Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2015. szeptember 13. 13:02 - Valmont

Érettségi találkozó, Raszputyin, Maupassant, a dolog és a Város

img_0991.JPG

Az, aki olyan helyzetben van, mint én, az, aki elköltözik a szülővárosából és aztán néha visszatér, és időről időre egyre elkeseredettebben és csalódottabban  látja, hogy mi változik, mi nem, az meg fogja érteni ezt az írást. Egyrészt benne van az inváziós sci-fik alaphangulata, a "valami megváltozott az emberekben, de nem tudom mi" (csak az idő, az idő múlik, nyugi), másrészt benne van az, hogy én mindig ilyen hármast, egy szellemi, alkotói triumvirátust szerettem volna, de sose volt benne részem a Városban.

Nyilván ezért is jöttem el, és ezért is ez az írás, ami egy több részből álló hosszú novella első szekvenciája.

 

Raszputyin menyasszonya

 

 

Első

– Raszputyin azokban az évben zarándoklatra ment, és csábító az ötlet, hogy miközben a szibériai vadont járja, egy hideg reggelen fény és robaj ébreszti – a Meteor, a nagy és szent meteor, mely később tunguz meteor néven válik ismertté, letarolja a környéket, de Raszputyin valamiképp életben marad, bemászik a kráterbe, ahol Az megfertőzi. Ezután visszatér Szentpétervárra, és képességei, köztük szexuális potenciálja megszázszorozódnak – az ágyán heverő Vukán elhallgatott, és várakozásteljesen a másik kettőre nézett. Stix egy fotelben elnyúlva cigarettázott, Pile pedig a nyitott erkélyajtó küszöbén ült, a gyenge huzat meg-megborzolta szőkésbarna tincseit. Akkoriban növesztette a haját, mert hátul össze akarta copfozni. Az érettségi utáni nyáron voltak, Vukánék lakásán, Vukán szobájában, melynek minden falát könyvek borították. Egyszerre érezték magukat fásultnak és öregnek, és egyszerre bizsergett bennük a jövő, az előttük feszülő út perspektívája, és mindezt keserédes mázzal vonta be Dave Gahan éneke a tizenhat éves lányokról, melyet a szomszédban lakó srác teljes hangerőn újból és újból meghallgatott.

Pile már számolta a napokat a bevonulásig – a katonai szolgálat után úgy tervezte, marad a seregben, és ott csinál karriert, ahogy azt Baradlay Richárd elképzelte. Vukán minden meggyőződése ellenére a helyi számviteli főiskolára jelentkezett, és fel is vették. Stix volt egyedül az, aki el akarta hagyni a várost, és az Ny.-i tanárképző főiskolán tanuljon magyart és történelmet. Esze ágában sem volt tanítani, de akkor és ott jó ötletnek tűnt négy évig azzal foglalkozni, amit imád.

– Még ha túl is élte volna a robbanást, ami egyébként szerintem lehetetlen, bár nyilván kérdés, milyen messze táborozott az epicentrumtól – Pile hirtelen elhallgatott, az erkély korlátja alatt figyelt valamit. – Nézzétek ezt a csajt. Istenem… – A másik kettő nem mozdult, Stix legyintett: – Lusta vagyok felkelni. Majd jön visszafelé is.

– Szóval akkor se hiszem, hogy ott napokig lehetett szabadon mozogni. Minden füstölt és lángolt, az erdő fái olyan torlaszokat építettek, amelyeken még ő sem tudta volna átküzdeni magát – fejezte be Pile a gondolatot. – Dobsz egy szálat?

Stix a kérdésre felpillantott az ölében tartott papírokból, majd odadobta a cigisdobozát a barátjának. – Újabban sokat dohányzol – jegyezte meg némi rosszallással. Pile vállat vont. – Unatkozom.

– Az időpont se stimmel – csóválta fejét Stix. – A História cikke szerint Raszputyin akkoriban nem hagyta el Pétervárt.

– Rendben, akkor menjünk vissza az eredeti elképzeléshez – kérte tűnődve Vukán. Magas, sovány, feketehajú fiú volt, aki pokolian jól bírta a pálinkát. Most is a lába mellett volt egy félig üres palack, és csak melegre való tekintettel nem kezdett még inni. – A dolog nem akkor, hanem korábban, ifjúkorában fertőzte meg őt, mikor abban a szektában, a…

– Khliszti – segítette ki Stix fel se nézve a papírokból.

– …khliszti szektában volt. Azt mondtuk, ez egy teljesen őrült csapat volt, össze-vissza kúrták egymást, és aztán véresre korbácsolták magukat, hogy megtisztuljanak. Valaki, valamikor bevitte közéjük a dolgot, ami eluralkodott rajtuk. A szörnyeteget.

