Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2016. június 10. 21:33 - Valmont

A puszta országa

viztarozo.jpg

A történet - mintegy isteni igazságszolgáltatásként - szeretné folytatni az ebben a történetben felbukkanó kislány későbbi sorsát - bár nem biztos, hogy az idősíkok stimmelnek, főképp, ha figyelembe veszünk a másik kapcsolódást, az utalást a Soha Meg Nem Valósuló Első Magyar Horrorfilmre, mely ugyancsak el van rejtve benne. Alapvetően Anna alakja a halhatatlanság, a víz és a víz alatti lét miatt lett volna itt érdekes. A két figura nagyon előttem van, bár elhiszem, a tüzépes, aki Mozartot és barokk zenét hallgat a Toyota Hiluxában, az azért meredek, de soha nem feledem el a kilencvenes évek közepéről azt a vízvezetékszerelőt, aki Nyíregyházán a főbérlőmnek, szegény, butácska gyógyszerész asszisztensnek Proustot méltatta.

A kép: valóban megtörténik ez a csúfos eset most S. mellett, emberi mulasztás és vita okán pusztává válik az, mit hajdan víz borított. 

 

Szirén

 

ebihalak csókolják bíbor ajkam

hosszú hajam mint hínár lebeg köröttem

fenn játszi napfény reménye dereng

de sötét uralkodik az aljban

 

Amikor fél év hallgatás után Mandula felhívta Norbit, a másik azonnal tudta, hogy baj van, Mandulának ki se kellett mondania, amit persze aztán beleköhögött rekedt hangján a telefonba: – Baj van – majd krákogva hozzátette: – A víztározóból eltűnik a víz.

Norbi csak bámult maga elé bután, és először meg se értette a mondat jelentőségét, de aztán eszébe jutott a füzet, amit a bankban, egy széfben őrzött, és hirtelen rájött, hogy tényleg nagy, iszonyatosan nagy baj van.

– Hazamegyek – jelentette ki, és figyelte, hogy a csaj az ágyban megfordul. – Még ma.

– Az jó lesz – dörmögte Mandula. Norbert felöltözött, kirúgta a lányt, akit épp hogy csak ismert a klubból, ahol rendszeresen felléptek a bandájával, majd elment a bankba, kivette a füzetet a széfből, a bank melletti éjjel-nappaliban vett egy üveg vodkát, és elmetrózott a pályaudvarra. Megvette a jegyét, megitta a vodka harmadát a vécében, majd beült egy kávézóba, és kirakta a pecsétes, karcos asztalra a kék fedelű, vonalas füzetet. Keze mozdult, de nem nyitotta ki, még nem.

Norbi tizenöt éve, az érettségi után lépett le a városból, mely mellett most a víztározóból apadt a víz. Csak Mandulával tartotta a kapcsolatot a középiskolás osztályból, aki tüzépet nyitott, megszedte magát, elhízott, és tokáján örök borostával arra emlékeztette a zenészt, milyen lett volna ő maga, ha a városban marad. Norbi sovány, szinte girhes, hosszú hajú rocker volt, örökké, még nyáron is bőrdzsekiben és divatosan szakadt pólókban járt. Volt valami esetlen kiszolgáltatottság a barátságukban,  mely egy éjszakán alapult, a közös titok, a bűn, a víztározó éjszakáján, melyről azóta se beszéltek, de rendszeresen, évente legalább egyszer összejártak, többnyire Mandula házában, seggrészegre itták magukat, és közben felemlegették a régi szép időket, melyek egyáltalán nem voltak szépek.

Mandula mindig is felnézett Norbira, aki már a középiskolában is gitározott, egy időben tagja volt a Hosszú Kések nevű kölyökbandának, mely felgyújtotta a kultúrházat egy koncerten, aztán az egyetemi évei során több, ismert vagy kevésbé ismert rockegyüttesben játszott, hogy végül megalapítsa Halott Lány néven a saját zenekarát.

– Nem túl árulkodó ez a név? – aggodalmaskodott Mandula azon a nyáron, de Norbi csak a vállat vont: – Vezeklés – mondta csöndesen, és ezzel le is zárta a témát.

Mindig elküldte barátjának a cédéiket, majd később az mp3-makat, majd még később a Youtube csatornájuk újdonságait, és Mandula lelkiismeretesen meghallgatta a számokat, bár nem szerette ezt a fajta zenét, ami a nyolcvanas évekbeli progresszív rockot és a hosszú, göndör hajú amerikai álmetál bandák érzelgős balladáinak hangzását vegyítette. Most is, még az állomás előtt várta Norbi érkezését, a Toyota terepjáró dolby hangrendszeréből Mozart szólt, bár újabban jobban kedvelte a barokk zenét a rendezettségen nyugvó bonyolultsága miatt.

Norbi négyre ért be, és ez jó volt, mert az alkonyi pír már megjelent a hegyek peremén, és Mandula eleve estére, az éj sötétjére tervezte azt, amit tenni készültek.

– Vettem gumicsizmát neked. Normál méret – nyitotta ki Norbertnek a csomagtartót, ő pedig  berakta a táskáját, de a vodkásüveget magánál tartotta. – Remélem, jó lesz.

– Zsákot is vettél – bólogatott Norbert a csomagtartó szürke mélységeit vizslatva.

– És raktam be ásót – zárta rá a fedelet a cuccokra Mandula. – Na, menjünk.

Kiautóztak a városból, és nem szóltak egy szót sem, noha legutóbb órákon át vitatkoztak arról, hogy az Armageddon jó film-e. Norbert imádta, és mindig megkönnyezte Bruce Willis halálát.  

– Mi történik a vízzel? – kérdezte hirtelen Norbert, és Mandula először nem értette, de pont, amikor egy lámpa zöldre váltott, beugrott neki.

– Nem tudom pontosan. Olvastam, hogy valami vita van a város és a vízművek közt, szóval nem végeztek el egy felújítást, és a gát megrepedt egy vagy több helyen, így a víz szép lassan elcsorog. Van, ahol már fű is nőtt a mederben. – Magyarázta higgadtan.

– Akkor ez nem új dolog – jegyezte meg Norbi némileg feddőn, majd ivott a meleg vodkából, aztán várt, de Mandula nem válaszolt. – Megnézted?

