Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2015. október 10. 16:54 - Valmont

Szabadvers Stix bukásáról

Az, hogy szabadvers, az a legtöbb laikus - nem hivatásos - olvasónak vers, rímek nélkül. Pedig a szabadvers belső ritmusa és kohéziója majdnem olyan komoly munka eredménye, mint egy hexameteres költeményt létrehozni, lásd még erről Walt Whitman egész munkásságát. Amit írtam, az persze nem egészen szabadvers, legfeljebb csak szeretne az lenni, mindenesetre a novella béklyóitól már megszabadult, de verssé még nem tudom megformálni ezt a rövid jelenetet. Képet most nem tudok beilleszteni, pedig milyen jó képanyag ez az épület, főleg ősszel vagy télen, utóbbi kapcsán nem állom meg, hogy ne adjak egy linket, valami egészen szürreális videó, fogalmam sincs ki és miért készítette, a feltöltőről először azt hittem egy avantgárd alkotói csoport, de nem, teljesen komoly, ipari híreket megjelenítő honlap. Szóval itt van egy verskezdemény, mellyel az utóbbi írások főszereplője révbe ér, bár félek, ez a kifejezés pont nem illik e végre. 

 

Csak egy szombat reggeli

bevásárlás a piacon

 

 

Mint vérző angyal bukott le Stix a hegyről

– valójában egy busz utasaként –,

szülei otthonából a füstokádó, recsegve kanyarodó

járművön ívről ívre, spirálisan haladva

akár Dante a szörnyű alászállásában

de Stixet anyja küldte, és nem isteni végzet,

hogy kiló krumplit és valamennyi csirkét vegyen

a piacon, mely a város szélén, büszke, gerendás boltívek,

derengő, levéltől pöttyözött üveg alatt 

zsibongott, egy korábbi rend szülötte,

hol az egyenlőség eszméjébe beleszédültek

ily ormótlan acél-beton-üveg emlékműveket

állítottak maguknak, hogy most vénasszonyok

mérjék benne a fonnyadt, ráncos almát

mely arcukra hasonlít, barna, örökké mocs-

kos ujjukkal szedegetve a kimosott műanyag

szatyorba a példányokat, álmos, úgynevezett

nagybani kereskedők kínálják portékájukat,

hagyma és krumpli halmai mögül, és alkalmi árusok

akaszkodjanak az előtéren áthaladóra, ki már keresztülverekedte

magát az udvaron cigiző és szotyizó cigányok

zoknit és szlovák édességet kántáló közvetlenségén.

