Az első és a második rész után itt a folytatás

Lábjegyzet, hogy az elmúlt hetekben kortárs, félig-meddig szépirodalmi (igényű) horrort - is - olvastam. Az összkép nem túl kedvező. Az orosz Ljudmila Petrusevszkaja kötete csak eszközként használ bizonyos gótikus paneleket, úgy mint álom, visszatérés a halálból, bolyongás az erdőben, elcserélt élet. A cél nyilván az, hogy az orosz létről mondjon valamit, de a szöveg szerintem homályos, kopár, ötlettelen, nem vonzza be semmilyen értelemben az olvasót. Karin Tindbeck könyve már sokkal erősebb, néhol valóban ötletesen játszik a svéd hitvilág lényeivel. A "Pyret" című történet és a címadó lény egyértelműen a könyv csúcspontja, egyes képei valóban félelmetesek. Ugyanakkor visszatérő  helyszín egy kicsavart, párhuzamos világ és annak erőltetetten fura törvényszerűségei, például "A matrónák" című műben, mely legföljebb a testhorrorra jó példa, de egyébként a legtöbb részletében jobbára fárasztó. Nehézkesen, lassan haladtam mind a két könyvvel, nem volt meg a "még több ilyet" érzet, ami sok mindent elárul, mert hetedikes korom óta, vagyis a Ragyogás első olvasata óta rajongok a műfajért, és egy jó horrortörténettel még ma is le lehet venni a lábamról. Gondolom, ez a minta nem lenyomata a teljes kortárs, európai helyzetnek, de annak igen, hogy magyar, nívósabb kiadók mit hoznak ki e kategória alatt.

Boszorád

3. rész

A 2020/434-es ügy lezárt nyomozati anyagának, 4-es számú bizonyítéka: rossz minőségű MOV fájl leirata. A fájlt a 2-es számú bizonyítékkal, egy Panasonic kézi videórögzítővel készítették. A rögzítő fizikai sérülés miatt működésképtelen.

Szobabelső, délután négy óra a fali óra tanulsága szerint. Négyzetes asztal, körötte székek. Az asztal közepén az 1-es számú bizonyíték egy CZ75-ös maroklőfegyver. A helyiség a helyszíni nyomozás alapján a Sirom, Deák utca 75. alatti ingatlanban található.

A szobában három személy tartózkodik. Megállapítható személyazonosságuk L. Péter, T. Bálint és K. Anna. A leiratban a továbbiakban csak keresztnevükön utalunk rájuk. Mindhárom személy az asztal körül ül. A kamera az asztal szélén helyezkedik el, ezért Bálint alakja csak félig látható. Odakint alkonyodik, az alakok a felvételen alig kivehetőek. A felvétel kezdetén Péter beszél: − Szóval így éltem az elmúlt években. Az egyetlen fontos dolog ezen felül az anyám volt.

Anna: − Ő hol van?

Péter: − A nyári konyhában él. Leszigeteltük, és bevezettük a gázt. Azt mondja, apámra emlékezteti, mert ott szeretett pihengetni az öreg.

Anna: − Részvétem az édesapádért.

Csönd.

Bálint: − Kimegyek, elszívok egy cigit.

Péter: − Találsz hamutartót, hátul a favágó tőkénél.

Bálint kimegy.

Anna: − Te dohányzol?

Péter: − Néha. Amikor felidegesítenek a kölyök a suliban. Mondjuk ezen az alapon igazából láncdohányos lehetnék. De van úgy, hogy egy kis pálinka hatásosabb…

Anna: − A vidéki értelmiség útját járod.

Péter: − Igen, mindig is önsorsrontó voltam, talán ezért is kutatom a Boszorádot. Talán ezért is szúrtam el veled is.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Az első rész folytatásában egymásba fonódó narratív hangokkal próbálkoztam. Péter mesél az olvasónak, illetve a történet szereplőinek, és közben megidéz más elbeszélőket, akik előadják saját élményeiket a "rossz hely"-ről. Ez képzetek, vélemények összefonódó szekvenciáit eredményezi, és szerintem egészen sajátos egyveleget alkot.

Boszorád

2. rész

A fő szabály, mondja majd később a párnak, hogy a Terület határához érve nem nézzük, csak a földet. Nem pillantunk fel, bármit halljunk is. Ügyelünk a zajra is, de az talán nem annyira fontos, mert azért egy erdő tele van zajjal, viszont beszélni csak suttogva lehet.

Azon a hűvös délelőttön, mikor a kései fagy kristályként olvadt és csöpögött, és a föld nedves és zöld ígérettel teli párát lehelt, elhagyta a falu utolsó házait, felkapaszkodott a Szilvás mellett a hegyoldalra, végig ment Pacsáék nem oly rég lekerített legelője mentén, majd rátért az erdei útra, melyet főképp a gombászók és fatolvajok használtak. Alig fél óra gyaloglás után, a Sárga forrásnál kellett letérnie a kis ösvényre, amit vadak jártak ki, ezért derékmagasságban a bokrok összehajoltak, az ágak benyúltak elé. Bár oldalán ott volt a machete – közvetlenül a CZ75 pisztoly mellett, melyet egy volt rendőr ismerősétől vett még négy éve, mikor ez az egész elkezdődött – nem használta, mert nem akarta, hogy erősebb nyoma legyen az útnak.

A bozótvágó és a fegyver főképp azért volt nála, mert jó érzéssel töltötte el.

Sejtette, hogy se a machete, se a pisztoly adott esetben nem érne semmit, de valahogy megnyugtató volt a két tok súlya a derekán. Ahogy az öltözéke is, a strapabíró, meleg bakancs, a katonai gyakorló, melyet a neten rendelt, és a durva anyagú, vastag kabát, melybe nem akadt bele egy tüske sem.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Négy ülésben írtam meg ezt a történetet, és mindegyik részben más és más elbeszélői stílussal próbálkoztam. Az események katalizátora egy olyan jelenés, melynek létezését már több korábbi szereplőm feltételezte, itt eleinte inkább anyagtalan fenyegetésként tűnik fel, de idővel testet ölt. Szeretném ezt a szörnyeteget - mert a mi szemünkben a nálunk hatalmasabb létező óhatatlanul is szörny - a magaménak, saját kreálmányomnak tudni, a teremtői sors minden gyászos ódiumával együtt. Négy héten át publikálom majd a részeket, melyekben természtesen minden név a fantázia szüleménye, minden azonosság valós személyekkel a véletlen műve - bár tény, hogy annak idején a saját nyelvjárási gyűjtésemre én csak négyest kaptam. 