– Meg – bólintott a másik. – Egyelőre nem láttam semmit. Egy reggel kimentem távcsővel, és végigpásztáztam a meder minden egyes négyzetméterét. Nem láttam meg – elhallgatott, és rátért egy szervizútra, mely már a víztározóhoz vezetett. Norbert a nádat bámulta, és az ártérben sötétlő göcsörtös fákat, és próbált emlékezni, de nem ment, ezért ismét ivott az üvegből, és ki is mondta: – Emlékszel az arcára? – kérdezte hirtelen Mandulától. A férfi lefékezett egy füves területen, majd megállította a motort, és végre a zenész felé fordult. Izzadság és a magány szaga áradt belőle, és még valami, valami kesernyés, amelyről Norbert azt gondolta, ez a félelem aromája, és hogy valószínűleg őt magát is átitatja.

– Nem emlékszem. Részeg voltam. Te is az voltál. Azt se tudtuk, mit teszünk. Az egész…– nem találta a szavakat, a mondatokat, ezért legyintett.

– Annának hívták – jegyezte meg csöndesen Norbert. Mandula ingerülten megvonta vállát: – Na, és akkor mi van? Mi van, ha így hívták?

Kiszállt, és hátrament a csomagtartóhoz, kinyitotta, kezdte kidobálni a cuccokat. Most már valóban alkonyodott, alakjukat arany és sárga pászmák vonták be, melyek gyorsan semmivé enyésztek. Norbert megállt a kocsi mellett, és végignézett a megmaradt vízfelületen, mely sötéten csillogott ebben a fényben. A kiszáradt meder közepén a kis tavacska foltja reménytelen küzdelem érzetét sugallta. Körötte mindenhol fű és barnás rögök, a hajdani tómeder, pőrén, leplezetlenül feltárt mélye.

 

ártó kezek száműztek a mélybe

erőszak taszított e hullámsírba

szűzi nyoszolyám az iszap ágya

sajgó ölemre ír tavam vize

 

– Hogy jutottunk ide? – kérdezte inkább magától, de Mandula elértette. Épp a csizmát húzta fel szuszogva, pocakja kifeszült kezeslábasából. – Autóval. Nem emlékszel? A buli borzalmas volt. Bepiáltunk, aztán leléptünk.

– Az érettségi buli – kapott a szón Norbert, és lerúgta cipőjét. – Igen, amit annál a fura srácnál…

– Andrásnál – szúrta közbe a másik.

– Andrásnál tartottunk. Mindenki tök unalmas volt, mi pedig gyorsan megittuk a legjobb piákat és eljöttünk a kocsiddal.

– A kispolskimmal – mosolyodott el keserűen Mandula. – Az első kocsim volt, hogy szerettem én azt. – Eszébe jutott valami: – Akkor volt, hogy az a lány az osztályunkból leugrott a teraszról.

– Ja. Szar ügy – hagyta jóvá Norbert.

Körbefordult. A környéken nem járt senki. Távolabb, a műúton néha-néha elhaladt egy autó, már bekapcsolt fényszórókkal, de onnan nem nagyon látták őket. Horgászok már jó ideje nem voltak, mióta a vízben az oxigénhiány miatt kipusztult az összes hal. Mandula, aki egy éve elkezdett futni, módosította az útvonalát az apadás hírére, így épp ott volt, és pont látta, ahogy a közmunkások hálókkal és gereblyékkel kiszedik a tó maradékából az ezüstös, tehetetlen testeket, és egy sellő képe jutott az eszébe, egy erotikus Disney-alak, egy halottfehér, karcsú fekete hajú lány törzse, ahogy csupaszon, félalmányi melleit feltárva előbukkan a pikkelyek rengetegéből – de mindez nem történt meg, csak a fejében.

– Fekete haja volt – jelentette ki ellentmondást nem tűrően, és Norbert bólintott: – Igen. És hófehér bőre. Emlékszem, világított a füvön.

Némán elindultak, kezükben egy-egy ásóval a maradék víz felé. A fás részen Mandula megállt, és az ásó élével vágott két rudat a bodzabokorból.

– Szóval, az agyagban nincs – mutatott körbe, miközben a bokrokat kerülgették. Lábuk alatt már süppedőssé vált a föld, hisz az egykori tófenék területén jártak. – Egyébként is, úgy emlékszem, a tó közepéig jöttünk a csónakkal. Csak a maradék vízben lehet – szögezte le.

– Kié lehetett az a csónak? És most hol van? – fordult körbe Norbert tűnődve. Zavart és lassú volt, mióta megérkeztek, mint aki el akar mondani valamit, de nem tudja, hogy kezdjen neki.

– Nem tudom – vallotta be Mandula. – Régebben itt baromi sokan horgásztak. Vagy a vízmű használta. Aztán gondolom, szétrohadt. Ahogy minden – bökött fejével a gát oldalában fehérlő kis épületre. Az is a vízműveké volt, innen mérték a víz minőségét vagy valami hasonlót.

Elértek a tó maradékához. Csizmájuk lassan süppedt a felszínbe, és mikor újból léptek, bele a tóba, nagyokat cuppant. – Remélem, elég lesz ez a csizma – jegyezte meg Mandula. – Nem lehet túl mély. –  Leszúrták az ásókat, majd elkezdték maguk körül össze-vissza döfködni a botokkal a víz alatti területet, összehangoltan, mint akik évek óta ezt csinálják.

– Kész csoda, hogy aztán nem bukkant a felszínre – lihegte Norbert. – Később.

– Az övemet áldoztam fel, hogy ne bukkanjon a felszínre – vetette ellen Mandula, és megtorpant. A botjával valami tömeget érzett. Lehajolt, kitapogatta.

– Mi az? – kérdezte Norbert.

– Csak egy autógumi – sóhajtott a másik.

– A bokájára kötöttük? Vagy a karjára? – vetette fel Norbert pár perccel később.

– Nem mindegy? – mordult fel Mandula. – Egyébként szerintem a karjára. És a másik végét a..

– …a súlyzódra. – Eszmélt Norbert örömmel. – Tényleg! Akkoriban keményen edzettél. – végignézett a társán. – Miért hagytad abba?

Mandula megtorpant, felegyenesedett. – Ha csak ránéztem a megmaradt súlyzóra, mert az egy tízkilós pársúlyzó volt, ha csak ránéztem, elment a kedvem tőle. Ezért hagytam abba – vallotta be csöndesen.

– Egyáltalán, miért volt a kocsidban? – firtatta a zenész, miközben kisé eltávolodott társától.

– Nem emlékszem. Talán jártam ki akkor az erdőbe edzeni. Húzódzkodni meg ilynek – töprengett Mandula, miközben szorgalmasan döfködte a vizet.

