Itt van ismét a vérnősző barom, az otromba, buta hentes, Kocák, akit már egyszer felhasználtam itt: http://horrornovellak.blog.hu/2009/04/26/vilagvege_utan, de most a nagy Cthulhu egy követével kerül szembe.  

Magáról az írásról két dolgot: valamikor a kétezeröt körül csináltam, hosszabb szünet után, és ennél éreztem ismét valamit a teremtő fantázia könnyed, örömteli működéséből. Vázlatos lett, eltúlzott karketerekkel (baltás harcigéppé torzult tanárnő), de ezt is beraktam a "Járványügyi álmok" kötetbe, mert oda illik.

A másik, hogy ihletője a  sziget orrában álló hatalmas panelház, melyben 98 körül laktam pár hónapot. Különös idők voltak azok. 

Intés az őrzőkhöz

A lány, akit Kocák, a Nagyfejű nem akart beengedni a Szigetre, a tűz fölött melengette a kezét, pedig odakinn egyáltalán nem volt hideg. Ősz felé járhatott, a régi idő szerint 2022-őt írtak, a Változáshoz képest a 13. évben jártak. A Nagyfejű gyanakodva leste a vékony, feltűnően tiszta ujjakat, és továbbpillantva próbálta elképzelni a zsákruhába bújtatott tizenvalahány éves testet. A férfi régebben hentes volt a körúton, ezért is lett ő az Első Erőd parancsnoka. Hosszan vitatkozott társaival, míg végül beadta derekát, így az elfogott Lány feljöhetett a tizedik emeleti leshelyre. A hosszú hallgatást végül Fúria, a vadász törte meg:

– Mi a helyzet odaát? Találkoztál még elő emberrel?

A lány rájuk se nézett, megigézve bámult a lángokba, majd felsóhajtott, és megrázta fejét: – Hónapok óta nem láttam senkit.

Fúria hallgatott egy sort, ezzel akaratlanul is felhívta magára a figyelmet. Azelőtt tanárnő volt egy terézvárosi iskolában, így elsajátította, miként kell jelentőségteljesen hallgatni.

– Tegnap – kezdte – megvitattunk egy új elméletet. Arról.

Kocák a nőre nézett, majd kibontotta a kendőt, amiben az ellátók hordták a kenyeret. Szikkadt kis cafatok voltak, melyeket Csepel mezőin ültetett, aratott, kaszált, csépelt és őrölt gabonából sütöttek. A férfi a lány felé kínálta az egyiket, de az hárító mozdulatot tett, kezét épp hogy ellibbentve a tűzről.

– Az új elmélet szerint a szemét a Változás oka. Elakadt a szemétégetés Rákospalotán, a felgyülemlett anyag szörnyű burjánzásba kezdett, ismeretlen, penészalapú kórokozót kitenyésztve, melyet aztán a patkányok és madarak széthordtak a városban. A kór az emberi agyat támadta meg, végtelen agressziót és fájdalmat keltve a betegben. Nem volt ellenszer, és a járvány egyébként is olyan gyorsan terjedt, hogy a hatóságoknak esélyük se volt felismerni az okot. Csak a következménnyel foglalkoztak, és az felmorzsolta őket. Így kezdődött a vég. – Elhallgatott, de a hangsúlyt nem vitte le, maradt lebegve, kérdésként a levegőben. A lány rápillantott, mire a tanárnő, kinek övében három kés volt tűzve, és hátára csatolva egy szekercét hordott, elkapta tekintetét.

– Nem. Nem ez volt az oka – suttogta a lány. – De elmesélhetek én is egy variációt.

Kocák és Fúria közelebb hajoltak, hogy jobban hallják. Minden egyes menekült, vándor, hírnök hozzáadott valamit a közös hiedelmeikhez, mely gyűjtemény csak egy célt szolgált: megmagyarázni, miért omlott össze a világ. Száz és száz ötletet és elméletet hallottak már, és mindkettejüknek megvolt a titkos kedvence, melynek helyességéről szentül meg voltak győződve. Ám egyik elbeszélést sem lehetett alávetni semmiféle bizonyításnak, mivel a Csepelen túli terület a vadaké, az őrjöngőké, az emberfalóké lett, azoké, akik megszállottként rótták a város romjait, élők után kutatva.

– Inkább az mondd el, honnan jöttél, és hogy jutottál be a szigetre! – vágott közbe Tescó, a harmadik őr, a tízemeletes toronyház-erőd mindenese. Az ablaknál állt, nézte a füstölgő Duna-partot. Még mindig volt éghető anyag odaát. – Leromboltuk a Gubacsi hidat és a vasúti átjárót is. Átvágtuk a töltést. Két hete összeért az aknazár, körben, végig a parton. A vízben karók vannak. Nincs bejárás ide, élő lélek nem jut át odakintről. – Lassan megfordult, látni lehetett rajta, inkább a nőéhség beszél belőle, mintsem a düh. – Neked mégis hogy sikerült? Talán repültél?

A lány megvonta a vállát: – Egy helyütt sekély a víz. Karót nem találtam. Az aknákkal pedig mindig is szerencsém volt.

Tescó közelebb lépett. Majd még közelebb. A lány nem nézett fel rá, pedig a fiú térde már a vállát érintette.

