Egyrészt ez is egyféle sajtótájékoztató, vagyis annak egy módosult, sajátos formája, de az előzmények ismerete nélkül nehezen érthető. Másrészt beleakadtam ebbe a régebbi írásomba, és nagyon megtetszett az az elbeszéléstechnika, a bizonytalanság, a vissza-visszautalgatás hálója, amit ott összehoztam.

A kastélyban még bőven van történet, például az intézetis gyerekek sorsát is e falak rejtegetik.

Kísértetkastély-projekt: visszatérés és búcsú

Azt mondják, az Idegent a Társak találták meg. A mezőn kóborolt, lába szárát friss harmat hűsítette, fehér bőre, és bőrén a sebek szinte világítottak a hajnali szürkületben. Majdnem meztelen volt, egy véres bugyin és egy szakadt melltartón kívül nem takarta semmi vézna, üres testét. Arról is beszélnek, hogy a haja teljesen ősz volt, noha a teste és a bőre azt sugallta, nem lehet még több harmincötnél.

De nem ez volt a legrosszabb.

Láttuk a felvételeket, az első képeket, mely bejárta a Hálózatot, és soha nem fogjuk elfeledni az arcát, és az arcon azt a kifejezést, melyre nincs elég szó, hogy leírjuk. Ha mégis megpróbálnánk jellemezni, az Egyensúly előtti időkben kereshetnénk egy hasonló képet. Van, akinek volt rá javaslata, volt, aki hozott is példát, egy korabeli felvételt, egy amatőr mozgóképet, amelyen egy maszkos férfi, egy tagbaszakadt, nagydarab, lógó hasú gyilkos egy meglehetősen életlen késsel levágja az előtte térdelő,  hátrakötözött kezű, mexikóinak tűnő nő fejét, majd a leválasztott részt a kamera elé tartja, és az, aki hosszas kutatás, és annyi borzalmas jelent átnézése után megtalálta ezt a kordokumentumot, mely olyan jól jellemezte korábbi valónkat, az úgy véli, hogy a halott vagy haldokló nő döbbent, rémült és elkeseredett arckifejezése, a levágott fejet eluraló borzalom és horror az, ami leginkább hasonlít az Idegenére.

Azt mondják, a Társak a legközelebbi városba vitték őt, ott is a legközelebbi rendőrőrsre, ahol az ügyeletes döbbenten fogadta a jövevényt, és hirtelen nem is tudta, mit kezdjen vele. A Társak segítettek neki, meleg teát adtak a szótlan nőnek, és takarókat hoztak. Az ügyeletes addigra összeszedte magát, illetve tanácsot kért felettesétől, majd még aznap megkezdte az Idegen kihallgatását.

Azt hallottuk, a dolog eleinte nem ment túl jól, a nő alig vagy csak akadozva, artikulálatlanul beszélt, mint aki nagyon sokat kiabált vagy épp ellenkezőleg, mint aki évekig hallgatott egy mély, sötét és nedves kút mélyén. Az ügyeletes kerített neki valami ruhát, ami lötyögött lepusztult testén, és miközben az Idegen felöltözött, egy kamerán át nézte, és gondosan lejegyezte magának a sebeit. Horzsolások a könyökön és a tenyéren, mintha a nő hosszan csúszott, kúszott-mászott volna. Egy nagy vágás a nyak oldalsó részén. A háton ostorcsapásoknak tűnő csíkok. A hason, a mell alatti részen kerek égésnyomok. Ovális pöttyös lenyomatok a comb első és külső felén és a vádlin, talán emberi fogsor okozta őket. Kiszakadt hajcsomó a koponya alsó részén. Maró folyadék által égetett foltok az ágyék környékén, az alhas alatt, a szőrzettel borított bőrfelületen. Egy hiányzó metszőfog. Egyenetlenség az orr vonalában, talán ütés eredménye. Véraláfutás a jobb szem alatt.

Az ügyeletes arcán láttuk, mit jelent szembesülni ilyen mértékű erőszakkal. Elfordult a monitortól, és sírva fakadt, de aztán összeszedte magát, és konzultál a Társakkal, melynek eredményeképp megrendelte a koktélt, a fájdalomcsillapítás, a lazítás és az öröm vegyülékét, mely végre megnyitotta a kaput a nő emlékei előtt.

Mielőtt a nő bevette a tablettát, az ügyeletes tisztázta vele, kik a hozzátartozói, kiket értesítsenek, hogy itt van, erre az Idegen megadott egy nevet, és egy helyet, ahol ez az illető található, ami persze nem volt igaz, de a Társak végigkövették az Idegen nyomait a Hálózatban, és rájöttek, kiről van szó, és miközben a kihallgatás folyt, elmentek ezért a hozzátartozóért.

A nő bevette a gyógyszert a pohár vízzel, aztán csak ült a kanapén, és úgy tudjuk, tíz percig behunyt szemmel figyelt, van, aki úgy véli, átgondolta, mit mondjon el, mit osszon meg velünk, hogy ne tűnjön előttünk teljesen őrültnek, mert bizonyára félt a következményektől. Épp ezért van olyan vélemény is, hogy csak a töredékét beszélte el a dolgoknak, és a valóság és az igazság sokkal nagyobb és hihetetlenebb eseményekből áll, olyanokból, melyet mi, azok, akik nem ő, képtelenek lennénk elfogadni, hiszen nem éltük át őket.