Boszorád

Első rész

„A régi öregek azt mondták, hogy ha a Boszorád felől fúj a szél, akkor csukd be az ablakot.

Mi? Ja, hát a Visló oldalában egy hasadék, azt hítták Boszorádnak. Sűrű bozót van benne, meg meredek is, kocsival nem nagyon lehet kimenni oda. Aki a Visló tetőre akar menni, az nem arra jár, de mondjuk az az út lenne a legrövidebb, de nem arra mennek az emberek, mert senki nem szeret arra menni. Még a gombászók, még azok is elkerülik, szerintem ott biztosan sok gomba van, mert a gomba szereti az árnyékot, és azért ott vannak nagy fák, ha a szélesi útról kinézel, amikor majd mész a városba, akkor látni, hogy tele van nagy szálfaegyenes tölggyel. Jól látni a hasadékot is, mert ott sötétebb az erdő, a keresztapám, isten nyugosztalja, mindig aszonta, hogy a Boszorád olyan, mint egy öregasszony pinája, olyan a hegyen, a hegyoldalban, már elnézést, de majd akkor ezt töröljétek.

Szóval ez igazából egy erdőrész, és régebben az úré volt, még a háború előtt, de nem is bánta senki, mert az emberek nem jártak oda, meg az uraság se nagyon foglalkozott vele. A Vislóra igen, gombászni, hullott fáért, az is az úré volt, de engedte, csak vadászni nem lehetett, így mesélte az apám. Na, ő mondta azt is, hogy még legény volt, amikor történt ez az eset, a két háború közt, és később azt is mondták, hogy azok az emberek az első háborúban légsokkot kaptak, azért történt velük az a dolog, ezzel magyarázta a jegyző meg a tanító, de mindenki tudta, hogy nem emiatt volt, hanem mert kimentek a Boszorádba.

De hogy szép sorjába haladjunk, apám úgy mesélte, hogy egy nap a kocsmába bejött az úr intézője, hogy embereket keres a Boszorádba, gazolni, kitakarítani az erdőt, mert hogy felmérnék azt a földet. Tele van állítólag a Boszorád hasadékkal, réssel, és hogy azt gondolták, gáz vagy nem tudom, mi van odalenn, ezért jöttek volna szakemberek, megnézni a földet. Nem szólt senki, gondolhatod, amikor ilyen rossz híre volt annak az erdőnek, gondolhatod, hogy nem tülekedtek az emberek, de ekkor az intéző megmondta, hogy mekkora napidíjat fizet, és erre már néhányuknak viszketni kezdett a tenyere, az apám is gondolkodott rajta, hogy ő bizony beáll, mert a babonás mendemondákkal szemben a pénz kézzelfogható dolog, és ha jól emlékszem, úgy mondta, télvégén volt, amikor nem akadt munka, az üzembe, a városba csak később vették fel a férfiakat, szóval jó lett volna az a kis pénz neki, ifjú házasnak. De végül aztán valamiért nyugton maradt, ám hárman elszegődtek, az egyik, Gecse Józsi, még cimborája is volt, a másik, a Nyurgesz, aki afféle tréfacsináló fiatalember volt, még anyámnak is udvarolt egy ideig, a harmadikra már nem emlékszem, az valami felvégi ember lehetett. Megalkudtak, hogy egy hét alatt elvégzik, áldomást ittak rá, és másnap már ki is mentek a Boszorádba.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Bérelj egy szuperül összerakott házat az Őrségben, verekedd át magad a pénteki fővárosi forgalmon, érkezz meg késő este Alsószerre, cuccolj be a hűvös, fenyőillatú éjszakában a befűtött házba, igyál pálinkát a megérkezés örömére, állj ki a tornácra, elszívni egy jutalomcigit, és figyeld a sötétedő levegőben a fákat, majd lefekvés előtt találd meg a polcon a könyvet, olvasd el a helyi boszorkényokról, kísértetekről és a molnárból lett farkasemberről szóló történeteket, majd oltsd el a villanyt, és álmodj.

A dereszlói farkasember

Dereszló az Őrség szélén helyezkedik el, tulajdonképp már nem is jellemző rá a szeres településforma, inkább falurészek, házcsomók tapadnak a bokros, fás dombokra, melyek közt egy sekély, tiszta vizű patak csörgedezik, egyenesen Szlovéniából. Jómagam a patakmederben jöttem fel az országba, még jó húsz éve, és a vegyesbolt mellett, ahol parizeres zsömlét faltam, akadt rám Szinvai apja, aki aztán pár évre rá meghalt egy autóbalesetben Körmend mellett. Ezután a kis Szinvai, aki akkor már harminc, harmincöt éves lehetett, átvette a gazdaságot, a vadásztársaságot és engem is. Alig tucatnyian voltak a társaságban, szegény környék ez kérem, inkább az osztrák vadászokat fogadták, vagyis fogadtam, mert a nagy vadászház gondnokaként alkalmaztak a Szinvaiak, mindenes voltam, főztem, takarítottam, kísértem őket az erdőben, amit akkor már úgy ismertem, mint a tenyeremet. A nagy ház mögött volt egy kis szolgálati lak, ott éltem én, nyugalomban, békességben. A koszt adva volt, mert a vadászatokról mindig jutott hús, és kiegészítettem azzal, amit az erdő nyújtott, gombával, bogyókkal, mikor hogy. Inni nem ittam, ha kínáltak se, dohányra nem szoktam rá. A faluba ritkán mentem le, csak ha a dolgom volt, Szinvai leküldött a boltba avagy a postára néha.

Azt gondoltam, ez már így is marad örökre, de persze nem ez történt, soha nem ez történik, mert észrevettem, hogy amikor már kezdenek egyenesbe jönni a dolgok, és végre megkapaszkodom valahol, mindig közbejön valami, ami aztán fenéken billent, kilök a kényelmes kis életemből, s megint mehetek világgá. Ez most a farkasember volt, vagyis inkább a hisztéria, ami lett belőle.