– Nem hiszem el – jelentette ki Tesco. Annak idején, az utolsó napokban korábbi munkahelyén, egy hipermarketben sáncolta el magát. A sietve megszervezett Csepeli Irreguláris Véderő helikoptere mentette ki a tetőről, némi konzervvel együtt. – Fél éve nem érkezett senki. Nem jutott át élő ember a védővonalon. Ha azt hiszed…– úgy tűnt, mindjárt belerúg az idegenbe.

– Melegítsd a vacsorát! – szakította félbe durván Kocák, mire a fiú elhallgatott. A férfi megbökte a lány térdét: – Te pedig mondd csak el, amit akartál. – Keze egy kicsit tovább időzött a horzsolásokkal tarkított bőrön, a lány elfintorodott, de nem húzódott arrébb.

– Korábban egy családdal találkoztam az Állatkertben. A ketrecekben laktak. Mint az állatok. Ők mesélték el a Változás igazi okát. Közvetlen tapasztalatuk volt róla, emiatt igazi túlélők lettek. Persze aztán elszúrták. Egy éjjel nyitva felejtették a ketrecajtót. Akkoriban még vékonyabb voltam, kifértem a rudak közt, de őket elevenen széttépték.

Kocák elégedetten horkantott. Mindig megvetette az elővigyázatlan embereket. A rémület napjaiban, mielőtt útra kelt, hogy átvágjon az utolsó menedék, Csepel felé, két húsvágó bárdja mellé berakta késkészletét is.

– Azóta a városban bujkálsz? – kérdezte hirtelen Fúria. A lány bólintott. A másik szobából hallatszott, ahogy Tescó edényekkel csörömpöl, aztán gázrezsó gyulladt.

– Nehogy babot adj! – kiabált át neki a Nagyfejű. – Ma este ne…– A lányra kacsintott, de az Fúriát bámulta. – A gyerekedről akarsz kérdezni? Hogy láttam-e? – suttogta úgy, hogy a hentes ne hallja. Fúria mohón bólintott, szeme csillogott a félhomályban: – Honnan tudod?

– Megérzek dolgokat. Így maradtam életben annyi ideig odaát.

– Pörkölt lesz – szólt vissza kedvetlenül Tescó, mire a hentes éhesen felnyögött: – Jöhet.

– Nem láttam olyat a fertőzöttek közt, aki hasonlítana rád – fejezte be a lány, és ismét a tűz felé fordult.

Fúria hátradőlt két könyökére, és sóhajtott egyet. Felpillantott a plafonba vágott lyukra, melyen át kigomolygott a csillagok közé a tűz füstje. Minden menekülttől megkérdezte ezt, a támadók arcát pedig igyekezett nem nézni, miközben lemészárolta őket. Zsigereiben érezte, egyszer, mikor véletlenül mégis rápillant valamelyikre, lánya eltorzult, sebes, üszkös, fekete ábrázatát látja majd. Innen eredt a dühe, amivel a fertőzötteket üldözte, ha azok bejutottak az Első Erőd védelmi körzetébe. – Halljuk hát, mit mesélt az a család neked! – riasztotta fel ábrándozásából a Nagyfejű hangja. – Ha hihető a magyarázat, beengedünk a Szigetre. – A lány még mindig Fúriát figyelte, a nő nem értette, miért.

– Élt a város közepén egy magányos nő, aki minden pénzét álmokra költötte – vágott bele a jövevény. – Misztikus irodalmat olvasott, hajdani, elfeledett, hatalmas istenek és uralkodók világáról. Annyira egyedül volt, hogy elhatározta, elmenekül innen, itt hagyja a mi földünket, azért a másikért. Kezébe került egy tiltott szertartáskönyv, mely tartalmazta a másik világ rítusait, és a miénkbe vezető kapujának megnyitását. A könyv annak idején nagy botrányt kavart, több egyház tiltakozott kiadása ellen.

Amikor a lány felpillantott – ismét Tescó állt előtte, kezében harapófogó, annak végén gőzölgő konzerv.

– Ismerem azt a könyvet. Mi is árultuk. A címe nem jut szembe – motyogta a fiú, és figyelmesen végigmérte a lányt, miközben lerakta a Nagyfejű elé az ételt. – De honnan tudsz te erről?

Az éjszakából halk pukkanás hallatszott. Fúria felállt, az ablakhoz lépett, kitárta. Kocák megtörte kenyerét.

– Annak idején a ketrecekbe bújt család szomszédjában élt ez az illető. Ők meséltek róla. Elmegyógyintézetbe akarták záratni a nőt – mert a lakására fájt a foguk. – A hentes hangosan falni kezdett, de ekkor újabb dörrenés ütötte meg fülüket, mire kérdőn Fúria felé fordult. Zsíros ujjai remegtek az étel felett.

– Nem tudom – nézett le rá a nő. – Talán megint bepárásodott pár akna.

– Ti vagytok az egyedüli őrszemek? – súgta a lány Kocáknak. A Nagyfejű a fejét rázta: – Még két védelmi vonal van hátrébb. Mi vagyunk az Első Erőd. De kevés dolog jut át rajtunk.

Belépett Tescó, újabb konzervet hozva, és a lány felé nyújtotta, de az a fejét rázta: – Köszönöm, nem. – Mire Tescó letette Fúria helyére, majd visszament a másik szobába.

– Mi történt aztán a nővel? – kérdezett ismét a Nagyfejű, miközben az egykori tanárnő visszaült közéjük. – Átjutott oda, a másik világba?

