Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2018. június 05. 23:36 - Valmont

Életképek apokalipszis után

szikla.jpg

A kép a siroki várnál készült, de a történetet a hollókőihez helyeztem. A legutóbb publikált anyag folytatását már régóta meg akartam írni, évek óta izgatott, merre tart a lány útja, miután elhagyta szüleit. Azt tudtam, hogy egy újabb erődbe kell kerülnie, egy másik Héttoronyba, és hogy ismét valamiféle áldozat lesz ebben az új életben. A happy end utáni dolgokról akartam írni, amikor azt gondolnánk, hogy minden jóra fordul, és hosszú ideig ilyen is marad - de az élet nem ilyen, sőt, sokszor még a hamis biztonságérzetet is megtagadja tőlünk, és a maga módján ez a tény nagyon nyugtalanító.

Másrészt egy gondolatkísérlet is a novella, amelyet Mel Brooks indított el bennem, aki a Zombi túlélő kézikönyvben endúró motort javasol tökéletes közlekedési eszközként, továbbá a folyamatos mozgás mellett teszi le a voksát. Úgy vélem, a legtöbb ember a Z-nap után ösztönösen egy jól védhető helyre húzódna be - inkább, mint egy szupermarketbe, nem? -, és mivel észak szülötte vagyok, mi más lehetne ez a hely, ha nem egy vár?

 

Hollókő

 

A szüzességemet másodjára nem a Várban, hanem még útközben vesztettem el, egy Lidl tetején, Gyarmat határában, langyos Argus söröktől bódultan. Amikor végzett, a fiú lehengeredett rólam, és csak néztük a csillagos nyári eget. Éreztem, hogy kifolyik belőlem, miközben hallgattam a száján kibukó szavakat. Az új életről beszélt, a várról, ahova megyünk, és ahol élni fogunk, a családunkról, a jövőről. Arról, hogy ismét benépesítjük a bolygót, mint Ádám és Éva.

Azóta eltelt majd egy év, és még mindig csak ketten vagyunk, odakinn viszont továbbra is vannak még fertőzöttek. Nem tudom, mit esznek, hogy maradnak életben. Kétszer is betörtek már, elsőként a külső várba, még ősszel, a nagy fakapun át, aztán egy téli estén a keményre fagyott hóhalmokon eljutottak a felső részig is. A második után felkötöztünk a toronyba, és a bejáratot vastag gerendákkal zártuk le. Időről időre eltűnnek a környékről, de számíthatunk rá, hogy bármikor ismét felbukkanhatnak, és ez megnehezíti az amúgy is kínkeserves földművelést.

Tavasszal ugyanis felástunk egy kis területet a vár mellett, ott ahol régebben padok voltak a kirándulóknak. Találtunk egy alumínium létrát az udvari büfé raktárhelyiségében, azon ereszkedünk le az alsó várba, amikor tiszta a terep. A földet aztán bevetettük a magokkal, amiket az áruházból loptunk, még Pest határában. Az autó, amivel eljutottunk idáig, egy horpadt és vérrel telifröcskölt roncs, ott parkol a vár tövében. Negyed tanknyi benzin maradt benne. Végszükség esetére, ha innen is menekülnünk kellene.

Menekülők jönnek hozzánk is persze. Látják a kornyadozó veteményest, a füstöt a torony tetejéről kitekeredni, és ezért ott leselkednek a külső kapu előtt, amit a fiú megjavított. Ilyenkor felmegyünk a bástyára, és a fiú előveszi az íjat, felmutatja, és lekiabál nekik, hogy táguljanak. Mostanában ez a mániája, hogy régiesen beszél. Azt mondja, ő a vár középkori ura én meg az úrnő. Nem teszi hozzá, de lent, a földszint bemutatóteremben van egy rabunk is, egy várrab. De ott van a fejében, ott köröz a gondolat, látom rajta. Ismerem a férfiakat.

A menekülők ugyanilyen makacsul köröznek a falak mentén, egészen a szakadékig, keresik a helyet, hol jöhetnének be. Ha a fiúnak rosszabb napja van, rájuk lő. Egyszer seggbe talált egy asszonyt, aki egy nagy batyut hordozott a hátán. A visítása kilométerekig elhangzott. Nem volt jó ötlet hangoskodni. Odalent, a faluban tanyázó fertőzöttek közül feljött három, és akkor elkezdődött a muri. A többiek a sorsára hagyták a nőt. A fiú egy ideg nézte, majd elfordult, de a hangját hallotta, én pedig kimondtam. Ez miattad van. Akkor két hétig nem szólt hozzám.

