Egy több részből álló, hosszabb történet következik. Aki ír, azt óhatatlanul foglalkoztatja a kérdés, hogy mitől amatőr és mitől profi egy író. A profi író még nem művész, csak ért a történetmeséléshez. Ha jobban vágyunk az alkotó új történetére, mint a kenyérre vagy a borra - akkor már művész. Mindez Nick Cutter "A szekta" című regénye miatt jutott eszembe. "A falka" után óvatosan érdeklődni kezdtem iránta, "A mélység" meggyőzött, hogy profi író. Ez a legutolsó viszont kijózanítólag hatott. Talán a fordítással volt gond, ami túl modoros és egyszerre primitív, de folyamatosan kizökkentettek egyáltalán nem működő, nyolcadikos kamaszok fogalmazásait idéző szövegrészek. Cutter soha nem lesz művész, legfeljebb egy profi író, míg King már nem művész, de "A ragyogás" és "A holtsáv" a magasirodalam része.

Nagyon fájdalmas az amatőr útja a profizmusig. A művészig pedig szinte járhatatlan. Elképzeltem egy nem annyira önzetlen alakot, aki - a tapasztalatok közvetlen megélésének módszerével - azt hirdeti és ígéri, hogy ezek az utak lerövidíthetőek, aki azt vallja, hogy az, amit közvetlenül átélünk, érzünk, látunk, ízlelünk - mindaz segíthet abban, hogy még pontosabban lefessük a szörnyűségeket. Kérdés, hogy hol a határ a tapasztalásban?

Alkotótábor kezdő horroríróknak

1. rész

Somos akkoriban úgy élt, mint valami irodalmi szerzetes: hajnalban kelt, hideg vízzel zuhanyzott, evett egy szelt pirítóst, ivott egy nagy bögre híg kávét, két órán át pötyögött a laptopba, hogy aztán elinduljon dolgozni a gyárba. A műszak végén, és miközben hazabuszozott, majd végigballagott a gyerekzsivajtól hangos lakótelepi játszótereken és a csöndesebb keresztutcákon, már a következő novellája ötletét forgatta magában.

Az elkészült műveket nem küldte el sehova, és nem töltötte fel őket semmiféle internetes platformra. Úgy érezte, ez még korai lenne. Nem bízott magában. Rengeteg horrort olvasott, szinte mindent, amit magyarul, itthon fel lehetett lelni, a klasszikusoktól az új slágerszerzőkig. Kijegyzetelte a módszereiket. Elemezte a stílusukat. Gondosan megfigyelte a cselekményszövést és a karakterrajzot. De mindez kevés volt, mert érezte, ő maga még nem elég kiforrott.

Ezért volt hát isteni gondviselésszerű az, hogy egy keresés során megjelent neki az oldalsávban a netes reklám: „Alkotótábor kezdő horroríróknak!” Rákattintott a bannerre, és azt érezte, hogy furcsa melegség ömlik el mellkasában, amíg az ismertető szöveget olvassa. A szervezőt, egy negyven körüli írót, akinek már két kötete is megjelent magánkiadásban, ismerte. Mármint a művein keresztül. A regényei nem voltak rosszak, próbálkozott mívesebb nyelvi megoldásokkal, és a történetvezetés is magával ragadó volt. Ám valami – leginkább a higgadtság – hiányzott a szövegekből. Csupa lendület és lelkesedés és láng volt a két regény, melyek néhol aztán túlzóvá váltak, és még az olyan kevésbé képzett olvasóban is csömört okoztak, mint Somos. Ezek a regények pont olyanok voltak, amikre Somos azt mondta volna a barátjának – ha van neki –, hogy mesteri munka, de nem zseniális. Egy, a műfajért elvakultan rajongó próbálkozásai. Olyanok voltak, amiket Somos ajánlott volna a barátnőjének – ha lett volna –, mint tökéletes olvasmányt egy hosszú, unalmas, lehangoló, esős hétvégére.

Izgatottan kitöltötte a jelentkezési sablont, majd a „küldés” gombra nyomott, aztán csak bámulta a felugró, visszaigazoló ablakot, melyen egy számlaszám volt az előlegnek.

Somos még aznap este elutalta a pénzt, mire másnap reggel megkapta az Író lelkes üdvözlő levelét a részletekkel. A tábor tíz fővel indul, írta az Író, és északon, az Ipoly mentén, egy volt úttörőtáborban, „az erdő mélyén” lesz megtartva. Egy hetesre tervezte, reméli, mind élményekkel és új ötletekkel gyarapodnak majd. Somosnak tetszett ez a fajta lelkesedés. Úgy érezte, a felnőtt világból kiveszett az őszinte lelkesedésre való képesség. A munkatársai a gyárban fásultan és unottan beszéltek mindenről. A családról. A politikáról. A munkáról.  A tévéről. A munkatársai elég keveset olvastak, mondhatni semmit. Somos nem nagyon vett részt ezekben a beszélgetésekben, némán ült köztük az ebédlőben, figyelte a megviselt arcú nőket és férfiakat, és közben legutóbbi olvasmányélményén töprengett. Néha kívülről látta magát: hórihorgas, inas fiatalember, nagy lóarccal, hosszú, zsíros hajjal, csillogó szemüvege mögött talán tudálékos, talán lenéző tekintet. A kék overall lóg sovány testén, pólója szabadjára engedte kifejlett alkarizmait. Somos a futószalagon csavarokat feszített meg nagy tárcsákon, óránként száztízet. Ez volt a munkája, nyolc órán át. Nem csoda, hogy alkarja feszes és duzzadt és erekkel átszőtt szörnytaggá vált.

Az indulás napján már jó korán a buszmegállóba ért, igazából ő volt az első, megelőzte az írót is.  Regényeinek hátsó borítói alapján tudta, kire számíthat, de a fekete, karimás kalap, a fekete ballonkabát és a hosszú, végén befont szakáll is útbaigazíthatta volna, hogy itt bizony egy művész személyiségről van szó. Az Író szívélyesen és kimódoltan üdvözölte, látszott rajta, figyel a szavaira, a mondataira, próbált választékosan és bonyolultan fogalmazni. Feltehetően jó időnk lesz, legalábbis ezt jósolták a tudorok, mondta, mikor elkezdtek szállingózni a többiek. Végül tizenketten lettek, plusz az Író. A férfi ellenőrizte a névsort, közben beszedte a még hiányzó pénzeket, mialatt szabadkozva közölte, hogy sajnos csak öt napra elegendő a büdzsé, a tábor tulajdonosa váratlanul megemelte az árakat.

Volt ott mindenféle karakter, Somos próbálta memorizálni a nevet, de aztán feladta, és inkább kódneveket adott nekik, melyeket a külső megjelenés alapján választott. Röfi egy nagydarab, vörös hajú családanya volt, aki ezoterikus tanokban hitt, és füstölő szagot árasztott. Aktakukacnak egy szürke öltönyös, barna szandálos idős, hatvan körüli férfit hívott. Sötéteknek két csupa feketébe öltözött lányt, akiknek a szeme, a körme és még az ajkuk is feketével volt kifestve vagy kihúzva. Aztán ott volt még Hadar, Szőke, Cserfes, Okostojás, és páran, akiknek nem is jutott név, mert nem volt rajtuk semmi különös.

Somos a buszon Szeplő mellé ült, a lány kedvesen beszélgetést kezdeményezett, de a fiatalember bizalmatlanul és nehézkesen válaszolt, ezért egy idő után kínos csönd telepedett közéjük. Somos így elővett egy korai Clive Barker kötetet, amire a lány rá tudott volna kérdezni, és erről szívesen beszélt volna neki, de a másik elmerült a kinti táj látványában.

Erdők és hegyek közé értek. Az út émelyítően kanyargott. Ilyenkor Somos válla Szeplő meleg és puha vállához nyomódott, ami jó érzés volt. A lány ruhájából barackillat áradt, talán az öblítője okozta. Az ablakon át vad, zöld májusi látvány tárult eléjük. A csapat köröttük izgett-mozgott, fecserésztek, a zsongás betöltötte a buszt, de nem tudta túlszárnyalni a motorzajt.

Jó egy óra múlva szálltak le egy erdei bekötőútnál. Innen majd negyedórát kellett felfelé, enyhe hegymenetben gyalogolni a töredezett betonon, míg el nem érték a nagy, sötét fenyőfák közé települt tábort. Négyzet alakban elrendezett barna faházakból állt, mögöttük egy központi kőépítménnyel. Abban volt a gyűlésterem, és a konyhai részleg. Az Író kiosztotta nekik a házak kulcsait. Somos Aktakukaccal került össze. Fél órát kaptak berendezkedni, utána az Író tájékoztató gyűlést hirdetett a központi épületbe. A hivatalnokarcú férfi halkan morgott, miközben egy zsebkendővel letörölgette a házacska bútorait. Nem volt belőlük sok. Emeletes ágy, kisasztal, két szekrény. A szúnyoghálós ablak a központi térre nyílt, ahol padok és terméskővel kirakott szalonnasütő körök voltak. Somos gyorsan kipakolt a szekrényekbe, majd kisétált könyvével a padokhoz. A szélsőn a két darkos lány cigarettázott elmélyülten, közben halkan pusmogtak, és sanda pillantásokat vetettek felé. A lehető legtávolabb, egy árnyékos részre ült, és belemélyedt az olvasásba. Arra riadt fel, hogy barackillat telepedik mellé. A lány rágyújtott, majd kínálta Somost is, aki hárító mozdulatot tett. Én is csak akkor élek a nikotinnal, ha alkotni akarok, mentegetődzött Szeplő. A távolból artikulátlan kiáltásokat sodort feléjük szél. Elég ijesztő, jegyezte meg a lány, akit egyébként talán Bernadettnek hívtak. Publikáltál már valamit, kérdezte még. Somos sóhajtva behajtotta ujjai közé a könyvét, majd ránézett. És hirtelen meglátta, hogy ez a lány tényleg érdeklődik iránta. Volt a tekintetben valami, ami eddig nem tapasztalt, se a gyárban, se az utcán, se korábban, az intézetben. Szóra nyitotta a száját, de ekkor a kőháznál az Író kongatni kezdett egy vasdarabot. Ez volt a gyülekező jele.

