Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2017. március 04. 09:20 - Valmont

Videotéka-szökevények

kazetta.jpg

Sokkoló élmény volt félig megnézni a Predátort nyolcvannyolc környékén. Egy művház klubszobájában volt valami osztálybuli, és valaki elhozta egy szétmásolt, hangalámondásos kazettán, emlékszem, a képernyőn a növények inkább szürkék voltak, mint zöldek. Annál a jelenetnél jött be a gondnok, amikor rommá lövik a dzsungelt. A férfi elszörnyedt, és kikapcsolta  videomagnót. Jó egy évbe telt, míg megtudtam, mi lett a kommandósok sorsa. Azt hiszem, ilyen dolgoktól lesz az ember rajongó. 

Fan service novella a geekzes csapatnak ajánlva Freddyről, Jasonről meg a többiekről, illetve a szőke lányról és a kevésbé csinos, de túlélő típusú, barna hajú barátnőjéről.

 

Mese a szőke lányról

 

Ez akkor történt, amikor a szörnyek, Freddy, Jason, az Idegen, a Láncfűrészes, a Predátor és a többiek összegyűltek Bódy tanyáján, mely igazából egy vályogházikó volt az erdő szélén. A tanya hajdanában Bódy nagyapjáé volt, aki egyszerre volt fatolvaj és az erdőkerülő. A második nagy válság, a tudósok által 212-ként emlegetett összeomlás ötödik évében költözött ki Bódy az üresen álló tanyára, akkor, amikor a könyvtárban megszűnt a karbantartói állása. Bódy főiskolát végzett, magyar-művtörténet szakon, de lusta volt normális foglalkozást űzni. Világ életében egy dologhoz értett: a horrorfilmekhez.

A műfajon belül is a nyolcvanas-kilencvenes évek, a fénykor és annak remekei voltak a kedvencei. Mivel úgy vélte, ezek a filmek videotechnikán adják ki a lényegüket, ezért volt egy soha el nem romló, négyfejes Hitachi lejátszója és egy hatalmas VHS-kazetta gyűjteménye, melyet féltő gonddal óvott, például évente kétszer egy speciális szerrel kezelte a szalagokat, hogy az adat ne sérüljön vagy ne tűnjön el róluk. Ilyenkor órákig elnézegette a színes borítókat, a jellegzetes piros vagy sárga betűket, a szörnyeteg jól ismert alakját, a bombasztikus összefoglalót a hátoldalon.

Nem csoda, hogy a válság tizedik évében a szörnyek kezdtek feltünedezni Bódy tanyáján. Akkoriban már senkit nem érdekeltek ezek a dolgok, és ehhez jött még, hogy szép lassan, de biztosan összeomlott az internet, mivel legyőzhetetlennek bizonyultak az orosz anarchista programozók által írt falóvírusok, melyek eljutottak mindenhova, a legutolsó, elszigetelt felhasználó gépére is, hogy aztán a digitálisan tárolt állományok kilencvenhét százalékát megsemmisítsék. A cd-k és dvd-k már korábban kezdtek tönkremenni, de az emberek a napi betevőért, és nem emiatt aggódtak, a megmaradt intézmények pedig a fontosabb dolgok, a tudományos munkák, a szépirodalom, és a kordokumentumok nyomtatásos archiválásával foglalkoztak.