Csendbe folytatták, és közben egészen besötétedett. Valami halvány fény derengett még a víz felszínén, de a környék, a dombok, a szántók, a traktorok vájta sárga út, a villanyoszlopok, és távolabb, a város széle már szürke homályba veszett. Olyan volt, mintha egy pokolbéli tóban munkálkodtak volna, örök kárhozatra ítélt lelkekként.

 

reményem a nagy szárazság kora

mikor előtűnik fehér testem

mely most csak békák és halak ura

 

– Kérdezhetek valamit? – szólalt meg rekedten Norbert. Érződött a hanglejtésén, régóta forgatja magában a dolgot, és meg se várta másik válaszát: – Neked ő volt az első, ugye?

Mandula kifújta a levegőt, jó hosszan, hogy ezzel is időt nyerjen, majd Norbert felé fordult, a szeme csillogott. – Igen – bólintott is hozzá. – Én nem voltam olyan menő, mint te. – Ebben benne volt, mögötte ott volt a gondolat, hogy te miért csináltad, neked egy csomó csajod volt, miért kellett ez. – Ezért lett volna igazságosabb, ha nem teutánad következem. Hanem ha én vagyok az első. Akkor talán másképp alakul.

– Hm – hümmögött Norbert, majd indulatosan a vízbe döfött. – Nem mi tehetünk róla.

– Nem jól fogtad le! – Csóválta a fejét Mandula. – Ha rendesen lefogod, nem szabadul ki.

– Rendesen lefogtam, de te túl heves voltál – ellenkezett Norbert.

– Ha nem szabadul ki, nem megyünk utána – folytatta rendületlenül a másik. – Nem ugrunk rá, nem esik olyan szerencsétlenül a földre. Nem törik ki a nyaka.

– És még mindig él – fejezte be csöndesen Norbert. – És talán már kijöttünk volna a börtönből – tette még hozzá keserűen. Ismét körbefordult. – Egyáltalán miért jöttünk akkor ide?

– Részegek voltunk. Elhatároztuk, hogy úszunk egyet a vízben. – Emlékezett Mandula. – A kocsival messzebb álltunk le. Akkor még nem volt az a kis út – mutatott a távolba. – Ezért nem hallotta, hogy közeledünk. Ott ült, a gáton – most pontosan azt a helyet mutatta, ami olyannyira az emlékeibe vésődött. – Ott leptük meg. Ott kaptuk el.

– Miért nincs feleséged? – szegezte neki a kérdést hirtelen Norbert.

– Neked miért nincs? – vágott vissza a Mandula.

– Vannak nőim. De te sose beszélsz nőkről, ha összefutunk. A Facebookon se posztolsz csajokról semmit. Neked nincs senkid – mondta ki Norbert az ítéletet.

– Nincs. Ő volt az első, ahogy mondtad ez előbb – vallotta be Mandula hirtelen. – És az utolsó is.

Norbert nem akart hinni a fülének: – Azóta nem voltál nővel?

Mandula hallgatott, nem válaszolt, majd folytatta a szurkálást, végül mégis megszólalt: – Olyan ez, mint az edzés. Ha csak megpróbáltam, eszembe jut ő. A könyörgése. Az hogy milyen jó volt, hogy könyörgött. Hogy attól volt jó. És hányingerem van az egésztől. Ha csak meglátok egy meztelen csajt az újságban, már rosszul vagyok.

Norbert a fejét csóválta: – Ezt megszívtad, öregem.

– És te? – vágott vissza dühösen Mandula. – Te nem őt keresed, minden nődben? Vagy a zenédben?

– Miről beszélsz? – döbbent meg Norbert.

– Gondolod, nem vettem észre, hogy minden számodban jelen van egy utalás? Hogy becsempészeted mind a három albumodba a vízbe temetett lány képét? Kirké, Szirén, Sellő – ezek a dalcímek miről árulkodnak? Arról, hogy nem bírod feldolgozni, megpróbálod kiírni magadból, de nem megy, mert egyrészt ezek szar számok, másrészt ezt nem lehet feldolgozni – fröcsögte a férfi, és Norbert mozdulatlanul, elbűvölve hallgatta. – Azt hiszed, ha énekelsz róla, ha kódokban, tikos utalásokban ország-világ elé tárod, mit tettünk, az elegendő vezeklés? Én azóta nem nyúltam nőhöz, pedig nagyon szerettem volna gyereket és családot, egy társat, de nem vállaltam – és ezt a lemondást sem érzem elegendő vezeklésnek.

– Elbűvölt minket – jelentette ki hirtelen Norbert, mire Mandula meghökkent és elhallgatott.

– Mi van? – kérdezte végül.

– A lány – bólintott Norbert. – Elbűvölt, és azóta is varázslata alatt élünk. Itt túrjuk a vizet, hogy megtaláljuk a testét, és közben…– ingerülten eldobta a botot, be a vízbe. – Közben ő csak mosolyog rajtunk elégedetten.

– Miről beszélsz? – értetlenkedett a másik. Norbert előhúzta farzsebéből a füzetet, és felmutatta. Mandula nem látta tisztán a félhomályban, hangosan gázolva közelebb ment hozzá. – Mi az?

– Emlékszel, hogy amikor odamentünk hozzá, írt valamit? – kérdezte Norbert csöndesen, majd lapozni kezdett a füzetben. – És aztán, mikor végeztünk, és átnéztük a környéket, akkor megtaláltam a füzetjét.

– Igen, rémlik – vallotta be Norbert. – És megtaláltuk a pulcsiját is és az egyik cipőjét.

– Igen. És elvittük ezeket a bányatóhoz, így sikerült félrevezetni a kutatást és a nyomozást. – okoskodott Norbert némi elégedettséggel a hangjában. – De a füzetet megtartottam.

– Azt mondtad, elégetted – Mandula odalépett, kivette kezéből. A sárgult lapokon elegáns, kecses betűkkel írt sorok tűntek elé.

– Nem égettem el. Megtartottam – vallotta be Norbert vészjóslósan. – Lapozz az utolsóhoz. A „Szirén” címűhöz.

– Mi ezek? Versek? – kérdezte Mandula idegesen.

– Igen, versek. Szonettek. Olvasd el az utolsót – kérte őt Norbert. Majd várt, a víz felszínét bámulva a mind jobban vastagodó sötétségben várt, míg a másik végez.

