Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2018. október 01. 22:15 - Valmont

Csak egy ház a faluban 4.

telepi_4.jpg

Befejezés a négy részes történetfolyamhoz.

 

A telepi ember háza

Negyedik rész

 

A takarítószertár por- és hypószagú volt, de a nő, miközben a fiatalember a falnak nyomta, mindezek mögött érezte a vér rezes, földes aromáját, mely folyamatosan ott lebegett az épületben. Bekúszott az orrán, ingerelte a torkát, megtöltötte tüdejét, mint a vízbe fúltét a sötét iszap. Eltolta magától a férfit, akinek a feje izzadtságszagúan és dohányfüstösen nyomult két melle közé. Ne haragudj, de itt nem megy, jobb lenne egy másik helyen, súgta neki, majd kifordult az ajtón, és visszamosolygott rá, azzal végigment a neonfényes folyosón, felkavarva a vérszagot, át a hátsó ajtón, ki a kukákhoz, a parkolóba, ahol a sárga autók most csöndben várakoztak, és itt rágyújtott, komótosan, ahogy a munkások szoktak, hunyorogva, kezével árnyékolva a tüzet. Van egy szálad, kérdezte a fiatal férfi mögüle, hangja rekedten s csalódottan csengett.  A nő elővett egy szálat, a szájába dugta, mélyen leszívta füstjét, de közben a sajátját végig ott tartotta ujjai közt, és tekintetét a másik csillogó szemébe fúrta. Majd átadta a cigit, és kiengedte a füstöt a kijelentéssel együtt, szóval a műszak után feljöhetnél hozzám, hogy folytassuk. A férfi elgondolkodott, hosszan nézte a nőt, még hátrébb is lépett, mint aki valami műalkotást vizsgál, majd visszament hozzá, megragadta jobbját, amiben a cigaretta szála is volt, felemelte, szeme elé tartotta, és megkérdezte, és ezzel mi lesz. A nő ujján aranygyűrű csillogott. Ez emlék. Mondta a nő, miközben folyamatosan szívta a cigarettát, szinte ette a füstöt. A férjem meghalt. Régen, túl régen. A másik erre lehajtotta a fejét, ne haragudj, motyogta. Tényleg fiatal volt, egy hónapja dolgozott az intézményben, eddig főleg a nappali műszakban, de most áttették éjjelisre, mert a korábbi esti sofőr felmondott, így került össze a nővel, aki szinte csak éjszakai műszakot vállalt. Megkérdezhetem, mi történt vele, kérdezte meg a férfi most csöndesen, majd felnézett a nő arcába, ami elkomorult, elsötétült, még a kinti lámpák tompa, sárga fényben is látta, hogy egészen elváltozik. Persze, elmondom majd egyszer szívesen, már rég történt, és túlvagyok rajta, hazudta a nő, és aztán egy kicsit elhallgatott, és összeszedte a gondolatait, befelé figyelt, a múltra, arra a nagyon távoli éjszakára ott, a telepi ember házában. 

Egész egyszerűen a szolgája lettem, magyarázta a telepi ember. Nem volt semmi célja az életemnek, ez jó ötletnek tűnt. Eleinte vadásztam neki csapdával, élő állatokat hoztam. Ott éltünk a barlangban, néha meg elmentem dolgoznia a távolabbi tanyákra. Egyszer még az apámat is láttam, napszámban volt, engem vittek szekéren fel a hegyekbe fát vágni, őt meg vitték lefelé a síkföldre kaszálni. Nem éreztem semmit az apám látványára. Én már akkor egy teljesen más ember lettem. Feltétlen szolgája a társamnak. Ő volt egy személyben az apám, a testvérem és a gyerekem, akiről gondoskodnom kell. De ahogy teltek az évek, egyre üresebb lett a társam. Nehéz ezt másképp mondani, olyan volt, mintha eltűnt volna belőle az erő, az élni akarás, a lendület. Időről időre felkínáltam a vérem neki, és ez néha segített, máskor viszont alig változtatott az állapotán. Tudtuk, mire van szüksége, és sokat beszéltünk is róla, hogy lehetne megoldani, végül úgy döntöttünk, hogy átmegyek Magyarországra. Ez már a nagy háború után történt. Munkát kerestem, előbb a fővárosban, aztán vidéken. Így kerültem ide. Eleinte nem itt, hanem a gyári lakásokban éltem, de megtetszett a környék, úgy gondoltam ez jó hely lesz, itt nyugtom lesz, megvettem hát ezt a házat. És aztán…Aztán gyilkolt, vágott közbe Mariann. Az ajtókeretben ált, a hálószoba peremén, véreres szemmel, csapzott hajjal úgy meredt az asztalnál ülő két férfira, mint egy kísértet. Megtaláltam a gyöngyeit. Az öt nő gyöngyét. Végigmérte vendégüket, aki talán a házigazdájuk is volt. A férfi kék munkáskabátot és kopott, zöldessárga, durva nadrágot viselt. A lábán tömör, barna bakancs sötétlett. A fején kék micisapka takarta gyér haját, alatta pókhálószerűen ráncosodott barna ábrázata. Jobb kezében egy nehéz, fojtó szagú cigaretta füstölgött, vékony csíkokat vont a felettük sárgálló lámpa burája köré. A nő most a férjére nézett, aki még mindig részeg volt. Kábán meredt a férfi cigarettájának a parázsára, fejét ingatta, jobbra, balra alig láthatóan, arca, sápadt volt, kerekre nyílt szeme meg-megrebbent. Miről beszél, kérdezte az öregember, majd felállt, és ekkor hirtelen nagyra nőtt, nagyon magasnak tűnt, a feje szinte a plafont érintette. Miről beszél maga, ismételte. Mariann a tisztaszoba felé nézett, mire a másik már mozdult is, átment a helyiségbe, motozott valameddig a sötétben. A házaspár bámulta a félhomályos ajtókeretet, a mögötte mozgó árnyat, és akaratlanul is közelebb húzódtak egymáshoz. Aztán a férje felállt, és megfogta Mariann kezét, gyere, mondta kábán, elmúlt éjfél, adnom kell neked valamit. Behúzta a hálószobába, majd letérdelt az ágy mellé, benyúlt, és kivette az ágy alól a dobozkát. A nő nem értett semmit, fél szemel a konyhát figyelte, hogy mikor bukkan fel benne az idegen, de ekkor a másik a kezébe nyomta a dobozt, amiben egy nyaklánc volt. A tiéd, boldog születésnapot, motyogta részegen a férje, majd ügyetlen mozdulatokkal kivette a láncot, és megpróbálta remegő ujjaival összezárni kapcsát a nő nyakán, de az ingerülten félrehúzódott, neked mi bajod van, egy idegen van a házunkban, és te ezzel foglalkozol, förmedt rá, és csak nézték egymást közelről, majd Antal sírni kezdett, szeretlek motyogta, és letörölte könnyeit, mire a nő elfordult, megfordult − és ott állt vele szemben a telepi ember. 

Ahogy hajnalodott, az új fiú mind gyakrabban ment oda a nő kis irodájához, megállt az ajtókeretben, szürcsölte a kávéját, és csak bámulta az asszonyt, aki már nem volt fiatal, de még maradt valami a sugárzó szépségéből, egy fáradt báj, amely lecsorgott a lapokra, amikkel dolgozott. Mit csinálsz, kérdezte tőle három körül, mire ő fel se nézve válaszolt, regisztrálom a bejövő és kimenő tételeket. Fura, hogy tételeknek hívod ezt a melót. Előbb-utóbb te is megszokod, nyugtatta a másik, mindenki így gondol rá, aki lehúz itt egy pár hónapot. Hát annál hosszabb időre tervezek, bizonygatta a fiatalember. A húgom kint maradt, és át akarom őt is hozni. Egyedül élsz itt, kérdezte őt a nő elgondolkodva. Igen, egyedül jöttem, válaszolt a fiatalember. Ukrajnában mostanában nem igazán jó a helyzet, nagy a szegénység, itt, ebben az országban sokkal több a lehetőség. Emiatt hajtok, és mindent megteszek, hogy bizonyíthassak, magyarázta szenvedélyesen nyíltsággal. A nő felpillantott rá, tekintete ellágyult, szinte kislányos lett, majd lehunyta szemhéját, melyen megrepedezett a festék, a férjemre emlékeztetsz, suttogta, ő is ilyen jó ember volt. A fiú csak nézte, majd megköszörülte a torkát, jut eszembe, bökte ki, áll még az ajánlat, ugye? 

Megfogta, kérdezte tőle a férfi, mire Mariann akaratlanul is hátrébb lépett a szavak erejétől. Mert nem szabad csak ronggyal megfogni őket. Megfogtam, mondta aztán a nő, és láttam. Nem tudta befejezni. Az öregember visszament a konyha lámpájának fénykörébe. Újabb cigarettát vett elő munkáskabátjának zsebéből, vagyis inkább belenyúlt, és pár ügyes mozdulattal meggyúrt egy szál cigarettát, majd megnyújtotta, végül felszegte fejét és a párosra nézett. Nem bírta nélkülük. A lelkek nélkül ő maga is üressé vált. Ezért időről időre vittem neki. De ehhez meg kellett ölnie azokat a nőket, szögezte le Mariann, mire Antal, mint aki álomból ébred, a fejéhez kapott, miről beszélsz te, kérdezte a felségétől, aki nem válaszolt, rá se pillantott, mert farkasszemet nézett az öregemberrel, aki végül bólintott, igen, megöltem őket, és kivettem a lelküket, mielőtt kihűl a testük. De nem ez a fontos. Hanem, mi a fontos, értetlenkedett Antal, ám ekkor Mariann nekiindult, kiment a konyhába, és az ajtó felé ment, de az öregember meglepően fürgén elé állt, hova megy maga. A rendőrségre, nézett rá dacosan a nő. Senki nem megy a rendőrségre, válaszolt az öreg, majd lassan a szájához emelte a cigarettát, és beleszívott. Nem ajánlom, hogy kimenjen az udvarra. Miért, kérdezte Mariann, de az öregember nem válaszolt, csak talányosan nézte, majd körbefordult, mit csináltak a ládáimmal, kérdezte. A páros először nem értette, mire céloz, aztán Antal kapcsolt, beraktuk őket hátra, intett a háta mögé, a kamra felé. Az öregember bólintott, jó. Nekidőlt az ajtónak, és Mariann felé fújta a füstöt, aki állta, nem moccant. A barlangban elkezdett megjelenni a víz, mondta az öreg. Alulról szivárgott, egyre több és több. Elkezdtem hát idehozni a földet. A földjét, ami életben tartja őt. Ám legutóbb, amikor visszaértem hozzá, már nagyon rossz volt a helyzet. A víz elborította a barlang alját. Olyan volt, akár egy tó. Ő félig a vízben hevert. Ki kellett hoznom. Ez elhagyott tanyára vittem, ott éltünk, és én vissza-visszatértem a barlangba a földért, de ő egyre rosszabbul lett. Egy este akartam lopni egy tehenet, hogy azzal tápláljam, de a gazda rajtakapott. Dulakodtunk, megszúrtam, ám jöttek mások, és lefogtak. És börtönbe kerültem. Ezért késtem ennyit. De most itt vagyunk. Visszajöttünk. 

Az utcán már érezni lehetett a hajnal szagát, a nyíló virágok, a harmat, a korai reggelik illatát. A locsoló kocsi mindenhol ott hagyta nyomát az úton, és ahogy sétáltak a néma kerületben, a nő levette szandálját, lement a járdáról, és bele-belegázolt a hűs tócsákba. A fiatalember nevetett rajta, mert a másik, annak ellenére hogy az anyja lehetett volna, hirtelen kislányosan bohónak és vidámnak tűnt, olyan volt, mint aki valami tehertől szabadul meg abban a  pirosas, sárgás fényben, ragyogott az arca, a bőre, a nyaka, és a haja szinte szikrázott, ezért a fiú néha magához vonta ezt az elvarázsolt testet, és hosszan csókolta, hogy megérezze szája ízében is azt az erőt, mely sugárzott belőle. Csak amikor odaértek a bérházhoz, akkor váltak illedelmesen szét, és mint idegenek léptek be a kapun, a nő ment előre, fel a málló vakolatú lépcsőházban, a másik pedig halk, nesztelen léptekkel követte, érezte, felhorgad hasában a vágy, az izgalom, hisz a nő minden mozdulata, ruhájának minden gyűrődése, fejének minden biccenése azt sugallta: mindjárt.  

Ez a mi házunk, lépett előre hirtelen Antal, menjen innen el, vigye a ládáit, és tűnjön innen el, mondta a férfinak, és csak jött felé, míg már ott volt közte és a felsége között. Ekkor az öregember elnevette magát, megcsóválta fejét, majd egy utolsót szívott a cigarettájából, hunyorgott, és cinkosan kacsintva így válaszolt, gondolja, hogy ennyi vándorlás és várakozás után egy tapodtat is mozdulok innen, kérdezte, és aztán nekiesett Antalnak, mire Mariann felsikoltott, részben a meglepetéstől, részben mert elsodorta a két férfitest, hátrazuhant, neki a kis szekrénynek, beütötte a fejét, és minden elsötétült előtte. A másik kettő a földre került, nem vették észre a cigarettát, mely kiesett az öreg szájából, a tűzhely előtt felhalmozott papírra, Antal csak arra ügyelt, hogy azok a csontos, erős kezek lefejtődjenek a nyakáról, majd megütötte a férfi arcát, ami mintha gumiból lett volna, aztán sikerült elkúsznia mellőle, fél térdre állt, mögötte fellobbant a láng, és Mariann végre magához tért, hogy lássa, amint az öreg nekitántorodik Antalnak, aki erre fura grimaszt vágott, először a nő nem is értette miért, de aztán meglátta a kést a vénember kezében, mely többször nekilendült, ahogy gyors mozdulatokkal Antal oldalába vágta a pengét, mire az összerogyott, az öreg még mindig fogta, tartotta, mintha barátok lennének, és ekkor ütött meg Mariann őt hátulról a szeneslapáttal. Mögöttük már lángolt a tűzhely melletti szék, a széken a ruhák, a szekrény oldala, de nem volt idő a tűzzel foglakozni, mert Antal vérzett, és a nő elkezdte előbb élesztgetni, de a férfi csak nyöszörgött, ezért megfogta karját, és húzni kezdte, majd kinyitotta az ajtót, amitől a huzat csak még jobban felkorbácsolt a tüzet, felharsant a hangja, mire kijutottak a házból, már a függönyök is égtek, és akkor Mariann lerogyott az udvaron, a szekér előtt, mely ott magasodott előttük.  