A gyűlésterem igazából egy ebédlő volt. Az asztalokat szélre tolták, körívbe rendezték a székeket, aztán leültek. Somos Szeplő mellé, talán véletlenül. Az Író a kör közepére ment, és izgatottan belevágott. Köszöntötte a második alkotótábor résztvevőit. Elmondta, hogy a korábbi tábor, immár két éve, sajnos rosszul végződött, de reméli, az idei termékeny lesz. A lényeg az inspiráció. És az inspiráció forrása a tapasztalat. Az Író itt hamiskásan mosolygott. Sajnos a horroríró legálisan nem tapasztalhatja meg azokat a dolgokat, amikről írni akar, szemben például a romantikus lektűr mestereivel. Néhányan elmosolyodtak erre a megállapításra. Somos nem biztos, hogy értette. Lenézett a karfát szorító kezére. Mellette ott volt Szeplő napbarnított, kissé párnás kézfeje. Arra gondolt, milye lenne megfogni. De aztán inkább az Íróra koncentrált.

A férfi ott állt a napsütötte terem közepén, fején sötétlett a kalap. A poros ablakok, a kopott parketta, a pókhálós neonlámpák a feje felett, a falakon a stilizált, gyerekes vonásokkal megfestett fenyőerdő – olyan valószínűtlenül vált el ettől a környezettől az Író karaktere, hogy Somos ráébredt, ezt a képet még egyszer fel fogja használni egy novellában.

Az Író egy rövid és zavaros bevezető után a lényegre tért. A tapasztalat érdekében az elkövetkező öt napban öt tapasztalati pontot fognak szerzeni, mint egy D&D játékban, magyarázta csillogó szemel. Aki mind az öt próbatételen, tapasztalaton végigmegy, az garantáltan sikeresebb lesz a plasztikus, erős és durva képek és leírások alkotásában. Itt a Hivatalnok megköszörülte torkát, felemelte kezét. Azt kérdezte némiképp idegesen, hogy miféle garanciát tud nyújtani a sikerre az Író. Ő erre széttárta karját: itt vagyok én, mondta, nézzenek csak rá. Ő, aki végigcsinálta az előző tábort, egyedül a jelentkezők közül, utána megjelentetett két könyvet. Erre már megszólalt Szeplő is, halkan, szégyenlősen felvetette, hogy az Író azokat a könyvet magánkiadásban adta ki. A férfi türelmetlenül legyintett: nem ez a lényeg. Hanem hogy egy: volt inspirációja, számolta ujjain, másodsorban pedig meg tudta írni ezt az inspirációt.

Ennyiben maradtak. Az Író körberfordult, majd hamiskásan mosolyogva így folytatta: öt nap, öt lépcső. Az első, a mai, a hús napja. A második a vér napja. A harmadik a fájdalomé. A negyedik a halálé. És az ötödik…de ez még maradjon rejtély.

Ezután felolvasta a házirendet. Este nyolc előtt nincs alkohol. És szex – tette hozzá, majd idegesen nevetve hozzátette, még egyedül se, ugyanis az megcsapolja a kreatív energiákat. Tapasztalatból tudom, kacsintott. Bárki, bármikor félbehagyhatja a programot – itt figyelmeztetően felemelte ujját – de akkor persze a részvételi díj nem jár vissza. Aki akar, most még elmehet. Megállt, kivárt, majd sóhajtva biccentett a felfelé lendülő karnak. Okostojás, egy idősebb nő jelentkezett szólásra. Somos szinte nagymamakorúnak vélte. Kissé ijedten kérdezte, hogy mégis mit jelent az, hogy a vér napja például, mert elég fenyegetően hangzik. Az Író nevetve bólogatott, az is, mondta hisz elvégre ez egy horrorírói alkotótábor, nem valami romantikus regényt akarunk megszülni, ugye? De a pontos részleteket egyelőre nem árulhatja el, mert a program a fokozatosság és a meglepetés kettősségén alapul.

Ha nincs egyéb kérdés, folytatta az Író, de Szeplő nem engedte továbblépni, mert megkérdezte, mik azok a távoli kiáltások, amiket odakinn néha hallani. Az Író biccentett, mint aki értékeli a jó kérdést, és tekintetét egy pillanatra rajta felejtette a lányon. Ez még Somosnak is feltűnt, és úgy érezte, valami ellenkezés kél benne, nem értette, miért. Egy kilométerre, felfelé, az erdőben van egy másik tábor, értelmi fogyatékos gyerekeknek. Bizonyára most is van egy csoport – magyarázta az Író. A hangjuk elég jó aláfestés a produktív munkához.

Aztán végigmentek a házirend kevésbé izgalmas pontjain, például a tűzrakás, a dohányzóhelyek, az elsősegélypont kérdésein, végül megszavazták a tábor nevét. Épp hogy egy picivel a Kristály-tavi Tábor lett a befutó a Panoráma Hotel és az Usher-tábor előtt.

A mai nap még nem lesz ebéd, folytatta az Író, egyébként a faluból, az iskola konyhájából hozzák majd fel. A vörös hajú Röfi aggódva megkérdezte, hogy van-e vegetáriánus menü, mire az Író csak a fejét ingatta, majd felírta magának, hogy ennek utána kell néznie. És ezzel vége is volt az orientációnak. Az első foglalkozás – mely némiképp összefüggött a vacsorával – este hatra lett meghirdetve.

Érdekes hapsi, jegyezte meg Szeplő Somosnak, míg kifelé mentek a jó hűvös fenyőszagba, és a fiú erre nem tudott mit mondani, csak bólintott, bár legszívesebben tagadta volna az állítást, maga sem tudva, miért. A padoknál elváltak, és Somos érezte, maradt benne valami hiányérzet, ahogy a lány távolodó, keskeny hátát figyelte.

A házikóban Aktakukac az emeletes ágy alsó részén feküdt. Mereven nézett maga elé. Somos biccentett neki, mire a férfi intett, jöjjön ide, majd mutatta is, mit bámul. Vastag filccel a felső ágy furnérlemez aljára valaki ezt írta: Óvakodj az utolsó naptól! Somos vállat vont, aztán ki is mondta, talán maga az Író írta oda, hogy megalapozza a tábor hangulatát. Ebben maradtak.

folyt. köv.

A Raw című film volt az utóbbi években az egyik olyan horror, ami meglepett, egy csomó szinten működött, mint műalkotás, egy igazi élmény, és a zenéje önmagában is megáll. Sokáig kísértett a történet, innen ez az írás, ami igazából egyfajta továbbgondolás. A háttérben ott motoszkált bennem a Hamvas-féle koan, hogy az igazi tehetség egy barlang mélyéről is utat talál magának, az autentikus, releváns mű nem merülhet el a nemlétbe, az ismeretlenbe. És egész régóta a fejemben van az az anekdota is, amit Szerb Antal ír Dosztojevszkij kapcsán: mikor első regényét megírta, és elvitte az akkor vezető folyóiratnak, reggel ötkor a két szerkesztő - akik egész éjjel, felváltva olvasták egymásnak a szöveget - oroszos meghatottsággal rohant hozzá, hogy gratuláljanak neki.

A képen egy kő látható, az ilyen színű és mintázatú köveket a lányommal "húskő"-nek nevezzük. Egy víztározó partján találtam, a víz visszahúzódott, összezsugorodott, így rengeteg érdekes dolog került napvilágra. Ilyen időket élünk. 

Nyers

Tisztelt hölgyeim és uraim! Képzeljék el a fiút, valakinek a gyermekét, az öccsét, a barátját, valakit, aki arra rendeltett, hogy leélje életét, mint bárki más, lassan, komótosan, nem hagyva maga után semmiféle nyomot. A szülei átlagosak voltak, nem foglalkoztak vele többet vagy kevesebbet, mint amiképp az átlagos szülők foglalkoznak a második, jobbára csak csalódást keltő gyermekükkel. A bátyjában volt minden reménységük, őbelé fektették gyorsan elillanó fiatalságuk minden energiáját, rá összpontosítottak, így a másodikra, a kisebbre már alig maradt türelmük, szeretetük és odafigyelésük – ám ezt a törvényszerűséget a család tagjai mind a négyen megértették, és el is fogadták.

Nem mondom, hogy az öcs tudat alatt soha nem lázadt e status quo ellen. Álmodozott róla, hogy majd megmutatja nekik. És próbálkozott is, lustasága és renyhesége ellenére néha igenis tett erőfeszítéseket. Eljárt kosáredzésekre, de aztán rá kellett jönnie, hogy bár magas és vékony, de nem elég magas. Festőeszközöket kért karácsonyra, ám hamar kiderült, hogy nincs kézügyessége. Egy haverjával együttest alakított, de hamar szétmentek, ő pedig megértette, hogy az ujjai soha nem lesznek elég fürgék ahhoz, hogy bátorsággal előadjon egy szólót. Így aztán, nagyjából tizenhat éves korára, szép lassan elfogadta a helyzetét, a helyét az életben, a társadalomban, a sors nagy könyvében, ahogy azt undorító pátosszal mondani szoktuk. A legtöbben ezzel egy időben szoknak rá valami szenvedélyre, olyan dologra, ami kitölti az űrt, elfeledteti velük azt, hogy belőlük már nem lesz senki (nem feltétlenül a valaki ellentéte), ami mindennapi jutalomban részesíti a megfáradt, kudarcos és csalódott lelket. Ez lehet az alkohol, a szex, virtuális világok, de könnyen a drog is, máskor pedig csak filmek, töménytelen film, vagy az olvasás, a jártasság a Hanza-városok történelmében vagy hajlandóság a jelenkori környezet mind részletesebb ismeretére, az úgynevezett híréhség.