Hallgattak egy kicsit, majd Pile leverte a hamut a cigarettája végéről és kifújta a füstöt a szabadba. – Maupassantnak van az a novellája.  A La horla. Az írás, ami tulajdonképp látomás egy időn és földön kívüli anyagtalan szörnyről, mely emberből emberbe költözik.

Stix bólintott: – Ez egyébként egy vándormotívum. De időben stimmelhet. Maupassant valóban látott valamit, egy lényt, ami mondjuk egy orosz nemesben tanyázott, akivel megismerkedett Franciaországban.

– A nemes aztán visszatért szülőföldjére, és csatlakozott a szektához – szögezte le Pile. – Megfertőzte őket, ezért voltak azok a durva orgiák. A szerzetesek azután rájöttek, hogy a fájdalommal, korbáccsal kiűzhetik magukból. A lény ekkor kiválasztotta a legerősebb egyedet és továbbállt.

Stix előredőlt a fotelben: – És elvitette magát Szentpétervárra, hol Raszputyin romlásba döntötte a birodalmat.

– De miért? – kérdezte Vukán csökönyösen. – Miért csinálta?

– Pusztán gonoszágból. A lény elemi érdeke a fájdalom és a szenvedés generálása. Ebből nyeri az energiáit.

– És a gyönyörből – bólintott Pile. – Élvezet és fájdalom. Szex és korbács. Régi összefüggés.

Vukán felállt, kinyújtóztatta a tagjait, majd elvette Stix öléből a fénymásolatot. – Nézzük, honnan indultunk – motyogta, de mielőtt olvasni kezdte volna a papíron lévő szöveget, Stix behunyt szemmel felmondta a lényegét: – A cikkek szerint 1921-ben egy félőrült, oroszul beszélő fiatal lány tűnt fel a városunkban. A két újságcikk végigkíséri a sztoriját. A csendőrök elfogják tiltott prostitúcióért és koldulás miatt. A kirendelt tolmács szerint a lány azt állította, ő volt Raszputyin menyasszonya, aki a vöröskatonák és szovjet ügynökök elöl menekült hazánkba. Azt is mondja, hogy Raszputyin belerakott valamit, nem egy gyereket, annál sokkal rosszabbat. A tolmács nem érti, pontosan miről beszél. A lányt bolondokházába zárják, ahol két hónap múlva meghal. Testét a legnagyobb titokban, este temetik el a szegénytemetőben.

– Amiről az a helytörténész fazon a telefonban azt állította, hogy a régi szeméttelep mögötti erdős részen volt – szúrta közbe Pile.

– Igen – bólintott Vukán. – És végül arra jutottunk, hogy a Raszputyint éltető szörny, a lény, vagyis Az jutott el így hozzánk. És még mindig ott van, odakinn, elhantolva a sírban. Mit mondtál, hogy akadtál erre a cikkre? – fordult hirtelen Stix felé.

– A könyvtári archívumban keresem egy anyagot arról, hogy Babits tényleg megszállt-e a városban 1921-ben. A Helytörténeti Szemle szerkesztője apám jóbarátja, és kitalálták, hogy milyen jó elfoglaltság lenne nekem nyárra, összerakni egy anyagot a híres emberekről, akik megfordultak nálunk. Nem sokan voltak, pedig átnéztem a mikrofilmes archívumot 1905-től kezdve. És akkor egyszer csak elém jött ez a cím: „Raszputyin menyasszonya”.

Mind elhallgattak, mert mind ugyanazt gondolták.

– Meg kellene néznünk azt a sírt – jelentette ki Stix, és a másik kettő helyeselt, mert úgy vélték, ez az, amit érdemes megcsinálni ebben a korban, érettségi után, ebben a városban egy unalmas nyári éjszakán.

Mind azt gondolták, hogy egy romantikus éjszakai kaland lesz, byroni értelemben vett sötét ballada, egy David Caspar Friedrich ihlette látomás – de persze a valóság mindig kiábrándítóbb. A buszmegállóban találkoztak, és aztán felszálltak a hatosra, ami elvitt őket a cigánytelepig. Onnan jó félóra séta volt egy földúton a régi szeméttelep. Vukán folyton megállt útközben, mert a katonai bakancsát húzta fel, ami most törte a lábát. Pile előbb összeveszett Stixszel, aki nem akart több cigit adni neki, aztán megcsípte valami bögöly. Nagydarab, elhízásnak induló fiú volt, mégis, a lányok kedvelték, főleg könnyed humora és a bensőséges, megnyerő modora miatt, amely segítségével mindenkivel azonnal össze tudott haverkodni. Kerek arcát örökké szőkés borosta keretezte, és hármójuk közül talán ő volta legkevésbé művelt, noha a reáltárgyakból kitűnőre érettségizett. Melegítőt húzott a nem enyhülő hőség ellenére, annak a szárába dugta a pajszert, melyet apja garázsából nyúlt le. Vukán, aki gyűjtötte a katonai cuccokat, egy összecsukható gyalogsági ásót hozott hátizsákjában a pálinkásüveg mellett. Egyedül Stix sétált minden cucc nélkül – papucsban, fehér rövidnadrágjában és piros pólójában olyan volt, mint egy turista.