Vedd le a cipőt, mondta a nő az ajtóban, majd előre ment, a konyhába, fesztelenül és nyugodtan, mint aki már sokszor csinálta ezt, a fiú pedig megszabadult a cipőitől, és követte. A konyhaablakon át pont rájuk tűzött a fény, a nő háttal állt neki, a napot nézte, mely vörösen lebegett a tetők cikkcakkjai felett, a férfi mögéje állt, a nyakára hajolt, és megcsókolta, mire a másik megborzongott, ne itt, mondta, gyere, mondta, és vezette, át egy sötét folyosón, amelynek a végébe két szoba nyílt, két ajtó. Válassz, mondta a nő, melyikbe akarod, döntsd el te, mi legyen, kérte őt a nő, mire a fiú zavarba jött, mert először nem értette, a két bezárt ajtót nézte, aztán megvonta vállát, és a jobb oldalira bökött, itt, suttogta. A nő rápillantott, a fiatalember sápadt, izgatott arcába nézett, és elszomorodott, legyen, mondta, és az ajtóhoz lépett, kinyitotta, feltárta a mögötte lévő sötétséget. Menj előre, mondta neki, ne félj, lépj csak be, és a másik így tett, és elnyelte a feketeség.  

Antal haldoklott, hiába suttogta neki Mariann, hogy ne halj meg, hiába sírt, hiába simogatta görcsbe feszülő, befelé figyelő arcát, a férfi lassan távoldott, és a nő ekkor megvallotta neki, hogy rossz feleség volt, hogy megbánt mindent, és hogy szereti, mire Antal végre kinyitotta szemét, felnyúlt az arcához, végre figyelt rá, valamit mondani akart, de nem tudott, mert vér volt a szájában, és ezt látva a nő egyszerre érzett undort és megvilágosodást. Felállt, visszanézett egy pillanatra a házból előtörő lángokra, érezte bőrén a forróságot, a széthasadó ablakokon kicsapó meleget, majd felkapaszkodott a szekérre. A ló hátrafordult, és rábámult, kíváncsian figyelte, ahogy a szalmába ágyazott láda szélébe feszül, de nem bír vele.  A nő dühösen belerúgott a ládába, majd lemászott a szekérről, hátrarohant a fészerbe a szerszámokhoz, és egy feszítővassal tért vissza. Beillesztette a deszka rései közé, majd ránehezedett, mire a szögek engedtek, lassan elnyíltak a deszkalapok, és a sárga, lobogó fényben megpillantotta az odabent fekvő alakot, aki megpillantotta őt, és mint egy kígyó, kicsapott Mariannra, a nyakát támadta éles harapással, de hirtelen visszahőkölt, mint akit arcul ütöttek, és ez elég volt a nőnek, hogy összeszedje magát, egyetlen sikoltó lendülettel felemelte a vasat, és leszúrt vele, átdöfte a férfit, továbbá a láda alját, hogy a szekér résein át a vas kicsússzon alul. Mariann hátradőlt, neki a szekér oldalának, elnézte a lassan mozdulatlanná dermedő fekvőt, közben a nyakához nyúlt, Antal láncához, azt babrálta. De aztán észbe kapott, lemászott, majd behajolt a szekér alá, ellenőrizte, amit sejtett, Antalhoz sietett, és behúzta szekér alá, egyenesen a kinyúló vas vége alá, amelyről csöpögött a fekete vér, és a férje fejét megemelve, a száját szétnyitva, a haldoklót az ölében tartva várt és várt, nem törődve az óbégató szomszédokkal, a kisvártatva megérkező tűzoltókkal, várt türelmesen, míg hajnal nem lett.

Rácsukta az ajtó a sóhajokra, a halk nyöszörgésre, a rimánkodó kérlelésre, majd visszasétált a konyhába, kinyitotta az ablakot, és rágyújtott. A füstöt kifújta a résen, próbálta becélozni a kelő napot. Eszébe jutott az a másik hajnal, mindig eszébe jut, amikor új áldozatot, egy szexre éhes, magányos férfit, alkoholistát, hajléktalant, reményvesztett özvegyet, öregedő hódítót hoz fel a lakásba neki. Azon a reggelen, miközben a tűzoltók összepakoltak, nem foglakozva azzal, hogy ő gondosan visszazárja a deszkalapot a hamvakra, a hamura, ami a ládában fekvőből lett, és Antal az árnyékból, a meggyfa alól figyelte őt, kezét még mindig sajgó oldalán tartva, szemében a szeretet és a közös bűn tudata, és valami zavarodottság, hisz még nem értette, mi történik vele, azon a reggelen Mariannban megváltozott minden, ahogy lekászálódott a kocsiról, és odament hozzá, átölelte, majd kerített egy pokrócot, ráterítette, és bekísérte őt a fészerbe.

Mariann ilyenkor, hajnaltájt néha az eltelt évekre gondolt, a sötétben élő férjére, arra, hogy soha nem lett gyerekük, és arra, hogy kezd belefáradni ebbe az egészbe, és hogy mikor fognak rájönni a vérellátónál, ahol dolgozik a lopásra, a sorozatos, apró, de idővel észrevehető tolvajlásaira, melyeket a hamis kimutatásokkal leplez, és a szerencsétlenekre is gondolt, akiket időről időre leszállít a férjének, akiknek a lelke mind ott marad a férjében, és akiket érez, akiket újra lát a szemében, amikor szeretkeznek, és amikor ezekre gondol, és mindent mérlegre tesz, és látja azt a régi Mariannt, a régi önmagát, akkor mindig bólint, mert nem változtatna semmin, nem cserélne senkivel, és hogy ahogy van, az jól van, így van ez jól. 

Epilógus

Ki megy az éjben, nesztelen, akár az árnyék? Ki ez az öt alak az utcák sötétjében, akik végigúsznak a légben, és jöttükre a mindig vad, a kerítések festését felmaró kutyák sem emelik fel fejüket. Kik ők, és hova tartanak? Elhagyják az öreg Kővágó házát, majd jobbra fordulnak, a rét felé, amit a helyiek Lajtának hívnak. Átkelnek a csipkebozótok közein, a vizes zsombékokon, aztán a két utolsó ház közt nekivágnak a dombnak, ahol csenevész fák kapaszkodnak a hold fényében az áldott földbe. És csak mennek, látszólag céltalanul, noha ez nem igaz, mert látják odafent a romot, az elhagyott erdészházat, a hegy oldalában, egy kis platón. Ide már nem kapaszkodott fel, csak földút, de mostanra azt is benőtte a gaz, erre a kanyargós, hajdan volt útra térnek hát, az ötös, az öt árny, az öt alak, akik egymás után haladnak libasorban, akár az összeesküvők, míg be nem érnek az udvarba, elmennek az összedőlt kutyaól mellett, fellépnek a tornácra, kikerülik a zsanérján lógó, szétvert ajtó meredező deszkáit, és máris odabenn vannak, bent a házban, a hajdan volt házban, a tető nélküli házban. És itt végre megpihennek, maguk mögött hagyják azt, ami elpusztult az éjben, és végre csak ők vannak a világon, és még valaki, valaki, aki még csak félig létezik, de formálódik, lesz belőle valami, ezt mind tudják, mind érzik, ott van, az egyikőjük, a legfiatalabb méhében, egy kapaszkodó, evilági sejt a túlvilági árnyak rétegei közt. Őmiatta kerestek hát egy házat az árnyak, a nők, akiknek a lelke elégett a tűzben, és akiknek így minden köteléke megszakadt a telepi ember házával, de ösztönösen egy újra vágytak, így most, amikor letelepednek a rozzant falak tövébe, és az ablak betört rámáján át végre arcukba vagy arcuk helyébe süt a hold, kimondják hogy igen, itt jó lesz, itt maradunk, itt lesz az új otthonunk.

Szólj hozzá!
2018. szeptember 03. 22:55 - Valmont

Csak egy ház a faluban 3.

telepi_3.jpg

Kísértetekről, egy házról és lakosairól szóló történet harmadik része. Előzmény: első rész és második rész.

 

A telepi ember háza

Harmadik rész

 

Mariann a vén, rekedt hangra ébredt, lassan felmerült az öntudatlanságból, érzékelte, hogy valami puhán, valószínűleg a hálószabi ágyon fekszik, felült, majd a fejébe nyilaló fájdalomtól visszahanyatlott a párnákra, aztán lassan és bénán, tehetetlenül hallgatta a szavakat, melyeket arrébb, a fényben mondott valaki, valaki, akit ő nem ismert, de aki most bent volt a házban:

