Vannak olyan lehetőségek a horrorban, amikor az olvasónak, nézőnek kell inkább dolgoznia. Ezekben a történetekben az üres helyek, a fehér foltok működnek: az alkotó kihagy fontos információkat, melyeket aztán a szöveg feldolgozója kénytelen létrehozni, kitalálni, elképzelni. Ez a sejtetés azért is jó, mert az, ami alakot nyer, általában nem olyan izgalmas, mint amit nem tudunk/merünk megrajzolni. Ráadásul így jó pár kevésbé logikus elemet se kell kifejteni (itt például: mit keresett a lány és a mobilja a fészerben?, végül is ki hívta a családvédelmiseket?), mert ez már a sztori hiányainak a pótlójára hárul, vagyis olyan koherens magyarázatot kell kialakítania magának arról, hogy mi van a fészerben, mely minden egyes elemet szépen a helyére rak a történetben.

Jó munkát.

 

 

A fészer

 

– Én nem szeretem a csicskáztatás szót – magyarázta Béla a kocsi hátsó ülésén. Mentek vagy százzal, ide-oda dőltek a hegyek tövébe kanyargó úton. – Inkább modern rabszolgatartásnak nevezném ezt a dolgot.

– Igazából ebből a témából diplomáztam – ismerte el szerényen az újfiú. – Szóval…

– Á, a gyakorlat mindig más, mint a papír – legyintett Béla, és egy zsebkendővel megtörölte gyöngyöző homlokát. – Nem igaz, Karcsikám? – szót előre.

A sofőr, kopasz, vörös képű kis emberke hátravetett egy röpke pillantást, szélesen elvigyorodott, megmutatva rossz fogait. – Az biztos. Emlékszik Béla bátyám a ságújfalusiakra?

– Azok kemények voltak – bólogatott Béla, majd az újoncra pillantva magyarázni kezdett. – Húsz nyuggert tartottak egy istállóban. A nyugdíjasok egész nap kukoricát fosztottak, diót törtek – mint a mókusok. Mocsok volt meg bűz, de legalább kaptak enni. Miután kihoztuk, és bedugtuk őket az otthonba, elkezdtek hullani, mint a legyek.

– A közös szenvedés néha pszichológiai védelmi hálót képez – bólogatott buzgón a  fiatalember. – De úgy tudom, általában egy, maximum két embert tartanak ezek a csics…rabszolgatartók.

– Attól függ – vont vállat a másik. – Mennyire együttműködő a falu vagy a szomszédság. Néha mernek többet is, főleg, ha körzeti megbízott is benne van a buliban. – Észbe kapott, megütögette a sofőr vállát. – Tényleg, hívtad a körzeti megbízottat, Karcsi?

– Azt mondta, a kamaszlánya nem ment haza reggelig, keresi, de majd visszahív – válaszolt az, miközben megnézte az anyósülésen heverő mobilját. – De még nem hívott.

– Mondtad neki, miért jövünk? – kérdezte Béla.

– Nem – vallotta be Karcsi tűnődve.

– Á, mindegy – legyintett Béla, és megigazította pocakján a nadrágját. Kövér, izzadós férfi volt, hátrazselézett hajából keserű aromák párologtak. – Majd megtudja.

– Meg is érkeztünk, mi a cím? – szólt hátra Karcsi kisvártatva, mikor már megroggyant, kopott házacskák közt suhantak.

Az újonc elővette pár papírlapot: – Kossuth 66. – mondta. – Itt az áll, hogy a bejelentés eredete ismeretlen. – Zsebébe gyűrte a dokumentumot, és a házszámokat kezdte kutatni.

Béla kelletlenül igazgatta nyakkendőjét. – Ja, csak egy mobilszámunk van. Titkosított, de az biztos, hogy valami helybélié.

– Furcsa – jegyezte meg a fiatalember, majd megigazította szemüvegét, és kibámult az ablakon. A falu alig pár utcácska kereszteződéséből állt. Felette, balra egy nagyobbacska hegy magasodott az őszi égben. Ahogy az újonc leengedte az ablakot, avarszag és fűrészsivítás áramlott be. – Elég szegény vidék – mondta inkább magának.

– Én nem is csodálkozom, hogy ilyesmit csinálnak az emberek – jegyezte meg Béla. – Szerintem az, hogy magukhoz veszik az öregeket, eltartják és dolgoztatják őket a nyugdíjukért, ez egyfajta természetes összefogás. A nyomor rákényszeríti őket, hogy egyesítsék az erőiket. Persze tény, hogy ebből a bizniszből a gazda, a tartó jön ki jobban…

– Embertelen körülmények közt tartani másokat, megfosztva őket a személyes szabadságuktól: ez bűn – szögezte le indulatosan az újonc. Béla végigmérte őt, nem válaszolt, tekintete inkább Karcsiét kereste a visszapillantó tükörben.

– Itt lesz – mondta a sofőr pár perc hallgatás, és csöndes gurulás után. – Az előbbi volt a hatvannégy.

A falu szélén álltak meg. Beroskadt tetejű épület szürkült a kidőlt-bedőlt kerítés mögött. A kéményből füst gomolygott, az udvart farönkök és rozsdás gépalkatrészek borították.

– Nem túl bizalomgerjesztő – jegyezte meg az újonc.

– Ez van. Essünk neki – nyitotta az ajtót Béla, majd kituszkolta testét a kocsiból. A fiatalember is kiszállt, és Béla mellé sétált. Együtt nézték a házat, vak, homályos ablakait, a gazos hátsó kertet, a metszetlen almafákat még beljebb, a rét felé.

– Van itt valami…– kezdte, de nem mondta végig.

– Menjünk – indult meg Béla. – Ebédre vissza akarok érni a központba.

A kapuhoz érve megtorpant, mert észrevette a közeledő alakot, ezért az újonc belegyalogolt a hátába.

– Bocs – motyogta a fiatalember, majd ő megpillantotta a házigazdát.

Munkásoverall volt rajta, és szalmakalap. Arcát nagy, sűrű szakáll borította, szája szegletéből fűszál lógott.

– Ha bármi balhé van, Karcsi segít – súgta Béla kedélyese az újoncnak. Mögöttük ajtó csapódott. A kopasz vörös emberke szállt ki a kocsiból. A fiatalember végigmérte köpcös, tömör alakját, és kifújta a levegőt.

– Régebben bokszolt. Szóval, ő nemcsak a sofőrünk – magyarázta Béla még, de ekkor a házigazda odaért hozzájuk.

– Jó napot – hangja rezesen, szárazon csendült a kerítés túloldalán. – Mi járatban?

Béla elővette öltönykabátja zsebéből igazolványát és felmutatta. – A családsegítőtől jöttünk – mondta hangosan, szépen artikulálva. – Bejelentést kaptunk, hogy ezen a címen akarata ellenére tartanak egy idős falubeli lakost.

Az idegen hátrébb lépett, végigmérte őket.

– Csak szeretnénk ellenőrizni a bejelentés hitelességét. Amennyiben ápolásban részesítenek egy közeli…– folyatta volna Béla, de a másik kiköpte a fűszálat.

– Itt nincs senki – mordult fel. – Mehetnek isten hírével.

– Ha nem enged be, rendőrséggel kell visszajönnünk – kottyantotta közbe az újonc, mire mind a ketten rábámultak.

– Jöjjenek – vont vállat a szakállas. Azzal megfordult, és visszasétál a házhoz. Béla megvárta, míg egy oldalsó bejáraton eltűnik, majd megindult bal felé, a senkiföldje irányába. Karcsi fütyörészve követte.

– Most mit csinálunk? – kérdezet az újonc, de a másik kettő nem válaszolt, ezért a nyomukba eredt. Tíz méter után balra fordultak, és akácok, bokrok közt benyomultak a kert alatt, a kerítés melletti mezőre.

– Vigyázz, csalán! – szólt hátra suttogva Béla.

Átvágtak a zöld levelek mérges tengerén, majd még nyolc métert lopakodtak, meggörnyedve, hogy alakjukat a kerítés fakarói takarják. Aztán Béla megtorpant, vizslatott valamit, végül egy rúgással kidöntött két karót, átlépett rajtuk – és már bent is volt a kertben. Karcsi követte, kissé előrement, apró, csontos kézfejét ökölbe szorítva.

– Mit csinálunk? – kérdezte az újonc színtelen hangon. Még a mezőn állt.

– Nem hallotta? – vigyorgott rá Béla. – Az ürge azt mondta: „Jöjjenek”

– De ő nem úgy értette, ő… – a fiatalember ellenvetését Béla felmeredő mutatóujjal állította meg.

– Nem érdekel. Megnézem legalább azt a fészert – a háta mögé intett. – Ha van ott valaki, rájuk küldjük a rendőrséget, ha nincs, akkor ennyi, felültettek minket.

– Lehet, hogy a házba tartják, a pincében…– ellenkezett volna a fiatalember, de Béla legyintett, és megindult.

Az épület mögött hatalmas farakás magasodott, odébb egy szilvafa árnyékában rozzant, korhadt deszkalapokból ácsot fatákolmány sötétlett. Karcsi már majdnem odaért ajtajához.

Az újonc a ház vak, sötét ablakait leste, aztán sóhajtva átlépett a birokhatáron, és megindult Béla nyomába.

– Az a lényeg, hogy megtettük, amit lehet – szól hátra neki a nagydarab ember, mikor meghallotta hersegő lépteit. – Beleírhatjuk a jelentésbe, hogy a lakóterület nagy részét a tulaj engedélyével felderítettük, és…Mi az? – A kérdés Karcsinak szólt, aki a fészer ajtajára akasztott dolgot vizslatta.

– Egy lánc. Szent Kristóf medállal – nézett rájuk a férfi.

A két hivatalnok megtorpant jó öt méterre tőle. Nyugtalanul bámulták a háromszor hármas építményt, figyelték, ahogy Karcsi beles a deszkaajtó egy résén, de nem indultak meg, nem mentek közelebb hozzá.

– Van valami? – kérdezte bizonytalanul Béla a sofőrtől.

