Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2016. augusztus 15. 08:00 - Valmont

Óvóhely

ovohely.jpg

Gyerekkoromban a legérdekesebb épített dolgok a Városban az óvóhelyek voltak. A hegy gyomrába nyíló lezárt bejárataik mintegy igazolták a Bombától való rettegésemet, a félelmet, mely a főkép a "Másnap" című amerikai film valamelyik tévéműsorban bemutatott rövid részletei, képei után vizuálisan is bennem élt éveken át. Ha az iskolából jövet elvetődtünk az óvóhely bejáratához, mindig megálltunk a rácsok előtt, és megpróbáltuk elképzelni, mi lehet odabenn, az alagút végében csillogó nagy, masszív ajtón túl. Bennem mindig felsejlett a befelé nyomakodó, egymást letipró, egymással harcoló Tömeg képe is. Ennek ellenére, éjszakánként, mikor  a Bombáról fantáziáltam, megnyugtatott a tudat, hogy viszonylag közel van egy óvóhelyünk, és mindig gondosan végiggondoltam, hogy tudnánk mi, a családunk minél gyorsabban odajutni.

p.s : A Városról szóló történetfolyamot ezennel lezárom. Bejártam képzeletben a helyet, ahol felnőttem, és írtam a fontos vagy kevésbé fontos részeiről, arról, mit jelent vagy jelentett nekem a Város, írtam arról, amit mögé- és belegondoltam, tulajdonképp a képzeletről írtam, mely egyedüli menekülés volt a késő nyolcvanas, kora kilencvenes években, odafenn, Északon, a Városban.

Most valami más jön.

 

Emlékezz

 

A kulcs. A kulcs a kulcskarikán, közvetlenül a lakáskulcsa mellett. Mögötte, a háta mögött a kiabálás. Az az egy hang, ami kiszűrődik a zajból, az utcai zajokból, melyek borzalmas szimfóniává állnak össze, de ő – mint egy jó karmester – hallja egyenként is őket. Valaki az első emeleti ablakból lóg ki, hátulról fogják, a nyakából fekete vér spriccel a lenti rododendron bíbor szirmaira. Elhagyott autó lángol feljebb az úton. Szeme sarkából látja, két férfi küzd a járdán, a harmadik áll, és nézi őket. Ablakok törnek be a melegtől, mert a sorház második tömbje lángol, az egész lépcsőház egy narancssárga oszlop. Távolabbról tűzoltóautó szirénája, az út szélén áll, alakok fogták közre. És a hang, ami közvetlenül mögüle szól: – Állj meg. Állj már meg, nem bántalak.

Persze.

A kulcs remegő ujjai közt. Leesik, a járda porába. Egy pillanatra élesen látja a piszok összetevőit. Egy Orbit rágó eldobott papírja, poloska kiszáradt teteme, valami barna szűrcsomó, talán kutyáé. Felkapja a kulcsot és a lakat végébe dugja szabad kezével, baljával nem ereszti le derekáról a gyereket. A nyílás rozsdás, alig tudja beleerőszakolni. – Hova mész oda, hova mész? – kiabálja mögüle a hang, ahogy a lakat szétpattan. Lefűzi a láncot, kinyitja a nyikorgó vasajtót, majd szembefordul az utcával, üldözőjével. Átfut rajta, nem lesz ideje becsukni az ajtót. Olyan soknak tűnik, behajtani a nyikorgó ajtót, visszafűzni a láncot, majd a két utolsó szemre rápattintani a rozsdás lakatot.

A férfi közeledik. Kezében a poroltó, egy kis piros készülék, autók csomagterébe látni ilyeneket. A poroltó alja véres, mert ezzel verte szét annak az asszonynak a fejét, akivel a nő  karambolozott. A karambol feljebb történt, még az óvoda utcájában, most a nő BMW-je az oldalára fordulva fekszik tehetetlenül, mint egy nagy, fekete és döglött bogár – a másik autó pedig összenyomott légyként a járda mellett pattog és remeg a borzalomtól. Az asszony, a vétkes sofőr a házak előtti füves részen, hasán elterülve, mint aki részeg, szétlapult feje a gyepbe döngölve. Mindez átfut a nőn, és az is, hogy a férfi zavart tekintete nem őt lesi, hanem mögéje figyel, ahogy odaér, és a láncra csap, de ekkor a lakat – mint egy idióta, hollywoodi filmben, az utolsó pillanatban, és ezen, valahol nagyon mélyen, hisztérikusan felvihog – bepattan, a nő hátraugrik, és elönti a fájdalom, mert a poroltó széle az ujjait is érte.

Felüvölt, hátrál, a másik a láncot és a vaskaput rácsait veri a poroltóval, ádáz néma dühvel. Mikor abbahagyja, parancsolóan mordul: – Engedj be.

A nő persze nem moccan, sérült ujjait szopogatja és rázza a levegőben, hogy hűtse, aztán még lép kettőt hátra, az alagút sötétjébe, ahova már nem ér be annyi fény. Félhomályban áll, merev baljában a gyerek, figyeli az őrült fenevadat, nehezen, zihálva lélegzik, csak ennyi mutatja, hogy él.

– Engedj le, anya – hallja a válla mögül, és ez téríti magához. Az alagút nyirkos falához engedi a gyereket, aki most feketén csillogó szemekkel hol őt, hol az őrjöngő férfi figyeli.

– Nem tud bejönni – nyugtatja inkább magát a nő. A gyerek bólint, összerázkódik, mire a nő átöleli a védtelen kis testet: – Jaj drágám, nem tudom, mi történik – zihálja a fülébe. – Vége a világnak – jelenti ki a gyerek nyugodtan, mire ő eltávolodik, arrébb csúszik tőle. – Ne mondj ilyet – kéri döbbenten. A gyerek egyfelé néz, még mindig sokkban lehet, a padlót figyeli, a szél által behordott szemetet, egy régi reklámújságot, egy műanyag poharat, falevelet. – Láttad a többieket – mondja aztán csöndesen, és a nő érzi, nem akarja egyikük se folytatni, de mindketten arra gondolnak, az óvónőre, hogy is hívták, Marikára, akit a gyerekek elborítottak, mint egy kabát, rácsimpaszkodtak a nyakára, a vállára, a derekára, az oldalára, és harapták, ahol érték.

Dam-dam-dam. Újabb csapássorozat éri a rácsot és a láncot. A lakat bent van, az ajtó alsó lemezfelülete védi, eltakarja.

– Mi történik velük? – kérdi a gyerek halkan, a magában morgó férfit bámulva, mire a nő megvonja vállát: – Nem tudom. Valami fertőzés. Látod rajta azokat a harapásokat? – A kérdésről felötlik gondolatai mögött valami, amire ügyelnie kellene, ami most történt, de nem találja az emléket. A gyerek bólint. – Szerintem így kapta el. Megharapják egymást, és így adják át egymásnak.

A fém csattogása hirtelen abbamarad. A férfi odakinn valamit bámul az utcán. – Visszajövök! – ordítja nekik, majd elszáguld. A nő a rácshoz siet, kinéz. A férfi csatlakozik egy csoporthoz, akik egy földön fekvő alakot rugdalnak, ütnek, szúrnak és hasítanak. A fekvő fejéhez térdel, és verni kezdi a poroltóval. A nő elkapja tekintetét.

– Elment – mondja hátra a gyereknek.

– De visszajön. Megígérte – jegyzi meg a gyerek reményvesztetten, amitől a nőnek összefacsarodik a szíve.

– De mi akkor már nem leszünk itt – jelenti ki magabiztosan, és hátramegy a sötétbe. – Ezeket az óvóhelyeket a nagyapád cége újította fel, jó pár éve – magyarázza lelkesnek tűnő hangon. – Akkoriban nagyon sokat beszélt róla. Azt mondta, jó, ha tudjuk, hogy lehet bejutni a belső részbe. Akkor odta oda a lakatkulcsot is. Azt mondta, sosem lehet tudni. És hogy az óvóhely benyúlik a hegy gyomrába, egy csomó szoba lesz majd, meglátod, milyen izgi. Nagyapád…– megtorpan, egyrészt mert odaért az óvóhely alagútjának a végéhez, másrészt mert nem jut eszébe a gyerek nagyapjának, a saját apjának a neve. – A nagyapád okos ember volt – fejezi be zavartan. Szinte biztos benne, hogy már meghalt, de több most nem jut eszébe róla. Az alagutat lezáró ajtót kezdi vizsgálni.

Egy nagy, fém téglatest van a masszív acélajtó bal oldalán. Ki kell pattintani a fedelét, és a mobiltelefonja fényében elé tárul a billentyűzet.

– Akkor apa is dolgozott itt, ugye? – kérdezi a gyerek reménykedve.

– Igen, az apád is dolgozott itt – hagyj jóvá a nő. Hátrafordul. A gyerek mozdulatlanul ül, maga elé bámul. – Nagyapád elmondta, hogy odabenn van élelem, víztisztító, levegőztetés. A fél város kibírja hetekig. Szóval nekünk bőven jó lesz. Csak be kell jutnunk.

És ahhoz tudnia kellene a kódot, melyet az apja többször is elmondatott vele, sőt, le is írt neki egy cetlire. Ami ott van a házban, a számlák alatt egy „Fontos dolgok” feliratú borítékban, de miután leírta neki, azután hetekig játszotta azt az öreg, hogy amikor felhívta, vakkantva kérdezte, mi a kód, és a végén a nő, ha álmából felébresztették volna, akkor is tudta volna a négy számjegyet. Igen, ez már jó pár éve volt, mielőtt meghalt az apja, akinek a neve még mindig nem jut eszébe.

– Ezért hoztál ide? – csodálkozik a gyerek.

– Igen – vallja be a nő. – Eszembe jutott, amikor…karamboloztunk. Közel voltunk. És arra gondoltam, itt biztonságban leszünk, míg helyreállnak a dolgok.

– Ha helyreállnak a dolgok valaha – jegyzi meg a gyerek. A port turkálja cipője orrával ültében. Durcásan néz maga elé, de néha a bejárati ajtó felé kapja a tekintetét.

– A kód pedig… – kezdi könnyedén az anyja, és találomra beüt egy számot, ami négyessel kezdődik. – …egy négyjegyű szám, ami négyessel kezdődik.

Nem történik semmi.

Maga előtt látja a papírt, rajta az öreg dőltbetűs, határozott kézírásával. Négy és talán…kettő.

– Pontosabban negyvenkettővel – javítja ki magát derűt mímelve. Hátranéz, a gyerek ugyanúgy ül ott, és nem veszi észre, hogy ketten állnak a vasrácsos bejáratnál. A nő fölegyenesedik, és lassan odasétál. Egy fiatal lány, tizenöt éves lehet, és egy idősebb nő, talán az anyja. A lány fél feje csupa vér, az idős asszony kék, fodros nyári ruhája szakadtan lóg a testén, szeme alja sötétkék egy hatalmas ütés erejétől.

Közelebb megy hozzájuk, de pár lépésre megáll. Most már a gyerek is őket nézi.

– Menjenek innen – kéri őket a nő határozottnak tűnő hangon, noha belül csupa remegés és félelem. Az idős asszony megfogja a rácsot, megrázza, nyitja száját, de nem jön ki hang a torkán. Helyette a fiatal lány kezd beszélni: – Engedj be minket, te…– nem fejezi be, keresi a szavakat, szemének fókusza elhomályosul,valahova a nő mögé néz, a sötétbe. – Engedj…– próbálja ismét, de elakad, és látszik rajta, nem is fogja már befejezni.

– Apát akarom – kéri, könyörgi a gyerek, átkarolja térdét, és fejét belenyomja a lába közé. A nő odasiet hozzá, leguggol mellé, simogatni kezdi a fejét: – Apád nincs itt – mondja neki lágyan. – Tudod jól. Ő…– nem fejezi be, mert megrohanja a jeges bizonyosság, hogy ő maga sem tudja befejezni ezt az egyszerű mondatot. Úgy érzi, mintha a maradék gondolatok és érzelmek kiáradnának testéből, elhagynák őt, tőle függetlenül lebegnének az alagút terében, mind gyengébben és mind halványabban. Például ott van az: valamit akart az előbb, és az fontosabb, mint azon tépelődni, mi történt a férjével. Feláll, körbefordult. Talán valami fegyvert akart keresni a kinti, most már három várakozó ellene? És ki a harmadik? Egy ismeretlen, eddig még nem látott, új vendég. 

A nő elmosolyodik a saját, rossz humorán, majd lehajol, felvesz egy faldarabot, ami a rossz minőségű kőműves munka miatt vált le idejekorán.

Ki csinálhatta ezt a kócerájt? Sejti, hogy tudnia kellene, illene tudnia, hogy ki volt az, aki….megvan, az ajtót akarta kinyitni. Eldobja a betonrögöt, s visszasiet a nyomógombos panelhoz, közben hátra-hátranéz a gyerekre, aki ugyanúgy, ugyanabban a pozitúrában ül. Felkattintja a mobil fényét és a számok fölé hajol.

Iszonyatos erőfeszítéssel felidézi, hogy két szám már megvolt. A negyvenkettő. A kód hatjegyű. Nem, négy. Vagyis még két számot kell kitalálnia. Kombinatorika, ugye, így hívják ezt. És a számok nulla és kilenc közé esnek, így a variációk száma…felsóhajt. Világéletében jó matekos volt, rémlik neki, még versenyeket is nyert a…izé nevű iskolájában, amikor oda járt. Nem okozhat gondot, hogy megfelelő sorrendben végignyomogassa a negyvenkettő utáni kombinációkat. Csak valami jó módszert kell találnia.

Körbefordul, a mobil halovány fényénél keres valamit, szenes fadarabot, egy éles követ, amivel jegyzetelhetne, vagy elég vastag port, amibe ujja írhatna, de sehol semmi.

A pánik lassan eluralkodik rajta, mint amikor egyszer rájött az autópályán, hogy bekapcsolva hagyta a vasalót, és hiába hívta a férjét, aki akkor…akkor még megvolt…hogy menjen haza, mert nem vette fel, és végül ő volt az, aki…ha nem tud nyomot hagyni, akkor el fogja felejteni a próbálkozásokat, az ötödiknél már nem fogja tudni, hol kezdte, ez biztos.

Megzörgetik az ajtót. Immár öten állnak az alkonyi fényben. Az egyik rázza, majd fejével kezdi ütni, nekilódul, és mint egy faltörő kos, nekicsapja a fejét a rácsnak. Kezeslábast viselő, tagbaszakadt, szakállas férfi, olyan, mint az a vízvezeték-szerelő abban a játékban.

A nő elvonja figyelmét a kinti eseményektől, visszafordul, előre, az ajtó felé, és tűnődik, mit is akart. Számokkal volt kapcsolatos. Volt két szám, négy és kettő, és ezekhez kellett még keresni kettőt. Igen, a kód, eszmél, és elégedetten elmosolyodik. Felemeli jobbját, ami kicsit nehézkesen megy, de végül csak eléri a billentyűzetet, és beüti a negyvenkettőt. Aztán rövid tűnődés után két egyest. Vár. Nem történik semmi, az ajtó meg se moccan. Gondolkodik, hogy folytassa, majd beüti a négyezer-kétszáztizenkettőt. Igen, ez jó módszer. Ez a megoldás: emelkedő sorrendben, négyezer-kétszáztizenhárom, négyzer-kétszáztizennégy, és így tovább. Sorban próbálgatja, mindig vár a szám után, de semmi. Négyezer-kétszáztizenkilenc után megtorpan.

– És most hogyan tovább? – mormogja maga elé sután, már nem emlékszik, hogy mi volt a szisztéma alapja, hogy akkor most növelje a harmadik számot, és így négyezer-kétszázhuszonkilenc legyen a következő lépés?

– Jónak tűnik – motyogja, és így folytatja.