„És akkor azt mondtam, elegem van, elég volt a hidegből, a birkákból, az éhségből, én világgá megyek. Nekivágtam az erdőnek, a meredeknek, de bizony nem jutottam messzire, mert olyan eső zúdult le rám, hogy az orromig se láttam. Akkor már fent jártam, a magasban, ahol alig van fa, de hiába, mert az orromig se láttam, és ez veszélyes volt, mert omladékos, mállós sziklán haladtam, ismertem a járást odalenn, a faluk közt, az erdei ösvényen, de nem akartam, hogy a népek lássanak, mert úgy az apám azonnal megtudta volna, merre indultam, ezért mentem toronyiránt, át a hegyeken, ahol a madár se járt. Ám ezzel az iszonyatos viharral nem számoltam. Bőrig áztam, de ez volt a legkisebb, mert olyan erő volt a viharban, hogy azt hittem, lesodor a gerincről. Gondolhatja, hogy megörültem, amikor észrevettem a barlangot. Tulajdonképp egy hasadék volt két sziklafal közt, ami belül kiöblösödött, épp hogy befértem, és a fény odabenn alig pár méterre ért, ott is maradtam, az elején, mert éreztem, hogy hátul van valami. Már az első pillanattól kezdve tudtam, nem vagyok egyedül, de aztán, ahogy leszállt az éj, mocorogni kezdett a fal, s aztán életre kelt, és megindultak, kiszálltak és kirajzottak, a fejem fölött, köröttem visongtak és tolongtak, amitől szinte megőrültem, ám egyszerre csak vége lett, eltűnt az összes, én pedig beljebb másztam, és lerogytam a földre. Az érintésére ébredtem. Lágyan cirógatta a homlokomat, és mire feleszméltem már rajtam volt, éreztem, ahogy gyengéden megharap, a nyakamon, a fülem mögött, ahol egy kisebb ér fut az emberben, ott szívott belém. Nem tartott sokáig, talán percekig, de az a gyönyör, amit éreztem, az földöntúli volt. Bármennyi nőt megbaszhat, soha nem fogja ezt érezni, elhiheti nekem. Olyan volt, mintha valaki belenyúlt volna a testembe, és kivette volna belőle a lelkemet, és a markába vette volna, óvón és féltőn, és ott tartotta volna. És a lelkem ettől megnyugodott, mert rájött, most már nincs semmi baj, nem lesz halál, éhség, fájdalom vagy hideg, most már, ennek az ismeretlennek a tenyerében, minden rendben lesz. Örökre. Ezért volt óriási csalódás, amikor végzett, és én ott találtam magam ismét a testemben, a barlang padlóján. Amikor vége lett, visszahúzódott a sötétbe, ahogy később megtudtam, a földbe, mert a föld volt a lényeg, a barlang alján lévő savas, szürke föld, az tartotta életben. Utána kúsztam, és könyörögtem a sötétségnek, folytassa, csinálja még, szívja ki belőlem az összes vért, de nem is válaszolt, eltelt, ennyi elég volt neki, szótlan maradt, talán valami révültbe esett, nem láttam jól, mert éjszaka volt, egy csepp fény, annyi nem hullott ránk. Aztán ahogy felkelt a nap, és a hasadékon át betűzött egy vékony sávban némi derengés, megláthattam őt. Magára húzta a földet, úgy feküdt, fehéren, sápadtan, akár egy halott, a szemét a barlang tetejére szögezte, ahova időközben visszatértek a lakók, mereven bámult felfelé, akár egy halottember, nem lélegzett, nem moccant, de érezte, figyelem, és akkor megszólalt. Régiesen beszélt, sok szavát nem is értettem, a németet és a latint keverte, de később kikérdeztem, újra és újra, és elismételte a történetet, és én eszembe véstem minden szavát. Valamiféle háborúból menekült, ahogy én az apámtól, egy nagy, és kegyetlen csatából, amely napokon át tartott, egy mocsár és egy erdő találkozásánál, ahol oly ádázul harcoltak a felek, hogy egy új patak született a földön, melyben csak vér folyt, lefelé egy kis dombról, át a zsombékokon, be az erdőbe, és aztán mindennek vége lett, menekülni kellett, mert a legbátrabbak meghaltak, a vezérek meghaltak, a zászló a földre hullott, és aki körötte maradt a csatatéren, a sereg maradéka, azt megszállta a halálfélelem, így hát futottak, de csizmájuk beleragadt a mocsárba, otthagyták, mezítláb vagy kapcában mentek tovább, de az erdő tövises talaja felszaggatta a talpukat, és amikor végül mégis kiértek a fák közül, az ellenség, aki megkerülte a vadont, már ott várta őket, és a legtöbbjüket ott helyben leszúrták, mint  a malacok, úgy rángatóztak a hosszú dárdák végén,  ők, a maradék, akik könyörögtek az életükért, térdre esve siránkoztak, őket viszont meghagyták. Fogoly lett hát, és kelet felé hajtották őket, de enni alig kaptak, és a csata okozta sokk és kimerültség még ott bujkált az izmaikban, ezért amikor reggel magukhoz tértek, amikor elváltak egymástól, mert az éjszakai hideget csak egymáshoz bújva bírták ki, egyre több mozdulatlan test maradt az élő testek közt, és ezeket hátrahagyták a farkasoknak, melyek éjszaka a tábor körül keringtek, mint őrült dervisek, napközben pedig  a bokrok mögül figyelték bölcs, szürke szemükkel a vánszorgó menetet. Aztán a csapatuk beért a hegyek közé, és még hidegebb lett, és ő egy éjszaka kihallgatta két őr beszélgetését, valamennyire ismerte a nyelvüket, annyira igen, hogy megértse, azokat, akik kibírják az utat, azokat a börtönparancsnok születésnapi ünnepségére szánják, ahol is felállítják őket egy hatalmas sakktáblán, és a parancsnok, aki köztudomásúan nagyon gyenge játékos, lejátszik egy partit a fiával, és a parancsnok bábuit a foglyok játsszák el, míg a fia a őrséggel játszik, akiknél kard lesz, és itt, ebben a játékban  a bábu leütése a fej leütését is jelenti egyben. Ezen az éjszakán megszökött, és nekivágott a hegyeknek, gyökereken és kukacokon élt, és eleinte két farkas követte, de aztán, amikor elérte a sziklás részt, elmaradtak, és aztán leesett az első hó, és jött a hideg, ami bekergette őt a barlangba. Akkor már félájult volt az éhségtől, nem csoda, hogy elkapta az első denevért, ami ott lógott a sziklán. Letépte a fejét, és kiszívta a vérét. És itt volt valami, amit nem értettem, mert csak németül tudta leírni. Eksztázist emlegetett, istent, és a halált, és hogy a földben tért magához, akár egy halott, a feje búbjáig betemette önmagát a barlang szürke földjével, de feltámadott, visszatért, akár Lázár, és életben maradt, és az éhsége is eltűnt. Napokig csak feküdt bénán, betegen és lázasan, a hideg föld hűtötte a testét, feje fölött ragyogtak a csillagok, aztán rájött, azok nem csillagok – hisz egy barlangban van –, hanem a denevéreket látja, vagyis a denevérekben valamit, ami csillog, de akkor nem foglalkozott a  dologgal, mert rátört a szomjúság, és elkapott egy másik denevért, könnyedén, mivel a benne ragyogó fény vezette kezét, de ennek a  vére más ízű volt, és rájött, hogy a legelső, ami elsőként a kezébe került, különleges, elátkozott egyed lehetett. Ez akkor vált bizonyossá számára, mikor ki akart menni a napra, a fény égette a szemét és a bőrét, hányingere lett, így visszahúzódott a sötétbe, és kivárta az éjszakát. Az első időkben éjjel lejárt a tanyákra, és rátámadt az állatokra. Vagyis igazából nem támadás volt ez, hisz a tehenek békésen tűrték, hogy a hasuk alján futó nagy, kék erekből annyi vért szívjon, amennyit akar. A sötétben mindig azonnal megtalálta az állatot, és látta az őrkutyákat is – mindegyikben ott világított az a kis fénypont, ami a denevérekben is megvolt. És ez így ment egy ideig, és nem is lett volna gond, mert így is maradhatott volna minden, ha nem találkozik a lánnyal. A legrosszabb pillanatban leplezte őt le, pont, mikor a tehén alá térdelt, lehunyta szemét és lágyan megharapta bőrét, odakinn, a ház udvarában veszettül vonyítottak a kutyák, talán emiatt küldték ki a lányt, sikkantás, ott állt az istálló közepén, kezében egy gyertya és egy vastag bot, amit elejtett, aztán a lány futott, a láng kialudt kezében, ám ő látta a hasából előragyogó fényt, ami nagyobb volt az állatokban lévőnél, azt követte, s amikor a lány a sötétségben nekiment a falnak, könnyedén elkapta az összeomló testet. Percekig csak bámulta a derekából elragyogó fényt, aztán elszánta magát, és a nyakára hajolt, majd inkább másik helyet keresett, a csuklóján, egy kisebb eret, és ekkor a lány szeme kinyílt, és felsóhajtott, majd a férfi hajába markolt, a teste összerándult gyönyörében, és csak nyöszörgött, és németül kérlelt őt, folytassa, weiter. A lány vére más volt, mint az állatoké. Megérezte benne a halhatatlanságot, és azt is, hogy ez az apró, fényes gyöngyből fakad, melyet a vér körbemos, és a gyöngy részecskéi minden szívdobbanással belemorzsolódnak a vérbe, és ő azt lenyeli, és az élet nem más, mint hogy ez a gyöngy szép lassan feloldóik a vérünkben, míg végül semmi nem lesz már belőle, és akkor az ember egy üres, esetlen váz marad, ami csak a halált várja – vagyis megöregszik. Az állatokban is benne volt ez a fajta csoda, de a lányban lévő ragyogás százszorosa volt egy állaténak, és ez nyilván a mindenható isten remekművét és előrelátását dicséri. Amikor végzett, vágyódva bámulta az előtte lévő testben a fényt, tudta, csak fel kellene hasítani a hasfalat, beletúrni a szervek közé, és két ujjal kiemelni a gyöngyöt, de aztán erőt vett magán, és elfordult, majd elindult, vissza, fel. A lány lassan tért magához, utána futott, a mezőn érte be, a hátát kezdte verni, a sípcsontját rugdosta, olyan erővel, mintha az a szüzességét vette volna el, noha sokkal rosszabbat tett, a halhatatlan lelkét csábította magához. Mint egy kutya követte a másikat, hiába kiabált neki, hogy menjen haza, nem tágított, jó tíz méterre lemaradva ott botladozott mögötte a meredek domboldalon. Mikor elérték a sziklák határát, a férfi kövekkel kezdte dobálni, de amikor egy különösen nagy darab a lány vállát érte, megdermedtek mind a ketten. A lánya kerek, naiv arcán csodálkozás nyílt, a férfi most először nézte meg jobban erős, vaskos testét, ringó, telt melleit, szőkésbarna haját, mely egy angyalian ártatlan és csodaszép arcot kereteztek. Hirtelen, mint aki álomból ébred, ráébredt, mit csinált, visszament a lányhoz, megfogta a vállát, és megrázta, haza kell menned, mondta neki németül, és visszafordította a lenti tanya felé, melynek udvarán már fáklyás alakok keringtek, mire a lány csak a fejét rázta, és szemében ott volt a ragaszkodás, és a szemében az őrület csillogott, meg talán könnyek, nem akart elválni tőle, megfogta a férfi érdes, koszos kezét és csak szorította, és így mentek fel a sziklahasadékig. Két nap adatott nekik, két napon át a lány a férfi ölében feküdt azon a szürke földön, és csak bámult fel az arcba, amely néha a nyakára hajolt, és ekkor behunyta szemét, és felsóhajtott, és eksztázisba esett, és aztán, amikor vége lett, elszenderült, de pár óra alvás utána szeme ismét felnyílt, majd várt, majd kisvártatva könyörögni kezdett, hogy folytassa, noha akkor már vészesen sápadt és halovány volt, árnyéka önmagának, bőre megereszkedett, és látszódtak mindenhol a testén a lüktető, riadt erek. Két nap kellett az apjának, a bátyjának és az egyik szomszédnak, hogy nagy, loncsos kutyáikkal végigkísérjék a lány nyomát a sziklahasadékig. Előbb a kutyákat küldték be, akiket a lány lecsillapított. Amikor meghallották a hangját, a férfiak kiabálni kezdtek neki, és ő visszakiabált, hogy menjenek el, itt akar maradni örökre a férfival. Azok hárman persze nem mentek el, nem hallgattak a szép szóra, hanem csak még dühösebbek lettek, és benyomultak a barlangba, és az egyiknél volt egy ódon, öreg puska, lobogtak a  fáklyáik, és a férfi beszorult a sarokba, ahol félhomály volt, de még épp hogy látszódott, mire az, aki a puskát cipelte, felemelte a fegyvert, és ekkor a lány a férfi elé térdelt, így a lövés őt érte. Ami ezután volt, azt nem írta le pontosan, csak annyit mondott, hogy gyorsan történt, mert a düh, ami elöntötte őt, erőt adott neki. Erre szüksége is volt, mert soha nem remekelt a közelharcban. A félhomály és némi szerencse is közrejátszott abban, hogy pár perces, elkeseredett, néma, ziháló küzdelemben mindegyiket megölte, a kutyákat és a férfiakat is. Aztán odatérdelt a lány mellé, aki kérlelte őt, hogy harapja meg, miközben vér bugyogott a szájából, de aztán vége lett. Sokáig ült a halott mellett, figyelte, ahogy a fény a hasában halványul, és akkor jött rá, hogy meg kell tennie, tartozik ennyivel a lánynak. Az egyik férfi késével csinálta, felhasította azt a sima és tésztás, még érintetlen hasat, beletúrt a langyos szervek közé, és egészen addig kutatott, míg ujjbegyei közé nem csippentette a kis golyót, majd kihúzta, maga elé tartotta, hogy felragyogjon a sötétben, mert most, hogy kiszabadult a mind jobban hűlő vér miazmájából, most ismét erőre kapott. Rövid tűnődés után aztán a szájába vette és lenyelte, és mintha a napot nyelte volna le, benne volt a lány, minden érzése és emléke, olyan tisztán, mintha a testében ketten lettek volna, és olyan erősen és élettel teli, hogy a tudata nem bírta ezt a kettőséget, és elájult. Mindez nyár elején történt, és a tél derekán tért magához. A hasadékot hó torlaszolta. A testeket a barlang levegője konzerválta, de a ragyogás eltűnt belőlük. Megértette, hogy a gyöngyöt nem szabad a halottban hagyni. És azt is, hogy a gyöngy az örök élet titka, több, mint a vér, a gyöngy erősebbé, tudatosabbá és okosabbá teszi őt, mert most már a lány is benne élt, úgy, mint egy része a személyiségének, és folyamatosan érezte a gondolatait és vágyait, és látta az emlékeit. Még hetekig nem volt éhes, de aztán persze lassan visszatért a világ minden követelése, és ki kellet jönnie a barlangból, eltemette a testeket, majd lement a tanyák közé, és lopott egy csecsemőt, aztán fél év múlva egy bolond szolgálót kapott el, majd egy fiatal asszonyt, aki terhes volt, hasában két gyöngy, ez nagy és egy kisebb, haloványabb is világított, mindnek felmetszette a hasát, és befalta őket, és ő általuk még több lett, és aztán fél évekre eltűnt, de az emberek keresték őt, persze mindhiába, aztán elköltöztek a környékről, a házak lejjebb húzódtak, összefogtak,  falvakba tömörültek, vagy nagy kerítéseket emeltek, mindenesetre szép lassan egyedül maradt azon az irdatlan hegyen, és mind messzebb kellett mennie a táplálékért, a fényért, amiről nem tudott leszokni, mert sokkal jobb volt a vérnél, sokkal jobb volt bárminél. Közben egyre többen éltek benne, de ez nem zavarta őt, mert az összes érzés és tudás valamiképp egyesült az elméjében, nem okoztak zavart, hanem szépen összesimultak, akár egy kórus hangjai. Mindennek az vetett véget, hogy kivezényelték a katonákat, szuronyok jelentek meg a hegy alatti falvak utcáin, őrhelyeket létesítettek az utak mentén, és még az erdőben is járőröztek a lovasok, akik valószínűleg őt keresték, de persze ő okos és bölcs volt, tucatnyi ember lelke rejtőzött már benne, így elkerülte a katonákat, és a házakat is, egyelőre megelégedett az istállókkal, ahol ismét az állatok vérét vette. Próbaképp, vágyától vezetve többször kivájta belőlük is a fényt, de az olyan erőtlen és halovány volt, hogy mikorra az ujjai közé csippentette az állat testében, már kihunyt. Egy éjszak hazafelé tartva a mezőn, szembe találta magát egy járőrrel, rálőttek, többször is, és eltalálták a térdét. Még volt ideje bemenekülni az erdőbe, ahol elbújt egy bozótosba, a katonák nem jöttek utána. Várnia kellett, míg a vérzés eláll, mert tudta, a vére, a vérének a szaga a rejtekhelyére vezetné üldözői kutyáit. Reggel az iszonytató fájdalom ébresztette, a térde szilánkosra tört a golyótól, amit csak nagyon nehezen tudott kivágni magából. Aztán csak feküdt a bozótban, és várt, s gyógyult, és amikor erőre kapott, bicegve megtette a kínkeserves utat felfelé, és közben ráébredt, hogy bajban van, mert a roncsolt térdével alig tudott járni. Sokáig a denevérek voltak az egyetlen tápláléka, később kimerészkedett az erdőbe, és nyulakat kapott el, ekkora már a katonák elkotródtak a környékről, de őneki ez már mindegy volt, a tanyák és falvak lassan elnéptelenedtek odalenn, a hegy oldalában, vagy elérhetetlen messzeségbe húzódtak tőle. Hónapokon át csak feküdt a földben, a hátán, és bámulta a barlang mennyezetét, és figyelte a benne élőket, és érezte, ahogy lassan sorvad, gyengül, a saját gyöngye kezdett mid haloványabb lenni, mind erőtlenebb, míg végül már csak pislákolt, és ekkor behunyta a szemét és magára, arcára húzta a földet. Ekkor érkeztem meg én hozzá, a tizenkét éves gyerek, ezerkilencszázhat őszén, ekkor jöttem én."  

folyt. köv.

Szólj hozzá!
2015. november 13. 08:55 - Valmont

吸血鬼

Ennek az írásnak a végével nem vagyok elégedett. Alapvetően akkor volna jobb, ha lenne egy csomó háttértudásunk a pórul járt szereplő végső döntésének motivációjáról, hátteréről - de erre itt, helyhiány és némi lustaság miatt nem volt lehetőség. Az ipartelepről most még nincs fényképem, de az bennem van, hogy a kilencvenes években minden város ipartelep lázban égett, és ahol sokáig parlagon, füvesen-gazosan állt a gyáraknak, raktáraknak kijelölt terület, az a város vesztes volt, lúzer, szegény és szerencsétlen. Így járt S. is. A sztori másik eredője egy korábbi írásom, amit nagyon szerettem, és folyton vissza-visszatért gondolataimba (és ezért nem véletlen a szereplői névazonosság), mert az is elindul egy hétköznapi szituációból, és némi írásbeli gore után megérkezik valami nagyon más befejezéshez. 

