A kilencvenes években apámat fuvaroztam rövid ideig az országban egy 1500-ös, céges Ladával. Benzinkutak, országút melletti helyek, parkolók voltak a főbb helyszínek. Egyszer meg kellene írni ennek a Magyarországnak, az országútnak a történetét is. A lenti sztori azonban nemcsak ehhez kapcsolódik, hanem az italhoz, a pálinkához is. Hamvas szerint a magyar nem pálinka, hanem bornemzet. Szellemét a dőlt betűvel szedett szövegtest idézi az írásban. Én is azt gondolom, a pálinka csak úgy jött, és mert olcsóbb és erősebb, a bor kárára tért hódított az évszázadok alatt. A sörről nem is érdemes itt és most beszélni. Persze a történetben mégis pálinka szerepel, mert az valamiféle desztillációt is magában hordoz, és itt az isteni tudás csak így, egyfajta hirtelen ható sűrítmény formájában kaphatott helyet. Az ital eredete ebben a novellafüzérben rejlik, talán érdemes előolvasni hozzá.

Az éden íze

Akil lehajolt a halott fölé, akinek arcán nem látott mást csak dühöt, majd arrébb lépett, fejét forgatva elolvasta, amit az áldozat saját, beszakított koponyájából kifolyó vérével írt a kocsma szürke járólapjára. „Isten gonosz”. Az ősz hajú, joviális arcú, bajuszos férfi úgy nézett ki ott a padlón, mint egy banktisztviselő, aki egy nemtelen támadás vétlen áldozatává vált.

– Szemtanú? – nézett fel a járőrre Akil, mikor felegyenesedett. Az megvonta a vállát: – Csak ez a három. De ők ugye halottak – mutatott körbe, s tekintete átsöpört a kirakós darabajaiként elszórtan fekvő holtakon. – Másról nincs tudomásunk. Valószínűleg mi értünk ide először, mikor megláttuk az útról a tárva-nyitva hagyott ajtón át ezt a testet – bökött állával a hivatalnokkülsejű hullára.

Akil homlokát ráncolva eltűnődött, és közben a rendőrt nézte. A másik járőr a küszöbön állt, halkan diskurált valakivel a mobiltelefonján. – Videokamera? – kérdezte a nyomozó türelmetlenül. – A tagbaszakadt rendőr hátralépett, körbefordult, felnézve a mennyezetre is: – Szerintem nincs – jegyezte meg torkát köszörülve. – De a helyszínelők mindjárt itt lesznek. Csak eltévedtek – biccentett a telefonáló társa felé.

– Addig is nézzenek körül hátul, hátha van valami iroda, ahol van nyoma egy kamerának – jött a válasz. – Manapság már mindenhol van kamera.

– De nem ilyen útszéli lebujban – kételkedett a rendőr.

– A bizonyosság nem isteni kiváltság – vágta el a vitát Akil türelmetlenül, és a következő testhez lépett, mely egy széken hevert. Ez egy nagydarab, szakállas férfi volt, akinek a torkába szúrták egy törött üveg nyakát. Nem messze tőle pedig a harmadik, egy idős asszony dőlt a sarokba, mintha imádkozna. A feje furcsa szögben bicsaklott hátra, így arca most az plafonra meredt: – Menjen, nézze meg – utasította most már szigorúan a másikat, aki sóhajtott: – Rendben, szólok…– kezdte volna, de Akil tiltón felemelte a kezét: – Nem. A társának más dolga lesz – megfordult, izzó szemét a rendőrébe fúrta, aki zavartan elkapta tekintetét: – Mi hiányzik innen, ebből a kocsmából maga szerint? – mutatott körbe. – Vannak felborogatott székek, vér, üvegszilánkok és három, mozdulatlan vendég.

A rendőr nem válaszolt, csak a padlót bámulta, mint egy rossz diák.

– A kocsmáros – bólintott Akil halovány mosollyal. – A társa velem jön, megkeressük a kocsmárost.

A rendőr biccentett, majd kiment az épület elé, zsebéből cigarettát vett elő, rágyújtott. Kollégája odasomfordált mellé, várva, hátha megkínálja, de erre nem kerül sor, helyette a rendőr csak mélyet szívott a füstből, majd a januári égbe fújva kifakadt: – Rohadt arabok. Minek engedtük be őket az országba?

                                                                 ***

Adamko korábban kamionozott, de tíz éve, mikor egyszer elhaladt az Éden előtt, és meglátta rajta az „Eladó” táblát, hirtelen belé villant, hogy mennyire elege van az egészből, és hogy ideje váltani. Megvette a helyet, amit akkor bagóért árult a tulajdonos, és áttelepült „magyarba” a Kassa melletti kis falujából. Könnyen ment, nem volt se fia, se borja, ahogy második, választott anyanyelvén mondják. Kitűnően beszélte a magyart, hála a nagyszüleinek, és hamar megszokta, hogy a ringó fülke helyett egész nap az pult mellett álljon, és vizezett kólával, kétszer lefőzött kávéval szolgálja ki a betévedőket. Eleinte jól ment a bolt, de aztán följebb, Hatvan felé nyitott valaki egy új, csillogó-villogó hamburgerezőt, így az útról letérők elmaradtak, és Adamko egyre inkább már csak környékbeli alkoholisták, vagy a feszítő vizelési vágy miatt megálló turisták társaságát élvezhette.

Azon a délelőttön is, amikor az Emberke megjelent, csak hárman voltak nála: Szojka, aki ugyancsak kamionozott, de most kényszerszabadságon volt, mert elloptak tőle egy rakomány autógumit, a mezőn, egy csőszkunyhóban élő öregasszony, Etus, aki valószínűleg csak melegedni járt az Édenbe, és Bódor, a nyugalmazott postás, aki minden délelőtt betért ide, ugyanúgy, mint annak idején szolgálatban. A terem három sarkában ültek, és nagy hangon üvöltözve valami politikai kérdésen vitatkoztak, amikor az Emberke bejött az ajtón. Egy pillanatra mind a három elhallgatott, és végigmérték az alacsony, kopaszodó, szürkés arcú idegent, aki egy hörcsögre, egy ijedt és gyáva rágcsálóra hasonlított nagy, lelógó pofazacskóival. Adamko, a maga majd két méterével rátenyerelt a pultra, úgy magasodott a férfi fölé, amikor az odabotladozott hozzá. Etus közben megint rákezdte, olyan megértő, bensőséges stílusban szidta a kormányt, mintha az a saját anyja lenne: – Ezek mindent ellopnak, aztán mindent odaadnak a haveroknak, higgyétek el nekem, tíz év múlva ebben az országban nem marad semmi, ami nem az övéké, visszajön a régi grófi világ, amitől a nagyanyám mindig rettegett.

– Nem úgy van az azé’ – csóválta fejét a kamionos, majd beletúrt szakállába.

– Mivel szolgálhatok? – kérdezte Adamko az Emberkétől. Az egy üveg áttetsző folyadékot vett elő fonott szatyrából. A kétliteres palackban ringó, csillogó anyagról Adamko azonnal tudta, hogy pálinka.

