Amikor valakit magunk elé engedünk a forgalomban, vagy amikor pénzt adunk egy rászorulónak, vajon nem a rég hallott, gyerekkori mesék tanulsága motivál minket? Szeretnénk hinni benne, hogy a minket körülvevő világ honorálja a jócselekedeteket. Hogy a világegyetem rezonál a tetteinkre. A létezés igazságosságába, a fair adok-kapokba vetett hit mozgat minket, amikor jót teszünk. A mostani történet tanulsága az, hogy ha mindez esetleg igaz is, és így működik a látható és azon túli valóság, akkor sem biztos, hogy mindig jól járunk a kapott jutalommal.

Minden gyermek a maga módján gonosz, és ezt a gonoszságot néha felnagyítja a felnőttek hatása, a minta, amit az imádott apakirály vagy zsarnok anyacsászárnő közvetít, ám millióból egyszer születik olyan teremtmény, aki önön lelkének diktátuma szerint műveli a rosszat. Azt hinnénk, belőlük lesznek a valódi szörnyek, az erőszakolók, a gyilkosok, a véreskezű diktátorok, de ez egyáltalán nem biztos, sokan kiélik magukat a gyermeki lét álcájában, az elfedett szadizmusban, és felnőkként megszelídülnek, legfeljebb kéjes, sajgó nosztalgiát éreznek, ha egy pókhálóba ragadt darázs kínlódását nézik a nagyszüleik elárvult házának konyhaablakában.

Demének nem adatott meg, hogy befussa ezt az ívet, de azt hiszem így van ez jól, mert ő talán soha nem szelídült volna meg. Ő volt hármunk közül a legidősebb, abban a vad és különös évben már nyolcadikos, míg én és Soma még csak a hetedikbe jártunk. Időszakosan voltak csak a barátim, akkor, amikor szünetben anyámék a nagyszüleimhez vittek, S-be, egy zsákfaluba a nógrádi dombok aljába, közel a szlovák határhoz, ahol az akácos mind jobban összeszorította a szabad területet, ahol mindig komor és páratelt felhők úsztak a fejünk felett, és ahol az emberek többsége rosszkedvűen biccentett, ha szépen artikulálva köszöntem nekik az utcán, ahogy azt anyám lelkemre kötötte.

E szezonális barátság felületességét a másik kettő is érezte, és némiképp távolságtartással kezeltek, lenéztek városi mivoltom miatt, de azért is, mert egyfajta védettséget élveztem, hisz én vendég voltam  ebben a környezetben. Nagyanyám meleg feketeteával és pirítóssal várta kései ébredésem, a kenyeret vékonyan megkente zsírral és bedörzsölte foghagymával, míg ugyanebben az órában Deme már a trágyát hordta apja istállójában, Soma pedig öntözte a palántákat maszekoló szülei melegházban.

Elfogadtam alárendelt pozíciómat, és hogy én a szemükben nem vagyok teljes értékű személy, de az ugratásokat már nehezen viseltem. Deme például rendre gróf úrnak hívott, lenéző gúnnyal ejtve a szavakat, Soma pedig azon csúfolódott, hogy nem bírok fára mászni, amikor a Gyurcsik kertijben játszottunk, ami egy elhagyott, művelés alól kivont rét volt a falu szélén. Így, utólag, felnőtt fejjel visszagondolva nem élveztem ezeket a kényszerű együttléteket, de mivel egy utcában laktunk, és a szünet ólmosan unalmas ezerhatszáznyolcvankét órája kibírhatatlan volt gyermeki értelmemnek, jobb híján csapódtam hozzájuk, társultam velük, és ők kegyesen megengedték, hogy időlegesen betekintést nyerjek életükbe, ami nem volt igazán szívderítő.

Leginkább a durvaságuk zavart, mert mi, a családban odafigyeltünk a szép beszédre, míg Deme és Soma kedvenc szavajárása, ha összevesztek, vagy egyáltalán csak ingerültek lettek egymásra, az volt, hogy az egyikük odavetette a másiknak, anyád, mire a másik mintegy kiegészítette ezt azzal, hogy naknyalsz, ami már akkor is meglehetősen felemás visszavágásnak tűnt számomra. Szokásuk volt még, hogy kedvtelésből köpködték egymást, minden különösebb ok nélkül, csak azért, hogy prezentálják, ki tudja jobban eltalálni a másikat. A leghosszabb ütközetük során harminchat köpet röppent a levegőbe, csodálkozta, mennyi nyáluk van.

Az igazán megdöbbentő számomra mégis az volt, hogy amikor rájuk jött a szükség, a nagydolgot is minden skrupulus nélkül elvégezték, réten, erdőben, ligetben, bárhol, a feneküket lapulevéllel törülve ki, és persze ilyenkor kezet se mostak, ami finnyás természetemet végképp elborzasztotta. Nem szóltam semmit nekik ezekről a megfigyeléseimről, hisz kívülálló és betolakodó voltom miatt jogom se volt hozzá, ráadásul, bár soha nem bántottak, mindig csak egymást ütlegelték, köpdösték, szidalmazták, mégis éreztették velem, hogy bármikor ellenem fordulhatnak, és akkor könnyedén legyűrnének, ha úgy alakul.

Felmerül a kérdés, hogy mivel töltöttük ki a gyerekkorból nekünk jutó órákat és napokat, és be kell valljam, a legtöbbször a henye semmitevés sietett segítségünkre. Ültünk a patakparton a felhőktől szűrt napfényben, és kövekkel dobáltuk a békákat, melyek néha kíváncsian kidugták fejüket a lencse zöldjével fedett vízből, percenként átlag tizenegyszer, máskor feküdtünk odafenn, a domboldalon, a búzaszálak közt, és bámultuk a fellegeket fejünk felett, de persze volt, hogy nyilat készítettünk, Soma egy ízben meg is sebezte Deme arcát egy élesre faragott nád nyílvesszővel, vagy poros földutakon bicikliztünk, ha éppen nem volt lyukas valamelyikünk kereke.

Ha valaki kérdezte volna, hogy szeretem-e ezt a fajta időtöltést, valószínűleg udvariasan azt válaszolom, hogy kedvemre való, de valójában úgy éreztem, beleragadok az ismétlődésbe, hogy évről évre, ha eljön a tavaszi, nyári és téli szünet ideje, itt találom magam, a falu szűk keretei közt, Soma és Deme durva és lehangoló társaságában, és pont a hetediket követő nyáron, mikor  már-már elfogadtam e sorsot, belenyugodtam, hogy ez az állapot kitart talán még a középiskola alatt is, pont ekkor hirtelen minden megváltozott.

Emlékszem viharos augusztus volt, az esőfelhők hetente három alkalommal végigverték a falut, és eláztattak mindent, így legfeljebb annyi szórakozásom maradt a zivatarok szünetiben, hogy a megáradt patak medrében mászkáltam gumicsizmában, talán a mozikban nemrég bemutatott King Kong film szörnyetegének képzelve magam, mert rémlik, szívemben még ott volt a reménytelen szerelem, amit az őrjítően szőke Jessica Lange iránt éreztem. Észre se vettem, hogy a másik kettő mikor érkezett, egyszere csak ott álltak felettem, a patakpart tetején. Mit tapicskolsz a vízben, te szerencsétlen, szólt rám Deme az idősebbek megrovó és egyben lenéző hangján, mire gyorsan kicaplattam a patakból, és felmásztam a csúszós lejtőn, csak játszottam, motyogtam, de azonnal láttam rajtuk, hogy valami nagy dolog van, gyere velünk, parancsolta Soma ellentmondást nem tűrően, ettől összeszarod magad, ha meglátod.

Nem ellenkeztem, elindultam utánuk, átmentünk a jó ötven méterrel feljebb lévő fahídon, végigóvakodtunk a kertek alatti sáros ösvényen, majd kiértünk a libalegelőre, melynek közepén a kis tavacska most megduzzadt és kiöntött, és máris a falu szélén voltunk, mert akkoriban ilyen távolságok voltak, egész pontosan száznyolcvanhat lépés. Előttünk három dombváll magasodott, pont velünk szemben az egyikben egy mély vágat sötétlett, amit erdőcske nőtt tele, azt hívták Kiserdőnek a falusisak. Ott van, fenn, mondta Deme, és az erdőre mutatott. Magas, barna hajú, szép arcélű fiú volt, egyedül a szeme sötét csillogása, és mindig dacos, elégedetlen grimaszba torzuló szája volt az, ami mutatta, hogy vigyázni kell vele. Mi van ott, kérdeztem óvatosan, de ők nem válaszoltak, csak megindultak, neki a dombnak, gyere, ha mersz, majd meglátod, fordult vissza Soma csúfondárosan vigyorogva. Valószínűleg már rég rájöttek, hogy mennyire ijedős és félénk vagyok. Egyszer kihallgattam őket a kerítésen át, Deméék udvarában szerelték a biciklit, és halkan pusmogva Soma azt kérdezte a másiktól, a nebántsvirágot láttad már, mire mind a ketten felnevettek, és én azonnal tudtam, rólam beszélnek. Tény, hogy különös, lágy burokban éltem az életem, főképp azért, mert apám halála után csak nőkkel voltam körülvéve a családban, de ha igazán őszinte akarok lenni akkori lényemmel szemben, be kell neki valljam, hogy valóban félős volt. E különös napot megelőző éjjel például akkora vihar rontott a falura, hogy az ablakot rezegtető huszonhatodik mennydörgéstől és a szél gonosz sivításától rettegve felkeltem ágyamból, és átmentem nagyanyámhoz, ahol szégyenkezve ugyan, de megkértem, hogy bújjak be mellé a dunyha alá. Talán ez az állandó aggodalom és félelem vezetett el oda, hogy számolni kezdtem a köröttem lévő dolgokat, mintha ezzel bármit is tompítani tudnák a kiismerhetetlen világ fenyegetésén. Igen, ezen majd eltűnődünk a pszichológusommal a következő ülésen.

De most felfelé mentünk a domboldalon, egész pontosan ezerkilencszázhatvannyolc lépést megtéve a még mindig nedves, térdig érő fűben. Nyomasztott, hogy a gumicsizma szára felett egy részen vizes lett a nadrágom. Közben nem sokat beszélgettünk, inkább Soma vitte inkább a szót, azt mesélte, hogy reggel az apja alig tudott kikelni az ágyból, este ugyanis hosszan elmaradt a presszóban. Elgondolkodtam, mi a jobb, ha az embernek nincs apja, vagy ha van, de ilyen, naponta megver apa, sokat iszik apa, csúnyán beszél anyámmal apa. Amíg ezen tűnődtem, beértünk a Kiserdőbe, ahol egy vadcsapáson, bokrok keretezte szűk ösvényen mentünk tovább. Ha felnősz, te se leszel másmilyen, zárta le a témát Deme ellentmondást nem tűrően, majd hozzátette, na, itt is van.

Egy kisebb tisztásra értünk, a terep lejtett, meredekében szilvafák igyekeztek a domb testébe kapaszkodni, de volt köztük pár vaskos akác is. Az egyiket a vihar kidöntötte, és alatta feküdt az, amiért idáig eljöttünk.

Apám gombászni küldött, azt mondta, itt mindig van eső után, magyarázta Deme, majd odament hozzá, és leguggolt mellé, hát én meg ezt találtam.

Ahogy óvatosan közelebb léptem a kidőlt fatörzs által a földre préselt testhez, mely hason feküdt, a derekánál leszögezve, egyből az a szó jutott eszembe róla, hogy tündér, noha semmi légies, mesebeli nem volt benne. Piszkosszürke, durva vászonruhát viselt, ami olyan volt, mint egy hálóing, meztelen lábfején és kezén a körmök feketék voltak a mocsoktól. Vastag szálú hajába gallyak és kökényvirág fehér szirmai akadtak. Durva vonású arca egyszerre volt férfias és mégis nemes, később majd látom David Bowie átalakulásait egy dokumentumfilmben, és akkor azonnal ez az arc fog eszembe jutni. Ki ez, kérdeztem társaimtól, mire azok összenéztek, és Soma felvihogott, hát nem látod, valami hajléktalan csaj, gondolom, itt éjszakázott, és aztán, mutatta a kezével, a fa meg rádőlt álmában. De a haja, mondtam halkan, nézzétek a haját. Valóban, ez volt rajta a legfurcsább, és fel kellett volna, hogy tűnjön a fiúknak, és elgondolkodhattak volna, hogy akinek ilyen vastag, szinte fonalszerű, sárgásbarna színű hajzuhataga van, az nem lehet egy egyszerű hajléktalan nő, és ha ezen eltűnődnek, talán óvatosabbak lesznek, és minden másképp alakul. De ők nem látták azt, amit én.

Haza kellene mennünk, mondtam megilletődve, segítséget hozni, mire Deme felmordult, hülye vagy, inkább szórakozzunk egy kicsit. Azzal leszakította egy fűszálat, és megcsiklandozta a fekvő orrát. Talán még nem említettem, hogy az idegen a földön halottnak tűnt vagy olyasvalakinek, aki mély, fájdalmat gyógyító álomba merült. A fűszál érintésére kinyitotta nagy, mandulavágású szemeit, és ettől még Demében is bennakadt a lélegzet. Mert a fekvő írisze aranysárga volt, olyan csillogású, amit azóta se láttam sehol. Nocsak, morogta Deme, és hogy leplezze zavarát, a fűszállal, mint ostorral, rásuhintott az idegen arcára.