Az egész egy februári napon kezdődött, amikor megérkezet Kampókéz, és aztán mindig ugyanezen a séma szerint jöttek a többiek is a későbbiekben. Az erdő szélén, a fák közt ácsorogott, és egy egész délutánon át figyelte Bódy házát. Bódy azonnal megismerte a nagy, sötét alakot, ahogy kipillantott a konyhaablakon, de csak alkonyatra győzte le rettegését a kíváncsisága. Ahogy szívdobogva, kezében egy kisbaltával kióvakodott hozzá, még nem tudta, mire számíthat. Meglepődött, mikor a lény kartonból készült táblát mutatott fel neki, melyre vörössel, talán vérrel a „menedék” szót mázolta. Bódy szemében hirtelen olyan lett a másik, mint egy megfáradt, öreg és nincstelen stoppos a 66-os úton, és megértette vagy inkább megérezte, hogy az egyik kedvence a segítségét kéri, ezért rövid tűnődés után mutatta az utat, elvezette a ház mögötti csűrig, a használt autógumik és félig üres benzineskannákon túl. A csűrben tárolta dédapja a lopott fát, de most már csak szépen hasogatatott gyújtós állt benne a fal mentén nagy, rendezetlen oszlopokban. Kampókéz hálásan felsóhajtott vagy inkább hördült, majd bevackolta magát a sarokba. Bódy megkérdezte kér-e valamit, de a másik csak intett elbocsátón.

Bódy aznap éjjel sokáig nem aludt el. A csűr ajtajára kattintott lakaton, a bejárati ajtó elé tolt szekrényen, a párnája alá rejtett konyhakésen tűnődött. Félelme alaptalannak bizonyult, ébredt rá, amikor a kelő nap fénye arcába tűzött. Még élt. Kampókéz valóba nem akart mást, csak egy helyet, ahol befogadják, ahol létezhet, talán addig, míg Bódy megőrzi a filmet mely róla szól, addig, míg ki nem hull az egyre inkább közönyössé váló emberiség kollektív emlékezetéből, úgy, hogy kihullt az altamirai bölényszörny is, melyet annak idején az őseink az éjben kóborló istenként tiszteltek.

Ezután pár naponta érkeztek újabbak és újabbak. A Stoppos a rugós késével játszadozva, arcán félmosollyal lépett ki a fák közül, őt követte a machetével céltalanul hadonászó Jason, majd jött a Láncfűrészes, akinek első dolga volt feltölteni benzinnel a gépét, hogy aztán engedelmesen beballagjon a csűrbe. Freddy bután vigyorgott, míg helyet talált magának a kenobita és Michael Myers közt.

Két héttel később az épület zsúfolásig megtelt. A szörnyek jól viselték egymás táraságát, csak néha adódott súrlódás köztük, amikor hörgéstől, pengék vagy agyarak zajától lett hangos a környék, de ilyenkor Bódy mindig közbelépett: átrohant a házból, és a civakodók közé vetette magát. Tudta, nem bántanák, mert akkor a létük is megpecsételődne.

Enni vagy inni egyik sem kért, ám voltak gyanús jelek, hogy nem teljesen hagyták maguk mögött a múltjukat. Kisvártatva megjelentek a szomszédok, és mint erdőjáró embert, kikérdezték Bódyt, hogy látott-e vadkutyákat a rengetegben, ugyanis bárányokat és teheneket mészárolt le valami ismeretlen fenyegetés az éj leple alatt.  Bódy tagadott, faarccal azt hazudta, idekinn nem kóborol semmiféle veszélyes lény. A legnehezebb az volt számára, amikor egy nap az erdőben gyűjtött gombát bevitte a faluba, hogy lisztre és cukorra cserélje, és a boltban megpillantott egy eltűnt kislányról szóló fénymásolt lapot. A boltos azt mondta, két napja nem találják, szürkületkor veszett nyoma a faluszéli játszótérről.

Aznap este Bódy kérdőre vonta a szörnyeket. Újabban a nap végén, mintegy lezárásként dédapja petróleumlámpájával átment hozzájuk, a lámpát leállította a helyiség közepére, így a fal mellett morgó, vonagló alakok félárnyékban maradtak. A férfi elmondta nekik, hogy nem vonhatják magukra a figyelmet, mert ha az emberek idejönnek, és megtalálják őket, akkor mindennek vége lesz. A szörnyek zavartan, hörögve és krákogva hallgatták, majd mikor Bódy feltette a kérdést, hogy ki tud a kislányról, a sarkból előcsoszogott a tojásfejű Idegen, és második állkapcsából egy maréknyi gyerekfogat potyogtatott Bódy lába elé. A Láncfűrészes egy véres hajcsomót dobot a fogakra. Freddynél egy kis cafat hamvas bőrdarab volt, Jason pedig egy szemgolyót szorongatott a markában.