A fiú a nőket választotta, vadul és dühödten kezdett udvarolni a lányoknak a középiskolában, közvetlen, szemtelen, de mégis valami kihívóan pimasz és meggyőző módon, ezért voltak is sikerei, főképp a nem annyira szép, de még nem is csúnya lányok körében, akik sütkéreztek a figyelmében, hajlottak arra, hogy felmenjenek szűzi szobájába, és engedjék neki azt, amit ilyen korban a lányok legfeljebb engedni szoktak. A szülei nem nézték jó szemmel a dolgot, de nem is tiltották, mert a jegyei azért nagyjából rendben voltak, négyes szinten teljesített, és ez a színvonal a szülőknek gyakorlatilag semmiféle fáradtságába nem került. A bátyja, aki ekkoriban már egy távoli egyetemen tanult, és csak hétvégenként bukkant fel egy hátizsáknyi szennyessel, már túllépett a felnőtté válás ezen rítusain, és szórakozottan vagy inkább elgondolkodva figyelte öccse ténykedését. Ez a báty persze kitűnően teljesített az egyetemen, az oktatói felfigyeltek rá, több országos versenyre is küldték, ahol díjakat szerzett, de ez a valóban ragyogó középiskolai évei után nem volt meglepő. Az öcs kénytelen volt meghallgatni minden egyes vasárnapi ebédnél a báty legújabb eredményeit, a kutatása során szerzett tapasztalatait, és a tanárok elragadtatott reakcióiról szóló beszámolóit. És mindeközben látnia kellett anyja és apja tekintetét.

Azon a bizonyos, esős októberi napon hölgyeim és uraim a két testvér egyedül volt otthon, a szülők elutaztak egy távoli fürdővárosba, ahol is az anya mind fokozódó derékfájásaira reméltek enyhülést. A hűtőben volt gondosan bekészített élelem, de a testvérek valami egyszerűbbre vágytak, ezért a másik autóval, a régi, rozsdásodó egyterűvel bementek a városközpontba lévő gyorsétteremhez, ahol is vettek egy-egy adag hamburgert, menüben, majd hazafelé indultak. Az étteremben, szombat este lévén, nem volt ülőhely, és egyébként is, mind a ketten a szobájukba húzódva szerették volna elkölteni e szerény vacsorát. A család, akiről eddig szó volt, a város egy külső nyúlványán, az erdei út végén lévő telepen élt immár húsz éve, hajdan modernnek számító, ám történetünk idején már inkább elavult rajzolatú családi házban. A várost e teleppel kanyargó, keskeny út kötötte össze, mely a délutáni esőtől nedvesen csillogott a lemenő nap fényében, ami olykor-olykor meglepetésszerűen villant elő egy kanyar mögül, a fák közeiből az autót vezető báty szemébe. Az út szélét vastagon borították a sárga, nyálkás levelek. Minden adva volt tehát egy tragikus végkimenetelhez. A testvérek nem beszéltek, zenét hallgattak, egy rádióadót, mely csak korabeli slágereket játszott. Már nehéz rekonstruálni, mi járt azokban a percekben a fiatalabb testvér fejében. Valószínűleg azt latolgatta, hogy az az érdekes lány, akinek hevesen udvarolt már hetek óta, átjön-e este hozzá, ahogy megígérte, vagy meghátrál, ahogy az történt a múlt hétvégén. És ha át is jön, mi fog történi, most, hogy a szülők nincsenek otthon, csak a báty, aki úgyis lefoglalja magát a tanulmányaival, majd szokás szerint elmegy futni, hogy aztán tizenegy körül már sötétbe boruljon a szobája. A fiú elmerült reményeiben, nem is észlelte a környezetét, legföljebb az erdő sárgászöld falát a szeme sarkából, a néha a szemébe vágó vörös napfényt, és a keskeny csíkban megnyitott ablakon át betűző avarszagot, ezt az elegyet, ami az ősz, a változó, szent évszak minden jellemzőjét felvonultatta a háttérben, nem csoda, hogy csak késve észlelte az autót, mely egy kanyar mögött bukkant fel.

Az autó az erdőben volt.

Motorházteteje begyűrődött az ütközéstől, az üvegek összetörtek, és elölről valami gomolygott, füst vagy gőz, nem tudták. A báty továbbment, ki a kanyar ívéből, aztán lehúzódott az út szélére, majd rövid gondolkodás után kiszállt, aztán visszaszólt a testvérének, hogy maradjon a kocsiban. Az öcs persze nem engedelmeskedett, és pár másodperc múlva utána ment, így nagyjából egyszerre pillantották meg a testet. Az autó előtt hevert, jó nyolc méterre, egy fa tövében, a fa oldala vériszamos volt. Később a rendőrök azt magyarázták a bátynak, és ő továbbadta a családi asztal, a vacsora felett, hogy az ütközés erejétől a férfi áttörte a szélvédőt, és akár egy szuperhős, nyílegyenesen repült a fáig, amely megfogta, pontosabban a fejével és a mellkasával belecsapódott a fába, a bordái összetörtek, a szívét átszúrta egy szilánk, de ez már mindegy is volt, mert a koponyája szétnyílt, és az agya szinte kirobban belőle.

Az anya nagyjából itt állította le a fiát, mondván mégiscsak vacsoráznak, az apa pedig intőn felemelte kezét, látjátok, ezért kell mindig bekötni a biztonsági övet. De még nem tartunk itt, a két testvér ott állt a testtől jó tíz méterre, a füstölgő autónál, és látták a vért a fa törzsén, és az avarban, és ekkor az idősebb visszarohant a saját kocsijukhoz a telefonjáért, hogy hívja a mentőket és a rendőrséget, és a fiatalabb ott maradt a roncs mellett, mire a másik ráordított felindultan, hogy jöjjön el az autótól, felrobbanhat. Az öcs így tett, de nem hátrafelé ment, hanem előre, a halott irányába, mert akkor már látta a brutális sérülést, az avarban fekvő szétnyílt koponyáját, és a nyíláson kipréselődött agy szürke szövetét, a darabok ott hevertek körötte, és tudta, nincs olyan lény, ami ezt túlélné. Hallotta, hogy a testvére mögötte, valahol, a távolban magyarázni kezdi a balesetet, és próbálja mind pontosabban betájolni a helyszínt, de a szavak mintha szűrőn jutottak volna el füléhez, szinte nem is értette őket, lépett még egyet, majd még kettő, majd még négyet, míg ott nem volt a test mellett, és ekkor leguggolt hozzá. A férfi neki háttal, az oldalán feküdt, a fa tövében, egyik keze a dereka alá gyűrődött, valamivel arrébb ott volt a levelek közt a törött szemüvege. A fiatalabb testvér előrenyúlt, óvatosan, míg ujja el nem érte a hasadást, a szörnyű nyílást a koponya tetején. Bedugta mutatóujját, és megérezte a meleget, és még valami mást, de ekkor a báty rákiáltott, mit csinálsz te ott?

Mögötte állt, döbbenten, fülén tartva még mindig a telefont. Az öcs felegyesedett, ujját nadrágjába, a nadrág farzsebébe törölte, és megvonta vállát, megnéztem, él-e még. Ez? kérdezett vissza a báty, kissé eltartva a telefont, ennek annyi, mondta elszürkült arccal, majd hátrált, és intett a testvérének, gyere el onnan, ez helyszín, ne bolygasd meg, majd ismét a telefonra figyelt, és bólintott, igen, itt maradunk. Nem, nem lángol.

Ahogy visszamentek az autójukhoz, a fiatalabb testvér bepillantott a pórul járt jármű hátsó ülésére, és észrevette a könyvek halmait, több tucat könyv, lefóliázott egyencsomagokban, és akkor még ennek nem tulajdonított nagyobb jelentőséget, majd csak később, az est hátralévő részében érti meg, miért voltak ott.

Megvárták a rendőrség kéken villogó fényeit, majd a báty elmondta, hogyan találtak rá a szerencsétlenül járt férfira és autójára, végül, nagyjából másfél óra múlva elengedték őket. A báty még a házuk udvarán felhívta a szüleiket, és részletesen elmesélt mindent, az öcs egy ideig hallgatta, aztán fogta a hamburgeres zacskót, és bement, fel a szobájába, leült az ágyra, és a férfi agyára gondolt, melynek maradékait, foszlányait ki tudta tapintani a hasadt csontok közt. Puha volt, és még langyos, és bizsergés maradt tőle ujjbegyeiben. Kinyitotta a hamburgeres zacskót, kivett a szendvicset, aztán fél percig csak bámult, majd visszarakta a zacskóba, eszébe jutott, hogy nem is mosott kezet, és ekkor elérte őt az inger, kirohant a vécébe, de nem hányt, csak öklendezett, mivel ebédre levest ettek, és ő nem kért másodikból, ami rakott karfiol volt, amit utált. A bátyja megállt felette a vécéajtóban, minden rendben van, kérdezte, mire ő csak intett, persze csak rám jött, nyögte, majd pár perc után a roham csitult, összeszedte magát, megmosta a kezét és az arcát, és visszament a szobájába. Ahogy a hamburgere zacskóra nézett, látta maga előtt, mit rejt, a barnára sült, rostokból, darabokból, cafatokból álló hús rétegeit, a húsét, mely korábban nyers és rózsaszín volt, azelőtt pedig egy élő test eleme, része valami nagyobbnak. Jó tíz percig tűnődött ezen, majd levitte a zacskót a konyhába, és kidobta a szemetesbe. Látta, ott a másik zacskó, de üresen, rajta egy zsírfoltos szalvéta. Akkor már folyamatosan csak a seb és a benne lüktető szövet járt a fejében, kiskorában volt ilyen utoljára vele, mikor egy délután nagyon sok bogarat ölt meg úgy, hogy egy kanállal szétnyomta őket, és ezt követően napokig csak a testekből kitóduló belső részek jártak a fejében, méla hányinger és undor kíséretében. Most azonban hányingert már nem érzett, inkább egy erős késztetést, kíváncsiságot, és valami sóvárgást. Hogy elűzze a fejében köröző képeket és gondolatokat, felhívta a lányt, akit aznap este át akart csábítani, de az nyűgös és rosszkedvű volt, nem mesze laktak, a szomszéd telepen, az erdő túloldalán, a sötétben már nem akart elindulni, és nem akart kimozdulni, ezért a fiú felajánlotta, átmegy ő, mire a lány kis tűnődés után igent mondott.