 

csontom ragyog majd ott fenn a felszínen

emberek járnak majd csodájára

álmélkodni letűnt szépségemen

 

vége

Szólj hozzá!
2015. augusztus 25. 22:04 - Valmont

Vízválasztó

vizvalaszto.jpg

 

Stixszel és egy ikonikus helyszínnel folytatódik. A tehetségtelen költő karaktere a kisvárosokban ragadt magyar értelmiség allegóriája. A Vízválasztó pedig egy valóban létező hely - lásd a képet -, és nagyon összetett érzéseket kelt bennem a mai napig. Egyrészt szeretek minden vizet, tavat, folyót, bányatavat  - ha lehet, belemegyek bármelyikbe és úszom, míg a tüdőm bírja. Ám itt soha nem úsznék, és valóban olyan hely, ahogy a történetben leírtam, és benne van a késő Kádár-rendszer, a korai kilencvenes évek nyomorúsága: horgásztanyák, régi, rossz autók, fanatikus, mogorva horgászok, döglött halak, mohás, otromba betonelemek - valamiért nagyon lehangoló az összkép, ha ott vagy. Hétvégi bográcsozás, Kőbányai, Szofi, Jó ebédhez szól a nóta. A gyárból eredő barátságok, a szakik, a "mindent magunknak megszerelünk" hozzáállás, a toldozott-foldozott dolgok, a műhelyből hazalopott dolgok, az újrahasznosított eszközök, a szárítóra kiteregetett műanyag zacskók világa.

Persze ez a történet nem a Vízválasztóról szól. Hanem egy nagyon furcsa gyerekről. 

 

Három nővér

 

Hárman voltak: a folyton izgő-mozgó kiskukac, a nyolcéves Anna, Stella a nagylány, aki tizenhét múlt és a középső, akihez Stixet szerződtették, Mariann, a hatodikos. Nem ment neki a magyar, és Stix apját ismerte a nővérek apja, és tudták róla, hogy azon a nyáron vették fel a tanárképzőbe magyar-orosz szakra, szóval adta magát, hogy korrepetálja a gyereket pár alakalommal.

Stixnek persze nem fűlött a foga hozzá, akkoriban, azon a nyáron kezdte el komolyabban feldolgozni Sweedenborgot (noha szíve mélyén tudta, sose fog túljutni a „Menny és Pokol” első ötven oldalán), és miközben a városi könyvtárban jegyzetelgetett, titokban egy idősödő, vörös könyvtárosnőt lesett, aki folyton túl rövid szoknyában mászkált a polcok közt…de az apai kérésnek ebben a korban nehéz ellenállni. Pénzt nem kapott a korrepetálásért, csak ígéretet, hogy fizetik a jogsiját augusztusban.

Stix akkoriban magas, vékony, pattanásos fiatalember volt, haját megnövesztette, és hiúsági okokból nem hordta szemüvegét, amitől folyton hunyorogott. Volt benne valami esetlen felsőbbrendűség tudat, talán azért, mert nagyrészt már mindent elolvasott, amit el kell olvasni, vagy azért, mert azt gondolta, hogy előbb-utóbb az írásaiból fog megélni.

Nehezen barátkozott, de a lányokkal könnyen megtalálta a hangot. Az első reggelen is, mikor kiment hozzájuk a Vízválasztóhoz a kemping kerékpárjával, már a part menti házacskához vezető ösvényen félórás beszélgetésbe elegyedett Stellával. Azonnal tudta, esélye sincs a lánynál – olyan csaj volt, akit Stix magában csak „nagyvilági”-nak nevezett, akinek a barátja nyugati autóval jár, és aki Pestre szokott járni vásárolni a Levi’s boltba, hogy után megegyen egy sajtburgert a Váci utcában. Szőke haját hátrafogta sétálómagnójának fülhallgatója, combhajlatig levágott farmert, feszülő hófehér pólót viselt, így ment a közeli kisboltba, és olyan hercegnői módon, de mégis közvetlenül és kedvesen kezelte a lángoló arcú fiút, hogy az mindenhova nézett, csak a pólót feszítő melleire nem.

– A húgaim még alszanak – mutatott a házacska felé Stella, mely a tó partján kuporgott, mint egy ugrásra kész kutya. – De verd fel őket nyugodtan. Vagy legalábbis Mariannt. – Leállította a zenét a walkmanben és imádnivaló homlokráncolással hozzátette: – Annát jobb békén hagyni. 

Stix ekkor még nem értette ezt a mondatot, később pedig azt kívánta, bárcsak sosem jött volna rá a nyitjára.

– Nem akarok zavargálni, megvárom, míg felébrednek maguktól – vont vállat.

– Ahogy gondolod, de akkor itt szobrozhatsz délig – válaszolt a lány isteni, csengő kacagással, majd bekapcsolta a derekán csillogó walkmant és a „Voyage, voyage” című francai popszám dallamira ellibegett. Stix sokáig nézet utána vágyakozva, aztán sóhajtva a ház deszkastégjére telepedett, és elővette az anyja táskájából csórt cigit.

A Vízválasztó egy, a Város határban, a hegyek ölelésében létrehozott mesterséges víztározó volt. Régebben a gyári munkásoknak osztottak a partján kis telekparcellákat, a tóba pedig pontyot telepíttetek. Utóbbiból élt még néhány, a munkások pedig nyugdíjba mentek, és kiköltöztek ide, miután a gyárat kezdték leépíteni. Körben, mindenhol ütött-kopott, innen-onnan összefusizott anyagokból tákolt házacskák sorakoztak egymás mellett. A nővérek lakrészét balról a tavat körülölelő gyalogút, a másik oldalon pedig egy áthatolhatatlan bozót határolta. Majd mindegyik házhoz kis horgászstég is tartozott. A tó felső végénél, a bekötőútnál, ahol Stix a biciklijét hagyta, viharvert táblán hirdetmények, cikkek, figyelmeztetések és egy napszítta térkép segített az idekeveredőnek. Szemben, az autóút felőli oldalon padok barnállottak, most, a korai órán az egyiken egy idős férfi cigarettázott, pecabotja lábánál bólogatott.

Stix régebben is lejárt ide biciklivel, ha nagy meleg volt, sőt, rémlett neki, egyszer még Stellát is megbámulta napozás közben, de sosem ment bele a vízbe, noha a fürdést tiltó táblákat már rég eltüzelte valaki. A zöld, áthatolhatatlan vízre nézve inkább csak sejtette, mint tudta, hogy nagyon mély lehet, és hogy lent hínár és hideg várná, ha fejest ugrana belé. Egyébként sem volt jó úszó.

Miután meggyújtotta a cigarettát, és próbált nem köhögni tőle, elővette jegyzetfüzetét, tollát, és igyekezett befejezni a tegnap elkezdett verset. Fordítás volt, Baudelaire „A dög” című művének újraköltése.