Az hátra se fordult, elgondolkodva motyogta. – Nem tudom, mintha, a sarokban…

Az újonc közben oldalt lépett, egy vaslemezzel lezárt kútkávához. A lemezen hatalmas betontömbök hevertek, a kút kövekből rakott oldalát frissnek tűnő sérülések csíkozták. Leguggolt, ujjait végighúzta rajtuk. Olyan volt, mintha valaki vésővel és kalapáccsal hosszú karomnyomokat húzott volna az anyagba.

– Valami van bent – fordult meg Karcsi elfehéredett arccal, és nem vette észre a bal felől, a ház sarka mögül előrohanó alakot. Az asszony kezében balta volt, melyet egyetlen jól irányzott mozdulattal a férfi nyakának tövébe vágott, mire a volt bokszoló felsikoltott, tántorogva megfordult, elsöpörte a nőt, majd a fejsze nyeléhez nyúlt.

– Mi a... – kezdte volna Béla elhátrálva a szörnyűségtől. Az újoncon árnyék suhant végig. Ahogy feltekintett, még látta a szakállas házigazdát, amint vasvillát szegezve Bélának ront, és mind az öt hegyet a feszülő hasába döfi. A fiatalember egy bolond pillanatig azt gondolta, Béla le fog engedni, mint egy lufi, de amint a férfi kirántotta a szerszámot, csak apró vérpatakok indultak meg a pöttynyi sebekből. Ekkor újból szúrt, feljebb, Béla mellkasába.

Az újonc felállt a kút mögül, így a támadó észrevette őt. Karcsi közben nyögve kicibálta a baltát magából, mire mindketten felé fordultak. Az asszony, egy kopott otthonkás, fáradt arcú nő, már ismét ott volt előtte, és mint egy rossz gyerektől, türelmetlenül elvette a fejszét tőle. Karcsi a nyaksebből sugárzó vérfolyamot igyekezett felfogni, a fészer faláig hátrált, szabad kezét pedig a csapás elé emelte. Ujjai, fél tenyere leszakadt az első két sújtás alatt. A harmadik arcát érte, sikoltva eldőlt, magával rántva valamit. Az asszony föléje guggolt, mint aki gyomlál, és a baltával csapkodni kezdte a még izgő-mozgó vonagló testét.

Az újonc elvonta tekintetét a fájdalmasan vörös képtől, és előbb a fűbe elfekvő és összegömbölyödő Bélára, majd a vasvillás házigazdára pillantott, aki a köztük lévő kutat méregette – majd megindult balra, mire a fiatalember jobbra került.

– Kérem, ne – próbálta kinyögi, d az adrenalintól nem mozdult nyelve.

 A szakállas nem válaszolt, csak jobbra lódult, majd hirtelen irányt váltott, és mégis bal felé került. Pár szökkenéssel be is érte a hivatalnokot – és ekkor lövés dördült.

Egy melegítős alak állt a ház jobb sarkánál, kezében füstölgő fegyverrel.

– Tedd azt le, Norbert! – szólt rá élesen a vasvillásra, aki még mindig a fűbe rogyó asszonyt bámulta. A nő otthonkájának bal felső részén gyorsan terjedt egy vérfolt.

– Nem teszem – mondta a szakállas alig mozgó szájjal.

A fiatalember a pisztolyos felé hátrált. Sovány, középkorú férfi volt, tekintete ide-oda ugrált az előtte fekvő és álló alakok közt. – Mi az istent csináltok ti itt? – nyögte végre.

– Ki akarják szabadítani – intett bizonytalanul a fészer felé a Norbertnek nevezett.

– Kit? – jött a pattogó, remegő kérdés.

– Aki feljött – a vasvilla a kutat fedő lemezen csendült, mire a még álló két másik összerezdült. – Feljött innen egy nap, de gyenge volt, és be tudtuk zárni a fészerbe. Fél a medáltól, ezért tudjuk bent tartani.

– Kit? – ismételte a fegyveres.

A szakállas lassan közeledett felé. – Miért nem nézed meg magad? – suttogta ajkát nyalogatva.

– Ne gyere közelebb. Lelőlek, baszd meg, ha még egy lépést teszel – válaszolt a pisztolyos férfi lassan hátrálva. Az újonc a kettejük közti pár méter felezőjénél állt, és amikor a lövés eldörrent, lágy permet érte halántékát. Odanyúlt, keze piros lett. A vasvillás a ház faláig tántorgott, széthasadt bal orcáját markolászta. Aztán nekiesett a falnak, és lecsúszott a talajra.

– Maga kicsoda? – szegezte fegyverét az újoncra az idegen. A fiatalember öltönye zsebébe nyúlt, elővette igazolványát. – Családvédelem – mondta nagyon halkan. Kezében remegett a bőrtok. A pisztolyos közelebb jött, rápillantott, majd leengedte a fegyvert. – Akkor maguk hívtak. A körzeti megbízott vagyok, Nagy István – szabad keze hideg és izzadt volt. – Mi az isten történt itt, a kurva életbe? – fakadt ki fejét fogva.

– Nem tudom, mi csak idejöttünk – kezdte az újonc, majd Bélához sietett. Nem kellett lehajolnia hozzá, látta a megdermedt tekinteten, hogy vége. Továbbment a másik kettőhöz. –, ellenőrizni egy bejelentést. Valaki felhívott minket, hogy csicskáztatnak, tartanak itt valakit, ezen a címen.

– Ki hívta magukat? – a körzeti megbízott a szakállas előtt állt, arcába bámult, és keze remegését igyekezett csillapítani.

– Nem tudom – mondta az újonc, majd óvatosan Karcsihoz ment. A bokszoló ép kezében csillogott valami. – Csak egy telefonszámunk volt… – a fiatalember gépisen a zsebébe nyúlt, elővette a papírlapokat, rájuk pillantott és felolvasta a telefonszámot. Közben kivette Karcsi kezéből a medált.

– Mit mondott? – a döbbent kérdésre megfordult. A melegítős férfi már jött felé. – Milyen számot mondott, ember?

Félrelökte az újoncot, átlépett Karcsin, aztán megtorpant a fészer ajtajában. – Ez a lányom telefonszáma – mondta aztán halkan, meg se fordulva.

– Nem ő van odabenn – jegyezte meg a fiatalember a medált méregetve. Közelebb ment a másikhoz, valami cuppant a talpa alatt. – Ne nyissa ki, kérem – mondta bizonytalanul.

A körzeti megbízott várt egy picit. Aztán elhúzta a reteszt, és kitárta a nyikorgó ajtót. Sűrű félhomály tárult eléjük, melyet bágyadt fénysávok csíkoztak.

– De ő is itt van – mondta színtelen hangon Nagy István, majd felemelte a pisztolyt, és halántékához tartotta a csövét.

Az újonc nem várta meg a dörrenést, megfordult, hogy elfusson, de elcsúszott Karcsi vérében, elesett, és a földön, a fű illatával orrában úgy maradt, hason fekve. Mögötte ott sötétlett a fészer.

vége

Nagyon sok mindent most nem akarok írni elöljáróban, főképp azért, mert a környezetemben, múltamban legalább három-négy érintett volt. A szüleim és jómagam is karamboloztunk, ki súlyosabb, ki könnyedebb módon. Bár minderre nem sokat gondoltam, míg csináltam a szöveget, csak a végén jutott eszembe a dolog. Közvetlen ihletőként legfeljebb annyi, hogy mentünk felfelé, Vác irányába a gyorsforgalmin, és feltűnt az a rengeteg koszorú. Aztán beindult az agyam. A szituációt meg egyértelműen Nabakovtól loptam. Az adomány című kötetében van két vagy három, hasonlóan nagyon megtévesztő beszélgetés.

 

 

Út mentén

 

A leállósávban ősz hajú, sovány ember közeledett a Fotós felé. Mellettük nagy ritkán el-elzúgott néha egy autó Vác irányába. Északról, a túlsó oldalon inkább megkésett kamionok dübörögtek a betonon, megtörve a naplemente elnyújtózó pászmáit.

A bíbor fény még épp elég volt ahhoz, hogy a Fotós két szögből is lekapja a vaskorlátra akasztott koszorút. Közben néha oldalt pillantott. Az öreg megállt a sárga vésztelefon mellett, és füléhez emelte a kagylót. Aztán ingerülten nyomogatni kezdte a panel gombjait.

– Segíthetek? – kiáltotta a Fotós, és megindult felé. Látta, hogy jó kétszáz méterrel lejjebb egy rozzant Lada áll az út szélén. Vészvillogói narancssárgán lüktették figyelmeztetésüket az alkonyatba.

– Nem működik ez a vacak – akasztotta vissza a telefont az ősz ember. Sovány, aggodalmas arcán furcsa riadalom ült. – Durrdefektet kaptunk anyussal, és nem elég, hogy lapos a pótkerék, még a mobilom is lemerült. A fene vigye el…– Végigmérte a közeledőt, majd fáradtan elébe ment.

– Tessék, telefonáljon az enyémről – vette elő, nyújtatta a másiknak a Fotós a készülékét. Az idős férfi gyanakodva fogta meg, majd hosszan bámulta a gombokat. Aztán sóhajtva nekidőlt az útmenti alumínium korlátnak, és körbenézett a lassan kifakuló tájon: – Na, most meg nem jut eszembe a fiam száma – mondta csalódottan. A Fotós letelepedett mellé, igazított valamit az objektíven, mire a másik a fekete, testes gépre pillantott.

– Maga fényképész? – kérdezte rekedten, aztán találomra nyomkodni kezdte a telefont.

– Csak hobbiból – mondta a Fotós. Visszanézte a koszorúról készített sorozatot. Volt pár valódi, de hervadt szegfű a műanyag virágfejek közé tűzve. Sárgásbarna romlottságukkal csak még gyászosabbá tették a képeket.

– Ez se az – csóválta fejét az öreg, majd törölte a számot, és újjal próbálkozott. Közben ismét a fényképezőgépre lesett, növekvő érdeklődéssel. Aztán kihajolt, elnézett oldalt, a fémkorlát szalagjára akasztott koszorú irányába. – Ezeket fényképezi? – kérdezte csodálkozva.

A Fotós bólintott. – Igen.

– Komolyan? – Az öreg egészen belefeledkezett a gondolatba, hüvelyujja megdermedt a 2-es billentyű felett. – Miért?