Bódy dühében szó nélkül felkapta a lámpát, sarkon fordult, és bezárta őket a lakattal. Két napig nem nézett feléjük, de aztán már ők hiányoztak neki. Amikor a harmadik nap reggelén kinyitotta az épület ajtaját, a fény megvilágította a szörnyek engesztelő ajándékát, mely a csűr közepén, a földön hevert. A kislány karikatúrája volt, egy hevenyészett korpusz, egy esetlen rekonstrukció, egy áldozati ajándék: bőr nélküli koponya, tisztára szopogatott bordakosarak, megharapdált vagy levágott ujjak és kezek és lábak, mindez szépen elrendezve, mintha csak aludna a gyerek, de az egész még viccnek is rossz volt. Bódy mélyet sóhajtott, majd talicskába lapátolta a maradványokat, és elásta a csűr mögött. Többet nem hozta szóba az ügyet, ám úgy vélte, a szörnyek tanultak az esetből.

A tavaszi meleg sűrűsödésével, mikor kiült a ház mögötti tornácra egy foszlott kempingszékbe Alan Dean Foster valamelyik remekművével, és hallgatta a szomszédos épületből kiszűrődő halk, fenyegető morajt, eltűnődött a jövőn. Akkor már hetek óta nem érkezett új szörny, noha a gyengébb művek, a B-kategória videotékák legaljára száműzött idoljai még hiányoztak. Talán elpusztultak útközben, összerogytak a közöny táplálta erőtlenségtől, talán életre sem keltek, mert annyira soha nem voltak népszerűek, és Bódy is csak ritkán nézte újra ámokfutásukat. De a fészerbe lévők már pont elegen voltak ahhoz, hogy a férfi végre valami értelmet találjon életének. Egyedül a nők hiányoztak ebből a létből. E téren sosem volt szerencsés, talán mert túl magas volt, túl sovány, kissé ó-lábú, és mindehhez szemüveges, kerek, mindenhol gömbölyödő arc társult, mely – főképp az elálló és napfényben áttetsző fülek okán – egy soha fel nem nőtt kisfiút idézett, akit egyszerűen nem tudtak komolyan venni a nők. Amikor reggelente a tükörben tanulmányozta a látványt, eszébe ötlött, hogy talán haláláig a szörnyek maradnak a legközelebbi ismerősei, és ettől egyszerre érzett elégedettséget és valami tompa szomorúságot.

Egy májusi napon aztán minden megváltozott. Délután szürke esőfelhők gyűltek a völgy fölé, és hamarosan kiontották terhüket. A lágy, surrogó permet egészen sötétedésig kitartott, kész csoda volt, hogy Bódy meghallotta a kopogtatást. Épp a Masszát nézte, és elméje hátsó zugaiban ott mocorgott, hova rakná a zselészörnyet, ha hirtelen felbukkanna, amikor meghallotta a türelmetlen zörgetést. Az ajtóban két didergő lány állt.

– Elromlott az autónk, segítségre van szükségünk – mondta a szőke, és ázott pólójából kerekedő melleit előretolva bemasírozott a házba, majd körbefordult, olyan felsőbbrendűséggel és magabiztossággal, mint aki otthon van. – Jennifer vagyok.

A másik, egy törékeny, épp hogy csinos barna lány óvakodva lépett be Bódy mellett, mikor az bátortalanul invitálta. – Anna vagyok – suttogta rekedten.

– Tudna segíteni nekünk? Egy fuvarra lenne szükségünk – adta ki Jennifer pattogó hangon az utasításokat. Anna bocsánatkérően kiegészítette: – Vagy esetleg szállásra ma éjszakára. Ha nem okozunk gondot…

A háznak volt ugyan egy kisebb, Bódy által nem használt szobája, de ez a helyiség tele volt limlommal, beletelt némi időbe, míg két fekvőhelynyi teret pakoltak benne.