– Épp kapóra jössz – mosolyodott el, ahogy lenézett a vízre, és észrevette a stég mellett ringatódzó haltetemet. Hasával oldalt fordulva a ponty olyan volt, mintha napozna.

– Olyan, mintha aludna, nem? – kérdezte mögötte egy lányhang.

Megfordulva egy barna hajú, nyolc év körüli kislányt pillantott meg.

– Te vagy…Anna, ugye? – találgatott Stix.

– Kérdezetem valamit – jött a válasz, ellentmondáshoz nem szokott tónusban. A gyereken fehér pizsama volt, jobb kezében egy játékmackót tartott. Ledobta a földre, közelebb jött, majd megállt Stix felett. Kényelmetlen, kutató tekintettel bámult le rá. – Anyukád tudja, hogy dohányzol? – kérdezte szigorúan.

– Talán igen, talán nem – vont vállat Stix.

– Csak mert Stella is szokott, és megegyeztünk, nem köpöm be, de akkor vesz nekem Fülest. Az egy rejtvényújság.

– Tudom, mi az a Füles – válaszolt Stix óvatosan, miközben a cigi végéről a tóba kaparta a parazsat hosszú körme hegyével. – Szeretem benne a képregényeket. – A megfeketedett szálat jegyzetfüzete lapjai közé rejtette.

– Én is –mosolyodott el Anna, majd ismét a halra siklott tekintete. – Nagyon nem akart megdögleni. De most még friss.

– Nem hiszem, hogy fogyasztható – csóválta a fejét Stix. A kislány lefeküdt a stégre, lehasalt, majd kezét kinyújtva próbálta elérni a halat. – Nem…úgy...értem – szuszogta erőlködve. Hirtelen feltérdelt, majd megbökte a fiú vállát. – Segíts, vedd ki nekem.

– Eszemben sincs ahhoz a döghöz hozzáérni – rázta fejét Stix és még arrébb is csúszott.

Anna esdeklő arcot vágott, kéz kezét imához kulcsolta – Kérlek, szépen kérlek, nagyon szomorú az a halacska, mert még nem jött el az ideje, még szeretne egy kicsit úszkálni, és élni, és növekedni.

Stix csak bámult rá és próbálta kitalálni, hogy bolond vagy színészkedik. Végül arra jutott, hogy csak gyerek – félretolta a lányt, és lehasalt a deszkákra. A hal tapintása hideg és nyálkás volt. Először ki is csúszott ujjai közül, de aztán alátolta tenyerét, és emelve, dobva a stégre tudta lapátolni.

– Tessék, most örülsz? – kérdezte, kezét a stég fájába maszatolva.

Anna örült. Odahajolt a halhoz, egészen közel, pisze orrát az élettelen, opálos szemekhez dugva. – Még van benne akarat, érzed? – kérdezte halkan Stixet. A fiú elbűvölve figyelte, szinte levegőt se vett: – Mit csinálsz? – kérdezte rekedten, de a kislány már nem válaszolt. Ajkai a hal eltátott, mozdulatlan szájához értek. Kilélegezett. Aztán lassan eltávolodott. És akkor a hal meglegyintette farokuszonyát, majd ívben begörbítette testét, és ficánkolni kezdett, ide-oda csapkodva magát. Anna diadalittasan nézett Stixre. – Látod? – kérdezte. – Visszatért belé, sikerült. Gyerünk, söpörjük a vízbe.

Stix nem tudott moccanni sem, csak ült a stégen, érezte, ahogy a nap arcába süt a szemközti hegy fái közül, és nézte, hogy Anna barna lábfeje a deszkákon terelgeti a csapkodó halt, mígnem egy utolsó passzal a zöldesfehér test eltűnt a vízben.

– Ezt hogy csináltad? – kérdezte Stix végül, de ezzel még nem volt vége. Anna a stég szélére állt, olyannyira a szélére, hogy a fiú inkább kinyúlt, megfogta a lábát. A kislány lenézett rá. – Nézd csak, most már engedelmeskedik.

Csettintett egyet, mire a hal feje megjelent a víz felszínén. Csillogó gombszemével bámulta Annát, miközben mozdulatlanul egy helyben lebegett. – Visszaadtam az életét, ezért örökre a szolgám marad. Hát nem jó? – Anna nevetése olyan volt, mint Stelláé, körüllengte Stixet, végigpattogott a víz színén, egészen a szemközt szunyókáló horgászig. – Menj! – parancsolta a gyerek újabb csettintéssel, és a hal lebukott a víz alá.

– De, nagyszerű – nyögte Stix, és ekkor újabb álmos hang csendült mögöttük: – Mit csináltok itt?

A házacska ajtajában egy szőkésbarna lány állt, Anna idősebb, csúnyább kiadása. – Te vagy a tanár, ugye? – kérdezte szemét dörgölve, mire Stix bólintott, felállt. Még mindig az előbbi jelent járt a fejében, ezért csak sokára szólalt meg: – Mosakodj meg, és egyél valamit. Aztán kezdhetjük – mondta. Anna közben észrevette a közeledő Stellát, és eléje szaladt. Stix nézte őket, és érezte, hogy a fejét valami sötét, kellemetlen bizsergés kezdi kitölteni, ami nem múlt el a tanítás végéig.

Mariann nem volt buta lány csak egy kissé körülményes. Mindent alaposan, háromszor átgondolt, de még így is folyton bizonytalan volt a toldalékolásban. Bent ültek, a ház apró ebédlőasztalánál. Stix félig a lányra, félig a stégen babázó Annára figyelt, olykor pedig a konyhasarokban mosogató Stellát bámulta. Mikor végeztek, kiment a stégre, leült Anna mellé, és elővette a félig szítt cigarettát.

– Mi volt ez az előbb? – kérdezte csöndben, rekedten, miközben meggyújtotta a szálat.

– Semmi. Csak életre keltettem – vont vállat a kislány. – Már régóta meg tudom csinálni. De csak azzal, ami ebben van – körbemutatott, mozdulata átfogta a tavat.

– A vízben? – értetlenkedett Stix.

– Igen – bólintott Anna, és egymás mellé rendezett két ütött-kopott mackót. – És csak ha friss. Volt egy macska…valaki elütötte – állával a műút felé intett. – És bedobta a vízbe. Azzal már nem ment. Szerintem már egy napja is a vízben lehetett, mert elég büdös volt.

Stix mérlegelte a hallottakat, majd eszébe jutott még valami: – És hogyan engedelmeskednek aztán? Hogy csinálod?