A lány végre elvette kezét a tűz fölül. Megnézte ujjait, mint aki először látja őket: – Nem – folytatta történetét. – Egész éjjel kántált. Elégetett vagy ötszáz mécsest, kifolyatta egy galamb vérét, és rákente egy alaktalan kőidomra. Aztán hajnalban sikoltozásra riadtak a szomszédok. Végre hívhatták a mentőket – teljesült a kívánságuk.

– Megbolondult? – Fúria úgy evett, mintha még mindig az iskolai menzán volna. Újabb robbanás előzte meg odakintről a lány válaszát, de ezúttal valóban hangos volt. Az idős nő felpattant, Kocák is emelkedett, aztán inkább a lányra nézett: – Elvitték a bolondok közé? – a lány bólintott, szinte elégedetten.

– Azt hiszem, valami történik kinn – fordult vissza az ablakból Fúria. Tescó megállt az ajtóban, kezében az étellel. Mind nézték, ahogy a nő felkapja saját adagját, és elindul le, kifelé az éjszakába.

– Nem segítenek neki? – furcsállta a lány.

Tescó megvonta vállát, Kocák legyintett: – Elintézi. Nem is tudod elképzelni, mire képes.

A fiú leült helyére, enni kezdett: – De mi köze mindennek a járványhoz? – kérdezte teli szájjal.

– Én sem értem a történeted – kontrázott a hentes dühösen.

A lány hallgatta volna még a lépcsőházból visszhangzó lépteket, de azok igen gyorsan elhaltak: – Kiderül minden, csak várjatok. A nőt bezárták a bolondok közé, és a család megkapta a lakását gyámságért cserébe. Folyton látogatniuk kellett, néha kihozták, vigyáztak rá. Így ők vették észre először, hogy az a nő mégiscsak járt ott. Persze, hogy gyorsan kapcsoltak, így viszonylag sokáig túlélték.

– Nem olyan sokáig, mint te – vetette közbe Tescó óvatosan.

– Én egyedülálló vagyok – mosolyodott el az est folyamán először a lány.

Lent Fúria kitapogatózott a sötét előtérből, és átvágott a toronyház előtti hajdani kereszteződésen, egyenesen az úttesten felállított aknamező felé.

Odafenn a lány elégedetten nyújtózott, úgy, hogy a két férfi szíve jól hallhatóan beledobbant. Aztán az idegen így folytatta:

– Amikor azon a különös éjjelen a nő révületbe esett a sok kántálástól, magával hozott ide egy kaput. Ez volt a kulcs a halott istenekhez, akik rajta keresztül később beáramlottak a világunkba. Az én állatkerti családom látta mindezt, de nem hittek nekik, sőt, meggyanúsították őket, hogy meg akarják ölni a gondozásukra bízott bolondot.

Fúria egy elszenesedett autóhoz lépett, és kivett kormos utasteréből egy fáklyát. Meggyújtotta, mire az elömlő fény rémisztő képet tárt fel. Előtte, az aknamezőn legalább húsz emberfaló tapogatódzott befelé. A legelső már túl is jutott a veszélyes szakaszon. Fúria mély lélegzetet vett.

– A nő a család minden igyekezete ellenére életben maradt, így egy tavaszi napon a kapu kinyílt, és kijöttek belőle annak a másik világnak a küldöttei, és szétrajzottak a városban. Élő és gondolkodó lényeket szálltak meg, majd éktelen haraggal fordultak az emberiség ellen. Innen a járvány, az én mesém szerint – fejezte be a lány, és felállt. – Hol a mosdó?

Fúria lassan hátranyúlt, kiakasztotta szíjai közül baltáját. Kezében libegett–lobogott a fáklya, de jól látta, hogy az első valami tárgyat tart a kezében. Ez furcsa volt, mert a fertőzöttek soha nem fogtak meg semmit, kivéve a húst.

Tescó nézte a távolodó lány hátát, közben fejét ingatta: – Te elhiszed ezt a baromságot? – fordult a Nagyfejűhöz, aki sörtéit vakargatta a tokáján.

– Nem érdekel – válaszolt az vontatottan, majd fürgén felpattant. – Más dolog foglalkoztat most. Nem akarom megbánni, hogy ideengedtem.

A közeledő fertőzöttnél egy zsák volt – és ez Fúriát teljesen megrémítette. Egy ismeretlen tényező magával hozhatta a világ ismételt megbolondulását, ami a kezében tartott fegyvert értéktelenné teszi.

Addig is – megindult a lény felé. Oldalt, tőle néhány méterre az egyik behatoló aknára lépett – narancssárga lánggömb és szürke füstgomolyag nyelte el.

A Nagyfejű megtorpant a robbanás hangjára, de aztán csak rányitotta az ajtót a lányra. Az a tükörnél állt, mereven bámulta magát.

– Hát itt vagy – szólt a hentes.

– Hát itt vagy – mondta a lány a tükörnek. Kocák belépett, behúzta az ajtót maga mögött. Odakint a folyosón ott toporgott Tescó, kezében óvszert szorongatva, az utolsó csomagok egyikét.

Fúria fáklyát tartó kezével letörölte az arcára fröccsent vért, és belépett a zsákos elé. A kezek hossza, a csontig lehántott húsú ujjak hatótávolsága jelentette azt a bűvös kört, amin belül élő csak fegyverrel létezhetett. Fúria lendült, aztán könnyedén, oldalt, ívesen sújtott. Szeme közben végig az előrehaladó csapat tagjait pásztázta. A zsák puffanva esett a földre, rögtön utána egy csodálkozó fej.

