Az egyik legkorábbi erős emlékem, revelációm az a keresés, melyet a nagyapám által a *****-i kertjükben elásott szatyornyi műanyag katona után folytattam. Tulajdonképp éveken át piszkáltam nyaranta a kert puha, homokos földjét, és néha, itt-ott - mintha szétmásztak volna a föld alatti sírjukból - tényleg ráleltem egy-egy törődött figurára. Olyan volt, mint a Grál utáni kutatás, nyomokat találtam, de maga az egész állomány, a hadsereg sosem került elő. 

A másik, ami a szemem előtt volt írás közben, az egy valóban kitűnő képregény, a Goddamned, melynek elkeserítően ritkán jelenik meg új része. Az ábrázolt, özönvíz előtti világ brutalitása és remény nélkülisége majdnem egyedülálló a műfajban.

A lenti szöveg egyébként magyarázatot próbál adni az előző írásokban, vagyis a "kastély" tag alatt megismert épület gonoszságára, szóval egyfajta eredettörténet is.

Falu a föld alatt

Amikor megjelentek a dombok lábánál, épp május volt, a levegőben azok a fehér szöszlabdacsok, mint kiscicák kitépett bolyhai lebegtek. A vándorok nem lehettek többen negyvennél, szedett-vedett, rongyos nép, csak az útközben hozzájuk csapódott martalócoknál csillogott fém. Kordékat húztak, azokon hozták a holmijukat, az asszonyokkal menet közben szoptatták a gyerekeket, a férfiak sötét, mogorva képpel rágcsáltak valamit, miközben kapáikat vagy ásóikat rakták egyik vállukról a másikra. Földművelők voltak, homályos, makacs és néha téves tudással a földről.

Ahogy megpillantották a dombon fehérlő házak csomóját, megálltak, és ideges körbe rendeződtek, egy nagy, hangás rét közepén. A körnek is lett egy kis belső köre, a Katona, az Öreg, és a Pap alkotta. Valahogy úgy alakult, hogy ők hozták meg a döntéseket. A Pap, egy sovány, rongyokba öltözött kedvetlen alak, kezdetektől velük volt. Néha, amikor különösen éhesek voltak, vagy az égzengéstől rettegve összehúzódtak egy liget fái alatt, meghallgatták, amit Istenről és az elrontott teremtéséről mesélt, de egyébként senki nem vette komolyan intelmeit, az asszonyok szabadon háltak bármelyik férfival, és ha vitára került a sor, gyakran lett vérontás a vége, ha az Öreg vagy a Katona közbe nem lépett.

A Katona egy lerombolt erődnél csatlakozott hozzájuk, valamikor, régebben, pontosan nem tudni mikor, mert az időre vonatkozóan ellenmondó kifejezéseik voltak. A füstölgő kapu előtt halomban álltak a levágott fejek. Nem lehetett tudni, a sebeiből vérző Katona vajon védő volt vagy támadó, igaz, nem is érdekelte a vándorokat, megrohanták a romokat, hátha maradt valami eleség az üszök alatt. Az Öreg azonnal meglátta a Katonában a túlélőt, ezért bekötözte a sebeit, és támogatta, mikor újra útra keltek. A gesztusra ugyancsak nem lett volna szavuk, így néma szövetséget kötöttek, és ha valamelyik martalócnak eljárt a keze, vagy valaki a kelleténél erőszakosabb volt a nőkkel, az Öreg a Katonára rábízta, hogy rendet tegyen.

Most is mind felé fordultak, hogy mitévők legyenek, bár a Pap tétován megjegyezte, jobb lenne oldalt kerülni, és folytatni útjukat a hegyek belsejébe. Ugató, hiányos nyelven beszéltek ezek az emberek, egy roncs nyelven, melyen sok dologra valóban nem volt kifejezés, nem tudták kimondani, hogy „szabad” avagy hogy „őszinte”, bár például a dühre és a haragra legalább tizenöt féle szavuk volt.

A Katona kilépett a körből, közben széles, bőr lemezekkel borított vállával félrelökdöste az embereket, és eltávolodva a csoporttól szemügyre vette a házakat.

Egyszerű kis vályogházak voltak, pár fa árnyékában a dombok tetejére húzódva. Füst nem volt, mozgás nem látszott, hang nem szólt közülük.

Talán valami betegség, kockázatta meg az Öreg krákogva, mire többen helyeslően morogtak. Talán maga a halál szállta meg e helyet, bizonygatta a Pap ingerülten.

Láttunk már rosszabbat a halálnál, vont vállat a Katona. Szavait alig hallották. A három másik hadviselt forma személy köréje gyűlt, és a háta mögött izgatottan suttogni kezdtek, kibukott belőlük mindenféle mohó vágy zsákmányról, aranyról és fiatal nőkről, mire ő visszafordult, és egyetlen pillantással elhallgattatta őket. Volt egy félelemre alapozott hierarchia közt, akár a kóbor farkasoknál, ahol nemcsak az erő vagy az akarat, hanem a meglévő sebek száma is döntő lehet a viszonyok alakulásába. A Katona arcát, nyakát, kezét és lábát is hegek borították. Maradtok, szólt rájuk, majd megindult, maga elé tartva rövid, otromba kardját, mely alig volt több egy fényesre csiszolt fémdarabnál.

Várj, szólt az Öreg, és utána ment, beérte, mire a Pap fejét csóválva utat tört az emberek közt, és ő is csatlakozott hozzájuk. Jobb, ha együtt megyünk, mondta az Öreg szelíden, és a Katona nem vitatkozott vele. Az idős, ezüst szakállú férfi már évek óta vezette ezeket a szerencsétleneket, egyik táborhelyről a másikra, keresve azt a lehetőséget, ahol letelepedhetnek ezen az elátkozott földön. A Katona néha belenézett az Öreg barna, mindig csillogó szemébe, és azt gondolta, az apjának is ilyen szeme lehetett. Vagy inkább csak ezt remélte.

Ahogy beértek a tíz vagy tizenöt ház közé, azonnal megérezték, hogy nincs bennük élet. A vándorlások során kifejlődött bennük egy ösztön, melynek segítségével elkerülhettek erdőkben állított csapdákat, megtalálhatták a mocsár vagy nád eldugott zugaiban tanyázó halászokat, és mely azonnal megsúgta nekik azt is, hogy egy épület lakott-e. Most csak a mérhetetlen ürességet érezték maguk körül. A Katona felmordult, és belökte az egyik ház ajtaját, majd belépett. A másik kettő nem követte. A házban szépen ácsolt bútorok, egy bölcső, a kemencepadkán ottfelejtett étel, a földön egy törött korsó fogadta a férfit. És valami szúrós, kénes, idegen szag.

