki.

– Csukd be az ajtót – kérte. – Kulccsal.

Úgy tettem. Mielőtt nekikezdtem, bezártam az utcai bejáratot is. Egy pillanatig kifelé bámultam a sárga, vörös és kék színekkel bevilágított utcarészre, melyet másfél éve ismertem az éjszakai műszakból. Alig mocorgott odakinn ember. A vért már eltakarították a sínről.

Még a rendőrök érkezése előtt összeszedtem az összes másolatot és a szétszórt lapokat is. Most oldalanként leengedtem az iratmegsemmisítő torkán. Egy órán át tartott. Ahogy az eredeti példány is bevégezte, kifújtam a ki tudja mióta bent tartott levegőt. Ám csalódottan vettem tudomásul, hogy egyáltalán nem érzem jobban magam. Legfeljebb amiatt lehettem elégedett, hogy sikerült megállnom, hogy akár egyetlen szót is elolvassak a szövegből.

A pénztárhoz léptem, és kinyitottam a kasszát. Már meg sem lepődtem azon, hogy a fémszázasok közt kukacok, apró férgek és tompa fényű csótányok motoztak. Tizenkét papírzsebkendőmbe került, míg összenyomtam mindegyiket.

Fél tizenkettő volt, mikorra mindezzel végeztem. Hallottam, hogy az irodban Szofi megállíthatatlanul vinnyog.

– Jól vagy? – szóltam be az ajtó deszkáján át.

– Nem. Nem vagyok jól – válaszolt. Olyan mélyen és durván szólt a hangja, hogy hátrahőköltem.

– Elkárhozok – tette még hozzá, majd sírni kezdett. Tehetetlenül végigsimítottam az ajtón, de nem mertem kinyitni.

Inkább leültem az ügyfeleknek fenntartott díványra, és végre rágyújtottam. Míg elszívtam pár cigit, igyekeztem végiggondolni, hol van a környéken templom. Aztán azon tűnődtem, reggelig honnan tudnék keresztet, kardot vagy egy hegyes tőrt szerezni. Éjfél tájt vastag, csillogó folyadékréteg türemkedett ki az iroda ajtaja alól. Nem kellett odamennem, hogy mint a filmekben szokták, megvizsgáljam, megszagoljam, mi az. Tudtam, hogy vér. Szofi vére.

Egy kicsit rágódtam ezen, majd eloltottam az üzlet összes lámpáját, beállítottam a mobilt hatos ébresztésre, végül elfeküdtem a díványon. Pihennem kellett valamennyit, mielőtt elkezdek készülődni. Félálomban eszembe jutott, másnap, holnap csütörtök lesz. A nap, mikor megölöm a Sátánt.

 vége

Ez még egy 2006-os Alexandra novellapályázatra készült. Akartam egy öntükröző írást csinálni nekik az irodalomról, könyvekről, könyvkereskedésről. Természetesen nem nyertem. Mai szemmel nézve, egy kissé szentimentális lett. A végén a visszacsatolás, az épp olvasott szöveg bekapcsolás a fikcióba közhelyes, de megbocsátható. A raktár, a könyvek meg a kávéillat tényleg megvolt, bár nem egészen így. Nem szerettem azt a melót. És itt nem szeretem a K. és P. rövidítéseket, mert nehezítik az olvasást. Ám már nem javítom, mert nem emlékszem, kiket képzeltem mögéjük... 