Sokszor összeveszünk, hülyeségeken, hogy ki ürítse ki a szarosvödröt, vagy melyik konzervet bontsuk fel, vagy hogy ki a soros vízhordó. A vár alatt, az erdőben van egy patak, onnan a vizünk. A fertőzöttek nem nagyon szeretnek az erődben kóborolni, folyton beakadnak a bokrokba, így biztonságos a dolog. De visszafelé, a meredek emelkedőn a kannákkal – hát az igazán kemény. A munkától, a feszültségtől és a rengeteg szextől inasak és erősek vagyunk mindketten és persze soványak. Tavasztól kint élünk a szabad levegőn, az arcunk szinte fekete a naptól. Néhány fogunk már hiányzik, mert bár összekapkodtunk mindenféle gyógyszert a patikákból, c-vitamint nem hoztunk. Az meg, hogy szedjünk csipkét az erdőben, későn jutott eszembe.

A fiú egy ilyen bogyószedő útján találta meg a rabunkat. Tél vége volt, az első meleg napok egyike. Kökényt és csipkét keresett, de az állatok, az őzek már szinte mind eltüntették az erdőből. Ahogy mesélte később, a nagyteremben a lángoló tűz mellett, először megijedt tőle. Ott feküdt a nő egy szikla alatt, a lába lehetetlen szögben. Az eséstől a bal karja maga alá szorult, az is törött lehetett. Idős, nekünk idős, olyan harmincas, de még nagyon szép asszony volt. Szép ruhái is voltak, a kabátját el is vettem, egy hímzett, lovas alak van rajta. A Változás előtt szerettem ezt a márkát. A nőt talán a falu mellett épült szállodában érte a fertőzés, és aztán elkóborolt a várig. A fiú kötelet kötött a lábára, és felhúzta a kaptatón. Majd behozta a várba. És kikötözte a várbörtönbe a viaszbábu mellé, ami egy középkori rabot ábrázolt. Így most a mű rabunk mellett lett egy igazi rabunk.

Sokat veszekedtünk ezen a dolgon. Mégiscsak egy fertőzöttet hozott be a várba. És még etetni is kell, amikor a mi adagunk is szigorúan be van osztva. A nő eleinte meglepően szelíd volt. Az első napokban csak kábán pislogott. Gondolom a sérülésektől. A kezénél fogva a fal vaskarikához rögzítettük, és csak később, hetek múlva feszült neki, mikor beléptünk, hogy támadjon. Az arcán düh és elszántság, amitől valamiképp szép, és nem ijesztő, ahogy rugdos felénk, és vicsorog ránk. Ott állunk előtte, a fiú bámulja őt, én a fiút.  

Eleinte nem gondoltam, hogy baj lesz, főképp, mert aztán pont a fiú javasolta, hogy kezdjünk el kísérletezni vele. Először például vágjuk le a lábát. Hogy ne rugdaljon, és hogy lássuk, a fájdalom hogy hat rá. Undorodtam a gondolattól, de nem volt erőm veszekedni. Ám nem segítettem. Fent maradtam a toronyban, onnan hallgattam a baltacsapásokat, majd az üvöltést. Aztán hirtelen csönd lett. Később a teraszról láttam, ahogy a fiú a mellvédhez lépett, és egy zacskót dobott az erdő fái közé. Arcán elégedett kifejezés volt, szeme csillogott. A vacsoránál elmondta, hogy a nő alig vérzett. Egyszer üvöltött, de aztán mintha nem is érezte volna a fájdalmat. Ez nem volt újdonság, megfigyeltük már korábban is. A fertőzöttek valamiképp képesek blokkolni a fájdalmukat. Az anyám, aki gyógyszerész volt, és akit hátrahagytam a fővárosban, azt mondta, lehet, valamiféle belső kiválasztással, egy új mirigy vagy hormon segítségével csinálják. Talán az érzelmeiket is ez gátolja, ezért képesek azokra a szörnyűségekre, amiket a nem fertőzöttökkel tesznek. És talán a mirigy által képzett szag az, ami útmutató számukra e két csoport elválasztásban.