– Nem akarok bajt – nyomult közelebb hasával a hentes. A lány elmosolyodott. Kocák szorosan mögé lépett, szemébe nézett a tükörben. – Csak maradj nyugton. – Felnyúlt, kiakasztotta a ruha vállrészét. A szövet a lány bokájára hullt.

– A baj – súgta a lány, nézve a saját, épp hogy kerekedő mellét. – Már itt van.

Fúria lehajolt, és felemelte a zsákot, majd szemét a közeledőkön tartva hátrálni kezdett. Ijesztően könnyű és kerek dolog ütődött lábikrájának, le is tette a földre, és féltérdre ereszkedett. A fáklyát a puha, kormos talajba döfte, s baltáját el nem engedve feltárta a küldemény titkát.

– Azt hittem észreveszed. – A lány megfordult, a férfihoz simult. Felágaskodva épp elérte a zsíros és szőrös fülcimpát. Belesúgta: – Tizenhárom éves vagyok. Egyidős a járvánnyal. És Cthulhu kapujával, ami e világra született a bolond nőből. – Azzal megcsókolta a hentest.

És akkor Fúria felsikoltott, mert megpillantotta, és a gyenge fényben is felismerte az ajándékot, amit neki küldött a Nagy Öreg, a lány apja. Elrúgta a fejet zsákostul, felpattant, hátrált, de a baltát már nem volt ereje felemelni. A támadók nem törődve az aknákkal nekiiramodtak és rázúdultak, mint a farkasok.

És Tescó egyben hallotta a nő és a hentes sikolyát, ezért berúgta a mosdóajtót, és megpillantotta a lány köldök nélküli, meztelen hasát, és a tántorgó, elszürkült arcú Kocákot.

– Ő a kapu! Öld meg! – hörögte a Nagyfejű, majd nekiesett az ajtónak, és bezárta azt a küszöbön álló Tescó előtt, akinek még volt ideje az ablakhoz rohanni, a radiátor mellől felkapni a riasztópisztolyt, de a jelzőrakétát már nem tudta felküldeni az égre, pillanatnyi koszorúként, örök búcsúzásképp, mert valami zaj megzavarta, megfordult, és rázúdult az átváltozott Hentes százhúsz kilója, átnyomva őt és önmagát az üvegen.

Így esett el a Sziget.

vége

Ez a palóc horror régi dolog számomra. Még Mikszáth kapcsán jött elő bennem, hogy valamiképp végig lehetne járni azt, amit ő csak elkezdett a "Jó palócok"-ban. Ott csupán sejtetésként, színezőelemként jelenik meg a természetfeletti, de nem kap hangsúlyos szerepet. Ezért éreztem mindig valamiféle hiányérzetet mondjuk a Bede Anna elolvasása után...Így aztán logikusan jött a gondolat, hogy palócként, és úgy is, mint aki gyermekkorát a palóc vidék szívében tölötte, újra kellene írni a "Jó palócok"-at, vagy még inkább: megírni horrorként, csak a természetfölöttire fókuszálva. Az anyag fele készen áll, az alábbi egy kihullott rész, ami nem biztos, hogy beleillik a koncepcióba. Ám ettől függetlenül itt a helye.

A mizseri hűtlenek

A szerkesztőségin derült ki, hogy van fél oldal üresség a vasárnapi mellékletünkben. András, a főszerkesztő a poros szekrény tetején álló, ötliteres Mumm pezsgőspalackra mutatott: – Aki szombat délig a legjobb anyagot hozza, az megkapja.

A folyosón, míg szétszóródtunk irodáinkba, odabicegett mellém Sanyika, az irattáros. – Hallom, a nyáron házasodsz…– vigyorgott rám. – Biztos jól jönne az az üveg. – Bólintottam, majd babonából kétszer megforgattam a gyűrűt ujjamon.

– A neten olvastam egy gyorshírt, amiről eszembe jutott egy régi anyag – kezdte csillogó szemmel. És elmesélte a mizseri kísértet esetét.

Az elmúlt évtizedekben négy furcsa haláleset történt Mizser község határában. A néphit mindegyiket egy helyi lányhoz, az 1948–ban öngyilkos lett Tőzsér Annához kötötte. A négy eset némely aspektusa kísértetiesen hasonlított egymásra: fiatal férfiak voltak az áldozatok, mind éjszaka, a falu melletti hegyoldalakban lelték halálukat, és az idegenkezűség egyiküknél sem volt bizonyítható.

– De maga a mód, az a legfurcsább – bólogatott Sanyika, már az irodájának csúfolt kis kuckóban. Fénymásolatokat tolt elém, azonnal láttam, az újságcikkek mindegyikét ő írta. – Ezek a szerencsétlenek sétálnak haza éjjel, valószínűleg a szomszéd faluból, Kazárról, mikor egyszer csak valamiért kapják magukat, elrohannak a legközelebbi villanyoszlopig, majd felmásznak a tetejébe, egészen a vezetékig. Aztán…huss. A helyiek szerint Anna szelleme kergeti fel őket.

Gacsos ujja egy raszteres képre tévedt. Megfeketedett, összegörnyedt tömeg feküdt a földön. Körötte mindenhol megégett a fű is.

– És a legjobb most jön! – Nézett rám ajkait nyalogatva Sanyika. Vastag szemüvege mögött eltorzult véreres szeme. – Hétfőn ismét megtörtént. Valaki kiütötte magát odafenn.

– Odafenn? –kérdeztem értetlenül.