Hirtelen távoztak, talán vitték őket, mondta a katona többieknek, mikor visszatért hozzájuk. Az Öreg bement egy másik házba, majd egy harmadikba is, miközben a Pap az épületek által alkotott kis tér közepén lévő oszlophoz ment, melyen érthetetlen vésetek voltak. Barbárok lehettek, suttogta maga elé, majd leborult a földre, és imádkozni kezdett. Nincs sehol senki, az étel még az asztalon, és mintha vért is láttam volna egy helyütt, jött vissza az Öreg komoran. Összenéztek a Katonával, mérlegelték és fontolgatták a döntésüket, végül az Öreg kezdte, talán maradhatnánk egy kicsit, majd a Katona hozzátette, talán már elmúlt veszély. De ezt, ezt az utóbbit egyiken sem érezték biztosra, folyamatosan libabőrös volt a karjuk, és a nyakukon, a tarkójukon láthatatlan kezek matattak, és úgy tűnt számukra, valaki figyeli őket, még akkor is, amikor az embereket elosztották a házakba, fát gyűjtöttek a házak mögé gondosan felrakott rakásokból, tüzet gyújtottak a Pap által kidöntött istentelen oszlop helyén, és őrt állítottak a falu két szélére.

És miközben a közös kondérban összefőzték a maradék szárított húst, a hegy oldalában talált forrás vizével, a mezőn szedett vadhagymával és egy nagy, fedett veremben fellelt fonnyadt zöldségekkel, mindegyre azt találgatták, mi történhetett elődjeikkel, a falu lakosaival. Volt, aki biztosra vette, hogy elhurcolták őket, mások azt gondolták, a közeli erdőkben vannak fellógatva vagy felszögelve a fákra. Megint mások szerint megijedtek valamitől, ezért menekültek el. De mitől, jött erre a kérdés a tűz másik oldaláról, ám választ nem született rá. A Pap, aki egész este szótlanul, komoran várta, míg elkészül az étel, hogy aztán fensőbbséggel elutasítsa, mondván böjtöl, mivel beléptek az elrontott teremtés napja előtt telő hold idejébe, azt mondta nekik, hogy maga a dühös isten törölhette el a föld színéről az embereket. Mert ugyanolyan felelőtlenül éltek mint ti, mutatott körbe reszkető ujjal. Nem törődtek a romlott teremtéssel, bizakodva várták a jövőt, építettek, táncoltak és örvendeztek, noha e világ csak szomorúságra ad okot, fejtegette szigorúan. Vegyetek példát az odvas szagú gyümölcsökről, a tüskés zöldségekről, az egyszemű állatokról, a háborodott bogarakról, és lássátok e világ igazát, hogy minden a romlást szolgálja.  

A Katona felmordult e szavakra, majd felállt, kilépett a tűz fénykörből. Az egyik ház falához sétált, hogy könnyítsen magán, amikor egy sötét árny rohant a derekához.

Egy gyerek volt, a vándorok egyik asszonyának gyereke. Alig tudott beszélni az izgatottságtól, csak makogott és nyöszörgött, miközben elmondta szörnyű felfedezését, hogy a falu mögötti mezőn avagy inkább feltört területen él a föld.

A Katona visszament az Öregért, tűzért és a kardjáért, majd megindultak a gyerek mögött, észre se véve, hogy a Pap csendben feláll, és követi őket. A gyerek a házak mögött szántóföldet talált, és azt remélte, tavalyi termésre akad a rögök közt, ezért kutakodott a földben a sovány vacsora után. De aztán valami kinyúlt a mélyből, és megragadta bokáját, orra előtt pedig maga a föld mozdult meg, mesélte, míg arra a helyre vezette őket, ahol mindezt átélte. A Katona visszazavarta őt a tűzhöz, aztán előre óvakodott a puha, süppedős, talajon, és magasra emelte a fáklyát, majd felsóhajtott a döbbenettől.

A fekete föld jó húsz méteres körben hullámzott, fodrozódott, nyüzsgött, mintha alulról megannyi óriási féreg fúrná.

És az elátkozott föld életre kel, idézte mögöttük remegő hangon a Pap, de az Öreg csak a fejét csóválta, és mutatta az egyik halom mögött fehérlő valamit. Egy kezet, mely lentről nyúlt ki segélykérően. És ekkor már láttak máshol egy bokát, a harmadik helyen egy vállat, egy fejtetőt is, megannyi testrészt, melyek, mint vízbe süllyedő hajótöröttek hánykolódtak a sötét anyag folyamában.

Hát itt vannak a falusiak, bólintott a Katona, majd iszonyodva hátralépett, el a szántó szélétől.  Az Öreg lehajolt, és rövid kaparászás és ásás után egy összekötözött kezet húzott a felszínre, a kötél folyatódott, és kifeszült a levegőben egy másik testig, és a férfi húzni kezdte, hogy azt is felszínre emelje, de ekkor a Katona rászólt vagy inkább mordult. Az Öreg csodálkozva felnézett rá, majd elhűlve figyelte, ahogy a Pap rátapos az általa kiásott, és a levegőbe markolászó kézre, és az hozzá tartozó, halovány orcát visszanyomkodja saruja sarkával a föld alá.

Mit csináltok, kérdezte is tőlük, de ekkor a Katona intett neki, s megindult vissza, a falu felé. A másik kettő jó nagy távolságot tartva egymástól, követte.

Egy üresen maradt házban telepedtek le. A Katona végigszagolgatta a fal mellett álló korsókat, majd az egyik fölött megállt orra, elégedetten belekortyolt, aztán kínálta a másik kettőnek is, de azok nem kértek.

Összekötözték és elevenen eltemetették őket, szögezte le a Katona kis várakozás után, miközben a mind haloványabb fáklyát az asztal közepén árválkodó mécses kanócához érintette. De nem végeztek túl jó munkát, mert a legtöbben még élnek, folytatta szomorúan. Igen, nincsenek mélyen, és így valahogy kapnak levegőt, bizonygatta Pap, így nyújtva el szenvedésüket, talán ez volt a szándék is.

