Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2015. szeptember 27. 16:35 - Valmont

Érettségi találkozó, Raszputyin, Maupassant, a dolog és a Város - 2.

 img_20150927_155546_2.jpg

Ez ennek a befejező része.

 

Raszputyin

menyasszonya

 

Második

– Nemcsak az időről van szó. Azt még megérteném. Hogy minden változik, és szürkül és porlad. Más van itt. Olyan, mintha egy vastag, nehéz anyag ült volna a városra, lerakódna mindenkire, mint a veríték az arcokon egy nagyon meleg napon. – Vukán elhallgatott, kereste a szavakat, aztán legyintett, és felhajtotta a pohár alján vöröslő bort, majd a poharat letette a járdaszegély mellé. – Nehéz megfogalmazni. Azóta megvan bennem ez az érzés, hogy visszaköltöztem, egy, nem, másfél éve. Kapóra jött, hogy anyámék vettek egy nyaralót a Balatonnál, és lementek oda, így üresen állt a lakás, amikor eljöttem a seregtől. Igen, ennek már másfél éve.

Kint álltak az utcán, a patakparti kisvendéglő cégére alatt. Szeptember vége volt, és alkonyodott, de még meleg és száraz volt a levegő. Stix megigazította nyakkendőjét, majd kivette a csomag cigit zsebéből és rágyújtott a második szálra. A vendéglő nyitott, muskátlis ablakaiból sűrű beszélgetésmoraj szűrődött ki rájuk. Tőlük pár méterre két volt lányosztálytársuk bújt össze, vékony, illatos füstű cigarettát szívtak, és halkan de izgatottan egykori szerelmekről sugdolóztak.

– Szerintem ez törvényszerű. Hogyha ennyi ideig távol vagy – jegyezte meg Stix a földet nézve. – Én havonta, kéthavonta jövök csak, és pár napra. De nekem nem jött át ez, amit mondasz. Csak az, hogy lassan minden megváltozik. Tíz év nagy idő.

– Nem érted – nézett rá keserűen Vukán, és közelebb is lépett. Stix elfordította a fejét. – Nem a változásról van szó. Valami történt itt. Az emberek…– széles mozdulattal körbekaszált, a cigaretta szikrákat húzott a levegőbe. – …mások lettek. Furcsák. Idegenek. Mintha már egy másik faj élne itt. Amikor megyek valahova, a hivatalba vagy a segélyért vagy csak a boltba, azt érzem, idegenek közt járok, akik úgy néznek rám is, mint egy idegenre. – Vukán még közelebb lépett, vállaik összeértek, és halkabban folytatta: – Úgy érzem, hogy amikor elhaladok mellettük, és a hátam mögé kerülnek, akkor csak bámulnak rám, vagy összesúgnak. Mint ezek – fejével a volt osztálytársak felé intett. – Úgy érzem, hogy figyelnek, mintha én lennék egy idegen lény, nem ők, és bármit teszek, furcsállják és arcokat vágnak és kelletlenkednek. Olyan, mintha üldözött lennék a saját városomban, egy kívülálló. Érted ezt?

Stix hátrált tőle egy fél lépést, de a másik észre se vette, csak bámult az arcába, majd hirtelen így folytatta: – Nem mertem erről beszélni senkivel, a szüleimnek se mondtam, te vagy az első, akinek elmondom, mert te nem tartozol ide.

– Pilével se beszéltél róla?  – kérdezte óvatosan Stix.

– Vele aztán végképp nem! – csattant fel Vukán. – Ugyanolyan, mint a többi. Csinálja ezt a számítógépes boltot, és odáig van magától, hogy mennyire jól megy neki. De egyébként ugyanolyan, mint a többi. Ugyanolyan furcsa, hideg, kiszámíthatatlan. Nagyon megváltozott, meg fogod látni, ha egy kicsit többet dumálsz vele.

– Tényleg, hova ment? – nézett körbe Stix.

– Elmentek Unicumért. Odabenn elfogyott – válaszolt Vukán, majd újult erővel így folytatta: – És ez az egész, hogy így érzek, ez kiborít,  mert persze, hogy azt hiszem, hogy én őrültem meg, de nem, nem így van, mert a várossal van baj, itt van iszonyatosan nagy baj. – Eltűnődött, majd valami eszébe jutott: – Menj el majd egy játszótérre. Már nem ma, mert mindjárt este van. Holnap. Délelőtt. Nézd meg, mit csinálnak a gyerekek. Mindig ugyanazt játsszák. Van egy, egy szerencsétlen, akit kijelölnek, és őt kergetik. És ha megfogták, akkor leteperik, lefogják a földre, és úgy tesznek, mintha a szájába, érted, a szájába raknának valamit. – Elhallgatott, várakozásteljesen nézett Stixre, aki megvonta vállát.

– A gyerek furák. Csinálnak fura dolgokat máshol is.

– Aha – bólintott Vukán gúnyosan. Sápadt, sovány, éles arcán feszült a bőr, és most járomcsontoknál kis is pirosodott. Régi ballagási öltönyét viselte, mely fényes volt a térdén, ingje rosszul volt betűrve kerekedő pocakja alá, nyakkendőt nem kötött, és lenőtt, zsíros hajával úgy nézett ki, mint egy nem túl sikeres, alkoholista rockzenész. – Lehet, hogy csinálnak máshol is mindenféle fura dolgot a gyerekek, de itt, a városban minden játszótéren ugyanezt játsszák. Mindenhol. Leellenőriztem.

– Komolyan? – kérdezte Stix, és a földre dobta a cigarettacsikkjét majd elnyomta, nagyon alaposan széttaposva a szűrőt és a parazsat. – Végigjártad a játszótereket?

– Igen, végig – jött a dacos válasz. Aztán hirtelen eszébe jutott valami: – Vagy ott van a bank. Bemegyek a bankba. Van egy nő, aki a számlavezetésen ül, és akkor, amikor én megyek be, szó nélkül feláll, és helyette jön egy másik nő, az kezd el velem foglalkozni. Negédes, meg minden, játssza, hogy milyen kedves, de közben folyton fürkészi az arcomat. Ez is előfordul szerinted máshol?

– Nem, ez nem – ismerte el Stix.

Vukán a járdaszegélyt kezdte rugdosni, de olyan erővel, hogy cipője orrán fehér karcok jelentek meg. – És ez még nem minden. Ott van a piac például. Van egy termelő, ilyen sajtokat csinál, és mióta visszajöttem, minden hétvégén nála veszem a sajtot, minden hétvégén, érted? Odamegyek, és veszek húsz deka tehénsajtot, mert ilyen jó, vizes, tömör sajtja van, és nem érezni az istállószagot, és minden egyes alkalommal végigmér, és látom rajta, hogy nem ismer meg, fogalma sincs ki vagyok, sőt, gyanakszik, hogy valami ellenőr vagyok, mert nekem mindig kiállít kézzel egy számlát, soha, senkinek nem ír számlát, de nekem mindig ír számlát, és azzal együtt adja át azt a kurva sajtot – a végére már egészen hangosan beszélt, ezért Stix a karjára tette a kezét: – Csöndesebben – kérte, és körbenézett, de a két lány vagy inkább nő, a két volt osztálytársuk már visszament az étterembe a tízéves érettségi találkozóra.

– Jó van, jól van – nyugtatta magát és Stixet Vukán és arrébb sétált, leszakított és sárguló gazt a patakpart senkiföldjéről, majd rágcsálni kezdete a végét.

– Tudod mire gondolok? – kérdezte aztán még mindig feszült, de üresen csengő hangon. Stix a fejét rázta. Fejük felett és végig az utcán rebbenve életre keltek az utcai lámpák, ezüst fényük, mint hó hullott arcukba.

– Azt gondolom, az egész miattunk van.

– Ezt hogy érted?

– Tudod te azt.

Sokáig nem szóltak, aztán Stix bólintott: – A sír.

– Igen – Vukán kiköpött egy növénydarabot majd felsóhajtott. – Azon a nyáron csináltunk valamit. Mikor kiástuk, és én hozzányúltam. Emlékszel? – élesen Stixre nézett, aki bólogatott. – Pile már nem is emlékszik. Vagy azt mondja. Szóval akkor történt valami. Mondtátok, hogy mossak kezet, miután megfogtam azt a …koponyát. És én elfeledtem. Nem mostam meg a kezem. Hazajöttünk, és hazahoztunk valamit. Lehet, nem is a kezünkön, nem tudom. Lehet bennünk volt. Hazahoztuk, és az elterjedt, előbb a családunk, aztán a szomszédjaink majd az egész város, ebben a völgybe szorított egész nyomorult kis, város megfertőződött.

– De mivel? – kérdezte Stix szinte kíváncsian.

Vukán nem válaszolt mindjárt, az utca sötét ívébe, hajlatába meredt, ahonnan kisvártatva hangok kéltek. – A lénnyel. Azzal. Amit Raszputyin menyasszonya hozott ide – mondta csöndesen. – Jönnek Piléék. Bemegyek vécére.