– Jaj, ne – sikkantott fel Jennifer, miközben a nagy, nyikorgó szekrényt tolták arrébb. – Valami van a lábamnál!

Anna óvatosan letérdelt, majd keze közé vette a szürke kis testet: – Egy egérke. Egészen elgyöngült – suttogta, aztán kivitte az udvarra, és elengedte a jószágot.

– Nincs sok ételem – magyarázkodott Bódy, közben igyekezett nem Jennifer fenekét bámulni, aki most lehajolt, és kiterített egy molyrágta pokrócot a padlón. – De persze szívesen látom magukat reggelire.

– Esetleg reggeli után elmenne az országútig? – nézett rá a lány a válla felet, megvillantva legcsábosabb mosolyát. – Az autónk, egy VW bogár, pont a maga bekötőútjánál robbant le. Szerintem maga pillanatokon belül meg tudná javítani.

– Vethetek rá egy pillantást – bólogatott készségesen Bódy.

– Nagyon szépen köszönjük – mosolyogott rá Anna, aki visszatért, és elhallotta a beszélgetés végét. – Van itt meleg víz? Meg szeretnék mosakodni.

Bódy vizet melegített nekik a tűzhelyen, beöntötte a lavórba, majd kiment a ház elé, és borúsan elsétált a csűrhöz. – Legyetek csöndben ma este és holnap reggel – súgta be az ajtó résén át a szörnyeknek. Várt egy kicsit, de nem jött semmi válasz, se egy horkantás, se egy morgás – a szörnyek némák maradtak.

Mikor visszatért, a ház finom, szappanos női párákkal volt tele, ezt ízlelve merült álomba, arcán boldog mosollyal.

Reggel először Anna bukkant fel, ásítozva, pólóban és farmerben kitámolygott a konyhába, és hálásan fogadta a pótkávét, melyet Bódy a kezébe nyomott. Kiültek a tornácra, és bámulták a bokrokból és az erdőből előgomolygó párafelhőket. Az esőfelhők már eltakarodtak, a nap szikrázva tűzött át a rengeteg résein, egyenesen Anna arcába, mely most, talán e fénytől, talán a csípős levegőtől, sokkal szebbnek és kifinomultabbnak tűnt, mint éjszaka. Bódy rájött, hogy a lány mindig csak második lehet Jennifer mellett, de ha önmagában szemlélik, akkor igazi szépség, egy mélyebb és rétegzettebb, talán titkokat is rejtő karakter.

– Mióta él itt? – kérdezte csengő hangon a férfit, és Bódy azon kapta magát, hogy csak beszél és beszél, évek óta először nyílt meg egy ismeretlen előtt, és miközben kiadta legtitkosabb gondolatait, vágyait és félelmeit, nem érzett mást csak mély megnyugvást – végre nem volt magányos.

– Elmosom – mondta a lány, mikor kis csönd állt be köztük, és elvette a kávésbögrét tőle, közben gyengéden Bódy kézfejéhez ért ujja, és a férfi úgy érezte, gyenge áramütés fut végig testén.

– Mi lesz a reggeli? – bukkant fel Jennifer a küszöbön, kócos hajzuhatagát igazgatva. A férfi felpattant, és a kis konyhakert felé intett. – Van friss retek, hagyma, és tojás az erdőből.

– Jól hangzik – bátorította odabentről Anna.

Míg ettek, Jennifer vitte szót. Elmesélte, hogy a barátját keresik, aki múlt hónapban erre túrázott a társaival, majd nyomtalanul eltűnt. A hatóságok tessék-lássék módon folytatták le a nyomozást, ezért Jennifer elhatározta, a saját kezébe veszi az ügyet. Anna a főiskolai szobatársa volt, az autó is az övé, és mi sem természetesebb, hogy segít a kutatásban.