Anna eltöprengett, homlokát ráncolva kereste a megfelelő kifejezéseket, közben ujjaival malmozott ölében: – Olyan, mintha érzeném, mit akarnak. És tudnám őket ösztökélni – mondta óvatosan. – Hálásak. És boldogok, hogy ismét élnek. És ezért bármire hajlandóak. Azt hiszem, egy idő után elfelejtik, bár ez változó, nézd csak. – A bozótos vízbe lógó ágai felé mutatott. Stix rövid ideig erőltette a szemét, aztán észrevette a hal fényes fejét. Feléjük fordult, mintha fürkészte volna őket. Ahogy a fiú moccant, hogy jobban lássa, hirtelen lebukott a víz alá.

Stix felállt, órájára pillantott. Mennie kellett, mert kinyitott a könyvtár. – Tud erről más is? – kérdezte még a lánytól. Anna már épp válaszolni akart, de ekkor kilépett a házból Stella.

– Reggelizünk. Nem tartasz velünk? – kérdezte a fiútól. Stix szabadkozva elköszönt. Ahogy az ösvényen visszafordult, megkapta a választ Annától.  A kislány ott állt a ház ajtajában, mutatóujját szája elé téve, szigorú, durcás arccal figyelte Stixet.

Úgy volt, hogy heti három alkalommal megy a Vízválasztóhoz, öt héten át. Ám rögtön a másodikat kihagyta egy egész napos eső miatt. Végül pénteken jutott ki, mikor már kora reggel rekkenő meleget sugárzott az ég. A faház falain szinte dobolt a nap fénye, Stix, halántékán minduntalan megindult egy verejtékcsepp, amíg a füzetben karmolászó Mariann feje búbját leste.

– Elegem van, megsülök idebenn – fakadt ki a kislány, pedig ő fürdőruhában volt. – Gyere, ússzunk egyet! – Azzal felpattant, és kiszaladt. Stella a nyugágyból szólt rá: – Mariann, várj! – de elkésett, Stix, hallotta a test csobbanását. Aztán semmi.

– Mariann? – hallotta Stella előbb meglepett majd – Mariann! – ijedt kiáltást. Stix felállt, de még nem fordult meg, az ajtónyílásnak háttal állt, úgy fülelte, hogy a kislány felbukkanjon a felszínre. Ám szíve mélyén tudta, hogy nem fog, mert idebenn, a házban túl meleg volt, a minapi eső pedig eléggé lehűtötte a vizet, és odalenn, a mélyben ki tudja milyen hideg áramlatok örvénylettek. Semmi kedve nem volt kimenni, és megpróbálni megmenteni, mert ahhoz nem volt elég jó úszó, és átfutott rajta az is, hogy ha megpróbálja, és nem sikerül, akkor a kislány halálát rá fogják kenni, őt fogják hibáztatni az eseményekért. Olyan volt, mintha látná a jövőt, de igazából csak a felnőttlét felelőssége és a kudarc lehetősége hatott rá bénítólag. – Mariann! – sikoltott most Stella, és erre a fiú megmozdult. Ahogy kiért, még látta eltűnni a lányt a vízben. Oldalt nézett – Anna sápadtan, elbűvölve figyelte a keletkező hullámokat. Fél perc telhetett el azóta, hogy Mariann azt mondta neki: „Elegem van”. Vagy talán egy perc. Stix öntudatlanul elkezdett magában számolni, egy, kettő, három, és közben a stég széléhez ment, tétován lehúzta pólóját.

– Menyire jó úszó a nővéred? – kérdezte Annát hátra se fordulva.

– Melyik? – kérdezett az vissza komoran.

– Mindkettő. Stella – hadarta Stix. Tizenhat, tizenhét.

– Stella jól úszik, de Mariann elég béna. Nem is szabad ugrálnunk a stégről, csak ha bent van a gumimatrac – magyarázta Anna, és ő is közelebb jött a vízhez, megállt a fiú mellett. Szemüket erőtetve keresték a zöld, sűrű szövedékben a mozgás jeleit.

– Be kellene ugranom – motyogta Stix öntudatlanul.

– Várd meg, míg feljön a nővérem. Ha nem jön fel – akkor kell beugranod! – jött a józan válasz a derekától. Lenézett a kislányra. Negyvenhat, negyvenhét. Anna tekintete feketén csillogott, arca merev maradt. Stix megrázta fejét, elhatározta, hatvannál beugrik. Levette szandálját, és rövidnadrágját. Felötlött benne az idétlen gondolat, hogy milyen jó, hogy az új, nem lyukas alsónadrágját húzta fel ma reggel.

Körbenézett, de most egy horgász sem aszalódott a napon, sőt, közel-távol nem hallott emberi hangot, mióta kiérkezett. Hetven. Túlhaladta a percet, jutott eszébe, és kicsit hátralépett, hogy lendületet vegyen, de ekkor felbukkant Stella feje, majd csapkodó karjai, bal hóna alatt húzott valamit. – Segíts – hörögte, mire Stix lehajolt, letérdelt, és fogta, rángatta a felé tolt testet, majd óvatosan a deszkára emelte, mint egy döglött halat. Mariann szeme zárva volt, szájából és orrából víz csorgott, feje elcsuklott oldalra. – Lélegeztesd! – parancsolta Stella dühösen a fiúnak, míg kimászott. Stix óvatosan szétnyitotta a lány ajkait, majd rátapasztotta sajátját, közben jöttek az bolond, megvadult gondoltak, bárcsak Stella ugrott volna a vízbe, majd erőset fújt, látta, a kislány tüdeje megemelkedik. – Engedj! – a nővér félrelökte őt, oly erősen, hogy könyökére esett, onnan nézte, ahogy Stella összekulcsolt kezével rugózik Mariann mellkasán, aztán ismét a szájába fúj, aztán ismét a mellkas. Stix kettőszázötvennél szólt neki, hogy átveszi, de ekkor Stella már sírt, arcáról Mariann homlokára csöppent egy könnycsepp, és Stix azt remélte, mint a mesében a varázslat, ez végre életre kelti a kislányt, de ez a valóság volt. – Hallod? Átveszem – kérte ismét erőtlenül.