– Mizser Nógrád megyében fekszik, közel a szlovák hátárhoz. – legyintett türelmetlenül. – Ha ezt a szálat – bökött a fénymásolatokra – hozzá tudod kapcsolni a hétfőihez – szerintem tiéd a pezsgő. És az elismerés…

Az jól jött volna. Két éve segédszerkesztő voltam a lapnál. Épp hogy Sanyika felett álltam pozícióban.

– Miét nem te mész? – kérdeztem gyanakodva. Dobbantott botjával: – A karambol óta én nem megyek két kilométernél messzebb a lakásomtól. Az számomra nagyjából másfél óra gyaloglás – mosolygott a földre keserűen. – Meg egyébként sem írok már. Ezeket….– ismét a korabeli cikkekre mutatott. –…neked kell lezárnod. Tudd meg, mi ez a kísértet. Vizsgáld meg, hogyan alakul ki egy hiedelem. Aludj ott, biztos van vendégházuk, nézd meg a helyszínt, bizonyíts, cáfolj…kitűnő terepmunka egy gyönyörű cikkhez.

Éreztem, hogy igaza van, ezért csütörtök délben kocsiba ültem, és felmentem Mizserbe.

A szűk kis falu sivár főutcáján egy öregasszony útbaigazított: – A polgármesterasszony az abc-ben van. Ott van a hivatala is.

Megálltam a bolt előtti sáros parkolóba. Ez volt a falu központja. Balra posta és kocsma, jobbra valami tájházféle, oldalában a körzeti megbízott irodájával. Az utca végén kőhajításnyira állt a templom. Körös-körül közepes dombok, zölden a friss, tavaszi életerőtől.

A bolt pultja mögött világszép leány fogadott. Másodpercekig csak némán bámultam rá, mert arca oly klasszikus arányossággal bírt, melyre itt, ezen az isten háta mögötti helyen végképp nem számítottam.

– Segíthetek? – kérdezte aztán elmosolyodva, mibe beledobbant a szívem. Már most tudtam, ősi férfimegérzéssel, hogy próbálkozni fogok nála, hisz soha többé nem jövök majd ide. És ő olyan típusú nő volt, akiről az ember még halálos ágyán is elgondolkozik. Miközben hátam mögött lehúztam, és zsebre vágtam gyűrűm, csak reméltem, hogy ott és akkor nem a keserű önvád tör majd fel belőlem.

– A polgármesterasszonyt keresem. – mondtam torkom köszörülve. – Kovács István, újságíró vagyok, és szeretnék egy riportot készíteni.

– A polgármester lánya vagyok, Orsolya – válaszolt ő, és felnyitotta előttem a pultot. Végre megpillanthattam alakját is. Gyors saccolás után egy kamaszkorból alig kiserdült testet vártam, ám az ormótlan fehér köpeny alatt felnőtt nőket idéző formákat véltem megpillantani. – Hátul dolgozik. Az irodában.

Káposztaszagú folyosón át egy kis, neonfényes helyiségbe vezetett. Negyven körüli, kövér asszonyság ült ósdi monitorja előtt, és elmélyülten gépelt valamit. A lány előadta neki, ki vagyok, míg én mellette állva szótlanul szívtam be aromáit. Hentesáru, szappan és némi izzadság keveredett illatában, otthonossá téve a helyzetet.

– Jöjjön csak, üljön le – intett felém a polgármesterasszony, és a mellette lévő, aktakötegekkel támogatott székre mutatott.

Bemutatkoztam ismét, és elmondtam neki, hogy a hétfői haláleset és a korábbi négy hasonló tragédia miatt jöttem. Szótlanul, tűnődve hallgatott, néha koppintva egyet szőrös ujjaival az asztal lapján. A végén mellékesen megjegyeztem, hogy akár egy egész napot rászánnék egy alapos kutatásra…

– Nem vártam volna, hogy Károlyt összekapcsolja valaki ezekkel a régi dolgokkal. – A legutóbbi áldozat keresztnevének említésére belém villant, talán rokonok. – De azt hiszem, nem baj, ha valaki összeszedi végre a tényeket – bólintott, eloszlatva kétségeimet, majd arca felderült. – Talán még haszna is lenne belőle a falunak. Turistalátványosságot csinálhatna belőlünk.

Megráztam fejem: – Én inkább a racionalitás talajáról közelíteném meg a dolgot. A cáfolaton lenne a hangsúly és annak bemutatásán, hogy miképp alakul ki egy hiedelem. A primitív és a babonás történetalkotás egzotikuma valóban…

– Primitív? – akadt fenn a szón, és arcán láttam, hibáztam. Hirtelen elkomorult és bezárult addig legalább érdeklődő tekintete. – Maga házas vagy eljegyzett valakit?

A lányra gondoltam, aki odakinn a pult mögött állt. – Nem.

– Akkor jó. Van egy csőszkunyhó odafenn a hegyen. Nagyjából azon a környéken, ahol Károly meghalt. Adunk magának hálózsákot, szendvicset és termoszban kávét. Ha cáfolni akar, készítsen riportokat, aztán töltse kinn az éjszakát. Hm?

Láttam rajta az elszántságot, de nem értettem a célt: – Ellenkező esetben…?