– Veled tartok – indult meg Stix is. Odabent a zaj tetőfokra hágott. Az ilyen találkozók törvénye szerint apró, párfős csoportok alakultak ki a néhai osztály baráti kapcsolatai alapján. Ezek most asztalszélekre szorulva beszéltek és magyaráztak és nevetgéltek a poharaik felett. Itt-ott mécsesek derengtek, cigarettázni csak a hátsó, kerti részen vagy az utcán lehetett, mégis fojtó, meleg és párás volt a levegő. Átnyomakodtak az asztalok közt, majd bemenetek a vécébe. Míg vizeltek, Vukán valami ismétlődő dallamot fütyölt. Stix megmosta a kezét, majd a tükörbe bámulva tanulmányozta magát. – Mutatott valamit – szólt Vukán mögüle. Hangja ismét feszült és sötét volt. Stix lassan, óvatosan megfordult. Vukán már felhúzott sliccel állt a piszoár mellet és ingjét gombolta. Óvatosan lehúzta vállán, majd derekára engedte, és megfordult.

– Ó – nyögte Stix.

– Gyere, és érintsd csak meg – kérte Vukán. – Nézd meg, milyen mélyek. Milyen valódiak.

Stix odalépett, és a vágásokhoz nyúlt, tétován, és megtapintotta az egyik sebet. Vukán összerándult.

– Még fáj? – kérdezte Stix elkapva a kezét.

– Már nem. Csak az idegek.

– Miért csináltad?

Vukán felhúzta ingjét, és gombolni kezdte: – Hogy kiűzzem magamból.

– Azt? – hitetlenkedett Stix. Vukán bólintott: – Igen. Bennem is bennem volt, éreztem, hogy mind jobban elterjed, még a seregben, és aztán azt mondtam, ebből elég. Szereztem egy ostort, megrövidítettem, és azzal…

Nem fejezte be, elfordult, begyűrtre nadrágjába az inget, majd a csaphoz ment, közben végignyomakodott Stix mellett a szűk kis helyen. – Kérlek, Pilének erről egy szót se. Ne lenne jó, ha tudná, hogy tudok dolgokat. Róluk.

– Szerintem ez…–kezdte Stix, de Vukán szó nélkül otthagyta őt a húgyszagban.

Stix később a sarokban vette észre Pilét, aki a lába mellett tartott unicumos üvegből lopva feltöltötte poharát, majd felhajtotta az italt, és gyógynövényes lehelettel fordult felé, amikor becsusszant mellé a hosszú lócára: – Na, mi van, öreg, milyenek a csajok? Jól megöregedtek, mi?

Stix vállat vont: – Lesz még rosszabb is, nem?

Pile bólintott, a poharát Stix elé tolta: – Kérsz?

– Csak egy kortyot.

– Végre. Itt senki nem szereti az Unicumot. Vagyis a csajok nem. Legalább mi tartsunk össze.

Stix várt, míg kitölti, aztán megköszönte, elvette, és egy hajtásra megitta az italt. Melegebb volt, a kellemesnél, de azért jól esett neki. Megtörölte a száját majd így szólt: – Beszéltem Vukánnal.

Pile felkapta fejét, összeszűkülő szemmel végigmérte, aztán csalódottan így szólt: – Jaj, ne. Neked is elkezdte nyomni a hülyeségeit, ugye?

– Mire gondolsz?

– Tudod te azt.

Egy pár másodpercig egyiken se szóltak, de Stix bírta kevésbé, és őt érdekelte jobban a dolog, ezért megtörte a csendet: – Mondott érdekes dolgokat. Arról, hogy szerinte valami baj van a várossal. Hogy a gyerekek olyasmit játszanak, ami ilyen inváziós amerikai filmekre emlékeztetik őt. Hogy a piacon egy ürge folyton számlát ad neki, noha mindig nála vásárol. Mintha törlődne a memóriája. Vagy a bank, hogy a bankban egy nő kerüli őt, mintha haragudna rá vagy félne tőle.

– Vukánnak üldözési mániája van, és ennek megvan az oka, maradjunk ennyiben, jó? – csattan fel ingerülten Pile.

– Miért maradjunk ennyiben? – kérdett vissza szelíden Stix. – Szerinte az egész amiatt van, amit mi csináltunk. Odafenn a hegyen, a sírral.

– Milyen sírral? – értetlenkedett Pile.

– Raszputyin menyasszonyának a sírjával. A szeméttelepnél. Nyitva hagytuk. Sőt, Vukán megfogta a koponyáját.

Pile befelé figyelt, mint aki emlékezni próbál, aztán megvonta vállát:– Lehet. Nem emlékszem. de ettől függetlenül, lehet, hogy emiatt van valami baj vele. Vele, és nem a várossal.

– Nálam ugyanolyan esélye van mind a kettőnek. Tudod, hogy világéletemben a sci-fi és a horror volt a gyengém – jegyezte meg Stix könnyedén, de közben Pilét figyelt. Az ismét töltött magának, majd az üveget visszaengedte a lábához, és a poharát két keze közé fogva bólintott: – Értem. Akkor nézzük, melyikünk tud meggyőzni. Nézzük a tényeket.

– Nézzük – hagyta jóvá Stix.

– A srácok a játszótéren csak egy nagy népszerű animét, egy japán rajzfilmet…

– Tudom, mi az az anime.

–…játszanak újra. Az unokatestvérem történetesen ugyanezt csinálja, ha megyek hozzájuk, onnan tudom. Eben az animében van az, hogy a gonoszak megfertőzik a jókat a szájukon keresztül beengedve egy ilyen szellempárát a testükbe. Ez az egyik.

Ujjával mutatta is.

– A piacon a fazon: Vukán bizonyára ne említette neked, hogy mindenhova, a postára, a vécére, a piacra, szóval mindenhova ebben a kifakult öltönyében mászkál, nem tudom miért, ne kérdezd. Még szép, hogy az árus folyton ad neki számlát, mivel gondolom, azt hiszi, hogy adóellenőr. Ez a másik.

Stix bólintott a két ujjra, és türelmesen várt.

– A nő a bankban…– Itt Pile keserűen elmosolyodott, majd fejét rázta. –  A mi nagyszerű barátunk elfelejti azt az apró tényt, hogy ő Mariann anyja. Aki a ballagás utáni nyáron meghalt autóbalesetben. – A terem belseje felé intett: – Beszéltek is róla, az elején.

Stix emlékezett, mert felszisszent, és lesütötte szemét.

– Persze, a nő emlékszik Vukánra, és nyilván előjönnek benne az emlékeke, és nem akar a lánya volt osztálytársával dumálni, ezért helyettesítik folyton. Velem is ezt csinálja – vont vállat Pile, majd harmadik ujját is kinyújtotta a másik kettő mellé: – Ez a harmadik. És a negyediket nem szívesen mondom. Csak ha készen állsz rá.

Stix felsóhajtott, majd körbenézett. Nem látta Vukánt, nem volt hallótávolságon belül, ezért így szólt: – Gondolom, ez keményebb lesz.

– Igen haver. Az lesz – jegyezte meg csöndesen Pile, és az italába bámult.

– Mondjad.

– Arról, hogy miért érzi olyan szarul magát, mióta visszajött. Biztos neked is elmesélte, úgy érzi, mintha a városban mindenki figyelné. Mintha összesúgnának a háta mögött. Mintha idegen volna.

– Igen, ezeket mondta – hagyta jóvá Stix, mire Pile zord elégedettséggel bólintott: – Aha. Hát igaza van – Majd eszébe jutott valami: – És a korbácsolás nyomait is megmutatta, ugye?

Stix csak kis késéssel nyögte ki: – Igen.

– Mert azzal kezdődik a sztori. Hogy ő mivel magyarázza, miért van a hátán, az egy dolog. De egy haverom, aki ott volt, egy laktanyában vele, elmondott egy-két dolgot – folytatta Pile, majd lejjebb vitte a hangját: – A korbácsolásról, és arról, mért kellett olyan sietősen távoznia a seregből.

– Miért? – kérdezte Stix megnyalva száját.

– Mert meleg. Homokos. Buzi – sorolta Pile könyörtelenül.

– Ki? Vukán? – válaszolt döbbenten Stix.

– Csöndesebben – nézett körbe Pile, aztán hozzátette: – Bár már úgyis mindenki tudja.

– Azt mondod, hogy nem is magát korbácsolta meg…– kezdte Stix döbbenten.

– …szerintem nem – bólintott Pile. – Szerintem rájöttek, és így jelezték neki, jobb, a lelép. Vannak ott durva dolgok. Elég sokára derült ki amúgy. Szép karrier várt rá. De aztán elkúrta, szó szerint. Azt mondják, a seregben megesik, hogy valaki átfordul. Bár én mindig éreztem benne valami furcsát, amikor csajozott, akkor is benne volt ez az opció a viselkedésében. A lényeg, hogy egy katonatársával egymásba gabalyodtak. Egy ideig titkolták, aztán a másik srác öngyilkos lett. A haverjai pedig Vukánt hibáztatták, meg azt gondolták, hogy ő vitte bele a másikat is, szóval ő fertőzte meg. És aztán megtámadták, lefogták és…

– Ezek után leszerelt – fejezte be Stix.