Eleinte csak pusmogásnak indult, mely lassan kapott életre, akár az őszi hold fénye a dombok felett, szóbeszéd volt, lassú pletyka, amivel a boltban szembesültem, borsért és friss kenyérért küldött a Szinvai, mert olaszokat vártunk azon a hétvégén, szarvasra mentek, s ki volt adva, hogy borsos szarvas tokány legyen estére. A pénztárosnő lassan ütötte be az árut, majd végigmért, és megkérdezte, hogy én, erdőjáró ember létemre, láttam-e már a farkasembert.

Milyen embert, kérdeztem, aztán nyújtottam felé a pénzt, csak hogy szabaduljak, mert nem állhattam hosszabb ideig az ismeretlenek közelségét.

Hát azt, ami elorozta a Palágyiék egyik juhát. Meg ami megfojtotta a Kisék udvarában a komondort. Meg ami a tyúkokat dézsmálta meg Kovácsnénál. Mutatta kezével: ekkora a lába nyoma a sárban. Nem állati nyom, inkább mint egy meztelen férfitalp. Lenézett a csizmás lábamra, akkora lehet, mint a magáé.

Aztán csak elvette a pénzt, mire én megcsóváltam a fejem, nincsenek farkasemberek. Csak farkasok és emberek, bólogattam. Biztos valami gyöttment pernahajder tehette ezeket a dolgokat.

Azzal otthagytam, de a szóbeszéd jött utánam, a postás is említette, aztán a faluban az az ember, aki mindig a kocsma sarkán áll, és ahogy elmegyek mellette, váltok vele pár szót, csak hogy ne nézzen faragatlannak. Végül a takarítónő is, Sára, aki feljárt havonta egyszer, és segített a vendégszobák nagytakarításában. A mi titkunk, de a végén, az utolsó szobában, ahol Szinvai irodája van, örömömet lelem benne minden egyes alkalommal. Állva, hátulról, mint az állatok, fogom a vállát, és a széles tomporát, aztán a végén beleharapok a nyakába, amit már vár, és felsikkant. Most, míg törölgette magát egy zsebkendővel a sarokban, csak kibukott belőle, hogy vigyázzak az erdőben, mert farkas jár a kertek alatt. Megkapott egy tehenet a múlt héten, az oldalán még látni a harapás vagy csikarás nyomát. Mélyet sóhajtottam, mint mikor a gyerekek rossz fát tesznek a tűzre, majd becsatoltam az övem, és odaálltam elé, felemeltem a durcás kis állát, és belenéztem fekete bogárszemébe: nincs odakinn semmi, mondtam magabiztosan.

Ezt persze már elmondtam mindenkinek, a postásnak, az embernek a kocsma szélén, és másnak is, akivel összeakadtam, mert tudtam, mi lesz a következő.

Engem fognak gyanúsítani.

Nemcsak azért, mert majd két méter vagyok, szakállas arcom olyan, mintha kőből vésték volna, a szakállam olyan, mint a drót, és a kezem, és a nyakam vastag szőr borítja, nemcsak a kék és hideg szemem miatt, vagy mert a torzonborz  hajamba folyton hullott levél, gally vegyül az erdőből, a bőrömből füstös avarszag árad, és körmöm akaratlanul is a hagyom megnőni, és a kosz meggyűlik alatta, amitől vészjóslónak, szinte alattomosnak tűnik, mint egy vadásztőr pengéje – szid is érte Szaniszló eleget. Nem, nemcsak ezek miatt a külső dolgok miatt. Hanem azért, mert idegen vagyok. Meg kell értenem, mint mindig, amikor ilyen kis közösségbe érkezem, hogy nem fognak teljesen soha befogadni. Itt is, a dombokon élnek összesen vagy kétszázan. Az utak kanyargósak, a világítás rossz, az emberek el vannak vágva egymástól, ősztől tavaszig csak ténferegnek a sötét utcákban, lesik a kelő holdat, az vezérli őket, és évszámra ki se mozdulnak a faluból, ezért minden, ami a dombokon túlról jön, az idegen, az fenyegető, az riasztó.

Az elejétől fogva tudtam, hogy ez lesz belőle, ezért nem akartam mutatkozni sokat a faluban, de aztán jött ez a bolond história a farkasemberről, és rám terelte a figyelmet, szinte éreztem, hogyha kiálltam este a vadászház elé az útra, és körbenéztem a szemközti dombokon, ahol sárgállott a lámpafény, hogy a házakból árad felém a gyanakvás, hogy rólam pusmognak a falak közt, velem ijesztgetik a gyerekeket, belőlem keletkeznek azok a történetek, amelyeket még évtizedekig adogatnak majd egymásnak és nemzedékről nemzedékre felbukkan majd az alakom, mint az egykori farkasember a tűz melletti beszélgetésekben.

A legrosszabb, hogy Szinvai se akart ennek véget vetni. Akkor már ötven felett járt, megfehéredett, azon az őszön le is fogyott. Körmenden élt, de a faluban is volt háza, minden hétvégén kijött a vadászatok miatt hozzám, jellemzően csütörtök esete, megbeszéltük ki jön, hányan, milyenek, jó vagy rossz lövők, mennyire segítsem őket, mit főzzek, ilyenek. Akkoriban én már önállóan eljártam, neki csak fogadnia kellett a vendégeket, kínálni pálinkával, hahotázni a vicceiken, bekísérni a nagyszobába, a trófeák közé, a lobogó kandallótűz mellé. Azon az őszön már nem ment olyan jól a vidámság, és Szinvai mosolya megkopott, de ez nem a farkasember miatt volt, tudtam jól. Aztán eljött október vége, és egy csütörtök este megállt a csillogó terepjáróra az udvaron, én pedig siettem ki hozzá, de sokáig nem szállt ki, valami metálzenét bömböltetett, és a kormányra borulva hallgatta, aztán amikor kinyitotta az ajtót, egyre csak a szemét törölgette. Gondolom sírt, vagy ilyesmi, de nem jött a számra, hogy megkérdezzem, nem volt olyan a viszonyunk meg ő se volt olyan. Délceg, egyenes tartású, mokány, bajuszos ember volt, mint egy katonatiszt, általában szigorúan nézett, de ha elmosolyodott, akkor az ember úgy érezte, hogy nincs semmi baj, és hogy kitűnő mulatság vár reá ennek a férfinak a társaságában.