 

Kínai varroda az ipartelepen

  

– Karcsikám, a kínaiakhoz megyünk, bejelentés érkezett, hogy túl sokan vannak – röhögött Béla, és beült a kocsi hátsó ülésére, majd figyelte, hogy Vukán bekászálódik mellé. – Hány hete dolgozol nálunk?

– Négy – vallotta be Vukán halkan.

Béla bólintott: – No fiam, akkor most megismered, milyen az ellenőrzések legalja, amikor a sárgákkal kell bizniszelni. Karcsi, indulunk már? – szólt ki türelmetlenül, mire a sofőr kelletlenül lekaparta a parazsat cigarettája végéről, és beszállt a volán mögé. – Egyrészt soha nem tudod, melyik kicsoda, mert kurvára egyformák, ezzel vissza is szoktak élni, mert azt mondják, az a csóka, az ugyanaz, aki múlt héten ott volt, de közben nem.

Kikanyarodtak a munkaügyi központ előtti parkolóból, és besoroltak a főút délutáni forgalmába.

– Másrészt persze minden dokumentumuk kínaiul van, vagy legfeljebb angolul. Tudsz angolul? – kérdezte Béla Vukántól, aki bólintott: – Valamennyire igen.

– De kínaiul gondolom, nem tudsz.

– Hát nem – vallotta be Vukán közömbösen.

– Na, szóval – Béla kinyitotta az ölébe tartott aktát. Tömpe, szőrös ujjai végigfutottak a lap fejlécén. – Karcsikám, emlékszel még ugye, hogy melyik épület az övék az ipartelepen? – kérdezett előre.

– Az a nagy, fehér hangár – jött a rekedt válasz a sofőrtől.

– Aham – hagyta jóvá Béla. – Az a szerencsénk, hogy a főnökök nem változnak. Ez a Wong vagy Wang ez már vagy tizenöt éve itt van. Először egy kis a ruhaboltja volt a piac hátuljában. Aztán kibérelte a régi műszergyár egyik műhelyét, és belekezdett a ruhavarrásba. Jól kihízta magát a sárga, így aztán gyárat épített az ipartelepen…– belelapozott az aktába – …két éve. És elkezdte idehozatni a fajtáját, minden évben egyre többen és többen lettek. – Elégedetten felnézett, az útra, a forgalomra, a délutáni városra. – De mi soha nem tudjuk őt megfogni, ugye Karcsikám?

– Nem bizony – jött az engedelmes válasz.

– Talán most – vont vállat Béla, majd fogait kezdte piszkálni. Vukán, aki eddig várt, hogy feljegyezhessen valamit, sóhajtva összezárta határidőnaplóját, tollát betette kopott öltöny zsebébe, és próbálta kinyújtani lábait. Magas, sápadt, betegesen sovány férfi volt, ki tudja hányadik állásban itt, a munkaügyiseknél, ki tudja milyen csalódásokkal és félelmekkel a háta mögött. Óvatosan, fél szemmel végigmérte Bélát, aki pont az ő ellentéte volt – negyvenes éveiben járó alacsony, köpcös, csupa szőr és izom alak, aki már erősen kopaszodott, így haját inkább géppel tüskésre vágta, ettől arca egy kivénhedt focidrukker benyomását keltette. Barna öltönyét a sárga különböző árnyalatiban tündöklő ingekkel és ízléstelen nyakkendőkkel variálta.

A sofőr lehajtott egy mellékutcába, és óvatosan végiglavírozott a rosszul parkoló autók közt. – Jó ötlet – kommentálta Béla, majd az akta végére lapozott, és Vukán felé fordult. – A lényeg, hogy felülről elvárás, hogy félévente rájuk nézzünk – fordult Vukán felé. – Nagyjából egyezni szokott a létszám a papírjaikkal, de ha baromi nagy eltérést látunk a melósok és a lejelentett létszám közt – felemelte két ujját v-alakban –, akkor jöhet a büntetés.

Kiértek az alacsony házak közül, és egy üres telkektől övezett elhagyott betonútra kerültek. A kocsi rázkódott és dobált a göröngyökön. – Lassabban Karcsi, nem kerget a tatár – szólt előre Béla, majd gondosan bekarikázott egy számot az utolsó lapon. – Namármost, Wang már negyvenkét kis sárgára kért munkavállalási engedélyt. Benézünk minden sarokba, és ha több lesz belőlük a gyárban, akkor nyerők vagyunk.  – Összezárta a paksamétát, és kibámult az ablakon. – Rémlik még, hogy mit mondtak a múlt heti értekezleten? – kérdezte, rá se nézve Vukánra. – Tíz százalékkal több bírság a cél ebben a félévben. Ha összekaparjuk, megvan a bónusz karácsonyra, ebben biztos lehetsz.

Ismét visszatértek a főútra, de már a városhatárt jelző táblánál. Esős napokon voltak túl, az őszi erdők a környező hegyoldalban nedvesen sárgállatok. Előttük és jobbra feltűntek az ipartelep raktárkockái.

– Emlékszem, itt gyerekkoromban legelő volt meg nádas. – Jegyezte meg Béla elgondolkodva. – A cigányok innen szedték a gallyakat a kosárfonáshoz. Meg az agyagot a vályoghoz. Te már azt se tudod, milyen volt a vályogverés, mi? – bökte meg Vukán oldalát.

– Tanultunk róla a suliban – válaszolt Vukán csöndesen.

– Az egy más világ volt – folytatta Béla. – Nem volt még olyan fontos ez az ügyeskedés, meg helyezkedés, meg seggnyalás, ami manapság nagyon megy. Az aztán nagyon megy – bólogatott inkább csak magának rosszkedvűen.

Beértek a raktárépületek közé, majd megálltak a kilences számot viselő hatalmas hangár előtt. Ahogy Vukán kiszállt, próbálta felmérni az épületet, de a perspektíva miatt nem látta a völgy vége felé elnyúló részét. A bejárat üvegén át, műmárvány fogadócsarnokra lehetett látni, ahol egy félköríves pult mögött idős kínai asszony üldögélt. Ahogy meglátta őket, felvette a telefonkagylót.

– Na, Wong, mindjárt itt lesz – konstatálta Béla, és Vukán mellé lépett, tetőtől talpig végigmérte, gyanakvó, rosszalló tekintettel. – Eszel te rendesen? – kérdezte szigorúan. – Olyan sápadt vagy, mint egy hulla.

Vukán eloldalazott tőle, és a hegyek ívét figyelve, halkan válaszolt. – Mostanában nem érzem jól magam. Nincs étvágyam, és gyorsan kifáradok.

– El kellene menned egy alapos kivizsgálásra – bólogatott Béla. – Soha nem lehet tudni.

– Igen. El kellene – vont vállat Vukán.

Béla hirtelen észbe kapott, és a sofőr felé fordult, aki közben ismét meggyújtotta cigarettáját. – Karcsikám, menj hátra az autóval, a hátsó traktushoz. Hátha van valami ajtó ott is. Figyeld, nem akarnak-e meglépni páran a susnyásba – intett az épület vége felé. Karcsi bólintott, majd beszállt az autóba, és csikorgó gumikkal elhajtott.

– Buta, de legalább lelkes, mint egy vadászkutya – jegyezte meg Béla, majd arcára erőltetett vigyor települt, ahogy meglátta az épületből kilépő alakot. – Á, Wong, szevasz, haverom!

A kínai, egy alacsony. kopaszodó, sovány, szemüveges férfi szürke öltönyt viselt, amiből kámfor és fokhagyma szaga párolgott. Fogadta Béla kézfogását, majd Vukánra mutatott: – Ő ki lenni? Idegen embert mi nem engedni be gyárba.

– A munkatársam. Új fiú. Jó fiú. – magyarázta Béla, majd hátba vágta a kínait, akinek ettől lejjebb csúszott a szemüvege orrnyergén. – De nem kell ez a piacos stílus, legyél normális.

A férfi halványan elmosolyodott, és kezét nyújtotta Vukán felé: – Üdvözlöm Önt, magam és a gyár személyzete nevében. Kérem, fáradjanak beljebb.

Ahogy megindultak befelé, Béla súgva magyarázta Vukánnak: – Elolvasta az összes Jókait. De valamiért szereti megjátszani, hogy alig tud magyarul.

A férfi biccentett a recepciósnak, aki állva fogatd őket, majd egy ajtó felé indult, ahol belépőkártyáját bedugva egy nyílásba. Miután felcsipogott a kártya, visszafordult feléjük: – Ez nem megjátszás. Védekezés. Az Önök népe szereti előnyben érezni magát. Például a nyelv által. De sok egyéb szituációban is.

– Ja, nagyobb a farkunk – röhögött fel Béla, de a másik kettő nem reagált a viccre. Végigmentek egy hosszú, neonfényes folyosón, mely a végén kettéágazott. Jobbra indultak. – A nemi szervek nagysága nem hiszem, hogy kapcsolódik a nemzeti karakterológiához – jegyezte meg a gyárigazgató. – Ahogy a formája sem. Az araboknak tulajdonított rombusz alakzat például teljességgel hamis sztereotípia. Saját szememmel láttam egy öngyilkos merénylő leszakadt nemi szervét a Közel-Keleten, amikor az ottani gyárunk megnyitásán dolgoztunk.

– Ilyen sok helyen van gyáruk? – érdeklődött Vukán.

– Világszerte – pillantott rá mosolyogva a kínai férfi. – Erre tessék.

Egy egyszerűen berendezett, ablak nélküli irodába jutottak, ahol íróasztal, ébenfa szekrény és egy nagy, zöld bőrkanapé sötétlett a fehér falak hátterében. Béla belehuppant a kanapé nyikorgó ráncai közé.

– Minek köszönhetem a látogatásukat? – kérdezte a gyárigazgató, miközben leült íróasztala mögé. Mereven, egyenes derékkal foglalt helyet székén, tekintete befogta a két férfit.

– Csak a szokásos – legyintett Béla, és kinyitotta aktáját. – Megnéznénk, hogy egyeznek-e a számaink.

– Abban biztos lehet – biccentett a másik. – A gyártósor jelenleg is üzemel. Az ott lévőkön kívül van még az épületben négy adminisztratív, három karbantartó kolléga, és a recepciós hölgy, akivel találkoztak. Plusz jómagam.

– Akkor, ha jól sejtem, és senki nem szabadnapos avagy beteg, harminckét honfitársa szorgoskodik a varrógépén odakinn – szögezte le Béla, összecsukva az aktát.

– Pontosan – mosolygott rá mereven a kínai.

– Pompás – állt fel Béla tettre készen. – Beköszönhetünk nekik?

– Semmi akadálya – válaszolt a gyárigazgató, de nem moccant. Vukánt nézte, aki segélykérően bámult rá.

– Megkérdezhetem előbb, hol a mosdó? – tette fel a fiatalember a kérdést a beálló csendben.

– Egyenesen szemközt, aztán jobbra – mutatta a kínai férfi.

Vukán kisietett, átszaladt a fehér fényben ragyogó folyosón, majd benyomult a fertőtlenítőszagú helyiségbe. A falon két piszoár fehérlett, az egyiknél állt egy idős férfi, Vukán beállt mellé, és könnyített magán. Ahogy a vizelet kizubogott altestéből, halk torokköszörülést hallott maga mellől.

Az idős férfi kék munkaruhát, kezes-lábast viselt. Ráncos arcából éjfekete tekintet hunyorgott Vukánra. Épp behúzta a cipzárját, de közben folyamatosan Vukán figyelte. Orrlyukai kitágultak, majd a levegőbe szagolt, többször, egymás után. Aztán a mosdóhoz ment, és kezet mosott. Vukán várt egy kicsit, majd ő is begombolkozott, és nadrágja szíját izgatta, míg a másik végez, mert csak egy mosdókagyló volt. A kínai komótosan megtörülte kezét egy mocskos törülközőben, aztán az ajtóhoz lépett, de mielőtt kinyitotta volna, Vukán felé fordult, és így szólt: – Bajszéjbing – mondta jelentőségteljesen, aztán kinyitotta az ajtót, és kiment. Vukán várt egy kicsit bambán, végül megrázta fejét, majd ő is megmosta kezét, de inkább nadrágja szárába törölte.  Ahogy kilépett a helyiségből, még látta eltűnni az öregembert egy ajtó mögött. Vukán odasétált, és már a kilincsre tette kezét, de ekkor nyílt az igazgatói iroda ajtaja, mire gyorsan megindult a kilépő kínai felé.

– Minden rendben? – kérdezte a gyárigazgató. Vukán biccentett: – Azt hiszem. Talán.

Béla felvonta szemöldökét, de nem szólt, mentek a kínai után, aki a folyosó közepén lévő ajtón át egy másik folyosóra vezette őket. Jobbra irodák nyíltak, a derengő tejüveg mögött néha sötét alakok sziluettjeit láthatták.

– Az adminisztráció – magyarázta a gyárigazgató. – Óhajtják ellenőrizni a létszámot? – kérdezte tőlük túlzott szívélyességgel.

– Nem fontos. A munkásokra vagyunk inkább kíváncsiak – nyugtatta meg Béla, aki ott ballagott mellette. A sort Vukán zárta.

Egy újabb ajtó mögött nagy és hangos terembe értek. Kis munkaasztalok fölé görnyedő vállak, a szokásos neonfény, kattogó géphang, textil- és bőrszag.

– Hát, itt volnánk – mutatott körbe széles mosollyal a gyárigazgató.

– Számold meg őket – kérte Vukánt csöndesen Béla. A fiatalember a fal mellet haladva megkerülte a dolgozókat, közben akaratlanul is bele-belebámult egy-egy arcba, de senki nem viszonozta tekintetét. Többségében idős nők voltak, fehér vagy kék munkaruhában, merev arccal, a feladatra összpontosító rezzenéstelen tekintettel. Kezük, ujjaik oly gyorsan járt a varrógépek gombjain és tárcsáin, illetve az előttük gyűrődő szöveten, akár a gépek tűje a szöveten.

