Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2014. április 30. 22:45 - Valmont

Újra

Hát, nem tudom. Nehéz dolog az írás, erre csak hosszabb szünet után jön rá az ember. Nem mintha nem gyakorolnám folyton, minden nap, szabályzatokat, marketing anyagokat készítve - de ez persze más. Szerintem minden fikciós szövegben felad vagy kiad magából valamit a szerző. Míg el nem fogy ő maga is, és nem marad más, csak az üresség. Ezt az ürességet éreztem '12 októberében. Kérdés, azóta beszivárgott-e valami a helyére.

 

A telek

 

Fent voltunk, a város felett, ahonnan a gyárak megmaradt részei duruzsoltak, és néztük a telek hátsó része felől elénk burjánzó bozótost. Sört ittunk, a faház előtti szikkadt placcon, fémvázas székeinkre rácsorgott izzadtságunk, a szakadozott szélű napernyő lyukain keresztül sárga pöttyök hullottak arcunkra. Öregek voltunk, rosszkedvűek és szótlanok. A bátyám egyik cigit szívta a másik után, láthatólag bántotta valami, de így volt már ezzel tizennyolc éves kora óta. Hátrament a faház mögé vizelni, majd mikor visszatért, a sliccét babrálva megállt az oldalfal árnyékában, és körbenézett.

– Holnap leszek negyven – mondta szórakozottan –, és ennyim maradt. Apám telke. Ez a viskó – öklével megütögetet a házacska oldalát – A csalán és a jó levegő.

– Azt mondják, a csalántea jót tesz a vérnek – feleltem, remélve, nem kezdi megint a szokásos siránkozást, hogy a világ milyen ócska, hogy minden el van rontva, és hogy az emberi fajnak el kellene tűnnie erről a bolygóró. A válás óta, ha lehet, a bátyám még inkább embergyűlölő lett, dacosan hátrahagyta a panelt volt felelésének, és felvonult ide, a hegyre, a város fölé, a bozótosba. A sáros bekötőút aljában volt egy vegyesbolt, annak tulajával beszélgetett hetente egyszer, mikor megvette a sört, a parizelt és a kenyeret. Havonta egyszer bemenet a városba a segélyért.

Fél éve, tavasz óta így ment ez.

Észrevettem, hogy figyelmesen, hunyorogva bámul rám.

– Mi van? – kérdeztem, majd felálltam, kinyújtóztam, hogy ropogjanak a csontjaim. A szél rákezdte, megsuhogtatta a telket balról ölelő erdő lombjait. Jobbra hasonló parcellák húzódtak, de kelet felé nem volt más, csak az erdő, egészen az északi országhatárig.

– Szoktál arra gondolni miért tette? – kérdezte hirtelen bátyám, látszólag könnyedén, de a hangja a mondat végére megbicsaklott. Ismeretem ezt, ez volt az érzelmes rész, a második sör utáni sajnálkozás apánk miatt, akit egyébként világ életében gyűlölt.

– Nem – válaszolta komoran. – Nem érdekel, miért tette. És jobban tennéd, ha téged se érdekelne ez a dolog. Ne rágódj rajta, mert már úgysem tudsz változtatni rajta.

Láttam, meg se hallja, amit mondok.

– Mert szerintem biztos volt valami oka, hogy így csinálta – intett félkörívesen, inkább a fák felé. – Úgy értem, adva van, hogy összesen két dolog érdekelte csak: az erdők és a fák.

– Minden erdész iszik – jegyeztem meg. – Anélkül nem bírnák ki a kurva fák közt. Apánk is ilyen volt. Ne szépítsük.

– Nem, nem, nem – rázta fejét bátyám, és leült a székbe. – Nem akarom piedesztálra emelni.  Csak azt mondom, hogy nem a jó halált kereste vagy valami ilyesmit. Szerintem más járt a fejében.