– Ezt hoztam eladni. Már ha foglalkozik ilyesmivel – rebegte az Emberke félénken. Adamko elvette tőle az üveget. Meglepően könnyű volt, mintha nem is folyadék, hanem köd lenne benne. Kihúzta a dugót és beleszagolt. Gyümölcsös, könnyed illata volt az italnak, nem égették meg, nem kevertek a cefrébe se műanyag zacskót, se rohadt krumplit. Egészen különös, narancs és rózsa aromák simultak össze ebben az illatban, és még valami, amiről Adamko nem tudta megmondani mi az, de biztos volt benne, hogy valahol már érezte.

– Honnan van? –kérdezte elérzékenyülve. Az Emberke a háta mögé mutatott: – Vettem egy tanyát. Egy holland házaspártól, nem messze innen. Egy pusztát. Ott találtam. Fent hagyták a padláson. A hollandok. Én meg ugye nem szeretem az alkoholt. Ezért gondoltam…

Adamko biccentett: – Nem szereti az alkoholt? – kérdezte kétkedve. Az Emberke lesütötte a szemét.

– Namost, ha egy újabb gárda jönne, akkor azok megint elkezdenének lopni, meg felhizlalni a családjukat, szóval, azért jó, ha ezek maradnak, én mondom, azért jó ez nekünk is, meg az országnak is, mert ezek már megtömték a zsebeiket, ezek már eleget loptak egy életre vagy kettőre – harsogta a postás, aki egy kicsit nagyot hallott. Etus bólogatott, majd lehúzta a sörét, és az asztalra koppintotta az üres poharat: – Milyen igaza van.

– Hát azt tudjuk-e, miből van? Volt ezeknek a hollandoknak kertje? Esetleg szilvafája? – kérdezte Adamko az Emberkétől, miközben kiengedett egy pohár sört a csapról. Az még mindig nem nézett a szemébe, úgy válaszolt: – Nem nagyon. Viszont van pár fa a pusztán, de még nem tudom, milyen fák. Ősszel vettem a telket. Talán gránátalmafák.

– Gránátalma? – húzta össze a szemöldökét Adamko.

–Az, kérem – bizonygatta az embere. – Majdnem biztos vagyok benne.

– És ezek a hollandok gránátalmából főztek pálinkát? – kételkedett Adamko, de az Emberke már nem válaszolt, csak bámulta a pultot, míg a kocsmáros kivitte a sört Etusnak.

– Azok bármire képesek – kapta el a mondatot a kamionos. – Az egy dolog, hogy ott szabadon megy a kábítószerezés, de például Amszterdamban van az a negyed, az a piros lámpás, no, ott aztán bármit megkaphatsz – bizonygatta vigyorogva. – Talán olyat is, mint a luxemburgi prostink – intett Adamko felé üres poharával.

– Mondtam már, hogy nem jártam luxemburgi prostihoz – csattan fel a kocsmáros. Szojka meg volt győződve arról, hogy ők ketten többször is összefutottak egy luxemburgi bordélyházban, amolyan melegváltásban, mert mind a ketten rajongtak egy Lilit nevű román lányáért.   

– Dehogynem, dehogynem – a kamionos felállt, szép komótosan a pulthoz ballagott, majd elvette Adamkótól a frissen csapolt sört, az üres poharát pedig a pulton átnyúlva a mosogatóba tette. – Nincs ebben semmi, barátom.

De a kocsmáros már nem is figyelt rá, elővette a fiókból pénztárcáját, és egy ezrest húzott elő belőle, majd az Emberke elé tette. – Így jók leszünk? – kérdezte a másik arcát kutatva tekintetével. Az Emberke mohón a zsebébe gyűrte a pénzt: – Nem tudom én, mennyiért adják az ilyesmit. Ahogy mondtam, nem iszom alkoholt, kérem.

– Akkor ezt se kóstolta? – kérdezte Adamko megpöccintve a körmével az üveget. Az csengő hárfahangot adott, amitől egy pillanatra mind az öten elnémultak és megdermedtek.

– Nem. Nem kóstoltam – mondta az Emberke, aztán megfordult, és kisietett a helyiségből.

– Úgy szalad, mint aki beszart – jegyezte meg Etus, majd elvihogta magát.

Adamko kirakott három poharat a pultra, aztán ismét kihúzta a parafadugót az üvegből:– Na, emberek – mondta jó hangosan és büszkén –, ma jó napotok van. Az első kört a ház állja. – Azzal töltött nekik, mire azok hárman engedelmesen odacsoszogtak hozzá, és felmarkolták a poharaikat.

– Te nem, koma? – kérdezte tőle Sztojka gyanakodva.

– Megvárom, hátha megvakultok tőle – kacsintott rá Adamko.

A postás elfintorodott: – Mi bajunk lehet? Ez csak pálinka – mondta, majd felhajtotta italát.

– Az meg olyan, mint a gyógyszer – vihogott elégedetten Etus, és ő is ivott.

A kamionos egy pillanatig tétovázott, aztán követte példájukat.

Ekkor megállt az idő.

                                                                ***

– Honnan tudta, hogy a kocsmáros nincs az áldozatok közt? – kérdezte a rendőr, miközben felfeszítette a kocsma mögötti fészer lezárt ajtaját. Odabent farakás, kopott autógumik, üres üvegek halmai és olajos hordók fogadták őket.

– Az Isten által adott értelem kormányzott, barátom – mosolygott a háta mögött a nyomozó. – Az idős hölgyet eleve kizártam. Ha megfigyelte a hajába ragadt szalmaszálakat, akkor megbizonyosodhatott róla, hogy valahol kint, a határban él – lépett beljebb a fészerbe Akil. – A szakállas férfi bakancsán egyedi vasalás, vastagítás van. Az ilyet cipészek készítik rendelésre általában azoknak, akik ülő munkát végeznek és gerincproblémáik vannak, avagy olyanoknak, akik járművet vezetnek hosszú időn keresztül. Az illető – gondolom – inkább az utóbbi csoportba tartozik, szóval őt is kizárhatjuk.

Kisétáltak a félhomályos helyiségből a derengő, ködös hidegbe. Valahol a fejük felett a téli nap küszködött odafenn. Akil körbefordult. A mezőt ligetek, bokrok szakították meg, háta mögött a gyorsforgalmi út mint egy tenger morajlott e békés keddi napon.

– A harmadik, a bajuszos öreg a Magyar Posta által rendszeresített inget viselte – folytatta a nyomozó figyelő társa felé fordulva. – De láthatta, hogy milyen piszkos ez az ing, és egyébként úgy általában a férfi ruházata. Egykori levélkézbesítő lehet, aki be-betér a kocsmába – ám külseje valószínűsíti, hogy nem ő a tulajdonosa. Mindezek alapján úgy vélem – vonta le csöndes mosollyal a következtetést –, hogy az emberünk itt van még valahol a környéken – mutatott széles ívben a tájba. – Talán kezdjük azzal, ott – bökött a legnagyobb ligetre, mely az elhanyagolt szántó közepén terpeszkedett, jó száz méterre tőlük.

A rendőr sóhajtva elindult előre, Akil követte. Míg a fagyott göröngyökön caplattak, fontolgatta, hogy elárulja, megállt párszor ő maga is egy-egy kólára a kocsmában, innen ismeri a tulajt, de végül megtartotta magának az igazságot.