Az irodalom vége

Egy héten át tartott. Egy egész raktárnyi könyvet adtak ki ők ketten. Kiárulták a nagy múltú kiadó összes maradékkötetét. A hatalmas raktárterembe hamarosan téligumik kerülnek majd. Kellett a hely. K.-t afféle kereskedelmi ügyintézőként vették fel, P. alkalmi raktári dolgozó volt. Utóbbi két diplomával rendelkezett. Tudott valamennyit latinul. Értékelte a jól megírt szonetteket. K. sajnálta alkalmi társát. Elhatározta, a meló után kezdeményezi főnökénél, E.-nél, hogy alkalmazzák P.-t állandóra. Erre nem volt sok remény. A könyvek kiárulása kemény meló volt. K. úgy érezte, inkább elárulás. Már kora hajnalban jöttek a furgonok, teherautók. Vidéki terjesztők és fővárosi nagyvadak. Folyamatosan telefonáltak és cigiztek az átvétel alatt. A könyveket úgy dobálták, mint a téglát. Aláírták a szállítót, és szó nélkül elhajtottak. Görnyedt csikkek maradtak a betonon utánuk. Délig tartott az első roham. Ebédelni az épület  melletti kifőzdébe jártak. Mindent beborított a szomszéd raktárból előtörő kávéillat. Kávés babalevest és palacsintát, kávés krumplifőzeléket és pörköltet ettek. Csak a harmadik nap kezdtek beszélgetni egymással. P. tanár volt, de elege lett a gyerekekből. Felmondása után elvállalt bármit, csak tanítania ne kelljen. K. író volt, de gyűlölete  a fehér, üres papírlapokat. Szobájában ott tornyosultak a teleírt fehér lapok. Soha semmit nem adtak ki tőle. Soha semmit nem küldött el se újságnak, se kiadónak. P. már az első napoktól fejfájásra panaszkodott. Később, mikor megnyílt, elmondta ennek az okát. A hangokat. Ám előtte még sokat kellett beszélgetniük minden másról. A könyvekről. Boethius utolsó napjairól. A naplemenete szépségéről. A lonc illatáról. A főnökről, E.-ről. A főnök inkább részlegvezető volt. Őt bízták meg az évek óta porosodó raktárkészlet felszámolásával. Fiatal, energikus embernek tűnt, náluk jó tíz évvel fiatalabbnak. Fehér sportkocsival járt. Nem cigizett, de az autó hátsó ülése tele volt kólásdobozokkal. Ő találta ki azt, hogy minden kis terjesztő, könyvesbolt, sőt, magánszemély is részt vehet a kiárusításban. Ez persze pokoli munkát jelentett a két férfinak.  A főnököt szemmel láthatólag nem izgatta, hogy nekik nehéz a sorsuk. Gyakorta ott voltak még éjfélkor is a síri csöndben. A neonfényben. A számlákat, szállítókat rögzítették a számítógépbe. Meg kellett lennie másnap kora hajnalra. A kiadó központi szervere akkor frissítette a készletet. Elképzelték ezt a behemótot, ahogy megeszi az ő adatfolyamukat. A sötétben ülve, mélázva önön számítógéplétének hiábavalóságán. P. akkor beszélt neki először az élő könyvek elméletéről. A könyvek léte az olvasottságon múlik. Érző lények, s ha nem olvassák őket, haldokolnak. Ilyen egyszerű volt. Széttárta a karját, körbemutatott. Ezer és ezer kötet sír. Minél előbb oda kell adni őket az olvasójuknak. P. mindent megtett, hogy ez így legyen. Úgy dolgozott, mint az őrült. Enni sem állt meg, a raklapok közt futva falta szendvicsét. A celofánt gombóccá gyűrte, napokig hordta zsebében. Közben tömte magába a fájdalomcsillapítót. K. nem merte megkérdezni, miért. Azt hitte, rákos.  Nagynénje volt így az utolsó két hónapjában. P. évekig hordta magában az élő könyvek elméletét. Kiskorában véletlenül egy egész hétvégére bezárták egy könyvtárba. Akkor alakult ki benne az az érzékenység, ami rávezette az ideára. A főnököt egyáltalán nem érdekelte P. furcsa viselkedése. Gyakorta otthagyta a hevenyészett pultjukon az üres flakonját. Később azt mondta, nem tudott P. őrületéről. A fájdalomcsillapítókról se. Ők ketten a harmadik nap kezdtek el először igazán beszélgetni. P.-nek még négy napja maradt, hogy elmondjon mindent. Hogy meggyőzze K.-t. Amikor egy vevő elhozta magával a gyerekét, teljesen rosszul lett. Gyerekundora volt. Használhatatlanná lett órákra. A gyerekek, bármilyen korúak voltak, kikészítették. K. később rájött, hogy a gyerekek könyvundora miatt volt ez. Talán P. amiatt hagyta ott a tanári pályát is. K. soha nem akart tanár lenni. Író szeretett volna lenni. De ehhez bátorság kell. Úgy érezte, valóban elárulják a raktár könyveit. Odaadják valakinek, aki eladja őket. Másvalaki megveszi őket, felrakja a polcra. Nem fogják soha elolvasni a tartalmukat. P. hiába reménykedik. Ezek a könyvek halálra vannak ítélve. Az elmúlt években csak elodázódott a végük. P. optimistább volt. El is mondta, miért. A főnök aznap teleszarta a vécéjüket. K. fél órán keresztül pumpálta. Hogy lemenjen a víz. Utána megmosta a kezét, s melegített