– Végigjárjuk a helyeket, amiket ők is érintettek – magyarázta a szőke lány, majd kinézett az ablakon. – Az egyik éjszakai táboruk például ezekben az erdőkben volt kijelölve. Amíg elmész a kocsiért, lehet, körbenézünk.

Bódy felállt, elvette az üres tányérokat, majd elfordulva válaszolt, hogy ne lássák az arcán átsuhanó érzelmeket, úgy mint ijedtség, aggodalom, rossz előérzet, és valami bizonytalanság, olyan, amit egy nagyon erős déja vu hatás alatt élünk át: – Rendben, de a csűr környékén ne nagyon mászkáljatok. Tele van rozsdás vasakkal, meg mindenféle vegyszerrel a terület.

Nyugtalanul, hátra-hátranézve indult el a még sáros földúton. Ott álltak az ajtóban, és integettek, Anna arcán egy szomorú kis grimasz volt, Jennifer szélesen, magabiztosan mosolyogott, mint egy amerikai popsztár. Bódy bízott benne, hogy a figyelmeztetés és a lakat távol tartja lányokat a csűrtől, de míg elért az országútig, végig szörnyű képek sorjáztak fejében, képek, amelyeken vér, belsőségek és levágott végtagok voltak főszerepben.

Húsz perc alatt ért az országúthoz. Nem volt sehol egyetlen autó sem. Felsétált a legközelebbi kanyarig, ám a hegyek közé vesző betoncsík abban az irányban is üres volt. A falu felé vezető hosszú egyenes szakaszon sem látott járművet. Tanácstalanul leült az árokparton, míg arra nem jött egy magánbusz. A sofőr készségesen megállt a nagy integetésre, gondolván utasa akadt, és kissé csalódottan bizonygatta, hogy közel-távol nincs Volkswagen típusú autó az út mentén.

– Talán ellopták – dünnyögte Bódy maga elé, és visszaindult a tanyára. Míg gyalogolt, halkan és boldogan egy John Carpenter-féle szintetizátor dallamot dúdolt. Nem akarta, hogy elmenjenek.

– Nem akarom, hogy Anna elmenjen – pontosította magának félhangosan, majd komolyságot erőltetett vonásaira, mikor gyümölcsfák takarásából kibukkant a ház.

A bejárati ajtót zárva találta. Megzörgette a deszkát, majd bekiabált, de nem jött válasz. Hátrakerült, hogy valamelyik ablakon belessen a konyhába, és az udvaron tekintete azonnal a favágó tőkére fókuszált, melyre Anna fejét állította egy brutális akarat.

Bódy elkapta fejét a látványról, és arrébb támolygott, így a szilvafa körüli bokrok közt megláthatta a lány testét is.

A férfi térdre esett, és csak nyögött, mint egy kisgyerek, míg meg nem hallotta maga mögött egy halk roppanását.

Jennifer állt felette, kezében a baltával, arcán düh és gyász keveredett.

– Mit tartogatsz odabenn? – bökött állával a csűr felé, de nem vette le tekintetét Bódyról, miközben a baltát felemelte haránt, suhintásra készen.

– Én…semmit – tagadott a férfi rekedten, miközben Anna nyaksebének vörösét bámulta. – Nem akartam – folytatta, majd a szőkeségre pillantott: – Mi történt?

– Menjünk a házba – utasította őt halkan Jennifer, és Bódy kábán követte. A lány nemcsak az ajtót, hanem az ablakokat is eltorlaszolta, székekkel, az asztal lapjával, a kisszekrénnyel, így jó időbe telt, míg beküzdötték magukat. Jennifer az ablak mellé állt, és folyamatosan kifelé figyelve elmesélte, hogy épp csak elindultak az erdőbe, mikor megtámadta őket egy nagydarab fickó. Maszk volt a fején.

– Hokimaszk? – kérdezte Bódy fellobbanó érdeklődéssel.