                                                              ***

– Hol tartottunk? – kérdezte maga elé meredve Bódor, az egykori postás.

– Az országnak nevezett földrajzi terület morális és politikai állapotának összefüggéseiről beszélgetünk – segített neki Etus készségesen, majd a legközelebbi székhez ment és belerogyott. – Bár attól tartok, kellő mennyiségű és milyenségű információ hiányában csak kapirgáljuk a felszínét annak a problémahalmaznak, mely elvitt minket oda, hogy a létünk kiüresedett, és életté válva, folyamatos válságok halmazához vezetett.

– A válság az emberi lét alapja, nincs összefüggésben a káprázat világával, amire gondolom az „élet” szóval utaltál – emelte fel figyelmeztetően vastag és rendkívül szűrös ujját Szojka. – Emberi lényünk és természetünk alapja, hogy válságról válságra haladva tökéletesítjük magunkat, légyen a válság egy korrupt politikus, elfogadhatatlan parlamentáris berendezkedés vagy egy vérben úszó forradalom. A válság lényege, hogy kikövezi az utunkat a…

– Ezt a hegeliánus okfejtést visszautasítom a bennem rejlő szabad akarat bázisán! – feszült ellen Bódor, és egészen közel lépett Szojkához. – Ha feltételezzük, hogy ezek a külsőleg gerjesztett válságfolyamatok előre ösztökélik az emberiséget, akkor el kell vetnünk a saját, önálló létezésünkbe és döntési autonómiánkba vetett hitünket egyaránt. Akkor már egyszerűbb, ha azt a nevetséges tézist tesszük gondolkodásunk epicentrumába, hogy ez egy isteni akarat által ránk rótt büntetéssorozat, melynek végső célja az a megváltástörténet, mely az ember útját az édenkert óta végigkíséri.

Etus eltűnődött a legutolsó állításon, majd megcsóválta fejét: – Szerintem mind a ketten tévúton jártok. A külső behatás feltételez egy emberen túli létezőt. De az ember létében az egész emberiség minden nyelvével, szokásaival és törvényeivel és egész történetével elfér – felállt, indulatosan Sztojkához lépett, felszegett állal bámult bele a szakállas arcba. – De még ennél is több, az ember létében az egész kozmosz is kényelmesen elfér.

– Cccc, nővérkém – ciccegett mögötte a postás –, ezzel talán azt akarod mondani, hogy az ember létében az egész teremtett világ elfér? De akkor máris a szubjektivizmus őrjítő csapdájába estél, amit pedig nem engedhetek, mert soha nem keveredsz ki belőle, te vén szipirtyó! – azzal megragadta Etus haját a tarkóján, és olyan erősen hátrarántotta a fejét, hogy egy nagy reccsenést hallottak, aztán a vénasszony levegőt kapkodva, előre tapogatódzva lépett párat, majd a sarokba zuhant.

– Basszus – hördült fel Adamko, aki eddig dermedten hallgatta a párbeszédet a pult szélénél. Hátrált, és elszörnyedve figyelte, ahogy a két férfi egymás felé fordul.

– Remélem, te nem esel bele ebbe a valóságtól elrugaszkodott, metafizikai spirál örvényébe – morogta Bódor a kamionosnak.

– Én pedig azt sejtem, hogy jómagad figyelmen kívül hagyod a teremtett világ spirituális magvát, a deus ex machinát, amikor ennyire tárgyiasítod a lét elemeit – válaszolt az, és kinyúlt egy üres borosüvegért, melyet Adamko még tegnapról felejtett a pulton.

– Nincs szükségünk ismeretlen mozgatóra, védelmező vagy büntető beavatkozóra ahhoz, hogy meghozhassuk a saját valóságunk által diktált szükségszerű törvényeket és cselekedeteket – fröcsögte a postás immár paprikavörösen.

– Meg kellene nézni Etust – figyelmeztette őket Adamko, ám a másik kettő meg se hallotta.

– Nekem nem korlát az isteni igazság, mely bennem van, míg felettem, csak a kocsma üres padlása, ahol a te materialista szörnygondolatod lapul – jelentette ki higgadtan a kamionos, majd egyetlen köríves mozdulattal széttörte a postás fején az üveget.

– Ó, ne – ugrott még hátrább Adamko, egészen a falig, és szája elé kapta kezét.

Bódor térdre zuhant, egyik kezét vérző, szétnyílt koponyájára tapasztotta, míg a másikkal kutatva, tapogatózva ráakadt az üveg letört nyakára, melynek vége éles szilánkba futott ki.

– A transzparens teremtés ura megengedi, hogy vele együtt, kéz a kézben irányítsuk tetteinket, lerázva a determinizmus lutheri láncait – guggolt le hozzá Szojka. – Inkább hiszek ebben az időn túli szövetségben, mint a te üres…

A postás ekkor lendületet vett, és előre döfött, bele, a kamionos torkába. A férfi hátraesett, köhögve nyakához kapott, de vérzést persze nem tudta elállítani.

– Úristen! – Adamko lépett feléjük egyet, ám ennél többet nem tett, bénán és tehetetlenül nézte, ahogy Bódor összecsuklik, és valamit írogat a padlóra a fejéből kifolyt vérrel, bámulta, ahogy Szojka feláll, tántorog, a nyakát markolássza, majd térde beleütközik egy székbe, és átesik rajta, hogy aztán ott is maradjon.

– Mi a franc volt ez? – nyögte ekkor a kocsmáros, és megrázta fejét, mint aki mély álomból ébred. Aztán nagyon lassan megfordult, és a pultra nézett, az üvegre, amit az Emberke hozott.

                                                               ***

– Régóta nyomozó? – kérdezte a rendőr, miközben átkeltek a szántóföldön.

– Régebb óta, mint gondolná – mosolygott Akil.

– Csak mert nem láttam még a környékünkön – folytatta a másik.

– Folyton úton vagyok – vont vállat Akil. – Mindig a különleges esetekhez küldenek.

– Értem – bólogatott buzgón a rendőr. – És nehéz ide bekerülni? Ehhez a különleges csapathoz?

– Hát – Akil elhallgatott, mint aki számol magában –, beletelt vagy ezer évembe.

– Na, látja ez a baj! – csattan fel a rendőr – Hogy ilyen nehéz előre jutni az állományban!

Közben elérték a liget szélét. Széles szálú, sárga fű közt gázoltak. A rendőr kipattintotta pisztolytáskáját.

– Arra nem lesz szükség – jegyzete meg Akil, miközben kikerült egy csipkebokrot.

– Az ördög nem alszik – válaszolt a másik feszülten. – Látta, mi volt odabenn.

– Az nem az ördög volt. Őt ismerem jól – bólogatott Akil, majd átbújt egy faág alatt, és egy kis köríves térre jutott, melyet kidőlt fa szelt ketté. A fa törzsén, pont középen, ott ült Adamko, kezében az üveg. A nyomozó látta egyből, jócskán hiányzik a tartalmából.

– Álljon fel azonnal, kezeket a fej fölé! – harsogta mellette a rendőr, miközben nehézkesen előcibálta pisztolyát.