Vadul dolgozik, nyomogatja a gombokat, a végén már össze-vissza, és ki tudja mennyi idő telik így el, amikor hirtelen észreveszi, hogy csönd van. Hátrafordul. Valaki hiányzik a tömegből. Volt valaki, aki csinált valami rosszat, de nincs ott. Viszont egy öregasszony milyen magas, mintha dombon állna, tűnődik, aztán látja, hogy kék fény kél a csoport háta mögött, az utcai lámpák kapcsoltak be. Most már azt is meg tudja becsülni, hogy legalább húszan állnak odakint az óvóhely előtt, némán, gyűlölködve figyelik őt és a gyereket. Be akarnak jutni, mert irigyek.

Lekapcsolja a mobilt, visszabotorkál a gyerek mellé. A munka, amit csinált, túl bonyolult volt, elfáradt, egy kicsit pihen, és majd folytatja majd. Lekucorodik a gyerek hideg testéhez, átöleli, és arra gondol, próbálja végigkövetni, hogy hogyan jutottak ide. A reggelre, amikor elment oda, ahova le szokott, és csinált a dolgokat, amiket szokott, aztán ebédelt, igen, marhahús volt a menzán, erre világosan emlékszik, együtt ebédelt  a barátnőjével, akit úgy hívnak, mindegy is, és azután megint munka, fénymásolt, igen, és iktatott a számítógépen, mert őneki olyanja is van, azon dolgozott, aztán munka után elindult a gyerekért, és az a sok zaj, a szirénák, a rendőrök, a tűzoltók, mindenhol emberek, furcsán viselkedtek az utcán, megállt a kocsival valahol, és valaki beszállt, aztán az óvoda, és amikor bement, látta, hogy a gyerekek mit művelnek azzal a szegény nővel, akinek az a feladata, hogy…

A fényre riad, ami a rács előtt állók feje fölött betűzött rá. Egy pillanatra azt hiszi, nappal van, de ez reflektorokból jött. – Kérem, oszoljanak! Aki még tud gondolkodni, és beszélni, azonnal hagyja el a csoportot! – üvölti egy hang a hangszóróból. A nő feltápászkodik, és körbenéz. Nem érti, miért van itt, és ki ez mellette. Aztán mégis: ez a gyereke.

Kint lövések dördülnek, összerándul, mint akit eltalálnak. A rács előtt állók tömege megvonaglik, majd újabb lövések, egy egész sorozat. A nő a gyerekhez hajol, ráborul, és hallgatja a szörnyű hangot – ratatata –, míg vége nem lesz, és meg nem érzi a lőpor és a vér szagát. Felnéz. Az ajtó előtt üres a tér. Feláll, majd eszébe jut, hogy milyen fontos a lábainál kuporgó alak, felemeli, a derekához szorítja. A rács túloldalán egy ember közeledik, sötét korvonalú valaki, a fényszórók hátulról érik, fényük most belevág nő szemébe. Az idegen a lánchoz lép, közben puha, fura neszek jönnek lába alól. – Ki tudja nyitni, hölgyem? – A nő válaszolna, de nem jön ki hang a torkán, így csak megrázza reményvesztetten fejét. A másik erre kiigazgatja a lakatot, majd a puskatussal leveri. – Jöjjön, asszonyom – szól be neki, majd lehajol, húzza-cibálja a holtakat maga és az ajtó körül. A nő már láthatja is őket, mert ekkor már ott áll az ajtónál, és türelmesen vár, míg a másik résnyire majd még szélesebbre tudja nyitni. Aztán kilép, a fény most már elborítja alakját.

– Hó, hó, hó! – kiáltja a katona, botladozva hátrál, és ráemeli a fegyvert. – Álljon meg hölgyem, és engedje le azt a gyereket.

A nő értetlenül áll, próbálja megfogalmazni önmagának a másik kérését, majd az „engedje el” alapján cselekszik.

– A francba – nyögi a katona, és most már egyenesen rá céloz, nem a gyerekre. A fejére. Fenn, a fejük felett mennydörgés kél.

– Mi ez?  – néz fel a katona. Hátrafordul: – Mi történik? – kiáltja kétségbeesetten. A többiek a terepjáró mellet ugyancsak az eget kémlelek. – Ott! – mutatja egyikük. Három kis fénypont közeledik a felhők közt a völgy szája felől.

– Azt hiszem, ez egy légicsapás – jegyzi meg valaki.

A nő már nem figyel rájuk. A gyereket nézi a lábánál, aki alig különbözik a körötte heverő holtaktól. Legfeljebb annyiban, hogy nincs rajta olyan sok seb, csak a nyaka állt furcsa szögben. Igen. Ez itt az ő fia. És halott. És ez olyan borzalmas felismerés, hogy hirtelen, a fenti szentháromság fényében emlékezni kezd mindenre. A fia a karambolban előrezuhant, és kitört a nyaka. Addig, egészen eddig az apja tartotta, fogta le a hátsó ülésen. Az apja, akit összeharapdált, még az óvodában, és aztán, amikor a nő átvette, amikor rohantak a kocsi felé, nyomukban az őrjöngő óvónővel, Marikával, akkor az ő vállába is belemart. Igen, és aztán jött az a másik kocsi, beléjük hajtott, a férje pedig fogta a poroltót, és szétverte a másik kocsi sofőrjének a koponyáját. Ő addig kirángatta a gyereket a szélvédőből, és nem akarta elfogadni, megérteni, hogy halott. De ideje se volt rá, mert a férje megindult feléjük. Kezében a poroltóval.

A nő emlékszik végre, csak egy pillanatra, de ez a rövid öntudat még arra is elég, hogy körbenézzen, lássa a távolodó dzsipet, a lángoló épületeket, a holtakat az utcán, a várost, ahol élt, és ahol meghalt, és még arra is elég, hogy kimondja: – Négyezer-kétszázhetvenöt.

A következő pillanatban becsapódnak a bombák.

vége

Szólj hozzá!
2012. szeptember 24. 20:55 - Valmont

Halál Budán - avagy ígéret Ulpius-ház módra

Volt egy e-novella pályázat az Ulpiusnál, melyre beküldtem a lentit. Tetszett nekik, legalábbis az írták, feltöltik, csak küldjek adatokat, képet, szerződést postán. Megtettem mindent, de nem történt semmi. Valamikor rákerestem az oldalra - most nem találom - és az én anyagom nem volt ott. Írtam nekik, mi a gond, hisz én mindent teljesítettem, de válasz a mai napig nem jött.

Ezért most felrakom ide.

A Járványügyi álmok novelláskötetem egyik erősebb írása, viszonylag hosszú.

 

Aréna

/Óbuda/

 

Valahol, talán a konyhában egy teafőző sziszegett, hogy szúúú. Enyhe füstszag terjengett vékony, fátyolos pászmákban. A lány felköhögött, és ahogy megmozdult, vállába, karjába fájdalom nyilallt.

– Jaj! – nyögte.

– Magadhoz tértél? – guggolt elé valaki, kitakarva a fényt.

A lány elfordította arcát, felnézett. Nagydarab, megtermett férfi tornyosult előtte. Fekete gyakorlót viselt, kezén bőrkesztyűt. Arcát erős, vöröses szőrzet borította. A legfurcsább rövidre nyírt szőke haja volt. Mostanság senki nem tudta ilyen szépen levágni a saját haját.

– Nahát – mondta a férfi. – Akár be is mutatkozhatnánk. Mire emlékszel?

– Anna vagyok – nyögte a lány, és felnyúlt a fejéhez. Matatott pár pillanatig a tincsek közt, majd felszisszent. – Valami ütésre – jegyezte meg tétován. Kitapogatta a padlót maga körül. Linóleum volt. Egy lakás vette körül.

– Nem mondtad a neved – folytatta aztán nagyot nyelve. Láthatóan kiszáradt a szája.

– Nem – hagyta jóvá a férfi. Pár pillanatig merőn nézett le a fekvőre, míg Anna akaratlan féregmozgással összébb nem húzta magát. Erre a másik elsétált, át egy másik helyiségbe. A lány végre körbenézett. Folyosóféleségen feküdt. Jobbra és balra szobák nyíltak. A férfi talán az egykori konyhában tűnt el. A törött ablakon át lágy szellő fújt be.

– Te itt élsz? – kérdezte rekedten. A konyhából edénycsörgés volt a válasz. A lány ujjait kezdte ki-be hajtogatni, mintha karmok volnának.

– Mondhatjuk – tért vissza a férfi, kezében egy csészével. Leguggolt, megemelte a lány testét, majd az ajkához illesztette a csésze szélét. Az ital forró volt, és keserű.

– Csalántea – suttogta a férfi. – Igyál, szükséged lesz rá. Dehidratálnod kell.

A lány óvatosan nyeldekelt.

Amikor végzett, már kezdte érezni vállait, karjait. Megtámaszkodott, hátrahúzta magát. Lába nehezen mozgott. Mikor maga elé vonta, meglátta okát.

Vastag kötéllel voltak megbéklyózva lábfejei.

– Ez mi? – kérdezte riadtan. Hangja elvékonyodott, keze azonnal a csomó felé rebbent. A férfi pár lépésről figyelte, és ismét túl sokáig hallgatott.

– Odalenn eltorlaszoltam a lépcsőházat. Az ablakon át közlekedem, ott húztalak fel téged is – közölte aztán lassan.

– A lábamnál fogva? – A lány nem hitte el. A másik bólintott, majd benyúlt a konyhába, elvette saját csészéjét.

– Honnan jöttél? – kérdezte hirtelen. A lány kitapogatta a csomót, és megbizonyosodott róla, hogy nem tudja leszedni.

– Scott-kötés – magyarázta a férfi. – Ha elkezded kibogozni, megfeszül a bokádon.

Lenyúlt a saját bokájához. Katonai bakancsának szárában hosszú, vékony pengéjű kés volt dugva. Úgy nézett ki, mint egy borotva.

– Az az én késem – mondta suttogva a lány.

– Tudom.

 A férfi ismét ivott, lehajolt, és odanyújtott a lánynak a kést. – Honnan jössz? – kérdezte ismét.

– Csepelről – mondta az. – Előtte Kőbányáról.

– Mi van Csepelen?

– Még kitartanak.

– Akkor miért jöttél el? – A lány sokáig nem válaszolt, óvatosan nyiszálta a kötelet. Bizonyára nem akart belevágni húsába. Kopott, mocskos farmert, valaha égszínkék kapucnis szabadidőfelsőt viselt. Lábán a sportcipőt szigetelőszalag tartotta össze.

– Ketten jöttünk el – válaszolt. – Egy fiúval. El akartuk hagyni a fővárost. Az országot. Lemenni a tengerig. Csepel egy csapda lesz előbb-utóbb. A járvány mindenhova elér.

Fiatal bőre már most kifakult, arcát aggodalmas ráncok szabdalták. Haja zsíros, hosszú fonatokban hullt szeme elé. A tincsek egy-egy polipkarnak tűntek a tompa fényben. A férfi fel-alá lépdelt előtte, figyelte minden rezdülését.

– Mi történt vele? A barátoddal? – kérdezte megállva.

– Neki nem sikerült – vont vállat a lány. A kötél elpattant, a maradékot diadalmasan lefejtette magáról. Felsóhajtott, szabad kezével bokáit kezdte masszírozni. A kést nem engedte el.

– A Deák téren vágtunk át, mikor megtámadtak minket. A fertőzöttek. Én átrohantam a parkon, de mindenhol ott voltak. Bebújtam egy bokor mögé. Ő látta ezt, és elcsalta őket – elhallgatott, jobbjában a fém súlyát méregetve. – Még nem mondtad meg a neved.

A férfi vállat vont: – A barátaim Gladiátornak hívtak – közölte, kihörpintve maradék italát.

– Miért? A film miatt? – kérdezte a lány. A férfi értetlenül pillantott rá, majd fejét rázta. Odasétált hozzá, és kezét nyújtotta: – Gyere, megmutatom.

Az ülő elfogadta a segítséget. Amint talpra állt megingott, de hamar visszanyerte egyensúlyát. A férfi óvatosan vezette a kitört ablak felé. Menet közben a lány kíváncsian körbenézett. Egy szinte teljesen üres lakásban voltak. Rend és tisztaság uralkodott mindenhol. Az egyik szobában fegyverek csillogtak a padlón.

– Mivel foglalkoztál? Előtte – kérdezte a lány kíváncsian. A konyhába erős fény tűzött be kintről, ezért káprázva fordult körbe. A tűzhely belsejében parázs égett, felette kis állványon teafőző feketedett.

– Katona voltam – bólintott a férfi.

– Akkor innen a neved?

– Nem. Én választottam a nevem – válaszolta, s kimutatott az ablak résén. – Itt nőttem fel.

A teret övező házak egyikének harmadik emeletén voltak. Egyenesen a nagy, üres térség közepére láttak, az amfiteátrum romjaira. A lány elhűlve nézte a zöld gyepet és a barnásszürke kővonulatokat. Odafenn sebes és könnyű, eső nélküli felhők kergették egymást. Hol beborult, hol kiderült az ég.

– Értem – mondta aztán elfordulva. Nekitámaszkodott az asztalnak, lenézett rá. Megszikkadt húsdarabok fénylettek csonthalmok közt.

– Macska – bólintott a férfi, mire a lány megvonta vállát, és kivett egy cafatot. A kést letette az asztal lapjára.

– Mi történt aztán? – kérdezte a férfi.

– Elindultam, át a Dunán. Tudtam, nyugat felé kell tartanom.

– Melyik hídon jöttél át?

– Csak a Margit híd járható. A többinek vége – mondta a lány két nyelés közt. – De lassan már át is lehet gyalogolni a folyón.

– A szárazság miatt – helyeselt a férfi. – Folyton beborul az ég, de hónapok óta nem esik eső.

A lány megnyalta ajkait, és újabb húsdarabot tett szájába. Rövid rágás után kimutatott az amfiteátrum közepére: – Az mi ott?

A férfi oda se nézett, úgy válaszolt: – Mindjárt megmutatom. Igyál még. – Újabb csésze teát nyújtott felé. A lány vonakodva vette el. Ahogy belekortyolt, fintor futott végig az arcán.

– Hol találtál rám? – kérdezte hirtelen.

A férfi habozott: – A híd környékén.

– Tényleg nem emlékszem semmire. Mintha…– ismét felnyúlt a fejéhez, és körbetapogatta a dudort hajában. – …egy kődarabbal eltaláltak volna. De ők nem dobálnak követ.

– Emlékszel az első napokra? – kérdezte a férfi gyorsan, miközben leakasztotta a kannát a tűzről. Óvatosan letette a padlóra. A lány még mindig a sebesülését vizsgálgatta: – Nem nagyon. Osztálykiránduláson voltunk. Amint visszatértünk a városba, elszabadult a pokol.

– Értem.

Egy ócska napozószék megnyikordult, ahogy a férfi beleereszkedett. Szinte majdnem kitöltötte a konyha hátsó traktusát: – Én azóta itt élek, hogy elkezdődött. Senkim sincs már. Volt időm gondolkodni a dolgon – mondta maga elé.

– Nehéz lehetett. Egyedül – vonta meg vállát a lány. Lopva körülnézett a konyha szegényes polcain: – Az ott kakaó? – derült fel arca.

A férfi bólintott: – Tejem nincs.

– Gondoltam. Megteszi a víz is.

A lány levette a dobozt és beleszagolt. Szinte alig figyelt a másik monológjára. Nyelvét kidugva összpontosított, ahogy remegő ujjakkal beleszórta a port csészéjébe, majd a teáskannából forró vizet öntött rá.

– Az egésznek nem volt semmi előjele. Egyszerre csak bumm – itt volt a nyakunkon – mondta a férfi színtelen, távoli hangon. – Nekem látnom kellett volna, mert pont ezzel foglalkoztam. A baj megelőzésével. Problémákkal meg erőszakkal. De…nem volt semmi előjele, semmi. Egyik napról a másikra az emberek megvadultak, és széttépték egymást. Tudod… – hirtelen előredőlt, mire a lány feleszmélt az álmodozásból. Eddig orrát a pohara fölé tartva inhalált. – …tudod, egyszer átéltem valami ilyesmit. A légiónál szolgáltam, lehúztam ott tizenegy évet. Kamaszként mentem ki a sivatagba, és úgy jöttem vissza…– nagy, kesztyűs kezével lemondóan combjára csapott. – Volt egy falu. Nagyon rég meséltem ezt el bárkinek is, úgyhogy, jól figyelj. Élt ott egy lány, egy fekete lány. És tetszettem neki. Tudod, hogy van ez.