– Valahol a szeméttelep felső végénél kell bemenni az erdőbe, a hegy tetején – mutatta az irányt, mikor megálltak a domboldalra felkígyózó út közepén. Lihegve hátrafordult a völgyben kuporgó város felé. – Hát igen, elég csak feljönnöm az egyik hegyre, hogy tudjam, miért akarok elszabadulni innen – morogta, és rágyújtott.

– Azt hiszed máshol jobb lesz? – kérdezte szomorúan Pile. Ő sajnálta leginkább, hogy a hármasuk a nyár végével szétszéled, vagy csak ő mutatta ki.

– Barátom, ez a hely téged sose fog elengedni – csóválta fejét Vukán, miközben a bakancsa fűzőjét bogozta. – Soha.

A szeméttelepet pár éve lezárták, és a szeméthalomra, mely a domb mögötti völgyet is feltöltötte félig, földet hordtak. Ennek ellenére az üregekből, lyukakból, nyílásokból még mindig füst szállt fel – a szemét odalenn öngyulladással lángra kapott, és lassan izzott és parázslott. A levegő keserű és miazmás lett a füstkígyóktól.

– Az emberélet útjának felén…–kezdte Pile, de Vukán rámordult: – Jaj ne, olyan ciki, hogy mindig Dantét citálsz, ha tüzet látsz.

– És ím, amint meredni kezde lejtőm, egy fürge, könnyű párduc tűnt elémbe – szavalta Pile vidáman, és előre mutatott a hegy teteje felé, ahol a terjengő füstből egy alak bontakozott ki.

– Inkább egy agg kutya – jegyezte meg Stix, majd figyelte, ahogy Pile előre siet, és üdvözli a guberálót.

– Salve, jóember mit keres itt e kies pusztán? – harsogta a fiú. A férfi, egy rongyokba öltözött, botra támaszkodó idős, aszott cigányember, összehúzta magát és végigmérte Pilét, majd a mögötte érkező másik kettőt: – Mit keresnék? Csak a betevőt. Nincs egy cigitek?

Stix adott neki egy szálat a dobozból. Ő vette ki, mert félt, az öreg többet is eltenne. A vénember biccentett, majd a föle mögé dugta a cigit.

– Van még valami a szemétben? – kérdezte tőle Vukán érdeklődve.

– Akad, ha tudod, hogy hol keresd – bólogatott az öreg. – Arra van a frissebb, ha gondoljátok…– mutatott egy irányba de Pile a fejét rázta. – Nem, mi nem a szemét miatt jöttünk, a temetőt keressük.

Az öreg erre végigmérte őt hunyorgó tekintetével, majd hátrébb lépett. – Minek nektek az a temető? – kérdezte kákogva, aztán nagyot köpött a földre.

– Keresünk egy sírt – bólintott Vukán.

– Minek, hogy belefeküdjetek? – az öreg elröhögte magát a saját viccén, aztán a nevetés hörgő köhögésbe fulladt.

– Nem kell durvulni – jegyezte meg csöndesen de fenyegetően Vukán.

– Jól van, jó van – legyintett az öreg. – Az erdő szélén, annál a csipkebokornál van egy csapás. Azon ha elindultok, akkor balról láttok majd egy tisztást. Ott van a temető – elfordult, és halkabban mondta. – De én nem mennék oda a helyetekben. – Keresztet vetett, ismét köpött egy sárga, csomós nyálat eléjük, majd intett. – Na, minden jót – és azzal otthagyta őket.

– Hm, baljós előjel – nevette el magát Stix a beálló csöndben. – A félbolond jós, aki figyelmezteti a hősöket a veszélyre.

– Ez egy bolond volt. Elitta az agyát – mosolygott Vukán, majd csettintett ujjával, és levette a hátizsákját válláról: – Kértek egy korty pálinkát? – kérdezte.

Meghúzták mind az üveget, majd továbbindultak, fel a csipkebokorig, ahol megtalálták az ösvényt, és elnyelte őket az erdő.

Hirtelen pár fokkal hűvösebb lett, noha az akácos, amiben jártak ritkás volt, és a fák sem nőttek túl magasra. Csöndben baktattak az épp talpnyi méretű ösvényen, óvatosan kerülgetve a szúrós bokrokat és a tövises, lenyúló ágakat. Pile, aki elöl ment, előhúzta nadrágjából a pajszert, és azzal csapkodta a növényzetet, aminek az lett az eredménye, hogy a visszacsapódó gallyak minduntalan Stix arc felé kapkodtak.

– Szinte fázom – mondta a sor végéről Vukán, aki minduntalan hátra-hátrapillantott, de természetesen nem jött mögöttük senki.