– Mert szépnek látom őket – magyarázta a Fotós türelmesen. – Persze, ezt általában az emberek furcsának találják.

– Hát azt elhiszem – jelentette ki a másik. – Engem kiráz a hideg, ha csak meglátok egyet az út mellett. Nem hajtok gyorsan, minek a sietség, de ilyenkor még jobban lelassítok.

– Igen – helyeselt a Fotós –, felfoghatók külön, sajátos közlekedési jelzésekként is. A KRESZ kiegészítéseként. Figyelmeztető mementók: vigyázz halandó, te is így járhatsz! 

Az idős férfi hasfájósan összegörnyedt, majd ismét füléhez emelte a telefont, hallgatózott, végül felmordulva leengedte karját: – Ez se az – nézett tűnődve a lebukó nap permére, majd észbe kapva a Fotósra lesett. – Az egész országban? Járja az országot, és ilyeneket fényképez? – kérdezte hitetlenkedve.

A Fotós válaszul elé tartotta a gép kijelzőjét, és elkezdte lapozgatnia a korábbi képeit: – Ez a hatos út. Tavasszal mentem rajta végig. Ez itt a huszonegyes. Látja, hat képet csináltam. Aztán a négyes út, a halálút. Na, itt mindig találok újat, mindig.

– Az biztos – helyeselt az öreg –, mert hajtanak, mint a bolond. Azért van ez. Gondolom, van munkája, bőven.

– Igazából ez csak hobbi – javította ki a Fotós. – Egyébként kémiát és fizikát tanítok szakközépiskolában.

Hátuk mögött tücsök kezdett rá, ám hangját elnyomta egy eldübörgő szlovák kamion. – De valóban van vele munkám. Régebben kevesebben állítottak emléket az út mentén. Mostanában egyre nagyobb divat. Egyre jobban terjed ez a fajta hagyomány, ne kérdezze, miért.

– Mert egyre több a baleset – jegyezte meg az idős ember dühösen. – Mindenhova rohannak. Én is mondom a fiaméknak, minek úgy szaladni, úgyis odaérsz előbb-utóbb, nem?

– De, így van – mosolygott rá a Fotós kedvesen. – Azt hiszem, ez az egész lényege. Ezek az útmenti koszorúk a türelmetlenségünknek állítanak emléket. Én igazából időmetaforáknak tekintem őket. Ha az autó lassabban haladt volna – talán még mindig élnének a koszorú mögé rejtett holtak. Perceket lehet spórolni harminc-negyven kilométeres sebességkülönbséggel. És egy egész életet elveszteni. Senki nem méri fel igazából a kettő viszonyát: odaérek célomhoz pár perccel korábban, vagy egy emlékhellyé válok az út mentén örökre.

Az öreg eltűnődött ezen, majd rekedten így szót: – Igaza van. Na, akkor, amíg eszembe nem jut a gyerek telefonszáma, hívom a rendőrséget.

– A rendőrséget? – vonta össze szemöldökét a Fotós, és gyorsan kikapcsolta a gépet. – Ugyan miért?

– Hát nézze csak, mit találtam én ezen nyavalyás úton! – mutatta az idős férfi a tenyerét. Egy apró, tüskés valami feküdt benne. – Ahogy elindultam idefelé, ebből találtam kettőt. Kétszáz méteren kettőt. Nem lehet véletlen. Először azt hittem, hogy leesett valami kamionról, de szerintem direkt szórták az útra – magyarázta az öreg egyre növekvő ingerültséggel. – Fogadok, hogy valami suhancok szórakoznak az autósokkal. Szerintem az én kerekem is ilyentől durrant el. Na, látja, ilyenkor jó, ha az ember nem száguldozik. Még így is épp, hogy meg tudtam állni, és nem az árokban kötöttünk ki.

Közben a Fotós elvette az apró tárgyat a kérges tenyérből. Megforgatta, meg is szagolta. – Műanyag – jelentette ki csöndesen. Olyan volt, mintha nyolc hegyes rudat csillag alakzatba összeolvasztottak volna. – Ráadásul igen érdekes anyag – folytatta. Az egész dolog körmnyi méretű volt, mégis veszélyesnek és fenyegetőnek tűnt még a félhomályos szürkeségben is. – Hőre és súrlódásra lágyuló műanyag – folytatta a Fotós magabiztosan, és felpillantott az öreg sápadt, értetlen arcába.

– Ezt meg honnan tudja?  – kérdezte az.

– Egyszerű, de zseniális kis házi barkácsolás – magyarázta a Fotós, majd lágyan, mint vízbe horgot, az út közepére dobta a dolgot. Az pattogott kettőt, aztán megállapodott a felezősáv mellett. – Látja? A betonon alig lehet észrevenni a színkeverés miatt. A gumiabroncs könnyedén felveszi. Nem szakítja ki azonnal a köpenyt, csak belefúródik. Aztán a súrlódás felmelegíti annyira a tüske anyagát, hogy az túlhevülve megolvasztja a gumit is. Egészen apró, de minden kilométerrel növekvő szakadás keletkezik rajta. A tüske közben kiesik a résből, mint lyukas fogból a tömés. A lyuk pedig öt, tíz, tizenöt vagy száz kilométer múlva egyszer csak…– A Fotós szétnyitotta bal, szabad kezének ujjait, valamiféle látványos robbanást utánozva. – Máris kész a durrdefekt és a baleset. – Lehunyta szemét, mint ki elképzeli a jelenetet. – Gumiabroncstól és a sebességtől függ, mindez mikor történik meg. A következményeket is egy jó csomó dolog befolyásolja. Lehet, hogy a vezető rutinos. Lehet, hogy az autó nem halad elég gyorsan. Lehet, hogy gyorsan halad, de valami csoda folytán sikerül megúszni apróbb karcolásokkal vagy zúzódásokkal. Ám a legtöbb esetben…– A Fotós oldalt intett, a koszorú felé, majd mély levegőt vett, bent tartotta. – És a legjobb, hogy mindez nem tűnik bűnténynek. Csak egyszerű balesetnek. A bajt okozó tüske olvadt darabjait soha senki nem találja meg. Az úton elszórt apró kis bajkeverők soha senkinek nem szúrnak szemet. Csak a végeredmény kézzelfogható és valós. Az összegyűrt fém. A kifolyt hűtővíz. Csillagosra tört szélvédő. Véres testek méterekre a kocsitól, a mezőn. A kormány mögé begyűrődött emberi massza. Aztán a mentők, a rendőrök. A lassító autósok, akik a látvány sokkja miatt pár kilométeren át visszaveszik a tempót. A megérkező rokonok. Ők azok, akik még akkor nem tudják, de örökre megjegyzik, az agyukba vésik az út szelvényét, a helyet, ahol véget ért egy történet. Öntudatlanul is körbenéznek. Memorizálják a tájat. Megfigyelik a bokrokat, a fákat. Persze a baleset nyomai egyébként is még sokáig ott maradnak az úton, a korláton, a fák törzsén. Ám az emberi emlékezet többet akar. Egyértelmű jelet, kézzelfogható bizonyítékot arra, hogy valóban itt történt, itt esett meg a dolog. Ezért hozzák el a koszorúikat előbb-utóbb mind. Halottak napján leparkolnak, gyertyát gyújtanak, a temetőből egyenesen ide vezet az útjuk. Kijönnek az áldozat vagy áldozatok születésnapján is. Elgondolkodnak, mi lett volna, ha. Ha lassabban vezet a szerencsétlen, vagy ha jobban figyel, vagy ha gyorsabban reagál. És közben folyton csak a pár méterre parkoló saját autójukat lesik, az égve hagyott vészvillogót, azt remélve, hogy míg itt állnak a koszorú előtt, nem száll beléjük egy őrült, így görgetve tovább a balsors mindent elsöprő kerekét…aztán persze hazamennek, és jó időre elfelejtik az egészet. Talán már hazafelé nyomják a gázt, mint a bolond, nem is sejtve, hogy véletlenszerűen elszórva, ritkás, de eredményes rendben ott lapulnak a betonon ezek a csillagok – az út közepére mutatott, amiből már csak leginkább felezősáv fehérje látszódott a mind sűrűbb alkony miatt.

Az öreg, ki eddig maga elé nézve, zavartan hunyorogva hallgatta őt, most hátrált pár lépést: – Miért mondja el nekem ezt? Kicsoda maga? – kérdezte nyugtalan értetlenséggel. - Hívom a rendőrséget!. Felemelte jobb kezét maga elé. Nem volt benne a Fotós telefonja.

– Én vagyok a Fotós – bólintott a másik, és megütögette zsebét, majd belenyúlt, elővette belőle a mobilt, felmutatta az idős embernek. – Mit gondol, miért csinálhatok minden évben új és új sorozatot majd minden nagyobb úton? Mit gondol, miért kell bejárnom évszakonként az ország útjait?

A másik zsebébe nyúlt, és elővett belőle pár műanyag csillagot, majd felséges mozdulattal az öreg lába elé szórta őket.

– Maga csinálja? – kérdezte az döbbenten, ismét hátrálva egy kicsit. – Maga okozza ezeket a…

A Fotós ellökte magát a korláttól, fényképezőgépét óvatosan az oldalán lógó tokba csúsztatta, és fel se nézve az idős férfi sziluettjére, fáradtan legyintett: – Igen. Maga pedig egy senki.

– Ezt nem ússza meg – fogadkozott az öreg bizonytalanul. – Először is: kifizeti a gumim javítását!

– Nem – cáfolta a Fotós szelíden mosolyogva. A másik legfeljebb foga fehérjét láthatta csak a sötétben. – Nem fizetek semmit.

– Miért? – kérdezte egy hang az idős férfi felől.