Biciklivel ment, a fák közt a lámpája egy sötét alagutat világított meg, melynek a falát fatörzsek és bokrok alkották, és az út vége teljes homályba veszett, amitől olyan érzése volt, mintha a semmibe tartana. Amikor kiért a telep fényei közé, fellélegzett, mélyet sóhajtott, beszívta az erdő rozsdás aromáit, a házak felett kacskaringózó füstcsíkok égett ízét, az odafenn trónoló félhold kék hidegét. A lány házánál a gyepre döntötte biciklijét, elment a tornácon sorakozó mécsesek mellett, majd kopogás nélkül benyitott. A lány a kanapén ült, egy vastag pulóver és egy nagyon rövid nadrág volt rajta, eddig olvasott, mellette egy halom összegyűrt zsebkendő hevert, most kisírt szemmel figyelte, ahogy a fiú mind közelebb jön. Mi a baj, kérdezte a vendég, mikor megállt a lány felett, aki a laptopjára bökött, ami az ebédlőasztalon világított. Meghalt, mondta elcsukló hangon. Most olvastam, hogy meghalt. Kicsoda, kérdezte a fiú, és ekkor a lány lerakta maga mellé a könyvet, és ő megismerte a borítóját, és lépett egyet hátra, mert mindent megértett. A kedvenc íróm volt, magyarázta a lány, úgy volt, hogy ma délután író-olvasó találkozó lesz a művelődési házban, ő volt a vendég, épp hozzánk jött, amikor karambolozott. A lány felemelte a könyvet. Eddig csak egy novelláskötete jött ki. Végigsimította a borítót. A legjobb könyv, amit valaha olvastam, mondta, majd leemelte lábát, mert eddig oldalt feküdt a kanapén, letette lábát a padlóra, amitől körívesen meg kellett emelnie a combját, és ettől egy kissé szétnyílt a rövidnadrág a combja tövénél, és a fiú előtt feltárt valami vöröset és rózsaszínt, és a lány észre se vette ezt, csak felállt, de a fiú nagyot nyelt, és ösztönösen megindult a lány felé, aki megcsóválta fejét, ne, ma este ne, ma este gyászolok.

És ekkor a másik beszélni kezdett, először hogy leplezze csalódottságát, utána hogy lenyűgözze a lányt, de végül azért, mert rájött, ő maga is ezt akarja. A lány melegítőalsót húzott, lófarokba kötötte mézszín haját, majd gyertyát és gyufát rakott a hátizsákba, aztán elindultak. Kint már jóval hidegebb lett, látszott a lehelet. Ezúttal nem az erdőn keresztül, hanem a hosszabb úton, a betonúton mentek. A fiú a lány mellé kormányzott, és kifaggatta az íróról, aki mindenféle érdekes történetet írt, melyek tele voltak misztikummal, sötét dolgokkal, megmagyarázhatatlan rejtélyekkel, és az ember azt érezte, ha egy-egy rövid kis történet végére jutott, hogy a világ sokkal érdekesebb hely, mintsem azt egy szürke hétfő reggelen gondolnánk. Az utószóban az író azt ígérte, hogy a következő munkája egy regény lesz, melyben ezek a kis szösszenetek, ez a bemutatkozó világteremtés valami nagyobb egésszé állnak majd össze. Hát ez már sosem történik meg, hacsak a hagyatékban nem találnak valami használhatót, magyarázta panaszosan a lány, mire a fiú elnézte a menetszéltől kipirult arcát, és megértette, hogy a másik örökre szerelmes lesz az íróba, a borítón lévő fénykép szerint egy kissé csontos arcú, szemüveges, göndör hajú férfi keltette reménybe.

Viszonylag gyorsan odaértek, az utat megvilágító lámpáik sárga fényében még látszott a kétségbeesett fékezés kezdete a betonon. A biciklit betolták a fák közé, majd csak álltak a meggyötört fatörzs előtt. Az autót persze elvontatták már, pár szélvédőcserép csikorgott a lábuk alatt. A sötétség probléma volt, és elfeledkeztek az elemlámpáról, de végül a mobilok fénye elég volt, hogy megtalálják a másik fát, aminek a törzséről valaki lemosta a vért, a fejből kirepült darabokat összeszedték, csak pár sötét folt maradt a földön, ide, ez elé térdelt a lány, elővette a gyertyákat és a gyufát, és eltörölt egy könnycseppet szeme sarkában. A fiú akaratlanul is hátralépett, nézte, ahogy a kanóc felsercen, majd zajt hallott maga mögött, csak valami madár lehetett, ám ez elég volt, hogy hátrakapja a mobil fényét, és a mögötte lévő bokor egyik húsos, sárga levelén megpillantsa azt a szürke csomót. Közelebb lépett, rávilágított, és így már megbizonyosodhatott arról, hogy ez az, és bevillant neki a hamburger, de egyúttal a lány ölének elősejlő rózsaszínje is, és orrában érezte az agydarab leírhatatlan szagát, a tapintása lágy volt és rideg,  kissé zselés, de a szájban szinte elolvadt, pépesen elomlott, és amikor nyállal összekeverve lenyelte, úgy vélte, ez a legjobb dolog, amit eddig életében tett.

Visszafordult a lány felé, aki még mindig a mécses fénye felett görnyedt. Mondani akart neki valamit, de nem jöttek a szavak, érezte, hogy a torkán keresztül az idegen test leér a gyomrába, és szép lassan feloldódik odabent, és befelé figyelt akkor is, amikor végre a lány felállt, a visszaúton is, amikor a fiú hazáig kísérte a másikat, aki hálás volt, és egy puszit nyomott az arcára az ajtóban, amiből aztán csók lett, de nem hívta őt be utána, ahogy szétváltak, a fiú csak állt az ajtó, a bezárt deszkalap előtt, majd bólintott, így van ez rendjén, tudta, most már rendben lesz minden.

Hazament, és mint egy részeg, szinte öntudatlanul botorkált fel a szobájába, csak a cipőjét vette le, érezte, csontjáig átfagyott, és nem tudta, emiatt didereg-e a takaró alatt, vagy a nap különös eseményei csapódnak le egy kései sokkban − de az álom gyorsan megszabadította mindentől.

És aztán tisztelt hölgyeim és uraim, másnap felébredt, és korán reggel, mikor még csöndes volt a ház, elvett egy köteg papírlapot apja nyomtatójából, és egy jobb tollat a tolltartójából, és a meleg konyhában, a tűzhelyen mind jobban duruzsoló teafőző hangja mellett elkezdett írni, és csak írt és csak írt, egészen délig, a testvére nem tudta mire vélni ezt buzgalmat, de legalább békén hagyta. Késő délutánra lett kész, még egyszer átnézte, majd bepötyögte két ujjal a laptopjába az írást, és átküldte a lánynak, mindenféle kísérőszöveg nélkül. Amíg várt, utána nézett az írónak az interneten, és átfutotta egy-két felöltött szövegét. Azonnal tudta, újsütetű bizonyosságával, hogy amit ő csinált, az legalább olyan jó lett, mint az eredeti szövegek.

A megerősítés éjfélkor érkezett. Csöngettek, a bátyja szerencsére már aludt, így nem volt tanúja annak, amikor lesietett a bejárati ajtóhoz, mely előtt ott állt a didergő, kipirult arcú lány, odakint még hidegebb volt, mint előző éjszaka, ott állt, és csak bámult rá, te írtad, kérdezte, és a fiú bólintott, mire a másik belépett, és átölelte, és a vállába fúrta fejét, elolvastam háromszor, csodálatos, motyogta, és a fiú tudta, hogy ez az első sikere, és hogy innentől kezdve minden rendben lesz.

És rendben is lett, tisztelt hölgyeim és uraim, mert van valami magasabb erő, ami úgy intézi, hogy a tehetség, és a meg nem született művek napvilágra kerüljenek, és én ennek az erőnek a szolgája voltam, nem uralkodója, csak alattvalója, és ez persze a külvilág felé egy hazugság formájában manifesztálódott, amit fenntartottam a mai napig. De azt gondolom, ha végigtekintünk az itt elmondottakon, le kell vonjuk a szükségszerű következtetést, azt, hogy idáig, és ne tovább, hogy ideje színt vallani, mert senkiből valaki lettem ugyan, de az ár túl nagy volt. Ezért van, hogy a beszéd végére hagytam − talán nem túl elegáns módon −, a döntésemet, hogy a számomra megítélt irodalmi Nobel-díjat sajnos nem áll módomban átvenni. 

vége

Írói eszmélésnek nem nevezném, de gyerekkoromban már volt egy olyan esemény, mely valóban nagy hatást gyakorolt rám - a napközis tanárom és szüleim első döbbenete, mikor hatodik tájékán megírtam a korai, rossz kis horrotörténeteimet.

Igazából az eset mindig is tüske maradt bennem. Meg mumus is, mert a napközis tanár a gyerekpszichológust emlegette apámnak. Hetekig úgy éreztem, stigmával élek. És az értetlen támadások miatt valóban egy lendülettel elégettem azokat a lapokat, amelyeken összeírogattam a hosszú és unalmas délutáni szabadfoglalkozásokon.

Ezt a tüskét írtam az alábbiakban ki magamból.

Ismét Könyvhét. Hogy én hogy utálom azt a meleget, meg a tömeget, meg azt a bennfentes, dedikálóasztalnál üldögélést, ami odakinn van. Mégis, megyek, és elköltök ma pár ezer forintot.

Ezt meg még tavalyin találtam ki, a szobor talpazatánál üldögélve, és bambulva. Van benne némi önéletrajziság is. Egy sci-fi pályázatra szántam, de időközben eldöntöttem, hogy soha többé nem küldök semmit sci-fi pályázatokra.

Egyensúly

– Kurva meleg van – mondta Judit. – A gyerek lassan olyan vörös lesz, mint egy rák.

– Ne káromkodj előtte – János benézett a babakocsiba. Egy kis rák feküdt a fodrok és csilingelő mütyűrök közt. – És mégiscsak a Könyvhéten vagyunk.

– És? Ő meg úgyse érti még – jegyezte meg a nő, és hátrébb húzta a kocsit, majd az épület falának dőlt, retiküljéből cigarettát bányászott elő. –  Kérsz?

– Most nem – válaszolt János. A tömeget fürkészte, a sátrakat és a sátrakon lévő feliratokat. – Mindjárt megyünk, csak előbb meg akarom találni Margaretet. Ma dedikál. – János a babakocsi alján lévő tartóból egy gyűrött könyvet vett elő. Judit rápillantott a borítóra. Egy emberpár állt valami nagy fényes dolog előtt. Fogták egymás kezét. Diszkrét betűkkel feljebb a könyv címe és a szerző neve. Balance – Margaret Sherman.