Most viszont törten, vállát behúzva, savanyú arccal jött oda hozzám, kezet fogtunk, szinte megtámaszkodott a tenyeremben. Holnap, mondta, régi osztálytársaim jönnek. Ketten. A legkiválóbb ellátásban kell őket részesíteni. Alkonyatkor, mondta, kimegyünk, s meglőjük azt a farkasembert. Hoztam neki csalétket.

Intett a háza mögé, majd zsebéből laposüveget vett elő, és meghúzta.

A bégetésre a kocsi hátuljához kerültem, a platón egy megbéklyózott kisbárány feküdt, és olyan szomorúan nézett rám, hogy ölbe kaptam, kioldottam a kötelet, amit aztán a nyakára kanyarítottam és a fészer mellé vezettem, ahol még nem sárgult a fű.

Nem kellene szítani a szóbeszédet, mondtam, amikor Szaniszló mellém lépett. Végigmért, mint a pénztáros a minap, vagy mint aki először lát, majd végre elmosolyodott, de valahogy fáradtan, megtörten. Az a lényeg, hogy el tudd dönteni, a bárányok vagy a farkasok közé tartozol, mondta. Soha nem kérdezte se az apám, se én, mi elől menekültél hozzánk, tette hozzá némiképp szigorúbban, szóval te is tartsd majd a szád, bármit látsz holnap.

Nem akartam ezt a másnapi vadászatot, mert megértettem, hogy ezzel itt nekem vége lesz, valami olyasmi fog történni, ami kiakolbólít ebből a kényelmes életemből. Jó lett volna Sárával megbeszélni, mitévő legyek, de épp itthon volt a férje, aki hétszámra kamionozott, és takarítás is volt az elmúlt héten. Így hát magamra maradtam a kétségeimmel, másnap pedig megjött a két vendég, egy Tóth nevezetű és egy Pohér nevezetű. Az előbbi kis, mosolygós, kövér emberke volt, aki úgy itta a pálinkát, mint a vizet. A másik már jobban hasonlított Szinvaira, magas, jó karban lévő, szemüveges alak volt, aki komolyan és csöndesen beszélgetett, és konyakot kért, amit sokáig melengetett a tűz előtt állva tenyere közt. Délre feljött hozzájuk Szinvai, együtt ebédeltek, úgy láttam, erőt vett magán, mert ment a vidámkodás, ugratások, régi emlékek kerültek elő, és sokat nevettek, mintha még kamaszok lennének, és nem derék-, hát és térdfájós középkorú, jómódú férfiak. Aztán volt egy kis csöndes pihenő, majd hideg uzsonna, sajtokkal és felvágottal, végül átöltöztek a zöld hacukába, és nekivágtunk a rengetegnek mind az öten, mert ott jött kötélen a bárány is a sor végén.

Szinvai még az ebédnél elmondta, mire megyünk, az egész történetet a farkasemberről, a juhot, a kutyát, a csirkét, a tehenet. A másik kettő nagy komolyan hallgatta, aztán Tóth nevetésben tört ki, nagy hasa csak úgy rengett, ugye nem gondolod komolyan, hogy farkasemberre fogok menni ezüst töltény nélkül, kérdezte szemét törölgetve.

Talán tényleg farkas, jegyezte mg óvatosan Pohér, lejöhetett az Alpokból, ott már egészen elszaporodott. Vagy aranysakál, bólogatott Szinvai, a szerbeknél megjelent pár éve, de mindegy is, az a lényeg, hogy a végére járunk a dolognak, csak mi hárman, mint a régi szép időkben, emelte poharát, és mondta is, proszit, és ittak.

Ahogy elnéztem őket akkor is, meg később az erdőben, megértettem, hogy ezek hárman igaz barátok, nem csak felületes, időszakos kötelék, a régmúlt emlékei ragasztják őket egymáshoz, hanem jellemük és egyéniségük miatt valahogy kiegészítik egymást, együtt, hárman alkotnak egy egészet, mintha egyetlen személyiség szétszakadt részei találnának egymásra. Ezt csak azért jegyzem meg, mert így talán érthetőbb lesz Szinvai cselekedete, de ne vágjunk a dolgok elébe, mert ott tartottunk, hogy a naplementében mentünk az erdőben, míg oda nem értünk ahhoz a kökénybokros tisztáshoz, amit már korábban javasoltam Szinvainak, és ahol reggel levertem a karót. Odavezettem a karóhoz a bárányt, és kikötöttem, majd a farába csíptem, hogy bégessen egy jó nagyon. Azok hárman vártak, míg az egyik tölgyfa mögött, ahol ritkásabb volt a bozót, megcsinálom a fedezéket, leterítem a pokrócot, hozok pár kirohadt tönköt a puska támasztékának, majd behelyezkedtek, és pedig arrébb sétáltam, és elrágtam pár keserű kökényszemet. Nem csípte még meg a dér.

Vártunk. A bárány néha bégetett, az aranysárga napfényből előbb szürke majd kék derengés lett, és Tóth néha súgott valami vicceset a másik kettőnk, azok nevettek, Szinvai egy fűszálat rágcsált, Pohér olykor kérdezett tőle valamit, amire röviden, tömören válaszolt.

Aztán még mielőtt tényleg besötétedett volna, Szinvai felállt, és a hátiszákjába nyúlt, és elővett valami nagy fémdarabot, majd a másik kettő elé rakta a pokrócra.

Mi ez, kérdezte Pohér, és én is közelebb mentem, hogy lássam. Olyan volt, mint egy harapófogó, csak félméteres nyéllel, és a végén a kislabdányi fej éles fogakban végződött. Egy kovács cimborámmal csináltattam, még a nyáron, mondta csöndesen Szinvai. Ez itt a farkasember.