A másik igenlően bólintott. Látszott, alig érti a szavakat. Nagy, mohó kortyokba itta a kakaót.

– Aztán elvezényeltek onnan. Három év múlva visszamentem. A lány sehol. Kérdeztem, mi történt. Semmi válasz. – A férfi felsóhajtott, arcához nyúlt, egy pillanatig így maradt. – Megkérdeztem másképp. Kiderült, a rokonai halálra kínozták a szőke gyereke miatt. Azt mondták a gyerekre, hogy boszorkány, mivel barna bőrrel és szőke hajjal született. A lány belehalt, de a gyerek, a kislányom, mert az enyém volt, még élt. Elhoztam, elvittem a katonai kórházba. Este aztán pár jó emberrel visszamentünk a faluba. Amit ott…– ismét elakadt, mint egy régi, egyre lassuló, romló gép. Üres tekintettel meredt kezeire, combjaira, bakancsos lábára. – Az volt olyan – fejezte be végül. – Az volt olyasmi, mint amit fertőzöttek művelnek a világgal.

A lány közben felállt, és kilépett a konyhából a folyosóra.

– Szép nagy lakás – kiáltotta vissza elismerően. Igazából nem volt kiáltás, legfeljebb hangos beszéd, de visszhangzott az üres terekben. Senki nem kiabált már ebben a városban önszántából.

Aztán sokáig csönd volt, és a férfi felfigyelt erre. Körmét piszkálva hallgatózott, majd fel is állt. Ahogy kilépett a folyosóra, a lány összerezzent árnyékától. A bejárati ajtóban állt, a kilincset próbálgatta. Falfehérnek tűnt a félhomályban.

– Mondtam, hogy ott nem lehet kijutni – szólalt meg a férfi. A lány bólintott, és óvatosan visszasétált a férfi felé. Amint odaért hozzá, egymáshoz kellett érniük, válluk, karjuk összesimult.

A lány az ablakhoz ment, kinézett rajta. Lassan, nagyon megfontoltan vette a levegőt. Szeme ide-oda cikázott, az üveget, a mélységet kutatta.

– Minden olyan üres – mondta aztán. – Itt nincs egy se belőlük. A fertőzöttekből. Hol lehetnek?

A férfi lassan mögé lépett, a lány megérezte, megfeszült, aztán erőt vett magán, kiengedett, mint egy katona pihenj tartásban.

– Gondoskodom róla – súgta a fülébe a férfi.

Kis szünet után a lány megkérdezte: – Mi az ott az amfiteátrum közepén?

– Egy oszlop – jött a készséges válasz.

– S mik vannak rajta?

– Láncok.

– Miért?

A lány megfordult, szembe a másikkal. Fel kellett néznie rá, szemében lassan meggyűlt egy könnycsepp, és végigfolyt arcán: – Miért?

– Láttad a parittyát – bólintott a férfi, fejével oldalt és hátrafelé intve. A lány nem válaszolt. Odalenn a kezei végre megtalálták a kést az asztal lapján. Ujjai ráfonódtak nyelére.

– Te ütöttél le – mondta aztán, majd vágott. Ebből a helyzetből szúrni nem tudott, márpedig egy oldalíves vágást a férfi könnyedén háríthatott. Csak az útjába kellett akasztania karját. Másik kezével elkapta a kést tartó csuklót, és megszorította. A penge a földre hullt.

– Miért? – nyöszörögte a lány, térdét előrenyomva. A férfi eltáncolt, majd az asztalra lökte a lányt: – Nőt akarsz? – lihegte a fekvő.

 A kérdezett csak a fejét csóvált, és fel és kipillantott az amfiteátrumra és a láncokra. A lány megérthette, vagy csak sejtett valamit, mert lehunyta a szemét.

 

Két nappal később, mikor a férfi az utolsó testet húzta a rakáshoz, felcsattant mögötte egy ideges, fiatal hang: – Mit csinálsz?

Lassan fordult meg, kezét az övébe tűzött pisztoly elé tartva.

Egy huszonvalahány éves fiú állt előtte. Nagy, súlyos kalapácsot tartott jobbjában. Bal karja idős, zavaros tekintetű asszonyt támogatott. A kövérkés nőn vörös fürdőköpeny feszült. Kusza és ősz hajába mindenféle gaz ragadt.

– Elégetem őket – bökött a férfi a halottak halmára. A fiú végignézett a rakáson, a benzineskannákon, és a férfi merev, feszült alakján.

– Kik ezek? – nyögte aztán. – Azt látom, hogy halottak, de hogy kerültek ide, és miért égeted el őket? – szavai peregtek, mint harcba hívó dobszó.

– Fertőzöttek. Megbüdösödnek a melegben.

– Te intézted el őket? Te ölted meg mindet, egyedül? Azzal a puskával?

A férfi bólintott, megmutatta pisztolyát, és rántott egyet a mesterlövészpuska vállszíján is.

Lent voltak, a nyílt, veszélyes térben, az amfiteátrum melletti hajdani parkolóban. Az égetőkör megszenesedett ívéből csillag alakban futottak a korábban elhamvasztott testek zsírpatakjai a fiú és az asszony lába felé.

– Miért csinálod ezt, fiam? – szólalt meg a vénasszony is, és eloldalazott az egyik kormos autóig. Végighúzta ujját az ajtaján.

– Bosszúból – mondta a férfi.

Az asszony megnézte ujját, majd megvonta vállát, és nekidőlt a kocsinak. Fáradtnak és betegnek tűnt. Ráncos bőre kivörösödött a naptól.

– A bosszú isten ellen való – jelentette ki krákogva. – Nincs egy kis vized? Ma is szörnyű meleg van.

A férfi felmutatott a törött ablakú lakásra: – A rejtekhelyemen van.

– Nem láttál egy lányt? – kérdezte hirtelen a fiú, közelebb lépve. Leengedte a kalapácsot, a halottak arcát vizsgálgatta. Lassan megindult, körbejárta a rakást: – Egy húsz év körüli lány. Kék melegítőfelsőben. Olyan álmodozó, lassú mozgású figura, tudod, nagy, barna szemekkel.

A férfi tűnődött pár másodpercig, majd megvonta vállát: – Nem.

A fiú megállt, kifújta a levegőt: – Pár napja elszakadtunk egymástól a túlparton. Azt hiszem, soha többé nem találok már rá. Bejártam utána ezt az oldalt, aztán meghallottam a lövéseket. – Az öregasszony felé intett a kalapáccsal: – Vele a sarkon találkoztam.

Az épp ruháját tisztogatta, most hunyorogva nézett a férfi felé: – Én itt élek, nem messze. Már sokszor hallottam a lövöldözést. Gondoltam, most megnézem, ki az. Vizet is kell már szereznem.

A férfi megvonta vállát, és felkapta az egyik kannát: – Én adhatok. Álljanak arrébb! – kérte, és a kupakot kioldva, locsolni kezdte a halottakat.

Amikor végzett, óvatosan meggyújtott egy gyufaszálat, és a rakás aljába dobta. A lángok azonnal elborították a tucatnyi testet. Pár pillanatig nézte művét, majd a zsíros füst arcába csapott. Köhögni kezdett, hátrasétált.

– Nincs kedvük egy finom csalánteához? – fordult a két néma szemlélő felé.

 

Az öregasszonyt csak nagy sokára tudták felhúzni, úgy, hogy a kötéllétra fokaiba csavarta magát. Odafenn aztán lihegve elterült a konyha nyikorgó székében. A fiú azonnal megtalálta a fegyvereket, és izgatottan vizsgálgatni kezdte őket. Közben a férfi rakott a parázsra, és vizet töltött a kannába egy vödörből.

– Pokoli ez a meleg – nyöszörögte az asszony – Soha nem lesz már vége. Elég a világ, mert megérdemli – bólogatott.

A fiú egy vadászpuskával a kezében tért vissza közéjük. Kikattintotta, és belenézett a csőbe: – Honnan van ennyi fegyvered? – kérdezte a férfitől. Az karba font kézzel az ablakpárkánynak dőlt: – Katona voltam, légiós. Aztán egy biztonsági szolgálatnál dolgoztam a Változás előtt. Ez volt az egyetlen mániám – a fegyverek.

– Most jól jönnek, gondolom. Biztos sok hasznát veszed ennek az arzenálnak itt, az erődödben.

– Valóban megvan a hasznuk.

A fiú visszazárta a csövet, majd a puskát letámasztotta a sarokba: – Hányat irtottál már ki?

– Sokat – bólintott a férfi.

– Mindet nem tudod, fiam – szólt közbe az asszony. Lassan lecsillapodott lihegése. Egy nagy, mocskos kendővel kezdte törölgetni homlokát. – Ezt a büntetést ember nem fordíthatja vissza. Csak a gyerekeket sajnálom. Nálam is van egy, de már beszélni se hajlandó.

– Egy gyerek? A magáé? – nézett rá a férfi meglepetten.

– Persze, hogy nem. Úgy találtam.

– Hol voltál, mikor elkezdődött? – kérdezte hirtelen a fiú. A férfi elgondolkodott, majd a szekrényhez lépett. Egy köteg zöld, összeaszott levelet vett ki belőle.

– A stadionnál. Meccset biztosítottunk. Aznap volt a lányom születésnapja, így aztán soha nem felejtem el.

– Én az iskolában. A tanárok kezdték, verni kezdtek mindenkit – hadarta izgatottan a fiú, és leguggolt a fegyver mellé.

– Isten elfordult tőlünk. Testvér testvér ellen harcol – bólogatott az asszony. A férfi tördelt és szórt a levelekből a forró vízbe, majd visszatette őket a szekrénybe.

– Mi voltunk, nem isten – monda egykedvűen. – Én láttam. A meccs után kezdődött. Úgy volt, hogy az A-szektor lesz a balhésabb, ők voltak a hazaiak. De rendben kijöttek az utcára. – Felnézett, a vendégei meglepetten hallgatták az előtörő mondatokat. – Mi, meg a rendőrök tereltük volna őket a metró felé. És akkor hirtelen ott termett a másik oldal kemény magja, a vendégeké. Egy mellékutcában vártak minket, és ránk rontottak, de úgy, mint akik megőrültek.

Megrázta fejét, felnyúlt, elmaszatolt valamit a szekrényen: – Elkezdték nyomni az embereket a parkoló felé. Nem tehettünk semmit, futott mindenki. Elöl már sikoltoztak azok, akiket elkaptak. Én ott voltam, ezért tudom, hogy nem isten volt, hanem mi.

A másik kettő némán figyelt, talán saját emlékeiken rágódva.

– Ami elöl folyt, az…– a férfi nyugtalanul kereste a szavakat, de nem tudta befejezni a mondatot: – …láttam, hogy semmit nem lehet tenni. Vadak voltak, és nem volt erő, ami megfékezze őket. És az egész terjedt hátrafelé. Az, aki eddig menekült, vagy próbálta csitítani a többieket, az is hirtelen bevadult. Olyan volt, mint a futótűz. És a végén már mindenki tépte a másikat. Egymás haját, orrát, fülét. De úgy, hogy a saját sebeikre nem is ügyeltek Az emberimet elsodorták. A rendőrök még az elején visszavonultak. Én pedig…

– Éhezünk, forróság van, és egymás vérét ontjuk, ez isten büntetése – kontrázott az öregasszony. Nagy, eres ujjait elégedetten összekulcsolta a hasán.

– Maga éppenséggel nem éhezik – nézett végig rajta a fiú.

– Állatokat nevelek.

– Milyen állatokat?

Az öregasszony nem válaszolt, és emiatt aztán jópár másodpercig mind csöndben maradtak.

– Mi a módszer? – állt fel aztán a fiú, és kimutatott a romra. – Hogy csinálod?

A férfi végignézett rajta, most igen figyelmesen. A másik valamiért hamar elfordult, mint akit zavar ez a pillantás. – Hogy tudsz annyit leszedni belőlük? Innen fentről csinálod? – folytatta inkább a kérdezősködést. – Jó pozíció, gondolom. Ti biztos így mondjátok.

– Kik? – mordult rá a férfi, és poharakat vett elő.

– Ti, katonák.

– Már nincsenek katonák – rázta meg a fejét az idősebb. – Van egy rövidhullámú adó–vevőm. Befogtam rajta a katonai adásokat is. A Változás harmadik hetében mind elnémult. Hidd el, odakinn már nincsenek szervezett egységek.

A fiú megvonta vállát, majd valamit kapirgálni kezdett az asztalon: – Szóval, akkor innen csinálod? Megvárod, míg besétálnak a célkereszted közepébe, aztán: durr? – folytatta.

– Azért nem ilyen egyszerű – a férfi poharakat vet elő, majd töltött a teából nekik.

– Igen, miért jönnének a puskája elé? – hunyorgott az öregasszony. Széke nyikordult egyet, ahogy fészkelődni kezdett. Homlokán legördült a sokadik izzadtságcsepp.

– Valóban – nézett a férfira a fiú. – Hogy csalod az amfiteátrumba őket? Ezek mégse vadállatok, hogy a hús…

– De – bólintott a férfi. – Vadállatok. És hússal. A húsra, vagy amit a hús kiad magából, arra idejönnek mindig. Legyenek bármilyen messze, eltalálnak ide.

– Nem értem.

– Szerintem pusztán állatok. Aznap, a meccsen, amikor már minden odavolt, az egyik nekem esett. – Felsóhajtott, majd háromfelé tolta a három poharat az asztal lapján. – A tömeg szélén voltam. A parkolóba akartam jutni, oldalra, oda, ahova mindenki özönlött. Ott volt a…– megcsóválta fejét, majd hirtelen mozdulattal felkapta poharát, és a tűzbe vágta. A parázs sisteregve csapódott szét, füst és pára szállt fel. A két másik ember riadtan bámult a férfire, aki arcát kezei mögé rejtetve így szólt: – Bocsánat. Még mindig…– most már folyamatosan mélyeket lélegzett, majd hirtelen abbahagyta a zihálást, és folytatta: – Az első, aki rám támadt, majdnem le is győzött. Valahogy odasodródott mellém. Hirtelen nyílt annyi rés a testek közt, hogy nekem tudott esni. Mint amikor szünet van egy áradatban. És ő ki is használt ezt. Az öklei véresek voltak, csuklóig. Az egyik kezében hajcsomót szorongatott. Ahogy jött, oldalt csapott, és szerintem kivájta egy nőnek a szemét. Aztán csak jött.

– Még jó, hogy nem fertőződtél meg – nyögte a fiú, és elvette az egyik poharat. Odavitte az öregasszonynak, aki jóindulatúan biccentett: – Köszönöm, kedves. Azt hiszem, az a kérdés, jobban jártunk-e, hogy mi nem kaptuk el ezt a nyavalyát.

– Ezerből egy – helyeselt a fiú. – Hallottam eleinte a tévében, míg volt tévé, hogy ezerből egy immunis. Gondoljatok csak bele, hogy milyen különlegesek vagyunk. Háromezer ember közül csak mi úsztuk meg.

A férfi felvette a másik poharat, és a fiú felé nyújtotta.

– Igyál csak – mondta az könnyedén, de a férfi mozdulatlanul tartotta felé a teát: – Na, jó. Köszönöm. Maradt még neked? – mondta aztán a fiú, és elvette a poharat, majd óvatosan belekortyolt az italba: – Egy kis méz jó volna.

– Majd iszom később – mondta a férfi. – Igazából azt hiszem, eleinte sokkal többen voltak az egészségesek – folytatta elgondolkodva. – Akik bezárkóztak, elbarikádozták magukat, elrejtőztek…

– Én is a pincébe menekültem előlük – vágott közbe vidáman az öregasszony, majd ivott.