– Mit akarsz, emberke? – dörmögte Adamko kásás hangon, és nem moccant.

– Tegye ezt el – kérte Akil a rendőrt halkan.

– Igen, tedd csak el, emberke. Mert velem szemben semmit nem ér – jegyezte meg a kocsmáros akadozó nyelvvel. – Én már isten vagyok.

Akil közelebb lépett hozzá, szárnyaival kitakarta előle a felhők közül előderengő napot, és megmutatta neki az igazi arcát. – Nem vagy isten – mondta azon a hangon, amit csak Adamko és a szél hallott. – Csak egy teremtménye. Aki már épp eleget ivott.

vége

Ezt már szerintem megírták, legalábbis Borgesnél van egy-két hasonló történet árulásról és csalásról. Nem véletlen, hogy most hozom elő a sztorit - már egy hete az új, hatszáz oldalas Borges életrajzot gyűröm. Annak ellenére, hogy magukról a művekről kevés mélyelemzés van benne, izgalmas és nagyon érdekes olvasmány, bár attól tartok, a végére úgy leszek mint Salingerrel a Maynard-féle visszaemlékezés után - szánalommal vegyes zavar marad csupán egy gondosan kialakított írómítosz helyén. 

De vissza a lentire: én nem mondanám azt, amit állítólag a másik ember mondott annak idején, de úgy vélem ez a verzió sokkal hősiesebb és emberibb, mint a hivatalos, amit több millió példányban olvasnak ebben a pillanatban is. Itt nincs semmiféle (szó szerint vett) deus ex machina, csak egy szörnyű éj, amikor a legkeménybb döntést kell meghoznia tizenhárom férfinak.  

Együtt

Hűvös, kiismerhetetlen éj. Ott sutyorognak egy keskeny asztal körül, csak egy guggol mellette. Az ő hideg kezének, rongyának simítására ébred. Oldalába mar a fájdalom, csikorogva szorítja össze fogát. Próbál felülni, de lehetetlen.

– Magához tért – szól hátra a guggoló, mire mind elhallgatnak. Lobogó gyertyalángok a kis helyiség döngölt padlóján, agyagfalán. – A sebed – mondja neki az, aki vizes ruhával törli a fekvő elgyötört testét. – Nem mély. De erősen vérzett. Nagyon sok vért vesztettél. Túl sokat.

– Haldoklom – összegzi válaszul a fekvő. – Nagyon fáj a lábam.

Az ápoló erre előbb nem felel, nem néz rá, csak kicsavarja a rongyot egy favödörben. – Összetörték – mondja végül.

Nagy sokára jön elő a legfontosabb kérdés a fekvőből: – Mi történt?

Ez az írás jelenleg nem elérhető. A tervezett, második novelláskötetem részét fogja képezni. A kötet munkacíme "Háború isten ellen", a megjelenés várható maximuma 2025. május. További információk hamarosan.

Produktív hét volt, két rövid írást is összeraktam, az egyik alant, továbbá elkezdtem vázolni egy regénytervet, melynek kapcsán egy reggeli készülődés során ott volt egy másiknak az ötlete, mely valósággal elbűvölt, illetve szerzett pár jó percet munkába menet. Többször átgondolva aztán rájöttem, hogy legalább háromféle régebbi film- és könyvélményem fonódott össze benne, tehát részleteiben nincs semmi új, de maga a szituáció megérdemelne egy vaskosabb kidolgozást. Most jönne a szinopszis elkészítése, a világ részleteinek, főbb motívumainak meghatározása, a karakterek megrajzolása. Csupa aprólékos, szöszölős munka, aminek a végén nem biztos, hogy összeáll valami használható anyag, és ha mégis, akkor se biztos, hogy lesz kellő erő, nyelvi ötlet és kitartás a formába öntésre.

A lentiről még annyit, hogy e történet magva már egyszer megvan itt, ezeken az oldalakon, de érdemesnek véltem még egyszer visszatérni a témához. 

A hetedik jelölt

Petya és Karesz egyszerre, még kétezer körül kezdtek a Cégnél. Akkor már gyakorlott gyilkosok voltak. Petya a biztonságiakhoz került, Karesz, akinek megvolt az érettségije, értékesítő lett. Keményen dolgoztak, de péntek, szombat este kieresztették a gőzt. Sorra járták a belvárosi szórakozóhelyet, hogy hajnal felé a rakparton ülve lessék a napfelkeltét, kezükben egy-egy üveg mexikói sörrel. Ilyenkor került szóba a következő jelölt. Félévente mindig szóba került.

Olyan volt, mint valami kábítószer. Pedig egyébként is akadt szenvedélyük. Petya rajongott a régi pisztolyokért. Otthon, az anyjáéknál, a garázsban külön tárolót készített gyűjteményének. Karesz imádott főzni. Valóságos ételkölteményekkel lepte meg alkalmi barátnőit, vagy Petyát, aki nem igazán értékelte a pezsgőhabos lazacot és a provanci, kéregsütésű marhahúst. Mindketten érezték azonban, hogy számukra az igazi élvezet nem az étel kibomló íze, vagy egy tizenhatodik századi pisztoly markolatának tapintása. Az igazi élvezet a gyilkosság rítusa.

Még a gimnázium alatt kezdődött. Egy nyári este, a parkban Petya valamit odaszólt a mellettük elfutó lánynak. Az durván, lihegve feleselt, és már ott se volt. A két fiú döbbenten összenézett, és azonnal tudták, ezt nem hagyhatják annyiban. Először talán csak meg akarták ijeszteni. Elébe vágtak az erdőn át. Mikor a kocogó odaért, Petya kiugrott egy bokorból. Majd Karesz hátulról lefogta. Ott volt a lehetőség a pillanat varázsában. Petya megkapta két bokáját, és már vitték is. Karesz övével kötözték egy fához. A száját mohával tömték be. Két órán át szórakoztak vele, botokkal és Petya rövid pengéjű bicskájával. Végül a kés elmetszett valami nagyobb eret a lány belső combján. Akkor már meztelen volt, de ez a rész nem izgatta a két fiút. Sokkal inkább az, ahogy a teste a végzetes vágás után elernyedt, összeroskadt. Kisírt szemének csillogása opálos üveggé tompult, és halk sóhajjal eltávozott belőle a lélek.

Folyatni akarták ezt a vad, új és izgalmas dolgot, ezért gondoskodniuk kellett a halottról. Petya találta ki, hogy mi legyen. Elhozta apja kocsiját a park mellé. A lányt fóliába csavarták, és berakták hátra, a csomagtartóba. Aztán huss. Petya nyomta neki, ahogy csak bírta. Száztíz kilométert autóztak, majd egy útmenti nádasnál találomra megállva kiszedték hátulról a halottat. Jó negyedórát bolyongtak a ligetes mocsárban, aztán megunták, és egyszerűen csak ott hagyták őt, elfektetve a földön.

Karesz hetekkel később olvasott róla az újságban. A nagy távolság miatta a nyomozók eleinte nem tudták sehova kötni a gyilkosságot. Ezért lett későbbiekben is ez a páros módszere. Az összes testet elkocsikáztatták az ország különböző részeibe. Mikorra rájuk bukkantak, és beazonosították őket – nem maradt használható nyom.