Aztán láttuk a felvételen, hogy kinyitotta a szemét, és az arca megváltozott, és akkor elkezdett beszélni az ügyeletesnek, lassan, sokkal tisztában, mint ahogy az első kérdésekre válaszolt, továbbá összefogottabb is volt ez a monológ, valahogy strukturáltabb, van, aki azt mondja olyan volt, mintha betanult szöveg lett volna.

Egy kastélyról beszélt, mondta a helyet is, ahol az épület található, és valóban, a Társak ettől a településtől nem messze akadtak rá. A kastély és az éjszaka voltak az elbeszélésnek a központjában. Azt mondta, fogságba esett a kastélyban, nem tudott kijutni belőle, és bár úgy tudta, nincs rajta kívül senki más az épületben, csak ő volt az egyedüli, kényszerű vendég, egy tőrrel a kezében – végül mégsem tudta megvédeni magát.

Azt is mondta, hogy először úgy gondolta, a folyosó közepén marad, és bármi közeledik felé, ledöfi, vagy megszúrja avagy megsebzi a tőrrel, amely sosem gyógyuló sebet ejt. De az a valami egyáltalán nem úgy közeledett, ahogy egy ember tenné. Egyszerre csak ott volt, mellette vagy mögötte, a hajába markolt, hátrahúzta fejét, hogy latinul a fülébe suttogja átkait, majd a földre lökte. Egy férfi, régies ruhában, kezében karddal. Fiatal, eszelős arcából gyűlölet sugárzott, olyan, aminek nincs indoka, csak kifutása. Az Idegen hiába suhintott felé a tőrrel, a támadó könnyedén eltáncolt, egy igazi párbajhős volt, sebezhetetlennek tűnő jelenés, aki egy laza döféssel, fordulatból megsebezte a nőt, a nyakán ejtve vágást. Ám arra nem számított, ami ekkor történt, mert az Idegen, ahogy a vívni nem tudók általában, ösztönösen odakapott, és még elérte a fegyver pengéjét, megragadta, nem engedte, hiába hasította fel tenyerét az éle, mert közben csak arra figyelt, hogy a forgolódó férfitest közepébe szúrja tőrét. A másik felnyögött, szívéhez kapott, majd hátrált, átesett egy ajtón, és egy sötét, de alapvetően kéknek tetsző szoba kanapéjára roskadt.

Az Idegen a fájdalom tüzes takarójába tekerve omlott össze a folyosón. Úgy mesélte el nekünk, hogy ekkor az ötlött fel benne, bezárkózik a kastély valamelyik szobájába, ellátja sebeit, majd ott kihúzza hajnalig. A pirkadat valamiért fontos részét képezte az Idegen elbeszélésének, mintha úgy vélekedett volna, hogy kálváriájának csak a nap fénye vethet véget, legalábbis olyan magabiztossággal, örömmel és meggyőződéssel ejtette ki a szót, hajnal.

A legközelebbiszobát választotta, ahol vesztére, miután belépett, a fal megelevenedett, gyertyák lobbantották fel lángjukat láthatatlan kezek nyomán, és ahol fényükben emberi csont és haj türemkedett ki a frissen meszelt felületből, és a gyerekek, mert gyerekek voltak, kik előtűntek a sík felületből, felé másztak, totyogtak és dülöngéltek, mivel e holt és befalazott, szétmállott testű gyermekek egyelten vágya az volt, hogy magukkal vigyék őt a falba. Az Idegen hátrált, de felbukott egy zsámolyban, és borzadva nézte, ahogy a kő és gipsz kezek elérik lábát, ahogy a betonfogacskák combjába és vádlijába marnak, és csak ekkor, az újabb fájdalom ösztökéjére kezdte csépelni őket a tőrrel. Porzott a testük, apró kőszilánk ujjak szakadtak le róluk, és fejecskék gurultak mint megannyi golyóbis a padlón, mire megszabadult, majd fél térdre, végül lábra állva ki tudott jutni abból az elátkozott szobából.

Elbeszélte, hogy előbb a hátát a szoba ajtajának vetve tépést csinált pólójából, kezére és nyakára tekerte, majd bizonytalanul elindult a holdfényes folyosón, melynek végében sötét árnyak gyülekeztek, így egy másik ajtót feltépve sikamlós szagoktól párás, éjsötét térbe menekült. Erős kéz ragadta meg, egy kanapéra lökte, és a férfi, mert a zihálása elárulta, csak az lehet, elütötte a kezéből fegyverét, majd hogy kicsit enyhítsen ellenállásán, öklével arcába vágott párszor, amitől az Idegen elájult, észre se véve, hogy orra elmozdult a csapástól, és azt sem, hogy kitört metszőfogát automatikusan lenyelte. Arra eszmélt, hogy megszabadították nadrágjától, és egy mohó erő nekifeszül ágyékénak, szinte széttépte ujjaival, hímtagjával, mire ő felsikoltott, és kinyúlva, megragadta támadója torkát, és szorította, minden erejével összenyomta gégéjét, de még így is percekbe telt, míg az erőszakoló megfulladt, közben ő térdével a férfi ágyékának feszült, és kitolta magából, hogy az utolsó ernyedt rángás már kívül következzen be, így a forró és égető mag ágyékára fröcskölt. Nyüszítve törölte le magáról egy asztalterítővel, a szövet azonnal sercegni kezdett a savas váladéktól. Négykézláb, tapogatódzva indult meg, az ajtó nyitva hagyott résén át betűző fénynyaláb vezérelte, mesélte tovább csöndesen történetét, majd szünetet tartott, mert ismét ivott a pohár vízből.