A Katona a lángba meredt, majd halkan azt mondta, hogy el sem tudja képzelni, kinek jut ilyesmi az eszébe, de volt egy-két olyan jelentésű szó is azok közt, amit mondott, ami a csodálatra is utalt, és ettől az Öreg összehúzódott a lócán, ahol ült, és kimondta, ami már percek óta feszítette, hogy ki kell ásnunk őket.

A másik kettő rámeredt, és úgy bámulták, mintha most látnák őt először életükben.

Nem, mondta a Pap fejcsóválva, a romlott világunk istenéhez ez pont megfelelő felajánlás, ez pont megfelelő szenvedés és ajándék, megsértenénk őt, ha kiszabadítanánk a föld foglyait.

Az Öreg nem is figyelt rá, csak a Katonát nézte, aki vonakodott viszonozni a pillantást. Végül lassan, megválogatva szavait azt mondta, hogy már eleget vándoroltak az emberek, talán ez a hely megfelelő lenne nekik. És, folytatta úgy, hogy a Papra nézett, nem az Öregre, és ha kiszabadítják a falusiakat, akkor azok visszakövetelik majd a házaikat, és ők mehetnek tovább, be, a hegye közé, ahol ki tudja, mi várja őket.

Ezen mind a hárman elgondolkoztak, majd az Öreg, talán hogy időt nyerjen, megkérdezte azt, ami a Katonát is foglalkoztatta, de hát ki tehette ezt velük, ki képes ilyesmire. A Pap válaszolt, azzal a komor eltökéltséggel, amivel mindig is beszélt, ha a hitről volt szó, talán Isten volt, talán alakot öltött, és leszállt közénk, és utat mutat nekünk az igaz szenvedéshez.

Talán, hagyta jóvá a Katona, de mielőtt bármit is teszünk, aludjunk rá egyet, kérte a másik kettőt, majd választ nem is várva fogta a korsót és a fáklyát, és kiballagott a fekete és narancsszín éjbe. A Pap nem szólt, pár percig dúdolt egy hamis kis dallamot, de aztán ő is távozott, maga hagyva az idős, törődött embert, akit csak lassan, hajnalban nyomot el egy kósza álom a lócán.

Mikor felriadt, hideg szürkeség ülte meg a világot. Kivánszorgott a tábortűz maradékához, és ott találta a zsarátnok felett köpenyébe burkolódzó Katonát. Az Öreg az áradó meleg felé fordult, széttárta karját, hogy minél jobban érje testét a hő, és érezte, visszatér tagjaiba az erő. Álmot láttam, mondta neki a Katona. Álmomban a jövőt láttam. Körbemutatott. Ennek a helynek a jövőjét.

Az Öreg most leguggolt a tűzhöz, belekotort egy ággal a parázsba, és várta a folytatást.

Álmomban egy nagy, gyönyörű épületet láttam, mesélte a Katona tűnődve, majd megfordult, a falu vége, a szántóföld felé bámult. A mezőn épült, ahol el vannak temetve azok az emberek. Gyönyörű épület volt, nagy, fényes szobákkal, azokon ablakok, azokon olyan borítás, mint a víz.

A Katona lenézett az Öregre, kivárt, majd komoran folytatta, de e palota pincéjében a föld átkozott volt. A földből szörnyek és szellemek keltek éltre, mert fertőzött volt és gonosz. És attól tartok, mi tesszük azzá. Így döntésre jutottam. Elhagylak titeket, mert nem akarom, hogy az álmom az én segítségemmel váljon valóra. Tegyetek, amit jónak láttok, immár nélkülem.

Lenyúlt, megmarkolta az Öreg csontos vállát, majd maga köré kanyarította köpenyét, és ellépett tőle. Hova mész, kérdezte a hátától a másik, mire ő meg se fordulva válaszolt, megkeresem a Pap istenét, hátha létezik, mondta rekedten. És megölöm.

Azzal eltűnt a ködben.

Az Öreg csak egy kis ideig várt, mérlegelve a hallottakat, aztán az egyik faházhoz sétált, ahol a falnak támasztva egy ásó sötétlett. Felragadta, majd ő is elmerült a szürke gomolygásban, hogy a szántómezőn bukkanjon fel belőle. Óvatosan megkereste a legközelebbi halmot, melynek mélye emberi alakot sejtetett, majd leszúrta az ásó élét, és kiszabadított valamennyi földet, aztán tapogatódzva befúrta kezét a melegnek és élőnek tűnő feketeségbe, és ez pillanatra úgy érezte, ragacsos, forró, alvadt vérbe nyúlt, de ekkor lentről egy kétségbeesett tenyér ragadta meg csuklóját, mire az Öreg megkönnyebbülten felsóhajtott, húzni kezdte a másikat ki, a fényre, míg meg nem akasztotta mozdulatát a Pap kése, mely nyakán, pont a test és a nyak találkozásánál fúródott belé, és azonnal megbénította őt.

Eldőlt, mint egy zsák. Hátranyúlt volna sebéhez, de karja nem mozdult, csak bőrén érezte, hogy a vér megállíthatatlanul ömlik ki a földre, mely talán máris kezdte magába szívni. Mondtam neked, hogy nem keresztezhetjük a romlott isten szándékát, suttogta a Pap. Hátrált, kezében a véres kést lóbálta. A szenvedés által hódolhatunk istenünknek. Minden más csak tévedés, és ezt majd te is belátod, ha egyesülsz vele a föld alatt, mondta, majd eldobta a kést, jó messzire, aztán felragadta az ásót, és vadul a földbe szúrt. Vajon hányszor kell még nektek elmondanom, hogy nincs más célja ennek a világnak, mint a fájdalom és a rettegés, átkozódott a Pap, miközben mind vadabbul kezdte ásni a sírt, de ezt már az Öreg nem látta.

vége

A második része és befejezése ennek a felvezetésnek. Mert mit ér egy pince, ha nincs lakója?

Rémpofa 

– Nagyon szép lett a kastély – mondta Gergő, miközben az utolsó szobában, a Nárcisz–szalonban lévő látogatók könyvébe írt.

