Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2017. december 10. 09:07 - Valmont

A legjobb horrornovella

horrorkonyv.JPG

A legjobb horrornovella ebben az 1988-as (ó, azok ezek a korabeli, gyerekes, de mégis rémítő rajzok a borítón és belül!) antológiában található, vagyis én ebben találtam rá még gyerekként, és meghatározta az utamat. Itt elolvasható, és most vigyázat, rontóc leszek, de a záró mondat szerintem minden idők legzseniálisabb befejezése: "És Istenemre mondom Eliot, a fénykép egy élő alakot ábrázolt." A történetet természetesen Lovecraft írta, noha némiképp kilóg az életműből. Egyrészt narrációjában is kifinomultabb az átlagos írásainál, érdekesen egymásba csúsznak az elbeszélői hangok, másrészt nagyon is pontosan leírja a borzalmat, és nemcsak sejteti álomszerű, a felfoghatatlanságra hivatkozó homályos képekkel - ami egyébként annyira jellemező rá. Pickman, a festő alakja egy önarckép, hisz a horrort hitelesen, tűpontosan és mániákusan ábrázoló, a társasági - és emberi - létből kivetett zseniális művész a Providenc-i házba bezárkózó Lovecraft sorsát idézi. Egy gátlásos és az elismertség hiányától sértett ember burkolt vallomása ez a történet a képzelet hatalmáról, mellyel szörnyeket teremt a semmiből, olyan lényeket, melyekről más képtelen elhinni, hogy léteznek, és amelyek végül elpusztítják az ismert világot. 

 

Lovecraft fiai

 

– Az első dolgom az lesz, hogy a macskát bevágom a mélyhűtőbe – mondta a Fiú a férfinak, miközben rágyújtott. A benzinkút falánál álltak, elnézték, ahogy a másik Fiú megtankolja az öreg, viharvert Fordot, és élvezték a késő őszi napsütést. – Néha, az anyánk elhozott az intézetből, ahova hatévesen bedugott minket, de még akkor is az a nyavalyás macska volt számár a legfontosabb – morogta a Fiú és kezében megremegett a parázs az indulattól.

– Várjunk csak – emelte fel fejét az idegen. – Hatévesen már megvolt az édesanyjuknak a macska, ami maga szerint még mindig él? Maguk most hány évesek?

– Huszonnyolc – vágta rá a Fiú.

– Nincs ilyen hosszú életű macska – rázta a fejét az idegen. – Az nem lehet.

A tagbaszakadt, zsíros, fekete hajú, nagy állú férfi megvonta vállát: – Hát, pedig szerintem ugyanaz volt. Tavaly láttuk utoljára, amikor anyám nagy kegyesen magához engedett minket. Épp errefelé dolgoztunk, a környéken, egy fűrésztelepen. Akkor már beteg volt. Elég sokat feküdt. És az a macska ott döglött az ágyában, mint egy nyavalyás szerető.

– Mikor távozott el az édesanyjuk? – kérdezte az idegen csöndesen.

– Majd egy hónapja – bólogatott a Fiú. – Állítólag szép temetése volt. Ezt írta az ügyvéd. Meg hogy ránk hagyta a házat Providence-ben. Ami még az apánk családjáé volt. Anyám csak szépen megkaparintotta, akkor, mikor nővérként a rákos apámat ápolta az utolsó éveiben.

– Nem ismerték az apjukat? – kérdezte feszengve az idegen.

– Kétévesek voltunk, amikor meghalt – sóhajtott a Fiú. – Egy igazi könyvmoly volt. Tele van az a ház régi könyvekkel. Állítólag írogatott is.

– Ó, ez érdekes – kapott a szón az idegen. – Olvastak tőle valamit?

– Én ugyan nem – a Fiú a másik Fiúra mutatott, aki épp a szélvédőt mosta egy vizes kefével. – Ő meg nemhogy olvasni, de beszélni se nagyon szokott. Párszor rámentek az intézetben. Akkor némult meg.

Az idegen megveregette a Fiú vállát, majd a sarkán elnyomta cigarettáját, és bepöckölte a kiszáradt bokrok közé. – Sok sikert az örökségükhöz – mondta – És vigyázzon azzal a matuzsálem macskával.

– Azt csak bízza rám – morogta a Fiú, majd a másik után szólt: – Hova is tart, Mister Oswald?

A vékony, megnyerő arcú férfi visszafordult, majd a háta mögé intett, magabiztosan, szélesen mosolyogva: – Dallasba. Van ott egy kis dolgom.