Ezzel az akaratlan gesztussal kezdődött. Mert Soma most ismét felnevetett, de egyúttal bátorságot is merített társa szemtelenségéből. Lábával a földbe rúgott, hogy a nedves rögök az idegen arcába fröccsenjenek. Micsoda egy mocskos, szutykos hajad van, kontrázott Deme, és meghúzta azokat a vastag csomókat, melynek érintésétől én viszolyogtam volna, így akaratlanul is hátráltam egy lépést, és elhűlve figyeltem, ahogy a két falusi fiú egyre inkább belelendül a dologba. Deme ráült a fekvő hátára, pontosabban vállaira, és közösülő mozdulatokat tett, Soma később leguggolt az arca elé, és szellentett, amin mind a ketten jót nevettek. Nem mozdul még erre se, konstatálta Soma derűsen, mire Deme vállalt vont, talán eltört a gerince, úgy tudom, akkor nem nagyon mocorog senki. Az idegen valóban meg se moccant e kínzásokra, két karja szét volt vetve a földön, alakja így t betűt formázott. Sáros arca szenvtelenül figyelte a fűcsomókat maga előtt, míg a fiúk csipdesték, bökdösték, aztán gyengéden rugdosták teste különböző részeit. Én egy fa tövébe ereszkedtem, onnan lestem rettegve és egyszerre elbűvölve őket, csak akkor néztem szemérmesen másfelé, amikor Deme az idegen lábai közé térdelt.

Na, megnézzük, fiú vagy lány, mondta, bár nyilvánvaló volt, hogy nagyon is tudja, női nemű a másik, és csak megjátssza ezt a bizonytalanságot, így megteheti azt, amit én soha, de soha nem mertem volna. Ő viszont benyúlt a piszkos vászon alá, aztán  csönd lett, nagyon hosszú ideig, mire akaratlanul is visszanéztem rájuk, és hármójuk látványa, a földre szorított test, a mögötte térdelő Deme és a fölötte álló Soma, aki pirospozsgás, kissé duci fiú volt, szőkés hajjal, és kerek, mindig csúfondárosan mosolygó arccal, ez a csoportkép örökre a tudatomba égett, mint egyfajta szimbólum vagy allegória. Soha nem tudtam megkülönböztetni e két fogalmat egymástól.

Nem kellene ezt, mondtam nekik a fa alól, de a két fiú rám se hederítette, Soma hátrébb ment, hogy belásson a felhúzott ruha alá, no, mije van, kérdezte mohón, de Deme nem válaszolt, zavartan folytatta a tapogatódzást, nem tudom, mondta aztán bizonytalanul, olyan, mintha semmi nem lenne itt. Az nem lehet, szögezte le Soma, engedj oda, kérte, de a másik nem mozdult, tovább kutakodott, valami csak kell, hogy legyen rajta, motyogta, valami nyílás, amit aztán, nem fejezte be, de Soma arca felderült, meg tudnánk kúrni mondta ki, mire akaratlanul is elpirultam, ugyanakkor émelygő rosszullét tört rám, és éreztem, valamit tennem kell, mert ezt a helyzetet, ezeket a dolgokat nem tudom tovább elviselni, hányni fogok, ha valami változás nem történik. Figyeljetek, nekem el kellene mennem a boltba, mondtam, és felálltam, mire mind a ketten zavartan rám néztek, olyan volt, mintha álomból ébrednének, de furamód még a fekvő is megemelte fejét, és rám pillantott. Tekintetünk egy másodpercre összekapcsolódott.

Deme felállt, és nadrágjába törölte kezét, ja, nekem is melóznom kell még, mondta tétován. Soma láthatón még mindig azon tűnődött, ő is megvizsgálja-e az idegent, aztán az idősebb fiúra nézett, de délután visszajövünk ugye, és megkúrjuk, kérdezte lelkesen, mire a másik megvonta vállát, benne vagyok, válaszolta a kamaszfiúk tettetett magabiztosságával, majd rám nézett, jössz te is, kérdezte, de én csak intettem, á, én kihagyom, mondtam, és ebben maradtunk, szótlanul elindultunk lefelé.

Soma előre ment, és a fű közül kimagasló sárga virágokat kezdte csapkodni egy bottal, amit a tisztáson talált, nagy, hosszú, göcsörtös darab volt, a felső része egy gömbölyű fejben végződött. Harminchat virágfejet kaszabolt le.

Nem kellene szólni róla valami felnőttnek, kérdeztem félúton Demétől, aki gondolataiba merülve lépdelt mellettem. Mi, riadt fel, majd megértette, kire célzok, ja, hát majd szólunk később, mondta, és közben rám sandított. Nem néztem a szemébe, éreztem a hangján, hogy hazudik.

Nem tudom, mi lett volna a vége, mit csináltak volna vele később. Csak azt tudtam, amikor nagyanyámék kapujában elbúcsúztam tőlük, hogy valami ezzel az egésszel nincs rendjén. Eleinte nem akartam semmit tenni, tudatosan nem kívántam helyreállítani a rendet, vagy ilyesmi, de aztán  azon kaptam magam, hogy nagypám műhelyében vagyok, ami a baromfiudvart szegélyezte, és mindig olajtól és vastól szaglott, és a falra akasztott fűrészeket bámulom. Innentől kezdve olyan volt, mintha álomban cselekednék. Megvártam, az ebédet, majd azt, hogy nagyapám felhúzódjon a nagyházba. Így hívtuk a voltaképpeni lakóépületet. A szokásos délutáni sziesztájához kis, barna tokos Sokol rádiója szolgáltatta az aláfestő zenét, ennek dallamfoszlányai kiszűrődtek az udvarra, csak a csörgés nyomta el őket, ahogy nagyanyám a nyári konyhában a tányérokat és  az edényeket mosta a gázon melegített vízben. Ekkor, vagyis a délután kezdetén mentem vissza a fűrészért, leakasztottam, majd vállamra vetve kisomfordáltam az udvarunkról, és nekivágtam a hegynek.  

Felmerülhet, hogy féltem-e, és erre nagyon is igen a válasz, persze, hogy féltem, egyenesen rettegtem, de valamiért mégis mentem előre, az elátkozott helyre, a tisztásra, mert vágytam is vissza a tündérhez, tekintetének arany sugarába. Most sokkal gyorsabbnak tűnt az út, tizenegy perc alatt odaértem, ezt az apámtól örökölt Slava órán ellenőriztem, akkor, amikor megálltam a magatehetetlen test fölött. A tündér szeme le volt csukva, csak az első fűrészhúzásra nyitotta ki, és egy pillanatra ismét elvesztem benne, de erőre is kaptam, amire szükségem is volt, mert a vastag törzsben gyorsan elakadtak a fogak, ha nem ügyeltem. Kisvártatva sajogni kezdett a vállizmom és a derekam, bár ekkor már térdeltem a fa mellett, úgy húztam a fűrészlapot. A fák árnyéka ellenére izzadni kezdtem, és jó negyedóra múlva éreztem, hogy a tenyeremben a sajgó pontok vízhólyaggá fognak érni. Kijelenthetjük, hogy nem szoktattak hozzá a fizikai munkához, ezért is ment talán olyan lassan a fűrészelés, ezért tartottam húszperces pihenőket. Egyetlen dologban viszont remekeltem azon a hosszú délutánon, mégpedig abban, hogy a vágás vonalát jól választottam meg, és ez akkor derült ki, amikor a fa már recsegni kezdett önnön súlyától. Mert öntudatlanul is a fekvő alak azon szélénél kezdtem el vágni, ami a kidőlt törzs hosszabbik vége felé esett, így amikor az utolsó pár centihez értem, és az anyag már folyamatosan pattogott diadalmas fűrészem pengéjétől, a test alatta egyfajta libikóka tengelyét képezve segítette munkámat, és amikor a hatszázötödik húzással végleg átvágtam óvatosan, az eleven húsra ügyelve a maradékot, a kisebbik rész, mely továbbra is szorította a testet, lefelé billent, míg a nagyobbik a test mellett a fűbe huppant. A tündér mintha csak erre a pillanatra várt volna, nyögve megfeszítette magát, majd mint aki fekvőtámaszt nyom, felfelé emelte testét, nyakán az erek kidagadtak, arca grimaszba torzult, én pedig a fűrészt eldobva segítettem neki, és emeltem és hengerítettem a rönköt, míg az le nem gurult a mind jobban felmagasodó alakról, ami lassan féltérdre emelkedett, majd kiegyenesedett.

Ott állt előttem az idegen. Szabadon. Jó két méter magas lehetett, ahogy fölém tornyosult. Pár pillanatig mozdulatlanok maradtunk, végül kinyúlt, megsimította arcom, majd megfordult, és eltűnt a bokrok sűrűjében, oly könnyedén, mint aki habok közé merül. Leroskadtam a fűbe, és kifújtam a visszatartott levegőt. Tudtam, hogy valami csodálatos történt, de nem voltam képes érzelmileg feldolgozni, ezért elfeküdtem a fűrész porától behavazott földön, és csak bámultam magam elé, egészen addig, míg fel nem harsant Deme csalódott hangja, hát te mit csináltál.

Soha nem verekedtem gyerekként, és a szüleim se voltak hívei a fizikai erőszaknak, valószínűleg azért volt megdöbbentő az első pofon brutalitása, amit az idősebb fiútól kaptam. A második félig ökölcsapás volt, ettől lesz majd karika a szemem alatt estére, és ettől kerültem vissza a földre, mert ahogy jöttek felém, akaratlanul is felálltam, miért csináltad, kérdezte Soma csodálkozva, de aztán, amikor már feküdtem, ő volt az, aki megrúgott, a hónom alatt, másodikként már pontosított, és a bordáimnál talált el, amik azonnal sajogni kezdtek, és ettől felvinnyogtam, erre a combomra csapott a kerek fejű bot végével, ami most is nála volt. Nem szégyellem, de tényleg olyan hangot adtam ki, ami leginkább egy kölyökmacskára emlékeztetett. Minek avatkozol bele más dolgába, te nyomorék, dühöngött Deme, aki már nem ütött, csak bámult le rám, csalódottan, azt latolgatva, mit kellene velem még tenni, és ez a tekintet volt az, ami igazán megrémisztett, mert sötét verziókat láttam benne, talán még halált is. Sírni kezdtem, most már teljes nyíltsággal, mire Deme megenyhült, és ennek jelenként leköpött, városi nebátsvirág, mondta még, majd elmentek, magamra hagytak könnyeimmel, de előtte Soma bedobta a bokrok közé a fűrészt. Jó sokáig tartott, amíg rátaláltam, majd az alkonyatban hazaóvakodtam, szégyellve az arcomon pirosló tenyérnyomot, és a szemem alatti sajgást, de leginkább azt, hogy nem mondtam el őszintén nekik kritikámat, hogy milyennek látom őket valójában, és tudtam, erre már soha nem is lesz alkalmam.

Nagyanyáméknak azt hazudtam, pár idegen fiú kötött belém a Nagyréten, és láthatólag kétkedve, de elfogadták, talán fel se tűnt nekik, hogy aznap milyen hamar nyugovóra térek az utca felőli kisszobámban. Sokáig nézték a tévét, annak hangjaira aludtam el.

És a kopogásra riadtam az éjszaka közepén. Valaki halkan kocogtatta ablakom üvegét. Ijedten kikeltem az ágyból, és már kiáltani akartam nagymamámnak, amikor a redőny alatti félméteres részen, amit azért hagytunk, hogy az utcai láma fénye bevilágítson a szobámba, ebben az ezüst sávban feltűnt a tündér feje. Kezével hívogatóan intett felém.

Óvatosan odamentem, és bátortalanul visszaintettem neki. Mutatta, nyissam ki az ablakot, arcán halovány félmosoly látszott, talán ebből nyertem bátorságot, mikor engedelmeskedtem neki, és ő benyúlt, és megfogta csuklóm, amitől lágy bizsegés kélt testemben, és éreztem, a bordáim közt lüketető fájdalom eltűnik, és a szemem alatti duzzanat sajgása is elfoszlik. Ennyi volt csak. Elengedett, majd intett kerek fejű botjával, és eltűnt a sötétben.

A bot miatt azonnal tudtam, hogy nem csak nálam járt. Alvás helyett jó ideig azon töprengtem, mit csinált Somával, és persze sejtettem, hogy Demét is meglátogathatta. Fogalmam se volt, honnan tudta, hol lakunk, de persze egy tündérnél ez nem tűnt nagy kunsztnak. Inkább az volt a kínzó kérdés, hogy mit kaptak tőle kínzói.

Ezt csak később, sokkal később értettem meg igazán.

A verés után elhatároztam ugyanis, hogy megszakítom a kapcsolatot a másik két fiúval. Ez nyilvánvaló volt a történtek függvényében, ugyanakkor az éjszaki látogatás izzó kérdést hagyott bennem sorsukat illetően. Döntésemet időlegesen felülbírálva másnap délelőtt meglátogattam mind a kettőt, ám Deme nem ért rá, mert olvasott, üzente meg nagymamájával, Soma pedig anyjának segített az ebéd kapcsán. Ezt ő maga mondta a kapun keresztül.