Végül Vukán visszament Bélához, és félrevonta: – Rendben van. De azt hiszem, van egy másik helyiség is. Munkásokkal – mondta neki halkan.

– Micsoda? – húzta össze szemét Béla.

– Láttam. Amikor kijöttem a vécéből – magyarázta Vukán. – Egy munkást, egy idős férfit, aki nincs itt. Bement egy másik ajtón.

Béla elgondolkodott, majd az igazgatóra sandítva súgta:– Akkor menj vissza, és nézd meg. Addig itt tartom.

Vukán bólintott, majd az igazgatóhoz sietett: – Sajnos vissza kell mennem a mosdóba. Valami rosszat ettem…– mentegette magát kényszeredetten. – Egyébként a létszám rendben van.

– Ennek örülök – jegyezte mega kínai üres mosolyogva, majd nézte, ahogy kilép a teremből.

– Tulajdonképp miket varrtok itt? – lépett hozzá Béla, miközben tollával valami írt a mappájába.

Vukán végigsietett az irodák előtt, majd át az ajtón, és jobbra fordulva elért a másik ajtóhoz, ahol az öregember bement. Egy másodpercig tétovázott, keze a kilincs felett lebeget, de végül erőt vett magán, lenyomta, és belépett.

Éjszakai sötétség fogadta.

És zaj. Ugyanolyan kattogó, surrogó hangok egyvelege hallatszott, mint az előbb, a munkásokkal teli teremben.

– Hahó, van itt valaki? – kérdezte Vukán, és közben a falon villanykapcsoló után kutatott. A zaj, a gépek, a tű és a szövet surrogása a következő pillanatban abbamaradt. Vukán keze rátalált valami műanyag panelre, amely akár kapcsoló is lehetett, benyomta. Rebbenő, hideg neonfény kelt, és megvilágította a termet, ahol legalább negyven vagy inkább ötven asztalnál idős asszonyok és férfiak görnyedtek gépeik felé, arcukat Vukán felé fordítva. Mindegyikőjük szeme éjfeketén csillogott, mozdulatlanságukat és a csöndet csak az a koppanó zaj törte meg, ami a Vukánhoz legközelebbi asztalnál kélt. Egy cérnaguriga esett a padlóra, és egészen Vukán lábáig gurult.

– Hoppá – nyögte ő, majd ösztönösen lehajolt, és felvette, aztán visszavitte a helyére. Amikor az asztal alapjára tette, egy ráncos, öreg kéz, a varrógép mögött ülő idős asszony keze ragadta meg csuklóját.

– Hé – kiáltotta Vukán, aztán a kiáltás elcsuklott a döbbenettől, mert az asszony ráhajolt kézfejére és beleharapott. Vukán hitetlenkedve meredt a nő ősz varkocsára, mely a háta közepéig tekergett, még a varkocsot egybefogó fekete gumit is volt ideje szemügyre venni, aztán észbe kapott, és a lobbanó fájdalom hatására végre elkapta kézfejét. Vér fröccsent a padlóra. A nő és egy társa, a legközelebbi gép mögül térdre rogytak, és a cseppek fölé hajoltak, Vukán nem látta, csak sejtette, hogy felnyalják.

– Ezt nem hiszem el – nyögte Vukán hátrálva, baljával fogva sérült kézfejét. Támadója felütötte fejét, és talpra állt. Most már vicsorgott, ajkai vértől, Vukán vérétől vöröslöttek, és szeme valóban fekete volt, mint egy kobráé. Megindult a férfi felé, karjait széttárta, mint aki meg akarja ölelni. Vukán érezte, elhagyja akaratereje, belehullott abba a sötét és gonosz tekintetbe, és pörögve este lefelé egy végeérhetetlen kútban – ám ekkor két dolog történt. A vécéből megismert vénember ugrott oda az öregasszonyhoz, és a földre lökte, Vukánra mutatva ismét, és azt kiáltotta, hogy – Bajszéjbing – ugyanakkor Vukán mögött nyílt az ajtó, valaki lekapcsolta a fényt, megragadta vállát, hónalját, és kihúzta a teremből. Vukán ösztönösen zsebre vágta sérült kezét, mikor a folyosón szembe fordult megmentőjével, az igazgatóval. A férfi kezében mobiltelefon volt, arcán eddig nem látott érzelmek hullámoztak. Mögötte futva érkezett Béla. – Hé Wang, jó otthagytál – kiáltotta kedélyesen, de aztán a sápadt Vukánra pillantott, és megtorpant. – Mi történik itt?

– Van még egy teremnyi munkás – jelentette ki Vukán dacosan, a háta mögötti ajtóra mutatva. – Legalább negyvenen. Odabenn.

– Kapcsolatba került velük? – kérdezte tőle élesen a kínai, de Vukán nem válaszolt neki, Béla tekintetét kereste.

– Igaz, ez Wong? – mordult főnöke a kínaira. Az igazgató erőt vett magán, rendezte arcvonásait, hogy aztán ismét a jól ismert, szívélyes maszkkal forduljon felé: – Jöjjenek az irodámba. Ezt meg kell beszélnünk egy pohár ital mellett.

Követték őt némán és szótlanul. Vukán lemaradt pár lépéssel, papírzsebkendőt vett elő, és a sebre szorította. Alig vérzett, a seb szélei szinte összetapadtak egy fekete vonallá, mintha nem is harapás, hanem sebészkés vágott volna nyílást bőrén.

– Kérem, üljenek le. Whiskey? –kérdezte az igazgató, miután becsukta mögöttük az iroda ajtaját.

– Jöhet – mordult fel Béla, és Vukán is bólintott.

Nézték, ahogy az igazgató a szekrényből poharakat és egy metszett üveget vesz elő. A kínai szertartásosan kitöltötte a három adagot, majd miután odaadta nekik a poharakat, fél fenékkel felült íróasztalára, végigmérte őket, aztán lehajtotta italát, és belekezdett: – Valóban vannak alkalmazottaink a gyár területén, akiket hivatalosan nem regisztráltunk a magyar hatóságoknál.

– És megkérdezhetem, hogy miért nem? – reagált azonnal Béla a kijelentésre.

– Mert valójában nincs regisztrációs kötelességünk – bólogatott a kínai. Egy pillanatig hallgattak.

– Ezt nem értem – vallotta be aztán Béla türelmetlenül. – Ne csavarjuk a szót. Azok ott illegális munkavállalók – intett poharával az ajtó felé.

– Bizonyos értelemben igen, de valójába nem tartoznak a klasszikus értelemben nyilvántartandó személyek körébe – magyarázta türelmesen a kínai, majd kivárt, végül mély levegőt vett, és így folytatta: – Mivel ők nem élnek.

Erre ismét néma csönd telepedett rájuk, amit Vukán bírt a legrövidebb ideig: – Kérdezhetek valamit?

A kínai biccentett.

– Mit jelent az a szó, hogy bajszéjbing? – Vukán szinte suttogva ejtette ki, majd gyorsan felhajtotta az italát.

– Leukémia – válaszolt gyorsan és könyörtelenül a kínai. – Hol halotta ezt?

Vukán nem válaszolt, csak nézett maga elé, jobbját még mindig zsebébe rejtve.

– Várjunk egy kicsit! – vette át a szót Béla – Lehet, hogy én nem értek valamit, de az előbb azt mondtad, hogy azért nem jelentettetek be pár tucat kis sárgát, mert nem is élnek? Akkor mit csinálnak? – felhorkant, majd felhajtotta ő is az italát, felpattant, az asztalra tette a poharat, és az igazgató fölé tornyosult: – Azt hiszed, beveszem ezt? Azt hiszed, elhiszem, hogy élőhalottak, vámpírok vagy ilyen…zombik dolgoznak neked, és ezért nem vagy köteles bejelenteni őket? Hülyének nézel, Wong? – harsogta egyre emelkedő hangon. A kínai arca meg se rezdült, kivárt, míg befejezi, majd leszállt az asztalról, a szekrényhez lépett, egy ideig motozott bene, majd két borítékkal a kezében fordult meg: – Nem kell, hogy elhiggyék. De az talán segít abban, hogy elfogadják ezt a különös helyzetet.

Béla elvette a felé nyújtott borítékot, beletúrt, mert nem volt lezárva. Vukán nem moccant.

– Mi Kínában – folyta az igazgató nyugodt, szinte hipnotikus hangon – elég régóta használjuk őket. A dél-kínai hegyek közt élő törzsről van szó. Valamikor, a fejlődésünk, az emberré válásunk hajdanán ők egy másik úton indultak el. Nem kedvelik a fényt, a napfényt egyenesen rühellik, ezért barlangokban élnek. Nem esznek vagy isznak semmit, csak vért fogyasztanak. Emberi vagy állati vért. Nagyon sokáig, két-háromszáz évig élnek. és ami a legfontosabb: nagyon jó, fegyelmezett munkások. Borzalmasan szorgalmasak, és náluk egy munkanap nem nyolc vagy tizenkét, hanem húsz óra, tekintve, hogy minimális alvásra van szükségük. Ami nem is alvás igazából, hanem valamiféle meditációs állapot.

Vukán felé nyújtotta a tömött borítékot, aki még mindig nem moccant, elgondolkodva meredt maga elé.

Az igazgató megvonta vállát, letette a borítékot az asztalra. Béla, aki gondosan megvizsgálta a sajátja tartalmát, visszaült a helyére. – És ezek a…lények…hogy kerülnek ide?

– A cégcsoportunk importálja őket, mindenhova a világba. De sok van belőlük otthon is. Mit gondolnak, ki varrja meg maguknak azt a sok Nike, Adidas és Puma cipőt és ezek hamisítványait? – Az igazgató visszament a helyére, és leült a székébe. – Persze vannak biztonsági szabályaink. Soha nem kötjük a helyi hatóságok orrára ezeknek a speciális munkásoknak a létezést. A szállításukat nagyon óvatosan kezeljük. És soha, semmilyen körülmények közt nem engedjük ki őket a gyár területéről. De nem is akarnak elmenni. Megkapnak itt mindent: sötétséget, tehénvért, nyugalmat. Olyan szövetség ez munkás és munkaadó közt, melyről Marx nem is álmodott – elnevette magát, majd előrehajolt, és megbökte Vukán borítékját. – Vegye el, fiatalember. Mindenki jól jár.

Vukán oldalt fordult, Bélára nézetett, aki biccentett: – Vedd el.     

Vukán a fejét rázta, majd felállt: – Menjünk – mondta erőtlenül. Béla követte, de ahogy elhaladt az asztal mellett, elvette a borítékot, és zsebre vágta. – Kitalálunk. Ismerjük a járást – vetette oda a kínainak, aki nem szólt semmit, elgondolkodva figyelte a mögöttük bezáródó ajtót.

Belülről kifelé haladva nem volt kiépítve a kártyás beléptetés, Vukán és Béla akadálytalanul eljutott az előcsarnokba. Az idő kínai asszony felállt érkezésükre, valamit motyogott, és udvariasan mosolygott rájuk.

– Én is így gondolom, drágám – intett neki Béla vidáman, majd megpaskolta öltönyzsebeit. – Na, fiam, bármi is lesz, a mi karácsonyi bónuszunk rendben van.

– Tartsd meg az enyémet is – vetette oda neki Vukán, majd ahogy kiléptek a szabadba, hirtelen megmerevedett és összerázkódott. Szemét eltakarta a napfény elől, aztán óvatosan visszahátrált a gyár ajtajáig, az árnyékba. Béla elővette ódon mobiltelefonját, és a gombokat kezdte nyomogatni rajta: – Nem, ez a tiéd. Te kaptad el őket. Megcsörgetem Karcsit, hogy jöjjön értünk…– amikor fél szemel észrevette a mozdulatlan, halottsápadt Vukánt. – Neked meg mi bajod van? – kérdezte tőle türelmetlenül.

– Azt hiszem, én végeztem – jelentette ki csöndesen a fiú, de a hirtelen feltámadt szélben Béla nem is hallotta jól, hogy mit mond, ezért közelebb jött hozzá: – Mi beszélsz?

Vukán kihúzta jobb kezét zsebéből, és Béla elé tartotta: – Az egyik megharapott. Azt hiszem, megfertőzött – fejével a napkorong felé intett. – Fáj a fény.

– Ugyan már – kezdte Béla bizonytalanul, de ahogy Vukán arcába pillantott, benne akadt a szó és hátrébb lépett. – A szemed. Úristen, a szemed!

Vukán nem válaszolt, csak figyelte a másikat, majd ő is lépett egyet hátra: – Jobb, ha most elmész. Én visszamegyek – intett a háta mögé.

– De hát mit mondjak a többieknek odabenn? – kérdezte Béla szinte rimánkodva.

– Mond azt, hogy elegem lett. Hogy leléptem – vont vállat Vukán.

– És a családod? – nyögte a másik. A távolból autózúgás kélt.

– Nincs családom – válaszolt türelmesen Vukán.

Béla tehetetlenül széttárta kezét: – Biztos van rá gyógymód. Gyere velem, beviszlek a kórházba, ismerem a főorvost, aki...

– Nem – vágta el Vukán, és még egyet lépett hátra. – Nem lenne esélyem. Valószínűleg eleve nagyon beteg vagyok. Voltam. Ezek – hátraintett – megérezték a véremen. Azt mondták, hogy leukémia.

– És azt gondolod, ez meggyógyít? – kiáltott rá dühösen Béla. – Fogalmad sincs, hogy mi ez.

Vukán elmosolyodott, majd vállat vont: – Nem tudom. Majd kiderül – válaszolt halkan.