– Igen, mintha beborult volna az ég – pillantott fel Stix. Szürke gomolyfelhőket látott a lombok közt, noha megesküdött volna, hogy a korábban, a domboldalon szétnézve közel és távol nem akadt egy sem belőle. Tulajdonképp hetek óta nem látott senki felhőt a nagy szárazság miatt.

– Azon gondolkoztatok már, hogy mit csinálunk, ha megtaláljuk a sírt? – kérdezte tőlük Pile tíz perccel később. Meg is állt, hátrafordult és a másik kettőt figyelte. Vukán kihasználta a kis szünetet, és ismét ivott a pálinkából. Ezúttal jó nagy kortyot, majd furcsállva végigmérte a kezében tartott üveget. – Érdekes az íze ennek – motyogta.

– Hoztunk ásót – vont vállat Stix, és nem nézett Pile szemébe. – Meg pajszert…

– És utána? – faggatózott Pile makacsul.

– Most mi van? Miért kell ezt most eldönteni? – kérdezte harciasan és némiképp részegen Vukán hátulról.

– Mert megérkeztünk – válaszolt csendesen Pile, és oldalt és előre mutatott.

A fák közti réseken valóban egy tisztább, kör alakú térség derengett elő. A magas fűből kitűnt két vagy három korhadt kereszt.

Átcsörtettek a fák és az aljnövényzet szövedékén, majd szótlanul szétszóródtak a tisztáson. Nem volt sok sír, legfeljebb tucatnyi fakereszt árulkodott a hely rendeltetéséről, a többi elmállott az idő ostromában. A legtöbb kereszten ezüst írás jelzete a halott nevét, de ezek már elkoptak, csak egy-egy betűt lehetet felismerni. Más keresztekre felvésték a nevet, itt még valamennyire olvasható volt az évszám is.

– 1921, ugye? – kiáltotta Vukán. A másik kettő felegyenesedett, és várakozóan figyelte, ahogy a fiú leguggol, és mohát kapirgál a fán. – Á, nem jó, ez valami Gábor volt.

Folytatták a keresést, de lanyhuló lelkesedéssel. Stix adta fel legelőbb, a tisztás szélére sétált, rágyújtott, és egy fának dőlve nézte társait. – Egy csomó sír már csak halom, nincs rajtuk semmiféle jelezés. Bármelyikben lehet – mondta a csalódottságtól rekedt hangon. Halántékán dobolt egy ér, szabad kezével masszírozni kezdte. – Az is lehet, eleve jeltelen sírba rakták. Direkt.

Társai nem szóltak, guggolva olvasgatták a keresztek feliratait, de látszott rajtuk, már hasonló véleményen vannak. – Persze ez az egész egy jó novella alapja is lehetne… – tette hozzá elgondolkodva Stix, és hamuzott, de ahogy lepillantott, hogy kövesse a hamu útját, belé szakadt a szó.

Egy apró, félméteres betonkockán állt, a kocka közepébe egyetlen szót véstek: оно.

– Azt hiszem, megvan – mondta Stix, és arrébb lépett, le a betonról. Halkan mondta, ezért a másik kettő először nem is értette.

– Srácok! – kiabálta hangosabban, mire azok végre felnéztek. – Gyertek ide.

Ahogy odaértek, Vukán szótlanul leült a kocka mellé, és ivott, Pile pedig végighúzta a kezét a felületen.  – Hideg – nézett rájuk. – Komolyan mondom, hideg.

– Mit jelenthet a felirat? – kérdezte Stix.

– Talán orosz – vont vállat Vukán akadozó nyelvvel. – Az oroszban ez a semleges nemű „ő” személyes névmás.

– Miért nem a nőneműt írták rá? – kérdezte Pile, miközben máris a pajszer végét próbálta bedugni a beton alá. – Hisz egy csaj fekszik odalenn, nem?

– Jó kérdés – bólintott Vukán.

– Mit csinálsz? – kérdezte élesen Stix. Pile felnézett rá. – Mit csinálnék? Azt, amiért jöttünk.

Stix idegesen körbefordult, mint aki váratlan látogatóra számít. – És ez biztos jó ötlet? Úgy értem egy bomló test…

– Ha tényleg van alatta valami, akkor már csak csontok maradtak belőle – jegyezte meg Vukán, majd előcibálta az ásó hátizsákjából, és szétnyitotta.

– Ne szarjál, inkább gyere, segíts – kérte Stixet Pile, aki közben elég mélyre fúrta a pajszer hegyét, és most a másik végére nehezedve próbálta kibillenteni a fedőlapot. Stix odalépett mellé, és együttes erővel meg tudták emelni a betont, ami igazából egy harminc centi vastag téglatest volt. – Rajta! – kiáltotta Vukán, és ő is alányúlt, így hárman, emelve, tolva lefordították a sírról.