Stix ide lépett be, fejében hurcolva a döntést, maradjon

vagy menjen, már napok, hetek óta feszítette kopo-

nyáját, a fővárosi lét és szülővárosa küz-

dött érte, mivel ott túl drága volt az élet,

és megvetni lábát úgymond nem tudta, nem lett

jó állása, gyors autója, szép lakása, noha barátai nagy-

része mindezt már bírta az ő korában, neki csak

a krétapor jutott, egy kőbányai iskolában, és

egy kopott albérlet, melynek díját csak a fő-

bérlő, rokonuk jóindulata miatt tudta hónapról

hónapra kigazdálkodni, és ezzel szemben ott volt,

pont a nyári szünet végén adódott a lehetőség, a másik

opció, hogy marad a szülői házban, mert üresedés keletkezett

a helyi gimnáziumban, hol a magyartanár,

Stix látásból ismerte, egy nyugdíjhoz közeli, decens öregúr

agyvérzést kapott a kertben, és főnöke, az igazgató megkereste

Stix apját is, kérdve, nem gondolja-e fia, hogy ideje

hazatérni, mint a görögök anno, anabázisz, vissza

a jól belakott, jól ismert helyekre, megértve és

elfogadva, hogy a kísérlet egy új életre kudarcot vallott,

és ez, e döntés volt az, ami Stixet az őrületbe kergette,

most is, míg az aprót kereste zsebében, hogy kifizesse a

kiló krumplit, hogy aztán a nő kérges, barna tenyerébe

ejtse, de ni, egy ötvenes leesett, és elgurult, a szemben

lévő pult alá, hol öregember, vén apóka kínálta

szőlejét és almáját, és Stix, ahogy lehajolt, lekushadt,

szinte letérdelt elé, benézett alulra, és meglátta a

vénember furcsa, ormótlan csizmáját, nem gumicsizma volt,

hanem valami bőrből készült, százéves jószág, megnagyob-

bítva, kitágítva, hogy befogadja a vénség patáit, és

Stix egy rövid pillanatra látni vélt egy surranó moz-

gást is, az öreg háta mögül, nadrágja, köténye takarásá-

ból mint fekete gyík, hegyes végű farok tekergett elő

elijesztve egy kései legyet. Ahogy Stix felállt, és megad-

ta tartozását a krumpliárusnak, visszafordult, hogy jobban

szemügyre vegye az öreget, valaki rászólt, Elnézését, egy

fiatal, csengő hang, vagy nem a hang csengett, hanem a

lány kezében lévő nagy, nehéz szatyorban az üres üvegek, Segítsek,

kérdezte Stix megrendülten, mert azonnal megbabonázta a

finom metszésű arc szépsége, és bár a lány ormótlan

melegítőalsót és bő, szürke pulóvert húzott magára,

így is kiérződött kopott ruhái alól törékenysége, Vegyenek almát, szólt

rájuk az öreg kárörvendve, Stix rápillantott, a vénség kacsintott,

szeme feketének tűnt  a ráncok erdejében, és valóban, száraz

ággá aszott karjával nyújtott is feléjük egy almát, de Stix inkább

már visszafordult a lány felé, aki otthagyta őket, távolodott, a

piac sarkában lévő bolt irányába, hol üvegjeit majd visszaváltják

készséges, segítő kezek. A fiú sóhajtva nézte a dacos vállak tülekedését

a tömegben, és elfogadta, hogy a másik lassan eltűnik szemei elől, in-

kább beállt hát a hentes előtti sorba, és szórakozottan bámulta az üvegpult belső

feléről őfelé meredő disznófejeket, a száj vonalára kiült vékony

vörös lepedéket, az utolsó, döbbent lélegzetvétel vagy inkább

hörgés nyomait, a haragos kifejezést az állat pofáján, lehunyt szemeinek

boldog domborulását, és tűnődéséből csak az eladó riasztotta fel, Mit kér,

majd megvette a csirkét, gondolván végzett itt, a piacon, de ahogy

elindult, ismét feltűnt a lány mézszínű haja a tömegben, a gombás asztal

előtt állt, és a férfi, erdőjáró, vad, szakállas Pán, magyarázott neki

a rókagomba ízéről, tömör húsáról. Stix hallotta az utolsó szavakat,

Pörköltnek is kiváló, de nem szólt, megvárta, míg a lány vesz fél

kilót, csak akkor lépett mellé, Ilyenkor már nincs sok íze, jegyezte meg

csöndes, de remegő hangon, a másik meglepetten és kissé bosszúsan

fordult felé, aztán megenyhült, Akkor mit kellett volna

vennem, kérdezte majdnem kíváncsian, A tinóru, az megfelelő,

levesbe, húshoz egyaránt, vont vállat Stix, miközben sodródtak a többiek közt,

a piac közepe felé, bár annak is lassan letelik szezonja, a lány

hallgatott, megállt a kápia paprikák piros halma előtt, aztán

megindult, Ilyen nagy szakérője vagy a gombának, kérdezte kétkedve, majd lopva a fiúra

pillantott, végigmérte tetőtől talpig, mint aki versenylovat becsül fel

utolsó pénzének tétre váltása előtt, szemében remény és kétségbeesés

bujkált, és Stix nem vette észre, de ha igen, akkor sem változtatott volna semmit,

mint ahogy évekkel később sem, mikor minden olyan rosszra fordult köztük, és

inkább az öngyilkosságot forgatta magában, mintsem a válást, most hát

még gyanútlanul kapcsolta össze tekintetét a másikéval, Inkább az van, mondta

férfiasnak vélt hangszínen, hogy szeretek főzni, és emiatt ismerem őket, de

nem vagyok nagy gombaszakértő, a lány bólintott, mint aki elraktározza ezt magában, de közben már

egy sütőtököt simított végig, hosszú, vékony ujjai, kék erektől derengő fehér kéz-

feje olyan volt a duzzadt, sárga húson, mint egy idegen lény koponyáján érthetetlen kinövés.