Megvárták, míg elhajt a néptelen állomásról, aztán a Fiú bement az épületbe, és leütötte a kasszást egy baseball ütővel. Volt még egy másik férfi is hátul, az irodában, de rácsukta az ajtót, majd ráérősen kiszedte a pénzt a pultból, és felkapott egy karton sört és két csomag rágót. Testvére a járó motorú autóban ült, keze a kormányon, és maga elé meredt. Mikor elindultak, bontottak két üveg sört, majd némán elkortyolgatták. A Providence várostáblánál a Fiú így szólt a másik Fiúhoz: – Azon tűnődtem, hogy talán van valami oka, amiért anyánk ilyen cudarul bánt velünk. Hogy nem engedett magához. És hogy talán ma megértjük ezt az okot. Ha kell, átkutatjuk a házat alaposan, hogy rájöjjünk. Mit szólsz?

A másik csak vezetett, nem szólt, de ahogy oldalt pillantott testvérére, az mindent elárult a véleményéről.

– Akkor is megteszem. Nem akarom elhinni, hogy velünk volt a baj. Szerintem őbenne kell keresni az okot. Az okot arra, hogy miért rontotta el ennyire az életünket – bizonygatta elkeseredetten a Fiú.

Mikor megálltak a nagy, fehér, kétemeletes épület előtt, a Fiúnak ismét eszébe jutott a macska. Kivette a csomagtartóból az ütőt, és sötéten elmosolyodott: – Hol vagy, cicus? – sziszegte, majd megindult az elvadult gyepen át a ház felé. Testvére követte.

A kulcsot a lábtörlő alatt találták, ahogy az ügyvéd írta. Anyjuk levele, amit a halála előtt írt, s melyet nekik címzett, ugyancsak ott volt, ahol az ügyvéd mondta a telefonban: a félhomályos előszoba kis asztalán. A fiú unottan feltépte, közben folyamatosan cicegett a macskának.

„– Drága fiaim – olvasta hangosan, majd felnevetett. Testvére ezalatt a konyhában motozott. – Nem véletlen, hogy így alakultak a dolgok. Úgy intézem az ügyvéddel, hogy pont időben érkezzetek, így remélhetőleg ma péntek van és holdtölte. Ma tanúi lehetett annak, hogy miért tettem, azt, amit tennem kellett. Ma rá fogtok jönni, hogy igazából én voltam a legjobb anya a világon, mikor nem tettem mást, csak megóvtalak titeket apátok örökségétől, mely nem annyira az ő csodálatos képzelő erejéből származik, hanem nagyon is valós…blablabla – összegyűrte a levelet, és a földre dobta. Testvére a konyhaablakban állt, kezében egy pohár whiskyvel, és kifelé nézett az alkonyatba.

– Anyánk még a halálból is hazudik – morogta a hátának a Fiú, és meghúzta az asztalon csillogó üveget. – Hol lehet az az átkozott macska? – kérdezte a néma sziluettől. Testvére szokás szerint nem válaszolt, csak ivott egy nagy kortyot, ám ekkor a hátuk mögül felcsendült egy bizonytalan nyávogás. A Fiú megpördült. – Itt vagy hát! – mondta, és az ütőt kereste szemével, de az kint hagyta az előtérben. Leguggolt és úgy tett, mint aki nagyon kedves: – Gyere csak ide! Cica! – nyújtotta kezét a macska felé, az pedig bizonytalanul engedelmeskedett. Nagy, vörös szőrű, sárga szemű állat volt, a pofáján és testén hatalmas, mély sebekkel, amelyek áttűntek a sűrű bundán. A Fiú megragadta a nyakán a szőrt: – Megvagy – mondta elégedetten, és nem törődve macska nyávogásával, felemelte, kiment az előtérbe, majd találomra benyitott egy ajtón. Lépcsők vezettek lefelé. Megindult, szabad kezével felkattintott egy lámpát, és így láthatta, oda jutott, ahova akart, és azt találta, amit keresett. A pince bal oldalában, a mosógép mellett halkan zümmögött egy fagyasztóláda. Felnyitotta a tetejét, majd behajította a meglepett macskát a zöldségek és húsok deres halmára: – Jó pihenést! – intett neki a Fiú, és mielőtt a döbbent állat moccanhatott volna, rázárta a tetőt. Aztán megfordult, és megdermedt.

A pince túlsó felében egy kút volt. Legalább másfél méter széles, kővel kirakott pereme sápadtan derengett a gyenge fénybe. A fiú odament a széléhez, és lebámult a mélyébe, mely olyan fekete volt, amilyet még sosem látott. – Hahó – kiabált le, aztán hallgatta, ahogy hangja ide-oda csapódik, miközben száguld lefelé, ki tudja meddig. – Ez érdekes – motyogta, majd visszament a földszintre.