– A pia járt a fejben. Január közepén, már részegen, kiment egy üveg pálinkával oda – az erdő felé mutattam, ami sötéten visszabámult ránk –, és leül egy tölgyfa gyökerei közé. Tudta, hogy fagy lesz, hogy mínusz tíz is lehet, és mégse volt rajta csak egy pulóver. Azt hitte, ezt is megúszhatja – csóváltam a fejem. – Még az állatok se kezdték ki, annyira bűzlött az alkoholtól – vártam, hogy szóljon, hogy kimondja, de végül nekem kellett: – Megérdemelte, azért, amit anyával tett. Ahogy bánt vele a házasságukban. Vagy amit annak csúfoltak.

A bátyám hallgatott, tűnődött valamin. Aztán felállt, és intett: – Gyere, mutatok valamit.

Nem volt kedvem mászkálni a tűző napon, de olyan zavar telepedett arcára, hogy ösztönösen követtem Lementünk a telek aljába, a bozótosig. Itt régen krumpli, eper és zöldség nőtt. Anyám tartotta gondban, de a halála után a föld elveszette minden kontrollját. Most méteres, zöld függönyként magasodott előttünk a gaz. A bátyám pár pillanatig tétovázott, majd bal felé mutat: – Erre.

Volt valami keskeny ösvény a csipke, a növendék akác és a nem tudom én milyen szúrós növények közeiben. Azon tekeregve haladtunk vigyázva, semmi ne szúrj a ki a szemünket. – Máskor könnyedebben szokott menni. – furcsállta a bátyám. – Máskor olyan, mintha szétnyílna előttem ez a gaz.

– Vigyázz, te Mózes – nevettem fel rekedten, mert egy ág beleakadta karjába. Kifejtettem a töviseket, ő pedig kilépett oldalt, és egy tisztásabb részre ért, a kerítés mellé. A girbegurba drótkerítés oszlopait még együtt ástuk be jó huszonöt évvel ezelőtt. Először észre se vettem rajta a sebet.

– Itt – mutatta bátyám a félméteres szakadás alatti földet – elég puhára van horzsolva talaj ahhoz, hogy egy nedvesebb reggelen megmaradjon benne a nyom.

Álltunk a kerítés feltépett aljára meredve. Vaddisznó férkőzhetett be a lyukon, hogy megdézsmálja a kert remélt javait. – És? – kérdeztem türelmetlenül bátyámtól.

– Most már nem látszik – mondta lassan, majd leguggolt a kerítés mellé és megtapogatta a földet. – De akkor egy hosszú, keskeny vágat volt itt. Mintha valami, egy nagy test becsúszott volna a kerítés alatt a telekre.

– Egy vaddisznó? – kockáztattam a meg a nem túl izgalmas felvetést.

Sokáig nem válaszolt, csak bámulta a földet. Aztán letépett maga mellől egy hatalmas csalánlevelet, belülről megfogva a zöld lebernyeget, és összemorzsolta. Tenyerét az orrához emelve mélyet szívott illatából. – Nem is olyan rossz – bólogatott. Majd felállt, megtörölte kezét piszkos farmerében, és az erdő felé intett: – Onnan jött az, ami bemászott a telekre. De nem hagyott nyomott a sárban, nem volt patanyom. Csak az a vájat, olyan, mint egy kígyó teste. Ha vaddisznó az, akkor megismerem a nyomait.

– Jó, és akkor mi van? – kérdeztem türelmetlenül. Fülledt meleg volt itt a bozótosban. Úgy éreztem, a zöld növényzet kipárolgása beszivárog a pórusaimon, és lassan, de biztosan megmérgez. Mélyeket lélegeztem, majd hosszú ideig visszatartottam a levegőt.