Közben megérkezett Karcsi, és leparkolt Béla mögé. A férfi hátrafordult, intett neki, tétovázott, majd odasietett Vukánhoz, és esetlenül átölelte. – Ne hagyd, hogy halálra dolgoztassanak – mondta neki. Vukán bólintott, aztán nézte, hogy beszáll az autóba, magyaráz valamit a sofőrnek, majd elindulnak, és kihajtanak a bekötőútra. Amikor eltűntek szem elől, megfordult, és bement az előtérbe, Az idős hölgy egy belépőkártyát tett ki a pultra. – Az igazgató úr már várja – mondta neki szívélyesen mosolyogva, az ajtó fölé intve, ahonnan apró kamera lencséje szegeződött Vukánra.  Ő pedig elvette a kártyát, az ajtóhoz ment, felnyitotta, és hagyta, hogy elnyelje a gyár.

 vége

Szólj hozzá!
2011. október 10. 22:57 - Valmont

Furcsa alkony - Közjáték

Ez tulajdonképp egy beékelődés, az ötletről már itt írtam, de csak most jutottam oda, hogy kezdjek is valamit vele. Az első másfél oldal könnyen megvolt, ott voltak a sátorban ezek a furcsa, féltörténelmi karakterek, aztán valahogy elapadt a dolog. Közben meg mindvégig a Hős című film járt  fejemben, aminek a csattanója ugye az, hogy miképp akarja megölni az uralkodót az, akiről nem is sejtettük.

De én nem akartam ezt a sztorit újrázni. Helyette elvittem a lovecrafti irányba, hogy onnan aztán visszakanyarodjunk a a las vegasi vámpírtörténet eredetéhez.

Annyira azért nem vagyok vele elégedett.

 

 

1462

 

1462 forró augusztusnak egy éjjelén négy merénylő hatolt be a Szultán táborába. Három közülük ember volt, halálra szán bátor férfiak.

A had ezekben a napokban lépett az ellenség területére. Lassan kígyózott felfelé a szelíd lankák és dombok közt, melyek később majd oly magas, zord hegyekké érnek. Éjszakánként a Szultán kiküldte álomlátóit a sötétségbe, kik próbálták befogni a környék alvó tudatait. Hálóikban mindenfajta színes kép akadt, de elmondásuk szerint egy se mutatta ellenállás jegyeit.

– A vajda sötét erőkkel kereskedik – jegyezte meg azon az estén a Bizáncból hozott Vak. Ott ült, a szultán aranyozott trónszékének jobbján, a fősátor közepén, és időről időre a levegőbe szimatolt a résekkel, melyek orra helyén nyíltak. Fülét ugyancsak lemetszették, szemét kivájták – így világtanul, érzékek nélkül biztosabban vizslathatta a jövőt. – Démonok szolgálják, melyek túlélnek majd mindannyiónkat. Ahogy a vajda is. És te, Harker, te még megismered a dühüket – rám mutatott, noha fogalma se lehetett, hogy pontosan hol ülök a sátorban.

– Ugyan mit tudsz te az én jövőmről – legyintettem kedvetlenül, mivel a göröngyös út és a sereg folyamatos zsongása csontomig kifárasztott, majd apró csészémből felhajtottam a kávém maradék, zaccos alját.

– A követ úr szerint London a mi barbár világunk határain túl fekszik – mosolyodott el a Szultán, gyér szakállát simogatva. – Oda már nem érnek el a világunkban elképzelt árnyak.

– Nem képzelt! – sipítozott a Vak. – Nagyon is élő, hús és vér, főképp vér, telve vérrel, amire még mindig vágyik. És vannak vele segítők is. Erre tartanak, pont ide – Az ostoba a szőnyegekkel vastagon borított padlóra mutatott, mintha kijelölné a világ közepét. Talán igaza is volt, hisz akkoriban a Bizánc-rontó tettein függött mindenki szeme, a Pápától az angolok királyáig.

– Az beszélik, a Vajda emberfejekkel szokott labdázni – morogta a Kövér Bég, az anatóliai hadak vezére, ki a Szultán másik oldalán ült vagy inkább feküdt, egy apró, de roskadásig megpakolt asztal előtt. Folyamatosan falt, a zsíros lé végigcsurgott állán, le a selyempárnákra, amelyeken mint vércsöpp hagyott kerek foltokat. – És hogy úgy jön meg az étvágya, ha karóba húzottak közé viszik asztalát.

– Hm. Érdekes – tűnődött a Szultán hegyes, apró fülét dörzsölgetve. – A karóba húzás kellemetlen szagokkal jár. Láttam egyszer egy görögöt, akinek az összes bélsara a száján át jött ki a végén.

– Nem tudom, én csak hallottam – mentegetődzött a Bég. Rajta és rajtunk kívül még egyvalaki volt a sátorban, a Szultán testőre, a Fekete. Egy éjszínű óriás, néma, mint a sír. Állítólag Etiópiából, az éneklő majmok és a beszélő krokodilok országából hozták, még gyermekként, és válogatott tanítók nevelték testőrré. Kétkezes, görbe szablyáját most sem engedte el, ott állt, mereven és csillogón a tróntól kissé hátrább, tekintetét a sátor bejáratára függesztve.

– Akárhogy is van, sereggel jön majd ellenünk, akiket emberekből toboroztak, nem démonokból. Azok fejét pedig le lehet vágni – jelentette ki a Szultán.

Mintha ez végszó lett volna a nagy Shakespeare egyik darabjában – mozgás és zaj kélt a sátor bejárata előtt. A Fekete előrébb ment, a Szultán elé, a sátor közepére. Karján megfeszült minden izom, ahogy kardját rézsút maga elé tartotta. Akár egy festményen, mindenki megdermedt abban a pózban, ahogy épp volt – a Szultán arany trónján kissé előredőlve, erőszakos, hegyes állát szinte beledöfve a légbe, a Fekete ott előtte, mint egy veszélyes kőszobor, a Kövér Bég, aki épp egy szem fügét akart bekapni, és a csillogó szemet ajka előtt tartotta meg, és a Vak, ki hunyorogva ráncolta a besüppedt szemgödreit övező bőrt.

Aztán benyomultak a hangoskodók, tucatnyi lándzsás gyalog, kik a Szultán sátrát védték ötven méteres övezetben, körbefogva egy kis csoportot, három férfit, és egy negyediket, kit e három cipelt és kinek neméről csak hatalmas, otromba testalkata árulkodott, mivel feje hiányzott. A lándzsások vezetője csendre intett a kiáltozó, morgó elégedetlenkedő társaságot, majd a Szultán felé fordult, és mélyen meghajolt.

– Nagyságos úr e hármat a tábor határában fogták el a szpáhik. Egymással küzdöttek, és egymást vádolják kémkedéssel.

E szavakra a holttestet cipelők egyike elengedte a kezében tartott lábat, és előrelépett, majd a földre roskadt. Középkorú, vékony férfi volt, arcán friss és régebbi vágásnyomokkal. Hirtelen mozdulatára a Fekete felemelte kardját, míg torkából valami mély, állati morgás tört fel.

– Fényességes úr! Tégy igazságot! – nyögte a földről, fejét lehajtva az ismeretlen. – Mi egyszerű zsoldosok voltunk, és épp csatlakozni kívántunk seregedhez, mikor e kettő – hátrafelé intett, azokra, akik a hulla lábait fogták – ránk támadt. Testvérem és barátom fejét vették a harcban, én is csak annak köszönhetem életem, hogy a katonáid közbeavatkoztak – hadarta sebesen pergő nyelvvel.

A másik kettő közül az idősebb, akinek ritkás, ősz szakálla volt, e szavakra ugyancsak elengedte terhét, majd a görnyedő mellé kuporodott a földre, de ő felnézett ránk, pontosabban a Szultánra, míg beszélt: – Ne higgy neki, uram! Két napja követjük őket, az ellenség táborából jönnek, kémek, vagy orvgyilkosok, akik életedre törnek.

– Hazudsz, kurafi! – sziszegte a mellette térdelő, mire ez az öreg felé ütött, a másik visszarúgott, és már kis is tört volna ismét a harc, ha a Fekete közéjük nem gázol. Az egyiket elrúgta jobbra, a másikat kézfejével legyintette meg, mire mindketten lecsendesedtek.

A harmadik idegen, egy fiatal, barna bőrű, csillogó szemű legényke, ki eddig némán állt, most lassan lépett egyet előre, majd meghajolt mélyen, és így is maradt, testét megdöntve.

– Beszélhetek, uram? –kérdezte alázatosan.

A Szultán kegyesen intett felé: – Szólj.

– Társam igazat szólt. A vajda sereggel kél ellened. E kettő – oldalt és háta mögé, a halottra mutatott – valóban tőlük jön. Tervüket nem tudtuk, de gondoltuk, kifigyeljük minden tettük, hogy óvjuk a te fényességes személyed.

A Szultán mereven bámult rá jó pár másodpercig, majd hirtelen megkérdezte: – De mit kerestetek ti a vajda táboránál?

A fiatalember nem jött zavarba. – Zsoldos vagyunk mi is uram, csatlakozni kívánunk ahhoz, aki megfizet.

– És a vajda nem kínált eleget? – kérdezte a Szultán gúnyosan.

– Pásztorok és parasztok gyülevész hadát vezeti, pénze nincs – intett lemondóan a földről idősebb társa.

A vágott arcú ekkora ismét összeszedte bátorságát, és felemelkedett térdelő helyzetéből: – Uram, kérlek, hallgasd meg szavam – siránkozott. A Fekete odalépett mellé, és lenyomta vállát, majd fejét is, hogy ne bámulja a Szultánt. A férfi így folytatta: – Mi vagyunk azok, akik fényes hadhoz kívánunk csatlakozni. Szimből jövünk, és a tenger óta követjük hadad. A társam a velenceiknél szolgált, én pedig részt vettem több korábbi háborúdban, ott voltam a bizánci diadalnál is. Hűségünk hozzád szólít. – Hirtelen a másik kettő felé fordult, vádlón rájuk mutatott: – De ők, ők valóba árulók. Ránk támadtak, hogy felhívják magukra a figyelmet. Kihasználták a csetepatét, idehozatták magukat, hogy a közeledbe férkőzhessenek. Ők az orgyilkosok, uram. Életed veszélyben van. – Ismét a Szultánra nézett, aki akaratlanul is hátradőlt székében, majd a Vak felé fordult.

– Te mit látsz, világtalan? – kérdezte tőle nyugtalanul. – Melyik hazudik, kik ezek és honnan jönnek?

A Vak megnyalta ajkait, a levegőbe szimatolt, vagy legalábbis úgy tett, aztán torz arca elgondolkodóvá, merengővé vált. Végül megrázta fejét, és széttárta karját. – Valami különös van ezekkel az emberekkel. Valami sötét, mély titok lappang köröttük. Nem látok múltjukba, de a jövőjük halál.

– Kié nem? – mordult fel a Bég, aztán fürgén felpattant, és a Szultán mellé lépett. – Jó uram, nem tudjuk eldönteni, melyik hazudik és melyik mond igazat.

– Vagyis? – kérdet a Szultán, hangjából kitűnt, már ő maga is tudja a választ.

– Ölesd meg mind – bólogatott a Bég mosolyogva.

Ez volt a pillanat, mikor nagy, súlyos csend ült a sátorra, olyan mély süketség, melyet azóta se hallottam. A tizenkét katona, a három idegen, a halott, a Szultán, a Bég előtte, mellette a Vak, és én, a Fekete a sátor közepén – mind egyszerre figyelte a másikat és gondolt valamire annak kapcsán, amit a Bég javasolt az imént. Mind végiggondoltuk, mit jelent ez a kérés az igazság szemszögéből, és bár tudtam, hogy a Bég javaslata helytelen, éreztem azt is, hogy ez a logikus, az egyetlen járható út. Ám ekkor a vágott arcú férfi hirtelen így szólt:

– Van még egy mód eldönteni az igazat, uram! – mind ránéztünk kétségbeesett kiáltásra, ő pedig a holtra mutatott: – Kérdezzük meg a testvéremet.

A Vak felhördült, a Kövér Bég gúnyosan kacagott, de a Szultán érdeklődve előredőlt trónján.

– Hogy gondolod?

A véres arcú fogoly tarsolyához nyúlt, és roppant óvatosan elhúzott belőle pár szakadozott pergament. Felmutatta a Szultán felé: – Ezt Bizánc elestekor találtam – kezdte csöndesen. – Abdul Al–Hazred Necromonikonjának néhány lapja. Hallottál már róla ugye, uram?

– Mesebeszéd – kiáltott fel rikácsoló hangján a Vak. – Az arab összes könyvét elégették.

– Nos, be tudom bizonyítani, hogy ezek a lapok abból a könyvből valók. A formula, mely rajtuk van, megidézi, és szóra tudjuk bírni a holt lelket – magyarázta izgatottan a másik.

– A Necromonikon titkos, sötét mágiát ír le. A halottidézés és életre keltés tudományát – fordult felém a Szultán, és láttam, szemében a kíváncsiság félelme csillog. – Egy őrült arab állította össze, Al–Hazred, de az első kalifák korába elrendelték, hogy az összes másolatot el kell pusztítani. Nagyon veszélyes könyv, mivel állítólag képes kapukat nyitni a világunkba más, szörnyű dimenziók lényei számára.

– A formula csak a halottakat idézi meg – bizonygatta a fogoly.

– Már próbáltad? – lépett elé a Kövér Bég.

– Egyszer. – A vágott arcú lesütötte szemét. – Apánk halálakor. Hogy megtudjuk, hova rejtette aranyát.  

– És meglett? – faggatta őt a Kövér Bég.

A férfi bólintott: – Testvéremmel három napig mulattunk a damiettai kikötőben. – körbenézett – Két szabályt kell csak betartanunk: tűz nem éghet az idézés alatt, és – a katonákra és másik két fogolyra mutatott –…legfeljebb négy élő lélek lehet jelen.

A Kövér Bég a fejét csóválta. – Ez egy ravasz csapda! – A Szultánhoz fordult. – Ne higgy a kurafinak, uram. Valamit forral.