–  A helyében én is ezt tettem volna – hagyta jóvá Pile. – Hazajött, de a pletykák vele jöttek. És persze, hogy összesúgnak a háta mögött. Persze, hogy furcsán néznek rá – bizonygatta Pile, majd észbe kapva felemelte negyedik ujját. – Ez minden, hidd el. Nincs itt semmi misztikum, nincs itt semmi sír, semmiféle halott menyasszony. Csak a kisszerű, kellemetlen és kínos élet, ami elsodort mindannyiunkat.

Éjfélkor, mikor a találkozó végleg oszlásnak indult, megdördült az ég. Ők hárman már nem sodródtak egymás mellé, mindenfelé, kisebb csoportokban beszélgettek, búcsúzkodtak. Az égen fekete viharfelhők tornyosultak, de előbb csak hideg, nedves szélrohamok jelezték a vihar lehetőségét, majd mikorra Stix hazaért, anyjáék kertvárosi házának kapujába, lezúdult az eső is. Sietve bement, benézett hortyogó szülei sötét hálószobájába, aztán felóvakodott az emeltre, az egykori szobájába.  A falon, körben elárvult könyvei várták, olyan fantasztikus és horror regények, melyeket már nem vitt magával új életébe. Szinte számított rá, mégis összerezzent a telefoncsörgésre. – Igen, tessék? – kapta fel a kagylót.

– Nem is tudtunk rendesen elbúcsúzni – jött át a vonalon Vukán zavart, részeg hangja. – Nincs kedves átugrani? Megiszunk még valamit.

Stix a kelleténél hosszabb ideig várt a válasszal, hallgatva az eső kopogását a tetőn. – Ne haragudj, de fáradt vagyok. És holnap reggel vissza kell mennem a fővárosba.

Vukán kivárt, majd keserűen leszögezte a tényt: – Beszéltél Pilével, ugye?

– Igen, beszéltem – hagyta jóvá Stix, de sietve hozzátette: – Nézd, én nem…– ám ekkor Vukán letette a kagylót.

– Ki volt az drágám? – jött fel a lenti sötétségből anyja aggódó, álmos hangja.

– Senki – válaszolt Stix végigdőlve keskeny ágyán, és így is gondolta.

 

Harmadik

Másnap reggel majd, ahogy a vonat kifut a vasszagú állmásról, és elindul a keskeny völgybe vágott nyomvonalán, a régi raktárak, koszlott garázsok, bontási törmelékkupacok, fa lerakatok, sóderhalmok, autógumi temetők, olajos javítóműhelyek közti résen, Stix ki fogja dugni a fejét az ablakon, és beszívja a reggel párás és füstös levegőjét, hogy elbúcsúzzon a várostól, mely olyannyira megváltozott számára, mégis olyan rémisztően ismerős minden sarok benne a múltból. És akkor, ahogy a vasút melletti gazos ösvényre pillant, látni fogja Pilét, ahogy a reggeli futástól kivörösödve egy félig kidőlt behajtani tilos jelzőtáblának támaszkodik, liheg, miközben vörös arcáról veríték csöpög a szürke földre. Stix emelné a kezét, de végül nem szól neki, bár csak pár métere suhan majd el tőle. Nem szól, mert Pile mellett meglátja a kutyát, ami sötét, csillogó szemmel visszanéz rá, és Stix tudja, nemcsak sejti avagy érzi, hanem tudja majd, hogy ez a kutya ugyanaz a kutya, ami azon a nyári napon előjött a füstből és a szemétből odafenn a hegyen.

 

vége

2 komment
2015. július 06. 22:23 - Valmont

Visszatérés a sziklaszirtre

Ez a történet pedig ennek a párja, elvarrása. Persze önmagában is megállja a helyét, sőt, a kettőnek egymáshoz csak egy motívumnyi köze van - de mégis, nagyon jó érzés volt összepakolni, egymáshoz igazítani a történetszálakat. Magát az alapszituációt - egy anyukát és lányát éjszakánként hatalmas farkas terrorizál - már régóta meg akartam írni, és persze tudtam, hogy mire fog kifutni. Az összes többi, a betegség, a testvér alakja, a vonaton kikerekedő kegytelen incidens, mind később épült hozzá. Fájdalmas történet, mert tudom, a valóságban, az életben soha nem így alakulnak a dolgok.  

 

A farkas

 

 

Ott kushadtak a konyha hideg, bogárszagú padlóján. A holdfény ezüst sávot vágott a sötétbe, ahogy betörte az ablakot, és közben a rácsok négyzethálóján lelassult, majd ártalmatlanul szétloccsant előttük. Néha, ahogy a farkas elment az ablak előtt, megtört ez az ezüst oszlop, és a kislány ilyenkor összerezzent. Nincs semmi baj, mondta az anyja, el fog menni, és megsimogatta az ölében fekvő gyerek fejét. De a farkas kitartó volt, nem ment el, sokáig nem ment el. Az ajtónak feszült, és próbálta benyomni. Nincs semmi baj, mondta az anya, egyre vékonyabb hangon, az ajtó kitart, apád ácsolta. A farkas körbeiramodott, a hátsó ablakhoz került, aztán csak lesett be rájuk. Nagy, sárga szeme világított az éjben. Nem láthat minket idelenn, nyugtatta az anya a kislányt.

 

– Kinyalnálak, hallod, de úgy, mint még senki – riasztotta fel a fiú hangja az emlékeiből. Eddig a haverjaival az ajtó melletti bokszban ült, sört ittak, nagyokat röhögtek. A lány észre se vette, mikor jött át hozzá. Kinézett a koszos ablakon – egy majdnem ismeretlen állomáson álltak. Belelüktetett a fájdalom a kezébe, amitől teljesen visszatért a valóságba. A síkságon vesztegelt a vonat, éjszaka volt, a hold kéken sütött le az állomáshoz tartozó kisvárosra. – Tényleg, jó lesz, hallod? – magyarázta a fiú lelkesen. Kicsit talán részeg is volt. A haverjai csöndben figyeltek, de a nevetés ott bujkált a torkukban. A lány a fiú arcába nézett. Az egy pillanatig állta csak a tekintetét, aztán elfordította a szemét. – Na, kijössz velem a vécébe? – motyogta kevésbé magabiztosan. – Amúgy mi történt a kezeddel?

 

A város szélén éltek, a hegyek alatt lévő utca utolsó házában. Omladozó, romos kis épület volt, tele bogarakkal, pinceszaggal és keserűséggel. A hegy, oldalában a temetővel, úgy tornyosult feléjük, mint egy haragvó óriás. A kislány sokszor kinézett a nappali hátsó ablakán, és leste, hogy lát-e valakit a kőkeresztek közt imbolyogni. Ebbe a régi temetőbe már nem temettek, ez már egy elhagyatott része volt a városnak, felette ott zöldellt az erdő. Az apja, ha jókedvében volt, elvitte a kislányt az erdőbe. Megmutogatta a gombalelő helyeket, az őzek nyomait a földben, ősszel bogyókat kóstoltatott vele. Ezeken a ritka közös túrákon a kislány boldog volt. Általában mindig az anyja foglalkozott vele, az apja mit egy felhők közt élő, ősi isten létezett csak. Ha hazajött a munkából, morgott valamit, aztán vette a kabátját, és már ment is valamerre, az erdőbe, a kocsmába vagy másodállásba, ácsolni a tetőt egy építkezésen. A kislány sokszor megkönnyebbült, amikor elment otthonról. De azokon az éjszakákon, mikor a farkas lejött az erdőből, olyankor jobb lett volna, ha velük van.

 

– Hagyj békén – mondta a fiúnak csöndesen, és megtapogatta a gézt a bal kézfején. Még fájt a seb, lüktetett, akár egy hevesen dobogó szív. A másik szúrósan nézett rá, és elfintorodott. – Kérlek szépen – tette hozzá a lány szinte engesztelően. A fiúnak barna, sötét bőre, olajos haja volt, és nagy, elnyíló, csodálkozó szeme. A fülében egy kis, ezüst fülbevaló villogott. Ahogy kinyitotta a száját, mindig megnyalta ajakait és barna, szuvas, elülső fogait. – Ne csináld már – kérlelte a lányt vicceskedve, elnyújtott hangon – Tényleg jó lesz, hallod? Nincs pasid, ugye? – A lány nem válaszolt, ezt a másik igennek vette. – Szóval biztos, jó rég csinálták már veled. Én most tök ingyen lekezellek a vécében, mit szólsz, tényleg nem kell fizetned se. – A szomszéd bokszban ülő egyik srác nem bírta tovább, felnevetett. A fiú odafordult feléjük, intett neki, hogy minden oké, minden rendben megy. A lány érezte, hogy lassan elönti az undor, de mögötte ott terpeszkedett a düh is.