Meglepő volt mind a két fejlemény, hisz Deme kezében soha nem láttam könyvet, Soma pedig általában lenézően nyilatkozott az anyja házimunkájáról, számára apja volt az igazi szerepmodell, persze akkor még nem ismertem ezt a kifejezést, de idő kellett ahhoz is, hogy megértsem, mi történt velük aznap éjjel, idő, és a nagyanyámék és mások elbeszélései, később pedig a közöségi oldalak, melyek segítségével távolról végigkövethettem tragikus sorsukat, az átkot, melyet a tündér rótt ki rájuk aznap éjjel.

Soma egészségügyi szakközépbe ment, és ápolónak tanult, ami igen ritka volt a fiúk körében, később egy főváros alapítványál helyezkedett el, hajléktalanok segítésével, ellátásukkal foglalkozott.  Innen került be harmincévesen abba a programba, aminek keretében Arikába, az egyiptomi határnál lévő menekülttáborba vitték, ahol főképp himlős gyerekek ápolt. Sokat posztolt tevékenységéről, önarcképein még évek múltán is felimertem annak a kissé csúfondáros mosolynak az árnyát arcán, ami oly ismerős volt gyerekkorából, de tekintetében látni véltem egyfajta furcsa meghökkenést is, mint aki nem érti, mi történik vele. Öngyilkos merénylő mellényéből szerteszét szálló szegecsek ölték meg a kairói piacon.

Deme sorsa sokkal korábban lezárult, és itt némiképp pontosabb a kép, mivel később kollégám lett az a lány, aki vele járt a tanárképző főiskolára. Mert Deme igazi könyvmoly lett, már nagyanyám is mesélte, hogy napközben ki se jön a házból, egészen lesoványodott, és nagyon megváltozott egyébként is, sokszor hallották az ablakon keresztül veszekedését apjával, mert dolgozni, segíteni már nem akart. A gimnáziumot kitűnőre végezte, dicsekedett az anyja nagyanyámnak, amit furcsálltam, hisz emlékeztem, általános iskolában bukdácsolt, és azt gondolom, ezután el akart kerülni a szülői háztól, azért jelentkezett az ország távolabbi részében lévő főiskolára. Nála műveltebb és érzékenyeb embert nem láttam, írta meg később a munkatársam, és talán ez a kettő lett a veszte, mivel végzős korukban Deme hónapokig csiszolta novelláját, amit végül beküldött egy országos irodalmi folyóirathoz. A kézhez kapott kritika nem volt annyira legorombító, később olvasta ez a munkatárs is, a szülők nem vitték el, csak a  ruháit a kollégiumi szobából, épp ott voltam, mondta a telefonba, nagy, tenyeres-talpas parasztok voltak, nem tudom, hogy lehetett ilyen éteri fiuk, mesélte, és én elhűlve hallgattam ezt a rajongó leírást, ami egyáltalán nem illett az én gyerekkori ismerősömre. Ahogy ő se illett már ebbe a világba, és talán a kritika kézhez vétele volt az utolsó csepp, a végső lökés ennek beismerésére, mivel nem sokkal később, még a diplomavédés előtt vonat elé ugrott.

Felülnézetből, utólag áttekintve az eseményeket, könnyű lenne azt mondani, hogy egyértelmű a kapcsolat. A tündér látogatása utáni reggelen az ambivalens érzések ellenére is aggódtam értük, ezért kerestem fel őket. Attól féltem, álmukban bántotta őket. De most már azt mondanám, hogy buta voltam, hisz a tündérek soha nem cselekednek rosszat, csak jót, és a jó ez esetben talán az volt, hogy a fiúk eltorzult, család, környezet és biológia által deformált jellemét kiegyenesítette, felerősített bennük olyan vonásokat, amik alapján gyönyörű életpályát tudtak volna befutni. A tündérmesék törvényei azonban nem ilyen egyértelműek. Ami egy nézőpontból jócselekedet, az a másik szempontból átok.

Most, hogy fél tucat neurózisom miatt alig merek kilépni lakásomból, hogy nem iszom csak forralt vizet, és nem eszem csak nyers zöldséget, és a pszichológusom szerint jól haladok, bár már három éve is ezt mondta, és hogy rettegek többek közt az atomháborútól, a kutyaugatástól és az erős szagoktól migrénes roham tör rám, és mindezeken túl örökké zsémbes és mogorva lettem, az embereket nem bírom elviselni, emiatt otthonról dolgozom, kényszeresen megszámlálom a házhoz szállított kínai ételben a rizsszemeket, és felnőtt életemben soha nem volt még párkapcsolatom, gyerekként is csak egy kósza, félreértett szerelem, most azt mondom, hogy néha megéri rossznak lenni, néha igenis a rossz cselekedeteket kell választani, mert most sokkal boldogabb lennék talán, ha aznap éjjel nekem se csak a testi bajaimat gyógyítja meg a tündér.

vége

Nem is olyan rég volt itt egy elég kritikus írás a horrorirodalom legismertebb művéről, és talán az újraolvasásból jött a most következő novella ötlete. A lényeg nem is a jól ismert vámpírmotívumok összekapcsolása a 1848-49-es szabadságharc egy tanújával, hanem hogy a honvéd naplója, mely rögzíti a természetfölötti eseményeket egy olyan világban kerül elő, válik kutatás tárgyává, ahonnan nagyon is hiányzik valami avagy inkább valaki. És itt nem állunk meg, ez a világ számtalan egyéb dologban is különbözik majd. Hosszabb írás, remélem, megéri a rá szánt időt.

Az első magyar horrortörténet

Demény kilencvenkettőben szerzett tudomást az első magyar horrortörténetről. Akkoriban egy balassagyarmati antikváriumban dolgozott, ami abból állt, hogy kiszolgálta vevőket a szűk, porszagú boltban, vagy kiment terepre azokhoz az eladókhoz, akik hagyatéki gyűjteményeket, nagyobb tételeket próbáltak értékesíteni. Egy ilyen útja során Medvesalján járt, egy kis zsákfaluban az Ipoly mentén, ahol mintha megállt volna az élet, és a lakosok talán még Gorbacsov meggyilkolásáról se hallottak, aminek következtében a szovjet birodalom széthullott megannyi fénylő, izzó darabra. Felhős, szürke májusi nap volt, heves, meg-megújuló szélrohamokkal, amikor megérkezett. A település egy völgybe húzódott, az egyik meredek hegyoldalra vivő utcája végén volt a cím, ahova mennie kellett. A ház az utcafronton hosszan elnyúló, a parasztbarokkot jóval meghaladó, elegáns, százéves épület volt. Árnyékos tornácán  egy középkorú, katonás tartású férfi várta Deményt.

Tímár, mutatkozott be erős kézszorítással, én hívtam magukat az unokaöcsém, a néhai Schédel Károly könyvei ügyében. Demény követte őt  a hűvös és sötét épületbe, ahol egy előtérből valamiféle dolgozószobába jutottak, melyet egy íróasztal és egy falnyi könyv uralt. Elhúzhatom a  függönyt, kérdezte Demény, mire a másik vállat vont, csak nyugodtan, mondta a küszöbről, majd zsebéből egy ódivatú, csontfejű pipát vett elő, zavarja, kérdezte, mire Demény intett, közben szórakozottan megismételte, csak nyugodtan, és így, amikor belekezdett a könyvek tanulmányozásába, kellemes, kissé fahéjas füst terítette be a szobát.

Az unokatestvérem könyvtáros volt Szécsényben, mondta a férfi, szenvedélyes olvasó és könyvgyűjtő, van pár ritkaság is talán. Demény azonnal látta, hogy igaza van, volt jó pár tizenkilencedik századi kötet, egy első kiadásos Babits, és Csáth dedikált verseskötete, A varázsló ébredése, melyet a morfiumból kigyógyulva írt. Jó kereskedőhöz méltón flegma arccal nézegette a címeket, néha kivett egy-egy könyvet, átpörgette, majd visszatette. A másik közben megunta a dolgot, otthagyta őt, és Demény nagyjából ezután találta meg az első magyar horrortörténetet.

Bőrkötésű, naplóformájú kötet volt, és ahogy kézbe vette, egy halom megsárgult papír hullott ki belőle, rajtuk cikornyás, régies kézírás. Visszarakta őket a napló lapjai közé, melyeken jóval olvashatóbb betűkkel feketéllettek feljegyzések. Az elejére lapozott, és ugyanezen kéz által írva ott volt a cím is: Rády Mihály honvédtiszt feljegyzései – Az első magyar horrortörtént. A napló tulajdonosaként Schédel Károlyként volt jelölve a lap alján.

Demény nem tette volna azt, amit tett, ha nem rajong kamaszkora óta a horrorirodalomért. A szerelem akkor kezdődött, amikor először olvasta Ottlik könyvét a kísértetjárta katonaiskoláról, amely később világhírűvé tette a szerzőt. A legtöbb felnőtt olvasóval ellentétben nem nőtt ki ebből a rajongásból, megtanult angolul, és a fővárosi antikváriumok segítségével megismerte Poe, Lovecraft munkásságát, sőt, eljutott hozzá Stephen King remekműve, a Derengés is a hegyvidéki kunyhóban rekedt családról. Amikor tehát erre az egyszerre megdöbbentő és izgalmas címre pillantott, megborzongott, ugyanakkor erős bizonyosság uralta el, hogy itt valami különlegesre bukkant nemcsak a magyar irodalom, hanem a saját élettörténete szempontjából is. Gondolkodás nélkül begyömöszkölte a kötetet nadrágja és hasa közé, eligazgatta rajta a kopott, fekete pulóverét, majd kilépett a szobából az előtérbe, ahova alig ért el odakintről a fény, és elkiáltotta magát, uram, végeztem.

Később, mikor visszagondolt, hazafelé a vastag fákkal szegélyzett úton, nem tudta volna megmondani, honnan bukkant elő vendéglátója, de egyszerre csak ott volt mögötte, és lágyan válaszolt, rendben.

Demény zavartan megfordult, majd figyelte, ahogy a férfi egy hamutartóba üríti a kosfejet formázó pipáját, és közben mondott egy nagyjából elfogadható összeget, aminél persze egyes tételek miatt a gyűjtemény jóval többet ért. A másik egy pillanatig tűnődött, arca kissé gunyoros kifejezést öltött, és Demény meg mert volna esküdni, hogy tudja, hogy át akarják verni, de végül bólintott, legyen, én úgysem vagyok egy nagy olvasó, tette még hozzá, mintegy mentegetődzve. Megbeszélték, hogy Demény másnap eljön a bolt nagyobb autójával, melynek puttonyos rakterébe elfér az összes könyv, majd elbúcsúztak.

Hazafelé autózva Demény nem bírta ki, és megállt egy földút behajtóján, majd ölébe vette a naplót, és belelapozott. Ahogy olvasott, egyre izgatottabb lett, ezért letekerte az ablakot, hagyta, hogy a szél a közeli Ipoly vízszagával borzolja haját. Nem is figyelt az idő múlására, csak mikor szemközt a nap bekerült a szélvédő felső pereme alá, akkor vette észre, hogy a délután nagyrésze elment.

A szöveget író Schédel Károly könyvtáros tulajdonképp egy olvasónaplót készített. Az elején részletezte, hogy miképp jutott a honvédtiszt feljegyzéseinek birtokba ezerkilencszáznyolvankilencben: a szécsényi irattár állományát felülvizsgálták, és számos polcnyi kéziratos anyagot átszállítottak a könyvtárba, mondván, hogy inkább oda illenek tartalmuk miatt. Schédel kapta feladatul, hogy nézze át az iratokat, melyik az, mely bekategorizálható, mint értékes tartalommal bíró antikvitás, és melyik az, mely a megsemmisítés által örök feledésre ítélhető. Századfordulós  számadások, háborús naplók és iskolai évkönyvek keveredtek a papírrengetegben, és két hét telt el, mire Schédel eljutott Rády memoárjához. A kézzel írott, jó harminc oldalas szöveg a honvédtiszt visszaemlékezése volt a negyvennyolcas eseményekre, a negyvenkilences aktivitására és az ezt követő bukás során bekövetkező különös történésekre.