És egyébként mit csinálsz, kérdezte mintegy mellékesen, mire Stix rávágta,

Tanítok, még mindig büszkén mondva, nem téve hozzá hol, de érezte, illik visszakérdezni, meg érdekelte is,

És te, mire a lány elfordult, és egy padlizsán ovális bíborját vette szemügyre,

A számvitelire főiskolára járok, vallotta be unott hangon, utolsó év, aztán nem tudom,

folytatta szinte csüggedten, nem szeretnék egy cégnél könyvelni, de mondjuk azt se tudnám elképzelni,

amit te csinálsz, melyik suliban tanítasz, kérdezte hirtelen, mire Stix zavartan megtorpant,

hisz be kellett volna vallania, hogy a fővárosban, és a lány akkor,

a távolság okán nyilván nem tekinti őt potenciálisan semminek vagyis senkinek tekinti,

vagy el kellett volna döntenie most és itt, hogy elfogadja az állást a városban, és hirtelen a szobájára,

elhagyott otthonára gondolt, hol kamaszkora emlékei kísértették, anyja reggeli zsémbeléseire,

az erdő fagyott fáira házuk mögött az őszi reggeleken, a busz olajos savanyú szagára,

amely a városba hozza majd őt kertvárosi utcájukból, a hegyek zord és mégis oly imádott ölelésére,

melyek közt a pára mint felhő száll ezekben a hónapokban egész délelőttig, és nem tudta,

akarja-e mindezt e lányért, de kínját feloldotta a reszelős, csikorgó hang,

Vegyenek almát, szólt rájuk a vénember, mert az ő pultjuk előtt álltak meg ismét,

a lány még várva Stix válaszát, a fiú pedig a jövő, a döntés, e kirkegaardi ugrás szent pillanatában ragadva,

és most, hogy az öreg arcába tekintett, látta a szélfútta, cserzett bőr alatt mászkáló bogarakat,

a zsíros kalap alá rejtett szarvak ívét, kinyújtott kezén, melyen a sárgás almát egyensúlyozta,

a bíbor körmök sorát, és megérezte a rohadt tojásra  emlékeztető szagot is,

és legszívesebben elvonta volna onnan a lányt, hogy menjenek el, csak el innen, ám az elnevette magát,

és elfogadta az almát, kivéve a vén kezéből, majd harsogó, jóízű harapással belévájta fogait, és Stix,

figyelve az arcán elömlő gyönyört, tudta, hogy elveszett, nemcsak azért, mert szerelmes, hanem azért is,

mert látta előre, mit tesz majd a lány, aki most valóban felé nyújtotta a gyümölcsöt,

melyben már ott fehérlett fogai nyoma, és a fiú tudta azt is, hogy a döntése megszületett, akkor,

amikor elfogadta az almát, és egyiken se vették észre, hogy a vénember milyen elégedett,

az arcán elomló vigyort, odvas agyarai közt cikázó kétágú nyelvét, mely végignyalta keskeny, éhes ajkait.

Stix megérkezett.

 

végre   

Szólj hozzá!
2011. január 15. 21:48 - Valmont

Öt vers

D.-vel 2003 környékén ismerkedtem meg közös munkahelyünkön a * Általános Iskolában. Kellett pár év, jó pár üveg sör és pár tucatnyi biliárddal töltött óra, míg a kapcsolatunk barátsággá érett. Azt hiszem, a világhoz való viszonyunk hasonlóságát kedveltük a másikban, hogy ugyanolyan ironikusan és szelíd öngúnnyal tekintettünk a tanári pályára és a sorsunkra. Csak később tudtam meg, hogy az ő vesztes éntudata egy pár évvel korábban kezelt agydaganatból - is - fakad. Mikor leléptem a suliból, a barátságunk kitartott, és ép maradt, csak a  daganat tért vissza. 2007 őszén hirtelen és drasztikusan súlyosbodott állapota, az orvosok pár hetet, hónapot jósoltak neki. Márciusig harcolt. Jártam hozzá, amikor tehettem és mertem. Nehéz idők voltak azok. Új, nem túl kellemes munkahelyem, és a kórházi látogatások érzelmileg szörnyen kimerítettek. A tehetetlenség érzete és a vereségtudat rányomta bélyegét minden lélegzetvételemre.