Fekete föld, giliszták, gyökerek és valami sárgaság volt alatta.

Vukán az ásó hegyével megpiszkálta az egyik kőnek tűnő sárga dolgot, majd óvatosan alácsúsztatta a lapátot és megemelte. Egy csontos kézfej jelent meg előttük, mire a mind döbbenten hátráltak, még Vukán is, eldobva az ásót.

– Úristen – nyögte Stix. – Egészen fent van. Az a nagyobb, kerek dolog, az…

– A koponyája – fejezte be Pile. – De miért nem ásták lejjebb?

– Lejjebb ásták, ám utána valahogy visszakerült a felszínre – bólintott komoran Vukán és ivott.

Ekkor, vészóra megdördült felettük az ég, mire mind összerezzentek.

– Szerintem mennünk kéne – jegyezte meg Stix a felhőket kémlelve. – El fogunk ázni.

– Aha, igazad van – bólintott Pile, és felvette a földről az pajszert. – Ezzel mi legyen? – mutatott a betonelemre.

– Nem tudom – Stix hangjában bizonytalanság bujkált, de ekkor már mind a ketten Vukánt nézték, aki térdelve visszakucorodott a sír mellé.

– Hallod, menjünk – szólt Pile neki, és eldörzsölt egy esőcseppet, amire az orrára hullott. – Már esik is.

– Mindjárt – suttogta Vukán részegen, és kinyúlt, majd óvatosan megérintette a koponya földből kisárgálló tenyérnyi felületét. – Milyen hideg – suttogta, és áhítattal nézett fel a másik kettőre, aztán az egész kezét a csontra rakta, mintegy beburkolta ujjaival, tenyerével. – És milyen sima.

– Gyere már – nógatta Stix, majd előrelépett, és elrántotta Vukánt a sírtól. Az előbb dühösen, aztán kábán nézett rá, majd felemelte kezét, mely az előbb még a halotton volt, és csak bámulta tenyerét, közben hagyta, hogy feltámogassák, kezébe nyomják az ásót és a hátizsákját.

– Részeg vagy – mondta neki Pile, miközben besorjáztak a fák közé. Az eső már a lombokat csapkodta, egy része leért hozzájuk. – Jó lenne, ha kezet mosnál otthon. Ki tudja, milyen fertőzésed lehet tőle.

Vukán nem válaszolt, csak ment köztük kábán.

– Az ilyen dolgokkal nem jó viccelni – erősítette meg Stix a sor végéről. Hátrafordult, még egy utolsó pillantást vetett a tisztásra. – Le kellett volna zárnunk.

A másik kettő nem válaszolt, némán baktattak az egyre sűrűsödő esőben, egészen addig, míg ki nem értek az erdőből. Itt napsütés és ragyogó kék ég fogadta őket.

– Furcsa – nézett fel Pile. – A föld száraz.

– Ja, csak az erdő felett van felhő – mutatta Stix elhaló hangon. Valóban, sötét viharfelhők gomolyogtak az akácos felett, és távolban a hegycsúcsok irányába.

– Induljunk, talán erre jön – nógatta őket Pile, és előre ment, de ekkor ugatás kélt a távolban.

A szeméttelepről egy kutya loholt feléjük. Nagy, fekete, loboncos szőrű, kiismerhetetlen tekintetű állat volt. Pile úgy tett, mint aki felvesz egy követ, Stix pedig elvette a merev részeg Vukán kezéből az ásót, és meglengette felé, de a kutya kitartott, tisztes távolból kísérte őket, egészen a buszmegállóig, ahol eltűnt egy árokban.

Később Pile említette Stixnek, hogy Vukánék háza előtt látta a kutyát, már döglötten, egy autó összezúzta a hátsó részét, ott feketéllet az út szélére húzva. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor beszéltek arról a napról, arról a délutánról avagy Raszputyin menyasszonyáról abban az évben. 

 

folyt. köv.

3 komment
2014. szeptember 16. 22:58 - Valmont

Nagy, fekete autó

Töröltem a két utolsó bejegyzést, mert a., túl személyes indítékai voltak a történteknek, és az ilyesmi nem vezet semmi jóra, b., nem tudtam eldönteni, hogy jusson el a főszereplő A-ból B-be, vagyis a cselekmény közepe hiányzott a fejemből. Talán a háttérben megírom rendesen, és visszarakom. Addig is itt van egy másik, pár nosztalgikus kép a nyolcvanas évek végéből.

 

Százegy

 

Minden kamasz meg akar halni, legalábbis eljátszik mindegyikőnk a gondolattal abban a korban, amikor a világ kellően sötét helynek, a felnőttek pedig viszolyogtatóan ostobáknak tűnnek a folytatáshoz – néhányunknak azonban sikerül is, vagy talán sikerül valami nagyon hasonló.