Schédel utánajárt hőse előtörténetének, és az irattári ismerősei segítségével kiderítette, hogy Rády  középnemesi családból származott Losonc mellől, az apja jogi pályára szánta, jurátusként a fővárosban maradt egy közepesen neves ügyvédnél, és itt érte a forradalom, melynél története és naplója egyes szám első személyű elbeszélése felveszi a fonalat. Schédel több ízben átadja a szót a szerzőnek, néha több sornyit idézve művéből. Kerek, jótanulós betűinek tolmácsolásában zavarosnak tűnnek a forradalmi március képei, melyeknél Rády jobbára tétova szemlélő, egyedüli jelentősebb tette, hogy ott van Kossuth és Táncsics fogatánál, nagyon fáradtnak tűntek, jegyzi meg a frissen szabadult rabokról. Kivárásos álláspontja a horvát támadás hírére radikalizálódik, nemzetőrnek áll. Hamarosan a harc sűrűjében találja magát: Pákozdnál még hátul marad Teleki tartalékosival, de Bécs kudarcot vallott ostrománál már részt vesz a második rohamban. Ezután Szegedre vezénylik négy tucatnyi rác fogollyal, meséli, és színesen előadja, miképp próbál meggyőzni egy ellenséges tisztet a forradalom ügyének. A délvidéken marad, őrjáratokat vezet, több kisebb határmenti összecsapásban kitünteti magát. A tavaszi hadjárat során visszakerül a fő hadműveletek sodrásába. Nagysallónál egy golyó könnyedén felszántja bal válla húsát, három napig fájt, mint a fene, de aztán alábbhagyott, sebláz nem keletkezett, írja megkönnyebbülten. Komárom bevétel után a fősereggel Buda ostromára vonul, és színpompás leírást nyújt a végső, egeket is megrengető rohamról, mely során két társát is kilövik mellőle. Rövid időre hazatér, anyám nem bírta abbahagyni zokogását láttamon, írja, de mikor megkezdődik a magyar sereg kényszerű összpontosulása Temesvár irányába, visszatér Görgey hadtestéhez. Sokáig várakoztatják egységét a várostól jó húsz kilométerre, majd lóhalálban a kibontakozó csatába küldik őket. Látja Bemet holtan lebukni a nyeregből, és a kavarodásban próbálja visszatartani a menekülő társait, de ekkor egy orosz dzsidás eltiporja lovával.

A következő lélekzetemmel már  a rabság levegőjét szíttam magamba, vallja meg keserűen. Rögtönzött fogolytáborban tér magához Aradon, úgy emlékszik, hallja, hogy a várfalnál ácsolják a bitófákat, de nem nekik szánják, mert őket megindítják lassú menetben Oroszország felé. Feljegyzéseim zubbonyom belső zsebében jöttek velem, de íróeszközeim elveszejtem, szögezi le, vagyis minden ezután történő esemény visszaemlékezés.

Schédel itt félbeszakítja az összefoglalót, és kitér a napló utolsó harmadának a problémájára. Amit ugyanis Rády – érthető okból – titkosírással írt. Nem volt túl nehéz megfejteni, vallja be a könyvtáros, főképp, hogy gyerekkorom kedvenc olvasmánya volt a rosette-i kő kódjának felszálazása. Schédel a karakterismétlődésekből indult ki, és mivel tudta, hogy az eredeti nyelv a magyar, az ebben lévő hangzók statisztikai gyakorisága alapján jó másfél hét alatt megérti a kódot. Átültette a szöveget, de ahogy haladt benne előre, egyre bizonytalanabb lett, hogy jól dolgozott-e, vagy hogy mindez nem valami tréfa-e, végül munka közben arra jutott, hogy Rády talán egy romantikus fantáziát ír le megmenekülése történetében, egy látomást, amit a fejsebének sebláza diktált, az események bizonyára sokkal prózaibb fordulatokkal eshettek meg.

Egészen bealkonyult, mikor az antikvárius idáig ért az olvasásba, és már a levegő is lehűlt annyira, hogy hazafelé be kellett kapcsolnia a Csepel fűtését. Bejelentkezett a boltba, ahol főnöke épp zárt, majd hazautózott, a város szélén lévő házhoz, ami szüleié volt, de mivel ők elhaltak, évek óta egyedül élt benne. A közeli boltban tejet és kiflit vett, ezt vacsorázta, mivel az egyszerű étkeket szerette, és gyorsan is lehetett végezni vele, márpedig mielőbb be akarta fejezni a könyvtáros szövegét. Nem volt már hosszú a maradék, kilencre a végére ért, aztán csak ült az anyja kedvenc fülesfoteljében, és a kisasztalon lévő, zöld ernyős lámpa megnyugtató fényébe meredt.

A honvéd történetének utolsó szakasza zavarba ejtő, hihetetlen és rémisztő volt.

Rádyt és húsz társát három orosz katona kísérte kínkeserves menetben végig Erdélyország mind jobban magasodó tájain. Fejsebét, melyet estében szerzett, nem ápolta senki, csak a hűvös esti levegő. Fű volt az ágyuk, az ég sötétje a paplanjuk. Reggelente arcukról mint könny csorgott a harmat. Lázas rohamok és tétova képzelődések gyötörték a férfit, ahogy ott botladozott a többiek közt, egy ízben például apját látta a fák által félig takarva, sápadt, szigorú arccal figyelte őt, majd intett, és megfordulva elsétált. Elmondta e látomást Petőfi nevű rabtársának, aki korábban, civil életében Pesten volt nyomdász. Hosszan nézett a jelzett irányba, de nem sajnos látott semmit, zárja csalódottan a jelenetet a rab.

Ahogy a Kárpátokba értek, az idő elromlott, mind vaskosabb felhők dalmahodtak felénk, írja. Egy pásztor vetődött útjukba, nyáját az ellenkező irányba, lefelé terelve, és tört magyarsággal figyelmeztette őket, hogy jön a vihar, hozzá riadt arccal, botjával felfelé mutogatott. Merre járunk, kérdezte a honvéd, mire a másik már meg se fordulva válaszolt, a Borgói-hágón. Akkor még nem tudtam, hogy itt lelem szabadságom el, vallja be Rády. Amikor a vihar lecsapott rájuk, azonnal a menekülés ötlött fel benne. Éjsötét lett a tájon, a sűrű pászmákban érkező eső elől őrök és foglyok egy közeli fenyves oltalmába húzódtak, de ez nem volt jó választás, mert kisvártatva villámok kezdtek cikázni, és szikrázva lángra lobbantottak egy fát a közelükben. A végítélet eme tombolásában a muszka térdre esve könyörgött istenéhez, festi le a dinamikus jelenetet a fogoly, és én ekkor futottam bele a rengetegbe. Lövés dörrent, de nem sebezte meg, az üldözés pedig eszébe se jutott fogvatartóinak. Óvatosságból az erdőben haladt tovább, később, a vihar csillapodásával pedig kényszerűségből, mivel nem találta a kiutat, egészen alkonyatig. Ekkor már egyre csak felfelé hágott, míg meg nem ritkultak a fák, hogy helyettök a sziklák uralják a terepet, és így elém tárult a várkastély képe, írja. Itt Schédel átadja a szót teljes egészében a napló szerzőjének.

Úgy magasodott a hegyorom tetején a közelgő félhomályban, mint egy nagy, sötét madár. Közelebb érve középkori romnak tűnt volna, ha a kapu boltíve és mögötte egy vaskos lakótorony meg egy másik épület teteje nem emelkedik épen. Tétován a kapuboltozathoz mentem, és látom, kis ajtó nyílik a leeresztett rácsozaton, résnyire tátva is. Belöktem, majd benyomultam az udvarra, ahol teremtett lelket se találok. Valamiféle palotaféleség volt az imént látott épület, annak derekábul nőtt a torony az ég felé. Felmentem a lépcsőjén, majd illedelmesen kopogtam az ajtón, de nem jött válasz. Próbáltam, és a kilincs megnyílt kezem alatt. Egy nagy, sötét csarnokba jutottam, melyet némiképp bevilágított a kelő hold fénye. Valaha színes, most feketére aszott drapériák fedték falát, jobbról lépcsőív kanyarodott a torony törzsébe. E fogadóterem túl huzatosnak tűnt, és a bal oldali, lefelé vezető nyílásból egyébiránt is sűrű, miazmás, savanyú szag áramlott felfelé, ezért felhágtam a toronyba, ahol is három szintet találtam. Az elsőn mindenféle bútor és egyéb tárgy volt felhalmozva a négyzetes helyiségben, a rokkától kezdve a bölcsőn át az ósdi pikáig. A másodikba törött tükör csillámlott a padlón, körötte a fal mellé tornyozva székek és padok, talán a lenti csarnok kellékei, de láttam pár rozsdás kardot, nehéz fejű buzogányt és ajtónállók kezébe illő alabárdot is. A harmadik lehetett a középkori nagyúr lakóhelye, mert itt ím díszes, baldachinos ágy, mosdóállvány és puha szőnyeg fogadott. Nem törődtem én a porral és pókhálókkal, se azzal, hogy az ágynemű már szinte szétfoszlott, lefeküdtem egy könnyebbült sóhajjal. A fedetlen ablaknyíláson az éji szél baljós sivítással szüremkedett át, ez a zaj kísérte elalvásom, meg a fejem lüktetése, mely a menekülésem óta, talán a magasság okán egyre erősebb lett. Aztán az éj legsetétebb órájában felriadtam, mint a vad, mely nyughelyén, a bozót mélyén váratlan neszezést hall. A szél fúvása már elhalt ekkorra, de jött helyébe más. Motyogás, halk sutyorgás kélt előttem. Volt annyi ösztönből való lélekjelenlétem, hogy csak résnyire nyitottam szemem, de így is tisztán láttam, mivel a hold ezüst fénye bevilágított az ablakokon, hogy négy női alak áll ágyam végiben. Engem bámultak izzó, könyörtelen szemmel, mint akik a prédát tanulmányozzák, és közben hozzá halk diskurzust folytattak oláh nyelven. Úrias, bár igen régi öltözékük arányos, kecses alakot takart, arcra mind vonzónak tűnt, ha nem lett volna kifejezve vonásaikban valami állatias éhség, és ha nem uralkodik el bőrükön az a zöldes és sápadt szín, ami a pár hetes holt sajátja. E külszínt megerősítette az elterjengő sírbolti szag, mely ellepte a szobácskát, hogy levegőt se bírtam venni. A beszédjük kisvártatva veszekedésbe torkollt, érezni véltem, hogy rajtam marakodnak, mint a gyermekek a játékon. A perpatvarból a legsudárabb, egyben talán legidősebb került ki, egy vörös hajú asszony, aki parancsolóan utasította a másik hármat, mire  azok hátrahagytak őt velem, durcásan elvonulva a lépcső irányába. Tovább folytattam a színlelést, de immár valós dermedtséggel, mert a látomás kis várakozás elteltével felém indult. Lekuporodott ágyam széliben, és megbizonyosodhattam, hogy a bűz valósan belőle árad, alig tudtam elfojtani fintorom és köhögésem. Hosszan bámult, izzó, vöröses tekintete reám szegeződött, arca megfeszült, vicsorgott, akár a toportyán Aranynál, és kimutatta nagy, éles fogait szájában, majd ráhajolt nyakamra. Eddig bírtam lelkierőmmel, ellöktem, magamtól, majd felugorva kiiramodtam a szobából. A boszorkány vészjósló és csalódott vijjogással a nyomomba eredt. Iparkodtam le a lépcsőn, és e hang szinte kivájta fülemet, de tudtam, nem fordulhatok hátra, mert a rém látására talán elveszteném maradék józanságomat. A második emeleti fordulóban szerencsétlen lábam összvegabalyodott, és oldalamra estem. De talán így volt jó, mivel az itteni szobában észrevettem valamit, megcsillant rajt a fény. A padlón, a fegyverek közt egy vaskos bárd nyugodott. Felkaptam, kirontottam a lépcsőre, és szembefordultam üldözőmmel, aki már ott is volt rajtam. Csak annyi lélekszakadásnyi időm maradt, hogy felé sújtsak. Bizony, szerencsés csapás volt, nyakban kettészelte a bestiát. Feje koppanva bucskázott le mögöttem. A teste viszont egyenest rám zuhant. Betegségben meggyöngülve nem bírtam el súlyát, hátrestem, a kemény lépcsőfokokon megzúzva húsom, csontom. Nagyobb baj volt, hogy a boszorkány súlya rám szorult, sőt, a legnagyobb baj ezután esett, bár ezt csak később értettem meg, nevezetesen hogy nyaktőjéből eredő fekete, bűzős vére egyenest arcomba, szemembe és számba fröcskölt. Isten a tanúm, igyekeztem elfordulni, és kiköpni e iszonyatos ízű miazmát, de be kell vallanom, valamennyit lenyeltem. Akkor még nem tudtam mit jelent ez, sem azt, milyen szerencsétlenséget hoz szegény fejemre, sőt, családomra. Lelöktem magamról a lassan csendesülő tetemet, és arcom törölve kábán talpa kászálódva lebotorkáltam lépcsőn. Minden gondolatom akörül forgott, hogy csak ki ezen elátkozott helyről. Az előtérbe érve rettegve kutattam társnői jelenlétét, de nem mutatkoztak. Talán annak okán, hogy a nagy, mennyezethez közel első ablakokon már a hajnal derengése tapogatódzott be – köztudomású, hogy a kísértetek és egyéb pokolbéli ártó szellemek nem bírhatják az áldott nap fényét. Kirontottam a szabad levegőre, és nekivágtam kínkeserves utamnak hazafelé.

Schédel itt visszaveszi a szót, mivel úgy véli, a hazafelé tartó gyaloglásból, pajtákban való bujkálásból, jó magyar parasztok vendéglátásából álló szakasz mögöttes, rejtett folyamatai miatt érdekes inkább, mint maguk e jelenetek okán. A leírásból ugyanis kiolvasható Rády különös átalakulása. Napról napra mind nagyobb távokra képes, gyorsan halad, ereje nem lankad, egyedül a napfény zavarja szemét, noha amúgy is, óvatosságból inkább éjjel vándorol. Magyar területre érve már a fejét kínzó seb is eltűnik, sőt, még a nyomát sem érzi tapogatódzó ujjai. Debrecen könyékén éri az első igazán furcsa tapasztalás, mikor a szalonnaszagú város külterületén egy istállóban húzza meg magát nappalra. Egy szegény tehén árválkodik odabenn, talán beteg volt, azért hagyták hátra. A honvéd próbál valamennyi tejet kisajtolni tőgyéből, de az üres, és ekkor kezem körmével megfakasztottam az egyik hasalji nagy eret, jobb híján az abból kicsorgó édes vért ittam kínomban, vallja be Rády, majd megjegyez két dolgot, egyrészt, hogy az állat csodamód békésen tűrte e aktust, mint aki révületbe esik a húsára tapadó férfiajkaktól, másrészt hogy a förtelmes nedűtől még nagyobb erőre kap, éjjel hatvan kilométert gyalogol egyvégtében.