– Mert magának már nem kell fizetnem semmit. – A Fotós hallgatott, aztán megköszörülte  a torkát. – Ősszel történt. Anyussal jöttek haza a fiaéktól. Bekapták az egyik csillagot. Meg tudott állni, mert szokás szerint lassan ment. Kiszállt. Eljött ide, a segélykérő készülékhez, segítséget kérni. A telefon nem működött. Mikor visszafelé indult, már elég sötét volt. Legalább ilyen sötét. Elég sötét ahhoz, hogy egy őrült száguldozó miatt jobbra lehúzódó autó elsodorja magát. Felkenték a korlátra, nagyjából ott. – A Fotós a koszorú felé mutatott. Aztán várt, hallgatott, figyelte a tücsökciripelést. Az öreg felől nem jött válasz.

vége

Berakni egy pár átlagos embert extrém szituációba, aztán megnézni, mi történik velük. Ki, hogyan, miképp és miért reagál úgy, ahogy. Ha már karamboloztál mondjuk nagy forgalomban, vagy láttál az utcán összeesni valakit, akkor átérzed, mire gondolok. Valahogy így szeretném működtetni ezeket az írásokat. Mögöttük van az a tény, hogy a krízist filmben, szövegben és képben szeretjük átélni - ám a való életben roppant kellemetlen és kínos számunkra.

Az alábbi novella talán ciklussá érik, vagy még regényt is lehetne fabrikálni belőle. Van egy 2008-as spanyol film (Tres Dias), nagyon erős, az adta az alapötletet. Nekem itt, a medencében az a kérdés az érdekes, hogy ha tudnánk, hogy csupán 38 napnyi élet maradt a Földön, mit csinálnánk mi, magyarok. Tekintve, hogy egy átlagos napot is a népesség nagyobb része világvégi őrjöngéssel él meg, semmi jóra nem számítanék. A hősöm figurája, tisztessége, jóindulata és komolysága épp ezért egy kissé illuzórikus.... 

 

Az utolsó napok angyalai

 

A Kálvinon itta a sört, mikor felfigyelt a lányra.

Önkéntestársával, Pállal, odalent, a hajdani metróépítkezés gödrében ültek, valami árnyékban. Egy jóember csapra vert hordókból osztogatta a sört, poharat nem adott, azt hozni kellett. A tömeg leáramlott a hatalmas kráter mélyére, majd vissza a felszínre. Ő és Pál ingyen kaptak italt, másoknak egy viccet kellett mondaniuk érte. A csapos figyelmesen meghallgatta, majd közömbös arccal biccentett, és már töltött is.

Pál oldalán apró elemes rádió lógott. Egy izgatott hang darálta a houstoni kilövés eseményeit. Rajtuk kívül senki nem figyelt a szövegre, ebből is kitűnt, ők az önkéntesek. A többiek csak a sört várták, és néha-néha feltekintettek a nap irányába.

A lány is ezt csinálta, a kráter szélén állt, és egy színes üvegdarabot tartott szem elé, azon át bámult a fénybe. Olyan régóta művelte ezt, hogy a férfi már azt hitte, megvakult, avagy napszúrást kapott. Felállt hát, és közben megbökte Pált. Felmutatott a lányra. Pál odanézett majd megvonta vállát.

– Biztos valami szektás – morogta még, és kiköpött. Egész éjjel vízvezetékeket szereltek, ezért mindketten sárosak és nedvesek voltak. Pál arcán lassan legördült egy izzadságcsepp, és rápottyant a kezeslábasára varrt nagy, fehér V-re. Azt jelentette, voluntary, önkéntes. Az ilyen ellátmányokat az ENSZ-től kapta az állam, amíg létezett ENSZ vagy állam.

– Megnézem – mondta ő, és elindult kifelé, szemben a tömeggel.

Háta mögött felujjongott a rádióbeli férfi. Az űrhajó, fedélzetén a Mona Lisával és még egy csomó festménnyel, kisebb szobrokkal, azzal a rengeteg adathordozóval és lefagyasztott sejtmintával, a géntérképekkel és a Bibliával és a kódexekkel, a csodálatos fotókkal a hajdani, Föld nevű bolygóról és az emberi civilizációról, elindult az űrbe.

Péntek volt, egy átlagos nap, a Meteor becsapódása előtti harmincnyolcadik.

Ahogy elhaladt a sor mellet, kivált belőle egy asszony. Poros haja úgy állt, mint a szénakazal, ruhája alapján fosztogatónak tűnt. Egy lapot nyomott a férfi kezébe: – A lányom. A kislányom. Három napja eltűnt, itt a környéken. Kérem, találja meg nekem. Nem akarok nélküle meghalni.

Ő lenézett a gyűrött fénymásolatra. Tízéves, szőke lányka mosolygott fel rá. Tekintete olyan volt, mint az anyjáé, csak az övéből még hiányzott az őrület és a reménytelenség.

– Meglátom, mit tehetek – hazudta az önkéntes, majd zsebre gyűrte a papírt, és továbbment. Az utolsó métereket már négykézláb tette meg, és mikor kiért a déli verőfényes napsütésbe, lihegve összegörnyedt. Hetek óta dolgozott megállás nélkül társaival, hogy fenntartsák az elfogadható színvonalú életkörülményeket a városban. A szerelés, a tűzoltás, a takarítás, a szeméthordás és a hullaégetés minden erejét kivette. Lihegett pár másodpercet, majd felállt, és a lányhoz sétált.

– Ne zavard a fényemet – szólt rá az nyugodt, felnőttes hangon, el nem véve tekintetét a piros lencséről.

– Megvakulsz – figyelmeztette őt a férfi. – És az senkinek nem lenne jó.

A lány végre rápillantott. Húsz év körüli lehetett, vékony alkatú, sápadt bőrű, hosszú, barna hajú. Egyáltalán nem volt csinos, legfeljebb érdekes. Figyelmesen végigmérte a férfit, majd újra a napra nézett.

– Nem a napot nézem, hanem ami mögötte van – mondta aztán sóhajtva. – Menj a dolgodra, önkéntes – tette még hozzá kedvetlenül.

– Mi lenne mögötte? – kérdezte a férfi, majd miután nem kapott választ, így folytatta: – Te vagy a dolgom.

A lány meglepetten nézett fel rá: – Valóban? Segíteni akarsz nekem?

A másik esetlenül bólintott, aztán megtörölte homlokát. Elnézett az Astoria irányába, végig, a kiégett autókon, a betört kirakatokon és az utcán heverő temetetlen holtakon, kik az előző éjjeli összecsapások áldozatai lehettek. Avagy szimplán csak öngyilkosok.

– Amíg tudok, segítek – motyogta aztán, végigsimítva a fehér V-betűt mellkasán. – Hisz felesküdtem.

– Nagyon szép dolog – vigyorgott rá a lány, majd hirtelen eszébe juthatott valami, mert elkomolyodott, és megragadta a férfi kezét. – De akkor most gyere velem.

Elkezdte őt húzni a folyó felé, és az önkéntes kábán követte.

– Hova? – kérdezte aztán pár lépés után.

– Hozzám – mondta a lány, miközben úgy ment előre a sűrűsödő tömegben, mint egy jégtörő hajó. – A napfény és a bolygóegyüttállás pont kedvező néhány óráig. Most kell megcsinálni.

– Mit?

– A menekülést.

Egy árnyas kapualjba húzta őt a lány, majd felfelé keringtek a macskaszagú lépcsőházban.

– Anyámék leutaztak a Balatonra. Azt hiszem, ott várják meg. Mondták, menjek, de szerintem ott nagy a tömeg. Mint a tengernél – magyarázta a lány lihegve. – Ezután találkoztam ezzel az indiaival. Ő adta a lencséket. – Kiértek a gangra. Odalenn, a kis udvaron egy magányos akác kókadozott. Körötte szeméthegyek, mindaz, amit a lakók ledobáltak a négy emeltről. Bűzlött a ház.

– Egy ideig működött vele a dolog, hozzám költözött – magyarázta a lány. – Elmesélte ezt a dolgot a lencsékkel, a fénnyel és a Comporellonnal. Aztán elutazott.

Sokáig babrált a kulccsal, míg kinyitotta a lakásajtót. Édes dögszag áradt ki bentről. A lány a küszöbön megfordult, és még egyszer végigmérte vendégét: – Figyu – mondta aztán óvatosan –, ez a dolog nem a szexről szól. Anyámék olyanok, hogy most már fűvel-fával. Ahogy a legtöbb ember is. De én nem ezt akarom… – Az önkéntes figyelmesen nézte az arcát, és bólintott: – Én is csak segíteni akarok – mondta rekedten. – De most inkább adj innom.

– Nincs víz a csapban – jegyezte meg könnyedén a lány, és eltűnt az egyik szobában.

– Már van – mosolyodott el a férfi. – Éjjel megcsináltuk a főnyomót a Ferenciek terénél.

Ösztönösen rátalált a konyhára. Töltött magának egy pohár zavaros folyadékot, majd rövid gondolkodás után felhajtotta. Szeme sarkából ekkor vette észre a holttestet.

– Tényleg minden tiszteletem a tiétek. Úgy értem, tudva a dolog végkimenetelét, kinek lenne kedve bíbelődni ilyesmivel, mint egy vízvezeték? – kérdezte valahonnan távolról a lány.

A hulla egy indiai férfi volt. A konyhai nagy étkezőasztal előtt álló fonott kanapén feküdt. Tagjai szépen el voltak rendezve, arcán béke és valami érthetetlen harmónia sápadozott. Boldog, merev mosollyal nézett felfelé, a plafonra.

– Ez megóv attól, hogy hülyeséget csináljak, avagy megőrüljek. A munka az, ami emberré tesz minket, egészen az utolsó pillanatig – magyarázta kiabálva a férfi, majd óvatosan a halotthoz lépett. Gyakorlott ujjai végigfutottak a merev testen, de nem talált sebet.

– Szerintem csak el akarjátok terelni a figyelmeteket…– a lány csilingelő hangok kíséretében lépett a konyhába.

– Ő Singh. Az indiai. Ahogy említettem: elutazott – mondta könnyedén. A kezében egy apró állványzatot tartott, melynek drótjairól különféle színes lencsék lógtak. – Ő mutatta meg ezt nekem – megpöckölte az üvegcséket, mire azok csörömpölve összeverődtek. Aztán az állványt leállította az asztal szélére, úgy, hogy az ablakon betűző fény ráessen.

– Mi történt? – nyögte a férfi, ismét a halottra nézve. Most vette észre, hogy a testből valami barnás csöpög a padlóra. – És mit keres ő itt? Fertőzésveszélyes…

A lány a sarokban álló fémpalackokra mutatott: – Nem én voltam. Gázzal csinálta – magyarázta türelmesen, majd egy kopott jegyzetfüzetet vett elő az egyik fiókból, és lapozgatni kezdte – Napokig tartott, míg kerítettem egy másik, teli palackot.