Hallgattunk mind, éreztük, hogy el fogja mondani nem is kell kérdeznünk, és így is lett, akadozva, szinte szégyenkezve beszélt. Ahogy megkaptam a leleteket nyár elején, és az orvos elmondta, mi a helyzet, azonnal elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi legyen a vége. Hogy milyen betegségről van szó, most nem lényeges. Az volt a kérdés, megvárjam a fél, jó esetben egy évet, és kínok közt, leszedálva halljak meg – vagy úgy, ahogy én akarok. Mondjuk egy farkas által. De ehhez kellett egy háttértörténet.

Te voltál, mondta Tóth, és felállt, izgatottan rágyújtott. A másik hallgatott, merőn nézte Szinvait, nagy lapátkezeit térdén nyugtatva. Te ölted meg azokat az állatokat, hadarta Tóth, aztán idehívtál minket farkaslesre, de nincs is farkas.

Nincs farkas. Csak én vagyok, ismerte el Szinvai halkan. És igen, én cserkésztem be a juhot, a tehenet. A komondornak húst adtam, azzal tereltem el a figyelmét. A tyúkokat volt még a legkönnyebb…

Vannak fájdalmaid, kérdte most Pohér, mire Szinvai egy kis tégelyt vett elő, és megrázta, úgy zörögtek benne a szemek, mint a kavicsok vagy mint fogak. Vannak, de kitűnő fájdalomcsillapítót szereztem, alig érzek valamit, mondta. És itt rá is térhetünk a tervre, mert ezt, hogy nem érzek fájdalmait, fontos tudnotok.

Gondosan mindannyiónk szemébe nézett, majd így folytatta: valamelyikőtöknek meg kell harapnia ezzel, belerúgott a fogóba, valamelyikőtöknek segítenie kell, hogy pont egy ütőérnél metsszen át, aztán én elvérzek, és utána össze kell harapdálnia a vassal, mintha egy farka vagy aranysakál vagy egy farkasember tette volna. Ennyit kérek utoljára tőletek. Ti vagytok a legjobb barátaim, rám tekintett, benned pedig megbízom, ahogy apám is tette, jó emberismerő volt az öreg, isten nyugosztalja. Tudom, hogy sokat kérek, de segítenetek kell. Nagyon félek, hogy a fájdalom hamarosan fokozódik, és nem tudom majd korában tartani, nem lesz olyan gyógyszer, ami segítsen.

Némán álltunk, a félhomályban négy sziluett, csak a gida törte meg a csendet egy hirtelen, panaszos bégetéssel.

Miért nem lövöd le magad, kérdezte most Pohér, mire Szinvai megrázta fejét, nem megy. Próbáltam.

De mért ilyen bonyolult módon, kérdezte most Tóth izgatottan. Szinvai vállat vont, lehetett volna egy vadászbaleset, lelőhetnétek, de akkor nagyon sok kellemetlenségetek lenne. Így azt mondjuk, hogy ti visszamentetek a házba, én meg maradtam. Reggel pedig kijöttök, és megtaláltok.

Egy alapos vizsgálat kideríti, hogy ezek nem igazi fogak, mondta Pohér, majd lehajolt, felemelte a vasfogót, szétnyitotta a fejet, majd összecsattintotta mire Tóth megrezdült.

Nem fogja, rázta fejét Szinvai, szőr és nyál nem lesz a sebekben, de egyébként a harapásnyom pontosan leképezi egy canis lupus állkapcsát.

Canis, mi, értetlenkedett Tóth, mire Pohér felsóhajtott, farkas.

Értem, bólintott a kis köpcös férfi, és nekem ennyi elég is. Ne haragudj, ebbe nem megyek bele. Barátok vagyunk, nem tudom megtenni.

Vállára kanyarította a puskát, felkapta hátiszákját és elindult, majd visszafordult Pohér felé. Csatlakozol?

Az merőn nézte Szinvait, tekintetük a sűrűsödő sötétség ellenére összekapcsolódott, aztán elfordult, és lehajolt a puskájáért, sajnálom, mondta, de én az utóbbi években hívő lettem. Vallásos. Nem tehetem meg, mert akkor a pokolra jutnák gyilkosságért.

Néztük, ahogy belevesznek a sötétbe, majd én moccantam előbb, elindultam a tisztás felé. Hova mész, kérdezte Szinvai a hátamtól, eloldozom a kecskét, mondtam én. Ne oldozd el, mondta ő, mire megfordultam, mert úgy mondta, és tudtam, éreztem, hogy most romlik el minden.

Kicsit kutakodtam utánad, tudod, vannak ismerőseim a határ túloldalán. Vadászok, rendőrök, mondta. Már csak egy árnyék volt az ég sötétkékje előtt, ott állt két fatörzs közt, a puskát leengedte, és az arca, egy fehér folt, felém fordult.

Nem kell ez, mondtam.

Elmondták ezek az ismerősök, hogy annak idején volt egy szörnyű gyilkosság a túloldalon, harminc kilométerre, egy tanyán. A tettes soha nem lett meg. Akkoriban történt ez, mikor te megérkeztél ide.

Éreztem, hogy a világ kibillen alólam, és már nem is azért voltam dühös, mert zsarol, hanem mert el fogom veszíteni mindazt, ami olyan szépen kialakult köröttem az elmúlt időben. Tehetetlenül néztem, ahogy gyöngéden a fatörzsnek támasztja a fegyvert, majd lehajol, felveszi a fogót, és felém nyújtja, gyere szépen ide, és csináld meg, mondta, majd másik kezével kigombolta a kabátját, a kockás ing gallérját, és feltárta a nyakát, ami még sápadtabb volt, sápadtabb, mint az arca, itt kellene, itt a legvékonyabb a bőr, és ez van a legközelebb a szívhez.