– Ja persze, a könyved…– sóhajtott lemondóan a nő.

– Nem az én könyvem – nézett rá János, majd ellegyintette maga elől a füstöt. – És ne fújd felém a cigid! – Kis tűnődés után hozzátette: – Bárcsak az én könyvem lenne…Bárcsak tudnék egy ilyet írni...

– Na, ez az a vágy, ami nem fog teljesülni – jegyezte meg a nő rezignáltan, majd az ég felé fújt a füstöt. János úgy tett, mint aki nem hallja.

– Figyelj! – szólt hirtelen türelmetlenséggel a másik. – Elmegyünk a Mekihez, iszom valami hideget, meg tisztába teszem a fiad.

Nem kapott választ, a férfi dacosan és sértődötten meredt maga elé.

 *

Margaret Sherman első és eddig egyetlen, világsikerű regényében az idegenek épp a legjobb pillanatban érkeznek. A Földön élő emberek története a csőd felé száguld. A bolygón mindenki azon van, hogy tökéletesen elszúrja az életét. Hétmilliárd kis individuum, ami nem hajlandó törődni a másikkal. Hétmilliárd kisisten, ki meg van győződve lényének nagyszerűségéről és hallhatatlanságáról.

A közösségek romokban. A család csupán szitokszó, aki teheti, kerül ezt a kudarcos társulást. A barátságok alkalmi kapcsolódások. A szerelem egyenlő a testi vággyal. A gyermek és a szülő viszonya már csupán gazdasági szövetség: előbb az idősebb segíti a fiatalabbat, majd a vént istápolja halálig a kevésbé öreg. De minden ugyanígy szerződésessé, hideg számítássá vált már. Az emiatt keletkező űr okán hétmilliárd páciens szorong a pszichiáterek díványán. Menthetetlen zárványok, az egoizmus börtönébe vidáman raboskodó lelkek.

Hitetlenek, kiknek többé nincs szükségük a Pokol ideájára – hisz megteremtették azt még az életükben.

 *

Amint a nő és babakocsi eltűnt a sodró tömegben, János megindult az ellenkező irányba. Igyekezett udvariasan kerülgetni a nézelődő, tereferélő, bámészkodó embereket – de azok mintha minduntalan, szántszándékkal nekimentek, lábára léptek, útjába álltak volna.

A szervezők a két oldalt sorakozó fehér könyves sátrak közt alig pár méteres utcát hagytak – így óhatatlanul, akár a cro-magnoni vadászok az őstulkokat, egy szűk csapdába terelték a könyvbarátokat.

János Margaret kiadójának nevét kereste a sátrakra írt kék feliratok közt – ezt tette, mióta kiértek hármasban a rendezvényre, tűrve felesége korholó és gúnyos szavait, a baba sírását, a babakocsi és a tömeg folyamatos konfrontációját.

Most, egyedül, jobban tudott ugyan haladni, bár ennek egyelőre nem lett eredménye. Pedig tudta, hogy a nő felfedezője, magyar kiadója is kint van az eseményen, és egy programfüzetből azt is tudta, hogy Margaret pont ezen a forró szombat délelőttön dedikál majd az egyik napernyős asztal árnyékában.

János az órájára nézett – ami azt illeti a dedikálás már fél órája el is kezdődött. De hol?

Jó öt perces bolyongás után a tér közepén lévő szobor talapzatához ment, és fáradtan lerogyott a hűs kőperemre. Jó páran voltak már körötte, a felárnyékban és a viszonylagos nyugalomban menedéket keresve. A legtöbb pihenőnél fehér zacskó volt, benne egy-két vagy több könyvvel. János csuklóját is feszítette egy. Az eseményre megjelent novellagyűjtemény, az év legjobb szépirodalmi novelláival. János minden évben megvette ezt a gyűjtemény. Azt remélte, hogy a különféle írók különféle stílusából meríthet majd annyit, amennyivel megújíthatja saját stílusát. Aztán mindig az lett a vége, hogy a könyvecske előbb a dohányzóasztalon porosodott egy-két hónapig, majd felkerült a polcra sorstársi közé. János pedig írta tovább történeteit a saját stílusában, melyre senki nem volt kíváncsi.

 *

Margaret szakadékba tartó világában egy régi-új isten van: a fogyasztás. Az emberek többsége bármilyen szörnyű munkára képes, csak hogy áldozhasson oltárán. Minden eladóvá vált, és mindent eladhatóvá tettek. Az izgalmas kalandokat és a változatos szexualitást életszerű álrealitásokban élhetik meg a felhasználók. Közösségekbe kapcsolódhatnak be, és alkalmi viszonyokba bonyolódhatnak – a szobájukban, termináljuk előtt ülve. A háromdimenziós, végtelenített szórakoztató tévéadások minden este a fotelhez szögezik az egyszeri fogyasztót.

Hogy mindezt, illetve az újabb és újabb tartozékokat és kütyüket és programokat ki tudják fizetni – az emberek elvégeznek bármit. Egy részük a bűn útjára lép, immoralitásuk csak még jobban aláássa a társadalom amúgy is ingatag rendjét. A többség azonban csatlakozik a hatalmas konzorciumok bolygóformáló terveihez. Azok ugyanis, akik a fogyasztási javakat nyújtják, hamar rájönnek, hogy mindez nem folytatható a végtelenségig büntetlenül. A cégvezetők és a részvényesek még az unokáikat is szeretnék életben és vagyonosnak tudni. Olyan projektek indulnak, mellyel az ember – és az általa birtokolt tőke – új életteret, még több energiaforrást nyerhet. És így megnyújthatja élettartamát.

A Szahara megművelése, az óceánmélyi farmok kiépítése vagy a föld körül keringő napkollektor-állomások pályára állítása csak egy-egy jelzésértékű példa erre a hatalmas vállalkozásszövedékre Margaret regényében. 

A történet három főhőse, kiknek életén keresztül megértjük a kiüresedés végletességét, egzotikus munkát végez ezekben az órásprojektekben. Mégsem boldogok vagy büszkék avagy elégedettek, mert minden törekvésük és vágyuk kimerül abban, hogy munka után bevásárolhassanak a legközelebbi marketben, és leülhessenek a tv vagy hálózati kapcsolatuk vagy játékgépük elé. És így múlna el létük – ha meg nem érkeznének az idegenek.

 *

János, ahogy a szobor kőnyúlványán ücsörgött, egyszerre csak egy családra lett figyelmes. Hárman voltak – két szemüveges, idősödő, megfáradt szülő és nagyra nőtt, pattanásos középiskolás fiuk. A könyvesbódék között toporogtak, izgatottan tanakodtak valamin. Láthatóan a két férfi állt egy oldalon, míg az asszony valami ellentétes érvet képviselt. Végül sóhajtva engedett, elővette a retiküljéből pénztárcáját, amiből egy bankjegyet bányászott elő, amit átnyújtott fiának. Az boldog mosollyal biccentett, és beleolvadt a tömegbe. Az apa átkarolta a nő vállát, kopaszodó koponyáját a másikéhoz nyomta, mintha így akarná átadni érzelemit. Mindketten mosolyogtak. Csuklóikról fehér szatyrok tucatjai lógtak.

Amikor a fiú kisvártatva visszaért egy könyvvel, János felsóhajtott, és elővette mobilját. Judit csak a hatodik csöngetésre vette fel.
– Igen? – vakkantott bele a készülékbe a nő.

– Margaret két évvel ezelőtt jelentette meg első könyvét, előbb magyar, majd huszonhét egyéb nyelven. Az elmúlt huszonnégy hónapban világhírű lett, több tucat rangos irodalmi, nem csak tudományos-fantasztikus, hanem szépirodalmi díjra jelölték, a mű megfilmesítéséért több nagy hollywoodi stúdió verseng – hadarta neki János hirtelen jött dühvel. – Máig nem tudjuk, ki rejtezik a Margaret Sherman név alatt. Csak az biztos, hogy magyar, és hogy kiválóan ír. Az ő példája inspirál és bátorít, hogy egy nap én is összehozom a magam könyvét. A saját Egyensúlyomat.   

A nő hallgatott egy sort majd ivott valamit, mert hallatszott a szürcsölése: – És? – kérdezte aztán fáradtan.

– A ti támogatásotok nélkül ez nem fog menni – jelentette ki János durcásan. Hallotta, hogy a háttérben felsír a gyerek.

– Meddig maradsz még? – kérdezte Judit, és a telefont közelíthette a babához, mert a sírás erősödött. – A gyereked mindjárt hőgutát kap.

János bontotta a vonalat.

 *

Margaret regényében a hatalmas hajóikon megérkező idegenek teljesen átlagos figurák. Az emberi fajtól talán csak magasabb, vékony termetük, nagy, örökkön csodálkozó szemük, és négy ujjuk különbözteti meg őket.

Udvariasan és diplomatikusan viselkednek – felveszik a kapcsolatot a bolygó vezetőivel, majd a nagyvállalatok vezetőivel, és végül az emberekkel. A világvárosok mellett landoló huszonkét nagy hajójuk szisztematikus rendszert alkot a bolygó térképén – de ennek akkor még senki nem tulajdonít jelentőséget. A hajók több száz fős legénysége a tárgyalások eredményeként hamarosan engedélyt kap a felszínre lépésre. Elvegyülnek a metropolisokban, majd bejárják a Föld minden zugát, a legeldugottabb településig. Olyan, mintha kedves és kíváncsi természetük diktálná e hatalmas felderítő munkát – noha valójában jó orvos módjára folyamatosan diagnosztizálnak és felmérik a bajt.

Az Egyensúly három emberi főszerelője más-más úton, de kapcsolatot épít ki az idegenekkel. Eve, a gyönyörű mérnöknő beleszeret egyikükbe, aki gyárába látogat el. Samuel, ki a szaharai napkollektorokat tisztítja, légpárnás járművével elüti a telepen bóklászó különös jövevényt. Mivel retteg a következményektől, saját lakásában kezdi őt ápolni. És végül ott van Morris, egy kommunikációs vállalat középvezetője, aki mellé afféle gyakornokként egy idegen jelentkezik – a furcsa páros rendkívül bonyolult és vibráló kapcsolatot kezd kialakítani a közös munka során.