Miután összegörnyedve kitámolygott az elátkozott szobából, a következő szalon ajtaját kulccsal elzárta maga mögött, hogy odabenn leroskadjon a kandallóban barátságosan pattogó tűz mellé. Remegett a fájdalomtól és a sokktól, majdnem meztelen teste sajgott és vérzett, de a meleg körülfonta őt, és azt remélte, a fény talán távol tartja a folyosón kószáló szörnyűségeket. Egy kanapét tolt a bezárt ajtó elé, majd elfeküdt rajta, fájó ölét masszírozva el is szenderült. Vesztére.

Azt mesélte, még halkabban és zavarodottabban, hogy a tűz melegére riadt. Saját pólójával, a tépett csíkokkal kötözték össze tagjait, ott hevert a kandalló előtt. Egy nagy, bundás alak magasodott felé, kezében izzó hegyű piszkavassal, és mielőtt bármit szólhatott, mielőtt könyöröghetett volna, a vasat a hasához nyomta, kerek kis lyukakat égetve a bőrébe, nem törődve a sikoltással és az alatt lévő védtelen test rángásával. Az Idegen végül megemelte magát, lendületet vett, és összekötött lábával oldalt rúgott, mire a támadó megingott, és a tűztér szélére roskadt, pont elég közel a tűzhöz, hogy bundája lángra kapjon. A nő nem figyelte, hogy kezd el lobogni, élő fáklyakánt ragyogni, letépte magáról a béklyóit, és aztán hátrált, majd a kanapénak rugaszkodott, végül az ajtót nyitotta, hogy csak a küszöbről pillantson vissza az izzó figurára, aki békésen tűrte, hogy a tűz körülfonja a szoba közepén. Semmi nem kapott lángra tőle, jegyezte meg minden csodálkozás nélkül, se a szőnyeg, se a hozzá közel álló bútorok huzata.

Az Idegen ismét kilépett a folyosóra, mesélte, és a vége felé indult, ahol valamiféle kijáratot sejtett, de csak félhomályt lelt, a szürke derengésben alakok motoztak ott, látta már korábban is őket, most megállt tőlük pár lépésre, felismerte, hogy gyerekek, közöttük egy felnőtt. Az utóbbi lépett előre, hogy feltárja arcát, egy összenyomorított, golyó lyuggatta pofát, mire az Idegen felnyögött, és hátrált, de a férfi utána lódult, keze, körmei végigszántottak a nő hátán, másik a hajába akadt, és egy marékkal kitépett belőle. Az Idegen a földre roskadt, és megadta magát a sorsának, hátranézett válla felett, látta a rémarcot, körötte a mohón figyelő gyerekeket, ahogy mind megindulnak, de ekkor a nap fénye áttört a folyosói nagy, rácsos ablakon, egyenesen a szörnyeteg torz pofájába vágott, aki megvonaglott e hirtelen jött ragyogástól, majd sziszegve, nyáladzva visszahúzódott kísérőivel a homályos részekbe.

Valami kattant, mesélte az Idegen, és ő azonnal tudta, a bejárati ajtó zárja az. Talpra állt, végigvánszorgott a folyosón, nem nézve a szobákba, hol annyit szenvedett, majd a mind erősödő ragyogásban kitámolygott az előtérbe, és a nyitott ajtón át kilépett a hajnalba, aztán csak futott, végig a kastélykerten, át a földeken, mezőkön, míg összezavarodva meg nem torpant, valahol odakinn, a biztonságban.

Így találtak rá a Társak.

Ahogy befejezte az elbeszélést, úgy maradt, az asztal lapját bámulva, jó fél óráig. Az ügyeletes békén hagyta, ételt készített neki a Társak segítségével a kiskonyhában, csak a zajra jött elő, mert megérkezett az, akit az Idegen a hozzátartozójának mondott. Úgy beszélik, valahonnan a főváros mellől, egy öregotthonból kerítették elő, bottal járt, de egyenesen tartotta magát. Hajdan gyönyörű arca megfonnyadt, és egy koponyára hasonlított, csak búzavirág kék szeme ragyogott elő elevenen mély odúiból, egyenesen az őt bámuló Idegenre. Az nyomban felismerte őt, a nevén szólította, a hitetlenkedő, rémült nyögéssel, Ágnes, mondta egyszer, kétszer, mire az öregasszony bólintott, és azt mondják, ekkor az Idegen felállt, majd térdre esett, és úgy térden csúszott oda a vénséghez, és megragadt a kezét, és csak csókolta, mire az öregasszony szelíden és talán kissé csalódottan megkérdte tőle, hol volt hatvan évig.