– A polgármester érdeme – vont vállat az újfiú, aki a nagy, masszív ajtótoknak támaszkodott, és egy festményt tanulmányozott a falon. A képen, mely egy elfeledett németalföldi kismester közepesnél is rosszabb műve volt, Dante beszélgetett Vergiliusszal egy lefelé haladó lépcsősor közepén. – Szegénynek ráment az élete a felújításra. Pont ott kapott szívinfarktust, a megnyitó után – mutatott az újfiú a sarokba. – Azt mondják, látott valamit odakinn az udvaron. Kötve hiszem, hogy pont egy kinti dolog ijesztette halálra – felkuncogott. – Hisz az igazán ijesztő dolgok idebenn vannak, nem? – kivárt, majd eszébe jutott valami, és így folytatta: – Emlékszel, amit arról mondtam nektek, hogy Rémpofát az Igazgató és Monguz találta ki, azért, hogy ne mászkáljatok éjszaka az épületben? Azt mondtam nektek, valószínűleg ők maguk játszották el, majd elterjesztették, hogy csak a fényben vagytok biztonságban, és mert az udvari lámpa bevilágította a szobátokat, így ott védve voltatok, de a folyosókon sötétség honolt. Emlékszel, milyen szépen és logikusan megcáfoltam az egész kis mitológiátokat racionális érveléssel? Még azt is megindokoltam, hogy azt a fiút, aki csak úgy eltűnt, egyik napról a másikra, azt csak elvitték egy másik intézetbe, de nektek nem mondták ezt el, helyette megjátszották, hogy valami elragadta.

– Emlékszem – Gergő fölegyenesedett, és végigmérte az újfiút. A délutáni nap fénye hátulról érte, a folyosó nagy üvegablakain keresztül, és szinte kimetszette őt a térből. (nem változott semmit, egyetlen ránc sincs rajta, mintha kikerült volna az időből). – Nagyon meggyőző voltál aznap éjjel. Olyan voltál, akár egy felnőtt.

– De beszéljünk rólad – mondta az újfiú. – Mi van veled?  Ahogy mondani szokás, ezer éve nem láttalak.

– Igen. Így szokás mondani – biccentett Gergő, majd ellépett az asztaltól és beleereszkedett az egyik nagy, zöld, fülesfotelbe, amely tulajdonképp egy kiállítási tárgy volt, de nem érdekelte. Záróra felé járt az idő, rajtuk kívül már senki nem volt az épületben. – Honnan kezdjem? Azzal, amikor bezárták az intézetet, és átvittek minket máshova?

– Kezdjük a későbbi évekkel – intett nagyvonalúan a beszélgetőtársa, mire Gergő összefonta ujjait az ölében, rájuk meredt.

– Nyolcadik után felvettek egy jobb gimnáziumba – mondta, miközben a másik belépett a szobába, majd nekidőlt a falnak. – Tudod, volt egy ilyen patrónusi rendszer, ahol normális családok úgy fogadtak örökbe egy intézetist, hogy igazából csak pénzt adtak neki a kollégiumra, kajára, ruhára, zsebpénzt, meg ilyenek. No, én is bekerültem ebbe, és kifogtam egy egészen tisztességes családot, igazából még jobbat is az átlagosnál, mert nem volt gyerekük, ezért néha találkoztunk is, bár mindvégig éreztem a viszolygást, amit felnőtt emberek éreznek, ha kamasz fiúkkal kell érintkezniük (a nő púderillatú parfümje, a zsebkendő, melyet ölébe ejtett ujjaival gyűrögetett).

– Már majdnem azt mondtam, hogy milyen megható – gúnyolódott az újfiú, majd zsebéből előkotort egy csomag cigarettát, és Gergő felé nyújtotta:– Kérsz?

Az csak intett: – Leszoktam. Öt éve. Anna miatt.

– Anna? – vonta hunyorított a másik, miközben a füst kígyózott arca elé.

– A párom – magyarázta Gergő (ahogy reggel kinyitja azt a gyönyörű, keskeny szemeit és rácsodálkozik a világra, az öntudatra, az valami őrjítő még mindig, még ennyi év után is).

– Ó, értem – bólintott az újfiú, és a mennyezet felé fújta a szürkeséget. – Van róla képed? Kíváncsi…

– Nincs – vágta el Gergő ingerülten a mondatot (a kopott pénztárca belső tartójában, meggyötört, régi fotó, Anna tűnődve néz a kamerába). – Már egyébként is láttad őt, nem?

Az újfiú egy pillanatig mereven nézte, cigarettás keze megdermedt a levegőben, félúton a szája felé. – Akkor folytasd az életed – mondta aztán egy kissé csalódottan.

– Annával a főiskolán ismerkedtem meg – mondta Gergő. – Ahova felvettek. Tanár akartam lenni, magam se tudom miért. Valószínűleg a magyar miatt, mert a gimiben nagyon jól ment, egészen belebolondultam az irodalomba, és azt gondoltam, a legjobb dolog lesz, ha naphosszat csak irodalomról beszélek a gyerekeknek.

– És nem így lett? – kérdezte gunyorosan az újfiú.

– Ez nem olyan egyszerű – csóválta meg a fejét Gergő, és végre felnézett rá. – Nem is tudom, hogy értessem meg veled.

– Próbáld meg. Egy hasonlattal – tanácsolta a másik.

Gergő átgondolta a dolgot, majd ezt mondta: – Akkor képzeld el, hogy odakint ülsz, a meleg májusi napfényben, egy padon, érzed a nyíló, bimbódzó virágok illatát, a földből előpárázó ősi nedvességet, azt, ahogy a levegő melege körbefon, és mint egy balzsam, élettel tölt el. És képzeld el mindezt egy ablak mögül szemlélve, a kastély folyosóján állva. Nagyjából így, ennyi korlátozással viszonyul egymáshoz az, ha valamit tanítasz, amiben egyébként örömödet is leled.

Az újfiú eltűnődött, majd némi keserűséggel a hangjában megjegyezte: – Én csak a mérhetetlen mélységeket és a bomlás mindent eluraló szagát érzem a pince földjéből. Igaz, most azt is lebetonozták.

Hallgattak egy sort, az újfiú az ujjai közt pörgette öngyújtóját, óvatosakat, aprókat szippantott a cigarettából, nyilván, hogy tovább tartson.

– Folytasd, kérlek – szólította fel aztán Gergőt, aki maga is valamiféle révületbe, elúszó gondolatokba süppedt, de most összerezzent a hangra.

– Elvégeztem a főiskolát, és elhelyezkedtem egy fővárosi iskolában. Elvettem feleségül Annát, és boldogan de szegényen élünk egy albérletben.