– Hol vagy? – kiáltotta el magát, mert testvére nem volt a konyhában, ahol hagyta. Fentről, az emeletről motozás hallatszott. Felmászott a nyikorgó lépcsőn, és az elé táruló folyosón azt az ajtót választotta, amelyik résnyire nyitva állt. Emlékezett rá, hogy ez volt anyja hálószobája. Belülről vastag retesz védte, ki tudja mitől. A testvére a vetett ágy mellet térdelt, és valami ládával bajlódott. Az ágyon a Fiú látni vélte anyja vékony, ráktól elemésztett testének megmaradt körvonalit, de tudta, hogy csak képzelődik. Az ágy felett egy olajportré függött, szemüveges, komoly, hosszú állú, keskeny fejű férfi nézett le rájuk. – Helló, apa – biccentett neki a Fiú. Ekkor a másik végre ki tudta nyitni a fekete, lakkozott láda tetejét, majd óvatos mozdulattal kivette a bársonnyal bélelt belsejéből a kardot.

– Mi az úristent keres ez itt? – nyögte a Fiú, és nyúlt volna érte, de a másik elrántotta előle. – Jó, legyen a tiéd. Úgyse hagytak ránk más semmit ezen kívül.

A nap utolsó sugara megcsillant a pengém, amit most testvére maga elé tartott. Hosszú, kétkezes kard volt, a lovagok hordtak ilyet a középkorban, ha csatába mentek.

– Mennyit érhez a ház? – tűnődött a Fiú, miközben kilépett a folyosóra. – Egyáltalán, jó piaca van itt most a házaknak? Vagy várjunk még az eladással? Akár itt is élhetnénk egy darabig. Amíg a zsaruk lenyugszanak – lassan leballagott a földszintre, és felkattintotta a nagy előszobai csillárban a fényt. Szeme sarkából látta, odakint rohamosan sötétedik. A testvére követte őt, majd a konyhába ment, a kardot áhítatosan az asztalra fektette, míg ő maga ismét kezébe vetet a whiskysüveget.

– Nem mintha érdekelne a szövegelése, de talán anyánk írt erről is valamit – motyogta a Fiú, miközben az előtérben lehajolt az összegyűrt levélért, kihajtogatta, majd fennhangon ismét olvasni kezdte.

– „Hamarosan mindent megértetek majd. Apátok az egyik novellájában felfedte titkát vagy inkább sorsát, melyet aztán halálával rám hagyományozott. A karddal és a macskával együtt. Megértitek majd e titkot és azt is, hogy minden szívtelenségem csak a ti védelmeteket szolgálta. Megértitek, ha most – mikor ezt olvassátok – telihold van, és ha leszáll az éj. A kard, amire szükségetek lesz, fent van a…” – leengedte maga elől a lapot: – Vénségére teljesen megbolondult. Te érted, miről zagyvál?

A másik Fiú azonban nem válaszolt, csak feszülten figyel, lefelé, a talpuk a padló, a pince irányába. És ekkor már a Fiú is meghallotta. Halk dobszó volt. Odalentről jött, a melyből.

– Mi ez? – kérdezte teljesen fölöslegesen, majd felkapta az ütőt, és előre ment, le, a nyikorgó lépcsőn, noha már sejtette, honnan jön a hang.

A kútból.

Ahogy ott álltak előtte, még élesebb lett, noha még így is úgy tűnt, nagyon mélyről visszhangzik felfelé. És mellette halk surrogás is jött, lentről felfelé kígyózott, mind jobban erősödve, mint amikor áradó patak vize mossa egyre dühösebben a rücskös köveket, vagy mint mikor apró, karmos lábak kocognak valami kemény anyagon.

Az utóbbi volt inkább az igaz, mert a kút peremén hirtelen átbukott a fekete testek áradata. Nem voltak nagyobbak egy megtermett patkánynál, de a farkuk éles tüskében végződött, a fejük pedig torz, gonoszan vicsorgó emberi arcot formázott, vagy inkább az emberi képmás egyfajta karikatúráját. A két férfi hátrálni próbált, de az áradat, vagyis több tucat lény rájuk rontott, mielőtt elérhették volna a lépcsőt, és harapták, marták őket, olyan vad és elkeseredett dühvel, ami állatokra egyáltalán nem jellemző. Aztán ahogy a Fiúk észbe kaptak, és meglendült a kard és az ütő, és az első testek kettészakadtak vagy a falnak csapódtak, hirtelen minden ismerős lett nekik. Mindig is túlerő ellen harcoltak, az intézetben, a befogadó családokban és a börtönökben is. Mindig is csak ők voltak egymásnak, és szemben velük ott volt az egész világ. Így aztán most is egymásnak vetették a hátukat, és vágták, ütötték, csépelték a szörnyetegeket, melyeknek száma nem látszott fogyni, újabb és újabb löketekben okádta ki őket a kút.