Megtalálta, amit akart, egy kusza ábrát, vonalakkal, apró pöttyökkel és egzotikus írásjelekkel.

A férfi kíváncsian közelebb lépett: – Mi ez?

A lány állítgatott valamit az állványon, miközben időről időre hol az ábrára lesett, hol egy apró beosztást figyelt, mely az egyik fémrúdon volt látható.

– Ez a menekülés – mondta aztán csöndesen. Pár másodpercnyi ügyködés után kiegyenesedett, majd a férfi nézett: – Ebben kellene nekem segítened.

– Nem értem – mondta nyugtalanul az önkéntes.

– Megmutatom, hogy működik, és ha végzetem, utánam jöhetsz – bólintott a lány. Körbefordult, majd egy széket az asztal sarkához húzott. – A szerkezet Singh családjának az öröksége. Ősi tudás van benne, ismeretlen eredetű, amelyet évezredek, talán még Atlantisz óta rejtegettek a világ elől – magyarázta lelkesen. Arca kipirult, hirtelen nagyon vonzónak és fiatalnak tűnt. – Ez egy kommunikációs és transzportációs csatorna a Comporellon bolygón élőkkel. A Napon túl van.

Kis hatásszünetet tartott, mire a férfi visszatette a poharat a pultra. – Oké. Én megyek – mondta és indult. A lány azonban megragadta kezét: – Kérlek, ne – könyörgött – Csak hallgass meg. Adj egy esélyt a menekülésre.

A férfi elvonta magát a fogásból, de aztán visszadőlt a pultnak, karjait ölbe fonta: – Hogyan?

– A fény a szállítóeszköz – folyatta a lány, felfelé nézve, mint aki a leckére próbál emlékezni. – Csak be kell állítani a megfelelő pozíciót, és a gondolatokat illetve egy annál is légneműbb dolgot, magát a tudatot is képes elvinni a Comporellonra. Egyébként Singh nem így hívta a bolygót, de megmutatta egy atlaszban, és valóban létezik, az egyik legközelebbi naprendszerben van. A tudósok szerint lehet rajta élet. Megnéztem a neten, amíg volt net – a lány felsóhajtott, majd elhúzta a száját: – De itt jön a nehezebb része. A lelked el tudod menekíteni, ám csak akkor, ha megszabadulsz a tehertől, ami a földhöz láncol: a testedtől. Jól beállítva a kiáramló lélek egyenesen a lencsék fókuszába kerül – mutatta is vékony ujjaival a zöld és a sárga üvegeket – majd erről visszatükröződik, és elindul a másik bolygó felé – bökött a vörös lencsére. Ott pedig remélhetőleg befogják, és talán sikerül beletölteniük egy élő anyagba…– bizonytalanul elhallgatott, majd még hozzátette. – Singh szerint az efféle utazás bevett eljárás volt régen. Bár a pontos részleteket ő sem ismerte…mert ugye vissza, a Comporellonról, még nem jött senki…Sing sem.

Lenézett a halottra, a férfi követte tekintetét.

– Hogy jövök én a képbe? – kérdezte aztán rekedten. Töltött még egy pohár vizet, a lány felé kínálta, de az csak a fejét rázta, aztán így szólt: – Katolikus vagyok

Hallgattak pár pillanatig: – Hiszel ebben az indiai marhaságban, de katolikus vagy? – nyögte a férfi döbbenten, majd elnevette magát. Úgy tett, mint aki menni készül.

– Csak annyit kérek, te nyisd meg a gázpalack csapját – állt elé a lány. Esdeklően nézet fel rá, majd szemében megcsillant valami, és hirtelen, egy mozdulattal lehúzta pólóját. Apró, kissé lógó mellei ártatlanul fehérlettek fel az önkéntes előtt: – Halandó vagyok kifizetni téged – bizonygatta elpirulva.

Az önkéntes felsóhajtott, majd felvette a pólót a földről, és átnyújtotta neki: – Nem szükséges. A te életed – mondta aztán. A lány bólintott: – Köszönöm – azzal felöltözött, és leült az asztal elé állított székre. Előrehajolt, ellenőrizte az állványt, valamit pöckölt rajta. A lencsék apró fényfoltjai egyenesen arcára hullottak. A nap fénye most bevilágította nemcsak őt, hanem az egész helyiséget. Ebben a káprázatos sárga korongban ott sötétlett egy alig borsószemnyi végzet, a Meteor.

– Csak nyisd meg, és menj el nyugodtan – sóhajtott a lány. Oldalt lesett a férfira, haja arcába hullt: – És köszönöm.

– Nincs mit – vont vállat az önkéntes. – Ez a munkám. Egy kicsit maradok...ha meggondolnád magad.

Az ülő erre már nem válaszolt, csak lehunyta szemét, és mélyeket lélegzett.

A férfi megemelte a gázpalackot, hogy ellenőrizze, tele van-e. A csap kissé ragadt, de aztán engedett, és halk sziszegés, majd erős szag töltötte be a szobát.

– Áram már két hete nincs – mondta remegő hangon, de nyugalmat mímelve a lány. – Nem kell aggódnod, hogy más is elpusztul.

– Igen, azzal nem tudunk megbirkózni – válaszolt a férfi. Elmosogatta a poharát, és a pultra tette. – Az hálózat teljesen szétesett.

– Menj, mert bajod lesz – sürgette őt elhaló hangon a másik. A palack kiömlőnyílás egyesen a tarkójára volt irányozva. Az önkéntes visszatartotta a levegőt, és kíváncsian leste, ahogy a lány szemei rebbenve le-lecsukódnak, karja elenged, majd lehullik a szék karfájáról. Haldoklott.

Amikor már nem bírta, a férfi gyors lélegzetet vett, majd megindult kifelé, ám ekkor valami csillant az asztalon. Odafordult, és a látványtól megdermedt.

Apró villanások kéltek a lencsék alkotta tér belsejében, mintha a szivárvány színei cikáztak volna egyik üvegfelülettől a másikig. A lány szája elnyílt, és fogai résein át halványkék füst szivárgott ebbe a térbe. Úgy tűnt, hogy a lencsékhez érve előbb zöldre, aztán sárgára majd vörösre vált. Pár másodperces tükröződés és ide-oda villanás után fénycsíkká egyesedett, és a vörös lencsén megpattanva elszáguldott egyenesen a Nap felé.

Az önkéntes döbbenten hátrált, kezével meglökve a pulton álló poharat. Az ezer szilánk csörrenő hangjára riadt fel, mély lélegzetet vett, és elsápadt.

A szoba már tele volt gázzal.

Akaratlanul is lehajolt, hogy összeszedje a szilánkokat, közben köhögni kezdett. A padlószinten csak még sűrűbb lett a koncentráció, meg is szédült, és féltérdre esett. Furcsa erőtlenség, lassúság lett úrrá rajta. Úgy tűnt, mintha hirtelen megöregedett volna, avagy nagy mélyégben, hatalmas víz nyomása alatt dolgozna. Küszköde felnyúlt, az asztal széléig, és belekapaszkodva próbált felállni, de ismét térdre zuhant. Szeme előtt fél méterre ott sárgállott, zöldellt és vöröslött a lány lelke.

A férfi egészen belefeledkezett a színekbe, majd rájött, hogy haldoklik. Görcsösen összerándult, tapogatódzva kereste az asztal peremét, aztán újra felhúzva magát. Feje a halott lány arcával került egy szintbe. Mielőtt imbolyogva kiegyenesedhetett volna, a nap arrébb mozdult az égen, mire a vörös lencséről halovány fény szűrődött a szemébe.

– A kislány – hallotta a hangot. Öreg volt és nyugodt. Hatalmas távolságról szűrődött el hozzá, és úgy érezte, hátul a gerince és az agya találkozásában rezonál. – Egy csatornába esett. A Molnár utcában, a nagy markoló mellett. Ott keresd. Mentsd meg a lányt. Aztán gyere utánam…– Ekkor egy villanás után a vörös lencséből fénycsík egyesedett ki, és elszáguldott, egyenesen a Nap felé. A hang elhalt az önkéntes fejében.

A férfi bámult maga elé pár másodpercig, majd nyögve, köhögve körülnézett. Kinyúlt, vakon tapogatott maga körül. Három oldalról ablakok vették körül, de számára elérhetetlenül messzinek tűntek.

Ám ekkor kereső ujjai útjába akadt valami az asztalon. Felragadta, és gondolkodás nélkül belevágta a legközelebbi ablak üvegébe. Hirtelen langyos légáram kélt, azonnal befonta arcát, mélyet szippantott belőle. Erőt véve magán az ablakperemhez tántorgott, és kidugva fejét a törésen, zihálva lélegzett. Odalenn, az udvar betonján ott feküdt az állványzat, mellette apró, sárga, zöld és vörös szilánkok.

Az önkéntes sokáig nézte, egészen addig, míg a háta mögött kitisztult a szoba levegője annyira, hogy visszamehetett elzárni a palackot.

Két széket összehúzva a lány merev testét az indiai mellé fektette, aztán otthagyta őket.

Lefelé menet azért sem nézett az állványra és a széttört lencsékre. Helyette zsebéből elővette a térképet, és elkezdte rajta keresgélni a Molnár utcát.

vége 

Ez egy emo előttti történet egy lányról, kit ma talán emosnak tekintenénk. Igazából persze csak halálvágya van, s mindehhez megfelelő társaságot kap. Amúgy pedig két szemléletmód összeütközéséről is szól, miközben a rádió szerint odakinn, az éjszakába feléledtek a holtak. A kedves, régi dilemma - kik az igazi ellenségeink, a szörnyek avagy a társaink. Ami talán kilóg, az a titokzatos angyal figurája, nyilvánvalóan a lány képzelete szülte lény, de nehéz megtalálni a szerepét. A narráció ismét kísréleti, de valamiért ez a megszaktásos, ideges szerkezet nekem nagyon tetszik. 