Néha eszembe jut, hogy milyen jó lenne, ha többen lennénk. És most nem a gyerekre gondolok, ami nem akar összejönni. Hanem ha befogadnánk másokat a várba. Többször beszéltem már erről a fiúval, de ő elzárkózott a gondolat elől. Kinyírnának minket. Elvennék a dolgainkat, elvennének engem tőle. Ezek voltak az érvei.

Nem mintha mostanában nagyon ragaszkodna hozzám. Naphosszat elvan a nyílveszőivel, a betegeskedő veteményessel vagy a fantasztikus könyvekkel, amiket a furgonban talált. A furgon egy könyvkiadóé volt, és maradt benne egy fél raklapnyi kötet. Igazából a halomban csak háromféle regény van, azokat olvassa újra és újra. Gyújtósnak is jó ez a rengeteg papír. Reggel, miután begyújtok, és megfőzöm a csalánteát, kivonul a felső teraszra, leül a kempingszékébe, a napba tartja az arcát, majd olvasni kezdi tizenhetedszerre is a „Darwin-lény” című könyvet. Én is olvastam, unalmamban – noha nem szeretem az ilyen könyveket. Arról szól, hogy űrhajósok egy bolygóra keverednek, ahogy egyetlen, az összes többi élőlényt kipusztító, fantasztikus képességekkel rendelkező ragadozó él.

Sokszor gondolok arra, hogy mi, emberek ugyanilyen szörnyetegek vagyunk. Nem a fertőzöttek az igazán veszélyesek, hanem mi magunk, akik nem segítünk egymásnak, akik gonosz dolgokat művelünk, és terveket szövögetünk arra, hogy miképp tudnánk visszavenni a világot. Lehet, a fertőzés a bolygó egy utolsó, kétségbeesett kísérlete volt arra, hogy megállítson minket. De az olyan figurák miatt, mint a fiú, ez nem fog sikerülni.

Mert az fiú őrülten, mániákusan kapaszkodik az életbe. Folyton az egészségén jár az esze, fél, nehogy beteg legyen, és a legfontosabb számára, hogy minden nap elegendő kaját tömjön magába. Azt mondja, száz évig akar élni, látni akarja, ahogy a vár előtt az unokái játszanak a porban. Én már nem vagyok ilyen határozott a kérdésben. Jó volna az a gyerek meg minden, de borzalmasan félek a szüléstől. Nem tudom, a fiú mennyit tudna segíteni benne. És ha megszülöm gyereket, és felneveljük, akkor közben ugyanazt fogjuk csinálni, mint anyámék, akiket oly könnyű szívvel hagytam hátra a fővárosban, pont azért, mert nem akartam ugyanazokat hibákat elkövetni, amiket ők elkövettek még jóval a Változás előtt. Most mégis úgy érzem, hogy a vár ura és a vár úrnője hasonló után jár. Elnézem fiút a nyár eleji napsütésben, ahogy szint meztelenül, csak egy szinte áttetszőre mosott bokszeralsóban ül a műanyag széken a nagy bástya közepén, és olvas. Arcán, testtartásán ott van a birtokos lét minden büszkesége, az a magabiztos erő, ami annyira eluralta az életemet tizenhárom éves koromig. Csak akkor apámból áradt. Eszembe jutnak a reggelek, amikor az apám a konyha közepén ült, kezében a tegnapi újság, anyám a tűzhelynél tett-vett, és nem szóltak egymáshoz, nem is sejtették, mire gondol a másik, de szép csöndbe vártak valamire a gyönyörűen berendezett, szuper biztonságos házunkban. Arra gondolok, hogy talán belénk van kódolva, hogy bezárjuk magunkat olyan helyzetekbe másokkal, ami aztán rém kellemetlen szituációkat teremtenek, hogy önként összezárjuk magunkat mindenféle börtönökbe olyanokkal, akikkel talán nem kellene.  

Aznap, amikor a menekültek ismét felbukkantak a kapunál, már késő délután volt, a fiú az árnyékban aludt a mellvéd mellett egy pokrócon. Lemásztam a létrán az alsó várba, és ráérősen a kapuhoz sétáltam, kezemben egy karddal, amit az egyik bábutól vettem el az első szinten lévő kiállítási teremből. Egy lovagi vacsorát rendeztek annak idején be a szobában, az asztal roskadásig megrakva étellel. Műanyagból készült minden.