– Gyerek van? – kérdezte hirtelen az újfiú, de Gergő rávágta: – Nincs (a bőrön át megérezni az apó láb vagy a kéz akaratos, kifelé rugaszkodó mozdulatát a hasban).

– Hazudsz – mondta a másik, mire Gergő nem válaszolt, lesütötte a szemét, majd lassan, sötéten ezt mondta: – A családomat hagyjuk ki ebből.

– Hát persze – hagyta jóvá az újfiú vidáman. – De tudod mit gondolok, elhallgatva szürke és sablonos kis élettörténetedet? Az életed, amit idáig sikerült megélned, hála nekem?

– Mit gondolsz? – kérdezett vissza Gergő.

– Azt, hogy neked az az éjszaka, az, amikor megszöktünk, az volt a legnagyobb dolog az életedben. A legfontosabb éjszakád, melyhez csak Jézus Gecsemáné kertbéli virrasztása, az emberiség örök éjszakája mérhető.

– Talán egy kicsit erőltetett a párhuzam – jegyezte meg bizonytalanul Gergő.

– Talán – hagyta jóvá az újfiú, majd cipője sarkán elnyomta a cigaretta maradékát, aztán a csikket beledobta az hamis Ming-korabeli vázába. – Megérkeztünk, ugye? A témánkhoz.

– Mit akarsz? – kérdezte Gergő, noha sejtette a választ.

– Emlékszel? – kérdezett vissza az újfiú és a férfi mögé lépett, így közvetlenül a fülébe beszélhetett. – Emlékszel még arra az éjszakára?

– Igen – motyogta Gergő (végigóvakodtak a folyosón, a hideg padló belemart zoknis lábukba, figyeltek rá, ne csapjanak semmi zajt, aztán odaértek a fordulóhoz, ahonnan már sötét volt, és ekkor kértem el az újfiú öngyújtóját, mert én mentem elöl, majd a halovány lángot tenyeremmel árnyékolva, elsettenkedtünk a Szakács fülkéje előtt, hallottuk egyenletes horkolását bentről, a függöny mögül, éreztem a láng melegét a tenyeremen, de az ujjaimmal azt is éreztem, hogy valami véset van az öngyújtón, kitapogattam, mindig is érzékeny volt a tapintásom, majd a pincelejáratnál, az ajtó előtt rá is néztem a kis fémházra, és láttam, amit előtte nem akartam elhinni ujjamnak, láttam azt a nevet, amit annyira jól ismertem, hisz aranyozott betűkkel belevésték a kapu feletti domborműbe, és ekkor már tudtam, de a félelem megbénított, csak néztem, ahogy a többiek leereszkednek szótlanul, némán a pincébe, ahol az újfiú a szabadságot ígérte nekik, és nem állítottam meg őket, nem csináltam semmit, csak akkor tudtam kiszakadni ebből a révületből, amikor az újfiú megállt előttem, és nyújtotta kezét az öngyújtóért, a szemembe nézett, és bizonyára nem látott mást, csak rettegést, de amikor visszaadtam neki az öngyújtóját, elismerően biccentett, és megveregette a vállam, majd behúzta maga után a pinceajtót).

– Emlékszem – erősítette meg Gergő a kijelentését, majd megcsóválta fejét. – De nem akarok beszélni róla.

– Akkor emlékszel a megállapodásunkra is – biccentett az újfiú. – Amit aznap éjjel, a szökés éjszakáján kötöttünk

– Emlékszem – hagyta jóvá Gergő kényszeredetten (miután visszarohantam a szobánkba, kábult álomba zuhantam, amiből arra riadtam, hogy ott állt felettem, néz rám, a halovány fényben is jól látszódott, hogy úgy mosolyog, akár egy jóllakott macska). – Mi történt velük valójában? – kérdezte aztán hirtelen (az üres ágyak a hálóteremben, vádló fehérségük, éjszakákon át, míg újak nem érkeztek beléjük).

– Kellett az erejük – jelentette ki az újfiú. –  Ott vannak most is a pincében. Csak már nem látszódnak.

– És az apád? – kérdezte Gergő. – Mi van Rémpofával? (ó igen, az apád neve volt az öngyújtón, vagyis a családod neve, a családé, mely hajdan e kastélyt birtokolta). Szoktál vele…találkozni?

Az újfiú arca elkomorult, megrázta fejét: – Ritkán. Az utóbbi időben már nem nagyon jár fel a pincéből – mondta. – Ő tényleg nem szereti a fényt. De én bírom. Hála neked.

– Hála nekik – helyesbített Gergő (a barátaimnak, akiket elárultam).

– Na gyere, nézzük meg őket – ütögette meg vállát a másik, mire Gergő kelletlenül felállt, és kiment utána a folyosóra.

– Biztos, hogy szükség van erre? – kérdezte halkan.

Az újfiú visszanézett rá, figyelmesen végigmérte. – Azt mondtad, emlékszel a megállapodásunkra. Megígértem, nem bántalak, míg a kastélyba vagy. Cserébe, hozol majd nekem valamit. Fogytán az erőm. Eltelt húsz év, talán nem látszik, de az idő engem sem kímélt. Gyengülök – megálltak a kastélyudvarra néző egyik ablaknál, az alkonyi fény szemükbe tűzött. – De ha kell, még képes vagyok meglátogatni téged. Téged és a gyereket.

Gergő behunyta a szemét (egy árnyék az alvó Anna ágya mellett, csak egy pillanatra látta, mikor visszajött a hálószobába a vécéből hajnali három óra tizenkettőkor, de így is, húsz év után is azonnal tudta, ki áll ott, a sötétben, és azt is mindjárt tudta, mit kell tennie). – Esteledik – mondta. Szemhéja mögött pokoli, vörös körök tágultak.

– Igen. Mindjárt túl leszel rajta – válaszolt a másik, miközben meredten figyelte a gyerekeket, Gergő osztályát, akik kis csoportokba verődve futkároztak, kergetőztek, nevetgéltek, beszélgettek az udvaron és nem is sejtették, hogy mi közeledik feléjük a jövőből. – Kiválasztottad már melyik lesz az?

– Igen – sóhajtotta a férfi még mindig csukott szemmel (Norbert elég labilis, mióta az anyja meghalt, pont a legrosszabb korban van, tizenhárom éves, a többiek szerint sötét gondolatok kerülgetik, el fogják hinni, hogy csak úgy eltűnt, el kell hinniük).