Innentől kezdve zavarosak a beszámolók, és a felvételek is hiányosnak tűnnek a kutató tekintet előtt. Az Idegen visszavitte az Ágnesnek nevezett barátnőjét az öregotthonba, és ott kapott valami ideiglenes munkát és szállást. Beszélik, hogy a Társak jelenlétét soha nem tudta megszokni, minduntalan „robotok”-nak hívta őket, de ugyanígy volt a Hálózattal is, mert ellentétben a normális emberekkel, akik az ébrenlét óráit jobbára a közös térben töltik, ő inkább leválasztva, magányosan tengette napjait.

Úgy tudni, egy vagy két hónap telt el így. Talán Ágnes halála jelentette a fordulópontot. Az utolsó estén az Idegen ott ült az ágya mellett, és elsuttogta neki, vagyis egyesek hallani vélték, ha felhangosították a felvételt, hogy elmondja neki, hogy minden szörnyeteg, akivel a kastélyban találkozott, mind egykor valóban élt személy volt, a kastély büszke ura, de van még egy, akivel nem akadt össze aznap éjjel, Váry Emma, a leggonoszabbra mindőjük közül. Ágnes mereven nézte a plafont, néha bólintott, aztán a teste kimúlt, és személyiségét letöltötték a Hálózatba, ahol az avatárja a korabeli Facebook bejegyzések alapján összeállított, tünékeny szépségű lány lett, a modell, aki annak idején meghódította az Idegen szívét.

Ő azonban nem követte a közös térbe szerelmét, ahogy mondtuk, külön élt, nem csatlakozott. csak külső eszközökkel a Hálózathoz, ezért is olyan nehéz rekonstruálni az utolsó napjait.

Azt még láttuk, hogy egy teherszállítóval visszamegy a faluig, aztán elvesztettük a nyomát, mert az elhagyott, néptelen település utcáit nem figyelték kamerák. Később, az omladozó házak közt egy karbantartó Társ felvette alakját, nagy kannákat cipelt, melyeket, ahogy egy leltár kiderítette, az egykori töltőállomásról hozott el.

Aztán már csak a kastélykertbe telepített felvevő képe marad, és az a rémisztő alkonyi jelenetsor, mely során az Idegen a nap utolsó sugarainál odaér az épülethez, majd gondosan végiglocsolja az ablakkereteket, a fa ajtókat, mindent, amit éghetőnek vélt. A karbantartó Társ, aki ekkora elemezte a cselekedetsort, és megértette, hogy a közös tulajdon rongálásra készül, megindult a faluból, de elkésett. Az Idegen a kastély ajtajához lépett, kezében egy égő gyufával, ám mielőtt a benzintől nedves felületre dobhatta volna azt, az ajtó kivágódott, és kezek ragadták meg, majd behúzták a kastély sötétjébe. A Társ már csak a hűlt helyét találta, s miután gondosan végigmonitorozta, szkennelte az épületet, jelentette a legközelebbi ügyeletesnek az eltűnést, de többet nem tehetett.

Azok, akik kockáról kockára átnézték ezt az utolsó jelenetet, a kamera rossz felbontását kitisztították, a képet elforgatták, hogy jobban lássák a kastélyból kinyúló alakot, azok azt mondják, hogy egy nő volt a támadó, egy feltűnően szép, de sápadt, és dühös arckifejezésű asszony, régies, sötét ruhában. Ugyanezen megszállottak, akik annyira érdeklődtek az Idegen sorsa iránt, amit egyébként az összes információ, ami a Hálózatban kering, másodpercek alatt felülír, így el is felejtjük majd nemsokára ezt az egészet, szóval ugyanezen kitartó elemzők azt is állították, hogy az Idegen az utolsó pillanatban egyáltalán nem ellenkezett, hanem inkább mint egy ölelést, egy baráti üdvözlést, úgy fogadta a kastély úrnőjének szorítását, és egyesek valamiféle lezártságot és megnyugvást véltek felfedezni az arcán, az arcon, mely máris halványul képzeletünkben.

vége

Végül csináltam pár képet az ihlető helyen. Jobboldalt fent a belső pincelejárat, tényleg nagyon hideg gomolyog elő onnan, még kintről, az ablakon át, a rács innenső oldaláról fotózva is éreztem. Jobboldalt, lent az épület hátsó traktusa látható. A beton támívek egy mély völgy fölött tartják, egyensúlyozzák az egész kastélyt, de mára már megroggyantak, és ez statikailag rányomja bélyegét a falakra is. Van persze remény: ezt a cikket csak most olvastam, de valamennyire összecseng a történettel.

Egy sajtótájékoztató és az azt követő, rosszul végződő események jönnek most két részben.

Kísértetkastély-projekt: a sajtótájékoztató

– A „Kísértetkastély” persze nem hivatalos név, de nyugodtan írják le – mondta a polgármester, mire Laura és a többiek beírták laptopjaikba vagy tabletjeikbe a nevet. – Már készen vannak a promóciós anyagok, a végén meg is kapják őket, és azokban persze Váry-kastély néven fog szerepelni, noha tény, hogy kidomborítjuk a természetfeletti vonalat a felújított épület történetében.