Talán fél órán át tartott a roham, de lehet, valamivel több volt, ám mikor vége lett, és a dobszó is elhalt, és a két férfi leroskadt a padlóra, percekig csak ziháltak, és bámulták a szétroncsolt testeket, és a belőlük kifolyt sárgászöld vért. A levegőt keserű, csalánra emlékeztető illat töltötte be. Ők maguk is kaptak jó pár sebet, kezükön, lábukon, a szótlan Fiúnak a hátán, a másiknak az arcán vérzett egy rózsa alakú harapás. 

Feltámogatták egymást a konyhába, ahol lemosták a sebeket a whiskyvel, majd ittak is belőle jócskán. A Fiú kihúzogatta a fiókokat, közben halkan káromkodott, míg végül az egyikben talált kötszert, amivel aztán elláthatta testvérét és magát. – Mi az úristen volt ez? – nyögte a sárga lámpa fényburája alatt, de a másik nem válaszolt, csak csóválta hamuszürke fejét. Újból ittak, addig, míg egy csepp se maradt a palackban. Kötéseiket lassan átütötte a vér. Aztán a néma Fiú lehajolt, és felvette anyjuk levelét, majd az asztalra roskadó testvére elé tette. Az felnézett rá: – El kell innen tűnnünk – jelentette ki, de mivel a másik csak bámult rá, engedelmesen olvasni kezdett: – „A kút mindig is itt volt, a pincében, és holdtöltekor mindig is ez történik. Apátok családja már évszázadok óta őrzi a kutat, láthatjátok a kardból, milyen régi e hagyomány. Ami most rátok száll. Nem akartam, hogy részt vegyek benne, ezért küldtelek el titeket. Meg akartalak óvni e tehertől titeket. De sajnos a betegség legyűrt, így nem folytathatom azt, amire megesküdtem apátok halálos ágyánál. Nektek kell tehát folytatni. Nektek kell megvédeni a világot a romlás patkányaitól. Ha egyszer elszabadulnak, ha kijutnak valaha is a házból, akkor az szörnyűségek eljövetelét, a mi világunk végét és a Nagy Öregek visszatértét jelenti. Tegyétek, amit tennetek kell. Minden holdtöltekor, naplemente után két támadás van. Utána lenyugszanak, és következő holdtöltéig nem jönnek elő. Segítségetekre lesz a kard, és Vörös Úrfi, aki nem egy közönséges macska, hanem egy Védelmező, idősebb a világunknál és erősebb az isteneknél.”

A Fiú abbahagyta az olvasást, mert ismét felhangzott odalentről a dobszó. Ránézett testvére, aki csak egy pillanatig tűnődött, majd felemelte a kardot. A Fiú csak a fejét csóválta, s mintegy válaszul felemelte sebesült balját: – Tűnjünk el innen – kérte a másikat, de az nem szólt, csak megindult, előre, a pincelejárat felé. – Nem nyerhetünk. Nem fogjuk túlélni – mondta a hátának a Fiú, mire a másik megtorpant, és visszafordult.

– Vörös Úrfi – dörmögte torzan, mert hetek óta először beszélt. – Hol van? Hol a macska?

– kérdezte testvérét, aki karórájára pillantott, és gyorsan kiszámolta, mióta is van a Védelmező a fagyasztóban. Aztán vállat vont: – Ezt elszúrtam – azzal felkapta a baseball ütőt, majd követte társát, le a pincébe, a kúthoz.

vége

Szólj hozzá!
2016. április 23. 08:27 - Valmont

Éljen május elseje

majusegy.jpg

Hatodikosok voltunk, amikor Csernobil elszállt, és tényleg kivezényeltek minket ugyanúgy május elsején, mintha mi sem történt volna, és tényleg csepergett ránk a langyos eső. Alsó tagozatban apám gyakran elkért az iskolából ezen a napon, és akkor a cégével vonultunk fel, azt nagyon szerettem, egyfajta privilégium volt, a színes kép erről szól, az egyik kis tökfej én vagyok. Aztán a felső tagozatban ez már nem működött, nagyon szigorúan vették a dolgot, kötelezően ott kellett lenni, meg a szüleim sem voltak lázadó típusok - csak én rühelltem az egészet, ugyanúgy, mint a kötelező tömegsportot. Soha nem tudtam, kik állnak a város közepére épített vörös tribünön, nem is érdekelt. Ez a történet elemelkedik a késő kádári kor piszkos kis realitásától, és elmeséli, milyen gonosz dolog állhat azon a tribünön, mi a maximuma ennek a gonoszságnak. Valamennyire kapcsolódik hozzá, felvezeti a dögkútról szóló írás. A sztori sokáig érlelődött bennem, és aztán a születésnapomon leültem, és sietve megírtam egyben, direkt kapkodósra véve a hangvételt.  A másik képről annyit, hogy ez is a városban, egy május elsejei felvonuláson készült, de nem tudom mikor, még talán a születésem előtt, a távolban népi táncosok, és a mozgó, futó alakok miatt nagyon érdekesnek találom a kompozíciót, illik a novellához, kicsit olyan, mintha a Kennedy-gyilkosság egy kiragadott pillanata lenne.