Azon a tanyán, kezdtem, és levettem a kabátomat, a gazda verte az asszonyt, és megerőszakolta a saját lányát. Megoldottam az övem, mire Szinvai hátrébb lépett, leengedte azt a nevetséges fogót, és megkérdezte, mit csinálsz, de én akkor már kiléptem a nadrágból, és kioldottam a bakancsom egyik majd másik fűzőjét. Azon a tanyán maga volt a pokol az élet, és az utolsó estén a gazda annyit ivott, hogy ennek a pokolnak a lakójává tett mindenkit, aztán pedig már megváltás volt számára az, ami történt, meséltem, és lerúgtam az egyik majd a másik bakancsot. Miért vetkőzöl le, kérdezte Szinvai, és most már puska volt a kezében, óvatosan tartotta, derékmagasságban, leste, ahogy kibújok az ingemből, atlétámból, majd végül a Sára által sokszor megstoppolt, kopott alsónadrágomból is, hogy ott álljak előtte anyaszült meztelen, a hol hideg fényében, hátam mögött a bégető, riadt báránnyal, melynek testéből hő és viaszos szag áradt felém, a lombok susogtak, fél kilométerre egy szavas vágtatott. Felhő kerekedett a hold elé, ezért sötétség borult ránk, de közben minden körém sereglett, minden zaj és szín és szag, és én bódultan válogattam köztük, míg meg nem leltem a Szinvaiból áradó savanyú félelem aromáját, a puska olajos, nehéz kipárolgását, és aztán már csak a nagyokat dobbanó szívét hallottam, majd nekilódultam.

Irigyellek titeket, mert ti még itt lesztek évtizedekig, itt fogtok élni még évszázadokig a dombjaitok közt, és a hideg őszi alkonyatban a házatok ajtajából kipillantotok az ég alján feszülő vörösségre, a szemközti domboldalon megnyugtatóan kanyargó füstcsíkokra, majd visszamentek a meleg szobáitokba, leültök a kandalló mellé egy puha fotelbe, és elmesélitek a szőnyegen játszó gyereketeknek a dereszlói farkasember történetét.

vége

Ahogy öregszem, egyre bizonyosabb vagyok a tekintetben, hogy vannak dolgok, melyek elvesznek belőlünk. Egy szakítás, egy haláleset, egy súlyoss betegség, vagy akár egy kivégzésről készített fotó - mind képes úgy elvenni a személyiségünkből, énünkből, lelkünkből, hogy annak érzékelhető nyoma marad: megváltozunk, kevesebbek leszünk, elvékonyodunk. És ugyanezt gondolom bizonyos helyekről is, melyek így vagy úgy, de valamiért rossz helyekké váltak. A legfontosabbak, hogy mi az, amit hátrahagyunk magunkból ezeken a helyeken.

Ház a téli erdőben

− Sötétedés után ne maradjanak abban a házban – mondta a benzinkutas, míg elvette a nőtől a pénzt. A fiatalember hátul állt, az újságoknál, és csak fél füllel hallgatta őket, mert a fejében szavak és sorok kavarogtak, szemével pedig a napilapok fejléceit pásztázta.

− Nem fogunk. Csak készítünk pár képet – nyugtatta meg a nő.

− Remélem, senki nem veszi meg azt a házat – csóválta nagy, busa fejét a férfi. – Az ilyen házakat a földig kellene rombolni.

− Manapság mindenre találunk vevőt – vont vállat a nő, és elvette a visszajárót. – Erre is akad majd. Tehát akkor…− kinézett az útra, ahol épp egy kamion dübörgött el.

− Felmennek Pásztó felé, és a „Horgas-tanya” táblánál lekanyarodnak, majd az első, erdőbe vezető úton balra befordulnak. Onnan még olyan egy kilométer az út az erdész házáig – magyarázta a kutas, akár egy türelmes tanár.

A nő megköszönte az útbaigazítást, majd intett társának, és kimentek a hideg délutánba. A kocsiban, megcsapta őket a gyorséttermi ebédjük maradékénak zsíros illata. – Kidobnád a zacskókat? – kérte a nő a fiatalembert.

Ahogy a fiatalember a benzinkút szemetesébe gyömöszölte a szemetet, oldalt sandított, és látta, hogy a kutas őt nézi.

Elfordította fejét, és ismét a vers befejező sorára gondolt, kereste a lehetséges variációkat. Reggel óta ezen az utolsó versszakon tűnődött, és biztos volt benne, hogy ma meglesz, és ezzel a Szerelem ciklus is elkészül az új kötethez.

− Kapcsold be magad – kérte őt ellentmondást nem tűrően a társa, amikor visszaszállt. Kihajtottak a néptelen útra. A nő agresszíven és durván vezetett, rángatta az autót. – Szóval idén végeztél az egyetemen – bólogatott, majd gyors, szúrós pillantást vetett a mellette ülőre. – Milyen szakon?

− Magyar-filozófia – válaszolt a fiatalember csöndesen.

− Az nem túl piacképes – csóválta elégedetlenül fejét a nő. – És mi szél hozott hozzánk?

− A pénz szele – vallotta be a másik. – Sajnos van diákhitelem. Élni is kell valamiből. A tanítást pedig nem nekem találták ki.

− Ezért gondoltad, hogy megpróbálod az ingatlanszakmát? – a nő nem kérdezett, inkább állította a tényt, mire a fiatalember vállat vont: − Tapasztalat, életismeret − igen, azt gondoltam, jó ötlet.

− Most nagyon pörög. Az ingatlan – bólogatott a nő elégedetten − Most nagyon is. − Megnyalta vastagon rúzsos ajkait, akár egy mohó macska. A fiatalember szemében az egész lényéből, a ruhájából áradt valami állatias, ragadozó ­­kisugárzás. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy pár év múlva ő is ilyen legyen.

− Egyébként verseket írok – vallotta be a fiatalember csöndesen. – Már megjelent egy kötetem.

− Ó, gratulálok – kapta felé a fejét a nő. – Majd egyszer hozd be – kérte valódi érdeklődés nélkül.

Pár perc múlva elérték a lehajtót. A nő óvatosan bevezette az autót a szűk erdei útra, majd száz méter után felhajtott arra az elágazásra, amit a kutas említett. Földbe vájt keréknyomban lavíroztak, a bokrok szinte súrolták a jármű oldalát. Nem volt erős emelkedő, de néha még így is elkapart a kerék az éjjel hullott hóban, ám ilyenkor a gumik gyorsan rátaláltak a tűleveles alsó részre, amelyen már tovább tudtak lendülni.

− Ha megkarcolja valami tövis a kocsit, akkor ez nagyon drága eladás lesz – morogta a nő, de kisvártatva kiértek egy tisztásra, ami nem is tisztás volt, hanem egy kerítés nélküli udvar, és ott volt előttük a ház.