Az érettségiig már csak egyet sikerült elkapniuk. Aztán később, felnőtt életükben még ötöt öltek meg, három közülük a munkahelyükhöz volt köthető. Az egyik a takarítónő kamaszlánya volt, gyakran kisegítette anyját az éjszakai műszakban. A másik egy titkárnő a hatodikról, aki sokáig túlórázott. Aztán ott volt a marketinges srác barátnője, kit Karesz szedett fel a karácsonyi bulin. Két másik lányt bárokból vagy klubokból vittek el. Mindig a parkban végződött a történet. Babonásan ragaszkodtak első sikerük helyszínéhez. És mindig Karesz volt a csali, mivel nagyszerű külsővel rendelkezett, a nők valósággal rajongtak érte. A legtöbben azt gondolták róla, túl szép ahhoz, hogy a lelke bonyolult dolgokat rejtsen. Nem hitték volna, hogy a kifinomult ételek és a gyilkolás tudós szakértője.

Ő fedezte fel az új, nyolcadik lányt is. Azonnal megérezte, hogy a következő jelöltet látja. Az értékesítési igazgató egyik asszisztense volt, tehát Karesz közvetlen főnökének dolgozott. Petyának ez a rész nem tetszett – túlságosan közeli alanynak tűnt. Ám Kareszt nem érdekelték az aggályok. A lányt akarta, mivel az vérig sértette.

Már az első napokban megpróbálkozott nála, azonban hatalmas, szörnyű kosarat kapott. Többször szóba elegyedett vele, de a csaj még csak rá se nézett. Arca tompának, merevnek tűnt, ahogy bámult maga elé a monitorra. Aztán végül csak kibökte, hogy nem érdekli őt Karesz. Nem hallhatta senki más a szavait, de a fiú úgy érezte, az egész iroda rajta nevet. Elöntötte a tehetetlen düh, és elhatározta, hogy mindenképp megöli a lányt. 

Megkérte Petyát, figyelje a csajt a biztonsági kamerákon. Hátha találnak valami kompromittáló dolgot róla, amivel megzsarolhatják. Petya kedden és csütörtökön volt kamerafigyelő. Szinte rátapadt a képernyőkre, de a friss hús nem hibázott. Feltűnően lassan és mereven dolgozott, ám nem rakott el táskájába még egy gémkapcsot se. Egyetlen bűne a gyakori pirulaszedés volt. Reggel, délben és este tömte magába táskájából a gyógyszert. Karesz mohón lecsapott erre az eshetőségre. Talán drogozik. Vagy a vécében ráiszik a tablettákra. Csakhogy a mosdókban nem volt kamera.

Petya ekkor időt kért. A következő héten kilopta a lány táskájából a gyógyszeres fiolát. Ismeretlen, arabnak tűnő felirat volt rajta.  Aránytalanul nagy, keserű pirulák rejtőztek az üvegcsében. Karesz vállalta a kukát. Pár napon át még a takarítónők előtt átvizsgálta a lány szemeteskosarát. Azt remélte apró, decis üvegcséket talál benne. Például vodkáét, mert annak nincs szaga. Ám semmi ilyesmi nem akadt kezébe. Csak papír és valami hártyaszerű, összeszáradt anyag. Olyan volt, mint amikor valaki megég a napon, és lepereg a bőre.

Petya úgy vélte, a csaj túl sokat szoláriumozik. A kamerákon is feltűnt, hogy gyakran vakaródzik, a teste egész felületét végigbogarászva. Pedig egyáltalán nem tűnt barnának. Ám Kareszt ez nem érdekelte. Ekkor már nagyon türelmetlen és nyugtalan volt. Találni akart valamit, bármit. Mindketten érezték, hogy a lánnyal valami nincs rendben, de a meggyilkolása nem volt kérdés.

Petya sokáig tűnődött, mi legyen, végül a lány szintjén, a női mosdóba elrejtett egy apró kamerát. Ilyeneket használtak a biztonsági szolgálatnál, ha valakit komolyabban meg akartak figyelni az épületben. Extrafinom mozgásérzékelő volt rajta, nagy látószögével befogta az egész helyiséget. Petya az álmennyezeten vágott neki nyílást, a neon lámpatest mellett. Ki lehetett szúrni, ha valaki nagyon kereste.

Csütörtökön és pénteken fenn hagyták. Aztán szombat reggel bejöttek mind a ketten. Petya egyébként is beosztásban volt. Karesz úgy tett, mint aki túlórázik. Közben a társa által feltöltött filmet vizsgálta. Dél körül döbbenten nyúlt az egérért, megakasztotta a képet. Lejátszotta a pár másodpercet újra és újra. Végül felhívta Petyát.

A lány kétszer jelent meg a mosdóban. Először csütörtökön. Megmosta arcát, lehúzogatta szoknyáját, vakaródzott, majd óvatosan megtapogatta a testét. Hosszan, alaposan. Olyan volt, mint aki keres valamit. Nagyon furcsa és különös dolognak tűnt, nem igazán intim, de nem is perverz vagy gusztustalan jelenetnek. Ám a java még csak ezután jött.

Péntek délután a lány bement az egyik fülkébe. A kamera csak félig mutatta testét, ahogy letolja bugyiját, és a kagylóra ül. Ekkor látta meg Karesz azt a dolgot.

Petya szerint egy tömlő csusszant ki a lány szoknyájából, valami gyógyászati segédeszköz. Hallott már ilyesmiről, vizeletet vagy székletet vezethet ki. Ám Karesz másnak látta – hirtelen megnyugtató bizonyosságként öntötte el a felismerés, hogy a lánynak pénisze van.

A dolog raszteresen, elmosódottan tűnt szemük elé. Nagyjából tizenöt-húsz centis lehetett, vastag, testszínű. Karesz úgy vélte, egy beültetett kanül zacskóba végződne. Ez nem lehet más, csak egy férfi farka. Jó magyarázatnak tűnt a lány furcsa és otromba viselkedésére.

Hétfő reggel e-mail mellékleteként átküldte a felvételt a nyolcadik jelöltjüknek. Beleírta, ha nem akar céges körlevelet, jöjjön el aznap éjjel a parkba. A nő nem válaszolt. Petya ebédszünetben lopva visszanézte a felvételeken a reakcióit. A lány lejátszotta a mosdóbéli jelenetet egyszer, majd gondolkodás nélkül kitörölte a filmet. Nem látszott izgatottnak, döbbentnek vagy ijedtnek. Petya szerint volt valami különös ebben a közömbös merevségben. Ám Kareszt nem érdekelték észrevételei. Már jó korán, meló után bejárta a parkot. Petya sötétedéskor érkezett. A biztonság kedvéért az övébe rejtett egy tizennyolcadik századi felporzott lovassági pisztolyt. Féltve őrzött ólomgolyóinak egyikét a markában morzsolgatta. Sokat gyakorolt – tudta, pár másodperc alatt képes lesz megtölteni és elsütni a fegyvert. A Spectrumon látta, hogy egy ilyen, közelről leadott lövés tenyérnyi darabot hasít ki egy a levágott disznófejből.

Karesz a nagy sétány egy padján ülve várta őt, kezében füstölgő cigarettával.