 

Tükrök árulása

 

Ahogy ott várakoztunk a litkei csomópontban, szép, hármas sorokban, elkezdett permetezni ránk a lágy májusi eső, sok millió kínai porát mosva szét a bőrünkön. A fehér ingjeinken látszódtak a holtak pöttyei, azoké, akik a bombafelhőkből kerültek a légkörbe, majd átúsztak a kietlen orosz sztyeppék felett, hogy elhozzák fölénk a hiábavaló lázadás üzenetét. Anna hátrébb állt, mert ő már nyolcadikos volt, de előrefurakodott hozzám, megszorította a kezem, majd odasúgta: – Megölöm – és azzal elővette szoknyája zsebéből azt a dolgot. Azt mondta, az iskola pincéjében találta papírgyűjtéskor, és már hetek óta rejtegeti a szobájában. Nem tudtam kimondani a dolog nevét, de le tudom írni: két feketére lakkozott kis farúd volt, egymásba illesztve merőlegesen, az egyik, a rövidebb a hosszabb egyharmadánál metszette a másikat, a hosszabb végét Anna egy késsel kifaragta, élesre, hegyesre, a rövidebb felét pedig alumínium fóliába csavarta, mert egyébként nem tudta megfogni. Senki nem tudta volna már megfogni.

– Amikor elmegyünk a tribün előtt, felmegyek az oldallépcsőn, mintha valami dolgom lenne odafenn, majd odafutok hozzá, és a szívébe döföm – suttogta komor arccal Anna. – Azt hiszem, ezt meg kell tennem. Anyáért.

Anya akkor már rég halott volt, azután kötötte fel magát, hogy hivatalosan is megerősítették a megtestesülését, azután, hogy Ő előjött a városunk melletti kútból, ami nem is kút volt, hanem egy nyílás a föld mélyébe, egy kürtő, melyet a dinoszauruszok kora előtt még Ő maga vágott ebbe a földbe, miután kidobták a Mennyből.

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – suttogtam vissza, és körbenéztem. A többiek lehajtott fejjel álltak köröttünk, vagy a ruhájukon lévő foltokat piszkálták. A távolból a Kék duna keringő szólt, és egy nagyobb csapat, talán az újraindult acélgyárban dolgozó munkások küldöttsége elvonult előttünk az úton. Nagy, fekete zászlókat lengettek, rajta sárga, hímzett latin felirattal, a kezükben pedig táblákat hurcoltak, melyeken az ugyancsak sárga, kézzel mázolt szöveg Őt dicsőítette. – Meg fognak ölni. Vagy ami rosszabb, el fognak kapni – bólogattam, és próbáltam elvenni tőle azt a dolgot, de ő visszadugta a szoknyájába. Kis, sovány lány volt a nővérem, arca apáéra emlékeztetett, akinek persze már nem ilyen volt az arca, mert megégett a tűzben. Apa részt vett a templomok lerombolásában, ő volt a Tűzbrigádok egyik vezetője, elégették azokat a könyveket, melyeknek a neve már nem jut eszembe. Amikor romboltak vagy máglyáztak, a városiak csak állták körben, és nézték, hogy mit csinálnak, aztán a hazamentek. Apa egy ízben óvatlan volt a benzinnel, a láng az arcába csapott. Még mindig jobban járt, mint mások. Mint a lázadó kínaiak, akik sosem értették meg, ki Ő, mert az ő vallásuk nem is ismerte Őt, az Ő hatalmát, azért amikor megtestesült, amikor kimászott abból a kútból a városunk egyik telkén, amikor elindult világhódító körútjára, hadat üzentek neki.

– Nem fog arra számítani, hogy egy gyerek támad rá – csóválta fejét Anna, és elnézett a távolba. – Pont akkor, amikor mindenki őt dicsőíti. – Egy kiégett autó állt az út mellett, a korai idők harcaiban robbant fel, oldalán még el tudtam olvasni a felirat egy részét: dőrsé. Az ablaküvegén megcsillant a fény, ami a felhők közt kibukkanó napból tűzött le elátkozott világunkra. – Olvas a gondolataidban. Előre látja a jövőt – bizonygattam elkeseredetten nővéremnek, de láttam rajta, nem tudom meggyőzni, láttam rajta a halál jelét, és elfogadtam ezt. Elfogadtunk már mindent, mert az Ő megtestesülés után nem volt olyan dolog, amit lehetetlennek tűnt.