– Nem engedélyezem az írás megjelenését – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – Megtehetem, a rosszhírünk keltése okán…

Rég szúrtam így el mindent egy rosszul megválasztott kifejezés miatt…de végül beleegyezőleg bólintottam. Ő kezet nyújtott, megrázta az enyémet, erősen, férfiasan, majd órájára nézett. – A bolt mindjárt zár.  A lányom majd felkíséri, megmutatja magának a helyet, ahol megtalálták Károlyt, és a kalyibát, ahol elalhat. Addig én összekészítek mindent estére.

– Ennek nagyon örülök – és most valóban így éreztem, mert képzeletemben felötlött a kép, ahogy egy fehér hálóinges lányalak lépdel az éjben csőszkunyhóm felé.

Míg kiment, hogy megbeszélje Orsolyával az elkövetkezőket, felhívtam a menyasszonyom.

– Igen, úgy néz ki, maradok – magyaráztam neki türelmesen. – Nagy sztori van készülőben. Én is szeretlek…

Alig beszéltünk három percet, de napjában többször is hívtuk egymást, ami számomra néha épp elég gondot okozott. Mikor a polgármesterasszony visszatért, két kávéscsészét egyensúlyozott maga előtt. Mialatt megittuk, a falu helyzetéről, az önkormányzati megvonásokról és lányáról beszélgettünk. Kiderült, Orsolya nem oly régen érettségizett, de a felvételije nem sikerült a jogra. Az egy év kényszerszünet alatt besegít anyja vállalkozásába.

– Itt is vagyok – jelent meg mögöttem a társalgás alanya. Már átöltözött, magasszárú bakancsot, széldzsekit húzott, és haját kiengedte, hogy az csigákban boruljon vállára. – Mehetünk?

Szótlanul hagytuk el a szélső házakat, és csak a patakparti kukoricásnál tudtam megtörni a csendet. – Mik a hosszú távú terveid? – kérdeztem sután letegezve. Általában jó társalgó vagyok, de szépsége feszélyezett. A domboldalon felfelé néha oldalra pillantottam, kitűnő metszésű arcélére, de minduntalan el kellett kapnom tekintetem.

– Szeretnék bíró lenni – magyarázta ő. – Azt hiszem, a bírói szakma válságban van. Igazából mindegy melyik igazságszolgáltatási ágazat, de ott szeretnék lenni, ahol szükség van rám….

A domb közepén jártunk, amikor eszembe jutott, miért jöttem. Épp a kisvárosi érettségijének értéktelenségét ecsetelte, és én szelíden közbevágtam: – Mit tudsz erről a Tőzsér Annáról?

Fürkészve rám nézett, majd elmosolyodott: – Azt hiszem, létezik. – Szavai keményen koppantak, és távoli varjúkárogás felelt rájuk. – És ő az első feminista kísértet – tette hozzá somolyogva.

– Ezt hogy érted? – nevettem el magam, de Orsolya már ismét komoly volt.

– Sokan úgy vélik, hogy csak a hűtlenekre veszélyes. – Elgondolkodott, vagy csak emlékiben kutatott, aztán pár lélegzetvételnyi idő után így folytatta. – Az öregek szerint annak idején eljegyezte őt egy falusi fiú, Kómár István. Azonban a Pista átjárt Kazárra, egy másik menyecskéhez. Na, meghallotta ezt az Anna, és éjnek évadján kilopódzott ide, a határba – megállt, körbeintett. – Meglesni, valóban Pista jár-e a kazári görbe földúton. Amikor megbizonyosodott, bánatában felmászott a villanyoszlopra, és megfogta a vezetéket.

Mindketten akaratlanul is felnéztünk a legközelebbi vastömegre.

– A következő hónapban aztán a Pistát találták meg az egyik oszlop alatt. Anna temetése után ugyanis továbbra is ott vigasztalódott a másiknál, mintha mi sem történt volna. Már amikor rábukkantak, akkor elkezdték mondogatni, hogy Anna jelent meg neki, ahogy jött hazafelé, és ő üldözte fel, egyenesen a halálba. – Felsóhajtott, rám nézett, hogy lássam, komolyan beszél. – És aztán ugyanez történt a többivel is. Mind friss házasok vagy házasság előtt álló fiatalemberek voltak, akik eközben másfelé is kacsingattak…

Elővettem jegyzetfüzetemet, de a hűvös szél összehajtogatta a lapokat. – Ismerted a legutóbbi áldozatot? – kérdeztem. – Ezt a Károlyt…

– Persze – bólintott. – A szomszédunkba lakott. Mindenki tudta, hogy csalja az Ilonát…

– Ilona volt a….

– Felesége. Ősszel esküdtek. – A távolabbi oszlopra mutatott. – Ott történt. – Hatágú nagy monstrum volt, társaival együtt átszántotta a határt, és eltűnt a csillogó távolban.

Letértünk a földútról, és átgázoltunk a térdig érő búzában, míg el nem értük a vasrudak terpeszét. A fű már kezdett kiegyenesedni, de látszódott, hogy nem olyan régen itt sok ember gyűlt össze. Itt-ott eldobált gumikesztyűk, zacskók, a helyszínelés szemete tarkította a tájat.

– Te hiszel benne? – néztem fel az oszlop magasára. Az áram halk zümmögéssel iramlott a kék égben.

– Az elsők közt értem ide – mondta a lány, és arca olyan fájdalmas grimaszba torkollt, hogy azonnal tudtam, nem hazudik. – Itt feküdt – mutatta a helyet a fűben. Nem látszódott semmi nyoma a testnek. – Összeégve, megfeketedve. Az arcán…rémület. – Felnézett rám, tekintetünk egybekapcsolódott. Aztán hirtelen az egyik vaslábazathoz lépett. Kék festéknyomokat simított végig ujjaival. – Itt a rendőrök találtak pár idegen ujjlenyomatot. Fekete volt mind a koromtól. És tudod, felfelé vezettek…

Magamra hagyott gondolataimmal, majd arrább ment, leguggolt. Odaléptem fölé.