Petya nem mutat meg neki a pisztolyt, csak leroskadt mellé, és monitoroktól fáradt szemeit kezdte masszírozni.

– Tudod, min gondolkoztam? – kérdezte derűsen Karesz. Petya csak fejét rázta válaszul, mire Karesz így folytatta: – Azon tűnődtem, hogy mit is jelent nekem ez az egész – cigarettás kezével nagyvonalúan körbeintett. – A keresés, a várakozás, a csapda…aztán az, ahogy elkapjuk őket, és…– Jött valaki, ezért elhallgatott, kivárt, míg elmegy. – Szóval így együtt, hogy bármelyikükkel szabadon megtehetjük, és meg is tesszük ezt, számomra olyan, mintha istenek lennénk – fejezte be aztán valamivel halkabban.

– Istenek? – bámult fel rá Petya.

– Ősi, idegen, a szférákon túlról érkező istenek – bizonygatta Karesz. – Ismeretlen istenek, akik bármire képesek és bármit megtehetnek. Céljaik szempontjából az anyag, az ember, abszolút közömbös. Elfeledett istenek, akik azonban időről időre visszatérnek, és áldozatokat szednek hitükhöz. Nem a szépség vagy a jóság vagy bűn és bűnhődés istenei. Nincs szükségünk kultuszra vagy hírnévre. Nem kell tisztelet, hódolat. Nem fontos hogy rettegjenek minket. Ne is tudjanak rólunk. A mi létünk lényege nem ebben áll.

– Akkor miben? – kérdezte aztán Petya bambán, mert Karesz túl hosszan hallgatott utolsó megállapítása után.

– Hogy már nem vagyunk emberek. Túlléptünk mindenen, ami emberi…– mosolygott rá Karesz és eltaposta cigarettája csikkjét. – …ó, nagyon is túl.     

Ezen tűnődve, némán vártak, fülelve a köröző kocogókat, lesve az előttük elandalgó párocskákat. Mikor fejük felett rebbenve meggyulladt a sárgás fényű neon, Petya felállt, és kinyújtózott. Körbefordult. A park kivilágosodó tere néptelen volt köröttük. Petya morgott valamit, majd bement vizelni a fák közé. Ahogy végzett, ellenőrizte a pisztolyban a puskaport, nem nedvesett-e át a harmattól.

Karesz közben új cigarettára gyújtott. Felfelé emelte szépen metszett arcát az égre, és kifújta a füstöt. Ha valaki arra járva megpillantja őt, csupa kellemes dolog jut eszébe alakjáról. Öltönyös, jóképű fiatalember, aki türelmesen várja szerelmét a randevú helyszínén. Magabiztos, hanyag eleganciával rakja bal térdén keresztbe jobb lábát. Szabad karja elnyúlva simul a pad támlájára. Bal kezét most ismét a szájához emelve mélyen beleszív a cigarettavégbe. Szemét lehunyva élvezi a pillanat, a fiatalság, a füst, a hatalom, az eltitkolt bűn és a várakozás varázsát.

Petya a szemközti bokrok közül figyelte. Majd akaratlanul is előbb jobbra, aztán balra nézett, mielőtt megindult felé. A sétányon nem közlekedett senki. Ahogy ismét előrebámult társa jól ismert alakjára, megdermedt.

Egy sovány, görnyedt árny állt Karesz felett, a pad mögött, egy fa takarásában. Emberinek tűnt, míg háta mögött keskeny nyúlvány nem emelkedett. Felmagasodott, mit valami bot, és lesújtott.

Petya ekkora felkiáltott, de elkésett vele. Hátranyúlt, előkapta a fegyvert övéből. Közben érezte szelét annak, ahogy valami átsuhan a levegőn. Karesz teste összerándult. A cigaretta leszelt vége a földre hullott. Füstcsík libbent parazsából felfelé, majd a csonk kialudt.

Petya remegő ujjaival a torkolatba gyömöszölte az ólmot. Szemközt vele Karesz nem moccant, csak leengedte bágyadtan jobbját. Homloka közepén vékony, vörös vonal indult, leért álláig, alatta, a mellkasán, fehér ingjén már virágként bomlott ki. Aztán a pad reccsenve összeomlott alatta. A vágás, mely kettészelte, pont középen választotta el Karesz testét is. A két fél hátradőlt a deszkadarabokkal együtt, és ezzel vége is lett.

Az árny még nem moccant, Petya pedig végre felhúzta a kakast, és rásütötte a fegyvert. Nem történt semmi. Talán a puskapor lett mégis nedves, talán a kova volt túl régi. Értetlenül a lőportartó perselybe bámult. Valami moccant előtte, a látóterében. A lány kiugrott a sétányra, majd két szökkenéssel már rajta is volt Petyán. Feldöntötte, be, egy bokor ágai közé. Petya vinnyogva emelte kezét, ám a másik testéből előkígyózó farok éles vége háta mögé kanyarodott, és eltalálta az egyik nyakcsigolyáját. A férfi az ütéstől megmerevedett, és engedelmesen a földre csúszott. Még látta maga körül a világot, de már nem érzett semmit.

A lányból előkunkorodó tömlőszerű, megnyúlt szerv csontsarlóban végződött. Ez most visszacsusszant az alkarnyi vastag farokrészbe, az pedig betekergődzött a törékeny női testbe, a rövid kis fekete ruha alá. A lány megragadta Petyát, és már vitte is. Átvágtak a bozótoson egészen a parkolóig. Olajszagú csomagtartóba végződött az út, sötét lett, majd pár perc után nedves és meleg terheket tett Petyára a gyilkos. A férfi lassan ébredt rá, hogy Karesz két fele lesz útitársa.

Amikor elindultak, Petya kiáltani, sikoltani próbált, de még a szemét se tudta behunyni. Tökéletes, mindent elborító bénulása egyedül mellkasa ziháló lüktetésére nem hatott.

Később, napoknak tetsző autókázás után arra eszmélt, hogy a csillagos eget bámulja. A Karesz beleiből előgomolygó bűz kiszökött a jéghideg éjbe. Hirtelen fölé, a csomagtartófedél lámpájába hajolt a lány. Arcán megrepedezett a bőr, kezeiről már le is pergett, ahogy benyúlt Petyáért. A férfi érezni vélte a pikkelyes karmok durvaságát. Könnyedén kiemelve vitték, húzták őt a fűben. Egy erdőben voltak, nagy, kör alakú tisztáson. Erős fény felé közeledtek, majd szisszenve nyílt valami. A lány magassarkúja ekkor már fémen kopogott. Csupa fehér és kék falak közé kerültek. A folyosó hajlatai különös szimmetriába kanyarodtak Petya káprázó szemébe. Végül újabb súrlódó ajtónyitás után egy hideg, deres kis szobába jutottak. A férfi érezte, emelik, majd tompa nyomás hatolt hátába. Szeme sarkából láthatta, tőle balra és jobbra testek vannak a falon. Mikorra a lény behozta Karesz darabjait, rájött, kampóra akasztották. És egy hatalmas hűtőben lóg. Egy éléskamrában, egy űrhajón. És megértette azt is, hogy az igazi istenek megérkeztek a Földre.   

 vége

Ezt az ötletet már többször végigjártam: a világtörténelem egyes eseményei vagy egésze pusztán egy célt szolgál - kiprovokálni istenből valamiféle jelet a létezésével kapcsolatban. A hagyományos, ótestamentumi, beavatkozó, haragos, büntető isten iránti nosztalgikus vágy irányítja a történetben szereplők tetteit. Nos, eddig igazán jól nem sikerült megfogalmaznom a sztorit, így a lentieket sem sorolnám a hibátlan szövegek közé. Az még hagyján, hogy töredékes, de a karakterekben rejlő lehetőségeket sem bontottam ki. Ami viszont megtetszett benne, az az, hogy az események végkifejlete, a nézőpontváltás miatt nagyon is bizonytalan, többféle értelmezést is megenged.