A tükrökkel kezdődött, amikor elkezdtek mást mutatni, mint ami a valóság. Balesetek ezrei, milliói történtek. Azután a monitorok, a képernyők. Mindegyiken furcsa, érhetetlen dolgok jelentek meg. Összeomlott az internet, a bankok, a gazdaság – hasznavehetetlen limlom lett minden technikai dolog, ami az Ő előtti időkből származott. Vissza kellett térnünk a papírhoz, a ceruzához és a kétkezi munkához. A híreket a tanárok és szüleink bizonytalanul mormogták el, mint aki szégyell beszélni arról, hogy Európa behódolt neki, aztán amikor átutazott Amerikába, a Szenátus térdre ereszkedett előtte, délen tomboló örömtáncot jártak a brazilok a tiszteletére, a pápa öngyilkos lett, a papok világszerte meztelenül rohantak az utcákra és felgyújtották magukat, az oroszok pedig engedelmesen lebombázták atommal a lázadó Kínát, amiből a világ végérvényesen megtanulta, hogy új korszak kezdődött. A tükrök pedig folyton mást mutattak a valóság helyett.

– Van nálam por. A paplakban találtam ilyen ostyát – suttogta a nővérem, és egy kis papírtasakot vett elő. – Abból csináltam. Porrá törtem. Ha elkapnak, megeszem. – Ezt még én is megértettem, noha közben minden, ami a vallással kapcsolatos volt, vagy kiment a fejünkből, vagy égetett és megölt, ha hozzáértünk. Óvatosan kinyitottam a tasakot, beleszagoltam. Az ostya szemcséinek dögszaga volt. Anna egy másik tasakot nyújtott felém. – Tessék, vedd el. Ha nem sikerül, és megtudják, hogy a testvérem vagy, széttépnek. Vedd be, ha eljön az ideje – kérte szelíden.

Elöl sípszó harsant, mire a csoportunk mozgolódni kezdett. Mi voltunk az acélgyári iskola hatodik számú egysége, az Ő dicsőségére létrejött mozgalom hithű kis katonái. Fekete szoknyát, fekete inget hordtunk, a fiúk pedig fekete rövidnadrágot. Mindenkin fekete cipő volt. A hajunk levágtuk rövidre az elszaporodó tetvek miatt. A jelképünk a patkány volt, az Ő egyik kedvenc állata, alakját sárga cérnával varrtuk ingükbe, a szívünk fölé. – Indulunk – mondta Anna, majd kapkodva megölelt. – A régi hit legyen veled, bírlak – motyogta, mert nem tudta kimondani a korábbi dolog nevét, mely égette a száját, és igazából nem tudta kimutatni azt se, hogy szeret, mert ezek az érzések is eltűntek a tükörképeinkkel együtt. Az életünket a gyűlölködés, az utálat, a harag és a düh uralta. Meg az Ő dicsőítése.

Lassan, nehézkesen indult meg az oszlopunk, mert elgyötört, fáradt gyerekek vánszorogtak benne, akik nagy része éjjelente a fegyvergyárban dolgozott, hiszen a mi vékony kezeink kellettek a bombák gyutacsainak a beállításához. A régi üveggyárban alapították a hadiüzemet, és senki nem tudta, ki ellen készítjük a bombákat, mert mindenki behódolt már neki a Földön, aki nem, az pedig már nem élt. Mégis, a gyárak nálunk, az országban, Európában és szerte a világon ontották a fegyvereket, ez volt az egyetlen diadalmas tény, ami elterjedt a világ állapotáról, minden más hír érdektelen volt.

A sor szélén álltam, a kiégett rendőrautó mellett elhaladva egyszerre láttam torz tükörképem az ablakán, és az odabenn kushadó halottat – kényelmetlen érzésem támadt, felnéztem az égre, mert az eső elállt, és a felszakadoztak a felhők. A kibukkanó nap sugarai végigcirógatták arcom, furcsa érzés volt ez a kedvesség.

Ahogy lassú meneteléssel beértünk a városközpontba, az út mentén felgyűlt a tömeg. Kis, fekete, háromszögletű zászlókat lengettek, de nem éljeneztek, csöndben figyelték a mozgásunkat, szürke, tompa vagy sötét, haragos tekintetű felnőttek, anyukák, karon ülő csecsemők, vénemberek. Jobbra volt a tribün, egy nagy, fekte drapériával bevont magaslat, amin csak pár ember, a város polgármestere, tábornokok, az ENSZ elnöke, meg talán a japán császár és a német kancellár állt Őmellette.

A megtestesülés után a világ összes országa megismerte a városunk nevét. Minden évben, a megtestesülés napján megtartottuk a tiszteletére ezt a felvonulást, és ilyenkor vezetők és hírességek jelentek meg a mi vidéki, poros kisvárosunkban – olyanok, akik nem lettek öngyilkosok avagy nem mondtak le, és nem bujdostak el. Valahol, a szívem mélyén büszke voltam, hogy pont nálunk történt meg a dolog, hogy az a nyílás pont a mi városunkba volt, és hogy annyi évmillió után pont itt és most, az én időmben jött a felszínre Ő. Felnéztem a tribünre, és megdobbant  a szívem, mikor megpillantottam.