– De aztán az éhség mindenkit kiűzött a szabadba – tette hozzá a férfi. – És akkor már mindegy volt, ki a fertőzött, ki egészséges. Csak a harc maradt.

– Mi történt azzal, aki rád támadt? – kíváncsiskodott a fiú, elszántan kortyolgatva teáját. Ismét kézbe vette a puskát, majd bizonytalanul leállította a lába mellé.

– Azt láttam rajta, hogy nem ember. Nem harcolt, nem ütött vagy rúgott. Harapni akart. A karomat és a combomat, aztán a torkom felé próbálkozott. Soha, de soha nem láttam még ilyet, pedig harcoltam sokféle nép ellen – magyarázta a férfi lassan. – Olyan volt, mint egy csökönyös, veszett kutya. Sunyin és dühösen próbálkozott. Azt hittem, menten leszakítja az egyik ujjamat. Tudtam, ha közel engedem, beleakaszkodik az orromba vagy a fülembe, és elintézi. Nem tehettem mást…– elhallgatott, és kivárt. Amikor a másik kettő feleszmélt, hogy a befejezés jön, hirtelen lehajolt, kirántotta a kést bakancsa szárából, és köríves vágó mozdulatot tett: –…elvágtam a torkát.

A pengét a vágás végén lefelé csapta, és beleállította az asztal lapjába.

– Ejha – motyogta a vénasszony elpilledve. Szemhéjai pillanatokra le–lecsukódtak öreg arcában.

– Ahhh…– engedte ki a fiú a levegőt, a kést bámulva. Előrelépett, de megingott, mint aki részeg: – Ezt ismerem – mosolyodott el, a férfira nézve. Aztán felnyúlt a homlokához, elhessegetve valamit. A sarokból halk hortyogás ütötte meg a fülüket: – Ez a lányé. Akit keresek.

– Mi a neve? – kérdezte a férfi ellentmondást nem tűrően.

– Nem tudom – ismerte be a fiú kábán. – Mit adtál te nekünk? – Belenézett a poharába, mely üres volt.

– Csalánteát, némi mákkivonattal. Én ültettem a tetőn mindkettőt – magyarázta a férfi, és elvette a kést a fiú elől, aki az asztal lapjára dőlt: – Tudod, gondolnom kell arra az időre, mikor megtámad majd valami betegség. A szenvedés nagyon nehéz dolog. Nehéz teher. Olyankor jól jön egy kis mák. Ezt még az afgánoktól tanultam.

Felfordította az esetlen testet. A fiú merev tekintettel nézte a plafont, szája még mozgott. A férfi fölé hajolt, hogy hallja.

– Hol a lány? – susogta egy gyönge hang fülébe.

Sokáig nézett a fekvő arcába, de nem válaszolt. Amikor már nyitotta száját, a fiú hortyogni kezdett álmában.

– Még a nevét se tudod – mondta neki a férfi.

 

Másnap délutánra az öregasszony megszokta a sikolyokat és az időnként felhangzó puskalövéseket. Tehetetlenül, a nyikorgó székbe kötözve nézte, ahogy a férfi a nyitott ablaknál ülve lődöz kifelé. Mikor szünet állt be, a kimerült fogoly feje lecsuklott, de hamar felkiáltott odalenn a fiú, vagy új lövés dörrent, aztán a forró hüvely pattogott a padlón.

A férfi néha evett valamit az asztalról, olykor ivott, máskor egy műanyag flakonba vizelt. Soha nem válaszolt a kérdésekre. Mikor a vénasszony vízért könyörgött, feléje se fordult. Kora este kiment a konyhából. Odakintről kisvártatva segítségkérő ordítás szűrődött fel. Olyan hang volt, mintha valakit nyúznának. A férfi visszacsörtetett az ablakhoz, felkapta a puskát, és kapásból lőtt. A hang élessége alábbhagyott.

Hamar leszállt a sötétség. A fülledt melegben olyannak tűnt, mint valami pára, ahogy ellepte a kis konyhát. A vénség némán bámulta a lövészt, mielőtt hosszú szünet után megszólalt.

– Micsoda egy bolond vagy te, fiam – krákogta kiszáradt torokkal. A férfi e szavakra felállt, és végigmérte a nőt, mint aki először látja. Az asszony teste megpuffadt a kötelékek szorításában. Keze, lába kékszínű lett, elkínzott arcát merevvé tette a fájdalom. Beszélni is csak halkan, érthetetlenül tudott, mintha nem működnének szervei.

– Azt hiszed, kiirthatod őket? A saját, megmaradt véred feláldozásával? Kinek képzeld te magad?

A kérdés nyugtalanítóan sokáig ott remegett a levegőben, mire a férfi megmozdult. Letette a puskát a padlóra, a fal mellé állítva. Aztán lehúzta kesztyűit, és megropogtatta ujjait.

– Így nem hozhatsz semmit helyre – folytatta a nő. Beletörődő, nyugodt hangon beszélt, fel se nézve a másikra, aki lassan eléje lépdelt. – Mi, emberek nem tehetünk semmiről…

Elhallgatott, mert a másik megragadta a vállát. Aztán a férfi erőt vett magán, letérdelt elé, mint aki imádkozik. Felnyúlt, és megemelte a nő fejét, hogy a szemébe nézhessen: – Hol van az a pince? – kérdezte szelíden.

A vénasszony elrántotta állát a fogásból, és a fal felé nézett.

Lent, az arénában valaki erőtlenül hörgött.

– Megkínoztad, kihasználtad, mind egy darab húst – ingatta fejét az öregasszony, mint aki nem is hallotta a kérdést. – Miért nem ölöd már meg? A sötétben úgyis vége.

A férfi vidáman a háta mögé bökött: – A távcsövön van éjjellátó. – Aztán ruganyosan felállt, csinált egy törzshajlítást a szűk helyen, majd lenézett foglyára: – Tévedsz. Nagyon is tehettek róla ti is. Semmivel sem vagyok jobbak, mint ők – mondta lassan.

A vénasszony nem felelt, dacosan egy irányba figyelt. A falon egy tenyérnyi foltban lehámlott a festék, alatta rajzszöggel ákombákom gyerekrajz volt felerősítve. A másik követte tekintetét, majd bólintott.

– A születésnapján ölték meg, de nem a fertőzöttek – mondta elgondolkodva. – Eljöttek elém, a stadionhoz. Ott vártak a kocsiban, a parkolóban, egészen addig, míg megindult a tömeg. Láttam, hogy kiszállnak, és azt is, hogy a barátnőmet fellökik. A lányom sikoltott, de senki nem állt meg. Nem segítettek nekik, pedig akkor még emberek voltak mindannyian. Tudod, mit mondok neked? Nem vagytok jobbak náluk, és nem is érdemeltek más elbánást, mint ők.

Az öregasszony megmozgatta ujjait: – Lazítsd meg a kötést – kérte, de a férfi csak a fejét rázta. – Akkor legalább adj innom.

– Nem, mert attól rosszul lennél – jött a válasz.

Kis ideig hallgattak, mígnem lentről sietős léptek vagy futás zajai szűrődtek fel. A férfi a fegyverhez ugrott, felvette, és távcsövével végigpásztázta a kinti teret. Aztán felugatott a fegyver, dörrenése betöltötte a kis szobát. Mikor vége lett, a nő elájult.

Gyengéd pofozásra tért magához, és közben az éjszaka feketéje megvastagodott köröttük. Alig látszódtak a férfi vonásai a beszűrődő, lágy kinti fényben.

– Hol a pince? – kérdezte türelmesen, miközben rágott valamit hátsó fogaival.

– Nem emlékszem – nyöszörögte sírós kislányhangon a vénség.

A férfi most hosszabb ideig bámulta, mintha a szemét erőltetné a sötétben.

– Mi történt velük? A lányoddal és…– préselte ki magából az asszony kínkeservvel. Bármennyire is igyekezett, nem tűnt érdeklődőnek hangja.

– Amikor odaértem az autóhoz, illetve a roncshoz – mondta a férfi –, csak darabokat találtam a földön. Mindenféle részt belőlük.

– Lehet, hogy élnek, fiam – suttogta a vénasszony, de a másik erre már nem válaszolt, felállt, a puskához ment, és újratárazta.

A nőből ekkor szörnyű, rekedt, szörcsögő hang tört elő. Mély harákoló lélegzetbe, majd újabb kérésbe olvadt: – Adj innom.

– Hol a pince? – jött a válasz, de a vénasszony erre sem felelt, talán el is ájult. 

 

Arra riadt fel, hogy a férfi vizet locsol arcába. Mohón lenyalta szája széléről.

– Óvatosan – mondta fogvatartója. – Lassan igyál. – Azzal a szájához emelte a palack végét.

Szúrós ízű esővíz volt benne, de a nő mohón ivott. Pár korty után a férfi elvette a palackot.

– Mondtam, hogy lassan! – rótta meg az előtte térdelőt.

 Az öregasszony akaratlanul is ment volna utána, de a láncok nem engedték.

Vaksi tekintetével most mérte csak fel, hol van.

Az aréna közepén lévő, földbe ásott facölöphöz volt bilincselve. A rozsdás, hosszú láncok csuklóin fényes pántokban végződtek, ezeket lakat fogta össze. Körötte a föld, a cölöp, de még a lánc némely része is vörösesbarna volt.

A férfi kedvtelve szemlélte őt pár lépésnyi távolságból.

– Rajtad azért van hús – bólogatott, és megigazította vállán a puskát. Háta mögött, a parkolóból vastag, fekete füstbodor tekeredett az ég felé.

Az öregasszony tehetetlenül megrángatta láncait: – Mit akarsz velem? – nyögte.

– Hisz tudod – vont vállat a másik. – Honnan van élelmed, nyanya? Hol a pince? – kérdezte aztán hirtelen.

Az öregasszony gyűlölködve pislantott rá, majd gyorsan elkapta árulkodó tekintetét: – Ha elengedsz, megmondom. Odavezetlek…

A férfi erre nem szólt semmit, talán nem is hallotta, mert már a házak közét leste. Aztán nyakából leakasztotta apró, de hatékonynak tűnő távcsövét, és belenézett.

– Jönnek? – suttogta ijedten a fogoly, de a katona csendre intette. Kis idő múltán aztán a férfi leengedte a távcsövet, és ismét az asszonyra figyelt.

– Szerintem valahol felfelé van a búvóhelyed – kezdte lassan, és közben egy elliptikus kört írt le a cölöp körül. – Valahol a hegy felé. Valami rozzant, ócska ház pincéje. A rakpart környékét már bejártam, és voltam lefelé is, a vár irányában. Igen, csak a felső utcák régi házaiban van akkora pince, ahol elbújhat egy ilyen varangy – gondolkodott hangosan a férfi.

Az öregasszony nem válaszolt, csak hunyorgott az éles fénytől. Nem lehetett megállapítani, milyen napszak van, de ismét nagyon meleg volt. Körben a kiszáradt fű helyén egy sereg nyom volt a porban. Testek lenyomata, lábnyomok, elhúzott tömegek által vájt vályú.

Aztán letekintett közvetlenül maga elé, mert valamit észrevett. Egy fül volt az, apró, összevérzett darab. Ernyedten hevert a földön, mint valami döglött állat.

– Légy átkozott, te kurafi – mondta hirtelen az öregasszony. Hangja most erős volt és keserű. Görnyedten kiegyenesedett, a lánc megcsörrent rajta. Ősz haja bomlott szénakazalként gabalyodott arca körül, éhségtől csillogó szemei a férfira tapadtak. Az lehajolt, és bakancsa szárából elővette a lány kését.

– Azt kívánom, hogy égj a pokolban, de előtte állj ki még istentelen kínokat idefenn, ebben a melegben is. Remélem, hogy a lányod is ugyanígy…– nem fejezhette be. A férfi előrelendült, és a szájába vágott.

Egy másodpercig úgy maradtak, majd fekete vér bugyogott elő a vénség arcából. A másik mintha zavarba jött volna tettétől, hátrálni kezdett, majd a kést elrakva otthagyta áldozatát.

Az öregasszony közben térdre rogyott, és artikulátlanul jajongani kezdett. Kezét kérőn nyújtotta a férfi távolodó alakja felé, de az meg se fordult.

Pár perc elteltével, mikor bizonyossá vált, hogy egyedül maradt, lenyúlt, ameddig a lánc engedte, és letépte ruhája alját. A rongydarabot sebére szorította, de azonnal elfutotta a vér. Csak ekkor vette észre keze állapotát.

A hosszú lekötözéstől csuklója szederjes és lilás lett, mint egy halott tagja. Olyan torznak tűnt a nappali fényben, hogy a vénasszony felhördült, mire akaratlanul is vért nyelt. Felköhögte, apró pöttyöket hintve a porba, maga elé. Egy árnyékfejet is ért a permet.

A nő megdermedt, majd tekintetével lassan követte az árnyék vonalát, míg el nem ért a végéig, egy poros, mocskos lábig. Felfelé vándorolt rajta, a szakadt farmeren, a kilyuggatott pólón, egészen a megfeketedett, üres tekintetű arcig.

Harminc év körüli volt az idegen, és olyannyira elváltozott már, hogy nem lehetett megállapítani nemét. Inas, napbarnított karjain megfeszültek az izmok, orrlyukai hol kitágultak, hol összeszűkültek. Szemét nem is az öregasszonyra, a cölöp fájára szögezte.

– Istenem, kegyelmezz – nyögte a fogoly sebzett beszéddel. Aztán észrevette, hogy az alak ujjairól lefoszlott a hús, és a csontok fehér ceruzavégekként merednek elő belőle. Mikorra a vénasszony megértette, mit lát, a fertőzött nekiugrott. Egyetlen lépésből lendült felé, ellenállhatatlanul, fenyegetően kivillantva zöldes ínyét. Akár harapni készült, akár marni – félelmetesen hatékony volt mozgása.

Mielőtt elérte volna a hátrébb húzódó foglyot, távoli lövés dörrent, és pillanattal később a  lövedék szétrobbantotta a támadó fejét. Teste oldalt zuhant, még másodpercekig mozgott keze-lába.

Az öregasszony térdre hullott, láncai megfeszültek, de most nem törődött a fájdalommal. Kézfejével akaratlanul is letörölte arcáról a fertőzött vért. Szeme sarkából látta az épületek árnyékában gyülekező alakokat, akik majd próbálkozni fognak. A nap teljes erejével tombolt odafenn, kiszolgáltatva őt az aréna közepén. Inkább behunyta szemét. Szétvágott ajkai közül valami imaféleség kélt.

 

Másnap délután a katona egy kereszteződésben állt, és hallgatózott.

Bal kéz felől régi, romos, egyszintes házak sora húzódott a hegyoldalban, jobbra tőle egy félig kész irodaépület váza fehérlett a melegben.

A férfin több fegyver is csillogott, kezében nádvágó kést tartott. Kesztyűs kézfejével minduntalan megtörölte homlokát, és úgy tűnt, próbál mindenfelé figyelni.

A forróságban nem mozdult semmi, nesz sem hallatszott. Még azok az éles hangú bogarak is hallgattak, melyek az utóbbi időben olyannyira elszaporodtak a környéken.

Az utca végében, odalenn látszott egy aprócska szelet az összeszáradt folyóból. A túlparton több helyen is fekete füst emelkedett. Feljebb, észak felé sötét madarak köröztek a levegőben. Rikoltásuk idáig már nem hallatszott el.

A férfi gondosan szemügyre vette mindezt, majd egy sárga, beszakadt tetejű házacska felé fordult. Sötét ablakaiban összetört az üveg, ajtaját valaki kifeszegette helyéről. Odabenn megtaposott, mocskos paplan látszódott a padlón

A katona minderre ügyet sem vetett. A ház alapzatába vájt pincenyílásokra figyelt. Aztán óvatos macskaléptekkel közelebb osont, körbenézett, majd leguggolt az egyik ablak elé.