 Utak

 

Az Orosz nem jön. Nézed a füstöt, ami kiszáll a szádból, az üvöltő, mély zenére, a dob rezgéseire  remegve, és továbbadod a szálat, ekkor jön a heves köhögés, hogy kétrét görnyedve lesírod szemedről a fekete festéket, mint fekete könny csurog le arcodon

- Menj már ki a mosdóba.

a festék és beszivárog a szádba és érzed hogy keserű, mint a bűn. A kettő fel-alá járkál, Anna kábultan egy széles fotelben kuporodik, amikor visszajössz és az Orosz még mindig nem jön. Azok ketten valamiről vitatkoznak és közben néha felröhögnek, nem nézed őket sokáig, leülsz inkább Anna mellé.

- Jól vagy?

Csak bólint, réveteg mosollyal.

- Kevesebbet kellene szívnod.

Miért mondod ilyen óvatosan és finoman, hisz tompult és zenétől gyötört fülével úgyse hallja ki beszéded hangsúlyait.

- Miért? Dupla élvezet.

Fölvihog, és rád leheli az egész éjszakát, az ital a cigaretta és a rengeteg kávé hiábavaló gőzeit, meg a bensejében levő értelmetlen anyagét, a dagadó, formálódó kulimászét, az egyetlen dolgot, ami biztos számára.

- Te tudod.

Hátradőlsz, a meg-meglóduló mennyezetet figyelve és ezzel vége is a beszélgetésnek, nem csak azért mert Anna kész, egy időre gondolkodás nélkül röhögi szét azt, amit nem mer elmondani, hanem mert pár másodperc vagy perc múlva valaki belecsönget a zenébe. Az egyik kiszalad, majd hangoskodva, bántóan kiabálva egy nagydarab bőrruhás és kopasz férfival tér vissza. Érzed a pillantást, nem csak vágy, hanem kutató, félő nézés, hogy ki vagy.

- Barátnők.

Tiltakoznál, ahogy feléd intenek, mert ez nem igaz, nem barátnők, semmi közöd hozzájuk, Annához még csak-csak, de

- Lássuk az üzletet.

ezeket ma láttad először, hogyan lehetne barátság köztetek ilyen rövid idő elteltével? Odakint az ablakon túl valami rebben, a három férfi nem látja, Anna nem látja, neked kell felállnod, hogy két vagy négy lépéssel a sötétség pereméig sétálj, és kinézz az üvegen. Mögötted pisztolyokon csillog a fény

- Ez mennyi?

és egy nyitott aktatáskában még több minden lapul feketén és krómosan, ahogy a tükröződésből, az ablak felületén látod, bár nem is azt, hanem a sötétség mélyét nézed, a halálangyalt, a nagy, zöld szárnyakat, és

- Megvesztél? Ki adna ennyit érte?

az izmos, nem nélküli meztelen testet, mely ott lebeg, a nyolcadik emeleti lakással szemben, jóval a legmagasabb játszótéri fák fölött, halvány, épp hogy derengő utcai lámpafényben, és a lakások kiszűrődő fényében, ő az, az angyal, gyerekkori ismerősöd. Intesz neki, remegő kézzel, és összekulcsolod magadon, fekete pulóvereden a karjaid, mert az angyal pillantásában, még ha nem is akarja, minden üvegesre dermed, szilánkosra fagy könnyedén a bőr és a hús, a vér pedig jégcsapként fúródik ereidbe, úgyhogy melegíted magad, jobb híján, mert még a hideg ellenére sem vagy képes ellépni az ablaktól.

- Mi van a lánnyal? Valami keményet vett be?

Hallod magad mögött az Orosz ismeretlen-új hangját, nem fordulsz meg, arra se méltatod ezt a hármat, hogy szólj nekik, elég az ablakbeli tükörképeket nézni, hogy megvetésed zöld epévé forrjon, hogy az újra dolgaikba merülőkre köpd a nyálad. A zöld csomó lassan lefolyik az üvegen, odakinn az angyal érdeklődve közelebb lebeg, már majdnem látni arcvonásait, ha ugyan vannak neki, már látni testén, a meghatározhatatlan színű bőr alatt az izmok finom göcseit, az erek vonulatát, a karmokat lábain és kezein

- És még két gramm.

amikor melléd lép az egyik és ő hirtelen belevész a sötétbe.

- Mit nézel?

Hiába a jószándék, ha tűz és víz nem egyesülhet. Ő az, aki melletted áll, akit éjjeli párodnak szántak, vidéki nászra, autós szerelemre, fekete road-movira, ismeretlen, első találkozós randira, kár, hogy te nem érzel semmit, ha meglátod. Anna nagy, minden szennyes dolgot befogadó és kifehérítő szíve, szívének kedvessége, a meghívás, hogy kimozdítson szobád magányából - ebben az ostoba, rövid hajú, fülbevalós arcban összegződik. Mit tudhat ez az arc

- A sötétséget.

a benned rejlő végtelen sötétségről? Sejtelme se lehet, a maga egyszerű gondolkodásával, a jelenre fókuszáló kicsiny szemeivel arról, ami benned van. Most persze nem tudni

- Az jó.

hogy hangnemed, vagy az érdektelenség miatt lép vissza, a másik kettőhöz, vesz elő pénzt, és még látod, hogy kifizetik az Oroszt, ekkor újból a halálangyalt keresed tekinteteddel, de ő már nincs sehol.

- Rajta lányok, indulunk!

Szólnak, miután visszatérnek, te erre Annához mész és felráncigálod. Gyorsan otthagyjátok a lakást, még a zenét se kapcsolja le senki, te nem szólsz, teljesen mindegy mikor őrülnek meg a szomszédok. Amikor a rosszul világított lépcsőházban, egy sötét benyílóban  lemaradsz rágyújtani, azok továbbmennek, de a fordulóból még hallod

- Honnan húztad elő ezt a nőt?

az ideges, vibráló kérdést, és Anna halk, magyarázkodó válaszát. Utánuk mész, bár legszívesebben a szemet nyugtató, porszagú lépcsők és falak és korlátok közt maradnál, nem akarod

- Itt mindig rossz a lift.

hallgatni ezeket a fölösleges mondatokat az előtted lefelé robogók szájából,

- Halálváró, vagy mi van vele?

de megígérted Annának, hogy kibírod az estét, neki nagyon fontos ez az út,

 - És ahogy kimázolta magát, mint egy bohóc.

ma akarja megmondani a terhességet, a sötétben, az országúton, a semmiben, ahol a másik nem futhat el, legfeljebb  bele az éjbe, félelemből félelembe. A fordulók ismétlődő szédülése, a mögötted keskenyedő cigarettafüstcsík, a három pár láb dobogása mind lejjebb és lejjebb, a ház elé vezet, ott éred csak be őket, meg se kérdezed, miért nem vártak meg, hanem szótlanul beülsz Annna mellé a hátsó ülésre.

- Indulhatunk lányok?

Fordul hátra Anna barátja, ti pedig csak bólintotok, kétfelé dőlve, arcotok a hideg üvegnek támasztva. Felnézel, az épület síkja mellett kutatod az angyalt, de már eltűnt, ez is sok volt egy napra. Talán soha nem láttad még ilyen hosszú ideig és ilyen közelről, vészterhes összehasonlítás emlékeiddel, legutóbbi, hónapokkal előtti találkozásotokkal, mikor hazafelé menet, hajnali órán, egy szűk utca egyenesében hallottad meg a kuka fedelének csörömpölését, és mögötted kibontotta szárnyát, mint fészkéből egy nagy madár, suhogva röppent fel a kávézaccos, cigarettacsikkes, banánhéjas, kenyérmorzsás, papírzsepkendőcafatos, és még számtalan hulladékkal terhelt  angyaltest. Kifelé mentek a városból, forgalmas, négysávos úton, és te arra gondolsz, mit jelent ez a hosszú megjelenés, mire figyelmeztet, mit akar tudatni veled életed hőse? Mert az biztos, hogy valami, végre, a hallgatás és tűnődés hónapjai után történni fog, nem ez a fiú, aki most hátrafordul, arcára erőltetett, ragasztott kedveskedő grimasszal, hanem

- Tulajdonképp mivel foglalkozol?

egy sokkal jelentőségteljesebb és végzetesebb dolog.

- Semmit nem csinálok. - hallod rekedt hangod és végre kidobhatod túl sokáig szívott cigarettád, ki az ablakon, pont egy szomszéd kocsi oldalának, vékony szikracsíkot húzva pattan le róla.

- Otthon vagyok és gondolkozom - vallod be rekedten. Milyen élvezet nézni, ahogy a válaszon rágódik ez az üres fej, még a vezető is, Anna barátja, a boldog apa is összehúzott szemmel bámul a visszapillantóból,

- És az jó?

a kínos helyzet kifejezetten kedves számodra.

- A legjobb dolog. Egyébként, mi mást tehetnék?

Veled szembe az arc szinte rángatódzik a gondolatok nehézségétől, de a vékony száj kisvártatva megszüli válaszát,

- Tanulhatnál, vagy dolgozhatnál.

olyan hangon, ami leginkább apádéra emlékeztet.

- Miért?

Mintha az lenne célod, hogy befagyaszd a társalgást, ahogy az előbb az angyal rád, hideget hozz közéjük, hogy mereven nézzenek ki ablakaikon, oda, ahol sűrűsödik a feketeség, a város fénypaca lesz mögöttetek,

- Mert így nem lehet élni. Bele fogsz őrülni.

de a válasz, amit ezúttal a vezető ad, kényszeredetten görgeti fölfelé a hegyen ezt az unalmas témát, buta makacssággal, noha te tudod, hogy a végén úgy is kiszabadul kezeik közül, vissza, le a mélybe.

- Így bármibe bele lehet őrülni. Gondolkodni és csinálni valamit? Nem. Mindenhez kell gondolkodás.

Mondod és a visszapillantóba bámulsz,

- A semmittevéshez is.

majd nézed, hogy az előtted ülő megcsavar egy szál cigarettát

- Amikor csinálsz valamit, akkor is gondolkodnod kell rajta, az igazán jó az,

a vezető pedig, ez az érzékelten és pimasz állat, megelégelve a társalgást, bekapcsolja a zenét, fületek mellet robban be a dobszó.

- hogy amikor nem csinálsz semmit, hogy akkor mi jut eszedbe.