A vak lány meséje

Rufus az ostrom utolsó napján a csöndre ébredt. Amint kibújt sátrából, azonnal látta, a város, Silica elesett. A nyugati kapunál nagy omlás tátongott a falon, réseiből fekete, zsíros füst gomolygott elő. A zsoldossereg, mint éhes farkascsorda nyitott juhakol előtt, ott állt a sátortábor elején, a várossal szembeni dombon, gyűrűbe foglalva a vezért, a Herceget. Készülődve, némán méregették a védtelenné vált falakat, melyekről most már senki nem lőtt rájuk.

Maga a Herceg lóháton felléptetett a környék legmagasabb pontjára, ahol aztán szembefordult embereivel. Rufus épp csak kimosta szeméből az álmot, és azon volt, a roham előtt kerít valami bort, de a vén, száraz hang, mint mindig, megállította.

– Azt mondták – kiabálta a Herceg, és hangját a mezőn mindenki olyan jól hallotta, mintha mellette állt volna. –, miután elpusztítottuk Oveniét, Samrát és Halaxot, hogy állatok vagyunk. A délvidéki falvak után szörnyeknek neveztek minket, és állítólag a szentatya, az az elvetemült csaló átkot szórt a fejünkre...

Hagyta leülepedni az emlékeket. A másfél év portyázás, mely a háború vége óta zajlott, mélyen beleivódott emberei bőrébe. A pápai átok nem hatolt át e kérgen, és túlélték a járványokat, az ellenük küldött királyi hadak csapdáit, és a többi martalócsereggel való összecsapást is. Szentül hitték, még Rufus is, aki annak idején Bolognában tanult, hogy mindezt a Herceg túlvilági hatalmának köszönhetik.

– Azt mondták – folyatatta most az öregember a lóról –, hogy mindannyian a pokolban fogunk elégni azért, amit tettünk. Hogy nincs számunkra kegyelem, és hogy isten haragja úgyis lesújt majd ránk. – Az utolsó pár szóra lova nyugtalanul felágaskodott, de a Herceg hamar erőt vett rajta. Hideg, csontfagyasztó márciusi szél csapott közéjük, mely felkapta, és talán egészen a városig elvitte a szónok szavait. – Hát most itt az idő, hogy megcáfoljuk mindezt. Itt az idő, hogy bevégezzük gyönyörű munkánkat – kiáltotta dühösen a vezérük, mire ezerötszáz torokból hangos éljenzés volt a válasz.

Rufus néma maradt, mivel napok óta fájt a torka. Valamivel előbbre, két dárdás mellett megpillantotta Horatiot. Kardját csatolva megindult felé. – Azt akarom – kiabálta valahol a feje felett a Herceg –, hogy menjetek be a városba, és válogatás nélkül öljetek meg mindenkit. Hagyjátok most még az aranyat, a vér legyen az első. Pusztítsátok el az összeset; gyereket, nőt, férfit, hasítsátok fel őket, hogy a vérük az égre bűzölögjön. Hogy megérezze a nagyságos úr is, aki odafenn pöffeszkedik, végtelen nagy igazságosságában, és megtudja, hogy idelenn vannak erős férfiak, akik nem hajtanak fejet előtte, és nem félnek semmitől.

Mély csönd telepedett a mezőre, csak valahol a távoli erdőcskében károgott egy holló. A Herceg körbetáncoltatta lovát, majd ölelőn az égre tárta két karját: – Lássuk, uram, mit teszel ennyi gonoszsággal! Kíváncsin várjuk, hogy büntetsz majd minket mindezért, mit érdemlünk e sok szörnyűségért…– hangja szinte könyörgővé vált, és így maradt pár pillanatig, megfeszített, torz pózban. Aztán karja lehullt, és halkabban mondta, hogy csak a körötte állók hallják. – Úgyse fog semmi történni velünk.

– Miért kell mindenkit megölni? – ért oda Horatiohoz Rufus. Nagydarab, szicíliai társa végigmérte, aztán kiköpött, fejével a Herceg alakjára bökve: – Ha ő mondja, testvér…

– Istent ingerli, mint mindig – nyögte mögöttük egy svájci lándzsás. – Megint próbát teszünk.

– Soha nem hallottam még ilyesmiről – csóválta fejét Rufus, majd a kapitányok kiáltásaira megindult, együtt a többiekkel, némán, lassan caplatva az ágyúk által feltúrt mezőn. A csöndes város falai mind magasabbra nőttek előttük.

– Ne szakadjunk el – kérte őt Horatio, amikor a rés még meleg köveihez értek. – Ma rossz érzésem van.

Rufus már jó ideje nem tudta, milyen napot avagy évet írnak, azóta, hogy csatlakozott a Herceg istent ingerlő seregéhez. A nagy háború után történt, mikor Bresciánál nem fizették ki őt. Pár tucat társával háromnapos éhezés és kóborlás után rátalált az elvetemültek táborára. Először úgy érezte, igaz barátokra lel. Később a hideg félelem elfoglalt mindent belsejében. Sokszor arra gondolt, parasztok verték agyon Brescia után, és csupán derengő kísértete menetel együtt a szörnyeteg hordával.

Megállt az omlás tetején, és végignézett a hangyaként felfelé igyekvő társain. Kopott, mocskos ruhákban, rozsdás páncéldarabokat csörömpöltetve, kicsorbult fegyvereik súlyától görnyedten bábukra, faemberkékre emlékeztették Rufust, kiket a szemközti hegyen, testőrei gyűrűjében várakozó lovas irányít.

Ahogy lassan benyomultak a szűk, köves utcákra, meglepte őket a békés, szelíd hangulat.

– Jól belőhető, szűk sikátorok – morogta Horatio. – És még nem is ettem – tette hozzá. – Üres gyomorral megyek a túlvilágra.

– Ők mennek a túlvilágra – biztatta egy svájci mögülük.

Négyen vagy öten észak felé indultak, egy kanyargós kis utcácskában, melynek bedeszkázott ablakai, és vastag, valószínűleg elreteszelt kapui vigyázták lépteiket.

Tétován, sután kerestek valamit, amin elkezdhetik, de zavarta őket a fejük fölött fel-felcsivitelő madarak hangja. Aztán távolról meghallották az első sikoltást, és tudták, itt az idő.  A kétségbeesett asszonyi hang megindította bennük a gépies ösztönt, hogy mint korában oly sok kifosztott és felperzselt városban, eleget tegyenek uruk parancsának.