A férfiak és nők éhes, de szigorú tekintettel méregettek, hátukon jól megpakolt zsákokat cipeltek, és halkan, gyorsan beszéltek, miközben egyikőjük folyamatosan az erdő szélét figyelte. Nem akartak bejönni, mert szerintük nyílt terepen lehet igazán életben maradni. Mi viszont hiszünk abban, hogy ismét egy helyen kell megkapaszkodni, mondtam én, termeszteni kell dolgokat, mert elfogy majd a kaja a boltokból. Abból nem sok minden fog kikelni. Intett a veteményesünk felé a vezetőjük, egy idősebb, szakállas férfi. Nagy, barátságos kék szeme figyelmesen vizslatott. Aztán a lényegre tért. Cserélni akartak. Hátul, kissé oldalt egy barna hajú srác állt, szégyenlősen néha rám-rámpillantott, majd elkapta a tekintetét. Volt valami kedves ebben az esetlenségben, talán ezért szántam meg őket. Lehoztam öt doboz makrélakonzervet, amiért ők adtak lisztet és csokoládét. Majd az idős vezetőjük egy laposüveget is becsúsztatott a kerítés lécei közt. Az apádnak, mondta somolyogva. Figyeltem, ahogy elindulnak, a földúton, ami aztán az országútba torkollik, ami aztán északra és délre visz. A fiú sokszor visszanézett rám, végül intett is, mire visszaintegettem. Jó érzés volt, hogy beszélhettem velük.

Persze az már nem volt olyan jó, amit a vár urától kaptam. Mikor felébredt, és elmondtam neki a dolgot, haragra gerjedt, hogy a tudta nélkül üzleteltem ezekkel a jöttmentekkel. Bajom is eshetett volna, meg egyáltalán, a megkérdezése nélkül miért pazarlom a készletet. Közös minden, a magam részével a csinálok, amit akarok, feleseltem. És ekkor megütött. Nem nagyon, csak szint legyintve, de még így is égető és csípő érzés volt, amely megmaradt az arcomon sokáig.

Legalább alkonyatig. Addig durcáskodtam a Pest felé néző kőfalon ülve. Alattam a mélység. A fiú megbánta, amit tett, többször odajött, hogy másszak le, béküljünk ki, de nem szóltam. Végül, mikor a nap vörösre vált a hegyek felett, lementem, és mondtam, felejtsük el, inkább bulizzunk, azzal odaadtam neki a laposüveget. Először gyanakodott, hogy mi van benne, de ahogy megkóstoltuk, kiderült, erős szilvapálinka.

Tudni kell, hogy pokolian jól bírom az italt. Az apámék nem is sejtették, de suli után rájártam délutánonként a készleteikre. Gin, vodka, whisky, mindegy volt, csak legyen bennem valami, amivel kísérletezhetek, ami elnyomja azt a bűntudatot, amit apám miatt éreztem. Most is az volt, hogy mikorra végeztünk, csak egy kis zsongás támadt a fejemben, míg a fiú tántorogva fordult ki a nagy toronyszobából, ahol éltünk, hogy vizeljen. Öt perc és jön, mondta. Aztán. Jelentőségteljesen kacsintott.

Sokáig vártam, egészen sötét lett odakinn, és már arra gondoltam, hogy leesett a falról. A sokáig után elszámoltam még százig, majd felkaptam az elemlámpát, és kimentem a bástyára, aztán leereszkedtem a középső szintre, és onnan már láttam, hogy az udvaron, a börtönhelyiségből sárga fény dereng. Éreztem, hogy nem kellene megtennem, ám mégis lemásztam a létrán az udvarra, majd a nyitott ajtóhoz osontam. Odabenn egy gyertya éget a padlón, mellette nem sokkal a fiú bokszeralsója, ő maga a falnál úgy tapadt a másikra, mintha nem élet-halál ellenségek lettek volna. Az asszony egyik, nagy telt melle fehérlett a sárga fényben, még rajta vöröslött a fiú harapásának a nyoma.

A helyiségnek vastag, fémpántokkal megerősített ajtaja halkan forgott a jól megzsírozott zsanérokon. A kulcs kívülről benne volt, könnyedén elfordult. Akkor, abban a pillanatban talán észre se vették, hogy örökre egymás rabjai lettek.