– Fölösleges. Meghalt – jött mögülük Anna hangja, hidegen, fölényesen, mire mindketten odafordultak felé, Stella még a mellkas pumpálását is abbahagyta. – Ne mondj ilyet a nővéredről! – kiáltott rá hisztérikusan. Anna megvonta vállát. – Pedig így van. Nagyon régóta nem lélegzik – konstatálta, majd leguggolt a másik oldalról Mariann fejéhez. – De azt hiszem, én még tudok segíteni. – Azzal lehajolt, és gyengéden a testvére szájába fújt. Mikor eltávolodott, mind mozdulatlanná dermedtek, mint egy furcsa csoportkép, csak Stix agyában kattogott tovább a másodpercmutató. Háromszázötvennél Mariann szeme megrebbent, aztán teste összerándult, majd köhögésbe, sípoló, harákoló fuldoklásban tört ki. – Hála istennek! – sóhajtott Stella, és átölelte a kislányt. – Minden rendben lesz, minden – simogatta fejét, és közben Annára pislantott, és Stix később sem, sőt, soha, egész életében nem tudta megfogalmazni, mi volt ebben a pillantásban. – Hozz egy törülközőt – utasította, mire Anna eltűnt a házban.

– Láttad ezt? – kérdezte Stix.

– Igen, a kis vakarcs istent játszik – csóválta fejét a nagyobb lány, és oldalt fordította Mariannt, hogy a víz jobban kijöjjön belőle. – Szerencse, hogy a lélegeztetés..

– Nem a lélegeztetés volt – vágta el Stix a mondatot. – Anna volt.

– Mi voltam én? – lépett ki a küszöbön a kislány, de Stella szeme Stixre villant, aki inkább nem folytatta a témát. – Rendben lesz – bökött fejével a lassan felülő Mariannra. – Ez a lényeg – szögezte le a legidősebb testvér.

– Hol vagyok? – kérdezte rekedten Mariann, és csodálkozva körbenézett. Szeme megakadt Annán. – Testvérem! – kiáltotta, majd térden odacsúszott Anna elé, aki esetlenül fogadta a hódolatot, hagyva, hogy átkarolja a lábát.

– Hé, nekem nem jár köszönet? – vicceskedett Stella, de hangja ijedten csengett. – Mariann, gyere, menjünk a házba, egy kicsit feküdj le. Hogy érzed magad?

– Szédülök – állt fel Mariann az unszolásra. – De azért jól vagyok.

Eltűntek a házban, és Stix magára maradt a legkisebbel. Lassan felhúzta rövidnadrágját, pólóját, közben szemmel tartotta Annát, aki a vizet bámulta.

– Figyelj, szerintem is lehet, hogy a lélegeztetés…– kezdte volna aztán, de a gyerek azonnal elvörösödött, és felcsattant. – Nem! Én csináltam, ha én nem vagyok, még mindig ott feküdne! – A deszkán sötétlő vízfoltra mutatott.

– Oké, tegyük fel, hogy te voltál. Nem mindegy? – kérdezte csöndesen Stix. – Nem az a lényeg, hogy Mariann jól van?

– De ő nem hisz nekem – vágta rá gyűlölködve a kislány. – Soha nem hisz nekem. Azt kívánom egyszer őt is… – elharapta a mondta végét, majd bement a házba. A küszöbön majdnem összeütközött Stellával.

– Csöndben légy, aludni akar – szólt rá a nagylány. Stix már a szandáljánál tartott.

– Köszönöm – jött oda hozzá Stella. Zavartan vizes haját babrálta. – Mindent.

– Ugyan, nem csináltam semmit – rázta fejét Stix. A lány pólója még mindig nedvesen tapadt testére, igyekezett másfelé nézni.

– Dehogynem, itt voltál, és…– Stella fújt egy nagyot, inkább dühösen, mint fáradtan, majd a napról besétált a ház árnyékába, és leroskadt a nyugágyba. – A jövő héten jössz? – kérdezte a fiútól.

– Igen, hétfőn – Stix megfordult, és indult volna, de hirtelen elszánta magát. – Nincs kedved szombaton bejönni a moziba? Valami jó…

– Nem – Stella gyorsan és kíméletlenül vágta el, kezét kissé maga elé tartva, mintha eltolná magától Stixet. – Ne haragudj, de…– nem fejezte be, a fiú pedig nem is volt rá kíváncsi.

– Oké, csak megpróbáltam – mondta, és intett a lánynak. Stella ekkor már lehunyta szemét, és befelé figyelt, valami belső hangra.

– Megkérhetlek valamire? – kérdezte hirtelen.

Stix várt.

– Ne beszélj erről senkinek, jó? – Stella rászegezte barnásszürke tekintetét, és Stix elveszett benne. Egészen eddig a pillanatig úgy gondolta, egyszer majd megírja a történteket, de most nagyon komolyan az mondta neki: – Természetesen.

Azon a hétvégén a nyár kitombolta magát. Stix a panellakás kisszobájában verejtékezve folyton Stellára gondolt, és írt a lányhoz legalább hét szonettet. Úgy gondolta, átadja őket a hétfői óra után, de végül otthon hagyta a lapokat, mert tudta, versek ide vagy oda, nincs esélye egy ilyen nagyvilági csajnál.

Hétfő reggelre beborult, és bár a hőség nem csökkent, friss esőszagot hozott a szél észak felől. Stix a szokásos helyen hagyta a biciklit, és becaplatott a kis gyalogúton a házikóig. Minden csöndes és mozdulatlan volt, csak a tó fodrozódott dühösen a széltől.

– Hahó! – szólt bele a rezgő vízszagba Stix, mire Anna lépett ki a küszöbön.

– Szia – köszönt komoran. – Mariann visszament a városba. Azt hittem, szóltak neked.

– Nem. Nem szólt senki – rázta fejét Stix, és törökülésbe a deszkákra telepedett. – Valami baja van?

– Nem. Csak már nem szereti a vizet.

– Nem csodálom – nyugtázta Stix. Előkotorta táskájából a lopott cigit, és meggyújtotta. – És a másik nővéred? – kérdezte. Igyekezett palástolni izgalmát, de hangja megremegett.

– Stella? A házban van – Anna leült mellé, a cigarettára pillantott. – Adsz egy slukkot?

– Neeem! – döbbent meg Stix. – Isten ments.

A kislány várakozóan, nyugodtan nézett rá, tekintete kényelmetlen volt, túlságosan magabiztos.

– Most már Stella is elhiszi, hogy én segítettem Mariannon – jelentet ki hirtelen, majd felállt, a ház oldalához ment, benyúlt a deszkák közé, és egy csomag Sopianet vett elő. – Stella dugicigije. Ha már nem adsz a sajátodból.

– Nem hiszem, hogy neked…– kezdte Stix, de a kislány már ki is vett egy szálat, és egy apró kis öngyújtót a csomagból, amivel meggyújtotta a cigarettát. Mélyen leszívta füstöt, mint aki tíz éve dohányzik. – Isteni, nem? Az első cigaretta reggel olyan, mint egy jó baszás.