Miután meghalt, sokáig direkt nem foglalkoztam a történtekkel. Igazából ez volt az első, hogy végignéztem valaki lassú elmúlását. Persze minden nap eszembe jutott, de nem akartam tudomásul venni a végletességet.

Aztán, még ugyanazon a nyáron, Olaszországban, egy apartman teraszán, éjjel, jó pár pohár grappa után azt éreztem, meg kell írnom, töményen és sűrítve rögzítenem kell, hogy mi maradt bennem ebből az egészből.

A lenti töredékeket vetettem papírra. 

 

 

1.

 

Elképzelem, mi lehetett ott,

és akkor, az utolsó

nyáron, Mallorcán – egy hét

a napon és a tengernél,

ha ugyan nem az óceánban

fekszik e sziget – én nem tudom.

 

Mi volt hát, amit tettél,

lehetőségeid lezárulta előtt,

bár e lakat, e szörnyű béklyó

ott várt már minden

nyári éjszakán, csakúgy,

mint ahogy a sors egyéb

csapásai várnak minket,

itt maradottakat.

 

Hányszor gondoltál később e pár

napra, a legjobb

döntésre életedben, mikor

már a párnák foglyaként,

tehetetlenül, bénán feküdtél,

saját, új, matracsírodban.

 

Mi maradt akkor számodra?

 

Az öröm, hogy végül nem tévedtél.

 

2.

 

Elzuhant a teste,

bénán, tehetetlenül, mint

rönk fa. Akkor még

tömör és súlyos volt, akkor

még nem ette meg  a betegség férge.

Nem mozdultam. E tétlenség

fáj még most is. Aztán mégis, nevető

esetlenséggel hajoltam le érte, s vissza-

támogattuk testvérével a fotelba.

Mind éreztük – ez az esés több,

mint baleset, ez a mozgásközpont zavara,

mely súlyos gondokat jelez.

Aztán jöttek szülei, barátok, egy gond-

talan csecsemőt hoztak, és apró tréfákat, nagyhangú ugratást.

Jókedvet és bizakodást is, amire

én nem voltam képes.

Ő pogácsát evett vagy valami hasonlót, s tartóztatott, mikor

menni akartam. Végül csak elindultam, s apja

kikísért, egy-másfél hónap, mondta rövid bevezető után.

A lényegre tért, ehhez szokott, önkínzó keménységgel

tárta elém, s én akkor bólintottam, majd a lift ajtaját ütöttem, s végig, lefelé menet az elesettre

gondoltam.

 

3.

 

Bénán és tehetetlenül,

lyukas cipőben, kopott,

átizzadt ingben, a

munkanap minden ke-

serűségével, éhesen, fertőtlenítőt, s valami mély, ín-

tenzív, lemoshatatlan illa-

tot beszívva, csalódottan, s

elkeseredve, arcomon a vereség jóindulatú vigyorával,

áruló, rebbenő tekintettel, s né-

ha meginduló, zavart szavakkal

ültem a kórházi széken melletted, míg

te haldokoltál.

 

4.

 

Mikor  hazaértem, fogtam

a lányom, s magamhoz emeltem. A szaga,

a súlya, a hangja,

matató kis kezei – mind

meggyőző bizonyítékok voltak, hogy

van valami, ami

önmagán túlmu-

tat az életem-

ben. Van egy dolog, ami több

mint a vereség és a gyász,

más, mint a kudarc és a tehetetlenség.

Apró, kilenc

kilónyi hús,

mely hozzám-

simul, s

boldogan sikongat, míg

táncolunk az

újpesti éjben.

 

5.

 

Nem az utolsó este volt,

melyet akkor sétálva

zártunk. Az utolsó előttiek

valamelyike tán, biliárd

utáni céltalan ődöngés. A

sör hólyagomban árnyas

helyek felé kormányzott,

végül barátságunk origó-

jánál, az iskolánál kötöt-

tünk ki. Míg a kerítés

tövében könnyítettünk ma-

gunkon, hosszan élcelődtünk,

nevetve a gesztus durvaságán.

Éjjel volt, nyáresti, kül-

és kertvárosi, s mikor elindultunk,

nem tudhattuk, hogy a szelíd lombok,

a szépen nyírt gyep és a csöndes ablakok

közt ott ólálkodik, figyel és vár a halál.

 

Címkék: vers halál barát
Szólj hozzá!
horror