Most Marilyn Monroe alakját vette fel. Szokása volt, hogy ötletszerűen változtatja a külsejét, a mai különösen jól állt neki. Fehér ruhát viselt, nyakpántosat, és a mellvédtől ugyan nem láttam, de sejtettem, olyan szoknya van rajta, amit a májusi szellő könnyedén fellebbenthet. Hátranéztem, Annát kerestem a tömegben, és arra gondoltam, elárulom őt. Az nem lehet, hogy ezt a szépséget odafenn, a tribünön bántsa valaki. Kiléptem a soromból, egy tanár rosszindulatúan rám pisszegett, de nem törődtem vele, és megint megfordultam, a gyerekek közt cikáztam, aztán a tribün alja felé indultam, és még láttam Annát eltűnni egy kis oldallépcsőn. Utána siettem, szívem a torkomban dobogott, mert tudtam, hogyha felmegyek, én is a közelébe kerülök, életemben először fogom testközelből, és nem innen lentről, a betonútról látni Őt. Felszaladtam a lépcsőn, és megkerültem egy öltönyös férfit, így láttam, ahogy Anna lassan közeledik a Marilyn alak felé, aki megérezte, hogy a körötte, mellette állók a nővérem felé fordulnak, megfordult Ő maga is, és kedvesen átalakult egy jóságos öreganyóvá, egy régi Grimm-mesekönyvből vette ezt az arcot, vagyis Anna agyából vette a képet, mert az én agyamban is benne volt, a mi könyvünkben volt ez a nagy, horgas orrú, mosolygó szemű anyóka. Anna előhúzta azt a dolgot, és ekkor – a remény, a lehetőség tünékeny varázsa miatt – eszembe jutott a neve, a keresztet, igen, kihegyezett szárú keresztet vett elő, és nekiugrott az anyókának, aki erre torz, őrült, gonosz arcú vénasszonnyá vált, felrikoltott, a zene, az idióta Strauss-keringő elhallgatott, mintha elvágták volna, majd fény villant, nem tudom, a banya kezéből vagy szeméből jött-e, csak azt láttam, a nővérem porrá válik, a kereszt pedig, vagyis az a valami a földre koppant, valaki gyorsan odaugrott, lehajolt, papírzsebkendővel felvette, és elvitte, míg a szellő, mint egy tűnő árnyékot, elsodorta Anna maradványait a tribün korlátja felett.

Vasmarkú felnőttek fogtak, rángattak el, de a vénasszony rám mutatott, és halkan megszólalt, igaz, a fejünkben mind hallottuk kérést: – Vigyétek a szobámba.

Úgy is lett, lerángattak az emelvényről, két marcona rendőr a szállodához kísért, a tér túloldalán lévő otromba Karancs hotel tömbjéhez, majd fellifteztek velem a legfelső emeletre. Végiglökdöstek egy porszagú folyosón, aztán belöktek egy ajtón.

Ő már ott állt, a nagy, tágas helyiség túlsó végében, egy padlótól mennyezetig feszülő ablak előtt, és a lenti forgatagot nézte.

Ezúttal az anyám alakját vette fel. Ahogy megpillantottam, belerezdült a szívem, és indultam volna, hogy átöleljem, hogy átöleljen – aztán eszembe jutott anya hideg keze, amit megfogtam, miután levágták a fészerben, és erőt vettem magamon, megálltam, csak néztem a vaskos, virágos otthonkát viselő alakot, és nem szóltam, direkt néma maradtam. Kutattam magamban a fájdalmat, az Anna halála miatti megrendülést, de nem találtam semmit, persze ez is miatta volt, hogy képtelenek voltunk a szeretetre, a gyászra, bármire, ami korábban emberré tett minket.

– Mit gondoltatok? – kérdezte csöndesen anya lágy hangján. – Hogy gondoltátok ezt?

Tűnődtem mit mondhatnék, közben persze homályosan motoszkált bennem a szorongás, a riadalom a haláltól, nem akartam menteni magam, mégis úgy válaszoltam, mint aki ragaszkodik ehhez a semmi életéhez: – Nem tudom. Én csak ma tudtam meg, mit akar tenni.

– Bolond kislányok – csóválta fejét, majd megfordult, odajött elém. – Azt hittétek, nem próbálták már meg ezt mások, nagy, erős okos férfiak, ravasz és gyönyörű nők, elszánt papok és fanatikusok? Azt hiszitek, van értelme itt – karjával szélesen körbemutatott – tenni bármit is ellenem? Hogy megváltoznának a dolgok, ha én nem lennék?