– Érdekes annyira a Váry-család története, hogy egy látogató ideautózzon kétszáznegyven kilométert a fővárosból? – kérdezte Laura egyik kollégája, egy idős újságíró. – Úgy értem, ez nem egy annyira ismert család a magyar történelemben…

A kövérkés, láthatóan lámpalázas polgármester az asztal mögött megadóan felemelte két kezét: – Tudom, tudom, a kutya nem tudja, kik voltak őt – bólogatott mosolyogva, majd így folytatta: – De nem is ők a lényegesek, hanem az épület – ekkor megrebbent felettük a neon, ám úgy tűnt ezt Laurán kívül senki nem veszi észre.

A nő kinézett a polgármesteri hivatal fogadótermének ablakán, ki a dimbes-dombos vidékre, a fákra, a szemközti házra, melyek tetejét lágy április permet csapkodta, és fél füllel hallgatta, amit a férfi mond, miközben azon tűnődött, jó volna leköltözni egy ilyen helyre, tehenet venni, saját készítésű, zsályás és rozmaringos sajtot árulni a tökfej turistáknak jó drágán, és valahol a patakparton titokban vadkendert termeszteni, persze szigorúan saját használatra. Ágnes biztos nem menne bele. Jobbjával kitapintotta bal tenyere élét, és megpiszkálta a sebet, benne a szálkát, de az nem moccant, keményen, szilárdan tartott a bőrben.

– A család a török kiűzés után jut a birtokhoz, ekkor kezdik építeni a kastélyt, amely több átalakítást is megélt – duruzsolta a polgármester a jegyzeteiből. – Az első incidens – felnézett rájuk, és izzadtságtól csillogó a homlokára tolta a szemüvegét. – Mi csak incidensnek hívjuk az épület sötét történetének eseményeit…szóval az első ezerhétszáztizenötben történt, mikor Váry Miklós visszatért a bujdosásból a kegyelem reményében, s rajtakapta feleségét az intézővel. Lemészárolta őket, a nő fejét egy karóra tűzte az udvaron, és hetekig ott rohasztotta. A hálószobát pedig, ahol a házasságtörés és a gyilkosság történt, befalaztatta. Állítólag bentről még évekig hallatszott az asszony kéjes nyögése éjszakánként, az őrületbe kergetve Váryt, ki utóbb öngyilkos lett.

– Ez ugyanaz a Váry, aki jobbágygyerekeket erőszakolt meg? – kérdezte a Laura mellett ülő srác, és a nő látta, hogy a Google találatokat böngészi. – Neked van neted? – súgta neki Laura, de a fiú, aki korábban, a kastélyban megpróbált kikezdeni vele, csendre intette, mert a polgármesterre figyelt.

– Nem, az száz évvel későbbi incidens. Kettejük közt volt még egy részeges és kötekedő párbajhős, Váry Alfréd, aki a Kék Szalonban szokott feltűnni, azon a kanapén, amin mutattam a sötét foltot, a vérét, mely az utolsó összecsapásban szerzett szívsebéből folyt ki, aztán volt egy másik, Váry Eugén, akik fatolvajokat tépetett szét kutyáival az erdőben, ő volt az, aki azokat a hatalmas kandallókat építtette a társalgóban, mert a gyilkosság után örökké fázott az épületben, de az, akiről maga beszél – a polgármester lapozott jegyzeteiben –, az Váry Bálint, ő már a szabadságharc idején élt, és valóban a botrányos pedofil hajlamai miatt lett hírhedt. A pincében tartotta a gyerekeket, ahova nem mentünk le, mert valami veszélyes penészgomba szaporodott el benne – a férfi felnézett rájuk, és fintorogva hozzáfűzte: – A silány felújítás átka…de vissza hőseinkhez. Bálint állítólag az aktus közben rendre el is törte az áldozatok nyakát, majd a testeket bedolgoztatta a nyugati szárny új szobáinak a falaiba, többek közt…az Angyalos fogadóterembe, talán emlékeznek azokra az édes kis puttókra a mennyezeten…

– Ezek a Váryk mind őrültek voltak? – kérdezte valaki türelmetlenül Laura mögül. A polgármester széttárta karját: – Az első világháborúig nem találunk újabb jelét ennek a fajta elmebajos erőszaknak. Akkor az olasz és a keleti fronton majdnem kihal a család, a háromból csak az egyik fiútestvér, Norbert tér haza, szétroncsolt arccal, egy mesterlövész golyója úgy eltorzítja, hogy a Nárcisz-szobában zárkózik, és csak éjjel jön elő. A második világháború idején tűnt el, talán az oroszok lőtték agyon, mindenesetre a felszabadulás, akarom mondani a negyvenöt után az államosított épületben berendezett árvaház gyereklakói több ízben látták éjjelente kóborolni a folyosón, állítólag történeteket is költöttek a Rémarcról, aki minduntalan kibukkan a sötétből, és az éjszaka vécére igyekvőket riogatja.

– Ő az, akit a második világháború vége felé azt a szörnyűséget műveli a munkaszolgálatos osztaggal? – kérdezte most egy idősebb nő, talán a Napi Színestől. A polgármester elégedetten csóválta fejét: – Nem, nem, az az unokanővére, a család utolsó leszármazottja Váry Emma, aki később Brazíliába emigrált. A háború alatt ő viselte gondját a Norbertnek…

– Mi az ő sztorija? – bukott ki Laurából a kérdés, közben látta szeme sarkából, hogy a fiú mellette már a nő képét nézi a neten. Fiatal, szép, de komor tekintető lány volt, egy korabeli, viccesen otromba biciklinek támaszkodott a kastélyparkban. Nem tűnt gyilkosnak.