Gyenge, savanyú légáram csapta meg arcát. Alig volt hűvösebb, mint a kinti levegő. Édes, bomló aromát hordott, mintha valaki húst felejtett volna kint az asztalon.

A férfi mélyen beszívta ezt a párát, majd felmordult. Előhúzta egyik pisztolyát, és maga elé tartva benyomult a házba.

Ürülékhalmok, eldobált gyerekruhák fogadták. A hajdani nappali közepén csontok voltak egymásra hányva. Szépen letisztogatott sárgájuk halványan derengett.

A konyhai pincelejáratot vaskos tölgyfaajtó védte. A katona szerencséjére kívülről volt benne a kulcs. Óvatosan elforgatta, majd lenézett a sötét lépcsősorra. Rövid tűnődés után meggyújtott egy rongydarabot gyufával, és a gomolyagot lelökte a lépcső aljába. Félhangosan számolt háromig, majd lement a lépcsőn.

A sárga, gyorsan hamvadó lángok a pince felét világították be. Asztalok és kádak sorakoztok egymás mellett. A sarokban rozzant vaságy állt. Az asztalokon fényesre suvickolt kések, bárdok és villák csillogtak. Ahogy a katona megindult, arcát súrolta valami. Elkapta fejét, erre beleütötte orrát egy puha darabba. Hátrált, majd a még égő rongyot felemelte késével, és feltartotta maga elé.

Plafonról lelógatott húsdarabok erdeje vöröslött előtte. A nem túl vastag szeleteken finoman csillogott a só. A férfi éhesen beszívta illatukat, majd kikerülte e részt. A pince másik traktusa már az utcáról kapta a fényt. Itt, a fal mellett, az ablakok alatt alacsony ketrecek sora húzódott.

Olyan volt, mintha kutyákat tartottak volna itt. Ám a második ketrec aljában egy kis kabátka kéklett.

A negyedik ketrec közepén gombszemű baba hevert. A hatodik ketrecben volt valaki.

A katona idegesen körbefordult, de a pince többi része üresnek tűnt. Megköszörülte a torkát, és közelebb lépett a fogolyhoz – ekkor jött rá, hogy az egy gyerek, és már régóta figyeli őt.

A ketrec hátsó részébe húzódott, átkulcsolta térdét, arcát valamelyest elrejtve bámult rá. Csak szemei csillogtak a sötétben. Távolról olyan volt, mint egy nagy halom ruha.

– Mi történt itt? – kérdezte tőle akaratlanul a katona. A gyerek összerezdült, és még jobban eltakarta magát.

– Ki vagy te? – faggatta őt a férfi, majd lehajolt a ketrec elejéhez. Aprócska lakat tartotta össze az ajtóféleséget.

A gyerek mozdulatlanul nézte, ahogy lerúgja. A férfi kinyitotta az ajtót, és félrelépett. Közben övébe rakta fegyvereit.

– Gyere! – sürgette. – Nemsokára alkonyodik. Nem akarok itt maradni.

Pár pillanatig várt, majd sürgetően intett, és olyan mozdulatot tett, mint aki be akar bújni a másikhoz. A gyerek erre megmozdult, kényszedetten négykézlábra ereszkedett, és kimászott. Ahogy kiegyenesedett a férfi előtt, látszódott, milyen vézna és ijedt. Egész testében remegett, rezgett rajta a szakadt, hosszú hálóingféleség, a rojtosra foszlott nadrág, sűrű, csapzott hajának minden szála.

– Mi történt itt? – mutatott körbe a katona. – Mit csinált veletek a vénasszony?

A gyerek már nem őt nézte, meredten bámult az egyik félhomályos sarokba. A katona is odafordult, de ő, aki nem szokott hozzá ehhez a fényhez, először nem látta. Ám segített a huzat, mely az ajtó felől, fentről kélt. Végigsöpört a termen, és a bomló rothadás új, minden eddiginél erősebb ízét hordozta. A katona akaratlanul is hátralépett a gyerek felé, aki összerándult. Erre a férfi erőt vett magán, és a szürke tömeghez ment. Mikor már csak egy méternyire volt, megértette, mi lóg előtte a kampón. Felszisszent, majd a gyerekhez ugrott. Nem törődve a sikkantásával, megragadta, és kivitte őt a pincéből, el a sóval teli kádak, a kések, a nagy asztal előtt. Csak odakinn, az utcán, a napfényben állt meg lihegve. Elengedte a másikat, aki azonnal behúzódott az árnyékba. Most, a világosban jobban szemügyre vehették volna egymást. A fogoly arcát azonban vastag koszréteg borította, hajában a pince nedves piszka száradt. Értetlen, elrévedő tekintete semmi jót nem ígért. Arca az alultápláltságtól koponyaformát öltött, végtagjait a csontok rajzolták meg.

A férfi odalépett elé, majd megbökte vállát: – Gyere velem – mondta szelíden, és mielőtt elindult, még hozzátette: – Nem maradhatsz itt. Én adok neked enni és inni.

Jó tíz lépés után hallhatta, hogy a kölyök követi. Elégedett mosolyra görbült szája.

Pár perc után a gyerek kezdett elmaradni. A katonának nem kellett megfordulni, észrevette erőtlen lépteiből is. Egy kiszáradt fa tövénél bevárta. A kölyök öt méterre tőle megállt.

– Pihenjünk – mondta a katona, és elővette kulacsát. – Nesze, igyál. – előrelépett, és letette kettejük közé. A másik gyorsan felkapta, és mohón ivott belőle.

– Lassan, mert bajod lehet – figyelmeztette a katona. A gyerek nem hallgatott rá. Amíg ki nem ürült, nem vette el szájáról a bádoghengert. Aztán letette maga elé, sarkára guggolt, és félig előre nyújtott kezeit, félig a katonát lesve elrévedt.

– Afrikában úgy tartják, egy hosszú szárazság jelzi majd a világ végét – morfondírozott a felnőtt. Halkan beszélt, szinte csak magának. – Azt gondolják, hogy a Föld fel fog perzselődni, fokozatosan és lassan, ahogy a nedves fa ég el. – A gyerekre pislantott: – Tudod, te egyáltalán, hol van Afrika?

A kérdezett a fejét rázta, mire a katona legyintett. Letört egy darabot a fa kérgéből, a szájába rakta, és ütemesen rágni kezdte. – Tudod, azt tervezem, hogy amíg véget nem ér, minél többet magammal viszek. Nincs már más tervem az élettel. Ehhez persze nagyon óvatosnak kell lennem. Minden lépést ötször átgondolok. Az, hogy idáig eljöttem érted, tiszta őrültség.

Kiköpte a kérget, és körbelesett: – Éhes vagy? – kérdezte aztán a gyerektől. Az kis gondolkodás után bólintott. A férfi oldaltáskájából valami rugalmas, szürke dolgot vett elő, leguggolt, és odanyújtotta neki. A gyerek gyanakodva vette el, hosszan szagolgatta, majd beleharapott.

– Cukor, liszt és némi mákkivonat – bólogatott a katona, figyelve, ahogy rág. – A készleteim legjava. Edd csak meg mindet.

A gyereket nem kellett biztatni. Mohón befalta a darabot, ujjait is lenyalogatta utána.

A katona felállt, mire a gyerek is próbált, de a férfi nyugalomra intette. Lehajolt hozzá.

– Jól figyelj! – suttogta neki bizalmasan. – Remélem, elhiszed, hogy nem rosszindulatból teszem. Egyszerűen nincs más választásunk. Lassan elkezdenek majd zsibbadni a lábaid, az ujjbegyeid és az ajkaid. Már ne induljunk el, jó?

A másik értetlenül bámult rá. Aztán mégis tett egy tétova kísérletet, hogy felálljon, de megbotlott a lábában, és elterült a férfi bakancsánál. Az kíváncsian nézte próbálkozását, mintha valami fura élőlényt lesne.

– Aztán elkezd majd körötted forogni a világ, és álmosító kábulat önt el. De legalább nem érzed majd ezt a forróságot – folytatta monoton hangon. – Ha lenne más mód, hidd el, nem tenném ezt. De ők csak akkor jönnek el, ha csalétket adok nekik – mondta. – Amint teljesen felszívódik majd a mák, érezni fogod, hogy ellep az álom. És engedd, hogy magával ragadjon. – Megköszörülte torkát, valamit megint kiköpött. – Amikor felébredsz, már a nehezén túl leszünk. Ha ugyan felébredsz. Azt hiszem, csak a vége igazán fájdalmas. Ígérem, ha úgy adódik, segítek majd. Ők aztán nem finomkodnak. De ott leszek veled, a távcső másik oldalán, és figyellek majd.

Mikorra befejezte, a kölyök lehunyta szemét. Orra előtt kis porfelhők libbentek lélegzete ütemére. A katona lehajolt érte, átnyalábolta és felemelte.

Ekkor meghallotta, hogy távol, valahol északon mennydörgés kél. 

 

A férfi fent ült az ablakban, szokott helyén, és a mind sűrűbben felvillanó villámokat figyelte. Arcát néha nedves, zöld illatú szél érte. Ilyenkor akaratlanul is megnyalta kiszáradt ajkait, aztán ismét belesett az előtte feketéllő puska távcsövébe.

Az aréna közepén, a cölöp körül féltucatnyi test hevert. A gyerek ernyedten csüngött a láncokon, láthatólag még mindig nem tért magához. Eddig egy sebet sem ejtettek rajta a támadók, pedig némelyik egész közel jutott hozzá.

A férfi felsóhajtott, majd mélyen belélegezte a vihar által előretolt illatokat. Nemcsak vízszag, hanem por, füst, rothadás és egy csomó remény is volt benne.

Hirtelen valaki kifutott a nyílt térbe, mire akaratlanul is megrándult ujja a ravaszon. A lövedék elsüvített a levegőbe. A második előtt már a távcsőn át tartott célra. A fertőzött négykézláb, szinte ügetve igyekezett áldozata felé. A golyó oldalát találta, és elsöpörte őt célja előtt jó pár méterrel. A katona még egy lövedéket kilőtt rá. Ekkor valami bevillant a távcső lencséjén. Zavartan felkapta fejét, és rájött, esőcsepp az. Olyan régen látott már ilyet, hogy pár másodpercig gyermeki csodálkozással lesett ki a levegőbe. Aztán kinyújtotta egyik kezét, hagyva, hogy a meginduló zivatar tétova előőrse ellepje.

De gyorsan magához tért ámulatából – betárazott a puskába, és végigpásztázta vele a környéket. Egyelőre nem volt mozgás, ezért célkeresztje visszakanyarodott a fogolyra.

A kölyök a nedvességtől éledezni kezdett, moccantak tagjai. Aztán kinyílt szeme is, és egyenesen a katona felé nézett.

Az erre elvette arca elől a távcsövet, majd egy puha szövettel megtörölte a lencsét. Mikorra újból foglya arcába nézett, már ütemesen esett az eső. A cseppek elborították az aréna körét, végigverték a port, a holtakat, a cölöpöt és a gyerek haját, arcát. Patakokban olvadt le róla a kosz, de a sűrűsödő esőfüggöny miatt néha alig lehetett látni belőle valamit.

Azt azonban a katona megértette, hogy eddig nem nézte meg figyelmesen. A haja például nem barna vagy fekete volt, hanem szőkés. Aztán pár pillanat múlva már arcvonásai is egyértelműbbek lettek, mivel tenyerével lesöpörte róla a vizet és mocsok nagy részét, majd a láncait kezdte rángatni.

A katona nyugtalanul igazított valamit a puskán, felállt. Mélyet lélegzett, a konyhapultnak támaszkodva bámult maga elé. Végül besietett a szobába, hol fegyvereit tartotta, és egy nagy, olajzöld távcsővel tért vissza. Remegő kézzel élesítette képét, és kereste az apró alakot odalenn. A kölyök talpát a cölöpnek vetve próbálta eltépni a láncot. Apró, inas testén megfeszült minden izom. Haja szőkesége még vizesen, csapzottan is nyilvánvalóvá vált. Karja egy helyütt teljesen tiszta lett – mélybarna, egészséges bőre elütött környezete szürkeségétől.

A katona leengedte a távcsövet, és szája elé kapta kezét. Döbbenten nézte az esőt, és az arénában küszködőt. Arcán bujkáló öröm, bizonyosság és komor határozottság váltakozott.

Ekkor már úgy zuhogott kinn, mintha dézsából öntötték volna. A gödrök, mélyedések nagyon gyorsan megteltek vízzel, a kiszáradt föld képtelen volt időben beszívni a nedvességet. Minden párolgott és forrongott az áradatban. Amikor a katona még egyszer belenézett a távcsőbe, ezen a párán át már nem láthatta a gyereket. Mégis, gondolkodás nélkül felkapta fegyverét, és leengedte a kötéllétrát.

Ahogy az épület külsejére került, azonnal bőrig ázott. A puska szíja beakadt valamibe, ingerülten elengedte, hogy haladhasson. Mikor leért, látta pár méterre a sárban, de nem hajolt le érte. Futva indult meg az aréna közepe felé, mint egy elszánt gladiátor.

Még az eső pászmás függönyein át is észrevette a körben gyülekezőket. Az épületek tövében fekete alakok mozogtak ingerülten, mint óriási bogarak. Úgy tűnt, nem mernek kilépni a nyílt térre, de izgatottságuk miatt előbb-utóbb elhatározzák majd magukat. A katona most már nem törődött ezzel sem. Tócsákon, süppedős sárfoltokon botorkált át, szeméből a vizet törölgetve. Néha megbotlott, máskor lihegve megállt, körbefordult, hogy tájékozódjon. Az eső robajában nem hallatszott semmi, a színek és a tárgyak elvesztették körvonalukat.

Amikor újra nekiindult, egyszer csak valamibe beakadt a lába, és elesett. Arca egy pillanatra a sáros földet érintette, bal keze teste alá szorult. Egy test kapaszkodott a lábszárába. Riadtan oldalt hengerült, eltaszította. Aztán feltérdelt, és meglátta a cölöp vonalát.

A gyerek ott kuporgott a tövében, összegömbölyödve, arcát takarva. A katona közelebb mászott hozzá, mire a másik kúszva hátrált, és még mindig nem nézett rá. Ekkor a felnőtt elkiáltotta magát, a lánya nevét ordítva az eső surrogásába. Nem történt semmi, a leláncolt, apró test mozdulatlanul a földre lapult. A férfi lassan odacsúszott hozzá, keze, lába sárba süllyedt. A gyerek vacogott a hirtelen jött hidegtől, ezért ráborult, átkarolta, de nem nézte meg az arcát. Az afrikai vadászatok alatt kifinomult hallásával még a víz pergésén túl is észlelte a közeledők tocsogó lépteit.

Azok, ott, az aréna szélén végre elhatározták magukat.

A katona megtapogatta oldalát és zsebeit, bár előre tudta a hiányt. Pisztolyát és a gyerek bilincseinek kulcsát odafenn hagyta, az asztalon. Biztos volt benne, hogy nem érne vissza velük. Puskája a sárban már használhatatlan.

Lenyúlt hát bakancsához, és előhúzta Anna kését. Feljebb kúszott, a cölöpig, maga után vonva a gyereket is.

A másik remegése lassan csillapult, oldalt fektette hát, az ölébe, fölé hajolva védte a víztől. A kést lazán tartotta, szúrásra készen. Hátát a kemény fának vetve várt, és közben nem mert a lánya szemébe nézni.

 

vége

 

 

Szólj hozzá!
2012. május 27. 09:15 - Valmont

Két részben II.

Nos, íme a második egység, minden komment nélkül: 

 

  

Töredékek II.

 

 

 

Mint hirtelen ájulás, úgy zárult köréjük a ház. A sötét szobák, a poros folyosók, a keskeny lépcsőfordulók – ott sorakoztak előttük veszélyesen és kiismerhetetlenül. Csupa felfedezésre váró izgalom. Szívremegtető sarok, pulzuslüktető beugró. És mindezzel az elátkozott várkastéllyal szemben ők csupán hárman voltak.