E három viszonyrendszer csak arra kell Margaretnek, hogy a regény kétharmadára rendkívül finoman felvázolja azt a képet, amit az idegenek kialakítanak rólunk. A három főszereplő így idejekorán szembesülhet a nem túl hízelgő ítélettel, és mi még fontosabb, egy-egy véletlen esemény elszólás, adat vagy érzelmes szerelmi vallomás során arra is ráébrednek, mit terveznek az idegenek az emberi fajjal.

 *

János felállt, és a térről kivezető legrövidebb utat kezdte keresni tekintetével – amikor megpillantotta, két sátor közti résen felfedezte az Egyensúly legendás első magyar nyelvű kiadásának borítóját. Amíg a plakát felé sietett, felötlött benne, hogy milyen nagyszerű dolog lenne a saját nevét olvasni egy hasonlóan papírterítőn. Mondjuk egy év múlva, ugyanitt.

A sor, mely a kerek kis asztal előtt kígyózott, kitakarta előle Margaret alakját. Elhatározta, nem is akarja látnia a nőt, míg le nem ül vele szemben, és elé nem rakja az angol nyelvű mű széthajtott példányát. Engedelmesen hátracaplatott, jól megnézve az Egyensúly ilyen-olyan kiadásait szorongató sorstársait, majd beállt a sor végére.

Hamarosan felsorakozott mögé néhány rajongó, és pár lépést előrecsoszoghatott. Ahogy nyakát nyújtogatta, már töredékesen láthatta az asztal fölé hajló írónő alakját is. Nagy, vörös, gubancos hajkoronája alatt színes nyári ruhába bújtatott vaskos teste ellentétben állt a János képzeletében élő arisztokratikus, törékeny szépség ideájától.

Margaret soha nem engedte közölni fotóját a borítókon, illetve interjúinál sem járult hozzá, hogy fotózzák.

János megvonta vállát, és maga elé morgott: – Nem ez számít.

– Meglepődött, azon, ahogy kinéz, mi? – fordult hátra az előtte álló ötven körüli kopaszodó férfi. Mentás leheletébe savanyú izzadtságszag vegyült. Hóna alatt két könyvet is szorított.

– Hát nem tudom, valami másra számítottam– vallotta be zavartan János. – De nem ez a lényeg…

–  A honlapomon már rég megírtam, hogy hol él, és hogy néz ki – magyarázta lelkesen a férfi, miközben hangját lehalkítva közelebb hajolt Jánoshoz. – A www.margaretthebest.hu-n feltárom a könyv előtti életét is. Kemény munkával, de sikerült kinyomozom a hölgyről egy-két dolgot.

– Valóban? – kérdezte János kedvetlenül. Ismét kinézett a sorból, ami közben egyre fogyott – egy tucatnyian, ha álltak még előtte. Margaret épp felmosolygott valakire, és átnyújtott egy dedikált könyvet. Vaskos, tésztás arcában meleg, intelligens szemek csillogtak. Durva szemöldöke, turcsi orra, és gömbölyded álla együttesen valami ismerősség konstellációját keltette Jánosban.

– Ha érdekli, menjen fel a honlapomra – bólogatott a férfi.

– Néha jobb a homályban hagyni az ilyesmit – vont vállat János.

 *

Az Egyensúly utolsó harmada szól a változásról, amit az idegenek elhoznak a földlakóknak. A könyv ezen részében minden a helyére, egyensúlyba kerül. A három főhős természetesen már korábban összerakja a dolgokat, és különféleképp reagálnak a készülő változásra. Morris, aki a kommunikációs iparban dolgozik, teljesen kiborul az Egyensúly eljövetelének lehetőségétől. Nyilvánosságra akarja hozni a tudomására jutott tényeket, de főnökei nem hisznek neki. Végül egy hosszú, a könyv csúcsjelentének számító dialógusban, a mellette dolgozó idegen gyakornok meggyőzi arról, hogy a változás elkerülhetetlen. Morris felhagy szakmájával, és modern Thoreau-ként új élet kezd, nekivág a Sziklás-hegységnek hátizsákjával. 

Samuel, a Szaharában dolgozó kétkezi munkás viseli legrosszabbul a következményeket. Mikor megérti, mivel fog járni az Egyensúly bekövetkezte, meggyilkolja az általa eddig gondosan ápolt idegent. A betegágy alatt megtalálja az idegen naplóját, elolvassa, és ráébred, a másik sejtette, hogy ez be fog következni, készült a halálra. Samuel ekkor érti meg, hogy mindez már az Egyensúly része. Nincs más választása, mint követni a folyamat irányát – a következő hajnalban elégeti magát egy napkollektor felizzó felületén.

Eve, a mérnöknő az egyetlen, kinek életében az Egyensúly a békét és harmóniát hozza el. Követi idegen szerelmét az egyik anyahajóra, és később ő lesz az, aki az emberiségnek az összes távközlési és kommunikációs csatornán elmagyarázza majd az átállás pillanatában, hogy mit is jelent az Egyensúly.

A regény végén választottjával kéz a kézben várják a hajó indulását, hogy más bolygókon, más világok bajba lévő lakóinak is elvihessék e nehéz ajándékot.

 *

Amikor már csak hárman álltak előtte, János félig kilépett a sorból, és jól megnézte magának az írónőt. Immár biztos volt benne hogy ismeri valahonnan, ám bárhogy erőltette is az agyát, képtelen volt rájönni, honnan.

Margaret tényleg nagydarab volt, de nem kövér. Nagyjából Jánossal egyidősnek tűnt, és vaskos karja, combjai, mintha fizikai munkától erősödtek, durvulta volna el. Hatalmas melleinek felszíne kivöröslött a ruhájából – a puha bőrt elszórtan vörös szeplők pettyezték melyekből jutott durván rajzolt arcára is.

Ahogy bámulta, János felfigyelt a beszélgetésre, mely a Margaret asztala előtt álló törékeny kis idős asszonyka és az írónő közt zajlott.

– Maga keresztény, aranyom? – kérdezte az idős nő.

– Nem vagyok vallásos – Margaret hangja mély volt és tompa, mintha szégyenkezve, vagy mintha elfojtott erővel formálná a szavakat. Derűs arca ellentmondott ennek a feltételezésnek.

– Csak mert a könyve nagyon hasonlít a mi urunk, Jézusunk által elhozott üdvösség tanához – bólogatott elégedetten az öreg hölgy. – Az unokáim adták, hogy olvassam el, és mondhatom, nagy örömöm telt benne.

– Ennek szívből örvendek – jegyezte meg az írónő. − És valóban, jó néhány kritikus állítja, hogy a biblia szövegeken alapul a történetem…– Eltűnődött, majd mosolyogva megvonta vállát. – De mások a reinkarnációt, megint mások Krisna nevét emlegetik vele kapcsolatban.

– Akárhogy is, köszönöm az élményt, drágám – jegyezte meg az idős asszony, és elcsoszogott.

 *

Eve azon a sorsfordító reggelen szózatot intéz az emberiséghez. A bejelentés, melyet tesz, megjelenik az összes fontosabb kommunikáció csatornán. A dolog technikai hátterébe – okosan – nem megy bele, csak a szikár tényeket részletezi. A világ döbbenten hallgatja szavait. Megértik, hogy a létezésük azon formája, melyet oly tüzetesen átvilágítottak az idegenek – nem folytatható. Hallgatói rájönnek, hogy a nő szavai a régi világ végét jelentik. Felismerik, hogy mi célból lebegnek az idegenek hajói a nagyobb városok felett. Elfogadják, hogy hamarosan bekövetkezik az egyensúly.

 *

−  János? – pillantott fel rá Margaret hunyorogva. – Te vagy az? – kérdezte, és hátrébb csúsztatta székét, mint aki fel akar állni, és át karja ölelni a férfit.

− Igen? – nézett rá bután az, majd letette a könyvet az asztalra. Margaret rápillantott, aztán vissza, János arcába. – Nem ismersz meg – szögezte le.

− De – hazudta János – Valahonnan…

− A Garay utcai általános iskola. 80-88. Végig a hátsó padban ültem, a fogas előtt. Én vagyok…

− Kiss Margit – fejezte be János döbbenten. Leroskadt a dedikáló asztal mellett lévő másik székbe.

− Pontosan – Margaret egy zsebkendővel megtörölte ajkai fölött a vörös pihéket, amelyekre izzadtságcseppek ültek, majd ivott egy műanyag pohárból. – János – ismételte elmerengve majd hozzátette: − Mennyit csúfoltatok.

A férfi összerezdült, mint akit bolti lopáson kaptak. – Én… − kezdte volna, de a nő legyintett, elnevette magát: − Ugyan, hagyd. Dagi, nagydarab, szőrös kislány voltam végig. Én voltam a céltáblátok. Rajtam vezettétek le a kamaszodás miden frusztrációját. Emlékszel…Zsírosbödönnek hívtatok. Meg Zsírkocsonyának.

− Ez csak amolyan… – védekezett volna János, ám a nő megint a szavába vágott. – Semmi baj. Túl vagyok rajta. Már túl vagyok rajta. Ahogy rajtad is.

− Tessék? – pislantott rá János döbbenten. Margaret rejtélyesen mosolygott, aztán elnevette magát. – Nem is tudtad, ugye? Nem is sejtetted?

János figyelte derűs arcát, vastag, hájtól fodrozódó karjait, melyek szinte kibuggyantak a nyári ruhájából, és hirtelen bevillant neki egy kép. Margaret az iskolai folyosón, nagyjából ugyanúgy néz ki, mint most, csak még gyerek. Őt bámulja, valami érthetetlen, állati sóvárgással. Akkor nem értette.

− Beléd voltam zúgva − szögezte le Margaret. – És ez is ebből jön – mutatott a könyvre az asztalon.

− Hogyan? – rebegte János, és ő is a könyvre bámult.