 

A farkas havonta egy-két alkalommal megtámadta őket. Az anyja már hozzászokott ehhez. Azt mondta, mikor a gyerekei megszülettek, akkor kezdődött. Biztos a gyerekszagra jött. A nagy, öreg, ősi farkas azelőtt ott ólálkodott a város feletti hegyen. Elpusztított mindent, amihez hozzáért. Az erdő volt a birodalma, de az ő szélső házukig még elmerészkedett. A kislány tudta, hogy a farkas nem tud bejönni a házban, mert az apukája megerősítette az ajtót, és rácsokat tett az ablakra. Mégis, azokon az éjjeleken, mikor meghallották a caplatását, a kaparászását, az üvöltést, mikor megostromolta a házat, és ők tehetetlenül kushadtak a konyha padlóján, úgy érezte, a rettegéstől hirtelen megöregszik, szinte húszévesnek képzelte magát. Hogy elterelje a figyelmét, próbálta megálmodni, mit fog csinálni húszévesen. Miközben az anyja teste ott remegett mögötte, ő egy távoli városba röpült, ahol egyetemen tanult, irodalmat, mert a könyveket szerette, sok barátja és barátnője volt, és volt egy nagy szerelme, akivel az egyetem után össze fog házasodni. De a farkas morgása, ez a vészjósló, gyomrot rezegtető hang minduntalan kizökkentette álmaiból. Ekkor, a puszta rettegéshez visszatérve eszébe jutott az apja. Hogy mi lenne vele, ha most jönne haza a kocsmából. Aztán eszébe jutott a bátyja, aki már nagyon rég elszökött a szüleitől, és senki nem tudta, hol él, mit csinál. Ha most jönne haza valahonnan vonattal, aztán a vasszagú állomásról gyalog, végigsétálva a girbe-gurba macskaöves utcájukon, és az ajtó előtt meglátná a nagy, éjsötét állatot…itt elvágta gondolatait.

 

– Csak most, csak neked. Akciós – magyarázta gúnyosan a fiú, és megragadta a lány térdét. – Látom, hogy te is akarod, csak szégyenlős vagy, mi? – A lány határozottan odanyúlt, és lefejtette a fiú kezét magáról. Erős, csontos ujjai voltak a fiúnak. – Kérlek, szépen kérlek, hagyj békén, jó? – mondta csöndesen, előrehajolva. A fiú arca így közel került az övéhez. A hold beezüstözte a lány arcának egyik felét, és egyik, szürke szemének is földöntúli csillogást ajándékozott. A fiú hátrahőkölt. – Miért nem akarod? – kérdezte aztán összeszedve magát, lassan kerekedő dühvel. – Nem teszik a pofám? A lány megrázta fejét, és bár még próbálkozott, a szíve mélyén tudta jól, ennek nem lesz jó vége. Ismerte a fiú hangjából kiérezhető sértett agresszivitást. Ez a fajta büszkeség a férfiakban a legelvetemültebb tettek eredője. – Nem erről van szó – mondta halkan. – Akkor fizessünk esetleg? – szólt oda a másik bokszból az egyik srác, mire mind felröhögtek. A vonat rándulva megindult, a lány kihasználta ezt, felállt. Körbenézett. A vagonban nem volt senki más, csak ők négyen. Megfogta a mellette lévő sporttáskát, hogy induljon, de a vele szemben ülő fiú megragadta a kezét. – Még nem végeztünk.

 

A kislány már alig emlékezett a bátyjára. Néha az anyja mutogatta neki a fényképeit, de a fiú arca semmit nem jelentett számára. Tudta, hogy erőszakos és vad volt, és hogy nem adta oda a játékait, és hogy ebédnél kenyérrel dobálta. Azt is tudta, hogy később, mikor idősebb lett, a szobájába húzódott és cigizett, ha épp nem az apjával veszekedett.  A lány úgy nézett a fiúra, mintha egy albérlő lenne. Soha nem érezte, hogy kettejük közt bármi rokoni kapcsolat lenne, mert a fiú soha nem mutatta ki a szeretetét. Az utolsó hónapokban furcsán, szánakozva méregette a lányt, aztán elkomorult, és már alig szólt hozzá. Később a lány arra gondolt, így akarta megkönnyíteni az elválást. Amikor lelépett, egy ködös, őszi hajnalon, a lány hallotta az ajtócsapódást. Egy szatyornyi ruhát vitt magával, és anyja dugipénzéből valamennyit. Búcsúlevelet nem írt, de mind tudták, miért ment el. Egy hónappal később a farkas betört a házukba.

 

– De, végeztünk – bólintott a lány, majd így folytatta: – Hagy mutassak valamit – és kiszabadította kezét, gyorsan kicipzárazta a táskát, és elővette a lapot. Feltartotta a fiú elé, bár előre tudta, hogy a sok szöveg meg fogja zavarni a másikat, és nem fogja végigolvasni. – Mi ez? – kérdezte a fiú gyanakodva. A másik bokszban lévő haverjai elhallgattak, ők is a lányt bámulták. – Egy orvosi dokumentum – bólintott a lány. – Arról, hogy AIDS-es vagyok. Látod? Ott van, hogy pozitív – mutatta, és érezte, a könnyei ismét elő akarnak törni, szeme sarkát kaparászták. – Még mindig szexelni akarsz velem? A kérdés jó pár másodpercig ott függött köztük. Olyan volt, mint az a pici idő, amikor elolvasta a másik fiú, a Fiú e-mailjét, hogy nála pozitív lett a teszt, és hogy a lánynak is kell mennie egy tesztet csináltatni. A lány, már ott a kollégiumi szobájában tudta, hogy igen, ő is beteg. – Baszódj meg – mondta ez a fiú haragosan, felállt, és akarattal meg is lökte közben a lányt, aki lehuppant a helyére. A fiú visszament a haverjaihoz, akik röhögve mondtak neki valamit, mire ő szitkozódni kezdett, és leült köréjük. Sörösüveg kupakja szisszent, a lány pedig elrakta a papírt, és nem nézett feléjük. Nem akarta hergelni őket. Helyette kinézett a holdsütötte síkságra.

 

Soha ne nézz a szemébe. Akkor nem jön be. Mindig ezt tanácsolata neki az anyja napközben a farkasról. A kislány sokszor kérdezett az állatról, főképp reggel, egy-egy kimerítő éjszakai támadás után, mikor kábán ültek a konyhaasztalnál. A kislány megkérdezte, miért nincs itthon az apja, hogy megvédje őket, miért csak őket zaklatja a farkas, és mi lesz, ha egyszer betöri az ajtót. Az anyja néha nem is válaszolt ezekre a kérdésekre, máskor csak motyogott valamit a fogai közt, s közben haját kurkászta. Nagy néha megeredt a nyelve, és elmondta, hogy szerinte átok ül a családjukon, ezért van az, hogy csak őket sújtja ez a szörnyűség. De arra mindig ügyelt, hogy megeskesse a kislányt, hogy senkinek nem beszél a farkasról. Soha, semmilyen körülmények közt. Azt mondta, akkor elvinnék a gyerekvédelmisek. Elszakítanák tőle, és egy idegen, gonosz családhoz kerülne, ahol kenyéren és vízen kívül nem kapa mást, és a mostohatestvérei gonoszabbak lennének még a farkasnál is. A kislány megígérte, hogy nem beszél a farkasról senkinek. Nagyon szerette az ő bolond édesanyját.

 

Tudta, hogy ezzel nincs vége. Kiszagolta a levegőből. Az izzadtságuk illata halált hordozott. Aztán, pár perc múlva elkezdtek pusmogni. És egyszer csak a fiú, aki próbálkozott, fel is csattant. – Dobjuk ki! – mire a másik csitította. Szúrós szag terjengett felőlük, valahonnan pálinkásüveg került elő, most azt itták. A lány megpróbálta lehúzni az ablakot, de be volt ragadva. – Én nem utazok egy ilyennel egy vonaton, hallod? – hőbörgött a hoppon maradt fiú. A lány úgy tett, mint aki nem hallja. Igazából rettegett attól, ami rá várt. Tennie kellett volna valamit, felállni, fogni a táskáját és átmenni egy másik vagonba, ahol emberek ülnek, savanyú szagú öregasszonyok, szemüveges hivatalnokok vagy kisgyerekes, kerek képű anyák. De ledermedt, mozdulatlanul, bénán várta, hogy beteljesedjen sorsa. Olyan volt, mint az anyja annak idején, a házban, éjszaka, miközben a farkas odakinn ólálkodott.