– Akkor hozd be – kérte a mellette álló gyerek. – Hozd le a pincébe.

vége

Főképp a horrorfilmben gyakori technikai megoldás a prológusban, az előzményben bemutatni az első áldozat sorsát, erre tipikusan alkalmas a final girl ellentéte, a sikoltva menekülő szőke nő, akit persze úgyis elkap a rém. A később felbukkanó főszeplők egy nemtudással érkeznek majd meg a borzalmak helyszínére, míg mi, nézők, már beavatottként várjuk, milyen szörnyűség történik majd velük. Mindez ad egy kényelmetlen biztonságérzetet, egy hamis illúziót, mely párosul annak latolgatásával, hogy mindezt ki éli túl (legalábbis az első részt, mert a folytatásokban mindig az első rész főhőse hal meg legelőbb - kivéve Ash). Erre épít a lenti írás is, ezért a kastély előzménytörténetét, de főképp ezt az írást érdemes átfutni, így az újonc, az új fiú szkepticizmusa kap egy keretet, és olyan ellentét alakul ki, mely a horror egészére jellemező: lehet, hogy tényleg nincs senki odakint a sötétségben - de mi van, ha tévedünk?

Rémpofa

– A lámpa marad – mondta az új fiú, fel se nézve Monguzra a könyvből. A könyvet Gergőtől kapta, kalózokról, kincsekről és fondorlatos cselvetésekről szólt.

A másik öt intézetis gyerek megdermedt e hallatlanul bátor kijelentésre, csakúgy Monguz, a nagydarab, csupa szőr, lassú mozgású tanár. A fiúk féltek tőle, másképp, mint a Szakácstól, inkább az erejét rettegték, a pofonjait, a fülcimpahúzásokat és a seggberúgásokat. Állítólag szegény Sanyikának egyszer egy egész csomónyi haját kitépte, csak azért, mert túl gyorsan ment a kastély folyosóján.

A férfi most csak állt a hálóterem ajtajában, vastag, szőr borította ujjai ott lebegtek a kapcsoló felett, mint tétova szobor dermedt bele a mozdulatba, és vakon pislogva meredt az új fiúra, majd megvonta vállát. – Kaptok még tíz percet – mondta nekik, aztán döngve becsapta az ajtót.

Mind az öt gyerek – kik engedelmesen, állig betakarózva figyelték kettejük rögtönzött jelenetét –, most jól hallhatón fellélegzett, vagy inkább felhördült. Eddig soha senki nem ment szembe Monguzzal. Ez a lázadás magában hordozta azt, hogy az Igazgatóval is lehet esetleg ellenkezni. Sőt, még talán a Szakáccsal is. Az intézet felnőtt személyzetének negyedik tagja, Anna asszony nem számított, ő a városból járt be hozzájuk, magyart és természetismeretet tanítani, gyorsan ledarálta az anyagot, aztán iszkolt kifelé az épületből. Ővele, a ráncos és halk szavú aggszűzzel, akiből állott szappanszag és levendulaillat áradt, valahogy nem volt értelme kötözködni, a fiúk mogorván és bágyadtan ülték végig az óráit.

A két férfitanár azonban teljesen más ügy volt. Monguz és az Igazgató megsemmisítő terrorjával szemben eddig nem igazán láttak alternatívát. Monguz matematikát, reál tárgyakat és testnevelést tartott nekik, bár sokszor megosztották az órákat az Igazgatóval, akinek egyébként csak az állampolgársági ismeretek és az osztályfőnöki teendők jutottak volna. Monguz alattomosan csapott le, a padok közt sétálva osztotta ki ütlegeit, rúgásait. Az Igazgató másképp – talán sokkal rosszabb módon – volt kegyetlen. Látszólag véletlenszerűen a szobájába hívatta őket beszélgetésre, mely valójában hosszú hallgatásokból és a szülőkre vonatkozó kínzó, elevenbe vágó kérésekből állt. Miért hagytak el? Emlékszel még anyádra? Szerinted részeges leszel, mint apád? A szüleid mennyire voltak semmirekellőek? Mi értelme a létezésednek, ha még a tulajdon nemzőid is eltaszítottak? Nem lehet, hogy csak a kéjt kereseték a közösüléseikben, te pedig egy véletlen eredménye vagy? A gyerekek látták, hogy válaszaiktól mind elégedettebb és boldogabb lesz, legalábbis ez sejtette az arcát lassan eluraló mosoly. Majd mindegyik fiú sírva, a dühtől reszketve hagyta el szobáját a beszélgetések végén. És két-három havonta az Igazgató mindannyiukra sort kerített, fantasztikus memóriája és érzéke volt hozzá, hogy mind megkapják a magukét.

Huszonnégyen voltak az osztályban és az intézetben. A hálótermekben pedig hatosával voltak beosztva. Az új fiú hálótermében kapott helyett Gergő, a könyvmoly, Csobánc, a hallgatag roma fiú, Ruszi és Tomi, az ikrek, akik mindig egymással veszekedtek és Gál, aki folyton fekvőtámaszozott. Meg persze ott volt korábban Sanyika is, míg el nem vitte őt a Rémpofa. Az ő helyére, az ő ágyába jött az új fiú tegnap éjjel.

Állítólag egy nagy, sötét autó hozta. Nem volt más cucca, csak egy kis, lakozott bőröndje. Finom, fehér inget, és elegáns szabású nadrágot, csillogó bőrcipőt viselt. A többiek ösztönösen kerülték még, nem tudták, mit hoz magával, milyen keserűséget, rossz érzést, kegyetlen emléket. A gyerekek megtanulták, jobb hagyni a jövevényeket, hagy főjenek a saját levükben, aztán pár nap múlva úgyis megnyílnak. De az új fiú, ez a magas, vékony, de sportos szőke jelenség egyáltalán nem úgy viselkedett, mint egy átlagos jövevény. Arisztokratikus fensőbbséggel foglalta el helyét a teremben, az órákon szórakozottan rajzolgatott, vagy ki-kitekingetett az ablakon. Ebédnél a többiektől távolabb leülve kanalazta a moslékot, amit a Szakcs aznapra összekotyvasztott. Délután pedig csak állt a fal tövében, arcát beletartotta a néha elő-előbukkanó májusi napfénybe, és egyáltalán nem törődött a sáros kastélyudvaron labdát kergető fiúkkal. A közeledés egyetlen jele volt, hogy elkérte Gergőtől azt a kalózos könyvet, aztán elegánsan feltelepedett ágyára, és olvasott. Most a könyv felett végighordozta hidegszürke tekintetét a többieken, majd csengő, erős hangján meg is kérdezte: – Mit bámultok?