− Mindent tudtam rólad. Így van ez, ha az ember szerelmes, nem? – kérdezte Margaret mélyet sóhajtva. – Azt, hogy hol laksz, hogy mi a kedvenc kajád, hogy mit csinálnak a szüleid. És azt is, hogy imádod a sci-fit. Asimov, Dick, Bradbury – hogy közelebb kerüljek hozzád, a világodhoz, elolvastam az összes nagy író összes könyvét, mindent, amit a megyei könyvárban megtaláltam. Meg akartam érteni a rajongásod, és azonosulni akartam veled. Egyszerűen olyan akartam lenni, mint te.

Elmerengett, akár egy kikapcsolt robot. János mögött egy fiatalember állt, aki eddig érdeklődve hallgatta a beszélgetést. Most lehajolt a férfi vállához, és a fülébe súgta: − Ez fantasztikus, öregem. Maga volt Margaret múzsája…

− Aztán elballagtunk – folytatta hirtelen az írónő, mire mindkét férfi ránézett, az álló kiegyenesedett, és úgy tett, mint aki nem figyel.

− Igen – hagyta jóvá János kábán.

− És soha többé nem láttalak. De a sci-fi megmaradt nekem. Elkezdtem történeteket fabrikálni. Kipróbáltam, milyen lenne, ha most én vezetném a sztorit. Közben persze végig rád gondoltam. Neked írtam, neked akartam imponálni titokban – noha te nem is tudtál arról, hogy írok.

− Elküldhetted volna – jegyezte meg János félszegen. − Akár névtelenül.

− Gyengék voltak – hárított Margaret. – Meg egyébként is: egy szerelmes lány voltam, akinek az ilyesmi elképzelhetetlen lett volna. Szóval, gyakorolni kezdtem, de persze hosszú évekig nem voltam elégedett az eredménnyel. Miden nap írtam egy-két órát, minden nap − ha esett, ha fújt. Másra nem volt gondom, mert pasik − azok nem voltak az életemben.

− Sajnálom – János kerülte a nő tekintetét. – Komolyan.

Margaret végigmérte, mint aki most látja először. Arcáról már leolvadt a jókedv.

− Nem kell – mondta csöndesen. – Nekem ott volt az írás. Gyönyörű helyeken jártam. Gyönyörű dolgokat csináltam. Majd eljutottam ide. – A könyvre mutatott, mely az asztalon hevert köztük. – Mikor már nagyon sokat tudtam az írásról, elküldtem ezt pár kiadónak. Egy válaszolt, fél év múlva. Imádták. Így aztán megérkeztem.

Hallgattak egy fél percig. Hátul, a sorban valaki hangosan méltatlankodott a hosszú várakozás miatt.

− Talán összejöhetnénk valamikor – javasolta János. – Dumálni.

− Nem hiszem, hogy jó ötlet – csóválta fejét Margaret. Apró szemei csillogtak, de nem a napfénytől. János erre felállt, nehézkesen, mint egy öregember.

− Értem – motyogta. − Azért örülök, hogy láttalak. – A könyvért nyújt, megfogta, majd visszatette, kihajtva a borítót. – Aláírod nekem? – kérdezte halkan.

Margaret felpillantott rá, és hirtelen megérezte:− Te is írsz, igaz? – kérdezte halkan.

János nem válaszolt, de rezzenéstelenül állta a nő tekintetét.

Margaret arcán erre diadalmas és kegyetlen kifejezés ömlött el. A döntése, melyet ki is mondott: − Nem.

vége

A héten láttam az Indexen a hírt: meghalt Hazai Attila (gyorsan emelje fel a kezét, aki annak idején olvasta a Budapesti skizót, aha, köszi), és erről eszembe jutott egy lány, akinek annak idején tetszett a Budapesti skizó, és el is vitatkozgattunk a regény erősségeiről, gyengéiről. A lánnyal együtt dolgoztam első budapesti munkahelyemen, egy telemarketinges cégnél. Ő magyar szakos volt, és verseket írt, az egyik tanára megdicsérte, komoly jövőt jósolt neki. Olvastam pár megjelent versét, valóban jók voltak. Tényleg. Két éve ismét összeakadtam ezzel a lánnyal egy piackutató cég hétvégi brainstormingjén. Igazából nekem csak rémlett az arca valahonnan, ő szólított meg, hogy én vagyok-e az, aki. Én voltam. Valami új édességnek kellett nevet találnunk azon a szombati napon. A lány elmondta, hogy elvégezte az egyetemet, azóta titkárnősködik meg asszisztenskedik, akkor épp munkát keresett. Kérdeztem, és az írás? És a versek? Megvonta vállát, és csak mosolygott. Ez az írás talán Hazai Attiláról meg erről a lányról szól.

A jelentés

A nyomozó jelentése legnagyobb részében nem Einhart halálával foglalkozik, hanem Einhart irodalmi, kritikai tevékenységével. A nyomozó jelentése így szakmai körökben mint műkedvelői magánvélemény, személyes következetések megmosolyogtató csokra vált népszerűvé. Hamar is el is süllyesztették az irattárban, és kijelenthetjük, hogy a kialakult megítélésen – bizonyos egzisztenciális okok miatt – ezen írás sem kíván változtatni.

A nyomozó azt írja a jelentésében, hogy Einhart élete utolsó éveiben egy huszadik századi alkotó, bizonyos Perel munkásságát helyezte kutatásai középpontjába. Nem jelent szégyent irodalmi műveltségünkre, ha Perel neve nem cseng ismerősen számunkra. Perel az elfeledett, elátkozott tehetség mintapéldája. Einhart egy életrajzi jegyzetet is összeállított róla, innen tudható, hogy Perel hivatalnokként élte le életét, gyermeke nem született, a felesége a harmincadik házassági évfordulójuk napján elhagyta, és ezután a férfi minimálisa korlátozta emberi kapcsolatait. Hatvanéves korában magánpénzből megjelentette főművét, egy százhúsz oldalas regényt, majd hatvanhárom évesen szívrohamban elhunyt.

A kötet, mely a Nappali álmok címet viseli, teljesen visszhangtalan maradt az irodalmi életben. Maga a terjesztés sem volt széleskörű, mivel Perel egy főként vidéki hálózatokba szállító ügynökséget bízott meg vele. A fővárosi elitértelmiség így csak véletlenszerűen, a legalsó polcokat böngészve, avagy a könyvesboltok sarkában, homályba burkolódzó papírgerincek útvesztőiben vagy később a leárazott bűnügyi és romantikus regények színes kavalkádjai közt találhatott volna rá a könyve. Nem csoda, hogy Einhart kutatása alapján a megjelenést követőn egyetlen kritika említette csak a könyvet, közepesen érdekes próbálkozásnak minősítve a művet.

Einhart maga egy vidéki nyaralás során bukkant rá, a divatos fürdőváros antikváriumában. A későbbi visszaemlékezéseiben pontosan felidézi a pillanatot, ahogy a karcsú, halványkék, puhaborításos kötet a kezébe kerül, először belelapoz, majd ijedten a kihulló, rosszul ragasztott hatodik oldal után kap. Valami megmagyarázhatatlan izgatottság lett úrrá rajta, és még aznap éjjel, a szállodai szobában elolvasta a könyvet. Azonnal tudta, hogy kincsre lelt, egy igazi remekműre, melyet fel kell emelnie a fénybe.

Először csak óvatos ismertetőkkel, kritikákkal, cikkecskékkel kezdte a harcot. Perel egy-egy motívumára, a rendkívül izgalmas történetbonyolításra vagy a főhős különös, összetett, inkább kegyetlen és gonosz, semmint szimpatikus karakterére irányította a figyelmet. Az irodalmi lapokban, internetes művészeti portálokon elhelyezett írásai csak előkészítették a terepet a nagy mű előtt, melyet Einhart három évvel Perel könyvének olvasása után jelentetett meg. Az Elfeledett álmok című tanulmánykötet egyértelmű és egyetlen célja Perel irodalmi rehabilitációja. Einhartnak sikerült rávennie kiadóját, hogy viszonylag nagy csinnadrattával reklámozza a művet, sőt, még azt is elérte, hogy a szinte már fellelhetetlen alapkönyvet is ismét kiadják. Sajtótájékoztatók, vidéki felolvasások, tévé- és rádióinterjúk tucatjaiban reklámozta Perel és saját művét. Mindenhol, minduntalan elismételte könyvének következetését: Perel a század egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb alkotója volt, a Nappali álmok, pedig a nemzet irodalmának csúcsa. Újbóli elfelejtése végzetes és tragikus tévedése lenne.

Sajnos az elkövetkező események nem őt igazolták. A hirtelen feltámadó kritikai visszhang egyértelműen elutasító volt Perelt illetően. Einhart szerint a kritikusok ezzel csupán a korábbi vakságukat kívánták takargatni. A legtöbb írás azonban szövegszinten szétcincálta a regényt, elemezve hiányosságait, gyengéit, és kimondva kimondatlanul de meghozta a végső ítéletet – a legjobb esetben is közepes írás, méltó a feledésre, melyben eddig rejtőzött.

Einhart válaszkritikáiban kétségbeesetten védte a védhetetlent, próbált ellentámadásba lendülni, hogy legalább keserű utóvédharcot folytathasson – ám érvei süket fülekre találtak, meglátásait nem kommentálták, igazi vita, párbeszéd a műről nem alakult ki. Perel regényét másodszor és immár öröke is megbuktatta a közvélemény, és fél év elteltével senki nem is emlékezett már rá. Egy év múltán az újra kiadott művet az ötven százalékos leértékeléssel reklámozó utcai árusoknál lehetett kapni.

Einhart vigasztalan lett. Úgy érezte, ahogy ezt a nyomozó a balesetig szorgalmasan vezetett személyes naplóbejegyzéseiből idézte, hogy élete fő küldetése kudarcba fulladt. A világ értékítéletébe, reális döntéseibe vetett hite omlott össze. Azt kellett hinnie, hogy a világkép, mely őbenne megtalálható, olyannyira egyedüli és szuverén, hogy emiatt nincs helye ebben a valóságban. K.-ra akart hasonlítani, a nappali álmok főhősére, erre a könyörtelen, összetett morállal rendelkező hidegvérű gyilkosra, aki a módszerekben nem válogatva félreállítja a neki nem tetszőket.