– Már bánom, hogy megcsináltuk azt a dolgot – motyogta a bátyám az erdő fáit bámulva. A hamvasztás után kivittük az urnát oda, az akáctörzsek közé. Nehezen jött le a teteje, szorult, vagy csak gyári hibás volt a csavarzár. Én nem akartam, hogy akár egy porszem is rám hulljon belőle, ezért a bátyám csinálta – főként a fák töveire szórva a fehérkés hamut. Nagyon kevés volt, annak ellenére, hogy apánk halálakor is majd két méteres és száznegyven kilós volt. Hallottam, hogy a hamvasztáskor mindenféle technikai hiba és emberi tévedés történik – akkor, a hűvös délutánon azt gondoltam, nem is apám az, akit kiszórunk a földre. Most, a kerítés résére meredve már nem voltam ebben olyan biztos. Megéreztem ugyanis, megsejtettem, mire gondolhat a bátyám.

– Nem jöhetett vissza – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. – Ilyesmi nem létezik.

Ő csak biccentett, mint aki már rég és nagyon sokszor végiggondolta ezt: – Néha felriadok éjszaka az ágyamban. Nincs függöny az ablakon, és amikor odanézek, nem látom, csak a csillagos eget. De sokszor úgy érzem, a csillagokat kitakarja valami. Mintha valaki ott állna az ablak előtt odakinn, és bámulna be rám.

– Szerintem vissza kellene jönnöd a városba – válaszoltam élesen, majd megindultam, visszafelé, de minduntalan eltévesztettem az ösvényt, és a tüskés bozót csapdájába szorultam. Bátyám ilyenkor kiszaggatta ruhámból az éles karmokat, majd mutatta az utat, közben néha meg-megszólalt a hátam mögött: – Nem azt mondom, hogy ő az, testi valójában – gondolkodott hangosan. – Inkább valamiféle emléke. Annyi ideig volt odakinn, hogy maradt valami lenyomata a fák közt. Egy hatás. Egy árny vagy egy testet öltött akarat. – Úgy hangzott, mintha a Gyűrűk urából lopta volna ezt a szöveget – vagyis nevetséges volt.

– És mit akar? – fordultam vissza, hogy a szemébe nézzek. Zavartan a földre sütötte tekintetét.

– Ugye tudod, hogy hangzik, amit mondasz? – szegeztem neki majdnem nevetve.

– Csak egy feltevés – válaszolt csöndesen.

Kiértünk a bozótból arra a részre, ahol a bátyám tarra vágta a füvet a régi benzines fűnyíróval. Végül lerogytunk a székekre, és csak néztük az asztalon sorakozó csillogó sörös dobozokat sokáig, szó nélkül. A hideg vizes vödörben maradt még egy üveg Holstein, felbontottam, és testvériesen megfeleztem két műanyag pohárban. Az illata olyan volt, mint a csaláné.

– Szerintem ilyesmin ne tűnődj. Ilyen dolgok nem léteznek – magyaráztam, majd jót húztam a sörből, olyan jót, hogy nem is maradt a poharamban. – A tartásdíj miatt fájjon a fejed.  A volt felséged engem hívogat, hogy…

– Majd megoldom – legyintett unottan, laposakat pislantva. Kijjebb húzta a székét, és arcát, testét belefeszítette a napsütésbe. Lehunyt szemhéján átderengtek a vörös erek.

– Akkor a tél miatt aggódj. Fára lesz szükséged, hogy kihúzd ebben a viskóban – fenyegettem.

– Apám is megoldotta – nyugtázta az aggodalmaskodásomat.

Pár perc múlva a műanyag pohár koppanva a földre esett kezéből. Erre riadtam, mert én is elszunnyadtam. A ház mögé mentem, és vizeltem a savanyú szagú árnyákban. Eszembe jutott, hogy hét doboz sört hoztam, vagyis egynek még kell lennie a hűtőjében. Beóvakodtam a nyikorgó ajtón. Az udvaron bátyám hangosan hortyogott székében.   

Legénylakások összetéveszthetetlen, savanyú, dohos szaga fogadott odabenn. A terjengő reménytelenségtől megilletődve először moccanni se bírtam. Mint egy templomban, levettem a sapkám, végigsimítottam gyérülő hajamat, majd erőt véve magamon körbefordultam, akár egy nyomozó.