Gál szólalt meg, még mindig döbbenet rezgett hangjában: – Ellentmondtál Monguznak.

– Nem is – javította ki Gergő kábán –, megparancsolt valamit a szőrös disznónak.

– Nem lesz ennek jó vége – csóválta a fejét Csobánc.

Az ikrek nem szóltak, elbűvölve figyelték az új fiút, aki sóhajtva maga mellé tette a könyvet, majd leeresztette a lábát a padlóra, és csak ült ott, a cipőire meredve.

– Jobb lesz, ha vigyázol – folytatta Csobánc. – Az Igazgató nem ismer tréfát. Ha megtudja, hogy pattogsz…

– Mi lesz akkor? – kérdezte felpillantva rá az új fiú. A másik elfordította a tekintetét.

– Elbeszélget veled – sietett a segítségére Gergő. – És az egyáltalán nem lesz kellemes.

– Vagy, ami még rosszabb, beoszt egy hét konyhai munkára a Szakács mellé – tette hozzá a kisebbik, az alacsonyabb iker. – Na, az aztán szívás.

– Szó szerint – vihogott Gál.

– Miért? – kérdezte szelíden az új fiú, de erre a többiek zavarba jöttek, és nem válaszoltak, végül a roma fiú nyögte ki: – Hát tudod, elkezd fogdosni néha. Ott is. Aztán dörgölődzik is a farkával. Vagy a nyakadba liheg.

– Te már csak tudod, neked már adott egy kis húst is, mi? – röhögte el magát Gál.

– Menj az anyádba – mordult rá Csobánc.

– Menj te a tiédbe – jött a válasz, és a nagydarab fiú már hajtotta fel a takaróját, de Gergő közbevágott: – A lényeg, hogy ha nagyon ugrálsz, valamelyik a három közül ellátja a bajod. Vagy így, vagy úgy.

Az új fiú eltűnődött ezen, majd kifűzte és óvatosan lehúzta a cipőit. Olyan kecsen és finoman mozgatta ujjait közben, hogy a többiek megbabonázva figyelték, és el is felejtették, miről beszéltek neki, míg ő ki nem jelentette: – Nem fognak ezek semmit sem csinálni velem, mert még ma éjjel meglépek.

Gál erre felhorkant, és dühösen magára húzta a takarót. Csobánc cüccögött, és a körmét kezdte rágni. A két iker csak bámulta tovább az új fiút, aki közben párnáját feljebb pakolta majd hátradőlt, és ölébe vette a könyvét, hogy újra olvasni kezdjen.

Egyedül Gergő pattant ki izgatottan az ágyból, az ajtóhoz sietett, résnyire nyitotta, kikukucskált, aztán a kilincsnél maradva, azt szorítva kérdezte: – Mi az úristent beszélsz?

Az új fiú most se nézett fel a könyvből, miközben válaszolt: – Szökés. Léc. Télak – ejtette ki lassan, tagoltan a szavakat.

– Felejtsd el – morogta a nagyobbik iker. – Senki nem tud megszökni innen.

– Ja, ez így van – bólogatott Csobánc. – Mondj le róla, öreg.

Gergő ismét kilesett a folyosóra, majd visszafordult az új fiú felé: – Hogy képzelted?

Az végre ránézett, figyelmesen végigmérte, végül unottan fújtatott egyet: – Amikor megérkeztem, láttam, hogy a nagy bejárati ajtó zárja elég spéci. Az nem kiút. Viszont azt is láttam, hogy a pinceablakokon nincs rács. Gondolom, a pincelejárat a konyha környékén nyílik, legalábbis az ilyen régi kastélyokban így volt, praktikus okokból. Ha be van zárva, akkor ezzel kinyitom – zsebéből egy biztosítótűt vett elő. – Csináltam már ilyet párszor – a hálóterem ajtajára mutatott: – Ez se lesz akadály, ha éjszakára ránk zárják.

– Nem zárják ránk – morogta dühösen Gál a takaró alól. – Nincs rá szükség.

Mind hallgattak egy sort, mérlegelték, amit hallottak, végül a kisebbik iker jegyezte meg, szinte nyüszítő hangon: – A pincelejárat tényleg a konyha mellett van. És pont ott van a Szakács alvófülkéje is. Csak egy függöny választja el a folyosótól…

Az új fiú felemelte fekete zoknis lábát: – Majd mezítláb megyek.

– Monguz néha járőrözik a folyosókon. Igaz ritkán, mert gyakran bepálinkázik estére – hozta fel Csobánc.

– Megvárom, míg kidől, és utána lépek – hagyta jóvá az új fiú derűsen. Hirtelen felült ágyában Gál, és dörmögve kérdezte: – Tudod, miért nem zárják ránk ezt a nyavalyás ajtót?

Az új fiú széttárta karját: – Nem. Miért?

A többiek mind Gál felé fordultak, mint akik egyszerre rettegnek a választól, de várják is annak bizonyosságát.

 – Rémpofa miatt.

Ekkor élesen megnyikordult az ajtó, mire Csobánc ijedtében felrikoltott. Monguz húzta kifelé, akaratlanul is megrántva a még mindig a kilincsbe kapaszkodó Gergőt. – Hát te mit csinálsz itt? – dörrent rá a tanár, és már emelte kezét, de a gyerek ügyesen hátrált, és kitért a pofon elől. – Csak vécére akartam menni – mentegetődzött már az ágyából.

– Reggelig nincs hugyozás – jelentette ki Monguz, majd végigmérte őket, tekintete végül az új fiún állapodott meg: – Leolthatom már a villanyt, nagyságos úr? – kérdezte tőle gúnyosan. Az új fiú nagyvonalúan intett neki, mire a férfi felhorkant és a kapcsolóra csapott. Ezüstös sötétség borult rájuk, az ablakrácsok miatt pár csík szabdalta szét.

– Ki az a Rémpofa? – kérdezte tőlük egy sötét folt, vagyis az új fiú a sarokból. – Egy tanár?