Annát, a szegény szerencsétlen Annát érdekli már csak a dolog, feléd fordul, megfogja kezed.

- És mi jut eszedbe?

Kis buta állatka, üzekedő, meleg, nagy szemű állatka, ő sem tudja, hol van, miért és minek került ide. Érzelmek tolulnak össze benned, legszívesebben Annát mentenéd ki innen, nem is magad. El kellene vinni őt, hagy szülje meg a gyerekét, békében, ezek nélkül.

- A bizonytalanság.

Gondolkozni próbál, ráncolja a bababőrsima homlokát, te pedig a hasára nézel, amin még nem látszik semmi, megejt ez a törékeny test.

- Kérsz?

Tolja orrod alá a szálat az előtted ülő, de csak nemet intesz, az előbbi is elég volt, neked ez a valóság és az angyal a kábítószered, mondanád neki, de úgyse értené.

- Nem kapcsolod le a zenét?

Kérdezi Anna a vezetőtől.

- Miért, nem jó?

Szól hátra az, szájából előjön a füst,

- Idegesít.

szétterül a kocsiban, elmossa a körvonalakat, csak  a kinti sötétség marad, visszafordulsz párát lehelni az ablakra, szemed sarkából látod, így tesznek a többiek is. Úgy véled, jellemző a helyzetre, a kocsiban levő viszonyokra, hogy a zene nem halkul el, sőt, az elkövetkező órában, a benzinkútig, mintha mind erősebb lenne, de már senki nem szól róla. Ebben az egy órában, a közétek és rátok ülő néma csöndben csak a vezető beszél, mond rövid mondatot,

- Tankolnunk kell.

egyébként pedig mind a kinti világba merültök, ami nem sok látnivalót ad, lévén sötét. Neked persze az éjszaka, és az úton lévő dolgok fürkészése sokkal izgalmasabb annál, mint amit ez a társaság, beszélgetés címen produkálni képes, így elégedett vagy a helyzettel. Rövid ideig kajánul nézed az előtted lévő lehorgasztott fejét, nem tudva eldönteni, bóbiskol-e vagy harag gyűl benne, amiatt, hogy egy jó estéjét szúrtad el, a szeretkezés, nem is, a kúrás lehetőségét űzted el magadtól és tőle, rideg viselkedéseddel. Aztán kibámulsz az ablakon.

Az alakok, akik elsuhannak melletted, mert tényleg olyan, mintha te mozdulatlan lennél, ők haladnának, ördögi sebességű magamutogatással, ezek az alakok épp hogy csak kivehetőek az útszéli éjszakából. Kissé előrefordulva, az előtted lévő válla fölött, a fényszóró pillanatnyi nyilvánosságában nézed őket. A pár másodperc, amíg föl- és letűnnek a sötétben, elég ahhoz, hogy tudj róluk mindent. Az első egy gyerek, kezében labdával. Ő a kezdet, tudod, ma éjszaka valami megindul, nem véletlen, ez a gyerek az úton. A labda, a maga gömbölyű lezártságában az egybeforrottság, egymásrataláltság ténye. A második egy öregasszony, aki biciklin kosarat tol. Ő a vég, a kényszerű befejezés. A kosár a betakarítás, ami eddig volt, ma meghozza termését, véget ér a szüret. A következő egy kalapos férfi, négy tehenet hajt. Ezek mutatják, hogy vakon és bizonyos engedelmességgel utazol végzeted felé. A tehenek nem láthatják vezetőjüket, ahogy te se ismered az út alakítóját, de abban már a kezdeteknél biztos voltál, hogy az illető nincs a kocsiban ülők közt. A negyedik egy magányos, csapzott kutya. Ez azt mutatja, hogy nincs közösség, egyedül kell végigmenned az utadon, nem marad veled senki, kivert, elüldözött, magányos életeddel kell megtudnod, mi vár rád. És végül az ötödik, a bűvös ötös, melynek látására megkeseredik szád, és sóhajtva hátradőlsz a párnás ülésen, utat engedve, mintegy menekülésül a fáradtságnak, nyomban azután, hogy az alak eltűnt a hátad mögött, a sötétben. Mert az ötödik egy kaszás férfi, egy nagybajuszú kaszás öregember, kalapban, fekete nadrágban és mellényben, és ki ne tudná, mit jelent a kaszás, a sorozat, a leosztás a jóslás végén álló kaszás alakja?

- Hahó. Nem akarsz kiszállni?

Anna rázza meg karod, felpillantva, veled szemben, az üveg túloldalán egy ráncos arcot látsz, a kútkezelő tölti az autót és néz le rád, pár centiről, kifejezéstelenül. Lassan elhúzódsz. Az előtted ülő fiú kiszáll, a vezető

- Megyek szarni.

megjegyzéssel követi. Fél szemmel látod, hogy Anna megfogja karját, a másik visszanéz, halkan beszélnek. Kiszállsz te is. A fiú az autónak dőlve cigarettázik, elsétálsz előtte, fázósan összehúzod magad, talán nem is vesz észre. Lépteidben még az álomtalan alvás kábulata.

- Tulajdonképpen mi a te bajod?

Hallod hátad mögött, mire félfordulattal ránézel, hunyorogva az épület neonvilágításában. Egész emberinek tűnik

- Miért érdekel?

a hangja, noha némi csalódottság és lemondás még mindig rezeg benne.

- Gondoltam, jobban összeismerkedhetnénk, ha már együtt utazunk.

A fény hátulról éri, árnyékban az arca, nem látni mi tükröződik rajta gondolataiból, nem is baj, így határozottan vonzóbb. Minden fáradtság és szomorúság ellenére se akarsz udvariatlan lenni.

- Neked mi a foglalkozásod?

- Elektromos dolgokat szerelek. Én javítom meg a tévéd.

Milyen könnyed és fesztelen a hangja, gondolod, és mozdulatlanul nézed, ahogy közelebb jön a parázs. Fekete alakján túl látod

- Nincs tévém.

ahogy Anna a férfi wc előtt áll. Közben már megérzed a füstöt is, ingerlően kúszik orrodba a mély aroma.

- Az nagy hiba.

- Nem árt meg ez a sok anyag?

Kérdezed tűnődve, bár nem is érdekel, de fenn akarod tartani a társalgást, és a pozíciót, testeitek elhelyezkedését, látni belőle a másik kettő találkozását.

- Nyolc órát melózok, kivagyok mint az állat. Otthon várnak anyámék, felidegesítenek a hülyeségeikkel, aztán végre itt a hétvége, és kicsit szórakozni akarok. Azt hiszem, jogom van jól érezni magam.

- És jól érzed magad?

Ahogy még közelebb lép, épp eltakarja Annát, de még látod, hogy nyílik a wc-ajtó és kilép a másik fiú. Magad se érted, miért lett olyan fontos számodra kisszerű és kínos kettősük.

- Ahhoz még kellene valami.

Suttogása színtelen és nyúlós mint a nyál.

- Vagy valaki, aki segítene benne.

Elképzeled, milyen édeskés és sikamlós lehet a nyála, talán még ragad is, összeragasztja csókolózás közben a nyelveket, egy életre egymáshoz láncolva őket.

- És mit szeretsz még ezen kívül?

A kérdés kizökkenti, csakúgy, mint az, hogy ellibbensz előle.

- Hát, a motorozást, meg a jó filmeket. Szoktam koncertre járni. Ja igen, és edzek.

A tétova magyarázat mintha Anna bizonytalan mozdulatait festené alá.

- Szeretem a jó zenéket, ami jó gyors. Ezek a régi zenék idegesítenek.

A másik, ott az ajtó előtt csak egyet int kezével, és ezzel elzárja Anna magyarázatát és megdermeszti a lányt, aki mozdulatlanul bámul, a bolt felé, még akkor is, mikor a fiú már rég otthagyva, az autóban ül.

- És szeretem a kutyákat, de a macskákat nem...

Nem szólsz semmit, otthagyod őt, felsorolásának közepén, vagy harmadán és átvágsz a bolt előtt, mögötted elhalkul a beszéd, és már tíz méterről látod, hogy sír.

- Azt mondja, nem az övé.

Szól az állatka a könnyek és a takony alól,

- Hogy ki tudja, kivel... 

papírzsebkendős kezével az autó felé intve.

- Gondoltad volna, hogy ilyen szemét lesz?

Állsz előtte, az olajfoltokat, a csillámló pacákat nézed a betonon, és habár jól tudod, hogy át kellene karolnod, magadhoz ölelned, szorítanod, nem mozdulsz. Mennyi mindenre gondolsz, miközben a tehetetlenség, mint láz kúszik végig arcodon. Szoborként álltok ott, aztán felbőg az autó motorja, és Anna megtörli szemét, konokul elindul.

- Tovább kell menni.

Mondod már csak magadnak, majd követed őt, nem szólva hozzá, így értek az autóhoz, némán, rájuk se nézve szálltok be. Negyedóra se kell és az egyre kihaltabbá váló úton aztán megkezdődik az, ami mindig is elkeserített ilyen helyzetekben, a gyors összepillantások, az elhúzott száj, a szipogó lányhang, a fészkelődő testek, a hosszabb, elrévedt nézések a visszapillantótükörben, majd az, ahogy a fiú hátranyújtja kezét, a lány pedig odaszorítja hozzá kis puha arcát, az állatka, ahogy elmaszatolódik az egész, nem csak a könny, hanem a kristályos és tiszta szembenállás is, dühösen fordulsz el ettől, kibámulsz ismét, a tovasuhanó mezőkre.

- Kapcsold le a zenét.

Hallod a suttogó kérést, és ezúttal a fiú nagylelkű, tényleg kikapcsolja a magnót. Áldott pillanatnyi csönd, amiről tudod, hogy úgysem bírják sokáig, nekik mindig kell valami ingerlő. Egyszer két napig voltál egyedül egy üres raktárban, nézted a napfénysávokat és a ki- beszálló galambokat, kapirgáltad a szálkát a gerendákból és rajzoltál a porba, végül az éhség űzött ki. A raktár nagyon távol volt mindentől, a szárnysuhogáson kívül nem hallatszott ott más, és amikor visszatértél a szülői házba, anyád magas, ideges csipogását és apád medvedörmögését nem értetted meg, órák teltek el, míg rájöttél, hogy arról faggatnak, dühödten, felindultan, hogy hol voltál.