 

Azon az estén későn jött a farkas. Vacsora után volt, lefekvéshez készülődtek, amikor tompa puffanást hallottak a bejárati ajtó felől. Mintha valaki baltával a fába vágott volna. Az anyja magához ölelte a kislányt, érezték egymás remegését. Kitart az ajtó, apád jó erősre csinálta. Suttogta az anyja. A következő ütésbe beleremegett a ház. Hol van apa, miért nem jön haza, hogy megvédjen, nyöszörögte a kislány, de az anyja nem felelt, csak állt némán, a folyosón, a konyha felé fordulva, mint egy megriadt őz az erdei ösvényen. Aztán összerezzent, erőt vett magán és a konyába ment, négykézláb, guggolva az asztal alá mászott, onnan leste az ajtó. A kislány a folyosó ajtókeretében maradt. A harmadik ütésre ezüst csík nyílt az ajtón. A hold fénye sütött be a résen. Egyenesen az anyja elé hullott, mint egy nyílhegy. Az anyja kimászott az asztal alól, és kezét szájához kapta, és már majdnem ráharapott a tenyerére, de aztán észbe kapott. Menjünk. Mondta a kislánynak, és megragadta a karját. Mögötte az ajtó közepe a negyedik csapásra beszakadt, és a farkas bejutott a házba.

 

– Dobjuk ki, hallod, engem nem érdekel – kiabált a fiú, és a másik kettő már nem csitította. A lány érezte, hogy őrá néznek, de ő kifelé figyelt mereve az elsuhanó éjjeli tájra. – Hallod, kurva? Kidobunk a picsába – kiabálta a fiú. – Mekkora ribanc vagy, hogy összeszedted ezt, hallod…remélem, beledöglesz mielőbb.  Egy morgós, bizonytalan hang jött ezután: – Hagyjad már – de nem ért sokat, mert a fiú felállt, és odajött a lány székéhez. – Hallod? Takarodj a vonatról.

 

A hátsó ajtóhoz rohantak, az anyja babrált a zárral, közben hallották, hogy az a nagy test átgyömöszöli magát az ajtó roncsain. Amikor az anyja végre kinyitotta a zárat, kilökte lányát az udvarra, és mutatta a temető felé vezető utat, fuss, mondta, és megiramodott ő is. A földút először lágyan majd mind meredekebben emelkedett. Pár száz méter után vissza és lenéztek a házra, mely innen olyan volt, mint egy makett. A farkas kirontott a hátsó ajtón, sötét alakja a földet kutatta, talán a nyomokat szaglászta, aztán megpillantotta őket. Pár másodpercig mind egymást figyelték, majd az anyja az erdő felé mutatott, fuss, mondta ismét lányának, és rohanni kezdett ő is. Beérte a fák közé, egy kanyargós ösvényre, ahol a szúrós, marasztaló bokrok vájták beléjük karmaikat. A lány arcát, vállát és vádliját is összekaristolták ágaik, ám ő csak rohant, anyja alakját követve, néha hátrafordulva. Sötét volt a fák közt, de az ezüst fény itt-ott becsorgott épp annyira, hogy mutassa az ösvény csíkját. Aztán hirtelen vége lett ennek a rohanásnak, és a kislány hálás volt anyjának, hogy megálltak, mert a tüdeje ki akart robbanni mellkasából. Térdére támaszkodott, és csak lihegett, ezért csak másodpercekkel később vette észre, miért álltak meg. Az ösvény egy sziklaszirtre, egy kerek kis platóra vitte őket. Előttük, a mélységben kitárult a holdsütötte táj. Mögöttük, az erdőben csörtetett a farkas, mind közelebb és közelebb érve hozzájuk.

 

A lány nem válaszolt, ezért a fiú még közelebb nyomult, már ott tornyosodott fölötte. – Takarodj a vonatról, hallod, ribanc?! Mi van süket vagy? – A lány nem moccant, úgy tett, mint aki tényleg süket. Próbált másra gondolni, lehunyta szemét, és ismét ott volt a sziklaszirten, a kis, kerek kőfennsíkon, de nem ment a dolog, mert a telihold áttűzött szemhéján, beleégett pupillájába, hogy az idegvégződéseken ezüst nyílhegye egészen az agyáig hatoljon. – Vagy leszállsz, vagy én doblak le – morogta a fiú, és megragadta a lány vállát. Az összerándult, és kinyitotta a szemét. Itt volt, megérkezett.

 

Az anyja az ösvény felé nézett, a bokrok összehajló sötét ívére, aztán lepillantott a mellette lihegő kislányra. A gyereke arca fehérebb volt a telihold kerekénél. – Elég volt ebből – jelentette ki az anyja, és oldalt lökte a lányt, el magától. – Elegem van, hogy folyton csak menekülök, és bujkálok előle. – Anya? – kérdezet a kislány, mire a nő ráparancsolt: – Menj, búj el! – A kislány a fejét rázta: –Anya? Mit akarsz? – A nő a lányhoz sietett, durván megragadta, majd lehúzta a szikla szélén kapaszkodó csipkebokrok tövéhez. – Itt maradsz, megértetted? – sziszegte, aztán visszament a plató közepére, elfordult a lányától, és ekkor az nagy, fekete tömeg kirobbant az ösvényről és rávetette magát.

 

– Elég volt – állt a lány, és a fiú azonnal visszahőkölt. Megérezte, hogy valami történik. A másik kettő is, akik eddig izgatottan duruzsoltak, most hirtelen elhallgattak. – Elegem van ebből – mondta a lány, és lépett egyet előre, mire a fiú hátrált, és a lány követte, kilépett az ülések között folyosóra. Érezte, hogy a másik szívverése felgyorsul, izzadni kezd, és valami savanyú, keserű szag áramlik belőle. Most már tudta, hogy ez a préda, a csapdába esett állat szaga.

 

A nő és a sötét árnyék csak pár pillanatig akaszkodott össze. A kislány először azt hitte csókolóznak, de a farkas igazából az anyja nyakát harapta, ám a nagy kavarodásban ezt nem lehetett jól látni. Az anyja sikoltott, és meleg permet hullott belőle, felspriccelt az égre, jutott a csipkebokorra is. A kislány felállt, és csak nyöszörgött, mint egy macska, érezte bepisil, de mielőtt a szégyen elvegyült volna a rettegéssel, meglátta a farkas arcát, mert az a hangra feléje kapta fejét. Meglátta szemében az éhséget. Aztán az anyja megragadta azt a nagy testet, és nyögve, kiáltva hátrarántotta, egyszer kétszer, háromszor, majd szorosan ölelte, mikor átbuktak a mélység peremén. A kislány odafutott, és lenézett, de a sötét aljban, jó ötven méternyire, csak a fenyők ezüst tetejét látta. Nem tudta még akkor, hogy másnap csak hosszas keresés után találják meg odalenn a két testet a rendőrök. Anyja és apja örökre összefonódott holttestét. Azt se tudta, hogy tizenvalahány ével később ott áll majd a platón, kezében a váza, benne a virágcsokor, mindkettőt az állomás melletti boltban veszi majd meg. Lába mellett, mint egy hűséges kutya, a táskája, a táskában a papír, amely berekeszti sorsát, ahogy az anyjáét is berekesztette a részeges férje. A vázát a meleg sziklára teszi majd, és vár, vár, egészen kora estig, mikor megrezdül mögötte a bokor, és kilép a sziklára a farkas.

 

– Mi van veled? – kérdezte a fiú riadtan. – Mit akarsz? Mit csinálsz? – hangja elvékonyodott, ahogy hátrált a haverjai felé, akik közben ugyancsak felálltak, és dermedten bámultak a lányra. Ő lassan lebontotta kezéről a gézt, és felmutatta feléjük a sebet. – Kérdezted, hogy mi van a kezemmel – mondta a lány mély, furcsa hangon, amitől a másik három összerezdült. – Az én, erős, szép kezemmel. – Megcsodálta a serkenő szőrt, és a lassan, de biztosan kigörbülő karmokat. Az egyik fiú felsikoltott, de aztán már nem tudtak szólni, vagy moccanni, mert a lányból az lett, amitől kisgyerekként rettegtek a sötétben, és mielőtt meghaltak, ismét gyerekké váltak, mert tudták, hogy a felnőttek világban ilyesmi nem létezhet.

 

Tudtam, hogy eljössz. Mondta a lány, hátra se fordulva. Szükségem van rád. Soha, semmiben nem segítettel, de most szükségem van rád. Megbetegítettek. De azt hiszem, azt remélem, te segíthetsz. Megfordult és kinyújtotta kezét a bátyja felé. Harapj meg. Kérte a fenevadat, és az engedelmeskedett, bűnbánó, testvéri, gyengéd szeretettel belemart a lányba.