Miskolc felé ível útja, hogy a Putnok, Eger, Somoskő vonalon érjen el északra. Továbbra is napközben halad, noha a győztesek őrjáratai ezen a vidéken megritkulnak. Tojást lop, erdei bogyókat fogyaszt, ám mind kevesebb étvágya van, ezt betegsége utóhatásának tudja be. Szeptemberre érkezik meg az atyai házhoz, ahonnan pont az hiányzik, akinek kézszorítására úgy vágyik. Anyám sírva omlott karjaim közé, és én az út alatt úgy meggyöngültem, hogy alig bírtam súlyát, pedig öregségében pihekönnyű volt már, írja a viszontlátásról. A könnyek a gyász könnyei is, Rády apjának szíve a fegyverletétel után megszakadt bánatában, a nagy hazafi nem bírta elviselni a nemzet pusztulásának és fia eltűnésének kettős fájdalmát. Lakomban húzódtam, leírtam kalandjaimat naplómban, majd naphosszat a hűs szobában búslakodtam, étvágytalanul, kedvtelenül, jegyzi le a honvéd, akinek egyébként sem tanácsos mutatkozni ebben az új világban. A pipám szíttam, amit jó apám hagyott reám, de bensőmben vad, fékezhetetlen éhség kerekedett lassan, vallja be zavartan, aztán többször vissza-visszatér e éhség eredőjére, melyet nem tud betölteni semmivel, minden falat kifordul szájából, ám a kínzó vágy valami meleg, sűrű és tápláló iránt ott dolgozik benne. Hamarosan csontsovánnyá fogytam, írja, ím, bizonyossá vált, hogy a boszorkány vére fertezett meg valami istentelen kórral. Schédel szinte látni véli maga előtt, ahogy a férfi kedvetlenül ül szobájában, sűrű füstbe burkolózva. Letakarta a falitükröt is, jegyzi meg, hogy ne zavarja új, keskeny ábrázata. Szemfogam veszedelmesen megnőtt, rögzíti Rády, ami zavarba ejtően emlékezteti várbéli támadójára, ezért utóbb már reszelővel akartam kezelni. Aztán október elején hirtelen megtörténik tragédia, ami a történet végkifejlete egyben.

Egyedüli látogatóm anyám volt magányomban, vezeti fel az eseményeket a honvéd, de azt nem sejtettem, hogy sokszor éjjelente is ott virraszt, és imádkozik ágyamnál. Az elbeszélés itt Schédel szerint kissé zavaros, mivel Rádynak nincs lelkiereje mindent leírni, de az tény, hogy egy hajnalon hideg kéz érintésre riad, talán az anyja fésül önkéntelenül ki egy tincset homlokából, mire ő ösztönösen megragadja a szülői csuklót, és mohón, szomjasan belévájja fogait. Az anya egy halk sóhajjal ágyára omlik, és hagyja, hogy a fiú kiszívja belőle az életet. Mert ez történik, Rády, mint valami pióca megtelik vérrel, majd jóleső, fáradt álomba zuhan.

A nap komor fénye ébresztett, írja, és elmémet őrület rohanta meg, mikor láttam, mit tettem: ajkaimra rászáradt a legkedvesebb lény vére. Van azért annyi lélekjelenléte, hogy az első görcsös idegroham után anyja testét átviszi a saját szobájába, hogy a szolgák ott találják meg. A csuklón lévő apró sebeket senki nem veszi észre, jobb híján szívszélhűdésre gyanakodnak. Halottkám, boncolás akkoriban nem volt, így két nap múltán az erdő szélén lévő családi kriptában temetik el a jó asszonyt.

Rádyt a gyász és az önvád összetöri. Nem láttam életem értelmét tovább, vallja be keserűen, és anyja gyógyszeres ládikájából laudániumot vesz magához, de mielőtt cselekedhetne, még egy szörnyű élmény vár rá. A temetést követő viharos éjjelen akarja elkövetni tettét, előtte még letisztázza a rejtekírásos feljegyzéseit, melyeket tanúságul akartam hagyni, magam se tudom már kinek, talán annak, aki mindent lát, rögzíti története vélt lezárását. Ahogy végez, fáradtan íróasztalára dől, elfeledi az altatót, és a közelítő mennydörgés se zavarja már, fekete álomba zuhanjon. Kopogásra riad.

Anyám halovány arcát láttam a villámok fényinél ablakomban, írja a titkosírás betűivel később. Azonnal megérti, hogy a várbeli kórság, melyet idáig hurcolt, megfertőzte a drága szülőt is, aki most izzó tekintettel egyre az üveget veri. Szerencsére a zajt elnyeli a vihar hangja, és arra is jótékony fátylat borít, ami ezután következik. Rády apja szobájába siet, és a katonaládájából előveszi vaskos pengéjű kardját, még Győrben forgatta, Napóleon ellen, azzal megy ki az éjbe. Elképzelni a jelenetet, ahogy rettegve hátrakerül, az eső veri a földet, a fejét, dobol az egész világon, és ennek ütemére lépked egyre közelebb az ablaknál álló alakhoz, majd egy mennydörgés harsonaszavára emeli a kardot, és lesújt vele az elátkozott teremtésre, oly módon, ahogy tette azt a várban üldözőjével.

Leírhatatlan a bánat, mely úrrá lett rajtam, vallja be szobájába térve, nem látok más kiutat, csak az örök álmot e szeretett test mellett, végső nyughelyünkön.

Az ezt követő egy-másfél oldalon már csak Schédel kommentárja olvasható. Függetlenül a valóság és az elbeszélt események viszonyától, büszke arra, hogy felfedezhette az első magyar horrortörténetet. Majd arról elmélkedik, hogy micsoda színpompás, izgalmas és borzongató irodalmi művet lehetne kerekíteni mindebből, hisz a vérivás, mint ragály, mely aztán segít visszatérni a halálból, olyan unikális jelenség az elbeszélésben, amit még soha, sehol nem olvasott. Egy egész mitológiát lehetne felépíteni erre a motívumra, írja izgatottan, amiből regények és novellák sora, sőt, akár filmek is készülhetnének.

Aztán témát vált, és a történet igazságmagvára kezd koncentrálni, bevallva, hogy nem hagyja nyugodni az elbeszélés vége. Ha a korábbi látomások a seblázas fantázia számlájára írhatók, az anyagyilkosság – ráadásul kétszer – vajon valós élmény avagy csupán Rády megbomló elméjének terméke, teszi fel a kérdést. Bejegyzéseiből kitűnik, hogy heteken  át foglalkoztatja  a rejtély, végül döntésre jut. Egy módon lehet bizonyosságot szerezni az ügy kapcsán. A honvéd végső szavaiból arra következtet, hogy visszavitte a kriptához anyja testét, majd ő maga is befeküdt mellé a sírba, és a kőlapot magára húzta, hogy aztán az altatóból végzetes mennyiséget vegyen magához. Ha így van, folytatja Schédel, akkor esély van rá, hogy a család kihaltával a sírboltot később nem bolygatták, vagyis elegendő felnyitni azt, és amennyiben egy fejtől elválasztott női csontvázat és egy ép férfi csontvázat találni benne, akkor Rády elbeszélése – legalábbis a különös szülőgyilkosság kapcsán – igaz. Hosszas kutakodás után, irattáros kapcsolatokat megmozgatva beazonosítja a Rády-család martonpusztai lakhelyét, mely korunkban félig szántó, félig erdő. Talán a fák közt megmaradt békében a sírhely, ha a házuk az enyészeté is lett, írja, majd végezetül közli is dátumát expedíciója napjának, mikor is fel kívánja keresni a helyet.

Aznap este, miután mindent átgondolt, Demény nyugovóra tért, bár sokáig nem tudott elaludni. Elméjében egymást kergették a gondolatok, és a lehetőségek. Végül éjféltájt mégis elszenderült. Álmában valaki besétált szobájába, megállt ágya felett, majd letérdelt mellé, és Demény nyakához hajolt. A jeges lélegzet érintésére riadt.

Felkapcsolta a kislámpát feje mellett. Egyedül volt.

Tolsztojt olvasva várta ki a  reggelt, majd étvágytanul ődöngött a házban, míg az idő előre nem haladt annyira, hogy telefonálhatott. Három hívást intézett, elsőként a főnökét tárcsázta, és rosszullétre hivatkozva szabadságot kért. A vonal túlsó végén a másik kicsit kivárt, mielőtt válaszolt, és hangjában Demény érezte azt, amit már hónapok óta sejtett, hogy a karrierje az antikváriumban hamarosan véget ér. A főnök kényszeredetten és ridegen gyógyulást kívánt, majd letette a kagylót.

Másodjára Schédel munkahelyét, a szécsényi könyvtárat hívta. Régi barátként érdeklődött a férfi után, azt állítva hogy ő a nyolcanhatos forralom után külföldre sodródott, és most tért csak haza. A könyvtáros, egy idősebb nő e történet hallatán némiképp meghatódott, és suttogva megosztotta a szomorú hírt Deménnyel, hogy Schédel meghalt, szűk körű temetése másfél hónapja volt. Állítólag kigyulladt az autója, és ő bennégett, tette hozzá keserűen, micsoda értelmetlen halál. Demény megfelelően hosszú csend után megrendülten megjegyezte, hogy ez hihetetlen, nem oly rég volt, hogy beszéltek, és itt azt a dátumot említette, melyre a napló szerint a sír felkeresése esett. Aznap már szabadságon volt, válaszolt  nő szomorúan, emlékszem, mivel én hagyom jóvá a távolléteket, előtte való nap láttuk utoljára szegényt. Vidékre utazott, ott érte a szörnyű baleset.

Letették, és Demény ezután erőt gyűjtött, mielőtt Schédel házát hívta. Sokig csöngött, amikor felvették, a jól ismert, erős, de választékos hang szólalt meg a kagylóban. A tegnapi antikvárius vagyok, mondta Demény köszönés nélkül, és úgy vélem, Rády honvéddal beszélek.

Nem volt zavart csönd, a másik azonnal replikázott, nem tudom kire gondol fiatalember, én Tímár Mihály vagyok, mondta kelletlenül, talán rossz számot hívott.

Nagyon is jó számot hívtam, erősködöt Demény, aztán elhadarta, mert attól félt, a másik leteszi, március másodikán Schédel Károly felkereste a Rády-család kriptáját, azzal a pontos céllal, hogy felnyissa azt, és megbizonyosodjon, hogy Rády honvéd egykori naplójában rögzített események valóságosak-e avagy a fantázia szüleményei.

És vajon mire jutott ez a bizonyos Schédel, kérdezte a másik most már enyhe gúnnyal.

Azt gondolom, hogy egy lefejezett test csontvázát találta, és még valami mást is, mondta halkan Demény.

Mit mást, jött a kérdés valódi érdeklődéssel.

Egy élőhalottat, melyet Schédel tette visszahívott a létbe, suttogta Demény. Talán a vérének dobolása mellkasában, talán csak a mozgás volt az, ami felébresztett hosszú álmából ezt a teremtményt, aki aztán mohó éhségében végzett vele, majd miután megrendezte Schédel halálát, unokabátyjának kiadva magát beköltözött házába. Csak nem számolt azzal, hogy a könyvtáros naplót vezetett, benne a maga eredeti feljegyzéseivel, amit én tegnap elhoztam, fejezte be diadalmasan Demény.

A vonal túlsó végén csönd állt be, végül a férfi köhintett egyet és torkát köszörülve kijelentette, még ha ez a hagymázas történet igaz is lenne, nincs semmiféle bizonyíték bármelyik szegmentumára is.

Konkrét nincs, ismerte el az antikvárius vállat vonva, de van valami, ami miatt én tudom, hogy igazam van.

Mi lenne az, kérdezte a hang a vonal túloldalán, mire Demény bólintott, a pipa. Rády az utolsó soraiban leírja, hogy csak kedvenc, kosfejes pipáját viszi magával a végső útra egy adag dohánnyal. Amit aztán gondolom, elszívott a kriptában. És ezt a pipát én tegnap a maga kezében láttam, honvéd.