Megvontam vállam, mint aki nem tudja, de tényleg nem tudtam, mert nem lehetett már visszaemlékezni az Ő előtti időkre, és nem lehetett elképzelni mást, mint ami most van. Ez is az ő hatása volt. Ahogy az is, hogy nem érhettünk vallási dolgokhoz, mert a korábbi, Hamis Istenre utaló dolgok fájdalmat okoztak, hogy nem maradtak szép és jó érzések, hogy nem bíztunk egymásban, hogy nem szerettük a virágokat, a madarakat vagy a kiskutyákat.

– Nem tudom – vallottam be, mert éreztem, választ vár.

A fal melletti szekrénykéhez lépett, és egy nagyon réginek tűnő borospalackból bort töltött egy pohárba. Vele szemben a falon egy fekete selyemmel letakart kép függött.

– Azt hiszitek, még mindig van visszaút, ugye? – kérdezte sajnálkozva, vagy valódi kíváncsisággal a hangjában. Megforgatta a pohárban a bort maga előtt, majd letette a tálcára, és odaintett. Akaratlanul is mozdult a lábam, mentem, míg meg nem éreztem, hűvös, súlyos karját vállamon. Felnéztem rá – már nem anya volt, hanem egy negyven év körüli, őszülő, sovány férfi, egy unalmas hivatalnokarc, testén szürke, levendulaillatú öltöny. Átkarolt szorosan, magáéhoz ölelt, majd kinyúlt a képet takaró selyemhez.

– Ha meglátod ezt, elsőként te e földön, ha szembesülsz ezzel, akkor meg fogod érteni, hogy számotokra már nincs megváltás. Nincs kiút és visszatérés. Az enyéim vagytok, mert olyanok vagytok mint én, csak eddig nem volt, aki ezt megmutassa. De a tükrök nem hazudnak – azzal lerántotta a leplet, és én megpillantottam magunkat, először őt, egy tekergődző farkú, pikkelyes, vörös szörnyeteget, és mellette az én igazi énemet a tükörben – egy szörnyűséget, ami rosszabb volt a mellettem álló Sátánnál is, de csak egy pillanatra néztem rá, mert sikoltva elfordultam, eltakartam az arcom.

– Kérem, ne! – könyörögtem, és már tudtam, igaza van: nem érdemlünk jobbat nála. Fél szemmel láttam, mozdul, visszaigazítja a selymet. Zihálva a tálalónak támaszkodtam, és éreztem, hogy hónapok óta elsőször ismét tudok sírni, a melegség végigfolyt arcomon.

– Igyál a boromból – kérte lágyan, majd ellépett mellőlem, visszament az ablakhoz. –Megnyugtat.

Engedelmeskedtem. Mintha bársony folyt volna le a torkomon. Visszatettem a poharat a tálcára, félig maradt benne, majd hátranéztem rá. Nem figyelt. Ez pont elég volt. Anyára gondoltam, akarattal, erőszakkal – a hideg kezére, semmi másra.

– Tat tvam aszi. Ez vagy te – bólogatott a lenti, ünnepelt nélküli ünneplő tömeget bámulva. – Ezek vagytok ti. És most menj, és törődj bele.

Engedelmeskedtem, kisiettem a szobából, odakint már várt rám egy férfi, ugyanúgy nézett ki, mint Ő, szürke öltönyös, lárvaarcú hivatalnok. Lekísért a szálloda aljába, majd kilökött az ajtón. – Eredj – szólt rám.

Megálltam a májusi szélben a tömeg szélén, és mélyet sóhajtottam. Nem éreztem mást, csak elégedettséget. Kezemben ott volt az üres tasak, a tasak, amit Anna adott. A por már nem volt benne. A maradék borba öntöttem, odafenn a szobában. Összegyűrtem a papírt, eldobtam. És vártam.

 

vége

Szólj hozzá!
2012. március 07. 22:37 - Valmont

Korai zsenge

Nos, ez is egy régebbi anyag. Van benne valami kamaszos egyszerűség és báj. Főképp egyszerűség - nem akar többnek látszani egy horrornovellánál. Ilyeneket olvastam volna szívesen kamaszkoromban, de helyettük csak a Galaktika volt. Később tanárként néha kaptam valóban kamaszos írásokat. A mindent elmondás vágya és a egocentrikus és kritika nélküli önértékelés rányomta bélyegét ezekre a dolgokra. A jó író mindig valakinek ír. A kezdő író az egész világnak ír, mert nagyon híres akar lenni. A zseniális író önmagának ír, de az mégis egyetemes lesz. A baj az, hogy igazán soha nem tudod, hogy épp hol tartasz a három közül.

Norton összeszedi magát

Szólj hozzá!
horror