- A rendőrség nem keresett?

A hátraforduló fiú ébreszt rá, hogy az út révületében ki is mondtad gondolataid, ijedten összerándulsz, de már késő, a sima és tiszta, feszes bőrű arc veled szemben választ vár.

- De igen - mondod közömbös, ám talán mégis érezhető ingerültséggel, mert a másik visszafordul, a fényszórók megvilágította rohanást nézni.

- Minek mentél oda? Nem féltél?

Kérdezi ezúttal a vezető, látod, hátranyújtott kezében most Anna-kéz pihen hálásan.

- Nem.

- Én is szoktam járni barátokkal ilyen elhagyatott helyekre. Kísértethistóriákat mesélünk a tűz körül.

Folytatja, nem is figyelve rád, válaszodra.

- Akartok hallani egyet?

Te kíváncsi lennél, ugyan  milyen kísértethistóriát tudhat egy ilyen fiú, őszinte figyelemmel hallgatnád meg, hogy aztán kinevesd, mindannyiuk előtt megalázd, majd bizonyításképp elmondj egy igazit, amitől megállna az autó, odafenn megállnának a csillagok és a tücskök is elhallgatnának a széles lapályon, mind, mind csöndbe lenne és vacogna a félelemtől. De

- Most ne, inkább hallgassunk rádiót.

Anna nem vágyik félelemre. Talán elég neki a jövő, gondolod kajánul, részvét nélkül.

- Ilyenkor mindig olyan jó sztorikat mondanak.

A vezető csak morrant valamit, nem venni ki értelmét, de bekapcsolja a magnót, és recsegő zajjal keresi a sávot.

- Majd én.

Nyúl le térdeik találkozásaihoz az előtted ülő, és kisvártatva, mikor beszédhang, egy izgatott férfihang

- ....nem látni semmit, de a helikopter a vezetékek miatt nem is tud....

robban közétek, szinte ijedten kapja el kezét, mintha forró lenne a keresőgomb.

-...azt mondják a negyed teljesen kiürült. Közben jelentések érkezek az északi megyékről, ahol a szörnyűség ugyanolyan intenzitással észlelhető. A lakossági...

Mind behódoltok a daráló, feszült hangnak, az elharapott, tétova mondatoknak, a sokat sejtető szüneteknek, figyelitek, nézitek, még a vezető is a rádiókészülék fényeit, a sáv számát jelző kvarcbetűket.

-...atrocitások az ötödik és hatodik kerületben, és nem tudni, mennyire terjed ki, a külváros felé...

- Dehát mi ez?

Tör ki Annából a kérdés, ám egyikőtök se válaszol,

- Mi történik itt, miről beszél ez?

mind arra gondoltok, hogy az adás, minél többet hallgatjátok, annál bizonyosabban magyarázatot ad neki és nektek a kérdésre, annál észveszejtőbben közeledik a szétsugárzott hangokból áradó  izgatottság, a félelem és a feszültség forrásának feltárása.

-...a katonaság  a helyi erők együttműködését kéri. A polgári fegyveres testületek is maradjanak otthonukban, így elkerülhetővé válik, hogy a sötétben....

- Valami történt.

Suttogja Anna.

- Nem, nem.

Mondja szinte vidáman az előtted ülő, feléje fordulva. Nézed a bizakodó arcát, azt hiszi, ő tudja a magyarázatot, de még nem hagyod elmondani, csöndre inted.

- ...nincs epicentrum, a jelenség ma éjszaka, egyszerre lépett fel, tudomásunk szerint az ország minden táján....igen?, most kaptuk a hírt, hogy....

- Ez egy műsor.

Suttogja mégis a fiú, és Annára kacsint.

- ...a katonai főparancsnok szerint vegyifegyverek bevetése egyelőre nem indokolt...

- Volt egyszer Amerikában is ilyen. Azt játszották, hogy marslakók támadtak a földre.

-...az ablakokat és az ajtókat is, ha nincs deszkájuk, toljanak eléjük nehéz bútorokat, a gyengébb falrészek elé is...

- Nem úgy hallatszik, mint egy műsor.

Válaszol Anna, mire a fiú türelmetlenül és kétségbeesetten legyint, és társához fordul,

- Igaz, hogy csak egy tréfa?

kérdezi, az konokul vezet, nem néz rá, majd kegyesen szűri

- Igen, úgy hallatszik.

a foga közé válaszát, szemét le nem véve az útról.

Benned pedig az egész est rossz előérzete végre felszínre tör, és ellenállhatatlanul Annához kerget, megszorítod árván maradt kezét és még ez a kis emberi közelség is jól esik és erőt ad. A hirtelen érintésre kérdően fordul feléd, halvány arca szinte világít a félhomályban, és mert jól tudod, mennyire bízik szavadban, nem tehetsz mást, megrázod fejed. Nem vagy biztos benne, hogy elértette, de nem is érdekel most, mert egyszerre figyelsz a rádióra és Anna kitörésére:

-...ne próbálják megtámadni őket, ne vegyék fel a harcot...

- Ez igazi!

Kiált fel, hogy mind összerezdültök, és a kocsi meginog

- Háború van, kitört a háború!

az úton, a vezető korrigálja

-...ismételjük, ne menjenek ki az utcára, főleg ne kivilágítatlan területre...

- Nem akarok meghalni!

és fél kézzel hátranyúl, kutató ujjai Anna hajába kapnak, belemarkol,

- ...megfékezésüket bízzák a hadseregre. Most érkezett híreink szerint....

és előrerántja fejét, hogy a lány ajka a háttámlába ütközik, te odakapsz,

- Hagyd már őt!

de a fiú csak Annára figyel, arcába sziszegi

- Maradj nyugton, te hülye! Megölsz mindannyiónkat!

és ekkor, mivel pont kilátsz a két ülés közt, és látod, amit a vezető nem, és amit a másik fiú sem, aki épp kikapcsolja a rádiót, vagy csak másik sávot keres

- ...épp ezért a feltételezéseink szerint a támadók...

, látod a testet, és elnyílik a szád egy ó-ra, de nem szólsz, mert

- ...halottak, akik feléledtek.

az ütközés és a fék, a csikorgás és a kiáltások és a pörgés a rándulás és előrelódulásod, ami szinte összeragaszt veled szemben, a szélvédőről lepördülő szárnyakkal, mindez betölti szád.

- Jól vagy?

A vér rezével éledsz, halálosan biztosan abban, hogy még élsz, és csak három legfeljebb négy percre vesztetted el tudatod. Anna hajol föléd, zsebkendője homlokodon, érzed, hogy odaragadt a szövet, a sebhez, bele a sajgó vágásba. Anna kinéz, riadtan körbetekint, te pedig feltornázod magad a hátsó ülésen. Az autó az út közepén, lámpái égnek, indexei sárgán villognak. Kiszállsz, Anna utánad kap,

- Hova mész?

de tudomást se véve róla a kocsi elejéhez botorkálsz.

- Ne  mozogj ilyen állapotban!

Nyafogása nagyon idegesítő, főleg odakintről, a sötétből hallgatva.

- Gyere vissza!

Az autó elejét jókora test horpasztotta össze, a hűtőrács és a motorháztető gyűrött gödrei háromszöget formáznak, csúcsa oldalra mutatnak, le az útról. Alig látsz a sötétben, még a hold se világít rendesen, de úgy véled fás liget van a mezőn, vízszagot is érezni az éget gumi bűze mellett. Benézel a pókhálós szélvédőn

- Hova mentek?

nyögöd a lánynak, aki csak fejét rázza,

- Ne menj el!

és látod, jönne utánad, már kászálódik ki

- Maradj a kocsiban!

de te rácsapod az ajtót, megütöd, mert felkiált és visszadől az ülésre.

- Ne hagyj itt...

Ahogy beleveszel az éjszakába, még hallod hangját, hátranézel, az autó a néptelen úton, fényszórója messze elvilágít, de már nem ez a fontos, jobb lenne ott maradni a fényben, de most sokkal sürgetőbb, hogy menj, előre, bele a sötétbe. Göröngyös mezőn bukdácsolsz, aztán körédnőnek a bokrok és a fák, és meghitten tépnek ruhádba, arcodba, most mégis jó ez a fájdalom, és jó a meleg is, ahogy sebed újból kinyílik homlokodon, mint harmadik szem könnyezik, vért csurgat lefelé.

- Ki az?

Oldalról érkezik a hang, de egyre kábultabb vagy, nem is tudod megkülönböztetni, melyik az, csak törsz előre a sűrűben, ahol a szűrt fény már semmire nem képes.

- Te vagy az?

Kiáltás felel a másik oldaladról, hármótok mértani alakzata egyre szűkül, hallod a csörtetésből, egy pontban fogtok egyesülni, de már csak előre figyelsz, végre rálelsz egy nagy test csapta ösvény viszonylagos szabadságára.

- Itt van, köztünk!

A kiáltásra érsz ki egy szabad térre, valami csatorna partjára, beton falai közt, lenn vékony vízfonál csillog a fényben, ahogy előredőlsz, sebesült mozogást látsz.

- Megyek, gyere felém!

Ők közelednek és libabőrös leszel, de ezen kívül nem figyelsz rájuk, mert szemed erőlteted, ahogy nézed a lenti kínlódást, a fájdalmat, ahogy próbál továbbkúszni, sérülései rángását, halk csobbanások, amiket a felerősödő bozótzörgés szakít félbe.

Majd egyszerre érnek ki a partra.

Egy vonalban álltok, fejedet kapkodod, nem látod jól őket, csak a kezükben csillogó fémekről vagy biztos kilétükben, nem lépnek feléd

- Ti vagytok azok - mondod jó hangosan, fülelsz, lent elhalt minden mozgás, figyelmes, szűkölő várakozás

- Ti vagytok a halottak.

lepi el a környéket, és nem vársz mást, jól sejtetted, ennyit gondoltál a végére, ahogy felemelik egyszerre a pisztolyokat.

Vártok, csönd van végre, teljes nyugalom, még egy tücsök, madár se mer szólni, ebben a békés süketségben tudod meg végre, hosszú idő óta először, hogy mi fog történni és miért.

 

vége