A másik ismét hallgatott egy sort, majd közömbösen mondott valamit, és letette. Demény ebben a pillanatban értette meg, hogy igaza volt, és hogy túl messzire ment, és azt is, hogy élete Balassagyarmaton véget ért. Míg összerámolta a legszükségesebbeket, azon tűnődött, hogy valahol olvasta már Rády búcsúszavait, de csak a keleti országhatár felé, az Isztambul autópályán haladva jutott arra a következtetésre, hogy talán téved, és ezek a honvéd saját szavai: azt tanácsolom, ne várja meg az estét, mert a holtak gyorsan lovagolnak. 

vége

Ó, azok a Kádár-kori, lepusztult játszóterek! Gyerekként ritkán volt hozzájuk szerencsém (számomra annak idején a legnagyobb élvezet volt gumicsizmában a nagyanyám háza mögötti megáradt patak vizében gázolni), de máig szomorúságot érzek, ha felidézem őket. Elkeserítő, hogy valami, amit örömre és vidámságra és szórakozásra terveztek vagy inkább szántak, ennyire nem teljesítette be feladatát. Talán a panelházak közti kis abc-k és játszóterek jelenítik meg legjobban a nyolcvanas évekbeli élet óhatatlan kisszerűségét. Technikailag ez az írás használja a „csaló narráció” eszközét, vagyis azt, hogy amit elbeszél, az nem biztos, hogy valós, hogy megtörténik. Erősen sűrített történet, ami remélem nem megy az atmoszféra rovására. Könnyű volt megírni, segített a tavaszi szagokat hozó nyitott ablak, a néha megelevenedő napsütés, és a mind erősebb folyású patakok gondolata.

Libikóka

Eltűnése előtt, azokban a hideg tavaszi napokban, az iskolai szünet alatt a fiú gyakran álmodott a magányról és a csöndről. Álmában egy nagy, nyílt téren feküdt, a hátán, és fényesség kélt felette. Tudta, hogy közel és távol nincs teremtett lélek. Semmi nem moccant. A tüdeje nem mozgott, szeme nem pislogott. A tökéletes csönd vette körül, elszigetelte, mint egy átlátszó vatta.

Amikor ezt álmodta, reggelente szótlan és lassú volt. Nevelőapja gyanakodva figyelte a konyhaajtóból, kezében cigarettával, ahogy öregemberes tempóban eszi a lekvároskenyeret, majd biccentett, ebéd a hűtőben, azzal elment dolgozni.

A fiú a konyhaablakból figyelte, míg az autóhoz ér, majd beszáll, kitolat a parkolóból, és elhajt. Nagy tépett szélű felhőket kergetett a szél odafenn.

Délelőttönként csak egy-két órát tévézett, mivel az egyetlen fogható adón tíztől nemzetiségi műsort adtak. Ebéd előtt lement a játszótérre. Néha a lépcsőházban összetalálkozott Babi nénivel, a gondnokkal, aki a lelkére kötötte, hogy ne csatangoljon el, mert úgy jár, mint a két gyerek, aki eltűnt.

Az egyiket a fiú látásból ismerte, alatta lévő évfolyamba járt a telepi iskolában, ami ugyanolyan, nagy, durva, kavicsos vasbeton tömbökből összeállított épület volt, mint az ő tízemeletes házuk.

A játszótér a parkolón és a kis parkon túl volt, és általában nem használta senki, mivel igazából egy földbe ásott traktorkereken, egy rakétát imitáló mászókán, egy porolón és libikókán meg két nyikorgó hintán kívül nem volt itt semmi. A fiú többnyire hintázott, majd felmászott a rakéta legmagasabb rúdjáig, és onnan figyelte birodalmát. Ahogy leugrott, és megfordult, szembe találta magát Rezivel.

Fél fejjel alacsonyabb volt nála, szőkésbarna hajú, vékony, sápadt. Rezi vagyok, mondta a fiúnak, és felnőttesen kezét nyújtotta, pár hete költöztünk ide, mondta, majd hátrafelé intett, jössz hintázni.

Hintáztak, aztán felmásztak a park nagy eperfájára, végül fogócskáztak. Közben Rezi kikérdezte a fiút, hogy merre lakik, mi a kedvenc étele és tévéműsora, milyenek  a szülei. Sajnálkozott, hogy a fiú apja nem igazi apa, ő viszont magáról alig árult el valamit. Egy másik iskolába járt a város túlsó felén, anyjával gyakran költöztek, apját ő sem ismerte.

Játszunk libikókát, kérdezte, miután megunták a fogócskát is. A fiú odasétált a hosszú gerendához, melynek két végén pirosra festett ülőkék voltak. Ezzel nem lehet játszani, mondta lemondóan.

Dehogynem, válaszolta Rezi, és én világbajnok vagyok benne, ha nem vigyázol, egészen a Holdig repítelek, mutatott az égre, és valóban, ott volt, halványan, sápadtan a nappali Hold a fejük felett a felhők szeletei közt.

Az a lényeg, hogy ki tudja felemelni a másikat, magyarázta Rezi, és elhelyezkedett a földön lévő ülésben, na, gyere. A fiú tétován állt, valamiért nem akart ezzel a dologgal játszani, túl gyerekesnek találta, meg egyébként is, furcsa volt ez a lelkesedés Reziben. Hallottál az eltűnt gyerekekről, kérdezte inkább, hogy elterelje a másik figyelmét, mindenki őket keresi.

Rezi bólintott, hallottam, mondta, aztán még szólni akart, ők, de elnyelte a mondat végét, legyintett, és felállt, majd legközelebb, mondta.

Elmentek a boltba, és vettek Kojak-nyalókát, ami tulajdonképp egy csokival bevont, fehér színű gömb volt, a gömb anyaga gumiszerű cukorból készült, és beleragadt a fogakba. Rezi nem kért, visszafelé szótlanul rugdosta a kavicsokat, végül mégis kibökte, tudod, tényleg nagyon jó vagyok libikókában, mondta, egyszer majd megmutatom neked.

Elhiszem, hagyta jóvá a fiú, aztán oldalt sandított a Rezi koravén arcélére, holnap, ugyanitt, kérdezte reménykedve, mire a másik ránézett, tekintetében mintha felhők úsztak volna, persze, ez természetes, barátom.

Barátom, ízlelgette magában a szót a fiú, míg felliftezett a kilencedikre, soha nem szólította még senki se így. Az osztálytársi közül egy-kettővel jóban volt, de ők messze, a telep túlsó végén laktak, más játszótérre jártak, és a fiú nem erőltette, hogy találkozzanak. Ösztönösen tartózkodott attól, hogy valakire ráerőszakolja magát, mivel úgy érezte, nem annyira érdekes a személyisége, hogy az ilyen kapcsolatok fejlődhessenek valamerre.

Az üres lakás megnyugtató csönddel fogadta. Pár szabad óra, ennyi öröme maradt este hatig, mikor is kulcs zörög a zárban, és megjön a nevelőapja. Jobb estéken a férfi a nagyszobában tévézett. A fiú a másik, kisebb szobából hallgatta a híradó távoli motyogását, a hátán feküdt, az ágyában, lekapcsolt villanynál, figyelte a fénysávokat a plafonon, melyeket a lent elhaladó, parkoló, induló autók keltettek. A töltésen túlról, mely a lakótelepet szegélyezte északról, néha távoli vonatfütty, őskori bálnák éneke hallatszott. A fiú ezekre a zajokra aludt el, és jaj, sajnos elfeledte a székét a kilincs alá ékelni.

A simogatásra ébredt.

Durva, erős férfitenyér a paplan alatt, meleg combján. A fiú úgy tett, mint aki alszik, ügyelt rá, hogy légzése egyenletes maradjon. Vizelési inger tört rá, és mint oly gyakran, ha mozdulatlanná kellett válnia, az egyik tagja, vagy az oldala viszketni kezdett, haj hullott homlokába, és csiklandozta azt, kiszáradt torkára nyelni lett volna jó. Mindezeket legyűrte, és várt. A kéz azonban nem tágított, tovább mozgott, egyre feljebb, és érezte, az ágy finom remegéséből, hogy a másik kéz ütemesen csinál valamit  a sötétben, te jó isten, mit csinálhat, mi lehet ez a hang.

Tudta jól, mi ez a hang.

Mikor vége lett, és teste egyedül maradt a takaró alatt, és a sötét árny visszahúzódott az ajtó felé, és a szobában csak az a furcsa, tojásfehérjére emlékeztető szag árulkodott már látogatásáról, a fiú végre nyelt egyet, megvakarta oldalát, és engedte, hogy a könnycseppek kifolyjanak szeméből. Egy vázába vizelt, melyet direkt e célra dugott az ágy alá, majd hamar álomba merült, amelyben ismét ott feküdt a nagy, kietlen térben a hátán.

Másnap reggel az erős fényre ébredt. Végre sütött a nap, igaz, a szél is feltámadt. A lakás üres volt, a férfi cigarettája savanyú nyomokat hagyott a levegőjében. A fiú megreggelizett, majd azonnal lement a játszótérre. Nem csalódott, Rezi ott várta, a libikókán ülve, és az egyik falragaszt nézte, amit valamelyik oszlopról téphetett le. Ismertem őt, mondta a fiú, mikor megállt felette, az alattam lévő évfolyamba járt, magyarázta, mindig ezt a hülye kék sapkát hordta, még nyáron is, tette hozzá. Rezi felnézett rá, miközben összegyűrte a papírt, valószínűleg erről fogják azonosítani, jegyezte meg gonoszul vigyorogva. Szerinted mi történt  vele, kérdezte a fiú. A másik sokáig bámulta tornacipője orrát, aztán kimondta azt, amit a fiú várt, talán libikókázott velem.

Csend telepedett rájuk, amit Rezi tört meg, na, te nem próbálod ki, intett a másik ülés felé, mire a fiú mondani akart valami kifogást, de ekkor megjött a nagyfiú.

A fiú gyakran látta őt a környéken. Mindig fekete bőrdzsekit, fekete bakancsot viselt, és folyton cigizett. A haja eszméletlenül hosszú és loboncos volt. Többnyire gúnyos tekintettel figyelte az embereket. Gyakran volt nála egy magnó, amiből rockzenét bömböltetett. Most anékül jött, sajátos ténfergő járásával, és vigyorogva egyenesen a fiúhoz ment, na mi van kis szaros, mit csinálsz itt. A fiú hátrált egy lépést, de a másik megfogta a vállát, ne siess már, adjál egy kis aprót, biztos van zsebpénzed.

Hé, hagyd őt békén, szólt rá Rezi a libikókáról, de a nagyfiú ügyet se vetett rá, csak a fiú ijedt arcába bámult, money, zsuzska, lovetta, mondta halkan, érted ugye, nem vagy hülye.

Otthon van, hozok, nyögte ki végül a fiú, és érezte, hogy a szorítás vállában azonnal enyhül, jó, de ne verj át, tudom, hol laksz, mondta a nagyfiú, és intett neki, mintegy útjára bocsátva, hogy menjen, mire a fiú sarkon fordult, és elkullogott. Pár lépés után még hallotta, hogy Rezi megkérdezi a nagyfiút, akarsz libikókázni, de a válasz már nem érdekelte, futni kezdett, át a parkon, az eldobált csikkek, széttört sörösüvegek, a betonon sötétlő nikotinos köpetfoltok közt, ki a parkolóba, ahol nejlonzacskókat kergetett a szél gyönyörű ritmusban, be a hypószagú lépcsőházba, ahol a lift mintha rá várt volna, és izgatott nyikorgással vitte fel a kilencedikre, majd évezredekig babrált  a kulccsal, és szokás szerint nagyon finoman dugta be a nyílásba, mert a mostohaapja szerint könnyen szorulhat a zárszerkezet. Odabent, a lakásban nem vette észre a kitaposott férficipőt a tükör alatt, és ez baj volt. Amikor elment a nagyszoba előtt, a folyosón, épp hogy csak belesett, ösztönösen, mint aki ellenőrizni akarja ott van-e még a kopott, sárga karosszék, a dohányzóasztalka, az elemes szekrény a pár könyvvel, és a fekete képernyőjű tévé. Ott voltak, de volt más is. Tudta, hogy amit lát, az nem lehetséges, mert a nevelőapjának munkában kellene lennie, nem itt, a padlón térdelnie, egyik kezében egy Skála Metró emblémájú szatyorral, abba tömködött mindenféle dolgot, talán ruhákat, de a legfontosabbat a másik kezében tartotta, a kék, kötött sapkát.

A fiú úgy tett, mint aki nem látott semmi furcsát, köszönt a férfinak, a szobájába ment, kifeszegette a pénzgyűjtő kerámiamalac hasán a műanyagot, kivett pár érmét, majd várt, és fülelt. A másik szobában csönd volt. Elképzelte, hogy a mostohaapja ott állt az ajtóban, és őrá vár, de aztán erőt vett magán, kifutott a folyosóra, el a nagyszoba előtt, ki az ajtón, be se zárta, minek, hisz itthon van a másik.

Amikor visszaért a játszótérre, már csak Rezit találta ott, egy hintában volt, elégedetten lökdöste magát előre-hátra. Hova tűnt, kérdezte tőle a fiú, mire a másik talányosan mosolygott, szerinted, kérdezett vissza lassan, de a fiú most türelmetlen volt, ne hülyéskedj, meg fog verni, ha nem adok neki pénzt, fakadt ki. Rezi erre megállította magát, majd kiszállt a hinta kosarából, és a fiúhoz ment, a vállára tette kezét, úgy, mint az imént a másik, csak ez az érintés gyöngéd volt. Libikókáztunk egyet, és én győztem, mondta Rezi. Erre a fiú nem tudott mit válaszolni, mit csináljunk most, kérdezte esetlenül, mire Rezi elmosolyodott, valahogy szomorúan, most azt csináljuk, azt játsszuk, amit te szeretnél.