– Itt lábnyomokat öntöttek ki. – A búzamező nyers és szűzi földjét figyeltük. – Apró, keskeny, női lábnyomokat. Előtte ott voltak Károly cipőjének lenyomatai.

Felegyenesedett, majd mély levegőt vett, és a széldzseki zsebébe kotort. – De a legfontosabbat én találtam meg. Nem szóltam senkinek, csak elraktam, így nem lenne jó, ha beleírnád a cikkbe. Ott volt, fennakadva a csipkebokor ágain.

Először nem tudtam, mit nyom a kezembe. Mikor rájöttem eredetére, riadtan elkaptam alóla a tenyerem, hogy a földre hulljon.

Egy jó csomó hosszú, aranyszínű hajszál volt. A végük megfeketedett. Szinte érezni véltem az égő szaru bűzét. Körbenéztem, mint aki keres valamit. Közben éreztem, hogy a napfény, a finom tavaszi levegő és csodaszép beszélgetőpartnerem ellenére jeges borzongás terpeszkedik el bennem.

– Kitalálom – fújtam egyet, kiengedve egy csomó hideg párát. – Annának szőke haja volt, ugye?

Az a gyönyörű fej csak bólintott, nekem pedig összeszorult a szívem, miközben elővettem zsebemből a gyűrűt, és felhúztam ujjamra.

– Elfelejtettem, hogy a menyasszonyom vendégeket hívott ma estére – mondtam, elnézve a faluból kivezető betonút szürke sávja felé. – Úgyhogy, nekem most…

vége 

Lassan egy éve toldozgatom -foldozgatom a novelláskötetem, melynek "Járványügyi álmok" a címe. Minden történet egy fertőzés sújtotta, poszt-apokaliptikus Budapesten játszódik, ahol a hajdani lakosok egyik része bujkálni kényszerül a járványban megbetegedett másik rész elől. A múlt héten, mikor a lenti novellát korrektúráztam, rá kellett ébrednem, hogy a kötet kész. Innen kell valahogy továbblépni.

Ez az írás az epilógus, a kivezetés a kötetből és a felszámolt fővárosból. Jó rég írtam, és most hozzáigazítottam a könyvbeli szituációhoz. A korábbi verzióban az ügynök vámpírrá vált rokonain próbál segíteni. A mostani lehet, kissé darabos lett, de legalább lezárja a novellák világát. 