Elindultak, szétváltak és újra találkoztak. Végigtapogattak a falak mentén, ajtókat rúgtak be, zárakat feszítettek fel, végigsiettek, -csoszogtak az első majd a második szinten. A lépcső alján várták be egymást, hogy aztán együtt, nekibátorodva haladjanak egy emeletet felfelé. A hold néhol bevágott a sötétségbe. Egy-egy nyitva hagyott ajtó, lépcsőházi ablak szolgált fénnyel, megvilágítva a padló lomhalmazait.

Az egész ház olyan volt, mintha egy óriás felemelte, és jól megrázta volna. Ruhák, bútorok és mindenféle hétköznapi eszközök hevertek egymás hegyén-hátán, néhol eltorlaszolva az átjárást is. Ilyenkor vad és türelmetlen erővel rontottak a barikádnak, hogy utat bontva továbbmessenek. Űzte őket a türelmetlenség.

A negyedik emeleten az elöl haladó hirtelen megtorpant a folyosó közepén. A lépcsőfeljáró aljában, melyet ezüst derengés lepett el, egy baba hevert. A behatolók lassan, szinte lábujjhegyen közelítették meg, majd az, aki a legalacsonyabb, de legfürgébb mozgású volt, rávetette magát.

Ujjai puha textilbe és vattába markoltak. Csalódottan szorította arcához, majd mélyen beszívta a szappan, az öblítő és cukorka illatelegyének emlékét. Hörgés, rekedt, krákogó hang kélt a torkában.  Ez volt az első hang, amit hármójuk közül valamelyik is hallatott a házban.

A babát Anna hagyta el menekülés közben. Azon az éjjelen, mikor az épületet lerohanták a fertőzöttek, mikor a veszedelem betört a városba, és mint egy hullám elsodort mindent, ami útjába akadt, Anna az ágyában aludt, karja közt Sziszi babával. Az anyja ébresztette, halk, ijedt hangon, majd kiemelte az ágyból, vitte ki a lakás folyosójára, sietve, takarva, mint aki parazsat ment. A konyhaajtóban Anna apja feküdt. Anna szólt hozzá, de az anyja tenyerével eltorlaszolta hangját.

− Hallgass! – parancsolt rá rekedten és durván. – És jól figyelj! Az életünk múlhat azon, amit most mondok. Érted? – A kislány nem moccant, nem bólintott, csak anyja vállába fúrta fejét. Az anyja résnyire nyitotta a bejárati ajtót, kilesett rajta, majd vissza bezárta. – Indulnunk kell. Itt vannak. Mindenhol. A híradóban igazat mondtak róluk. – Mély levegőt vett, majd megint kinyitotta az ajtót. Most még kisebb volt a rés, amin kinézett. Óvatosan, lassan visszazárta. – Kimegyünk, és kifutunk a házból. A lépcsőn megyünk le. Ha bármi baj lesz, azt akarom, hogy fuss – maga elé tolta Annát, aki félelmében összehúzta magát, és nem nézett rá. – Hallod? Ha azt mondom, fuss, akkor fuss. Megértetted? – A kislány bólintott, rebbenve, csak épp hogy mozdítva fején.

Az anya hirtelen feltépte az ajtót és kirontott a folyosóra. A lépcsőkig jutottak, amikor fentről érkezett valaki. Egy fiatal fiú volt, Anna látásból ismerte a liftből, vagy amiatt, hogy a ház előtt szokott cigizni. A fiú most más volt. Meggörbült teste folyamatosan izgett-mozgott, karjait tekergette. Anna anyja megtorpant a folyosó közepén, elengedte a lánya kezét. – A lépcsőn. Lefelé – gyengéden meglökte, majd elkiáltotta magát: – Fuss! – Sziszi baba ekkor hullott a földre. Anna pedig rohanni kezdett, érezte, mellette az anyja nekiesik a fiúnak, de nem mert megfordulni, inkább beleszaladt az éjszakába.

A hármas továbbindult. Átnyargalták az ötödik emeletet, de semmi érdemlegeset nem találtak, csak lomot, foszlott kenyérhéjat, törött székeket és egy halom golfütőt. Némelyiknek véres volt a feje.   

A hatodikon, egy ajtó előtt baseballsapka hevert a földön. A betolakodók közül a legtestesebb megállt felette, majd lehajolt, felemelte, végigtapogatta. A sapka belső felébe sötét, szinte lila hajszálak tapadtak, legalább olyan sötét színűek voltak, mint annak a haja, aki fogta.

Norbert a sötétségre és távoli hangokra riadt. Felült az ágyában, és lélegzetét visszatartva fülelt. Ágya a hálószobában volt, melyet megkapott apjától a válás után. Ajtó nyílt a közös erkélyfolyosóra belőle. Felkelt, az ajtó üvegéhez ment, és kinézett.

Odalenn, mint ecettel leöntött bogarak, rohangáltak az emberek. Néha elhaló, reménytelen sikoly szakadt fel belőlük. Voltak olyanok, aki viaskodtak egymással. Mások csak közrefogtak egy ilyen ember bogarat és némán bámulták.

A zaj a lakásból jött. Norbert megfordult, felvette kapucnis felsőjét a székről, és kilépett a folyosóra.

Félhomály volt, csak a nagyszobából kivillódzó tévé fénye adott némi világosságot. A tévé le volt halkítva, de az apja valamivel motozott odabenn. Norbert közelebb ment, majd a küszöbön megállt, és félve belesett. Az apja a padón térdelt. Körötte kések, ollók, egy ragasztószalag fekete hengere.

− Mit csinálsz? – kérdezte Norbert inkább álmosan, mit riadtan.

Apja felkapta fejét, és csodálkozva meredt rá: − Felébredtél?

− Kiabálnak lent. Az utcán – mondta a fiú.

− Betörtek a városba. Elrendelték az evakuálást. A katonaság…− Az apja felállt, legyintett. Bal kezében egy seprűnyelet tartott, melynek a végére, a letört seprű helyére egy konyhakést ragasztószalagozott.

− Minek az? – kérdezte tőle Norbert.

Ekkor kopogtak az ajtón.

− Norbert – szólt be egy vékony sírós hang – Engedj be.

A fiú az ajtóhoz sietett: − Mariann, te vagy? – kérdezte. – Mi a baj?

− A nagyanyám…elkapták – monda lány elcsukló hangon.

Norbert kioldotta a láncot, és már a kulccsal matatott, mikor az apja ellökte őt az ajtótól.

− Mi van? – kiáltott fel a fiú, de a férfi csak intett neki, aztán kibámult a kukucskálónyíláson. Sokáig, talán húz másodpercig is nézett kifelé, majd elhátrált. Arcának szürke színe még a gyér fényben is riasztó volt.

− Nézd meg – kérte a fiát. Norbert először nem mozdult: − Mi az? – kérdezte csöndesen. Kint a lány meghallotta a hangját.

− Beengedsz már? Valaki jön fölfelé. Félek! – nyafogta.

Norbert még mindig apját lesve lassan moccant, és a kukucskálónyíláshoz lépett.

A lány, akit ismert, odakint állt a sárga fényű folyosói lámpák alatt, és valahova balfelé bámult. A nyakán és a fehér pólóján hatalmas, véres foltot hagyott egy harapás.

− Mariann! – kiáltott fel a fiú. Elfordította a kulcsot és nem törődve apja ordításával, kirántotta az ajtót.

A lány azonnal rávetette magát.  A szemei sárgák voltak, és arca úgy eltorzult, hogy Norbert, ha valaki lefényképezi és megmutatja neki, talán meg sem ismeri. Úgy mozgott, mint egy macska, de mielőtt megragadhatta volna a fiút, az ajtó rácsapódott, és visszalökte a folyosóra.

Norbert apja vállával nekifeszült, és megtartotta, mikor a lány kintről rárontott.

− Kést! – kiáltotta, miközben igyekezett becsukni az ajtót, vagy a láncot beakasztani. – Adj egy kést!

Norbert csak állt ott, a fali fogas mellett, bámult rá, nézte, ahogy erőlködve visszatartja a lányt, akinek válla, arca mid jobban benyomult az ajtó résébe. Marian néha felé lesett, ilyenkor fogát csattogatta, de olyan erővel, hogy az egyik szemfoga reccsenve eltört.

Norbert ennek hangjára összerezzent. Lekapta a fogasról sapkáját, felrakta, majd berohant a szobájába. Kitépte az erkélyajtót, és ugyanazzal a lendülettel felugrott a szomszéd erkélyt határoló üvegtábla tetejére. Átlendült rajta, s máris Kovácsék térfelén volt. Az ajtót résnyire nyitva találta, ezért berontott Kovácsék hálószobájába. Kovács a padlón térdelt. A feleségén. Az arca vörös volt a vértől.

Norbert elrohant mellette, ki a szobából, a bejárati ajtóhoz, és kiperdült a folyosóra.

Mariann már nem volt ott. A lakásuk ajtaja tárva-nyitva állt. Norbert lassan ellépdelt előtte, közben belesett, majd megállt. Nem látott senkit. Nem hallott semmit.

− Apa? – suttogta kétségbeesetten.

Nem jött válasz. Az ajtó felé lépett, de aztán visszakozott. Tehetetlenségben lekapta fejéről sapkáját, és a falhoz csapta. Aztán várt, mindenre figyelve várta, hogy történjen valami, de csak a vér dobogott a halántékban.

Ekkor indult meg lefelé a lépcsőn.

A három idegen újból megindult, mind fáradtabban és nehézkesebben, de felkaptattak a hetedikre. Itt különösen sok ruha volt a padlón. A sálak, pulóverek, nadrágok folyton a lábuk köré tekerődztek, mint sekély tavacskában a hínár. A folyosó közepén egy szekrény feküdt a padlón, talán ebből ömlött szét ez a sok ruha. Átmásztak rajta, és benéztek sorra a mögötte lévő lakásokba is. A legutolsóban valaki sötét anyaggal a falra mázolta: Nincs Isten. Sokáig álltak a felirat előtt, moccanatlanul, vigyázban, mint egy díszőrség. Aztán morogva, fejüket lehorgasztva, lassú mozdulatokkal visszamentek a szekrényhez. Átmásztak rajta, majd felcaplattak a nyolcadikra

Itt az, aki a leglassabb volt a csoportban, és ezért folyton lemaradt, azonnal a nyolcszázhatos lakás ajtajához ment. Göcsörtös mozdulattal belökte az ajtót, majd benyomult, de az előtérben megtorpant. Úgy szagolgatta a levegőt, mint egy vadászkutya. Mentaszag érződött. Lenézett – a földön előtte egy cserépnyi zöld menta volt. A levelek már megbarnultak, elszáradtak.

Mariann hajnalban ért haza. Sokáig bajlódott a kulccsal, a zárral, míg végre bejutott a gyógynövényektől szagló lakásba. Nagyanyja lakásába. Még a fülében volt a zene, derekában az autó hátsó ülésén Péter túl szoros ölelése, és orrában a hajléktalan szaga, a hajléktalané, aki ház előtt…mit is csinált vele?

Túl zavaros volt minden ezen az éjszakán. Az utcán rohangáló emberek. A taxis izgatott magyarázata a fertőzésről. Péter, aki maga sem tudta, mit akar Mariannal.

Talán a gyógynövények miatt van – gondolta. Azok kuszálták össze az emlékeimet. Gyertyáért tapogatódzott a cipősszekrényen. Ez is tiszta vicc volt – a huszonegyedik században gyertyafényben élnek.

Nagyanyja mániája miatt volt – mindent csak természetesen. Semmi ipari szemetet nem használni. Mindent csináljanak meg maguknak. A műszaki dolgokat kizárta a lakásból. Az áramot kikapcsoltatta, mivel a vezetékek sugároznak, és néha ki is gyulladnak. Olyanok vagyunk a vezetékekkel telezsúfolt lakásainkban, mint a nyulak, akiknek a ketrecébe áram fut – magyarázta Mariannak. A tévé, a rádió, a telefonon – mind-mind halálos sugárzást mérnek a használóikra. A mosógép vagy a mosogatógép rázkódásukkal olyan rezgéseket bocsátanak ki, melyek ellentétesek az ember bioritmusával. Minden technikai eszköz halálos veszedelem ezekben a szűkre zárt terekben. Sajnos a ház jellegéből adódik, hogy kisugárzásuk áthatol a szomszédos lakásokból. Lentről, föntről, alulról. Mariann nagyanyja ezek ellen a láthatatlan, gyilkos sugarak ellen használta gyógynövényeit. Az egész lakást telepakolta cserepekkel. Az előtér, a nagyszoba, de még a konyha is úgy nézett ki, mint valami tehetségtelen marihuána termesztő élettere. A polcokról, az asztalokról, a plafonról lelógva – mindenhonnan zöld levelek és szárak halmai virítottak a belépőre. És a szag, az intenzív átható keserű, mentolos, éles és balzsamos túlvilági illat valósággal mell bevágta a látogatót.

Ha lett volna ilyen. De nem volt, mert a nagymama szigorúan fogta Mariannt. Most is csak azért mehetett el, mert a színjeles érettségi után a felvételije is sikerült, és…

Mariann megállt az előszobai nagytükör előtt, és félrehajtotta egy páfrány leveleit. A konyhából becsorgó lámpafénynél és holdvilágnál egy idegen állt vele szemközt. A tükörképe.

− Megmondtam, hogy ez lesz a vége – Nagyanyja hangjára ijedten összerándult. Az öregasszony oldalt állt, a nagyszoba küszöbén, bal kezét a háta mögé rejtve fürkészte a lányt. – Az emberek végül csak megtették.

− Mit? – kérdezte kábán Marianna. Érezte, nyelve nehezen moccan szájában.

− Elpusztítják magukat – magyarázta a másik, és közelebb lépett. – Oly mértékű lett a szennyezés, hogy eljutott az agyukig. Nézz csak ki – intett oldalt – Odalenn megindult a harc. Ember embernek farkasa ettől a...fertőzéstől. Hallgasd csak…− Hallgattak. Távolról elfojtott kiabálás szűrődött fel.

− Csak egy hajléktalan – rázta fejét a lány. − Odalenn balhézik a ház előtt – bizonygatta.

− A fertőzés itt van. Mind meg fogunk halni, de a természet túléli – szögezte le az öregasszony. Még közelebb lépett, Mariana állához nyúlt szabad kezével, gyengéden megemelte. – Mutasd magad – kérte szelíden.

− Mi van a kezedben nagyi? – kérdezte a lány. A hangja idegenül csengett a félhomályban.

− Hát igen – az öregasszony lehorgasztotta fejét. – Sajnálom.

− Mit? – kérdezte Mariann.

− Nézz a tükörbe − kérte őt a nagyanyja.

− Már…− kezdte volna lány, de aztán engedelmesen a tükörbe pillantott. És észrevette a harapást a nyakán. Aztán minden eszébe jutott − a ház előtt, a sötétből előtántorgó hajléktalan, aki nekiesett, és a szúró fájdalom a nyakában, a melegség, ami kifolyt belőle, majd a szürke kábulat, mellyel ellökte a férfit, aki úgy dőlt el, mint egy zsák, és amíg talpra kászálódott, ő beütötte a kapukódot, bejutott a házba, és a várakozó liftbe vetette magát, hogy most itt álljon a tükör előtt, maga mellette az öregasszonnyal, aki valamit rejteget a kezében.

− Kérlek, ne – suttogta inkább magának, és el akart lépni, el akart szaladni, de valami erő marasztalta, és inkább megfeszítette az izmait, felkészülve a támadásra.

Nagyanyja észrevette ezt, hátrált egy lépést. – Mariann? – kérdezte bizonytalanul.

A lány nem szólt, csak bámulta őt, sárgába forduló, éhes szemekkel.

Az öregasszony erre előrenyújtotta azt, amit eddig a háta mögött tartott: − Mariann, le kell győznöd. Idd meg ezt. Most készítetem, talán segít. – Egy nevetségesen apró kis üvegecskét tartott a kezében, melyben halványkék folyadék lötyögött. Az ellenszer. Mariann felnevetett az ostoba gondolatra és a nagyanyjának ugrott, közben leverve a cipősszekrényről egy cserépnyi mentát.