Mind a trónon ülőre néztünk, aki láthatólag már eldöntötte a dolgot. Kihúzta magát, aztán az őrség parancsnokához fordult: – E kettőnek vegyétek fejét – szavaira a szakállas és a fiatalabb fogoly egyszerre kezdett kiabálni és esdekelni, de a katonák megragadták és kivonszolták őket a sátorból. A Szultán most a vágott arcú felé fordult: – A tiéd a helyén marad, ha a halott igazolja meséd – jelentette ki kegyesen. Aztán körbenézett a jelenlévőkön, és így folytatta: – A követ úr és a Fekete maradhat. A többiek kint várjanak.

A Kövér Bég mérgesen fújtatva megindult, a Vakhoz lépett, karon fogta. – Az őrséget a sátor köré parancsolom – morogta. – Ha bármi veszély adódik, csak kiálts, uram, berontanak, és…

Nem fejezte be, kifelé indult, a világtalant támogatva. Az, ahogy a hullához ért, hirtelen megtorpant, mint egy makacs öszvér.

– Van itt valami nagyon furcsa – jelentette ki, és fejét lefelé fordította, mintha a test halmát méregetné.

Most néztem csak meg én is jobban a fejetlent. Koszos, rongyai, egy iszonyatos hordómellkast és kitüremkedő hasat rejtettek. Legalább kétembernyi termete partra vont tengeri szörnyeteg képzetét keltette a szemlélőben.

– Kezdjük hát! – adta ki a parancsot a Szultán, miután a páros mögött lehullt a bejáratot fedő selyemtakaró.

A felszólításra az idegen körbenézett, majd a sátor sarkába sietett, ahol egy apró kis füstölő parázslott. Megnyálazta két ujját, és elfojtotta fényét. – Így már rendben lesz – motyogta, aztán a halott mellé lépett, térdre rogyott, és maga elé tartotta a pergamencsomót. – Bármit hallanak vagy látnak, kérem, ne jöjjenek közelebb, csak ha szólok – nézett ránk szigorú tekintettel. Nem válaszolt egyikünk se.

Aztán belekezdett egy érthetetlen, csupa torokhangból álló szövegbe. Ahogy hallgattam, éreztem, hogy hideg rosszullét kúszik csontjaimba, a torkom összeszorul, és gyomromba mintha fekete lyukat rágott volna egy patkány. A férfi nem sokáig, talán két percig kántált, monoton, reszelős hangján, majd hirtelen, ahogy belefogott, abbahagyta. Leengedte maga mellé a pergament, és csak térdelt a test előtt, lehunyt szemmel, sebzett arcán valami tűnődő viszolygással. Eltelt egy perc is talán, amikor a Szultán felemelkedett trónjáról: – Itt az ideje…– kezdte volna, de ekkor, ebben a pillanatban a fej nélküli test megmoccant.

Először csak rándult egyet, akár egy bárka a kikötőbe, mire mind akaratlanul is hátrébb hőköltünk helyünkön, és erre, mintha a félelmünkből kapná erejét, mozogni és rázkódni kezdett. Csak a Fekete vett erőt riadalmán, és közelebb lépett, kardját emelve, mintha annak pengéjével akarná kitakarni a látványt.

– Ki voltál te életedben? – kérdezte vészjóslós hangon a hullától a vágott arcú férfi, mire a test moccant még egyet majd elnyugodott. – A bátyám voltál? – faggatódzott tovább a fogoly, de erre már a Szultán is felállt, és a Fekete hátáig jött.

– Igen.

A válasz a fejetlen tömeg mélyéből jött, tompán és élettelenül, de még így is feltűnt, hogy a hang színe mennyire vékony és gyenge.

– Mi ketten kémek és orgyilkosok voltunk, kik a magasságos Szultán életére törtek? – faggatódzott tovább rendületlenül a sebes arcú férfi.

– Nem.

E szavakra a vágott arcú felállt és meghajtott magát a Szultán felé:– Uram, testvérem igazolt engem.

Ám az uralkodót már nem érdekelte bűntelensége. – Kérdezhetek tőle? – nyögte izgatottan a halottra mutatva.

– Igen uram, rövid ideig még itt lesz közöttünk – bólintott a másik. – Menj csak nyugodtan közel, hajolj fölé, hogy jól hallja hangod.

A Szultán előre lépett, majd térdre esett a test előtt, mint aki imára készül. Várt egy kicsit, végül arcát a domborodó has fölé emelve kimondta kérdését: – Tényleg olyan gyönyörű a Paradicsom?

Ekkor vettem észre az apró kis dudort a holttest oldalában. Egy pillanatra felfodrozódott az ócska köpeny, megjelent alatta egy kitüremkedése, mintha valami belülről nyomná a húst és a szövetet. A Szultánra néztem, aki a has fölé hajolva, átszellemülten várta a választ, majd a vágott arcúra, kinek eddig fegyelmezett vonásain mintha valami győzedelmes mosoly körvonalazódott volna. Végül a Feketére pillantottam, ki tőlem jobbra, és hátrébb, a Szultántól pedig jó két métere állt.

Mindig a Szultán előtt kellett lennie másfél lépéssel.

Rájöttem, hogy ez valóban egy csapda. Akkor persze még nem tudtam, amit majd a vágott arcúból szednek ki, szörnyű kínzások, fejbőrének lenyúzása által – hogy ők hárman mind az ellenség kémei voltak, hogy összecsapásuk csak színjáték volt, hogy a előttem álló az arcát önmaga kaszabolta össze, és hogy fejetlen hulla a Szultán seregének katonája, az egyik előőrs harcosa, kit a vajda csapata ejtett fogságba, majd készített elő erre a jelenetre.

Mintha álomból ébrednék, sietve és kapkodva cselekedtem: gyorsan a holttest mellé léptem, lehajoltam, és szétrántottam mellkasán a ruha szövetét, oly erővel, hogy az hasadva engedett mozdulatomnak. Előtűnt a halottfehér bőr, rajta durva, elnagyolt varrások és öltések véres cikkcakkja. A Szultán felnézett rám – előbb értetlennek, majd rémültnek tűnt, szólni akart, de ekkor egy kar kiszakította magát az összevarrt húsból, és torkon ragadta. Fél szemmel láttam, hogy a vágott arcú a Feketének ugrik, és a meglepetés erejét kihasználva a földre dönti az óriást.

Megragadtam a vékony kart, és elrántottam a Szultántól, vesztemre. A halott hasát, bőrét és varrásokat átszakítva irtózatos hangok kíséretében egy női alak szülte magát a levegőre. Vékony meztelen testét zsigerek és vér borította, fekete, hosszú haja csimbókokban tapadt a hátára és az arcára. Izzó tekintetét előbb rám, majd a Szultánra vetette, és ahogy megszólalt, azonnal láttam, hogy szájában két elülső foga meghosszabbodott, akár a farkasok agyara.

– Melyikőtök a Szultán? – kérdezte idegen hangján, mely az imént még a testből szólt hozzánk. –  Amelyik nem az: élhet.

A Szultán rám nézett, és csak a félelmet láttam szemében. Oldalt, arrébb két test viaskodott a földön. Fegyver nem volt nálam. Magam se tudom, miért válaszoltam hát: – Én vagyok.

A nő azonnal nekem ugrott, földre estünk, és ő mint egy állat próbált a nyakamhoz kerülni. – A vajda üdvözletét küldi, fenség – lihegte bűzös leheletét fülembe.

Próbáltam elnyomni fejét, mire tenyerem élébe harapott. Másik kezemmel a torkát szorítottam, ám ez semmit se ért. Centiről centire küzdötte le feje a távolságot, ahogy mind közelebb hajolt nyakamhoz. Lehunytam a szemem, és megadtam magam a sorsnak.

Aztán a következő pillanatban hús és bőr reccsent, és én, ki eltátotta száját erőlködésében, hirtelen más lettem. Forró, keserű valami folyt torkomba, az első kortyot azonnal le is nyeltem.

Ahogy hörögve, fuldokolva felnéztem, a Szultán láttam magam előtt a Fekete szablyájával. És egy fej nélküli, csonka testet magamon. A nő lábai még mozogtak, de két keze már erőtlenül lecsúszott testemről. Oldalt lestem – feje csodálkozva meredt rám a földről. Mivel a nyakából még mindig arcomba fröcsögött vére, undorodva lelöktem magamról. A Szulán kezét nyújtotta, és felsegített. Köhögve és hörögve intettem neki, próbálván a kihányni azt, amit lenyeltem, és most égette bensőm, akár a tűz. – A számba ment a vére – nyögtem az uralkodó felé.

– Köszönöm, barátom, hogy hazudtál az érdekemben – szólt ő és átadta a kardot a Feketének, nekem pedig egy díszes varrású kendőt nyújtott: – Töröld meg arcod.

A vágott arcú mozdulatlan teste valamivel arrébb hevert mozdulatlan, kifacsart pózban.

Felegyenesedtem, mert a métely nem távozott belőlem. – Uram, én…– kezdtem volna, aztán inkább nem szóltam. Ugyan miképp mondhattam volna el, hogy szörnyű idegenség kezd hatalmába keríteni?

– Mind egy terv részei voltak – bólogatott a Szultán elgondolkodva, majd a nő levágott fejéhez lépett, felemelte hajánál fogva szemmagasságba. – Látod a fogait? – fordult felém. Láttam, de nem akartam nézni. – A vajda némbereinek egyike. Állítólag több ilyen, pokolbéli teremtménye van. – Sóhajtott, majd a földre dobta a fejet. – Égessék el – szólt a Feketének, aztán visszasétált trónjához. Ahogy leült, és rám nézett, tekintete elkomorodott. – Remélem, a vére nem mérgező – jegyezte meg.

– Allah útjai kifürkészhetetlenek – sóhajtottam, majd a Bég asztalához mentem, és egy kupába sörbetet töltöttem, hogy elnyomja a számat égető keserűséget.

De az ott maradt évszázadokig, míg vissza nem tértem e földre ismét. Akkor persze már mind eltűntek: a Szultán, a törökök, a szörnyű vérengzések – csak mi maradtunk egymásnak, vértestvérekként, a vajda és én, Jonathan Harker. 

 

vége 

 

Szólj hozzá!
2011. augusztus 31. 22:42 - Valmont

Furcsa alkony 2.

Kis szünet után itt vagyok az előző történet folytatásával. Négy részt tervezek, és nagyjából már tudom, miről fog szólni a maradék kettő. Ez itt egyfajta felvezetés.

 

 

Lány a kádból

2. rész

 

Jack leült a bokszba két társa mellé, köszönt, intett Marynak, hogy a szokásosat, de aztán nem szólt, csak bámulta vaskos kezeit. Sam és John, a két járőr úgy tettek, mint akik nem vesznek észre semmit, folytatták a beszélgetést valami sikkasztóról, ki a Seherzádéban dolgozott évekig, és akit mindketten ismertek, még gyerekkorukból, aztán eltelt annyi idő, hogy Mary kihozta Jack szokásos tejhabos kávéját. A férfi belenézett a fekete folyadékkör csillogó felszínébe, végül, mint aki álomból ébred, összerázkódott, és Samre emelte pillantását.

Régi barátok voltak, együtt kezdték a szolgálatot, de aztán Jack átült motorra, Samet pedig újoncok betanításával bízták meg.

– Láttam ma éjjel valami nagyon furcsát, ember – mondta halkan Jack. John, az újonc épp szólni akart, de most elnyelte a mondatot. – Hallottuk, hogy találtál egy testet – bökte ki aztán mégis. A másik kettő ránézett, nagy, súlyos pillantással, mire ő hozzátette: – A rádióban mondták…

– Ennél többről volt szó – mondta komoran Jack. – Sokkal többről, hidd el.

Megint elhallgatott, és csak figyelte érintetlen kávéscsészéjét, mint akit kikapcsoltak.

– Mi történt? – kérdezte fél perc után szelíden Sam.

– Még valamit az uraknak? – csendült hirtelen felettük egy hang, mire mind összerezzentek. Mary volt az, kezében gőzölgő kávéskannával.

– Húzz el! – csattan fel Jack, mire a nő ijedten hátralépett.– Húzz el légy szíves, kérlek, mindenre, ami szent…– A férfi hangja lassan emelkedett, míg ezt mondta, a végén már szinte kiabált. Sam kinyúlt, megfogta karját, de Jack csak a dermedt pincérnőt bámulta. Annak arcán vörösség kezdett terjengeni, aztán tekintete Samre rebbent, aki mutatta neki, hogy nagy baj lehet, mire az asszony sarkon fordult, és otthagyta őket.

Jack ekkor már nem őt nézte – mivel az újonc vele szemben ült, rajta akadt meg tekintete.

– Jól figyelj – kezdte feltűnően nyugodtan –, mert most valami fontos dolgot mondok neked. Soha ne hidd azt, hogy mindent tudsz. Készülj fel bármire. A lehetetlenre. A hihetetlenre. Az észvesztőre. A mi munkánkban minden elbizakodottság luxus. A berögzült tudás életveszélyes. A...– kereste a szavakat aztán legyintett.

Sam mély levegőt vett, aztán ismét rákérdezett, immár kissé erőszakosabban: – Mi történt, Jack?

A férfi feléje fordult, oldalt a székén, és úgy nézte, mint aki csak most vette észre. – Sam. Hogy van az asszony?

– Jól. Megvan – vont vállat Sam.

– Gyönyörű felesége van ennek a szörnyetegnek – bökött Samre és nézett az újoncra a rendőr. – Pár éve ő volt Miss Arizona.

Senki nem szólt semmit erre a kijelentésre. Jack ismét összerázkódott és meggörnyedt, leengedte vállait – mintha jó nyolc centivel hirtelen összement volna.

– Fent voltam a tizenhetediknél – kezdte hirtelen lendülettel. – Hetek óta keringek civilben azon a környéken, a Westend, a Sárga Bohóc és a többi, lepukkant kaszinó és szálloda körül – A másik kettő közelebb hajolt hozzá. – A szerbek kisinasát figyeltem, Frank Turnert, a Késest, aki ezeken a sarkokon dolgozik.

– A kisinas a fő osztó – magyarázta csöndesen az újoncnak társa. – Ő adja el az anyagot a sima utcai árusoknak.