Amikor viszont lefelé jöttem a cuccaimmal a létrán, a két hátizsákkal egyensúlyozva a sötétben, már hallottam a fiú kiáltozását. Verte az ajtót belülről, a hangja tompán szólt, mintha sírboltból jönne. Hogy engedjem ki. Hogy bocsássak meg. A szokásos szöveg. Ideje volt túllépni rajta.   

Elsétáltam az ajtó előtt, majd kinyitottam a főkapu lakatját, leemeltem a gerendákat a sínjükből, és kitártam a kaput. Ott álltam a vár előtt a sötétségben, az éjszaka lélegzett, zümmögött és zörgött köröttem. Nadrágom övében megnyugtatóan domborodott a pisztoly, amit még otthonról hoztam. Kihúztam, mikor beszálltam a kocsiba, és az anyósülésre raktam. A fiú megtanított vezetni ideúton. A motor készségesen felmordult, csak a váltásnál rándult meg a kocsi. Felkapcsoltam a fényszórót, és elindultam a többiek után az úton.

vége

Címkék: szerelem vár zombi
Szólj hozzá!
2010. június 15. 23:13 - Valmont

Vár kísértetekkel

Igazán sokféle elképzeléss kapcsolódik a kísértetekhez. Igazságkereső, -tevő lelkek, az élőkre irigy elhaltak maradványai, az időben és a térben maradt lenyomatok, kövületek, bűnök és megváláthatatlanág miatt itt ragadt vallásos fantazmagóriák. Az alábbi sztoriban a kísértetek rejtélyének egy újszerű megközelítését adom. A kísértet sokszor egymásra fényképezett képek hamisítványában jön létre - de mi van, ha már az eredeti se más, csak dimenziók, terek és idők egymásba csúszott szeleteinek látványa? Lehet, hogy amit kísértetnek vélünk, az előttünk avagy utánunk élő lelkek pillanatnyi, villanófénybe rögzült látomása, világok találkozásánál torlódó elnagyolt, raszteres kép? Ha így is van, attól még a látvány és az okozott sokk veszélyes is lehet számunkra. Lásd lentebb...

 

 

 

A bíbor szoba rejtélye

 

Első kép: A legenda

 

– És ez – magyarázta az idegenvezető hölgy –, ez a híres-nevezetes bíbor szoba, a vár baljós látványossága. – Kis szünetet tartott, megvárva, míg mindenki rá figyel. Még a sarokban csókolózó párocska is. – Nézd, milyen nagy ágy – súgta a lány a fiúnak, aki csak a lány ajkait, zöld szemét és szépen ívelt szemöldökét bámulta maga előtt. – Nevét az 1518–ban lezajlott véres in flagrantiról kapta. Az ágy még az eredeti darab, ebbe csábította Mikhó Anna férje távollétében a várnagy siheder fiát – folyatta az erősen kifestett asszonyság. Mind a tizenhárom turista a sarokban álló masszív famonstrumhoz sereglett. – Ez aztán a játszótér – súgta a lány a fiú fülébe. – Hollósy azon a végzetes napon rajtakapta őket – emelte fel kezét az idegenvezető, mire rózsaszín lebernyegruhája megfeszült hatalmas mellein. – A fiút szeretője szeme láttára apró darabokra szelte. Mindent elborított a vér – kezével sugár alakban ívelt, mint a gótikus szobácska kupolája. – A falakat, a plafont, a padlót. Anna pedig mindezt végignézte. A férfi bezárta az ajtót, nem menekülhetett. Mikor végzett a kölyökkel…– az asszony hirtelen megfordult, és egyenesen a párocskára meredt. Azok tisztelettudóan visszabámultak rá. – …felesége ellen indult. – Az idegenvezetőnő a boltíves, embermagas ablakig sétált. Szép kilátás nyílt belőle a Kis-Versegre és a távoli Csanádos templomtornyaira. – Anna tudta, most ő következik. Talán maradt ideje elmondani egy imát. De az ura kardját már nem várta be. – A vaskos, tömpe ujjak az ablakon túl, a mélybe mutattak. A lány odasétált a nő mellé, ki akart nézni, ám a másik finoman megfogta vállát. – Nem szabad, roskadt a fal – mutatta az ablakpárkány alig combig érő vonalát, a kilazult köveket. Majd emelt hangon így folytatta: – Azóta már sokan látták alakját idefenn az ablakban. – Izgatott sutyorgás volt a válasz, és a nő hagyta őket tűnődni és félni. Volt valami savanyú kőszag a levegőben, és valami fojtó hideg a bőrön e szobában. Tudta, emiatt hamarosan mind úgy érzik majd, hogy tovább kell menniük a vár többi kiállítótermébe, a nyugodtabb és biztonságosabb részekbe. Mindig is így volt a bíbor szobában.