– A kastély parkjában engedélyt adott egy Németország felé tartó munkaszolgálatos századnak arra, hogy megpihenjenek. Maradhattak éjszakára is, Emma kinyittatta nekik a park mögötti csűrt – mondta csöndesen a polgármester, az asztal lapját nézve. – Aztán éjjel felkelt, és petróleummal meglocsolta a csűr falát, az ajtót bezárta és eltorlaszolta, majd gyufát gyújtott. A csoportot kísérő csendőrök bent ittak a faluban, hajnalra keveredtek elő, mikor már csak hamu és pár csont maradtak a szerencsétlenekből. Negyvenkét embert égetett el Emma. – Felnézett rájuk, szeme nedvesen csillogott. – A gyerekotthon lakói, a gyerekek és a nevelők később beszámoltak arról, hogy éjszakánként jajgatásra, tűzropogásra és füstszagra riadtak fel. Volt, aki az ablakon kinézve elszenesedett alakokat is látott a kastélyparkban sétálni. Emmát soha nem vonták felelősségre, kilencvenkét évesen halt meg, békésen elaludt.

Csönd ült rájuk, majd valaki, egy hang, Laura nem látta a forrását, feltette a kérdést, ami mindegyikőjükben ott motoszkált: – Jól értem, a kiállítás azt sugallja, hogy ezt a sok gonoszságot az épület, maga a kastély okozza?

A polgármester sokáig nem válaszolt, az előtte heverő telefont babrálta: – Van egy ilyen koncepció. Hinni akarunk abban, hogy a Váryk nem voltak se jobbak, se rosszabbak nálunk, normális embereknél. Hinnünk kell ebben. Ha nem így lenne, ha nem az épület lett volna valami ördögi hatással rájuk, akkor az egész emberiségbe vetett hitünket kidobhatnánk az ablakon…

Felállt, széke bántóan nyikorgott, és mosolyt erőltetve arcára így folytatta: – Köszönjük, hogy eljöttek hozzánk, ide a világ végére, és megtekintették a projektet, melyet az Európai Unió is támogatott. A kolléganőm mindjárt kiosztja az információ anyagokat, pogácsát és frissítőt találnak az előtérben. Ha bármi kérdésük van, állok rendelkezésükre. És ne feledjék – figyelmeztetően felemelte ujját: –, a Kísértetkastély visszavárja önöket! Nyitás: május elsején.

– Gyere, igyunk valamit a kocsmában – súgta Laura engesztelően a fiúnak, aki szedelőzködni kezdett mellette. – Hátha kiszedünk a helyiekből valami plusz infót.

A másik megrázta fejét, és elrakta laptopját a táskájába. – Sorry, sietek, még le kell ugranom Szegedre – érződött a sértettség a hangjából, de a nő végül is nem bánta, hogy egyedül vág neki a sáros utcának, így legalább nem kell magyarázkodnia, miért szerelné le másodszor is a próbálkozását. Mert otthon várja valaki.

Miközben a templom felé tartott, mely mellett minden valamirevaló faluban van egy kocsma, meg is csörgette Ágnest, de az nem vette fel. Valami fotózása volt, talán egy kozmetikumé.

– Drágám, én voltam – mondta halkan a telefonba Laura a pocsolyák közt lavírozva. – Még egy kicsit maradok, de hamarosan indulok vissza.

Eltette a mobilt a bőrkabátjába, és eközben a szálka okozta seb megsajdult húsában. Szeme elé tartotta kezét, majd bekapta a szájába a bőrt a fekete kis pöttyel, szívta, de nem történt semmi, a faszilánk maradt.

A kora délutáni óra ellenére elég sokan voltak a kocsmában, férfiak és nők, többnyire mind idősek, némán ültek poharaik felett és maguk elé, az asztal lapjára meredtek, mikor belépett, és csak egy pillanatra néztek fel rá, a magas, vékony, fekete lófarkas fővárosi újságírólányra, aztán elfordultak, és belebámultak valamelyik sarokba, vagy a velük szemközt ülő arcába. Laura egyenesen a pulthoz ment, és pálinkát ért.

– Csak helyieknek adok pálinkát – csóválta a fejét a kocsmáros, egy nagydarab fickó. – Kevert jó lesz?

– A szabály az szabály, akkor legyen csak egy kis sör – mosolygott rá a nő, majd amikor megkapta a poharát, felhajtotta a vízízű tartalmát, és üresen a pultra koppintotta, majd a várható összegnél jóval nagyobb érékű bankjegyet csúsztatott a férfi felé. – Egyébkén Laura vagyok. Az újságírókkal jöttem, a polgármester meghívására. A kastélyról beszélt nekünk.

– Adamko – biccentett a férfi, le nem véve szemét a lány kezéről.

– Tud valamit mondani arról az épületről? – kérdezte Laura könnyedén. Szeme sarkából észlelte, valaki megmoccant mellette – egy idős, szakállas férfi, aki ráncos kezeivel a szívtájékát masszírozta: – Én tudok, aranyom.

– Mégpedig? – fordult az idegen felé a nő.