Városiak

/Epilógus/

Alig állt meg a terepjáró, alig állt le a motor, az ügynök már ki is pattant belőle. No, mondta, ez lenne az. Az udvar, mondta, és a kerítés, mondta, hát azok nem valami faszántosak, de hamar rendbe lehet vágni. Ismerek egy-két jó kőművest, meg a faluban is akad elég naplopó, aki szívesen összetakarít. Kiszállt a lány is, majd mellőle a fiú, és zavartan topogtak a hűlő kocsi mellett. Azt se tudták, hova nézzenek, annyi volt az érdekes látnivaló. Városi ruha volt rajtuk, városi arcuk volt, városi arckifejezéssel. A lány várost izzadt a nyárban. Hát, elég lerobbant. Mondta, és elindult a tornác felé. Az ügynök megnézte a seggét, majd karon fogta a fiatalembert. Nézzék, lehet, hogy kívülről kicsit le van zuhanva, de ezek az öreg parasztházak bírják ám a gyűrődést. És érzik ezt a levegőt? Kibaszott jó, nem? Megálltak, beszívták a levegő. Igen, mondta a lány, de az ablak ki van törve. És az ajtó is. Hát igen, mondta az ügynök, volt egy kis baleset. Beléptek az első szobába. Homály, pókháló, agyagszag. Mik ezek a nyomok? Kérdezte a fiatalember. Vágásnyomok voltak a meszelt falon. Azt hiszem, elkezdték felújítani. Mondta az ügynök. De nem fejezték be. Van még két szoba. Benyitott a tiszta szobába, ami valamivel világosobbnak tűnt, ennek ablaka az utcafontra nyílt. Az utcán nem ment senki. Nem jár itt senki az utcán? Kérdezte a lány. Biztos a mezőn van mindenki. Mondta az ügynök. Kaszálnak meg ilyenek. Elment a lány mellett, és közben megnézte a mellét is. A másik szoba még jobb. Mondta és benyitott. Még benne van a szövőszék is. Tényleg benne volt. Egy hatalmas szövőszék. Nagyon jó, és milyen régi! Mondta a lány. Mit kezdjünk egy szövőszékkel? Kérdezte a fiatalember. Nem tudom, vallotta be az ügynök, de benne van az árban. Akár fel is apríthatják. Tűzifának. Apropó ár, kezdte a fiatalember. A lány közben kiment. Nem lehetne valamit engedni? Hisz elég messze van mindentől. Ó, hát ez benne a lényeg, nem? Kérdezte az ügynök színlelt csodálkozással. Valaha én is ott laktam. A Városban. De aztán, még a Változás előtt, az első bombák előtt kiköltöztem. Persze nem ide. Hanem egy másik faluba. Szóval, az ár, az ár, az ár, az ár. Két ujja közé fogta ajkát, szemét felemelte a plafonra. Nem tudom. Jelentette ki. Elég makacs emberek élnek itt. Nem szívesen alkudoznak. Nem ételjeggyel fizetnénk, ékszerekkel. Kezdte volna győzködni a fiatalember. Ám ekkor visszajött a lány. A kút mellett mi az a lejárat? Kérdezte. Az ügynök kisietett, ők utána. Odament a csapóajtóhoz, amire a lány gondolhatott. Ez? Kérdezte. Hát ez a pince. Mondta. De nem érdemes lemeni. Miért? Kérdezte a lány, és eszébe jutott egy regény. Mert veszélyes. Mondta az ügynök. A lelkemre kötötték, hogy le nem menjen senki. Azt hiszem veszélyes. Nem szabad használni. Csönd volt. Álltak a kút mellett, a fiatalember belenézett, de nem látta csillogni a vizet. Kiszáradt? Kérdezte. Az ügynök megrázta a fejét. Nem tudom. Mondta. Dobjunk bele egy követ. A lány lehajolt, és felemelt egy kis követ. Nem hallottak csobbanást. Nekem tetszik. Mondta a lány. De még víz sincs. Vetette ellen a fiatalember. Azt hiszem, ezt meg tudjuk oldani. Felelte az ügynök. A szomszéd bizonyára megengedni, hogy eleinte az ő kútjáról hordják a vizet. Aztán meg majd hívnak egy kútásót, és az kitisztítja. A kutat. Ez valóban így megy? Kérdezte a fiatalember gyanakodva. A lány a szomszéd házat kémlelte. Ugyanolyan volt mint ez. Sötét, elhagyatott és össze–vissza vert. Biztos, hogy él itt valaki? Kérdezte. Az ügynök elindult a ház felé. Nem, mivel elmentek Amerikába. Azt hiszem, megijedtek a Változástól. Hogy odabent, a Városban a fertőzést mégse állították meg a bombák. De azt tudom, mert lebeszéltem velük, hogy megengedték a víz–dolgot, tehát ezzel nem lesz baj. A két telek közt nem volt kerítés. Egyszerűen átgyalogoltak a szomszéd udvarára. Az ajtón karmolásnyomok látszottak. Ki volt fordulva a tokjából. Itt is felújítottak? Kérdezte a lány. Tudja, hogy van ez, kacsintott az ügynök, a környékbeli fiatalok ide járnak néha szórakozni. Elkomorodott. De már beszéltem a fejükkel, és többet nem jönnek. Tudom, mire emlékezteti magukat. Lépett közelebb az ügynök, úgy méregetve őket, mint aki a súlyukat próbálja megbecsülni. Az utolsó időkre, odabenn. Fejével a füstölgő, izzó zsarátnokfolt felé intett, mely a délre elnyúló puszta végén feküdt. Nem akarunk erről beszélni. Jelentette ki sietve a lány. Sok barátunk nem jutott ki. Az ügynök megvonta vállát. Pardon. Mindannyiónknak voltak veszteségei. De valóban, a múltat, és a Változást le kell zárnunk, mert vége. A fiatalember közben a szomszéd kútjához ment, és belenézett. Itt se látok vizet. Mondta. Az ügynök mellé lépett. Pedig kell lennie. Tegnap még volt. Mondta. A fiatalember válla fölött bekukucskált. Majd lehajolt, megfogta lábát, és felemelve átlökte a kút káváján. A lány úgy sikoltott, mint egy gyenge amerikai színésznő. Berohant az eladó házba. Az ügynök utánament. A lány az egyik sarokba bújt, és zokogott. Fehér nadrágján vizeletfolt terjedt. Az ügynök elővette zsebéből a bokszert, és leütötte. Aztán a testet kihúzta az udvarra. Átemelte a kút szélén. Nyögött közben. A fiatalember után lökte. Mikor végzett, eltette a bokszert. Visszasétált az eladó ház pincéjéhez. Kinyitotta a csapóajtót. Azt hiszem, ez megvan. Szólt le a sötétbe. Halk morgás kélt lentről. E kettő egy ideig elég lesz nektek, drágáim. Mondta az ügynök. Megint tettem szalmát az aljára, így később rohadnak el. Fülelt, de a sötétből most nem kommetálták szavait. Az ügynök bólintott. Akkor ennyi. Este találkozunk. De nem indult el, ott guggolt még egy kicsit elgondolkodva. Egyre nehezebb lesz. Mondta aztán maga elé. Odalentről mintha sóhajtás szűrődött volna fel a hideg pincepárával. Azt hiszem előbb–utóbb mást kell kitalálnunk. Egyre kevesebb menekült jön. Nem tudom, hol élnek, miből és mit csinálnak, de mind kevesebb az érdeklődő. Pedig milyen nyugodt és tiszta hely ez. Nincs is más itt rajtunk kívül. Ajkai elé tette mutatóujját, és erősen összpontosított. Azt hiszem, igazából ennek nagyon egyszerű magyarázata lehet, drágáim. Hiába mondták, hogy a bombázásban elpusztult minden fertőzött. Hiába szűrték át a karanténban az összes menekültet. Hiába tartják még mindig megfigyelés alatt a gyanús eseteket abban a nagy sátortáborban a mogyoródi versenypályán. Bizony. Mindez hiába volt, mert a dolog –– a Változás megállítása, nem sikerült. És ez az jelenti, kedveseim, hogy nem vagytok egyedül.

vége