 

vége

Szólj hozzá!
2010. december 22. 22:43 - Valmont

Világteremtés

Az előzőekben ígértem, némi adalékkal szolgálok az elmúlt egy hónapról. Szóval ismét egy regény. A történet fél évig forgott bennem, de még mindig nincs full szinopszis. Csak húsz oldal, amivel majdnem száz százalékig elégedett vagyok. Van két elbeszélőm, egy E/3  és egy E/1, utóbbi, a főhős megérkezik a Városba egy őszi éjjelen, egyelőre maga sem tudja miért. Hetek óta ugyanis egy titokzatos erő irányítja mobilján keresztül, főképp gyilkosságokra buzdítva. Akiket meg kell ölnie, mind gonosz, elvetemült emberek, legalábbis első látásra. A főhős jutalma áttételes: fia kómában fekszik, és meg van róla győződve, míg kiszolgálja ezt a különös akaratot, a gyerek állapota nem romlik, sőt, esetleg majdan javulhat is. A Városban azonban olyan dologra kéri majd parancsolója, mely talán túl sok egy embernek, még egy ilyen, mindenre elszánt apának is.

Azt hiszem, a munkacím - "Harmadik szövetség" - elárulja, hogy alapvetően metafizikai thrillerről van szó. Világképe főképp a manicheusokéból táplálkozik, a második narrátor pedig, a mindentudó elbeszélő szépen alátámasztja majd az egész isteni perspektívát.

Hát ennyi. Részeiben láttuk már mindezt máshol, de ha összeér , és jól ér össze, szerintem működni fog. Itt a nyitójelenet:

 

 

Harmadik szövetség

– részlet –

 

– Isten léte nem feltételezi a történelmet, de a történelem haladása feltételezi Isten létét. Legalábbis Hegel szerint – mondja az öregember. Nagy, eres kezei az ölében malmoztak. Szürke, kopott öltönyéből molyirtószag áradt.

Nem kell megijedni, nem lesz ilyen az egész. Az öreg csak egy tudálékos mellékszereplő a sztorimban. Egyébként is, sokkal érdekesebb a másik kettő velem szemben, a kislány és a húsos, kerek képű apja. A lányt figyelem, mióta elindultunk ***-ből. Valahogy az az érzésem, mind távolabb akar húzódni a fatertől.

– Azt hiszem, a történem haladása, ez az egyenes irányú, töretlen fejlődés, önmagában nem magyarázza a rengeteg szenvedést – okoskodom egy kicsit én is. Az öreg megvonja vállát. Ritkás, ősz szakállába morzsák ragadtak, az egy órája elmajszolt zsömléből. Nagyjából akkor kezdtünk el beszélgetni. A gyerek tágra nyílt szemmel hallgat minket, az apa pedig tüntetően valami bulvárújságba temetkezik.

– Ráadásul, ha Isten ilyen nagyszerű tervező, nem lehetett volna kevesebb vérrel megvalósítani a haladást? – kérdezem csökönyösen. Én hoztam szóba a témát, miután megláttam kezében az Istenérvek című kötetett. Pár hete magam is olvastam a könyvet. Dögunalom volt.

– Nem az a lényeg, hogy mi lenne a célszerű, avagy humanitárius – csóválta fejét az öregember. – Azt kell megértenünk, ami benne van a vele kötött szövetségekben: bármit teszünk, azt saját akaratunkból tesszük. – Az öreg megdörzsöli fáradt, véreres szemeit. Kipillant az elsuhanó téli tájra. Némi ezüst fény szivárog a földre a Holdból. Olyan a síkság, mint egy nagy, befagyott tenger, pedig csak dér borítja a tarlót. – Ha egy hadsereg felperzsel egy várost, azt a vezér döntése nyomán viszi végbe – magyarázza az öreg. Hangja most tanárosan irritáló. – Mi magunk választottunk olyan erőszakos és durva opciókat, melyek által az emberi történelem olyan lett, amilyen.

– Ezt értem – bólintok ásítva. A vonat kerekeinek távoli csattogása, az ülés alól előbodorodó vasszagú meleg lágy, lebegő fáradtságként oldódik bennem. – De még mindig ott van a véletlen. Hitler, Caligula avagy Napóleon. Ha megtehette volna, Isten, miért nem fordított sorsukon, hogy ne kerüljenek oda, ahova kerültek?

Magam is érzem, hogy a kérdés logikátlan. Az öreg kesernyésen elmosolyodik.

– Szabad akarat. Ez mindenre válaszol. Valakik megválasztották őket a helyükre. Emberek. Isten nem egy őrült mesterlövész, hogy belenyúljon az emberek döntéseibe. Szép is lenne, ha kénye-kedve szerint alakítaná a sorsunkat, úgy, ahogy épp neki jónak tűnik.

– Miért? – újabb ásítást nyomok el. – Miért ne lehetne egy ilyen jóságos, gondoskodó Isten, ha már létezik? Miért nem akar jó lenni?

– Mert azzal beavatkozna a szabad akaratba. – Megcsóválja fejét, lenyúl a két bokája közt tartott táskájához. – Egyébként meg gondoljon csak a pillangó-hatásra – egy ilyen módosítás ki tudja milyen láncreakciókat indított volna el? Hitler helyett Goebbels? Napóleon helyett Ney? Ugyan, egyáltalán nem biztos, hogy az események jobb irányt vettek volna.

A táskában csörög valamivel, majd egy szem cukorkát vesz elő, a kislány felé nyújtja. Az félve apjára néz, de az annyira belemélyed az újságjába, hogy nem veszi észre a gesztust.

– Vedd csak el nyugodtan – szólok rá, megtörve a beálló csendet, mire az apja mérgesen ránk pillant, aztán kurtán bólint a gyerek felé, és olvas tovább. – Van gyermeke? – kérdezem most már az öregtől. Ő legyint.

– Több is – de már kirepültek. Sajnos, és hála az égnek – köhögősen nevet. – Magának?

– Van – felelem kurtán. Érzem, forróság önt el, mint mindig, ha Bálintra gondolok. Inkább folytatom a témát, afelé terelgetve a dolgot, ami igazából izgat. – De akkor nézzük a mindenhatóságot. És egy pillanatra kapcsoljuk ki a szabad akaratot. Gondolom, abban megegyezhetünk, hogy majd mindenki feladná a szabad akaratot egy békés és boldog élet lehetőségért.

Az öreg megvonja vállát.

– Jómagam lassan negyven éve tanítok, de az a tapasztalatom, hogy ebben a kérdésben egy gimnazista se értene egyet önnel, higgye el… – ismét nevet, kezd inkább köhögés lenni a jókedvből.

– Jó, értem, de általában a felnőttek nagy része, akiket jól végigvert az élet, úgy értem, átmenetek már egy-két dolgon, szóval ők, szerintem örömmel beleegyeznének – magyarázom előrehajolva. Most jobban érzem a másik öregszagát. Szemem sarkából látom, a kislány izeg-mozog, és még távolabb csúszik apja mellől. Szájában lassan olvad a cukor.

– Fogadjuk el – hagyja rám az öreg, és ismét kifelé bámul.

– Akkor pedig, ha Isten tényleg mindenható, és némiképp jóindulatú, a szabad akarat feladására kellene szövetséget kötnie az emberrel – jelentem ki határozottan. Ó, mennyiszer átgondoltam már ezt az elmúlt hetekben! – Azt kellene mondania, hogy megterveztem a tökéletes és boldog jövőt, amelyben nincs fájdalom, harag és veszteség. Cserébe csak azt kérem: tegyétek azt, amit mondok.

– Ez maga a diktatúra – csóválja fejét az öreg. Már ismét rám néz. Vizenyős kék szeme, összeszűkül, úgy érzem, valami idegen vonást keres bennem. Mintha most ébredne rá, kivel vetette össze a sors az éjszaki, utolsó vonat lassan melegedő fülkéjében. – Egy jóindulatú és mindenható lény soha nem ajánlana fel ilyen üzletet.

– Ismét a célnél és az eszköznél vagyunk – sóhajtok fel, azt figyelve, ahogy a kövér apa felkászálódik a helyéről.

– Maradj itt – szól rá a kislányra. Az gyorsan bólint szavára. A férfiból izzad, keserű párák szabadulnak fel ülésben összegyűrődött ruhája rejtekeiből. Kifelé fordultában végigmér, tekintetében, apró, fekete szemében gyanakvás és lenéző gúny. Bizonyára fél füllel hallgatta a történelemtanárral folytatott eszmecserét. Talán idegesítette is, hogy nem tud az újságra figyelni tőle. Most, e nagyokosoknak járó megvető pillantással jutalmaz a kényelmetlenségekért. Épp időben rezdül meg a mobilom.

– Azt hiszem – kezdem nyugtalanul fészkelődve, míg elő nem bányászom a farzsebemből –, ki kell mennem telefonálni egyet. Messze járunk még?

Az öreg álmosan rám néz. Fejét baljával támasztja, félig már elbóbiskolt. Órájára pillant.

– Fél óra.

Mint korábban kiderült, egy az úticélunk, a Város. Megköszönöm az információt, kacsintok a mélázó kislányra, majd felállok, és kilépek én is a folyosóra.

Behúzom maga mögött az ajtót, aztán nekidőlök a szemközti nagy, hideg ablaknak. Azonnal párás és nedves lesz az érintkezési pontokon mindenem, és ez a hősítő üvegkéz a bőrömön most nagyon jólesik. A szürke, kopott öltöny már épp eléggé átmelegedett rajtam ahhoz, hogy kényelmetlenül szorítson jó pár helyen. Végül aztán erőt veszek magamon, és megnézem az sms-t.