A nyolcvanas években, S-ben töltöttem azokat a borzalmas éveimet, melyek során az ember csak arra vár, hogy elmúljanak a bizonytalansággal és/vagy túlzó kivagyisággal teli középiskolás évek, és végre elhúzhasson egy egyetemre, főiskolára, mindegy hova, csak ne kelljen látnia az anyját hálóköntösben reggelente. Emlékszem az enyhítő körülményekre, arra, ahogy nagyon lassan, csak harmadikra összebarátkoztam Sztakóval és Marcipánnal, akikkel egy évfolyamra jártunk a gimiben. Százegy, aki osztálytársam volt, később csatlakozott hozzánk, egyértelmű volt, hogy bevesszük a csapatba, mivel a nevét a Depeche Mode akkoriban roppant divatos albumáról kapta, és ez, illetve a darkos, fekete öltözéke szinte vonzotta köreinkbe. Mind feketében jártuk egyébként, a hajunk rövidre vágattuk, és viseltük azokat a nevetséges apró kis ezüstfülbevalókat, melyekkel Robert Smith és Dave Gahan fertőzte meg a fiatalokat a Bravo poszterekről kibámulva. Mindent szerettünk, amit a tanárunk dekandesnek nevezett, és amiről – ha figyeltünk volna a magyarórán a Baudelaire-ről vagy Adyról szóló részeknél, – tudhattuk volna, hogy a százévenként, századvégeken előforduló jelenség. Zeneileg a Mode, a Cure később a Doors volt az etalon, a könyvtárban rojtosra kölcsönöztük Lovecraft köteteit, a Ragyogás fontosabb párbeszédeit kívülről tudtuk, és Caspar David Friedrich nyomatokkal tapétáztuk ki a szobánkat. Borzongatóan giccses idők voltak ezek, melyekre húsz évvel később az ember inkább szégyenkezve, semmint nosztalgiával gondol vissza.

De az én szégyenembe félelem is vegyül amiatt az ősz miatt, negyedik elején, amikor Százegy meghalt, vagyis úgy csinált, mint aki meghal.

Mindig is kirítt egy picit négyünk közül Százegy – Sztakó és Marcipán a lakótelepen élt, én a külvárosban, egy családi házban, tehát viszonylag normális körülmények közt – ő ellenben a régi munkástelep egy düledező házában lakott idős, nagybeteg anyjával. Egyszer, egy lyukasórában elmentünk hozzájuk, cigiztük és kávát ittunk, de a poloskák és szennyes ruha bűze átszüremlett a füstön. Mindenük kopott volt, és Százegy is, ez a vézna, sápadt, kesehajú fiú, ő maga is úgy nézett ki, mint akit hosszú időre nagyon erős oldószerbe mártottak – szinte áttetsző volt, a kontúrjai éles napfényben elmosódtak, és néha azt gondoltam, talán nincs árnyéka. Bizonytalan és szótlan kamasz volt, aki ha beszélt, halkan, motyogva ejtette ki szavait. Persze mind bizonytalanok voltunk, de Sztakó ezt túlzásokkal, harsányságával pótolta, Marcipán pedig vakmerő dolgokat művelt az éjszakai játszótereken, és nagyon bírta az alkoholt.

Ha belegondolok, a piával kezdődött minden – Százegy hozott egy üveg vegyespálinkát otthonról, az anyja vette valami zugfőzőtől, füstös, odakozmált íze minduntalan felrémlik máig a torkomban, ha házi pálinkát iszom.

Kellett egy hely, ahol zavartalanul megihatjuk. Százegy találata meg ezt is: egyszerűen csak felpillantott a város feletti domboldalra, és azt mondta, a temető tökéletes lesz. Igaza volt, nemcsak azért, mert ez kellően a morbid dolgoknak tűnt, és egyébként is, korábban gyakran belógtunk az elhagyott zsidótemető egzotikus kőtömbjei közé, hanem azért is, mert a temetőnek volt egy lezárt, régi része, mely az Újtemető feletti lankákon húzódott végig, fás, bokros, ligetes, kacskaringós hegyi ösvényekkel, pihenőpadokkal és rozsdás szemetesekkel teli hely – ideális egy vagy több berúgáshoz. Suli után felmásztunk hát ide, és már épp letelepedtünk egy fa alá, kényelmesen elheverve a sárguló fűben, amikor megszólalta a harang, és ötven méterrel alattunk feltünedeztek a fekete alakok.

Temetési menet volt, a lentebbi, új részen ballagtak, amelyet széles műút kötött össze a várossal és a még lejjebb fehérlő templommal. Az út két oldalán parkoltak az élők, az egyetlen mozgó jármű, egy nagy, fekete batár vitte a holtat a kis csapat előtt. Elbűvölve néztük a jelenetet, szó nélkül meredtünk rájuk, míg el nem tűntek a hegy kanyarulatában.