Stix köhögni kezdett, majd felpattant, és félig dühösen, félig nevetve kérdezte: – Honnan tudsz te ilyen mocskos szavakat?

– Stellától – vont vállat Anna. – Ő gondol folyton ilyesmire.

– És…– kezdte volna a fiú, de aztán megértette, mit mondott a kislány. Megindult a ház felé, félretolta Annát, majd belépett a konyhába. Egy kalapács hevert a padlón, belerúgott, ahogy a lépcső felé ment.

– Te vagy az Anna? – hallotta fentről Stella erőtlen hangját.

– Nem. Én – szólt Stix, és felrobogott a pár lépcsőfokon. A házacska szűkös emeletén csak két ágy és egy kis éjjeliszekrény volt. Stella a jobb oldali ágyon feküdt bikiniben, fején a fülhallgató, de nem zümmögött benne zene. Elnyúlt, sápadtan, mereven, mint egy márványszobor, és a mennyezetet bámulta. Stix megállt felette, és mélyet szívott a cigarettából. – Stella, mi történt? – kérdezte a lánytól. Az végre rápillantott, arcán a felismerés a bosszúsággal keveredett. – Semmi – mondta és felült. – Mi történt volna?

Stix végignézett rajta, majd hátrált egy lépést. – Nem tetszik ez nekem – mondta, és valóban így érezte. Ez a merev, üres Stella nem az volt, akit itt hagyott. – Hol van Mariann?

– Bevittem a városba. Anya munkahelyén lesz egy kicsit. Már nem szereti annyira a vizet – magyarázta gépiesen Stella. Hangjában fáradtság csengett. – Már én sem szeretem annyira ezt a vizet – tette hozzá magyarázólag. – Adsz egy szippantást?

– Nem – tagadta meg tőle is Stix, és még egy kicsit hátrált. – Mi van veled?

– Semmi – bizonygatta Stella, és most már felállt, szemközt a fiúval. Kihúzta magát, így arcuk egy magasságba került.

– Azt hiszem, el kellene mondanunk valakinek, hogy mit csinált Anna – jelentette ki Stix hirtelen, mire Stella összerándult, mint akit megütöttek, arca, ha lehet, még jobban elsápadt.

– Nem, egyáltalán nem kellene. Ez egy rossz ötlet. Nem tudhatja meg senki – hadarta, majd közelebb lépett a fiúhoz, kinyúlt, megfogta kezét. – Inkább gyere, ülj le egy kicsit az ágyamra. Tenyere puha simításától Stix cigarettája padlóra esett, és a következő pillanatban már ott voltak egymáson, az ágyon. Érezte a lány izzadt, nedves testét maga alatt. Nagyon rideg és merev volt minden izom ebben a testben, de nem érdekelte, mert csak érinteni, birtokolni akarta. Arra gondolt, hogy most, végre most megtörténik, hogy nővel, és már a lent dohányzó, nagyon rémisztő nyolcéves sem zavarta. Felnyúlt, hátra, hogy kioldja a bikini kapcsát, közben hallotta, hogy Stella zihál, és ő is zihált, aztán a keze feljebb csúszott, a lány tarkójára. Egy nagy dudorra. Szinte lüktetett a keze alatt, mindjárt a koponya tövénél feszült, szilva nagyságú kinövéséként. Stix azonnal felugrott, és ismét hátrált, el az ágytól, a lánytól. – Mi van a fejeddel? – kérdezte riadtan. Stella csak feküdt mozdulatlanul, a bikini felső lecsúszott bal melléről. Sötét, nagyon sötét tekintettel méregette Stixet. – Mi a baj?

– Ez a baj – mutatott körbe Stix józanodva. – Te ezt soha nem csinálnád velem. – Bólintott, diadalmasan, míg érezte, odabenn egy kis hang könyörög, hogy hagyja abba, menjen vissza az ágyhoz, és…– Ez nem te vagy. Anna az, ugye?

Stella megrázkódott, majd hirtelen összerándult, harákolva, köpködve öklendezni kezdett. Kezével riadtan eltakarta mellét, arcára fájdalom ült ki, mint aki gyötrő álomból ébred. – Nem hittem neki, ezért megharagudott, megütött a kalapáccsal, majd a vízbe nyomta a fejem, míg…– megakadt, szeme üvegesen meredt maga elé, jobb kezét szája elé kapta. – Istenem!

Aztán hirtelen megint minden változott, arcán ismét közömbös, unott kifejezés ömlött el, hátradőlt, hagyta magáról teljesen lecsúszni a bikini felsőt, és hívogatóan intett Stix felé: – Na, mi lesz, nem jössz?

Stix menni akart, nagyon is oda akart menni hozzá, de tudta, hogy nem lehet. Később, egészen öregkoráig, míg ép volt az értelme, gyakran gondolt arra a pillanatra, arra a momentumra,  ahol élete kettéágazott. Bár jó volt a fantáziája, mégse tudta elgondolni, mi lett volna, ha Stellát választja, csak sejtette, hogy valami elemésztő, fájdalmas és halálos módon vesztette volna el a szüzességét. Megrázta fejét, és bár minden érzékszerve ordított a csalódástól, hogy ezt teszi, lerobogott a lépcsőn, ki a stégre. Anna épp a vízbe dobta a cigarettáját.

– Mit csináltál? – förmedt rá Stix, de nem mert a közelébe menni.

– Én? Semmit – színlelte az értetlent a kislány. – Hisz én nem csinálok semmit, nem?

Stix bámult rá egy pillanatig, talán eszébe jutott a kalapács is az asztalon. Aztán kifújta a levegőt, és otthagyta.

A maradék órákat Mariann anyjának a munkahelyén, egy poros kis irodában tartották meg. Mariann jól haladt, később Stix azt hallotta, abban az évben ötöse lett magyarból. Stella, ha valahol összefutottak, simán átnézett rajta, később Stix inkább már nem is köszönt neki. Anna sorsát nem követte, vagyis inkább nem akart tudni róla semmit, de áttételesen, tíz évvel később az anyja említette. Azt mondta, hogy azt beszélik a városban, hogy Stella Németországban dolgozik, meztelenül táncol valami klubban, illetve más dolgokat is csinál. De jó nővér, mert állítólag az összes keresetét hazaadja Annának. Stix aki ekkor már a Város elátkozott és tehetségtelen költője volt, ezen nem csodálkozott.  

 

vége

Szólj hozzá!
horror