– Nincs ott semmi látnivaló – csóválta a fejét az öreg. – Csak egy épület. Kő és malter meg cserép. Higgyen nekem, nincs ott mit keresni.

– Ez nem sok – Laura megtörölte szája szegletét, mert úgy érezte, maradt ott egy kis hab, majd megfordult a helyiség belseje felé, és végigmérte a többieket. – Ha van valakinek egy jó története a kastélyról, szívesen venném – mondta, majd a pultra csapta pénztárcáját. – Akár anyagilag is meghálálnám.

Senki nem válaszolt, majd a csendet a mellette álló vénember krákogása törte meg: – Ez micsoda, aranyom? – kérdezte az öregember, mocskos ujja hegyével a lány kezére bökve. Laura először nem is értette, mire gondol a másik, de a sarokban ekkor felállt egy férfi, akinek arcát valami kapucniféleség takarta, és halkan így szólt: – A kastély – mire a másik oldalt, az ajtó mellett egy vénasszony, egy valaha talán szép, de most már ragyásra rútult nő állt fel, tolta hátra a székét: – Igen, igaza van, megjelölte.

Laura eltette a tárcát, majd felemelte a kezét, és ő maga is a sebre meredt. – Igen – mondta zavartan. – A kastélyban az egyik ablakkeret…egy szálka…– folytatta, de megakadt, mert érezte, mind őt nézik. Pohár koppant a pulton, megfordult, és látta, Adamko pálinkát töltött belé. – Most már ihat – mondta a kocsmáros, majd lenyúlt a pult alá, miközben hozzátette: – Szüksége lesz rá – Egy balta tűnt fel a másik kezében. Laura hátrálni kezdett, de valaki megragadta a csuklóját, mire ő lerázta a szorítást, majd egy test lódult felé, az öregasszony volt, ellökte, ám az ajtónyílást meg elállta a kapucnis férfi. – Ne menj sehova – szólt rá idegesen, jobb arcfele iszonyatosan el volt torzulva, de Laura ezt csak homályosan látta, mert előjöttek kézis reflexe, hat évig játszott, oldalra lendült, ami csak megtévesztés volt, a férfi kinyúlt érte, ekkor a nő  balra kerül, és kivágódott az ajtón.

A friss levegőn rátört a lüktető félelem, érezte, ahogy futni kezdett a kocsi felé, amit a kastélynál hagyott, hogy a lábába gyűlik az adrenalin, és ólomsúlyként húzza lefelé, de a mögötte hallatszó zajok új erővel ösztökélték.

Jöttek utána.

Csak az utca közepén mert visszapillantani a válla fölött egy röpke pillanatra. Ott voltak mind, a csuklyás, az öreg nő, a szakállas férfi, meg még páran, legelöl a kocsmáros, akinek a kezében még mindig ott volt a balta, és el is kiabálta most magát: – Állj meg, csak segíteni akarunk!

De Laura persze nem állt meg, átsprintelt a következő utcába, majd balra fordult, ahogy emlékezett, végül keresztül a kastélypark maradványain, hogy aztán berohanjon az épület murvával frissen felszórt udvarára, ahol most már csak az ő autója állt, az összes többi újságíró már felszívódott. Bepattant az ősöreg Fiat ismerős szagú belsejébe, remegve a nyílásba dugta kulcsot, indítózott – és nem történt semmi.

Csinált már ilyen rejtélyes leállásokat az autó korábban is, a múlt hónapban Laura elvitte egy szerelőhöz, aki valami félelmetes összegért állítólag rendbe rakta. Garanciát is vállalt rá. Hát most nem sokat ért a garanciával, mert üldözői, a tíz-tizenkét fős társaság feltűnt a kert túloldalán, és hamarosan már a parkon át bicegtek, vánszorogtak, csoszogtak felé, a jelenet akár még viccesnek is tűnt volna, egy újkori magyar vígjáték, egy falusi rögvalóságot kifigurázó, harsány humorú, de butácska és a mozipénztárakban megbukó produkció betétjeként elment volna, ám ez a valóság volt, és Laura tudta, ezek az emberek bántani akarják.

Kiszállt az autóból, körbenézett. Előtte ott tornyosult kastély, a bejárat zárjában színes címkével jelölve lógott a kulcs. Masszív, frissen lakozott faajtó, az ablakokon rácsok – mint egy erőd, olyan biztonságosnak tűnt most a lány szemében az épület. Felrohant a pár fokból álló lépcsőn, kirántotta a kulcsot, majd belépett az épületbe, döngve bezárta az ajtót, és bekulcsolta. Aztán az egyik nagy, padlóig érő ablakhoz lépett, és oldalról figyelte a közeledőket, akik most megtorpantak, és csak bámultak felé, tanácstalanul feszengve, össze-összesúgva.

Laura emlékezett rá, hogy a hátul, a Lila szalon előtt volt egy vitrin, amiben pisztolyok és kardok voltak kiállítva, odasietett, közben a folyosó ablakain át szemmel tartotta az üldözőit, akik nem moccantak a kastély elől. Mielőtt betörte a tároló üvegét, tett egy próbát a mobillal, de még a hívás gomb benyomása előtt belévillant, mit mondott a polgármester arról, hogy a völgynek ezen a részén különösen rossz a lefedettség. Valóban, a telefon néma maradt.