Nagyon baró, mondta Százegy. Emlékszem, ez volt akkor a szleng, meg az hogy „égő” meg hogy „bírom” meg ilyenek, egyszer össze kellene írni az akkoriban használt szavakat, főképp azokat, amelyek a lelkesedéshez kapcsolódtak, bár nagyon kevés dologért lelkesedtünk. A temetésekért igen. Megittunk fejenként egy-egy deci pálinkát, és közben egymást túllicitálva megbeszéltük, hogy ezentúl minden temetést végignézünk, sőt, ha lehet, csinálunk róluk képeket is, mert milyen jól mutatna fekete-fehérben a szobánk falán, ahogy a halottaskocsi ott döcög az úton. Nevetgélve, viccelődve és részegen leereszkedtünk a hegyről, mint hercegek a meghódított tartományba, és a szívünk mélyén örültünk, hogy fiatalok vagyunk, és bár mind kacérkodtunk a gondolattal, hogy mi lenne, ha egyszer mi feküdnének abban a kocsiban, végső soron hálásak voltunk a ténynek, hogy még tengernyi év van előttünk, egy egész örökkévalóság, amit életnek is hívnak. Tévedtünk mind.

Ahogy a parkoló autókhoz értünk, azonnal kiszúrtuk az a fekete szörnyeteget. Egy hatalmas Csajka volt, csupa króm és nikkel orosz batár melyekkel – később utánanéztem – annak idején funkcionáriusok, pártfőtitkárok járhattak csak. Nagyon előkelőnek, olyan amerikainak tűnt a sok Lada, Skoda és Zastava közt, szinte olyan volt, mintha egy idegen, földöntúli gép landolt volna a városban. Még furcsább volt a sofőr, mert ahogy elhaladtunk az autó mellett, észrevettük, hogy a repedezett fekete bőrülésen egy fekete öltönyös, fekete kalapos, fekete nyakkendős férfi ül. Alacsony, zömök alaknak tűnt, oldalszakállt viselt, cigizett, a hamut a letekert ablakon kinyújtott keze verte a földre. Szúrós, fekete volt a tekintete is, végigmért minket, inkább vizsgált, mint egy orvos vagy mint egy gazda, mindenesetre nekem nagyon rossz és kényelmetlen érzésem támadt a pillantásától. De Százegyet nem zavarta, mert hirtelen odalépett hozzá, és megkérdezte, nem volna-e egy cigije. A férfi sokáig, nagyon sokáig nem felelt, aztán belekotort az öltönye belső zsebébe, majd egy szála Marlborót nyújtott két ujja közt Százegynek, aki mereven biccentett, és ment volna, de a férfi intett, és erre mind ismét megtorpantuk. Most egy arany öngyújtó került elő szabad kezéből, a láng fellobbant, és Százegy akaratlanul is szájába vette a cigit, a végét a tűzhöz tolta, és mind sóhajtottunk, ahogy letüdőzte az első slukkot.

Sokat próbálkoztunk addig, hogy rászokjunk a dohányzásra, de egyedül Százegynek ment már tökéletesen, talán az anyja példája okán. Soha nem köhögött tőle, soha nem nyelte félre, és olyan gyakorlottan hamuzott vagy olyan ügyesen engedte fel a szájából az orrába a füstöt, mint aki már legalább tíz éve cigizik.

Még tartott a csönd, a nikotin áramlása Százegyben, a pillanatnyi dermedtségünk, mi persze már mentünk volna, mert űzött az alkohol, a lassan terjengő részegség, amikor a férfi megszólalt, megkérdezte, mindannyinkhoz beszélve, de szerintem Százegynek címezve, hogy ne vigyen-e el minket. Mélyebb hangra számítottam, medvés dörmögésre – de egy teljesen átlagos, megjegyezhetetlen hangszínen beszélt. Megráztam fejem, hallottam, hogy Sztakó mellettem gúnyosan sziszeg, ez buzi, de Százegyet figyeltem, aki megrándult, mint aki be akar szállni a kocsiba. Aztán csak elmosolyodott, legyintett, és megköszönve a cigit, hátat fordított az autónak.

Hazafelé ő volt az egyetlen, aki úgy vélte, a férfi nem homokos vagy sorozatgyilkos vagy valami perverz állat, aki egy erdőben feldarabolt majd megerőszakolt volna minket. Azt mondta, talán csak jót akart. Nem hittünk neki, főképp azután, hogy azon a három temetésen, ahova elmentünk, láttuk újra és újra a fekete autót. Mindig leghátul, a gyászolók járművei mögött parkolt, a férfi mindig a kocsiban maradt és mindig cigizett. Marcipán szerint a temetkezési vállalkozó embere volt. Afféle porondmester, aki arra ügyel, hogy minden rendben menjen. Sztakó, akinek tényleg jó fantáziája volt, úgy vélte, hogy a férfi egy szörny, aki mások fájdalmából táplálkozik. A fájdalom, a gyász az éltetője, ezért jár temetésekre, hogy jóllakjon. Egyedül Százegy nem kommentálta a dolgot. Konokul szívta a cigijét többnyire a temető egy fájának dőlve, és csak nézte az autót.