Az öregasszony lehajolt az elszáradt növényhez, összemorzsolta a barna leveleket, majd ujjait orrához emelte. Két kísérője, Anna anyja, és Norbert apja türelmesen vártak mögötte. Feltekintett a nagyszoba félig nyitott ajtajára. Az ajtólapon karmolások nyomai barnállottak. Mariann percekig próbált betörni hozzá, mikor oda menekült. Aztán elment, és ő egy fél nap elteltével indult csak utána.

Kiegyenesedett, majd kisietett a lakásból.

A kilencedik emelet lépcsőfordulójában zajt hallottak odafentről, valahonnan a tizedikről. Újult reménnyel indultak meg.

Anna anyja ment elöl, mindenhova belesett, mindent, felforgatott, átnézte az összes helyet, ahol egy kislány elbújhatott. Ezért volt, hogy a férfi, aki a tizediken abból a szobából előjött, őt kapta el. Nekirontott, és a vállába mart. A nő felsikoltott, próbálta magáról letaszítani, de a másik akkor már átkulcsolta kezeivel, és berángatta egy nyitott ajtón. A másik kettő dermedten állt, majd követték őket.

A lakás a semmiben nyílt. Egy harckocsi lövése találhatta el – a nappali egy tátongó nyílásba olvadt a lövedék erejétől. A férfi oda vonszolta be Anna anyját, majd egy könnyed rugaszkodással lerántotta a mélybe.

Még a nő sikoly mellett is lehetett hallani, hogy a szomszéd lakásban valami moccant. Az öregasszony megrázta fejét, és otthagyta Norbert apát, aki meredten bámult az éjszakába. Arcát távoli erdőtűz festette rőtre.

Mariann nagyanyja óvatosan benézett a másik lakás ajtaján. Sárga fény, lángok visszatükröződése fürdette a falakat. Egy árnyék suhant el rajtuk. Az öregasszony beljebb óvakodott, majd ösztönösen balfelé indult, a nagyszobába. A szoba közepén egy nő állt.

− Nem lesz semmi baj – mondta neki halkan az öregasszony.

A nő arcában izzottak sárga szemei. Ajkai megfeszültek, ettől, és kivillanó, egészséges fogaitól, olyan volt, mintha mosolyogna. Pedig nem mosolygott.

− Meg tudom gyógyítani magát− magyarázat neki az öregasszony. – El tudom készíteni az ellen…

Hirtelen elsietett mellette Norbert apja, és egy apró pisztolyt szegezett a nő fejéhez.

Mielőtt az öregasszony szólhatott volna, meghúzta a ravaszt.

A lövés hátralökte az asszonyt, egészen az ablakig. Nekiesett, majd ernyedten a földre omlott.

− Ezt miért kellett? −  kérdezte az öregasszony dühösen.

− Megölte volna magát – fordult felé a másik. − Csak egy fertőzött volt…

Az öregasszony a fejét ingatta, és a földre terített műszőrméhez lépett, lábával arrébb rúgta. – Talán tudnánk velük kommunikálni – sóhajtott.

− Ezekkel? − A férfi ellenőrizte a pisztolyát. – Kétlem. Egyébként sem ezért jöttünk. Hanem hogy megkeressük a családtagjainkat.

− Igen – bólogatott az öregasszony. Majd keserűen így folytatta: – Igen, ezért jöttünk. Csak időközben elfelejtettük, kik vagyunk.    

 

vége

 

Szólj hozzá!
2012. április 30. 11:13 - Valmont

Két részben I.

Valamelyik hétvégén újranéztem éjjel a 2004-es Holtak hajnalát. Főképp az első tizenöt perce működik a filmnek, míg a változás kibontakozik és ráront az élők világára. Rémálmaim voltak utána, a rosszabbik fajtából, mikor azt gondolod, az álom valóságos, és az általad ismert világnak egyszer és mindenkorra vége. Most végiggondolva - az egész "bújjunk el egy bevásárlóközpontban" váz a filmben nem is annyira a fogyasztói társadalom kritikája (na jó , lehet, a Romero-féle verzióban az volt, de szerintem ott nagyon is szájbarágósan az), hanem inkább annak a vágynak a szublimálása, hogy a túlélők úgy akarnak tenni, minta semmi se változott volna. A régi világ díszletei enyhíthetik a világvége tényét. Ezért olyan erős ez a történet - mert végül a bevásárlóközpont is elesik, és ezzel képletesen, allegorikusan az emberi történelem egy szakasza zárul le. Mint itt, két részben előadva.

 

 

Töredékek

 

 

− Az internet. A hamburger. Nem is. A száguldás az autópályán. Hogy már nem tudok lemenni Miskolcra pár óra alatt. Hogy nem tudok sehova menni.

A nagyszobában feküdtek. A férfi egy báránybőr utánzatú takaró terített a földre. Még az ezredforduló táján vette az IKEA-ban. A várossal szemközti hegyen égett a hegyoldal. A lángok bevilágították vékony, izmos testüket. Odakinn hűvös szél fújt, azt mondta: súúú. Ezek voltak a hangok köröttük. A zihálásuk és nyögéseik már belevesztek a múltba.

 − És te? Neked mi hiányzik a leginkább? – kérdezte a férfi. A nő a hátáról átgördült a bal oldalára. Félresöpörte a szeme elé hulló haját.

− A kozmetikusom – mondta, majd bizonytalanul felnevetett. A férfi értetlenül nézett rá, mire így folytatta: − Nem is a kezelés, hanem az, hogy nagyon jókat dumáltam vele.

− Velem nem tudsz? – kérdezte a férfi majdnem sértődötten. A hasán feküdt. A hátán lassan halványult a nő tíz körmének tíz csíkja.

− Nem erről van szó – A nő a férfi lapockájára hajtotta fejét. Füle pont a szíve fölé esett. Dom, dom, dom – mondta neki a férfi szíve. – Csak volt valaki, akivel nagyon laza kapcsolatban voltam, mégis, iszonyat jól el tudtam vele beszélgetni. Elmondhattunk egymásnak mindent. A legintimebb dolgokat. Nem tudom, miért tudtunk ennyire megnyílni. Talán mindketten úgy éreztük, hogy ez egyfajta gyógymód. Jobb és gazdaságosabb, mint pszichológushoz járni.

− Mindent elmondtál neki? Rólunk is? − kérdezte a férfi csodálkozva.  A karja belső ívén megrándult egy izom.

− Igen – ismerte be a nő. – Pedig látásból ismerte a férjem. Vajon mi lehet vele?

− A férjeddel? Hisz ő…

− Nem. A kozmetikusommal. – A nő most félig felemelkedett és fülelt, mint egy izmos, harcias állat a szavannán. – Te nem hallottad?

 A férfi is megemelte fejét, de pár másodperc múlva visszahanyatlott. − Csak a szél – mondta csöndesen.

A szél betört a lépcsőházba. Talán maga is meglepődött, hogy sikerült. A bejárati ajtót egymásra hányt vasrudak védték. Beljebb feltornyozott bútorok barikádja torlaszolta el a folyosót. A szél átbújt résein, és nem az üres liftakna felé, hanem a lépcsőháznak iramodott. Felszáguldott tíz emeletet, majd végigiramodott az üvegcserepekkel teleszórt folyosón. Végül áttüremkedett a vaslemezekkel borított tűzálló bejárati ajtó alatt, hogy a nagyszobába megtalálja a két meztelen alakot.

A nő megborzongott. Karján tüskeként meredtek fel a szőrszálak.

− Lehet – bólintott, és visszafeküdt a férfira. – Ettől a tűztől nem tudunk majd aludni – jegyezte meg.

− Talán újból dolgozik. A kozmetikusod – jelente ki a férfi. Hangjának rezgését a nő a bőrön és a húson át hallotta. – Valahol ismét melózik.

− Azt nem hinném. Nem az a túlélőtípus – jegyezte meg a nő.

− De csak képzeljük el! − erősködött a férfi. – Ül egy jó kis házban, odakinn, a külvárosban és várja az ügyfeleket. A krémek, az ollók meg a reszelők − mind ott sorakoznak körötte – folytatta mind lelkesebben.

Mély levegőt vett, majd bent tartotta. Szemét a plafonra szegezte, mintha arra vetítenék álmait. – Az utolsó ügyfél után összepakol, és főz valami finomat a pasijának. Vagy a férjének.

− Nem, nem volt férje − jegyezte meg a nő némiképp türelmetlenül.

− De lehet, már van. Mindegy – a férfi eltűnődött. – Hm. Előző nap a pasija lent járt vidéken, és szerzett friss húst.

− Végre nem mókus a vacsora – a nő felemelte balját, mint aki éljenez.

− Végre nem mókus – hagyta jóvá a férfi. – A nő a húst kis kockákra vágja és befűszerezi. Aztán fémnyársakra húzza a darabokat, majd ezeket a nyársakat a parázsra rakja, ilyen spéci rostélyra.

− Isznak hozzá valamit? – kérdezte a nő hirtelen lelkesedéssel.

− Bort. Csak bort – szögezte le szigorúan a férfi. – Egy kis budai pincéből sikerült kimenteni. Sárga, muskotályos ízű, de száraz bor. Sajnos nem túl hideg, de a fűszeres húshoz még így is jó.

− És miután jól belaktak? – kérdezte a nő sejtelmesen.

− Utána? – kérdezett vissza a férfi, mélyet sóhajtva. – Utána elpakolnak maguk után. Aztán a férfi a nőt a mosdóba kíséri, és egy vizes törülközővel lemossa testét. Miután végez, a nő ugyanezt teszi vele. Végül ott állnak, a sárga gyertyafényben, s nézik egymást. Rájönnek lassan, hogy megöregedtek, talán már nem is szépek, talán ráncosak, és a bőr néhol lóg rajtuk. Látják egymás sebeit, azokat is, melyeket nem a testen ejtettek, meglátják a szomorúságot, amely szinte rátelepedik a vállukra, akár egy hívatlan kísértet. De nem törődnek ezzel, mert nem tehetik meg, hogy erre figyeljenek – inkább odalépnek egymáshoz, és.

A férfi hirtelen elakadt. Talán a plafonra vetített film szalagját tépte be a gép.

− Várj, folytatom – kérte a nő szelíden. Felnyúlt, és letörölte a másik arcán végiggördülő könnycseppet. Aztán ő is a hátára feküdt, és felnézett a plafonra. – Egy csók. Majd a férfi kivezeti a nőt a nagyszobába. Leterít a padlóra egy műbőr takarót, melyet még Azelőtt vásárolt az IKEA-ban. Aztán levonja maga mellé a nőt, és végigcsókolja a lábujjától a tarkójáig, odáig, ahol az úgynevezett hajas fejbőr kezdődik.

− Ó, igen – sóhajtott a férfi. – És a nő beleborzong, karján a szőrszálak felmerednek, akár hajnalban a pitypangok.

Elhallgattak, figyelték a szél hangjait. A férfi elképzelte a ház üres lakásait, a néptelen, szeméttel és torlaszokkal teli folyosókat. A nő a ház mögötti kiégett játszótérre gondolt. Egy lángszórós osztag védekezett itt annak idején az utolsó leheletig.

A férfi gondolatban már lejjebb vándorolt a házban. Maga előtt látta a megerősített bejárati ajtót, a bútorok és a vasak tömkelegét. Nem. Nem jöhetnek be a házból. A házban csak ők vannak. Minden más odakintre szorult.

A nő a játszótérről átsuhant a parkolóig, majd még távolabbra, a Város belsejébe vezető kihalt utcákra. Autóroncsok. Golyónyomok a falakon. Mint megannyi szénrakás – összeégett testek a földön. Aztán eszébe jutott a park. Tegnap járt arra, mikor valami zöld növényre vágyott. Zajt hallott, ezért a bokrok közé surrant. Ott voltak, a frissen ásott sírok közeiben motoztak. Három vagy négy − sápadt, csontos testükön látszott az éhezés. Látszott rajtuk, hogy hetek, hónapok óta nem ettek rendesen.

− Igen – suttogta, felidézve az inas testek látványát. Győzni fogunk – gondolta még hozzá. Mi fogunk győzni. Túléljük őket, lehet, hogy csak kevesen, lehet, csak mi ketten, de mi túléljük őket.

− Nem hiszem, hogy még életben van – ezt már hangosan mondta. – A kozmetikusnő. Amilyen kis kövérkés volt, az első napokban elkaphatták.

Oldalt nézett. A férfi már nem hallotta szavait. Szemei lecsukódtak. Beesett, csontos arcán az álmodók békéje honolt.

Ebben a pillanatban egy elszabadult teherautó csapódott az épület oldalának. Az ütés épp hogy végigrezgett a betonon, mikor ugráló, kapaszkodó testek tompa puffanásai keltek a motorháztetőn és a platón. A nő felpattant, és az ablakhoz sietett. Érezte, mögötte a férfi is ébren figyel.

Üveg csörrent.

A nő kitárta az ablakot és lenézett a mélybe. Pont elég holdfény volt, hogy lássa a veszedelmet.

− Az első emeleti ablak – szólt hátra rekedten. − Egy teherautóról elérték.

Megfordult, arcát félelem és kétségbeesés torzította: − Betörtek a házba – mondta majdnem sírra. – Itt vannak.

 

 

folyt. köv.

Szólj hozzá!
2011. december 05. 23:05 - Valmont

A régi világ vége

Szóval véget ért a "Walking Dead" című tévésorozat második szezonja, és azért némi csalódottságot hátrahagyott. Aminek okaival most nem is nagyon szeretnék foglalkozni, de két dolgot továbbfűznék az élményből: egyrészt hogy egy ilyen sorozat lebutított magyar verzióját milyen szépen meg lehetne csinálni - a halügyi /értsd Hekktion/ témájú szörnyűségek helyett - akár low budgetből (tanyavilágban játszódó részekkel ahol egyetlen épület köré szerveződnek a események); másrészt a cím többértelmű jelentése elindította bennem a nézőponttal kapcsolatos játék lehetőségét, amire egyébként már sokszor gondoltam - és most itt az eredmény.  

Az utolsó napok 

 

 

Nézem, ahogy jön felém, kezében a kétcsövű vadászpuskával. Egy nevetségesen nagy, zöld esőköpenybe burkolta magát, pedig felhő három napja – mióta elhagytuk a fővárost – nincs a láthatáron. A reggeli éles fény elől, mely bántja a szemem, a kocsi oldalához húzódok, az árnyékba.

Megáll tőlem jó nyolc méterre, és körbefordul. Körös-körül csak a puszta, az Alföld, a semmi.

Igazad volt, mondja, itt tényleg biztonságban leszünk.

Közelebb jön, leguggol elém. Szürke szemében viharfelhők fodrozódnak. A puskát nem engedi el, de szabad kezével kinyúl az arcom irányába. Minden összekeveredik bennem, mintha túl sokat ettem volna, ráadásul rossz sorrendben. A kézfeje hosszú, erekkel finoman hálózott – egyszerre nőiesen gyengéd és szikáran fenyegető, akár az a lény az Alien filmekben.

Betolakszik egy emlék zavaros gondolataim közé.

 

A keze. A keze felém nyúl a fehér abroszon át, és rákulcsolódik az enyémre. Enyhén izzadt, de nem zavar. Az étteremben vagyunk, azon az utolsó estén, fenn, a hegy tején. Odalenn, a folyó két partján a lemenő nap fényében csillog a város. Erős szél fúj, de ezt a vastag üveglap mögül csak a hajladozó fákból vesszük észre. A bazársor a felfelé vezető út mentén már elnéptelenedett. Csak pár megkésett turista lézeng a környéken, fényképezkednek, egy pár a korlátnak dőlve csókolózik. Ő követi tekintetem, bólint. Fiatalok, mondja megértően. Jó téma lenne kettősük, teszem hozzá. Annak idején fényképész volt. Én meg tanítottam. A harmadik randinkon vagyunk, és nagyjából mindketten tudtuk, hogy az est ezúttal az ágyban fog végződni.