Nagyon sok mindent játszottak még aznap délután, talán ez volt a fiú életének a legjobb napja. Kalózok voltak, és a mászóka a hajójukként szolgált, a szélmarta tetejéből figyelték a tenger távlatait. Űrhajóskiképzésen vettek részt a hintában, a traktorkerék pedig egy dinoszaurusz háta lett. A fiú egyszer még nevetett is jókedvében, ami évek óta nem fordult elő vele, és ahogy oldalt nézett, látta Rezi elégedett arcát. Mikor alkonyodni kezdett, és ők fáradtan összekucorodtak a poroló két lábánál, Rezi hosszú hallgatás után megszólalt. Most már játszanod kellene velem egy libikókát.

A fiú sokáig nem válaszolt, fontolgatta magában a lehetőségeket. Arra gondolt, hogy talán minden másképp is alakulhatott volna aznap. Hogy nem megy haza, nem látja meg a nevelőapját, főképp nem a kék sapkát, és hogy e pillanatban nem tudja fegyelmezni arcát, hanem a döbbenet és felismerés ül ki rajta, és ez lesz árulója, így amikor kiszalad a folyosóra, hogy elhagyja a lakást, egy erős, durva férfikéz elkapja a karját, és berántja a nagyszobába, ledobja a földre, a szatyor mellé, amibe hamarosan az ő ruhái is bekerülnek. Ezen tűnődött, míg felállt, és a libikókához sétált, majd lehuppant az ülőkére.

Tényleg el tudsz hajítani a Holdig, kérdezte csöndesen Rezitől, aki közben elhelyezkedett vele szemben, és most a fiúra nézett, úgy, mint aki először látja, mint aki felméri a súlyát, majd komolyan bólintott, igen, ha ezt akarod, igen.

És a fiú persze hogy inkább ezt akarta.

Arra eszmélt, hogy a hátán fekszik, és nagy fényesség kél felette. Tudta, hogy valahol a közelben ott van a másik három is, a nagyfiú, meg a két másik. Semmi nem moccant. A tüdeje nem mozgott, szeme nem pislogott. A tökéletes csönd vette körül, elszigetelte, mint egy átlátszó vatta. Ahogy jobban megnézte, rájött, a fényesség egy gyönyörű kék-zöld bolygóról tükröződik, és tulajdonképp a Nap fénye, és ekkor eszébe jutott földrajzóráról a kifejezés arra, amit lát.

Földkelte. 

vége

A múlt nyáron kiestem a végtelen időből. Amikor az életünkre gondolunk, nem tudjuk felfogni az előttünk álló évtizedeket, és hajlamosak vagyunk végtelennek tekinteni a rendelkezésre álló időt, önmagunkat pedig halhatatlanként feltüntetni gondolkodásunkban. Múlt nyáron rá kellett jönnöm, hogy esetemben az idő nagyon is behatárolttá vált. Hónapokba telt elfogadni. Aztán persze jöttek a kényszerű orvosi procedúrák, melyek egyik kifutásaként majd négy hétig kórházban voltam. Letaglózó élmény volt. A rituálék, a szagok, a helyzetek, a testi dolgok, mind együtt elképesztően erős élménnyé álltak össze, melyet épp hogy elkezdtem feldolgozni, most, hogy kikerültem. A kórház egy olyan létállapot, aminek saját törvényei vannak, melyeket fel kell ismerni, magunkévá kell tenni, ha ott vagyunk. Kórházban lenni egyenlő azzal, hogy kikerülünk a megszokott világunk normalitásából. Voltak jó élményeim, és voltak megdöbbentő és elképesztő tapasztalataim is. Utóbbiakból táplálkozik ez az írás, tehát elég erős valóságmaggal bír. Hozzátenném az ilyenkor szokásosat: minden keserűség ellenére tisztában vagyok azzal, hogy az elkötelezett és tiszteséges orvosok és nővérek áldozatos, önfeladó munkája tartja mozgásban a rendszert.

A kórház alagsora

Akkor, az első eszmélésénél még meg se értette, de sötét sejtelemként, fekete csomóként már ott lapult tudta peremén a  gondolat, hogy nagy baj van. A kórteremben volt, ugyanott, ahonnan műteni vitték, és valaki ugyanúgy köhögött a másik ágyon, mint aznap este, amikor bekerült a kórházba. A kitárt ajtón át arcába vágott a folyosó neonfénye és hideg huzata. Megmozdította izzadt testét a takaró alatt, mire bal odalába fájdalom hasított. olyan intenzíven, hogy akaratlanul is felnyögött. Infúziós tasak csillogott felette, már üresen. Ennek opálos fényét figyelte, míg visszaszenderült az altatás utóhatásába.

A kórház végig ott volt álmaiban, kívülről körbejárta, vagy csak egy utcáról figyelte nagy, szürke betontömbjét, mely a város fölé tornyosult, a hegyoldalba ékelődve, mint valami bunker. Makacsul égtek a lámpái, füstöltek a kéményei, lélegzett, mocorgott és dörmögött az egész, szocreál stílusban, csupa éllel és kiszögeléssel megalkotott épület. A férfi borzongott látványától, melyet persze a hullámokba rátörő sebláz okozott álmában, de nem tudott elszakadni a szemlélésétől. Volt valami tisztességtelen, valami gyötrően romlott a kórház tömegében, egy gondolat, ami minduntalan kisiklott elméjéből, nem tudta megérteni, nem tudta definiálni mi az, és el kellett telnie egy hétnek, míg rájött, immár éberen, lent, az alagsorban megértette, mi élteti a kórházat. Nem, nem a hátsó kéményen kisistergő zsíros fekete füst, nem a kopott székek  a várótermekben, a huzatos, rosszul záródó ablakok, a hypószagúra mosott zöld linóleumborítás a padlón, a nyomtatott, A4-es feliratok, melyek elborították az ajtókat, a falakat, Ne kopogjon, Rendelési idő, Műtő területe, Biológiai hulladék, és nem is a lépcsőfordulók megkopott éle, amelyet annyi láb, annyi narancsot és banánt és rostos levet cipelő látogató lába érintett az évtizedek alatt.

Nem, a kórház léte önmagában volt botrány, hisz a gyógyításra épült, de odalent, a mélyben, a sötét folyosók végén nyilvánvalóvá vált igazi funkciója, amit a férfi csak egy hét múlva értett meg.

A következő alkalommal, mikor magához tért, a rosszkedvű, ráncos arcú nővér éppen új infúziót kötött be jobb karjába. A korábbi furcsaságérzet azonnal átcsapott rémületbe hisz most már tisztábban látott és érzett, és rekedt, de riadt hangon meg tudta kérdezni, hol a bal karom. A nővér értetlenül meredt rá, majd  megnyitotta a levegőztető szelepet a tasakon, végül válasz nélkül kiment a kórteremből. Sárga fény hullott a férfira, akit ellepett a pánik, és meglévő kezével felhajtotta bal oldalán a takarót, hogy meglássa a bekötözött vállcsonkot. A kötés jobb széle átvérzett. A nővér egy orvossal tért vissza, magas, vékony, tiszta, de fáradt arcú fiatalember volt. Doktor úr, ez nem lehet, szakadt ki a férfiból a  sírás, egy kis folt, egy melanóma miatt jöttem be, azt mondták, leveszik, és másnap mehetek haza, most meg, fejével balra bökött, a vállcsonk, a hiány irányába. Nos igen, vakarta állát az orvos, komplikációk léptek fel, egy nagyon súlyos állapotot fedezett fel a sebész kolléga a sebben, ami miatt úgy döntött, hogy az egészsége érdekében az egész kart el kell távolítani.

A beteg hallgatott, próbálta megérteni a szavak értelmét, közben az orvos arcába bámult, majd a fejét rázta, egy anyajegynyi folt volt, ennyit kellett volna kivágni a könyökömnél, hogy lehet, hogy az egész karom beteg lett miatta, ez korábban senki nem mondta, makogta, és érezte, hogy a hidegtől dermedt arcán lesiklik az első könnycsepp. A nővér megunta őket, a másik beteghez lépett, az öregemberhez, aki öntudatlan fájdalmában kitakarta magát. Az orvos megfogta a férfi jobb vállát, bátorítóan megszorította, higgye el, ez volt a legjobb amit tehettek, a kollégák az ön érdekben cselekedetek, tudom, hogy nehéz, de ehhez is hozzá lehet szokni, mondta, aztán megnézte a férfi lázlapját, és kérte a nővért, mérjenek gyakrabban hőmérsékletet, majd kisietett a szobából.

Amikor másnap látogatási időben a férfi felesége meghozta a banánt és a gyümölcslevet, már elfogytak a könnyek. A férfi állig betakarózva, komoran nézett maga elé. A szemközti falon repedések tucatjai futottak a sárgára mázolt falon a csálén álló, nagy, esetlen barna szekrény mellett. Azt mondták, nem lehetett másként, magyarázta esetlenül az asszony, miután egy rozzant székre ült a beteg fejéhez. A férfi nem szólt, összeszorított szájjal próbált valami mintát belelátni a  repedések szövevényébe. Később, mikor már a folyosókon sétálgatott, egy nagy, öreg platánt szemelt ki magának a kórház parkolójában. A csupasz téli ágak közét meredten bámulva, kissé hunyorogva sikerrel járt, sárkányt, emberi arcot, tollas madarat, halfejet, címerpajzsot fedezett fel a mintákban. Most viszont még csak ott tartott, hogy behunyta szemét, és a fejét rázta, nem értem, hogy egy elszigetelt kis anyajegy hogy tudta az egész karomat, nyögte, és elhúzta fejét, mert felesége a haját birizgálta, amitől ingerült lett. Az asszony keze jobb híján a férfi homlokára tévedt. Lázas vagy, mondta riadtan, szóltál már a nővérnek, mire a másik megrántotta a vállát, folyton lázas vagyok, nem megy harmincnyolc alá, morogta, de aztán a nő szemébe nézett, és megragadta csuklóját, itt valami nincs rendben, mondta szigorúan, hol, kérdezte az asszony, mire a férfi körbeintett megmaradt kezével, itt, ez az egész, valami stikli van, valami más okból vágták le a karom.

A felesége szabad kezével elfedte szemét, majd sírva fakadt, és elfordult, de a férfi még meglátta az arcán a riadalmat, a felismerést, azt, hogy az gondolja, az ura megőrült, beleőrült a veszteségbe, a fájdalomba és a lázba.

Kifelé menet beszélt az ügyeletes nővérkével, mely során egy bankjegyet csúsztatott a kopott köpenye zsebébe, mire az megígérte, hogy ránéz a betegre, és biztosította, az infúzióban folyamatosan adják neki a lázcsillapítót, de valamiért egyelőre nem hat, nem tudni az okot, a seb állapota nem indokolja, most már kezd tisztulni.

A férfi általában örült, amikor az asszony végre szedelőzködni kezdett, mert jelenléte megtörte a kórház rendjét, azt a szigorú beosztást, az a létmódot, amihez két nap alatt idomult a teste és a lelke. Reggel négykor a nővérek hangosan nevetgélve felkapcsolták a nagy, mennyezeti lámpát, néha vért vettek, új infúziót kötöttek be, hat körül az unott arcú srác felmosott és kiürítette a kukákat, hétkor a nappalis nővér vérnyomást mért, nyolckor unott arcú orvosok tartottak vizitet, és megkérdezték tőle, hogy van, de választ nem vártak, fél kilenckor érkezett a vizes zsemle és parizer, ízetlen teával, délben a sápadt zöldségleves és  krumplipüré a levesben csomósra főzött hússal, este ötig csönd, aztán ismét zsömle és felvágott vacsorára, majd az ügyeletes orvos újból megkérdezte őt, hogy van, rápillantott az ágya végébe akasztott lázlapra, többnyire homlokát ráncolta, majd kisietett. Ez a rend konokul ismétlődött, és a férfiban valami nyugalmat keltett, még akkor is, ha az infúziók, a gyógyszerek hatására a láza nem ment le, kitartott a második, negyedik, hatodik napon is, amikor már olyannyira fázott a hideg kórteremben, ahol az ablakdeszkák résein át beáramlott a téli fagy, hogy a teste önkéntelenül is valami meleg után kezdett kutatni, így került az alagsorba.