– Azt hiszem – vont vállat a lány. A szörnyeteg Annát pécézte ki, utána iramodott, miközben Jennifer a tőkéhez rohant, kirángatta a fejszét, hogy segítsen, de akkorra már késő volt. Bezárkózott a házba, nézte, ahogy a gyilkos, mint egy trófeát vagy mint egy díszt kiállítja Anna fejét a tőkére, majd eltűnik a csűr mögött.

– Talán meglazult egy deszka, ott mászott ki – tűnődött Bódy.

– Talán el kellene magyaráznod, mi ez az egész! – förmedt rá Jennifer, és addig nézte, míg az be nem vallotta, hogy van pár vendége a csűrben. Pár veszélyes lény – majd motyogott még néhány homályos utalást a vendégek habitusáról és hajlamairól.

– Ezek kaphatták el a testvéremet is. Megölöm őket – döntötte el a lány, majd körbenézett a helyiségben, találomra felkapott egy kést és egy gyufát. – Segítesz nekem – mondta vagy inkább parancsolta, de aztán megenyhült, és közelebb lépett a még mindig kába és zavart Bódyhoz: – Ugye segítesz? – sóhajtotta, és a férfi megérezte, hogy milyen édes a lehelete.

Kióvakodtak az udvarra, ahol Jennifer letakarta Anna fejét egy szemeteszsákkal, de előtte gyengéden félresimított egy barna tincset a halott homlokából. Aztán a csűrhöz mentek, ahol a lány szakértő szemmel körbepásztázta a bokrok közt rejtőző lomokat. – Az autógumik. Körberakjuk vele az egész épületet – mutatta. – Atán jöhet a benzin.

Bódy csak állt mellette, nem mozdult, kavarogtak benne az érzelmek és a gondolatok. Végül kinyögött egy kérdést: – Biztos hokimaszk volt rajta?

Jason volt a kedvence. Nyolc évesen látta először, egy elmosódottá másolt, hangalámondásos verzióban a Péntek 13-at. Egyszerűen nem akarta elengedni Jasont. Igazából a többieket se, ezért felöltött benne, hogy csak azt kellene megbüntetni, aki ezt tette Annával, és a…

– Nem mindegy? – vágta el a lány dühösen a gondolatai menetét. – Ahogy elmondtad, ezek mind gyilkosok, vérengző állatok, nem érdemel kegyelmet egyik sem. Ne tétovázz, tedd meg Annáért – odalépett hozzá, és megfogta a férfi kezét, megszorította, és Bódy most megértette, hogy Jennifer egy erős lány. – Vagy tedd meg értem – kérte csillogó majdnem könnyes szemmel. A férfi kelletlenül megindult, megragadta a sárba jó mélyen beágyazódó gumikereket és a csűr ajtajához görgette. Majd így tett a többivel is, míg végül az egész épület körül lett bástyázva velük. Jennifer közben végignézte a benzineskannákat, és mutatta neki, melyikben van még. Bódy megöntözte a gumikat benzinnel, és ekkor hallotta meg, hogy odabenn mocorgás, hörgés, nyögés kél.

– Siess, megérezhették a benzinszagot – sürgette Jennifer, kezébe nyomva a gyufát. A férfi kivett egy szálat, és a lakattal lezárt ajtóhoz lépett. Az ajtó résén át egy maszkkal keretezett szem meredt rá.

– Sajnálom – mondta Jasonnek Bódy, de fel kellett idéznie magában Anna ujjainak érintését, hogy végi tudja húzni a gyufaszálat a doboz oldalán. A gumikba maró láng dühösen és magasan csapott fel, eltakarva azt a felejthetetlenül gonosz szemet előle, majd forróság és fekete füst terített be mindent, Bódy hátrált, egészen a némán figyelő Jennifer mellé. A lány arcán elégedetten nézte, ahogy a tűz belekap a fába, hallgatta a szörnyek mind riadtabb üvöltését és hörgését, majd körbement, sietve ellenőrizte mindenhol, hogy a lángoló fal kitart, és hogy nincs menekvés, végül visszatért a földre rogyott Bódyhoz, mellé térdelt és átölelte.