– Ja – hagyta jóvá Jack, majd folytatta. – A terv az, hogy Frank – amikor megy az utánpótlásért – elvezet minket a raktárhoz vagy egészen a főhadiszállásig, a szerbekig. De idáig ez nem jött össze. Annyi emberre találkozik, hogy lehetetlen mindet végigkövetni, és közülük sok a motoros, valószínűleg ők az összekötők. Na szóval, ma este is, ott ülök az egyik sarki kajáldában, és nézem a szemközti placcot, ahol ez a Frank fiú fel szokott tűnni kapásidényben. Vagyis tíz után, mikor a partszervezők, a szállodai dílerek meg a kurvák elkezdenek dolgozni. De járnak hozzá munkába menet krupiék is meg osztók, ezek már szerintem végig se tudnának csinálni egy éjszakát anyag nélkül. Szóval vártam szépen, iszogattam egy kólát, és beszélgettem a pincérnővel, akivel nagyon régen, évekkel ezelőtt randiztam egyszer – aztán egyszerre csak ott volt, felbukkant ez a jómadár, teljes életnagyságban.

Jack felvette a fém kanalat és megkavarta kávéját. Aztán kinézett a parkolóba, majd azon túl az útra, és mintha tekintetével keresett volna valamit. Lassan aztán folytatni kezdte a történetet: – Ő volt az, Franki fiú, Franki, a Késes, a meleg ellenérre most is rajta volt az az idióta irhabunda. Azt mondják, annak a béléseibe varrva tartja a késeit, amelyekkel, ha kell, egy-két mozdulattal bárkinek kiontja a beleit. Azt híreszteli magáról, hogy a mexikóiaktól tanulta el ezeket a fogásokat, évekig dolgozott velük odalenn, a határ környékén. Szerintem csak a szája járt.

Kivette a kanalt a pohárból, és szépen elfektette a csésze peremén.

– Lehet még itt dohányozni? – kérdezte reménykedő arckifejezéssel. Az újonc körbenézett, szeme megakadt valamin.

– Nem – válaszolt.– Sajnálom.

– A francba – mordult fel Jack. – Pedig most elszívtam volna egy szálat.

– Ne is cigizel – vetette ellen józanul Sam, aki percek óta figyelmesen vizslatta egykori társa minden rezdülését.

– Nem baj – vont vállat Jack. – Most akkor is elszívtam volna egy sálat.

Csönd telepedett rájuk, csak az étterem kettővel arrébb lévő bokszából hallatszódott ki egy mély férfihang. Az illető valami viccet mesélt.

– Szóval – folytatta Jack színtelen hangon –, a fickó megjelent a szemközti járdán, és várta a vevőket. Azok pedig jöttek is szépen, megálltak mellette autóval, fizettek, majd továbbmentek az átadóhelyre, ahol felvették az anyagot. Úgy számítottam, éjfélre kifogy az emberünk és elindul a raktár felé, de aztán jött az értesítés. Gondolom, ti is megkaptátok…

– A hat lány miatt van – jegyezte meg Sam. – A főnök bekeményít.

Jack ránézett, majd bólintott:– Igen, ez várható volt. Kivéreztetnek hat bekábszerezett lányt, mint valami disznót… – legyintett, majd megpaskolta az asztal lapját. – Na, mindegy. Szóval jött az üzent, hogy minden dílert, utcai árust vigyünk be azonnal. Sejtettem, hogy ez lesz, és ezzel ugrik a dolog. Ráadásul utcai ruhában, motorral voltam – nem is tudom, hogy képzelték, hogy mit tudok csinálni...Beszóltam a központba, hogy van egy osztóm megfigyelés alatt, itt van előttem,  ha kell, vigyék be. Ekkor érkezett meg a csaj.

– Milyen csaj? – kottyintott köbe az újonc. Jack már épp emelte fel a csészéjét, keze megakadt félúton. – Most akarom mondani – válaszolt halkan. A csésze enyhén remegett, a kávé apró fodrokat vetett benne. Jack végül visszaengedte a poharat az asztalra. – Kiszállt egy böhöm nagy Mercedesből, amit egy fekete vezetett, és egyenesen odasétált a Késeshez. Egyből kiszúrtam, hogy a csajjal van valami gubanc. Nem tudom, honnan jön, de ez az a megérzés, amit az ember megszerez tíz év utcai munka után. Ahogy ment, nem is, inkább siklott a betonon. Szóval Késes is, a maga két méterével, a nagy, zsíros rasztahajával, meg azokkal a maori tetoválásaival – szóval ő is elég ijesztő látvány elsőre, de ez a csaj valahogy, egyszerűen csak rossz érzést keltett. Pedig semmi különös nem volt benne – húszéves csinos kis pofi farmerben, fekete pólóban. 

Jack ismét eltűnődött: – Egy vékony csinos kislány…– motyogta maga elé, majd arcához nyúlt, megdörzsölte ujjaival szemeit, aztán pislogva bámult az újoncra. – Hallgass a megérzéseire. Mindig.

Mivel nem folytatta, az újonc volt az, aki rákérdezett: – És mi történt aztán?

Jack válaszul csak intett, hogy türelem, de folytatta is: – Bementek egy sikátorba, ott, a túloldalon. Két bár közt valami kis utcácska. Először azt hittem, a lány természetben fizet, vagy nagyobb tételről tárgyalnak, vagy ő egy beszállító, és anyagot hozott, kóstolónak. Egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy a csaj egy beépített ügynök, és valami komoly akció van készülőben, amiről a mieink nem tudnak. Ám ekkor hirtelen visszajött a lány, de Frank nem. A kiscsaj beszállt a kocsiba, és eltűztek. – Jack felsóhajtott, és várt egy kicsit, majd így folytatta: – Tíz perc múlva átmentem, megnézni mi a helyzet. Számítottam valamire, mióta ez a nő feltűnt. Igazam is lett.

– Mit találtál? – kérdezte izgatottan az újonc, de mintha Jack most mintha meg se hallotta volna a közbeszólást.

– Ott feküdt két kuka mögött. Először azt hittem, hogy rosszul van, mert még abba a fényben is láttam, hogy sápadt, és az ajkai elkékültek. De ahogy lehajoltam hozzá és megérintettem, azonnal megértettem, hogy többről van szó. És akkor megláttam a harapást is.

– Harapás – ezt most John kérdezte, kissé túl hangosan. Hátrafordult, körbenézett, majd ismét Jackhez hajolt: – A lányokat is megharapták azon a partin.

  A Vámpírok bálján – kottyantott közbe az újonc. De Jack csak a fejét rázta: – Nem. Az más lehetett. Láttam a fotóikat. Apró kis hegyes szúrások a nyakon, mintha árral csinálták volna. Ám ezt…– ismét a szeméhez nyúlt, de most csak megtámasztotta fejét, és elrejtette tekintetét a másik kettő elől. – Szétmarcangolták a nyakát. Mintha egy puma vagy jaguár csinálta volna. Össze-vissza volt tépdesve a bőr és a hús. És a legfurcsább, hogy vér sehol. Még egy csepp se, pedig egy ilyen sebből spriccelnie kellett volna mindenfelé.

Csöndben ültek egy kicsit, majd Jack felállt, megigazította övét: – A csaj csinálta – kinézett a parkolóba, ahova épp bekanyarodott egy autó. – Ő tette. Kiszívta az összes vérét, aztán odébbállt. – Felnevetett, röviden, keserűen. – Persze, a helyszínelőknek ezt nem mondtam. Akkor már a pszichológussal dumálnék odabenn. Na, megyek, brunyálok egyet.

Elindult a vécé felé, aztán a bejáratnál oldalt lesett, kintre, az épp parkoló kocsira, és megdermedt. Lépett még egyet, majd hátrafordult John és az újonc felé. Azok feszülten tárgyaltak valamit. Jack elnézte őket, végül benyúlt farmerkabátja alá, és kilépett az bár ajtaján. Automatikusan számolta, hogy tizenkét lépéssel elérte a Mercedest, amelynek még járt a motorja.

– Csak egy kávé? Semmi más? – hallatszott a kocsiból, majd az utasoldali ajtón kiszállt belőle a lány.

Jack előrántotta kabátjába bújtatott kezét – most már egy pisztoly feketéllett benne.

– Állj, fel a kezekkel – nem kiabált, szinte halkan, a motorzajnál alig hangosabban beszélt.  A lány nem moccant, csak állt ott az autó mellett, elkerekedő szemmel bámulva a férfira.

– Nem hallottad? – ismételte Jack fojtott hangon. – Tedd fel a kezed, különben szétdurrantom a fejed!

A lány lassan közelebb lépdelt hozzá, megkerülte az autót. Jack hátrált, vissza, a bár fénye felé.

– Állj meg ott, ahol vagy – szinte kérte a másikat, aki engedelmeskedett. – Be kell, hogy vigyelek. Tudom, mit tettél.

A lány bólintott: – Tudom, hogy tudod. Azt is tudom, hogy nem igazán sajnálod azt az embert. És még egy csomó mindent tudok rólad.

– Honnan? Ki vagy te? – kérdezte Jack ijedten. Kezében megremegett a pisztoly. – És ki ez a fószer a kocsiban?

– Ez mellékes – vont vállat a lány. – Hogy mi kik vagyunk. – Jackre mutatott, határozottan, vádlón. – Az a lényeg, hogy te ki vagy, és miket csináltál. – A bár felé intett.– Például John feleségével, az egykori szépségkirálynővel. Vagy azzal a kurvával, fent, Palmsfriedben. Vagy a kínaiakkal, akiktől minden hónapban beszeded…

– Elég! – Jack leengedte a pisztolyt, és hátrább lépett. – Honnan tudod te ezeket? –kérdezte hitetlenkedve. – Honnan a francból tudsz ilyeneket?

A lány felsóhajtott, láthatólag keresgélte a szavakat: – Tőled. A fejedből – magyarázta. – Ha félsz vagy szomorú vagy, vagy dühös – ki tudok bármit olvasni belőled. És amit megtudtam, azt el is mondom mindenkinek, ha beviszel.

– A Késes. – bólintott Jack.– Belőle mit olvastál ki?

A lány figyelmesen végigmérte őt, mintha tanulmányozná a másikat, majd bólintott: – Neked a raktár kell. Rendben. Megmondom a címét, ha elengedsz. És ha…

A bár felé intett: – Ha hozol egy kávét az öreg barátomnak itt az autóban. Egy sima kávét.

Jack hátrafordult. Takarásban voltak, társai egy furgon miatt nem láthatták se őt, se a lányt. – Jól van – biccentett.

– A Harlequin kaszinó raktára mögött van egy üres telek. A vízművek egy használaton kívüli szivattyúállomása van rajta. Ott, a csövekbe van elrejtve legalább nyolc kiló – sorolta a lány.

Jack forgatta magában az elhangzottakat, aztán elrakta a fegyvert, és sarkon fordult. Igyekezett határozottan lépdelni, de érezte, térdei rogyadoznak. Ahogy beért a bárba, egyenesen Maryhez ment, aki a pult mögött tett-vett.

– Mary, kérlek – szólította meg, mire a nő hozzáfordult, majd hideg pillantással végigmérte. – Minden okod megvan, hogy haragudj az előbbi viselkedésemért – súgta neki a férfi, mire a másik akaratlanul is közelebb hajolt, akár egy összeesküvő. – De most mindenre, ami szent, kérlek, hogy bocsáss meg és segíts nekem – monda neki halkan a rendőr.

– Hát persze, hogy segítek, Jack. Mindenkinek lehet rémes napja – sóhajtotta az asszony. – Mit csináljak?

– Először is: adnál egy kávét elvitelre? – kérdezte a férfi. A nő félmosollyal bólintott, és kitöltötte a kávét. – És most?

Jack megfogta, és a pultra tette a forró poharat. – És most a lényeg: van hátsó kijárat?

– Igen – válaszolt Mary tétován.

– Nagyszerű. Odamennél Johnékhoz, és szólnál nekik, hogy a hátsó kijáraton át menjenek ki a parkolóba a fekete Mercedes mögé? Mondd meg még azt is nekik, hogy egy öt tizenhetes folyamatban. Megtennéd ezt most nekem Mary? 

A pincérnő ismét bólintott, majd kinyúlt, és megsimogatta Jack kezét: – Vigyázzatok magatokra – kérte, aztán odasietett a másik kettőhöz. Jack csak a szeme sarkából leste, hogy azok rövid szóváltás után követik a nőt, a pult mögé, hátra, majd eltűnnek egy ajtó mögött. Ekkor Jack megfordult, és rendkívül lassan a bár ajtajához ment. Kinyitotta, vigyázva, hogy a kávé ki ne loccsanjon, majd kioldalazott a pohárral, lement a három lépcsőfokon, végül a parkol betonján állva felmérte a terepet.

A fekete furgon még mindig ugyanott állt, kitakarva a Mercedest. Előreindult, határozott, kemény léptekkel. Aztán oldalt tért, mert már észrevette a két árnyat, kik balról és hátulról futva közeledtek, kezükben fém csillogott. Jack érezte, hogy a vér mind gyorsabban lüktet testében, és hogy szeme már csak egyetlen dologra, a furgon mögül kibontakozó Mercedesre fókuszál.

Amikor két lépés után végre teljes egészébe láthatta a parkoló sárga lámpáiban csillogó autót, eldobta a kávét, és ismét kihúzta tokjából pisztolyát. Ugyanebben a pillanatban a hiábavalóság érzése ömlött el rajta. Az autó motorja járt, de az utastér üres volt.

John sietett felé, pisztolyát a földre szegezve, ide-oda tekintgetve.

– Mi van?– kérdezte feszülten.

Jack nézte, ahogy az újonc felnyitja a csomagtartót, majd hátrahőköl. Valami szörnyű lehetett benne, de ez már nem érdekelte őt, mert végre megbizonyosodott: – Tudta – mondta Johnnak. – A csaj tudta, hogy mire készülök – öntötte szavakba rémítő felismerését.– Valóban olvasott a gondolatimban.

– Hogyan? – kérdezte társa értetlenül, de már ő is a feléjük botladozó újoncra figyelte.

– Úgy, hogy kurvára féltem tőle – jelentette ki Jack.

 

vége

 

Szólj hozzá!
horror