Azelőtt is sétálgatott már, hogy legyen ereje, először csak a közös, málló csempéjű fürdőig, ami erősen vizelet- és csatornaszagú volt, ide főképp reggel ment, mikor még volt meleg víz, később az osztály folyosóján, a nagy, hideget lehelő ablakok mellett végigballagott a kórtermek sora előtt, be-belesett az odabent fekvő, heverő, forgolódó testekre, majd kivánszorgott a folyosóra, és a kopott lépcsőfokokon felment egy emeletet, hogy az utolsó lépcsőn megállva az erőfeszítéstől ziháljon és levegő után kapkodjon. Ezek után a vándorlások után hálásan tért kifeküdt matracú ágyába, álláig húzta a takarót, és várta láz új rohamát. Délután három, négy körül menetrendszerűen jött is. A dereka körül kezdődött borzongással, majd szétterült a hasán, altestén, a keze és a lábai hidegek lettek, olyannyira, hogy néha be kellett szöknie a személyzeti mosdóba, ahol mindig volt meleg víz, és itt a forró vízsugár alá tudta tartani megmaradt jobb kezét. A csodálatos élménytől halkan sóhajtozott. A borzongásból hamarosan kiszáradt torok, lüktető fejfájás, és az egész testre kiterjedő hidegrázás lett. Az esti vizitet követően a nővérek még egy utolsó infúziót kötöttek be, ez hozott általában enyhülést, noha a karjába áramló folyadék olyan hideg volt, úgy lehűlt  a tasakban a szoba levegőjétől, hogy az első percekben csak még jobban rázta tőle a hideg. Amikor a gyógyszer hatni kezdett, a hideglelés helyét forróság vette át. A férfi ilyenkor végre álomba szenderült, de éjfélkor arra ébredt, hogy pizsamája átizzadt, és amikor felült ágyában, a hideg átmart a lucskos ruháján, így az ágy alatti bőröndből kapkodva, vacogva átöltözött szárazba, a takarót megfordította, a párnáját szintúgy, a vizes holmiját pedig kiteregette a langyos radiátorokra az ablak alatt.

Ebben a pontosan ismétlődő rendszerben teltek a napjai, és csak a felsége látogatásai törték meg a mintát. Az asszony egyre reménytelenebbül vigasztalta őt, a férfi már nem is válaszolt szavaira, néha morgott valamit ingerülten. Amikor szóba került a jövő, akkor bukott csak ki belőle hosszabban keserű panasza. Fél kézzel hogy fogok dolgozni. Ki tartja majd nekem a szerszámot. Kis segít megemelni a dolgokat. Kérdezte a másiktól, aki lehorgasztotta fejét, felvehetsz egy segédet, suttogta aztán, mire a beteg ingerülten felcsattant, ja, persze, hogy kilopja a szememet. Meg miből fizessem. Ebben maradtak, és nem feszegették, mi és hogy lesz, de a hatodik nap este a nő nem bírta tovább, búcsúzáskor sírva fakadt, mert a reménytelenség, a tehetetlenség és a férfi nem múló láza oly erővel nehezedett rá, hogy nem bírta elfojtani a fájdalmát, ahogy tette eddig, és nem a kórházhoz felvezető szerpentinen sírta el magát, hanem itt, az ágy mellet. A férfi kinyúlt felé, megsimogatta arcát, mire az asszony, mint valami állatka, hálásan a tenyérbe illesztette orcája ívét. És a férfinak ekkor eszébe jutott, amit már rég el akart mondani, a legnagyobb fájdalma, hogy pont a bal kezemre volt tetoválva a neved, Margit, suttogta, mire a nő csak még jobban sírt, ezért a férfi hozzátette, de majd megcsináltatom a jobbra is, amin nevetni kellett, és ez jó volt, mert így egy kissé oldottabb hangulatban tudtak elválni.

A hetedik nap asz asszony nem tudott jönni, idős édesanyjához kellett utaznia falura, ő is rosszul volt, ezért megüzente, hogy a férfi ne várja. A nővér, aki ridegen előadta neki az üzenetet a még elviselhetőbb kategóriába tartozott. A férfi ugyanis kategóriákba osztotta a nővéreket. Volt a viccelődő, néha gúnyos, de jobbára ártalmatlan, a zsörtölődő, de alapvetően ártalmatlan és a gonoszkodó és veszélyes kategória. Ezek általában éjszakai ügyeletet vállaltak. A férfi hamar, a második napon megtanulta, hogy utóbbiak nem szeretik, ha az ágy végében lévő jelzőgombbal zavarják őket, mert a nővér, aki a távoli hangokból ítélve valamit nézett a tévében, berontott a szobába, mit akar, kérdezte, majd mikor a férfi előadta, hogy az infúziója lefutott, fejét csóválta, és tekintete metszővé vált, ilyen apróság miatt csöngetett, kérdezte csalódottan. Durván kicsavarta a csövet a férfi branüljéből, majd szó nélkül távozott. A férfi soha többé nem csöngetett éjszaka, nappal is inkább kikiabált a folyosón elsétáló nővéreknek, ha akart valamit. De ezen, a hetedik éjjelen már este tizenegykor annyira rázta a hideg, hogy  végül csak megnyomta a gombot. Na, mi van, dugta be a fejét a nővér pár perc múlva az ajtón. A férfi megkönnyebbült, mert felismerte, hogy az egyik ártalmatlan az ügyeletes, és így suttogva elmondta neki, hogy nagyon fázik, és egy extra paplant szeretne kérni. A nő bámult rá jó tíz másodpercig, mint aki azt fontolgatja, mit is válaszoljon, majd megcsóvált a fejét, és az öregember ágyára mutatott, és honnan adjak én másik paplant, vegyem talán le a bácsiról, morogta, majd még hozzátette, hozasson be a rokonaival, azzal otthagyta őt.

A férfi felvett még egy pulóvert, majd a mennyezetre összpontosított, azt várva, hogy a hidegrázás ellenére elszenderüljön, de az álom nem akart elérkezni. Éjféltájt járhatott az idő, amikor egy meleg légáram megcsapta arcát.

Mióta a kórházban volt, nem érzett ilyet.

Óvatosan kikelt az ágyból, papucsába bújtatta dermesztően hideg lábfejét, és a radiátorhoz ment. Langyos volt, mint mindig. Rövid hezitálás és reszketés után kisétált a folyosóra, és ott ismét beburkolta az áldott meleg. Nyomon volt. Elhaladt a nővérpult előtt, fél szemel látta, hogy odabenn, a szobában a nő egy széken elnyúlva fekszik, talán hortyogott is. Kilépett  a kórház központi folyosójára, és azonnal megérezte a lépcsőházból a meleg levegő hívogatását. Lentről jött. Elindult hát lefelé. Három forduló után nagy fémtábla hirdette a feje felett, Alagsor, a résnyire nyitott ajtón pedig a szokásos papírlap, Idegeneknek belépni tilos és veszélyes. A meleg huzat egyértelműen a résből szivárgott ki és fel. A férfi teste olyannyira ki volt éhezve arra, hogy végre átmelegedjen, hogy gondolkodás nélkül előre lendült, és benyomult a fém- és porszagú folyosóra. Húszméterenként sárga fényű villanylámpa világította meg útját. Hamarosan újabb betonlépcsőhöz ért, ami őrjítően sokáig tekergődzött lefelé, hogy végül egy szénszagú, nagyobb helyiségbe jusson. Fahasábok halmai és papírhulladék volt a falak mellett feltornyozva. A sarokban pedig ott dorombolt őrjítő bizonyossággal egy nagy, vörösre  festett kazán. A férfi közel ment hozzá, és ép karját óvatosan a fémtesthez tartotta. Forró volt, amitől halk, elégedett sóhaj szakadt ki belőle. Jó két percig állt így, a melegség vibrálásban, amikor észrevette az ajtót, és meghallotta a füttyszót. Valaki egy bonyolult dallamot fütyült odabenn. A férfi kíváncsian belökte a súlyos ajtószárnyat, amelyen két lakat is lógott, majd belépett a nagy, földszagú terembe. Félhomály volt odabenn, csak egy neonfény égett az egyik sarokban, néhány halkan brummogó, vaskos hűtőszekrény felett. A hűtők előtt gurulós asztalon mindenféle sápadt, összegabalyodott dolog hevert. Egy mokány, alacsony, öregember rendezgette őket, a férfinak háttal. Mögötte, a terem túlfelén kétember magasságú rács osztotta meg a teret. A túlsó oldal szinte teljesen sötétbe borult.

A férfi halkan közelebb óvakodott, és figyelte, ahogy az öregember a kocsin lévő dolgokat a rácshoz tolja, majd kulcscsomójával megcsörgeti a fémet. Halk morajlás jött válaszul, mintha maga a hegy válaszolna. Az öreg erre felemelte az egyik dolgot az asztalról, és bedobta rácsok közein át a túlsó oldalra. A férfi most már jobban látta, mik vannak az asztalon. Lábak és kezek kusza tömege volt. Önkéntelenül is felszakadt belőle egy döbbent kiáltás, mire az öregember megfordult, és meglátta őt.

Mit keres maga itt, kérdezte tőle élesen, majd a fejéhez kapott, áh, elfelejtettem bezárni az ajtót, dörmögte.

A beteg közelebb ment hozzá, és amikor már csak pár méterre volt, halkan megkérdezte, mi történik itt.

Az öreg lehorgasztott fejjel tűnődött, majd megvonta vállát, és a férfi szemébe nézett, etetek.

Csöndben álltak pár másodpercig, végül az öregember cigarettát vett elő zsebéből, a csomagot kínálta a férfinak is, aki nemet intett, rágyújtott, aztán egy gyors pillantást vetett a rácsok közé, végül belekezdett. Nem beszélhet erről senkinek se, de ha el is mondja, hülyének nézik majd. Én vagyok a  fűtő. És én felelek az etetésért is.

Minek az etetéséért, nyögte a beteg.

A fűtő a háta mögé intett, hát ennek az etetéséért, azzal újból megzörgette a rácsot kulccsaival.

Válaszul súrlódó hang kélt odaát, és a teret lassan, fokozatosan előrenyomulva kitöltötte egy nagy, sötét tömeg. A férfi akaratlanul is hátrált egy lépést, az öreg csak legyintett, nem tud kijönni, vagyis inkább nem akar. A beteg nem látta a dolog részleteit, hiába erőltette szemét, de azt igen, ahogy a láb, amit a fűtő bedobott a túloldalra, hirtelen eltűnik. A sötétség bekebelezte.

Akkor jött elő, amikor  kórház alapjait ásták, mondta a fűtő elgondolkodva, állítólag el is vitt munkásokat, intett a rács felé, ez a járat ki tudja mióta itt van, és ő ki tudja, mióta benne van, a lényeg, hogy lezárták, de persze annak idején a mesterek és a mérnökök tudták, ha nagyon akarna, kijönne. Ezért van, hogy etetni kell, ezzel bent tartjuk, és nem jön ki, magyarázta az öregember, majd egy újabb tagot választott ki az asztalról, csak az a baj, hogy az állati hús nem nagyon van ínyére, igazából ezt szereti, tette hozzá, és a sovány, gyerekméretű lábat átdobta  a rács résén.

De mi van odabenn, kérdezte kiszáradt torokkal a férfi, és közelebb ment a fűtőhöz, aki megvonta vállát, nem tudom, senki nem tudja, még az okosok se, az igazgató se, mert már őt is kérdeztem, havonta egyszer lejön ide, beszélget velem, egészen rendes pali, de ő sem tudja, mi ez, csak azt tudja, hogy minden héten etetni kell, azzal, amit a levágnak a betegekről, és akkor nem lesz baj.

Eltűnődött, majd felemelt egy kart, és megszemlélte, persze, régebben néha volt probléma, mert nem volt elegendő műtét, elegendő amputáció, ilyenkor elég feszült volt a helyzet, de valahogy mostanában megoldják ezt is, mindig akad elég, magyarázta elégedetten, és szép ívben bedobta a kart a rácsok túlfelére.

A férfi bólintott, értem, most már értem, motyogta, ha nincs elegendő amputáció, akkor csinálnak, suttogta keserűen, majd pillantása végigsiklott a kocsin, és tekintete megakadt valamin. Odament, és kiszabadította egy láb alól. Könnyeb volt mint gondolta. Mélyet sóhajtott, mert végre a rendszer, a szisztéma, a mintázat, vagyis a magyarázat, amit mindenhol keresett, teljes lett. Az utolsó elem is helyére került a kórházi tartózkodása során, és tudta, sejtjeiben érezte, hogy most már meg fog gyógyulni, holnaptól nem lesz láza. Egészséges embereket is megnyomorítanak emiatt, jelentette ki a férfi, és szembenézett a dologgal, ami várakozóan lapult odaát.

Én ezt nem tudom kérem, hogy mi hogy történik odafenn, szabadkozott a fűtő, nekem csak az van kiadva, hogy hetente egyszer etessem meg, mert ha nem teszem, akkor ki tudja, talán vége lenne a világnak, azt meg senki nem akarhassa.

Vékony, inas kart tartott a kezében a férfi, a csonk széle egészen vértelen volt, szürke hús. Ezt hagy dobjam be én neki, kérte, mire az öregember íves mozdulattal jelezte, csak tessék, és a beteg előre lépett, a rácshoz, majd rövid gondolkodás után felemelte a kart, amin a kézfej fölötti részén volt egy tetoválás, sötétszürke, nem túl szép betűkkel az, hogy Margit.

És aztán bedobta a sötétségnek áldozatát. 

vége

Korai novellák 2010 előttről. Némelyik csak e kötetben olvasható. Nagyon együvé akartak tartozni, ezért raktam őket ebbe a tematikus gyűjtésbe. Ezekben a novellákban kezdtem kialakítani a népies horror, a "palóc mitológia" alapjait. Újraolvasás, javítgatás közben a hősök gonosz mesék karaktereire emlékeztetnek. Pár év múlva elég sok mindenki öröklődik majd aztán innen a siromi történetekbe vagy a palóc ciklus írásaiba.

A borítókép nagyszüleim faluja felett, a dombok tetején készült egy nyári este, 2022-ben.

Bővebb infó, ingyenes letöltés:

https://horrornovellak.hu/regenyek/324-csodak-ideje