A házacska egyetlen helyiségből állt, ágy, aszal, székek, egy kis konyhasarok. Az egyik ablak az erdőre, a másik a város felé nyílt. Kinéztem a fákra. Az ablak előtt állva, kintről valóban pont bátyám keskeny ágyára lehetett látni. Amíg nézelődtem, hirtelen megcsapott az az érzés, ami néha éjszaka rohan meg, mikor felriadok egy kellemetlen álomból. Fekszem a rég kihűlt hitvesi ágyban, és az ajtónyílás sötét foltja felé bámulok. Tudom, hogy nem lehetséges, mégis, biztos vagyok benne, hogy a sötétségből valami visszanéz rám. Rettegve kaparászok a mobil után, és a képernyő kék fényével nagy nehezen elűzöm az árnyakat, de ilyenkor aztán órákig nincs alvás. Most, a víkendház rám boruló fa héjában ugyanezt éreztem. Lassú bizsergés indult meg gerincem mentén. Valaki van a hátam mögött, engem néz, és csak arra vár, hogy megforduljak. Hogy meglássam azt, amitől…

Megpördültem.

Csak az ágy volt mögöttem, és nem volt mindent elborító sötétség, csak egy keskeny sávnyi az ágy alatt, ami bizonyára bátyám cuccait rejtette. Mély sóhajtással kikapartam a hűtő mélyéből a sört, majd kimentem a házból, kicsit jobban sietve, mint kellett volna.

– Megittam az utolsó sört – ráztam meg, negyedóra múlva a bátyám vállát. Azonnal magához tért szendergéséből. A ház felé lesett, majd rám. – Megtaláltad a hűtőben? – kérdezte gyanakodva.

– Képzeld, igen – nyugtáztam, majd megveregettem a vállát: – Fel a fejjel. És ne gondolkodj ilyen hülyeségeken – biztattam. Kezet nyújtottam, ő megszorította. – Nincs odakinn semmi – intettem az erdő felé.

A bátyám felállt, bólintott, és figyelte, ahogy elindulok. Mikor a kapuban megfordultam, akkor már nem volt az udvaron.

A Suzuki vezetőülésében jutott eszembe, hogy a sapkám ott hagytam valahol. Valahol a házban, talán az ablak párkányán. Morogva kikászálódtam a kocsiból, és visszaballagtam a viskóhoz.

Nem tudom, miért nem az ajtóhoz mentem, miért tértem az ablakhoz. Be kellett volna kopognom az ajtón, ehelyett az erdő felőli ablakhoz sétáltam, és oldalról, épp hogy odahajolva belestem. Nem kellett volna, már akkor tudtam, hogy ez nemcsak a privát szféra megsértése, hanem olyan döntés, ami meg fog mindent változtatni. Ugyanakkor tudtam, hogy valamit látni fogok.

A sapkám valóban ott volt a párkányon – máris zörögnöm kellett volna az üvegen. De nem tettem, mert lenyűgözött, amit még odabent láttam.

A bátyám az ágy előtt térdelt, és magyarázott. Lehajolva, az ágy alatti sötétségnek. Ha visszatartottam a lélegzetem, és az ablak alatti centis réshez hajoltam, még azt is hallottam, hogy mit mond.

– Majd legközelebb. Most elültettem a fejében a gondolatot. Legközelebb majd már jobban fogadja tényeket. Időt kell adni, hogy megértse, felfogja. Nekem is időre volt szükségem. De ha legközelebb jön, tovább megyünk. És akkor talán már majd elő is jöhetsz. És akkor – suttogóra fogta, és még lejjebb görnyedt, így már semmit nem hallottam, csak zagyva mormogást.

Ott térdelt, mint egy templom padlóján. Én pedig ott álltam az ablakban, döbbenten, halálsápadtan, mint egy kísértet.

És ott volt a sötétség, az ágy alatt, amiről egyiken sem tudtuk, mi is valójában.

 

vége

7 komment
horror