A nő megállította az autót, és pár pillanatig mindketten csak bámulták a kétszintes, masszív épületet, a sötét, elfüggönyözött ablakokat, és a bejárati ajtóra felfújt vörös feliratot: „Pokol”.

− Azt majd le kell mosni, mikorra jönnek a vevők – bökött állával a felirat felé a nő. Egyiküknek se akaródzott kiszállni, végül a nő erőt vett magán, hátulról kivette és magára kanyarította szőrmeutánzat kabátját, vörös retiküljét kicsattintva egy szál cigarettát kerített kezébe, majd a kocsi oldalánál maradva rágyújtott.

A fiatalember is kiszállt, és a házat bámulta. Fejéből eltűnt a vers, eltűnt minden, nem maradt, csak ez a kocka alakú épület.

− Na – kezdte a másik a kocsi túloldalán. – Amit tudni kell a házról. Kétszintes, összesen százhat négyzetméter. Alul konyha, nappali, vécé. Felül két háló, egy nagy fürdőszoba és egy használaton kívüli valami, itt lomtárként jelölik – a nő a kezében tartott mobilról olvasta az adatokat, majd eltette a telefont, belekotort a retiküljébe, és egy csomó kulcsot vett elő, melyek mindegyike gondosan fel volt címkézve. Hosszas vizsgálódás után kiválasztott egyet, a többit visszadobta a táskájába. A zörgés szinte ijesztően törte meg a csendet. – Amit nem kell tudni a házról, és el ne mondd egyik vevőnek se, mert eltöröm a kezed: az első tulaj, az erdész, aki építtette, vidáman élt itt a kis családjával, míg egy nap fejbe nem lőtte az asszonykát, baltával elintézte a gyereket, a tizenkét éves lányát, majd kettévágta magát egy láncfűrésszel – a nő elhúzta a vastag, hurkás derekán ujját, mutatva, hol vágta szét magát az erdész. – Valószínűleg bekattant, vagy depressziós lett, nem tudni. A lényeg, hogy az ilyesmit soha nem mondjuk el a reménybeli vevőnek.

− Mi van, ha tud valamit, s rákérdez? – a fiatalember még mindig a házat bámulta, úgy tűnt, nem tud elszakadni a látványától.

− Akkor, de csakis akkor – emelte fel tiltón cigarettáját a nő −, akkor elmondhatjuk, hogy történtek sajnálatos események az ingatlanban, de mi nem ismerjük a részleteket.

A fiatalember körbefordult: − Milyen csönd van itt. Madárszó sem hallatszik – és ekkor hirtelen megérezte, hogy visszatér minden a fejébe: a költészet, a vers, az ihlet. Ott volt előtte a záró rímpár első mondata: „Ahogy a hóban madárláb hagy nyomot” és aztán megjött mögé a befejezés, mely szépen lezárja majd a fiatalság és szerelem tematikát: „Úgy húszéves szeretőm arcát rajzolom”. Kissé a haikuk egyszerűségére és képi párhuzamaira emlékeztet, de annyi baj legyen.

Benyúlt a kabátzsebébe, hogy kivegye jegyzetfüzetét, de aztán hagyta a fenébe, hisz ezt úgyse felejti el, a verseit mind kívülről tudta, ez is megragad majd örökre fejében.

A nő eltaposta cigarettáját, és hunyorogva körbefordult– Ja, csönd, az van. Talán ez ment az erdész agyára − meglengette a kulcsot: − Munkára! – adta ki a parancsot, és megindult a ház felé, a fiatalember pedig követte az ötcentis hóban, és élvezte, hogy elönti az elégedettség, az alkotás öröme.

A házban egészen meleg levegő és dohos, édeskés szag fogadta őket. Félhomály volt, ezért mindketten, akaratlanul és gyorsan a függönyök felé mozdultak, és vadul félrerángatták őket. A nő zavartan a fiatalemberre pillantott: − Mégiscsak jobb így – mondta bizonytalan mosollyal. Ahogy letette retiküljét a nappali dohányzóasztalára, majd kiegyenesedett, minta kifakult volna, a vörös haja, a rúzsa, a körme, a csizmáján az aranylánc, mind megszürkült, és ő maga is elvesztette erőt sugárzó tartását. Beesett vállal csak állt a süppedő, barna szőnyegen, és bámulta az emeletre vezető lépcsőt.

− Hol kezdjük? – kérdezte a fiatalember, akit még mindig a befejezett vers öröme tüzelt, és egyelőre nem érezte azt, amit a nő, aki összerezzent hangjára, majd körbeintett: − Itt. Készítsünk fotókat. – És így is tettek, elővették a mobiltelefonokat, majd mindenféle szögből elkezdték fotózni a nappalit, a konyhát és a vécét, aztán a nő kiment, és készített pár képet kívülről is, majd elszívott egy cigarettát, de ezt követően is meglepően sokáig kint maradt. A fiatalember a könyvespolc unalmas címeit nézegette − csupa vadásznapló, leírás egzotikus tájakról, fegyverkatalógusok. 

− Megtennéd, hogy fönt is csinálsz pár képet? – kérdezte a nő az ajtóból. Sápadtan és mereven állt, és nem a fiatalembert, hanem a lépcsőt nézte. – Nem érzem jól magam. Beülök addig a kocsiba. – intett a háta mögé. – Nem kell semmi extra, csak a hálószobákról, meg egy vagy kettő a mosdóról.

− Persze – bólintott a fiatalember. – Semmi akadálya. Van vizem. Ha kér. Van egy bontatlan palackom.

A nő hárító mozdulatot tett: − Kösz nem. Csak le kell ülnöm egy kicsit – mondta, majd merev léptekkel kitűnt az ajtó négyszögéből.

A fiatalember a lépcsőhöz ment, ellenőrizte a mobilján a töltöttséget, és hogy hd-re van-e állítva a fényképező applikáció, majd először lendületes, aztán mind lassabb léptekkel felment az emeltre.

Itt hidegebb volt, és a levegőben az édes, erős aroma összesűrűsödött.