Jól sejtettem, az üzenet Tőle jött. Azonnal megismerem egymondatos stílusát. Egyszerű, tiszta, minden mellébeszéléstől mentes utasítás.

„Öld meg az apát”.

Még csak felkiáltójelet sem tesz, nem mintha nem lenne rá indoka. Nem, ez inkább kijelentés, a bekövetkező cselekedet előre megsejdített tényközlése. Percekig bámulok a kint elsuhanó pusztára, majd jobbra nézek. A folyosóvégi, két kocsi találkozásában megbújó vécé felett piros fény ég. Arra indulok hát, közben érzem, az adrenalin elönti tagjaimat, így azok pár másodperc múlva ólmosan nehézkesek lesznek. Lábam beletipor valamibe, meg kell állnom, hogy lehajoljak, levegyem bőrcipőm hegyéről az újságot.

„Négy kiló lapot evett meg a papírevő verseny győztese” – olvasom az első oldal elrongyolódott betűit. Átvillan rajtam a bizsergető déja vu. Nem is: inkább felismerés ez, megvilágosodás, gyilkos, ösztönös koan, hogy mit is akarhat Ő. Még a pontos menetrendet nem tudom, de az már biztos, az újság kelleni fog. Lassan kemény gombóccá gyúrom öklömben, vagy egy fél almányi lesz a terjedelme. Aztán a vécéhez sietek.

Odabentről halk fütyörészés és vizeletcsorgás szűrődik ki.

Körbenézek balra, jobbra, de sehol senki, a vonat zakatolása persze elnyom minden zajt. Lefelé, a vonat vége felé a folyosói lámpák is gyéren, ritkásan világítanak. Itt, az átjáróban szinte félhomály van. A szél és a huzat besüvít a rosszul záródó ajtókon, hátam mögött valamiféle műszer kijelzői pislákolnak a furnérfalba építve. Halkan köhintek, majd bekopogok az ajtón.

– Foglalt – jön ki méltatlankodva utastársam azonnal felismerhető baritonja. Kopogok még egyszer, mint aki süket vagy hülye.

– Nem hallottad, öreg, foglalt a retyó! – süvölti ki a férfi, de már öltözik, öv csattog, zipzárt húz, ezt még a robogás lármájában is hallani vélem. Aztán a zárral matat, idegtépő másodpercekig forgatja dühösen – végül feltépi az ajtót. Ott áll, ingje csak félig van nadrágjába gyűrve, kabátja lóg vállán, slicce körül mintha folt sötétlene.

Azonnal felmérem a terepet – tőle balra a vécé fehérje, mögötte egy apró mosdókagyló. A férfi kerek, széles teste szinte kitölti a teret.

– Maga? – kérdezi bizonytalanul. Bólintok, majd ösztönösen megszólalok, halkan, de azért elég érthetően formálva a szavakat.

– Meg kell, hogy öljelek – mondom neki, mire történik valami, ami új és új ötleteket indít el bennem. Megfigyeltem, mindig ez van – csinálok valamit hirtelen, gondolkodás nélkül, ami aztán megnyitja az utat a gyilkosság szinte tökéletes befejezésig. Most például az ürge, a lány apukája, a bulvárújságok rajongója, az öt percig egyfolytában vizelő, a lila inget és barna kordbársony zakót hordó, barkós, zsíros hajú, szőrös orrú negyvenes férfi elnyitja nagy, odvas száját, mind egy játék, aminek leengedett a rúgója. Akkora hely tárul így odabenn a pofájában, hogy tudom azonnal, csak mi lenne képes kitölteni. Előrendülök, és belenyomom az odúba az újságból gyúrt papírgolyót. Meglepődik, és hátrálna, ami nekem jó, mert meglököm, már bent is vagyok, mellette. Összesimulunk, mint két kiéhezett buzi.

...

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!
2008. szeptember 29. 21:54 - Valmont

Tanárok a sötétben

Akkoriban igen sokat utaztam vonaton, és akaratlanul is fültanúja lettem mindenféle beszélgetésnek. Egy ízben két középkorú hölgyet hallgattam ki, egy kiállhatatlan és egy szelíden szenvedő hangot. Arra gondoltam, megírom őket, bele egy átlagosan rémes és egy szörnyű életbe. Azt még kivettem szavaikból, hogy tanárok, és továbbképzésre járnak a fővárosba. A többi már a fantázia műve.

 

Hazafelé

 

 

– Ezektől a vécéktől az embernek felfordul a gyomra! – mondta a nő, mikor visszatért a fülkébe. /mocskos tükör, szarfoltos vécé melynek nyílásában látni az elrohanó talpfákat, összeköpdösött padló, lehugyozott kézmosó, a csap csak korog, víz nem jön, a falakon ujjnyi piszok/. Leült, kinézett az ablakon: – Hol vagyunk? Ebben a sárga világításban semmit nem látok. – mondta. Társnője megvonta a vállát: – A mi állomásunkon még világítás sincs. Onnan tudom, hogy hazaérek, hogy sötét van. – Azért megmondta az állomás nevét. Beszéd közben egy pontra nézett, útitársnője feje fölött, egy fényképre, mely üveglap mögött volt a fülke falára erősítve.

– Te mindig ott alszol a kollégiumban? – kérdezte a vécéről jött, vörös hajú nő, mire a másik, akinek szőkés volt inkább a haja, eltökélten bólintott: – Persze, amikor csak lehet.

– Hát én nem bírnám ki. Inkább szép nyugodtan hazavonatozom a férjecskémhez /hatalmas has az atlétatrikóban, reggeli szellentés az ágyban, örökös vigyorgás és viccelődés, marok a fenekén, száj- és hónaljszag este/. – Percnyi szünet állt be a társalgásban, odakint valaki köveket csörgetve végigment a töltés oldalában.

– Mit mondtál, nektek mikor lesz vizsgátok? – kérdezte a vörös hajú hölgy, aki a vécéből jött, de a választ meg se várva folytatta: – A miénkre már kitették a jelentkezési lapokat, de én már jóval előbb feliratkoztam, bementem a professzor úrhoz, és megkértem. Tudod ki fog ott tolongani! Ráadásul június elején megyünk le nyaralni. – A másik fejét oldalt billentve nézte a képet: - Saját nyaraló vagy bérlitek?

– Saját /a fal mállik a tető beázik, az üvegeket minden téren betörik és a szoba közepére szarnak, a kutyaólban rókakölykök, a fű közt csalán/. – A vonat kellemes rándulással elindult. – Na végre! – Ismét sötét lett az ablakon túl. – Még azelőtt vettük, hogy a gyerekek jöttek volna.

– Hány gyerek van, mit mondtál?

– Három. A legkisebb a mi iskolánkba jár még de nem az én osztályomba, a másik kettő meg már kirepült. Tudod, hogy van: szűk lesz nekik a szülői ház. Az egyik egy szállodában dolgozik, bent a városban, egy hét alatt többet keres, mint én egy hónapban. A másik meg ilyen ügynök lett, cigarettát szállít. Mondom neki mindig: rászokom a dohányzásra, mert most ingyen tudna hozni. Erre lett jó a diploma. Tudod, mind a ketten lediplomáztak, de nagyon ellenkeztek eleinte. – Egy vashídon robogtak át, a zaj elnyomta szavait: – …hogy ő pecsenyesütő akar lenni, mondtam neki, előbb diplomázz le gyerekem, aztán ha még mindig úgy gondolod, lehetsz, ami akarsz /egész este bezárkózott a szobájába, ott mérgeskedett, reggel előjött és úgy tett, mintha semmi se történt volna, milyen aranyos volt még akkor is, még korábban is és még korábban is, mikor megszületett/. – A fülkében nagyon gyengén égett a lámpa, a vörös hajú nő felállt és közben belerúgott a másik szatyrába: – Elnézést – mondta.

– Semmi baj. – Riadt fel álmodozásából az. Nagyon soványnak és sápadtnak tűnt a fényben, beesett arca halotti maszknak látszott. A sötétben már nem láthatta a fotót, így most kifelé nézett: – Hogy gyűlölöm a sötétséget. A faluban már egyetlen lámpa sem ég.

A másik háttal állva, a kapcsolót igazgatva válaszolt: – Én is mindig gondolok rá, hogy bevásárlok, ha feljövök a továbbképzésre. A fővárosban, bárki, bármit mond, mégiscsak olcsóbb minden. De egy barátném /mindig vörös körmök, érettségi bankett, ahol elkapták, és jól megrakták, három gyerek, szeret beszélni a közösülésről és az árakról, hol és mi olcsó, ápolatlan haj/ figyelmeztetett, hogy az ilyen embereket rögtön kiszúrják a vonaton és megtámadják. Legjobb, ha csak egy retikül van nálad, akkor nem eshet semmi bajod, ezt mondta. – Hiába csavargatta a kapcsolókat, a fény semmit nem változott. Visszaült helyére, nagyot szusszanva, mellette heverő újságját eltette a táskájába.