 

Második kép: A csönd

 

Alkonyatra értek vissza. A fiú apjának Ladáját a parkolóban hagyták, majd aznap másodszorra is felkapaszkodtak a meredek ösvényen. A fiú sokáig kereste a helyet. Fotósnak készült, tudta, a fény, a naplemente vörös csillogása egy dolog, de a vár tömbjének sötét árnya is sokat számít a kompozícióban.

– Legyen benne a bíbor szoba is – kérte a lány, mire kerülniük kellett. Áttörtek egy bozótos, meredélyes szakaszon, végül kibukkantak egy tisztásra. Innen jól látszott a főkapu és a déli oromzat is. – Időzítő – motyogta a fiú, míg a megfelelő fát kereste. Végül egy v alakú ágösszehajlásba igazította a polaroidot, melyet nagybátyja küldött neki Németországból karácsonyra. Visszasietett a  lány mellé, egy pillanatra hátrafordult, és már ekkor meglátta. A lány azonban rántott rajta egyet. – Nézz előre! – kérte természetellenesen mosolyogva.  A gép villant, majd surrogva kiszaladt belőle a kép, és leesett a fűbe. A lány ment oda, a fiú már ismét a falakat bámulta. – Láttam valamit. Egy pillanatra – motyogta társának, aki ott állt a fánál, csöndben, mozdulatlanul, kezében a fényképpel.  A fiú mellésietett, keskeny válla fölött nézte meg kettejüket, a vérvörös alkonyban fürdő hátteret, a vár fekete tömegét, és az egyik ablakban felderengő alakot. – Ő az – pillantott fel rá csillogó szemmel a lány. – A bíbor szoba ablakában. Menjünk!

A portás beengedte őket a reggeli jegyükkel, talán elhitte, hogy fent hagyták a lány napszemüvegét. A félhomályban botorkálva csak hosszas keresés után találták meg a déli torony feljáróját. Nyikorgó falépcső tekergődzött lábuk alatt, a falakon ismeretlen eredetű nedvesség csillogott. – Lassan! – kérte a fiú, mert rosszérzés lepe el. De a lány nem hallgatott rá. – Ott lesz – suttogta. – Siessünk! Ott van szobában, érzem, minden idegszálamban – lihegte, azzal előrerohant. A fiú próbálta követni, ám az utolsó lépcsőfordulóban a fényképezőgép szíja beakadt a korlátba. – Várj! – kiáltotta nyugtalanul. Aztán megtorpant, mert a lány léptei is elhaltak. A csönd ráborult az épületre, elterpeszkedett a lépcsőkön, árkádokon, mohos udvarokon, kiteljesedett a bíbor szobában, és megtöltötte a fiút is jó harminc évre.

 

Közjáték: Szerelem

 

– A vár alatti csipkebozótban találták meg – mondta  férfi, és megfeszítette magát a díványon. Mögötte és jobbra a szantálillatú nő abbahagyta a jegyzetelést. – Ne haragudj, de még mindig felzaklat. Harminckét év telt el, ám olyan, mintha tegnap történt volna. – felsóhajtott, megdörzsölte szemét, majd ősz üstökébe túrt, és ellazulva visszasimult a bőrre. – A közeli városba vitték a  testét. Nekem kellett azonosítanom. Kérdezték, veszekedtünk-e. Egy ideig talán engem gyanúsítottak. De aztán azt mondták, a félhomályban nem vette észre az ablakpárkányt, ezért zuhant ki. Aztán megjöttek a szülei…szörnyű volt.

– Tulajdonképp miért mentetek vissza? – kérdezte a nő a háta mögül, és leeresztette jegyzetfüzetét ölébe.  – Nem tudom – csóválta fekete fejét a férfi. – Van valami a képen. Egy alak, a szoba ablakában. A bíbor szobában. Teljesen felizgatta őt. Azt gondoltam, ez egy játék. Belementem, hogy majd fent, a szobában szex lesz vagy valami…Hát, nem az lett.