Egy sötét folyosóra jutott, melyből három ajtó nyílt. Találomra a bal oldalival kezdte, mely tágas, napfényes, kék csempés fürdőszobába vitte. Nem tudhatta − a csempéket gondosan lemosták −, de itt találták meg a férfit és a láncfűrészt. Elkészítette a képeket, és kifelé indult, amikor a szemébe villant valami. Megfordult, de csak önmagát látta a fürdőszobai tükörben. Önmagát, ám mégis valahogy másképp. Megrázta fejét, majd sietve behúzta maga mögött az ajtót.

A második szobából pont az udvarra és az autóra nyílt kilátás. A nő odabent ült, mozdulatlanul, lehunyt szemmel. Ebben a szobában nem volt bútor, csak egy kis éjjeliszekrény. Nem tudhatta, hogy azért, mert a nagy hitvesi ágyat, melyet teljesen eláztatott a feleség fej nélküli torzójából kiömlő vér, szóval ezt az ágyat kivitték, és elégették hátul, a ház háta mögött. A padlószőnyeg ugyanerre a sorsra jutott. A fényképeken próbálta nem megjeleníteni a ragasztó foltjait a padlón, és a jobb oldali falon lévő sötét foltokat.

Amikor végzett, ismét az ablakhoz lépett, és lenézett az autóra. A nő már felfelé bámult, egyenesen őrá. A fiatalember intett neki, de a másik nem reagált, nem moccant. És ekkor a fiatalember teljes bizonyossággal megérezte, hogy valaki, egy szomorú, esetlen és magányos lény ott áll mellette, és az üvegen át bámulja a tájban oly idegen járművet, melyen idegesítően csillogott a lemenő nap fénye.

A fiatalember oldalt nézett, de persze senki nem volt ott.

A harmadik szoba ajtaja előtt a keze tétovázott, mielőtt rásimult a kilincsre, mely meleg volt, mintha valaki sokáig szorongatta volna tenyerében.

Aztán csak benyitott, mély levegőt véve, mint egy búvár.

A gyerekszobába jutott. Itt minden úgy maradt, az égszínkék bútorok, a fehér, puha párnás és paplanos ágy, a kis íróasztal, a poszterek a falon – rajzfilmfigurák néztek le róluk öreg, kifakult tekintettel. A sarokban babák és műanyag lovak voltak szépen berendezve egy fából készült makettház körül. A házon látszott a kézi munka, néhány illesztés nem volt tökéletes, de nagyjából visszaadta azt, hogy a készítője az eredeti házat, az erdész házát akarta lemásolni.

A fiatalember kedvetlenül készített pár képet, majd közelebb ment a maketthez, és lehajolt, aztán leguggolt hozzá, mert mintha valami mozgott volna lent, a földszinten, de csak az ő árnyéka lehetet, bár tény, egy női alak, egy műanya karakter ott állt a lábasok felett a tűzhelynél. Ahogy megfordította a makettet, hátul, a hátsó udvaron megtalálta az apát is, egy baltás fickót, körötte hasábok, kis faforgácsokkal megjelenítve. Egyedül a lány hiányzott, akit a fiatalember nem látott a felső emeleten, a kék szobában sem, amiben épp most ő is tartózkodott.

Tompa zaj.

A háta mögött, az ágy melletti ajtó mögül jött. Ez lesz az a lomtár, amiről a nő beszélt, jutott a fiatalember eszébe, miközben, lassan, óvatosan felállt, majd az első ijedtség által az ereibe pumpált adrenalin hajtóerejét kihasználva, az ajtóhoz lépett, és felrántotta.

Polcok voltak odabent, és szemközt vele egy nagy, egész alakos tükör, amelyben homályosan derengett ő, a lány szobája, és még valami, valami a háta mögött.

A fiatalember behunyta szemét, mert nem akarta látni, mi jön, és ekkor megtaszították, és erre kinyitotta szemeit, és akkor már a másik oldalról, odabentről, a lomtárból vagy inkább a ruhásszekrényből látta magát, és kis időbe telt, míg megértette, hogy a tükörből nézi önmagát, a fiatalembert, aki lassan, mintha víz alatt mozogna, elindul, átmegy a szobán, majd eltűnik az ajtóban, aztán hallani vélte a lépteit lefelé, és aztán csönd lett, és ő csak üvöltött némán, egészen addig, míg meg nem pillantotta a makettet, és az új elemet, a maketten, a felső emeleti ablakban a figurát, önmagát, igen, a kabát színe stimmelt, és mellette ott állt egy alacsonyabb valaki, rózsaszín pizsamában, amiben bemászott a ruhásszekrénybe a lövés után, úgy vélte, itt el tud bújni, de az apja persze ráakadt, és a balta, és a vére, az ártatlan vére mely ráfröccsent a tükörre, és megváltoztatott mindent.

Kilépett a házból, mire a nő kiszállt a kocsiból, fázósan összefogta magán a kabátot. – Kész vagy?

Ahogy a fiatalember közeledett felé merev lépteivel, elmosolyodott, majd bólintott: − Kész vagyok.

− Akkor csukd be lécci az ajtót – a nő odadobta neki a kulcsot, a fiatalember ügyesen elkapta, visszament a házhoz, és becsukta az ajtót. Ezalatt a nő megfordult az udvaron a kocsival, és mikor a fiatalember beszállt, már a fűtést is bekapcsolta, a nyílások kellemes, lágy levegőt fújtak.

− Mindjárt alkonyodik – mondta a nő, miközben behajtottak a fák közé, és megborzongott. A visszapillantóban még egy kicsit látszott a ház − elkapta róla a tekintetét: − Szerintem ezt a melót nyugodtan rád bízhatom – jelentette ki aztán erőltetett könnyedséggel. – Te fogod kihozni ide a vevőket, jó? Úgyse lesz sok…

− Rendben – bólintott a fiatalember, és maga elé nézett, vagy inkább az útra.

− Na, szóval verseket írsz – jelentette ki a nő. – Tudsz nekem mondani valami szépet, amit mostanában írtál?

A fiatalember eltűnődött, láthatóan erősen gondolkodott, majd megrázta fejét, és ahogy válaszolt, nem is annyira riadt csodálkozás, mint inkább beletörődés volt hangjában: − Nem jut eszembe semmi.

vége