vizet. Kávé helyett itta. A szomszéd raktár kávéillata annyira betöltötte mindenét, hogy elég volt forró vizet innia. Kiült a raktár elé. Nézte, hogy P. kikíséri az utolsó vevőt. Feljött az első csillag. Talán ezt látta Boethius is börtöne ablakából utoljára. P. leült mellé, és bevett egy marék gyógyszert. Azt mondta, a múltkor egy nagy könyvesboltban járt. Két órán át ült az egyik fotelban. Nézte az embereket. A könyveket. Ahogy találkoznak. Csönd volt és nyugalom. Minden értelemben. Nem kellett a gyógyszer. K. ekkor megértette. P. nem csak képletesen beszélt a síró könyvekről. P. tényleg hallja a magányos, elhagyott könyvek hangját. Egy egész raktárnyi könyvét. P. azt mondta, olyan, mint egy kórus. Mint koncerten az első sorban állni. Mint millió celofángolyó csikorgása egymáson. Mint egy stadionnyi síró elsős gyerek. A portás rájuk villantotta lámpáját. P. intett neki. Kigyúrt, nagydarab, kövérkés fiú volt a portás, beleolvadt a sötétbe. Valamiért kedvelte P.-t. Mindenki kedvelte őt. Kiült arcára a szenvedés. K. nem értette, P. miért dolgozik itt. Ha ilyen pokol van a fejében. A másik széttárta karját. Segíteni akart. Napról napra gyengébb a kórus. A könyvek elmennek innen, és új gazdára találnak. Nem tehet mást, segít nekik, kibírja. Még négy napig folyt a dolog. K. minden éjjel hullafáradtan vánszorgott haza. A panelépület akkorra már elcsöndesült. Evett valamit, és elővette jegyzeteit. Akaratlanul is P.-re gondolt. Mindenkire nagy hatást gyakorolt az az ember. Amikor az ötödik nap ebédszünetében beszélt P.-nek írói ambícióiról, az nagyon megörült. Biztatta őt, tegyen meg mindent, hogy új könyv szülessen. K. felvetette, ez neki új fájdalmat jelenthet. P. elkomorult. Szerinte csak a szar könyv marad magányos. A rossz könyvek eltömítik a világot. Tompán értetlenkednek könyvségükön. K.-nak ezért jó könyveket kell írnia. A valóságot. Pontosan és röviden. Tömören, ahogy megesik. Amire mindenki kíváncsi, de amit senki se mer kimondani. A jó könyv az, amit sokan olvasnak. És a könyv is élvezi, hogy olvassák. A buta könyvek ezt észre se veszik. P. szerint nem minden olvasott könyv jó könyv. Az ostoba könyvek ostobán íródnak. Ezek nyafognak akkor is, ha százszor olvassák el őket. Nem veszik észre a kapcsolatot. Éjjelente, a lakás csendjében ezen gondolkodott K., az amatőr író. A különös elvek némiképp ellentmondtak eddigi gyakorlatának. Lehet, hogy újra kell értékelnie írói technikáját. P. rettegett a leárazott könyveket áruló boltoktól. A papírfedeles könyveket áruló boltoktól. A könyvtári kiárusításoktól. A rózsaszín borítójú könyvektől. A raktárbeli hangzavar erős, öntudatos és jó könyvektől származott. K.-nak ilyet kellene írnia. A hetedik nap estéjén benézett E.. Azt mondta, mehetnek világgá, ki vannak rúgva. A központ leállította a kiárulást. A fejesek szerint egy-két év parkolópálya jót tesz a maradék könyvnek. Növeli az értéküket. A főnök fehér autója halkan pattogva hűlt. Hópárduc az éjszakában. K. magányosan ballagott kifelé, intett a dagadt portássrácnak. Az észre se vette őt. Később a rendőrségnek azt vallotta, látta kimenni K.-t. Ezért úszta meg K. kevés zaklatással. Hajnalban pörlköltkávészagot hozott a szél. K. az erkélyen nyújtózkodott, s kelet felé nézett. Füstcsík kígyózott az égre. Eszébe jutott, P. egyedül maradt bezárni a raktárt. Onnan jött a füst. K. sietett. E. autója már ott volt a romoknál.  A rendőrség és a mentők és a tűzoltók autója is. A biztonsági őr arcán könny csorgott. Barázdákat hasított a koromba. K.-nak elmondta, hogy már semmit nem tudott tenni. Olyan volt, mint a pokol. Minden harsogott és üvöltött. P.-t nem találták meg. Aznap éjjel K. nehezen aludt el. Sírás szűrődött át a sötétségben. A fölötte lévő fiatal pár termékenynek bizonyult. Soha nem látta őket babakocsival. Felkapcsolta a villanyt. Fülelt. Nem gyerekhang volt. Mélyebb és keserűbb. Valaki sírt a szobájában. Mint a nyúl a párduc karmai közt. A magányos pusztulás hangja. K.-nak hatvanhárom borítékja volt otthon. Hajnalra megcímezte az összest. Ami nem fért beléjük, kihordta a ház elé a parkolóba. Nézte, ahogy a lapok összehajlanak és megfeketednek és elégnek. Fülelt. Valami nyöszörgésfélét hallott. Semmi mást. Reggel elment a postára. A kialvatlan, fáradt és keserű postáskisasszony olyan mogorván bélyegezte le a leveleit, hogy K. sírva fakadt. A könnyein át leste a visszaadott aprót. Kitámolygott az szabad ég alá. Nem maradt semmije. Feladta az összes el nem égetett írását. Az egyik ide jutott.

vége