– Megcsináltad! – súgta izgatottan a fülébe, és a férfi megérezte, hogy a lány mellei milyen furcsán és érdekes rugalmasak, akaratlanul is lenyúlt, megfogta az egyiket, közben szájuk egymásra tapadt, majd elfeküdtek a füvön, és ott, a lángok előterében, a füst csípősségével mit sem törődve, a sikoltozás és vonyítás aláfestő zenéjére kúrtak egy nagyot.

Épp, amikor végeztek, a tető és a jobb oldali fal beomlott, szikraeső lövellve az égre, és ez elvágta az utolsó hangot, a Predátor csalódott üvöltését. Már csak a tűz zúgott megállíthatatlanul.

Jennifer felhúzta a melltartóját, és a nadrágját kezdte cibálni, ügyet sem vetve a törökülésben gondolkodó Bódyra, akinek a pillantása most a fűben heverő kisbaltára esett. A baltafej alatt, a nyélen sötét foltok voltak.

– Nem mostad le rendesen – jegyezte meg a férfi. A lány épp övét csatolta be, a mozdulat félbe maradt.

– A baltát. Még látszik a vér rajta – bólintott Bódy, majd felállt, és begombolta a sliccét, közben Jennifer hideg és közönyös szemébe nézett. – Nem is volt autótok, ugye? Nem is autóval jöttetek, hanem gyalog…– a mögöttük recsegő tűzhalom felé intett – …mint ők.

– Igen – vallotta be a lány. – Úgy jöttünk, mint ők.

– És megláttátok, mi van a csűrben – folytatta a férfi, miközben felnézett az égre kígyózó fekete füstoszlopra.

– Csak én – pontosított Jennifer.

– Miért csináltad? – kérdezte tőle Bódy, noha már tudta, már akkor tudta, amikor megpillantotta őket ázottan az ajtóban, egy évezreddel ezelőtt.

– Tudod, hogy miért – felelt dacosan Jennifer, és a tűzhöz sétált, egészen addig, amíg bírta a meleget. Az arca azonnal kipirult tőle, és most még szebb volt, mint valaha.  – Ő volt az „utolsó lány”. Az okos, jószívű és érdekes személyiség. Ő lett volna a társad. Ő az, aki mindig megmarad a végére, akit nem tudnak elkapni, legalábbis az első részben, mert elmenekül, elszalad, és él, boldogan és egészségesen…

Megfordult, és végigmérte Bódyt: – Ő az, akit igazán sajnáltál volna – jelentette ki szomorúan, majd tehetetlenül széttárta a karját: – És én?

Bódy nem válaszolt, mire Jennifer folytatta: – Én lettem volna, akit elkapnak, és megölnek, brutálisan, véresen de mégis szexin. Én lettem volna az ostobán sikoltozva és hiába menekülő jócsaj, aki csak azért kell, hogy legyen egy áldozat, akit igazából lehet sajnálni, mert micsoda pazarlás már, nem? – gúnyosan mosolyogva megemelte melleit. Bódy nem válaszolt, zavartan elfelé nézett. Jennifer kivárt, majd megrázta fejét: – Nem, ezt nem engedhettem meg. Élni akarok. Ez egyszer én akarom túlélni.

Hallgattak egy sort, végül Bódy elégelte meg, felsóhajtott, és így szólt: – Gyere, temessük el Annát.

És így tettek, talicskába raktak a maradványokat, és eltemették a kislány mellé. Mikorra végeztek, a tűz is zsarátnokká silányult, másnapra pedig hideg hamu lett, amiből Bódy kipiszkált pár érdekes koponyát, és felrakta őket egy polcra a házban, és bár Jennifer ennek eleinte nem nagyon örült, később, évek múlva egészen megbékélt vele.

vége

Címkék: video lány szörny
Szólj hozzá!
horror