– Én nem félek a vonatokon. A férjem vasutas volt, ezért ingyen utazhatok – mondta a másik sóhajtva. – Nagy kár érte, mindenhez értett.

– Igen, a férfiak nagyon jók a ház körül. Mondom mindig az uramnak, hogy nélküle egy villanykörtét sem lennék képes becsavarni. Tudja isten, nekünk valahogy nem áll rá a kezünk /szerszámok a pincében, kasza, fűnyíró benzinszaga, szögek egy befőttesüvegben, tompa kalapácsok, fémszag, pókok az ablakkeretben, használt autógumik, patkányirtó rózsaszínje a sarokban és mindig sötét/.

– Néha látom őt. Máskor meg csak hallom, az a rosszabb – szólalt meg ismét a szőke nő elrévedve.

Csönd állt be köztük, csak a kerekek csattogtak ugyanolyan ritmusban. Kanyarhoz értek, elől, a távolban a mozdony hosszan, vontatottan fütyült.

– Nemsokára leszállok – mondta a szőke nő és összefogta szatyrait, nyögve maga mellé emelte őket. – Mind hús. – tette hozzá magyarázólag. – Nagyon sokat kérnek. A faluban már megettek mindent. A nagypiacról hozok nekik, ott olcsóbb.

– Kutyák? – kérdezte a vörös hajú nő, haját igazgatva, az eredményt az ablakon halványan tükröződő képmásában ellenőrizve /Foltos, akit elütött egy autó, az apja eltemette, orgonából csokor, egész este sírt, a fiainak sose engedett tartani, egy kóbor kutya a hétvégén, aminek szalonnahéjat kellett volna adni/.

– Nem, a férjem és a gyerekek.

– Ó igen, a nagy család, tudom, hogy van ez Most is, hogy jönnek az ünnepek, már kész stressz az életem, hogy mit fogok csinálni. Ezeknek minden nap más és más étel kell, de úgy képzeld el, hogy még azt is elvárják, hogy ne hétköznapi ételek legyenek, hanem különlegességek /a fahéjat elkeverjük a mézzel, majd belerakjuk a diót, mazsolát, aszalt fügét, az egészet elkezdjük együtt piritíni a pisztáciával, mikor a méz már fehéredni kezd, előkészítjük a tortalapot/. – Felállt, kissé lehúzta az ablakot, orrát beledugta a szélbe: – Mondom nekik, ha nagyon felidegesítenek, itt hagyom őket, vagy leülök tévézni, egyenek, amit találnak. Az ember egy rabszolga, délelőtt arra a harminc ördögfiókára vigyázni, délután meg ezekre, mert ilyenkor hazajön mind, csőstül, ellepik a házat, mint a siserehad. – A szőke hajú nő fázósan összébb húzta magán kabátját, megborzongott. A másik visszaült, az ablakot úgy hagyta. – Milyen jó tavaszillat jön be! – mondta. – A tavasz azért nagyon szép. Ismét folytatódik az élet. Nyílnak a virágok, meleg van /egy délelőtt a réten, a házuk mögött, a fiú kísérgette, leültek a csipkebokor mögé, az ingjébe be lehetet látni, tudták mind a ketten, a fű épp kibújt, a föld még hideg volt és ott és akkor/

– Egyre hosszabbak a nappalok – tette hozzá a szőke hajú nő és az ablakkeret piszkát kapirgálta. – Holnap hat harmincegykor kel a nap.

– Valóban? – kérdezte a másik csodálkozva, tekintetet most először akadt meg hosszabb ideig útitársnőjén, majd elkapta szemét: – És mond csak, ti sokan vagytok a tantestületben? – kérdezte.

– Nem, nem nagyon – emelte rá tekintetét a sovány asszony. – Már azt sem tudom, hányan, mindig változik, most hogy visszamegyek, ki tudja….

- Tényleg? Ennyire változó? – csodálkozott a vörös hajú nő. – Mi vagyunk vagy hatvanan. Képzeld azt el! A legtöbbjét nem is ismerem. De szerintem sokan nem is valók a pályára, már csak így ránézésre se /kapafogúak, beszélni se tudnak, a nők festik magukat, és azt hiszik, divatbemutatón vannak, és az a nevetés, mikor elment a vécé előtt és meghallotta a nevét/. No nem mintha a gyerekállomány jobb lenne…Nálatok sok problémás gyerek van?

A társa öntudatlanul is felállt és felnyomta az ablakot: – Gyűlölöm ezt az esteszagot – azzal leült. A vonat zaja tompult. – Hát, nem igazán. Főleg este, ha sötét van. Akkor nagyon…csintalanok – mondta, szeme összeszűkült, magához szorította ismét terhét.

– Én nem tudom, de egyre gyengébb osztályok jönnek. Régebben én az osztályommal el mertem menni bárhová, busszal, vonattal, de tényleg bárhová, egész napokra. Most meg, buszra szállni, az is meggondolandó, elmenni a múzeumba, az egy nagy kaland /kiabált a gyerekre, az már vörösödött, de hiába kérdezte, nem válaszolt, végül azt mondta, hívja a rendőrséget, mire a pad belsejéből elővette a tollat, amit ellopott és hozzávágta, a melle közt érte a dobás, az egész osztály nevetni kezdett, a mocskok/. – A vonat sípolt, kis dombok bukkantak fel az ablaka földre vetülő fényében. – Ez az én állomásom lesz – mondta a szőke nő.

– Nem is tudtam, hogy itt van állomás – válaszolta a másik, és ismét kinyitotta táskáját.

– Kérdezhetek valamit? – a szőke nő hunyorogva közelebb hajolt, egész csendesen beszélt most.

– Persze, tessék csak…– felelte a vörös hajú nő óvatosan.

– Tudom, hogy furcsa ez és szokatlan. De hidd el, megvan rá az okom, hogy megkérdezzem – mondta a szőke nő vékony szája egyre közelebbről és egyre halkabban. Kicsit várt.

– Igen? – lehelte táskáját becsukva, megdermedve a másik.

– Nem mehetnék el ma est hozzátok? Tudom, hogy csak egy órája ismerjük egymást, de kollégák vagyunk és én tisztességes ember vagyok, és nem lesz baj, és úgy érzem, te segítőkész ember vagy – hadarta egyszerre. – Holnap jönnék csak haza világosban, mikor már mind elmentek, mikor már nincs sötét, nem akarok újra találkozni velük, újra a sötétben, nem lehetne? – a vörös hajú nő arcára ráfagyott a csodálkozó, elképedt, szabadkozó mosoly.

– Nem értelek – mondta aztán csöndesen. – De ma nekünk nem jó. A férjem barátai jönnek át, és még elő kell rá készülnöm, tudod hogy megy ez…/sört isznak és a tévét nézik, és megeszik az aprósüteményt, amit hazafelé vesz, és amikor tudják, hogy már alszik, előveszik a kölcsönzött pornókazettát, azt nézik hajnalig, és behallatszik a nyögés és az, hogy szopjad meg hogy basszál még, és neki egyedül az ágyban egész nedves majd jó lesz/.

A szőke nő visszahúzódott a helyére, a sötétbe: – Értem – mondta. – Tudom. A vonat fékezni kezdett, hosszant fütyült. A szőke nő megszorította csomagjait, másik csontos kezével kabátja gallérját fogta össze, védve a nyakát: – Hát, szerbusz és további jó utat. – mondta felállva. A vörös hajú nő is felállt: – Szia, és légy jó. Remélem, legközelebb is együtt jövünk vissza. És ha bármikor szükséged van valamire, bármire, nyugodtan gyere be az iskolába – mondta és a fülke ajtaját félrehúzta társa előtt.

– Hát persze – válaszolt az, és kilépett. A vörös hajú nő nézte, amíg eltűnik a folyosó félhomályában. Aztán sóhajtva visszaült helyére: – Hát ilyet… - motyogta felháborodottan még. A vonat megállt. Az állomás sötét tömbje ott nyújtózott az ablak előtt. Valaki ellépdelt a fülke előtt, és távolodott az alig kivehető dombok közé. Kisvártatva a vonat elindult, mire a vörös hajú nő láthatólag megkönnyebbült, ugyanakkor a jobb oldalán, az ajtó mellett ülő férfi felriadt. A vörös hajú nő épp elővette újságját, mikor a férfi megszólította: – Hol a feleségem? – hangja éles volt és fáradt, mintha nem aludt volna egész úton. A vörös hajú nő óvatosan pillantott rá, és azonnal látta, hogy a férfi nagyon-nagyon beteg: – Ki? A felesége? – lassan eszmélt, vontatottan válaszolt: – Leszállt – mondta bizonytalanul. A férfi megrázkódott és kinyitotta száját: – A hússal?

 

vége

Címkék: vonat tanár
Szólj hozzá!
horror