Horatio a legközelebbi kapuhoz lépett és rácsapott szekercéjével. A deszka megrepedt az ütésre. Horatio visszafordult Rufus felé, aki sóhajtott egyet, majd bólintott, mire barátja újból és újból lesújtott a kapura. Mögöttük a svájciak és egy francia muskétás izgatottan várakozott, lesve a mind jobban szélesedő rést.

 ***

– És aztán mi történt? – kérdezte a Herceg kesztyűjét lehúzva baljáról. Keze szikkadt, fekete csonkként került elő a szövet alól. Horatio nem bírta elvonni szemét a lepra által megzabált hús ráncairól. Tudta, hogy a Herceg maga égette össze tagját, hogy a betegség terjedését megakadályozza – ám nem volt képes elképzelni ekkora fájdalmat és kitartást.

– Aztán bementünk. Rufus odalent nézte át a házat, mi fenn kutakodtunk – mondta rekedten.

– Igyál – kínálta felé saját boroskupáját a Hercg, Horatio pedig közelebb lépett az asztalhoz, és elvette. A bor ereje és illata megszédítette, de legalább elnyomta a sátorban terjengő savanyú szagot.

– Valami kereskedők lehettek. Fent megtaláltam a férfit, a lándzsások meg a szolgálókat két gyerekkel – magyarázat aztán száját törülve a zsoldos, majd óvatosan visszarakta a kupát az asztalra. – Megöltük mind.

– Eközben Rufus egyedül volt? – a Herceg nem kérdezett, inkább állított egy tényt. Szemöldökét finoman összevonta, miközben egy darab kenyeret tömködött fekete fogaktól csillogó szájába.

– Igen – bólintott Horatio készségesen. – Ő akadt rá az asszonyra. És az elátkozta. Még mi is hallottuk, ahogy kiabált…

– Elátkozta? – csodálkozott a herceg.

– Igen, azt mondta neki, hogy az Úr ki fogja tépni a nyelvét – vonogatta vállát a katona, egyik lábáról a másikra állva. Mögötte a sátor bejáratánál a két testőr egymásra pillantott.

– Értem – a Herceg újabb darab kenyeret tört, majd visszahúzta csonka kezére a kesztyűt, felállt az asztaltól, és Horatio elé lépett. Egyforma magasak voltak, a zsoldos mégis valahogy felfele nézett rá, az ősöreg, ősz, csatakos hajtól keretezett arcba. – És aztán, tudod mi történt?

– Az asszony elhallgatott, mert meghalt. Rufus megölte – bizonygatta Horatio. – Amikor lementünk, láttuk. Ott feküdt a vérében.

– Mondott valamit Rufus? – kérdezte finoman a Herceg.

– Nem – csóválta fejét a katona. Némán vártak egy pillanatig, majd a Herceg intett, és kiment a sátorból.

Ott voltak mind, a lemenő nap vörösre festette őket: Rufus, a vak lány és a két gárdista. Az ötödiket, a franciát egy kölyök combon szúrta, és elvérzett bent a városban.

A kis csoportot tíz-tizenkét katona vette körül, kivont kardokkal, döfésre emelt lándzsákkal. A két svájci egymásnak sutyorgott, és a többi fegyverest méregette, a lány, összevert arcával, és megszaggatott ruháival az ő lábaiknál terült el. Egyedül Rufus állt egyenesen, rezzenéstelenül figyelve a Herceget.

– Valamelyikőtök – kezdte vezérük, mire a lány összerezdült – ma délelőtt elbújtatta ezt az ártatlan teremtést egy kamrában, majd visszament érte, és a déli kapunál, egy kötélen leeresztette őt. Szerencsére a portyázók a határban utolérték…

Szavai sokáig ott lebegtek a fejük felett. A svájciak közül az egyik előrelépett, hogy mondjon valamit, de a Herceg egy mozdulattal megállította. Majd észrevéve a mögötte álló Horatiot, intett neki, lépjen társai mellé. Megvárta, míg az így cselekszik, csak akkor folytatta: – Ezzel a tettével bemocskolta tiszta és őszinte törekvésünket, a tervet, melyért annyit fáradoztunk – itt a lángoló, füstölő városra mutatott, melyből már hosszú órák óta nem szállt sikoly vagy könyörgés az ég felé.

– Tudnom kell, ki volt ez a lágyszívű áruló. Tudnom kell, ki akadályoz művem bevégzésében – csóválta fejét a Herceg, majd a lány elé ment, leguggolt hozzá, és jobbjába fogta állát. Annak világtalan szemei így egyenesen az ő szürke tekintetébe bámultak. – És te fogsz segíteni. Ha nem, a sereg minden tagja megízlel…– A lány elkapta fejét, és próbált hátrafelé kúszni, de  a svájciak útját állták, a Herceg pedig megragadta kezét, felrángatta és magához szorította. A lány halkan felnyiffant, mint egy egér, de nem ellenkezett.

– Ti, vakok nagyon jól emlékeztek a hangokra. Ha meghallod a hangjukat – súgta a Herceg a fülébe –, ki tudod választani közülük azt, aki megpróbált megmenteni.

A lány fejét rázta, mire a Herceg pár centit eltolta magtól, hogy arcába nézhessen.

– Mi van? – kérdezte nyugtalanul, látva az első könnycseppet.

– Nem beszélt – suttogta a lány. – Aki segített, nem szólt egy szót sem. – Várt valamire, aztán megérezhette a pengét, oldalt és lent, mert csodálkozó majd fájdalmas arckifejezést öltött sápadt ábrázata, végül összerogyva a Herceg lába elé borult. Az lehajolt, és a tőrt a szoknyája szélébe törölte. Kiegyenesedve végigmérte a négy férfit, majd felemelve a pengét, így szólt: – Meg kellene ölnöm mindannyiótokat. – Gondolkodott, majd fáradt, lemondó hangon hozzátette: – Sötétedésig hagyjátok el a tábort.

Mereven nézte őket pár pillanatig, mint aki az elhangzottakon rágódik, aztán megfordult, és visszament sátrába.

Rufus indult meg legelőbb, Horatio a nyomában.

– Mihez kezdjünk most? – kérdezte nyugtalanul az olasz, de Rufus nem válaszolt. A sátrához sietett, és nekilátott összepakolni. Gyorsan végzett, mivel alig volt valami holmija.

– Ma éjjel lesz szabad rablás. Pont ma éjjel – siránkozott odakinn Horatio. Rufus felelet helyett kidobálta dolgait a sátorból.

– Alig van valami pénzem – nyögte társa maga elé bámulva. Övéhez nyúlt, megzörgette bőr erszényét, elfintorodott. Amikor felpillantott, Rufus ált előtte. Kis vászonzacskót nyújtott át neki, és Horatio, amikor megfogta, érezte súlyából, hogy arany.

– Mit akarsz? – kérdezte nyugtalanul. Rufus csak nézte őt, majd vállára emelte zsákját, és megindult dél felé.

– Néma vagy – kiáltott utána társa, de a távolodó meg se rezdült e kijelentésre vagy kérdésre, csak ment, egyenesen előre, míg el nem nyelték a dombok.

 vége