Egy keskeny, száraz és ráncos kéz érte nyakát a füle alatt. A pszichológusnő a földre térdelt, a férfi mellé. Bátorítóan megszorította a fekvő csupa merevség vállát. – Nem vagy hibás. Ezt nem mint szakember mondom, hanem mint …társ – suttogta. A férfi elkínzott arca feléje fordul, szeme csillogott a szoba félhomályában. – Akkor sem tudom kiverni a fejemből. Te mondtad, ez az összes házasságom kudarcának alapja. – A nő bólintott, halványan rúzsozott szája finom, gúnyos mosolyra szaladt. – Igen, és ezért nem fogok én addig hozzád menni, míg meg nem teszünk valamit.

– Mit? – kérdezte a férfi kíváncsian.

A nő felállt, megigazította szoknyáját, majd mélyet sóhajtott. – Visszamegyünk. – jelentette ki. – Hova? – kapta fel fejét a férfi, és felült a díványon. A pszichológusnő kinyújtotta felé kezét: – A várba. De előbb az ágyba.

 

Harmadik kép: Találkozás

 

Megvárták, míg a fiatalember továbbviszi a csoportot, majd visszaosontak a szobába. A férfi az ablakhoz sietett, kinézett rajta.  – Kipróbálhatnánk – mondta a nő a hát mögül. A hatalmas ágy mellett állt, ujjaival cirógatta, mint egy állatot. – Ne viccelj ezzel – kérte őt a férfi elgyötört hangon. – Nem tetszik ez az egész. Nem kellett volna idejönnöm.

A szoba közepére sétált, elgondolkozva nézte a pszichológusnőt, aki cigarettát vett elő táskájából. – Itt nem gyújthatsz rá – figyelmeztette a férfi, de a másik csak legyintett. – Kérem a képet – parancsolta, míg beleszívott a szálba, hogy füst bodorodjon ki szájából. A másik zakózsebébe nyúlt, és elővette a kifakult, gyűrt, piszokfoltos polaroidfényképet. – Tessék! – tartotta fel kényszeredetten a nő elé, aki csak a fejét rázta. – Te csinálod. – Ő kis, arany öngyújtót nyújtott a másik felé. Egy pillanatig így maradtak, majd a férfi elvette, és leguggolt a padlóra. A nő hátrált, ismét retiküljébe túrt. – Semmi értelme. Ez nem jelent semmit, nem változat semmit a múlton – motyogta az idős alak a szoba közepén. Elektromos dolog zümmögött, mikor felnézett, meglátta a fényképezőgépet a nő kezében. – Kell ez? – kérdezte idegesen. A pszichológusnő az lcd-kijelzőre nézett, majd bólintott. – Megbeszéltük – mondta szelíden. A féri körbefordult, majd nehézkesen felállt, és az ablakoz ment. – Inkább itt csinálom – mondta. – A füst miatt. A párkányra tette a képet, majd rövid tétovázás után a széléhez illesztette a gyújtó lángját. Ahogy a papír összekunkorodott, a nő két képet készített a jelentről. Megvárták, míg csak hamu marad, majd a nő elfújta azt is, le, a mélységbe. – Kész – mondta. – Most már mehetsz. Én elszívom itt a cigit.

A férfi tanácstalanul állt mellette, elnézve a tájat. – Ennyi volt – kérdezte vagy jelentette ki bizonytalanul. A nő bólintott, a géppel babrált. Fél szemmel érzékelte, hogy a másik távolodik. Ahogy a léptei elhaltak, megnézte az első majd a második képet. Azonnal észrevette őket. Odalenn álltak, egy tisztáson, felfelé bámultak a várra. – Ez nem lehet – suttogta. Kinagyította a képet. A lent álló fiúban, minden fiatalsága ellenére felismerhetőek voltak ötvenéves páciensének vonásai. Leengedte a  készüléket, és eltaposta cigarettáját a padón. Aztán lassan, mint aki víz alatt mozog, az ablakhoz lépett, egészen a párkányig. Fehér kosztümjét hirtelen huzat fújta át, letépve nyakáról a sálat is. Utánakapott, és hogy nekidőlt, egy szikladarab kilazult térdénél.

Míg zuhant, pörögve esett és szállt alá a közelítő csipkeborok felé, egy pillanatra látta, hogy a tisztás ott, alant, az erdőcske szélén, immár üres.

 

vége

 

Szólj hozzá!
horror