Semmi nem utal öngyilkossági szándékra a naplóiban. A valóság igazságosságában való kételkedése talán nem több értelmiségi nyavalygásnál. Ezért is tekinthető a nyomozó szerint egyértelmű balesetnek az, hogy a sztrádalehajtó betontámfalának rohant autójával, az anyósülésen a Nappali álmok egy példányával. Súlyos fejsérülése miatt Einhart kómába esett, az orvosok lemondtak róla. Felesége egy ideig kitartott, de fél év után mind jobban elmaradt a beteg ágya mellől. Egy év múlva egy másik férfi karján látogatta meg az eszméletlent. Sem ő, sem a másik férfi, se az orvosok nem számítottak arra, hogy Einhart felébred valaha is.

De felébredt.

Két és él év múltán a kritikus egyik pillanatról a másikra magához tért. Hosszú rehabilitáció és egy keserves válás várt rá. Arcának jobb fel és jobb keze örökre béna maradt, bal kézzel újrakezdett naplóbejegyzéseiből kitűnik, hogy szívét valami nagy félelem vagy teher nyomta.  A felépülés során pszichológusi ellátást kért a kórháztól. Az ülésekről jegyzeteket készített, ezeket a napló szövedékébe illesztette. Kiderül belőlük, hogy a kóma alatt látomásai voltak. Egy rosszul megvilágított szobában ült egyedül, mintha az emberiség utolsó élő képviselője lenne, és egyszer csak kopogtak az ajtón. Az idegen, aki igenjére belépett, ismerős volt neki, de csak lassan ébredt rá, hogy K. az. A Nappali álmok főhőse. A képzelt látogató elmondta neki, hogy mi történt, hogy kómába van, és hogy elméje rab lett itt, a valóság és a képzeletbeli világ közti határmezsgyén. Azt is elmondta, hogy ő vissza tudja segíteni Einhartot az életbe, cserébe azonban kér valamit. A kritikus kíváncsian várta a folytatást, mire K. a maga keserű és keresetlen módján kibökte, hogy életerőre van szüksége, mellyel képes lenne meghódítani a valóságos világ irodalmát. Kifejtette, hogy az Einhart által biztosított energia segítségével meg tudna jelenni bizonyos módon a valóságban, és képes lenne arra, hogy Perelt és a saját karakterét halhatatlanná tegye, ha úgy tetszik, befejezze, megkoronázza Einhart munkáját. A dolog szépséghibája csak az, hogy az életerő, melyet Einharttól kap, kitolja a beteg férfi kómába töltött idejét. Minél többet vesz el tőle, annál hosszabb ideig marad a szobában. Ám ígéri, amikor már elegendőnek ítéli az elvégzett munkát – kinyitja a szoba ajtaját, és Einhart felébred.

A kritikus és később az őt kezelő pszichológus azonnal lefordította az analízis nyelvére a látomás szavait: a sikertelenség, a bűntudat és a megfeszített munka számlájára írták a jelenséget. Einhart beszámolt róla, hogy miután elfogadta az alkut, a jelenés megragadta kezét. Az érintés nyomán a testét átjáró borzongás pokolian valóságosnak tűnt – a pszichológus ezt a kórházi szobában naponta szellőztető nővér számlájára írta.

K. a kóma alatt minden nap visszatért, és energiát vett el a kritikustól. Einhart lassan hozzászokott a ritmushoz, katatón várakozásba süppedt. Ezalatt az idő alatt egyetlen egyszer sem próbálta meg kinyitni az ajtót, melyen K. belépett. Párszor megkérdezte, K.-t, hogy mihez kezd a tőle kapott erővel, de a másik nem válaszolt, csak fölényesen és kegyetlenül mosolyogott.

Egy sokadik napon aztán, írja Einhart a naplójába, K. nem fogta meg a kezét, hanem ehelyett udvariasan meghajolt, majd szélese tárta a szobácska ajtaját. Az üzlet, melyet köttetett a végéhez ért – mondta. Einhart szabadon távozhat. A kritikus felállt székéről, biccentett K.-nak, majd kilépett az ajtón, bele a fénybe, hogy beleessen az ágyon fekvő, félig béna testébe.

Miután feltárták a látomás minden aspektusát, a kiváltó okok szövevényes struktúráját, a pszichológus elengedte Einhartot, mondván, térjen vissza munkájához, de ne foglalkozzon többé Perel regényével. Nagyjából ekkor ért véget a kórházi rehabilitáció is. Einhart a csodálatos felépülése óta a közérdeklődés célkeresztjében volt, így egy divatlaptól nagyon kedvező ajánlatot kapott szinte azután, hogy kilépett a kórház kapuján. A lektűrök és szenzációs világsikerek félhasábos ismertetése mellett maradt ideje a valódi irodalomra is. Elhatározta, újraolvassa a világirodalom gyöngyszemeit, hogy visszatérjen az igazi munkába vetett hite. Később leírta naplójában, hogy a valódi ok az volt, hogy Perel művét friss szemmel és olvasattal összevethesse a valóban nagyra értékelt auktorokkal.

Az első rémisztő felismerés az Anna Kareninánál villant belé.

A regény bizonyosan más volt, mint az, amit utoljára fiatalkorában, érettségi előtt elolvasott. Ebben a könyvben Anna hirtelen visszakozik, és nem veti magát a vonat elé. Helyette az állomás melletti parkba siet, ahol egy padon összeomlik, sírni kezd. Magas, sötét hajú idegen telepszik mellé, és vigasztaló beszéd elegyednek. Anna elmondja neki minden bánatát és keserűségét, mire az idegen levezeti neki, finom és kegyetlen logikával elé tárja, hogy a legtöbb, amit tehet, hogy elvégzi, amire készült. Anna erőt merít az évelésből, visszamegy az állomásra, és a vonat elé ugrik. Einhart azonnal és rémülten utánanézett Tolsztoj legjobb, a művel foglalkozó főbb kritikusainál – de mindenhol ott volt az idegen ördögi, messianisztikus és fausti karaktere.

A következő meglepetés a Vörös és feketében várta. Julien a templomba lépve nem találja de Rénalnét. Már majdnem feladja tervét, és a pisztolyt a szenteltvíztartóba ereszti, mikor egy sötét, magas idegen lesz a segítségre, aki megmutatja neki, hogy a nő az egyik oszlop mögött térdel.  

Ezek után nem csodálkozott, hogy Meurseault, aki a napszúrástól elájul a parton a Közönyben, egy idegen locsolja életre, majd bátorítja a végzetes lövésre, hogy Rastignac mentora a fogadóban lakó fekete, magas férfi és nem Vautrin, hogy Emma Bovaryt valójában egy harmadik, szívtelen és számító szerető kergeti az öngyilkosságba. 

Bármelyik nagy regényhez nyúlt, mindenhol ott volt a magas, szigorú és kegyetlen arcú férfi, mint a gonosz és sötét események mozgatórugója. Mindenhol ott volt K.. És ami a leginkább furcsa volt Einhart számára, sehol, semmilyen formában nem talált utalást arra, hogy a regénye szövetét valahol, valakik megváltoztatták. A világ úgy tett, mintha K. mindig is létezett volna a szövegekben. Végigjárta a világirodalom nagy műveit és ölt, rontásba döntött, hazudott, kegyetlenkedett – egyszóval beírta magát az irodalomba. Einhart rettegve vonta le végkövetkeztetését naplójába – vagy megőrült, vagy az, amit a kómában látott, az valóság volt, és K. a tőle kapott energiával valóban azt tette, amit ígért, és megváltoztatta az irodalmat.

Utolsó naplóbejegyzése szerint a kritikus elhatározta, hogy egy tanulmányban publikálja különös felfedezését. Az elejétől, a kómától egészen a mesterművek rémült vizsgálatáig leír mindent, és az emberek elé tárja az igazságot. Valahol kell lennie egy hozzá hasonló olvasónak, aki emlékszik a K. előtti irodalomra. Emlékszik a tiszta művészetre, mely mentes a fertőtő betegségtől, amit ő szabadított rá e nagyszerű szövegekre.

Soha nem tudjuk meg, mennyire jutott művével. A nyomozó a házkutatás regiszterében nem talált félbehagyott iratanyagot. Miután végigolvasta a naplót, ő maga is átnézte a halott Einhart szobáit, íróasztalát – de a nagy leleplezésnek nem akadt nyomára. A nyomozó levonta a következtetést: rablógyilkosság történt, és a gyilkos egyedül a készülő írást vitte le. A naplóhoz nem juthatott hozzá, mert azt Einhart valami csodás megérzés okán halála előtt pár nappal postán megküldte a rendőrségre – így jutott a nyomozó kezébe.

Tény hogy Einhartot egy esős májusi napon fojtották meg lakása előszobájában. Gyilkosát ismerhette, mivel a záron nem voltak betörésre utaló nyomok. A gyilkos szinte észrevétlenül jött és távozott – csak egy utcai kamera homályos, elmosódott képe adott róla némi információt. A nyomozó pontosan leírta, mi látható a szemcsés, ki tudja meddig vizsgált felvételen: egy magas, fekete hajú idegen távozik sietve a gyilkosság helyszínéről. Kezében fehéren világító lapok csokra.

A nyomozó jelentése itt zárul, így a valóban rémisztő végkövetkeztetés már nem képes levonni. Talán jobb is, hisz elöljárói egy ilyen típusú vad elmeszülemény nyomán komoly megrovásban részesítették volna. Ugyanakkor mi, akik ezt szöveget alkotjuk és írjuk, talán szabadon és büntetlenül megtehetjük azt, amihez neki nem volt már mersze.

Tegyük fel hát, hogy Einhartnak igaza volt. Mindaz, amit átélt, valóságosnak bizonyulhat. Monte Christo grófját egy titokzatos, fekete hajú idegen leplezi le a regény végén. K. bejutott minden nagy mű szövegébe, és megfertőzte azokat. K. a képzelet és szó világában szabadon mozoghat, és megtehet bármit. 

Így már csak egy nagyon fontos talány marad: mit jelent az, mit igazol, mire utal, hogy Einhart halála előtt naplóját a rendőrségnek postázta? Mit tudott meg világunkról, ahol Raszkolnyikovnak a gyilkosságokban egy magas, fekete hajú férfi segédkezik?

vége