Öklére tekerte a bőrkabátját, majd a vitrin üveglapjára csapott vele. Egy hosszú, vékony de gonosznak tűnő tőrt választott, mely három éllel bírt, „olasz típusú kegyelemtör”, nyomtatták rá az alatta fehérlő cetlire régies betűtípussal melyből hiányzott az ő. Laura olvasta valahol, hogy az ezzel szúrt seb nem vagy alig gyógyul, az áldozat sokszor elvérzik tőle. Visszatért a bejárati ajtóhoz, és próbálta felidézni, máshol be lehet-e jutni az épültbe, mikor odakintről egy ismerős hang csendült fel: – Kérem, jöjjön ki.

A polgármester volt.

Laura ismét oldalt tért, az ablakhoz, és kilesett a nehéz, vörös függöny mögül. A férfi ott ált az ajtó előtt, egy zsebkendővel az arcát törölgette. Mögötte egy csomóban a kocsmabeli söpredék.

– Ez csak egy félreértés. Nem akarunk semmi rosszat – folytatta a polgármester. – Jöjjön ki, nem maradhat bent éjszakára.

Laura visszatért az ajtóhoz, majd rövid tétovázás után így szólt: – Ha nem akarnak semmi rosszat, minek a balta?

– Az csak egy félreértés volt – nyugtatta őt ismét a másik az ajtón keresztül. – Lehet, hogy nem kell levágnunk az egész kezét. Talán csak elég egy nagyobb bemetszés…

– Maga megőrült! – sikította Laura. – Takarodjon innen!

– Sajnos nem, Laura – válaszolt rövid csönd után a férfi. – Nem őrültünk meg. Csak segíteni akarunk, de már lemenőben a nap, így nem szívesen mennénk be maga után. Ha a kastély kinézte magát, ha megsebezte magát, akkor odabent úgysem tehetünk semmit. A lehető legrosszabb helyre menekült, higgye el. Ki kell jönnie, hogy ezt az egészet rendbe tegyük, aztán hazamehet.

– Tűnjenek el innen! – válaszolt a nő uralkodva a dühén, a haragján és a megdöbbenésén. – Maguk mind megőrültek. Csak egy szálka ment a kezembe! – mondta még, majd kivárt, mert sejtette, a kintiek szerint valami egészen más történik vele, és a polgármester igazolta is ezt: – Az nem csak egy szálka, Laura. Az maga a kastély. Megjelölte magát. Ha nem távolítjuk el...

– Nem fognak hozzám érni!

A férfi erre már nem válaszolt. Laura visszament az ablakhoz, onnan látta, hogy a falusiak csoportjához siet, és rövid ideig tárgyal velük, majd mind a kastély felé fordultak, az ablakokat fürkészték, ezért Laura visszabújt a függöny mögé.

Úgy tervezte, megvárj a sötétséget, és kiszökik valamelyik nagy ablakon, elgyalogol a bekötőút végéig, és segítséget kér egy autóstól vagy kamionostól. Lekuporodott a fal mellé, és hallgatózva, a kinti neszekre ügyelve figyelte óráját, és időnként próbálgatta a mobilt, de az továbbra is működésképtelen maradt. A sajtótájékoztató és bejárás kora délután volt, öt körül járhatott a kocsmában, így hamarosan sötétedik, számolgatta magában.

Amikor félhomály lett, a mobil fényénél megnézte ismét a sebét, sőt, a tőr élével elkezdte piszkálni a tüskét, de az nem moccant, csak annyit ért el vele, hogy megsebezte a bőrt mellette, és a sebből a vére megindult, és lecsöppent a padlóra.

És ekkor az épület életre kélt, halk nyögés, fuvallat, meleg légáram söpört végig az előtérben, a falak és a gerendák recsegni kezdtek, aztán az ablakok csilingelő, hárfaszerű zenéje csendült mindenhol, míg odafenn, a fogadótér kupolájában egy sötét felleg, egy tömörnek tűnő füst  gomolygott elő a nemlétből, és meglódult Laura felé, aki sikoltva kitartotta maga elé a tőrt, majd minden kifakult, és ő belezuhant a nemlétbe.

Az éjszaka sötétjére riadt fel, elgémberedett tagokkal, magzati pózban tért magához a hideg, olcsó járólapokkal újraburkolt padlón. A tőr ott hevert mellette, arra támaszkodva talpra küzdötte magát, majd az ajtóhoz csoszogott, és elfordította a kulcsot. Nem érdekelte már, mi várja odakinn, egyszerűen csak ki akart jutni.

Lenyomta a kilincset, de az ajtó nem moccant. Nekifeszült, majd lendületből a deszkának rontott, ám semmi nem történt. Megpróbálta újra és újra, perceken át viaskodott a vastag deszkával, végül feladta, de nem engedte, hogy a sírás kitörjön torkából.

– Nem – mondta is ki hangosan, majd a koromsötétben megfordult, és mobilja után tapogatódzott, hogy aztán megtalálva, a hátát az ajtónak vetve szembenézzen sorsával, miközben felötlött benne, hogy a polgármesternek talán igaza volt, az épület akar tőle valamit, és a neheze még csak most jön, és hogy az élete legfontosabb éjszakája áll előtte.  

folyt. köv.