Szereted a várost, kérdezi mélán, és szabad kezével körbe int, lefelé, és el, mintha az övé lenne az egész. Nem. Rázom a fejem. Tudod, kezdem óvatosan, és csak remélem, hogy emlékszik a tényre, amit már említettem, az Alföldön születtem. A nagy, sík terekhez szoktam hozzá. Ott érzem magam biztonságban. Itt mintha egy labirintusban élnék.  Hogy érted, hogy biztonságban, érdeklődik. Megérkezik a pincér. Nekem salátát hoz sülttel, míg ő paellát kap. A kagylók szemérmetlen nyíltsággal párologtatják közénk illatukat. Bort szabad, kérdezi a fölénk tornyosuló magas, hórihorgas alak.  

 

Visszaérek a jelenbe, látom, már elvonta kezét, magát tőlem. Három méterrel arrébb guggol, a puskát tanulmányozza. Azt hiszem, mondja lassan, a bor fog leginkább hiányozni. Felnéz, arcán egy sajnálkozó félmosoly. Úgy értem, még egy ideig kitartanak a készletek, itt-ott. Boltokban, pincékben. De aztán nem lesz, aki megművelje a szőlőket, szüreteljen, elkészítse, izé, kipréselje a mustot meg ilyenek. Hátradől, a földre zuttyan, két kezével a poros fűbe támaszkodik. Sovány alakja olyan mit egy pók. A puska ott csillog mellette. Nagyon szeretem a finom borokat, vallja be, és azt hiszem, ez az egyetlen dolog fog valóban, igazán hiányozni. Hátradől teljesen, most már fekszik, két karját kinyújtja, mint aki hóangyalt akar csinálni, vagy egy földre fekete halott istent imitál. Felfelé bámul a felhőtlen, üres égboltra. Például a kondenzcsíkok nem fognak hiányozni, motyogja, majd lenyúl, kitapogatja a fegyvert. Nem látja, de a távolban, a tompa messzeségben egy apró folt rezeg felénk. Valaki közeledik.

 

De megint összezavarodom, mert ott találom magam az étteremben, és tekintetem megakad az alakon, aki a meredeken emelkedő autóút aljában tűnik fel. Csapzott, sötét sziluettje dülöngélve halad felfelé, felénk. Valakinek már elkezdődött a hétvége, jegyzi meg a pincér mosolyogva. A hangra felriadunk, mind a ketten. Fehéret kérnénk, mondom én sietve, mármint a borra, mire a pincér bólint. Fehéret, szárazat, egészít ki az asztal túlsó végén ő, akivel ma este szerelmeskedni fogok. Valami friss olaszrizlinget. A pincér elégedetten bólint, Gere, kérdezi, mire ő, igen, az jó lesz. Oldalt nézek, és látom, a pincér kötény mellé leengedett bal keze, pontosabban a kézfeje erősen remeg, mintha idegzsábája lenne. Nincs időm megkérdezni, mi a baj, otthagy minket, enyhén kacsázva, imbolyogva elmegy, egy asztalt meg is lök, de észre se veszi.

Igen, veszem fel a beszélgetés fonalát, itt minden olyan szűkös és kicsinyes, folytatom, mint egy olasz kisvárosban. A hely és a terület a legnagyobb érték. Kétmillióan vannak bezsúfolva folyópartok, hegyek, sztrádafeljárók, szemétégetők és bevásárlótömbök közé. És ne feledd a gyorsétteremláncokat, jegyzi meg ő gunyorosan. Igen, még azok is útban vannak mindig, hagyom jóvá. Az Alföld más. Elhallgatok.

De nekem olyan kopár, jegyzi meg óvatosan. Pedig nem az, bizonygatom, ezernyi színe van, minden napszakban és évszakban. És ami fontos: azonnal látni, ki, milyen szándékkal közeledik feléd. Míg itt egy sarok mögött leüthetnek bármikor.

 

Az alak csomója egyre nagyobbra nől. Amikor ötven méterre ér, felemelkedem ültömből. A mozgásra felriad ő is, talán elszenderült, de most már éber, akár egy űzött vad, követi tekintetem irányát, és megdermed. Aztán felveszi a puskát, feláll, és előresétál pár lépést. Az idegen csak jön, elszántan, dühösen. Védelmezőm a fegyvert az ölében tartva nyugodtan vár, míg a jelenésből arccal, végtagokkal, ruhával rendelkező valóságos lény nem lesz. Egy szakállas, sovány férfi, tekintetéből még ilyen messziről is kitűnik a félelem. Ruhája rongyos, fekete foltokkal tarkított. Ott állj meg, kiáltja neki az én puskásom. A férfi engedelmesen megtorpan, szakállában kezd turkászni, idétlenül mosolyog. Nincs semmi bajom, krákogja rekedten. Csak szomjas vagyok, int a kocsiban csillogó ásványvizes palackok hatos csomagjai felé. És éhes. Három napja bolyongok ebben a nyomorult pusztaságban.

Akár a mesében, gondolom, a messziről jött vándor, egy garabonciás, rossz hírek, átkok hozója.

A víz a miénk, nem adunk. Jön a válasz kettőnk közül. A férfi összerándul, mint akit ostorcsapás ért. Vele mi van, kérdi felém intve. A puska kissé mozdul, oldalra int, tűnj el, kapja a választ golyó helyett, takarodj. Ennivaló, próbálkozik másik, de a fegyver és tartója hallgat. Jövőbelátó lettem? A férfi ugyanis így folytatja. Meg fogtok dögleni. Mindenhol ott vannak. Kiszagolnak titeket. Kilométerekről megérzik a hús szagát, és mind ideözönlenek majd. Nem lesz hova menekülnötök, mert minél tovább egy helyben dekkoltok, annál inkább bekerítenek. Egy egész bolygónyi van belőlük. Kifulladtan abbahagyja. Hallgatunk mind, majd a puska megint libben egyet. Azt mondtam, tűnj el. A férfi legyint, megfordul, aztán visszanéz. Már itt vannak, nem messze. Láttam őket nádasban, a csárdánál, mindenhol. Jönnek. Azzal átkozódva elindul, alakja szép lassan beleolvad a pusztába.

 

A betonúton botorkáló ismeretlen egyre feljebb és közelebb ért, míg a pincérrel konzultátunk. Tényleg olyan, mintha nagyon részeg lenne. Nekimegy az egyik bódénak, még a fejét is beleveri. Bár a panorámaablak hangszigetelő, szinte hallani vélem a koppanást. Aztán megfordul, és lihegve, remegve bámul felénk. Társam felemeli kezét, vidorul int neki. Hagyd, ne ingereld, kérem. Az ismeretlen nem reagál, csak áll a bódénak támaszkodva, és figyel. Most már jól látszik, hogy férfi, harmincas, lazán öltözött. A hideg szél ellenére csak egy pulóver van rajta és.

Az egyik cipője hiányzik, mondom is ki meglepetten.

Hova ez a nagy sietség, csóválja fejét a szemben ülő majdnem szerelmem. Három randi után merészség lenne ilyet kijelenteni, bár az ember néha már az első pillanatban megérzi, ki az, akiben ösztönösen bízhat, ki az, akivel össze fog jönni a dolog.

 

Ezt már talán álmodtam, mert alkonyatra riadok. Védelmezőm közben a benzinkúttól elhozott, csinosan összekötözött fahasábokból kis máglyát, afféle szalonnázós tábortüzet csinált. Tőlem nyolc méterre lobognak lángjai, versenyre kelnek a lemenő nap vörösségével. Társam távolabb ügyködik. Apró karokat vert le a kocsi körül. A karók közé damilt feszít. Tudom, hogy nagy horgász, a kocsiban mindig van egy tekercsnyi damilja.  A tűz mellett ott csillognak a kolompok.

Egy tanya mellett jöttünk el, még az ideúton. A kerítésnél fekete halmok hevertek. Döglött juhok. Ő megállt a kocsival, kiszállt és a tanyaépülethez sétált. A tornácon felakasztott kolompfüzért ringatott a szél. Néha meg-megkondult egy-egy a tucatnyi darabból, azt hallgatta, aztán belökte a széthasogatott bejárati ajtó maradványait, és bement a házba. Vártam, a hátsó ablakhoz tapadva lestem kifelé, míg el nem dördültek a lövések. Aztán később kijött a házból, megtörölte a kezét nadrágjába, és kábán, mint aki csak aludt odabenn, körbenézett. Végül leakasztotta a kolompfüzért a szegről, és visszasétált a kocsihoz.

Most, ahogy a nap az utolsó szikráit küldi felénk, odasiet a csengő-bongó darabokhoz, és kibogozza összetartó drótjukat. Felaggatom őket a damilra, magyarázza felém se nézve. Ha bárki a sötétben közeledik, belerúg a damilba, és mi meghaljuk. Rossz alvó vagyok, felriadok a legkisebb neszre is.

 

 

Előre figyelmeztetlek, rossz alvó vagyok, mert elalvás előtt mindig megtalálnak a félelmek, mondja két falat közt. Miféle félelmek, kérdem én, míg a húst szeletelem. Nem is tudom, egzisztenciális félelmek, a betegségtől való félelmek, az, hogy a szüleimmel lesz valami, hogy összeomlik a gazdaság, hogy éhezni kell, hogy egy meteor becsapódik a bolygónkba. Elég, emelem fel villám egy darab hússal, ez túl sok így egyszerre. Igen, tudom, bólogat, és rizses húst emel a szájához, de mit csináljak, ha egyszer ennyi van belőlük, azzal bekapja a falatot. Eszünk, én pedig néha akaratlanul is ki- és lenézek a bódé mellett álldogálóra. Változatlanul felfelé figyel, mintha szuggerálna, hogy menjünk le hozzá, vigyünk egy kis maradékot. Nem úgy néz ki, mint egy hajléktalan, jegyzi meg társam, és körbefordul, hol van már az a bor. Nem, ismerem el, inkább mintha valami szörnyűség történt volna vele. Például ez is félelmem, jegyzi meg ő, hogy sokkot kapok és megőrülök, valami borzalmas dolog miatt. Vagy hogy elvesztem a munkám, és évekig nem találok újat. Megrázom a fejem, és próbálok újra az ételre figyelni, ki is mondom. Nem, azt hiszem vele valami más, komolyabb dolog történt. A hús vágom, csak azt nézem. De úgy látszik, végre leakadt rólunk, hallom a kommentálást, és mégis lepillantok. Valóban, a furcsa idegen most megindul a csókoldózó párocska felé. Összeszorul a gyomrom, és hirtelen elmegy az étvágyam.

 

Az éktelen kolompolásra riadok. Itt vannak, berontanak a már alig égő tűz fénykörébe, ketten, nem hárman. Ő fél térdre ereszkedve lő, azonnal, célzás nélkül, mire az egyik hátraesik, akár egy bábu, vissza a sötétbe.  A másik kettő lassan körözni kezd körötte, velem nem is törődnek. Az egyik egy idős férfi, a másik egy vékony, vértől vöröslő arcú nő. Mintha tudnák, hogy már csak egy golyó maradt a puskában, óvatosan, remegve járják körbe a tűz mellé szoruló alakot. Aztán az öreg bemozdul, jobbra és előre, mire a fegyver akaratlanul is elsül, és a golyó a földbe porzik el. A támadó azonnal fellöki társam, és nyaka felé kapdos. A nő avagy inkább lány dermedten figyeli a jelenetet, még kivár, nem mer beavatkozni. Közben a puskatus lendül, az öreg koponyáján csattan. Helyet cserélnek a testek, a villódzó fényben alig látni, de társam kerekedik felül, és a fa tussal csapkodni kezdi az alatta lassan elernyedő másikat, egészen addig, míg az öreg fejéből csak valami alaktalan duzzanat nem marad.

Ekkorra elszánja magát és támadna, a győztes védtelen hátának és nyakának indulna neki a nő, de megelőzöm. Két lépéssel ott vagyok rajta, és a földre döntöm. Arccal előre nyúlik el, felkínálja magát, mint egy girhes őzbak. Érzem vadságának szagát az orromban.

 

Jaj, ne, mondom, és jogosan, mert az idegen szó nélkül a fiúnak esik, a lányt félrelöki, és azonnal harap, mar, karmol. Jézusom, mondjam társam is, villája koccan a tányéron, ahogy leteszi evőeszközét. Valakinek szólni kellene, mondom, és körbenézek, de a vendégek és a pincérek is a falra szerelt nagy plazmaképernyőt bámulják. Talán meccsközvetítés volt, mert megvadult alakok rohangálnak a pixeltérben, valami rangadó utáni utcai csetepaté utórezgése, részeg hőzöngés zajlik a városban. Aztán látom, ahogy többen a földre tepernek és széttépnek egy rendőrlovat.

Azt hiszem, valami történik, fordulok vissza társamhoz és a kinti képhez, ahol már lejátszódott a dráma. A fiú a földön hever, nyakából a betonra lüktet sötét vére, mellette a lány térdel, némán sikolt vagy kiabál, próbál valamit tenni. A támadó sehol.

Hova tűnt, kérdem, és felemelkedem ülő helyzetemből. Ő az asztal túloldaláról falfehéren bámul rám, majd kinyögi, mögötted.

 

Egyetlen laza mozdulattal hátrarántom a lucskos fejet, a hajánál fogva tartom, míg lehajolok, és oldalról a nyakába harapok, aztán csak tépem a bőrt, míg mocorog alattam a teste, szaggatom az inakat, a húst, az apró porcokat, valami keményebbet, talán a légcsövet, majd vége. Csupa vér és cafat az arcom, ahogy legurulok a mozdulatlan asszonyról vagy lányról, az én első áldozatomról. Lihegve pihenek egy kicsit, közben a tűz villódzó fényeiből látom, hogy mögöttem mozgás kél. Előbb térdre küzdöm magam, majd felállok. A lángoknak háttal, arccal az autó felé fordulva bámulok a sötétbe, talán arra van kelet, ahol majd a nap jön fel, az utolsó nap fénye. Hallom magam mögött a lépéseket, aztán megáll, nem moccan, mélyeket, zihálva lélegzik. Fémes kattanás, az esőköpeny súrlódó nesze, ahogy alányúl, zsebében kotorászhat. Majd újra katt. Még nincs kedvem megfordulni. Inkább a múlt.

 

Nincs időm megfordulni, mert valami durván megrántja fejem, a hajam csomóba fogva magához húz, majd előre lendül bal karja, és átkarolja mellkasom, magához szorít, idegesen remegő kézfejének ritmusát ott érzem bordáimon, miközben fogával vállamba mar. A fájdalom sokáig tart, ezalatt lerángatják rólam a pincért, majd leütik egy kitört széklábbal, míg társam igyekszik bekötözni a sebet. A döbbent is ott lüktet bennem, de csak egy ideig. Később, percek, órák múlva átadja helyét a közömbös várakozásnak, mely a változást sürgeti, mi lassan indul csak meg testemben, ám ott lappang végig az út alatt, míg ide nem érünk a tűz varázslatos fényéhez.

 

Sajnálom, mondja, de már teljesen olyan vagy mint ők, mondja, és szipákol. Hiába kötöztelek meg, folytatja. Lenézek elöl összekötött csuklómra. Még így képes vagy bármire. De még nem is ez a legrosszabb, vallja be szintre sírva. Hanem az, hogy már nem is beszélsz, csak nézel rám, azzal a szörnyű tekinteteddel.

Talán még tudnék beszélni, de már jó ideje nincs kedvem. Nincs mit mondanom neki. Bizony, mi már két külön világban élünk, és ahogy a múltunk emlékképei leperegtek előttem, ráébredek, többé már semmi közös nincs bennünk. Hisz én vagyok a vadász, ő pedig a préda.

Megfordulok, és nem törődve a felém irányuló puskacsővel, rávetem magam. Most végre együtt leszünk.

 

vége  

 

Szólj hozzá!
horror