Kis lángocska villant, bevilágította az arcát, aztán parázs maradt a helyén, és erős dohányfüst terjengett elő.

– Neked van cigid? – döbbent meg Gergő.

– És tüzed? – kontrázott Csobánc bután. A láng újból fellobbant halk klikkeléssel, sárgába vonva azt az elszánt, komor arcot.

– Apáé volt – mondta az új fiú, majd ismét félhomály lett, mert eloltotta a lángot. – Ez az egy dolog maradt nálam abból, ami az övé volt. Minden mást elvettek tőlem.

– Gazdagok voltatok? – bukott ki Csobáncból a csodálat.

– Nagyon – mind sejtették, az új fiú bólintott a sarokban. – De hagyjuk ezt.  Szóval ki ez a Rémpofa?

A kérdést könnyed, cseveg hangon tette fel, de sokáig nem kapott rá választ. Végül Gál köszörülte meg a torkát, és óvatosan válogatva a szavait ezt mondta: – Állítólag a kastély korábban egy grófé volt, aki megsebesült a háborúban. Az első világháborúban. Egy golyó levitte a fél arcát. Aztán mire hazaért, kiderült, hogy a felesége és a fia meghalt egy járványban. Valamilyen megfázás…

– Spanyolnátha – segítette ki Gergő.

– Igen, az – hagyta jóvá a másik nagyvonalúan. – De az ürge nemcsak a fél szemét hagyta ott a fronton, hanem az eszét is. Egész éjjel a kastély folyosóit rótta és a fiát kereste. Egyszerűn nem akarta elhinni, hogy a gyerek, akiért annyira rajongott, meghalt. Minden éjszaka százszor bejárta a folyosókat, a szobákat, sokszor meg csak állt, valamelyik sarokba húzódva, és várta, hogy a fia felbukkanjon a holdfényben.

– Nagyon kísérteties – gúnyolódott az új fiú, majd erőset szívott a cigarettából.

– Hé, adjál már egy szálat – szólt rá Csobánc mohón.

– Előbb hallgassuk meg a történet végét – intette csendre őt az újonc.

Gál pedig így folytatta: – Ez így ment addig, míg be nem jöttek ide is az oroszok a második világháború végén. Akkor aztán elkapták a Rémpofát, letérdeltették, és bumm, golyót kapott az ép szemébe. A falusiak kaparták el, valahol a kastély környékén. De ezzel nem lett vége. Miután a kastélyból intézet lett, éjjelente ismét megjelent a folyosókon. A gyerekét keresi továbbra is. Azt hiszi, minden egyes intézetis gyerekről azt gondolja, hogy ez az ő fia, és ha valamelyik van olyan bolond, hogy éjjel a folyosókon mászkál, akkor elkapja, és magával viszi.

– Hova? – bukott ki a kérdés az új fiúból.

– A pokolba – válaszolt csendesen a nagyobbik iker.

– Vagy valami még rosszabb helyre – tette hozzá Gál.

– Ti láttátok már? – kérdezte az új fiú rövid töprengés után.

– Mondjad, Gergő – biztatta Csobánc a társát, mire az kényszeredetten bevallotta: – Láttam valamit. Miután idekerültem. És akkor még nem tudtam, mi a helyzet. Mindenki aludt, és baromi éhes voltam. Gondoltam, lopok valami kaját a konyhából. Ahogy a főfolyosón, mentem, egyszer csak hallom, valaki megköszörüli a torkát mögöttem. Megfordultam. Egy magas férfi állt az egyik ajtó sötétéjében. Kérdeztem, ki maga, de nem válaszolt, csak kinyúlt felém, és láttam, hogy nagy, bütykös, csontos ujjai voltak. É aztán, ahogy a keze beért a fénybe, visszakapta, én meg skeráztam vissza az ágyamba, és a fejemre húztam a takarót reggelig. De akkor megértettem, hogy a fényt, na azt nem szereti.

– Ezért nem jön be ide, és nem visz el minket álmunkban – ült fel Gál az ágyában. – Látod, a kinti udvari lámpa pont a hálótermekbe világít. Fél a fénytől, mert olyan csúf. Nappal nyomát se látni. Éjszaka meg az összes gyerek biztonságban van, egészen addig, amíg az ágyában marad.

– Beszéljétek el neki Sanyikát is – kérte Csobánc halkan, de csönd követte a szavat.

– Mi van ezzel a Sanyikával? – kérdezte az új fiú őszinte kíváncsisággal.

Végül Gál kezdett bele: – Ő feküdt korábban a helyeden. Jó gyerek volt, csak egy kicsit nyafogós. A tanárok se nagyon bántották, mert olyan idegesítően sírt. Az egyik este, karácsony után pár nappal, megfájdult a gyomra. Befalt valamit, lehet, a konyhából lopta, nekünk nem adott, de hallottam villanyoltás után, hogy zabál. Éjféltájt már nyöszörgött, megkérdeztem, mi a baj, mondta, csikar a hasa, és menten összeszarja magát. Mondtam neki, bírja ki reggelig, ne büdösítsen be itt nekünk. Azt én nem mondtam, hogy menjen ki a vécére. Nem akartam, hogy elkapja őt a Rémpofa. De ő kiment. Biztos nem bírta tovább. Arra ébredtem, hogy zárja az ajtót.

– Én is hallottam – erősítette meg a kisebbik iker.

Megint elhallgattak, talán csak azért, hogy megtudják, az új fiú figyel-e avagy már alszik.

– És mi lett vele? – kérdezte az közönyösen.

– Soha többé nem láttuk – szólt közbe Gergő. – Reggel üres volt az ágya. Kérdeztük az Igazgatót, ő meg csak hebegett-habogott. Délelőtt Monguz bejárta az egész épületet a pincétől a padlásig, ám nem találta. Sanyika úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

– Rendőrök is jöttek? – kérdezte az új fiú.

– Nem, nem voltak – jelentette ki zavartan Gál. – Miért?

A másik egy ideig hallgatott, majd a következőket mondta halk, de pattogó, parancsoláshoz szokott hangon: – Nagyon érdekes dolgokat meséltetek erről a helyről. Azt hiszem értem, mi folyik itt. És mindjárt elmondom nektek is, mi a helyzet ezzel a ti Rémpofátokkal. És utána eldönthetitek, megszöktök-e velem ma éjjel a pincén át. De előtte: ki kér cigit?

folyt. köv.