Aztán jött a hideg, és mi ráuntunk a temetésesdire. Még egy negyedik alkalmat egyeztettünk, de egy másnapi dolgozat miatt Sztakó és én kihagytuk a dolgot. A suliban megkérdeztük a másik kettőt, milyen volt, mire Marcipán elmondta, hogy a fekete autót ismét látták, le is akarta fényképezni, ám a gép begyűrte a filmet, egyébként semmi különös. Százegy hallgatott, de a harmadik szünetben félrevont a büfé mögötti koszos kis sarokba. Nem nézett a szemembe, úgy mondta, hogy ki kellene próbálni. Hirtelenjében nem értettem, mire céloz, visszakérdeztem mit, de abban a pillanatban összeállt a dolog, és belém hasított, hogy be akar ülni a fekete autóba. Próbáltam elviccelni a felvetést, rákérdeztem, hogy vajon buzi lett, azért mondja ezt, de láttam rajta, komoly, van benne valami érthetetlen vonzódás az autó és a sofőr felé. Tétován megjegyeztem, hogy lehet, hogy drogot árul, és ilyen szempontból tényleg jó lenne megismerkedni vele, de lehet, hogy tényleg mást akar. Százegy megrántotta csontos vállát, és inkább a saroknak, mint nekem mondta, hogy neki már úgyis mindegy. Nem értettem mire céloz, de ezúttal nem kellett kérdeznem. Elmondta, hogy az anyja mostanában hetente elviszi őt a kórházba vérvételre, aztán pedig hosszan és suttogva tárgyal az orvosokkal, miközben őt kiküldik a rendelőből. Mondtam neki, hogy ez még nem jelent semmit. Tényleg nagyon fehér és sovány, nem csoda, hogy az anyja aggódik. Erre nem válaszolt, csak fejét csóválta, majd hirtelen felkapta a táskáját és otthagyott.

Igazából ő tartott ki legtovább mellettem. Sztakó a karácsonyi iskolai bulin összejött egy lófogú lánnyal és onnantól kezdve gyakorlatilag eltűnt a képből. Kora tavaszig még össze-összejárt velünk hétvégenként, de aztán már csak a suliba láttuk. Ezután Marcipán következett, aki elhatározta, hogy karatézni kezd. Az edzések levezették az benne tomboló feszültséget, de elvették minden idejét. Ugyanakkor rémesen nagyképű lett, kezdte lenézni a mi soványabb és esetlen testünket, főképp engem, aki akkor egyre többet dohányoztam. Amikor még nagy néha összefutottunk, úgy vizslatott minket, mint aki azt méri fel, hány másodperc alatt tudna kiütni két ilyen nyámnyilát. Inkább kerültem, s ha megláttam a városban, másfelé indultam.

Nem nagyon tartottam a kapcsolatot később sem velük, az életüket csak távolról, töredékes beszámolók útján követtem, szinte véletlenül, vagy megkésve értesültem a halálukról is. Sztakó számítógépekkel kezdett foglakozni, nyitott egy majd – ahogy mind jobban ment neki – több boltot is a megyében. Elhízott, az arca megvastagodott, és folyton nagy, hivalkodó autókkal járt. Állítólag az éjszakai élet egyik kiskirálya volt, két kézzel szórta a vállalkozásból bejövő pénzt italra, nőre. Egy hajnalban, ahogy hazaért a városszéli villájához, a kapuban összeesett. Másnap reggel találta meg egy kocogó. Azt hiszem, még nem volt harmincöt.

Marcipánt a karate szabálykövetővé és nagyon fegyelmezetté formálta. Érettségi után örömmel ment a kötelező katonai szolgálatra, aztán a seregben maradt. Egy másik országrészbe helyezték, csak ritkán járt haza, vett egy gyors motort, azzal látogatta a szüleit. Úgy hallottam, jól vezetett, de azon a nyári napon még ő sem tudta elkerülni a bajt – egy rosszul előző teherautó elsodorta. Az útmenti szántásban repült, nem halt meg azonnal, de – ahogy az esetről szóló újságcikk írta – a mentők már nem tudtak rajta segíteni.

Négyünk közül egyedül én maradtam csak, én, az örök agglegény, a napi egy dobozt elszívó könyvtáros, akinek se vagyona, se karrierje, se családja nem lett abban az örökkévalóságban, melyet életnek gondoltunk hajdan, mikor lefelé jöttünk a temet domboldalán.

És mi történt Százeggyel? Őt mindenki elfeledte. Szó szerint.

Egy áprilisi szombat délelőtt hívott fel utoljára. Akkor már hetek óta nem járt suliba. Meg akartam látogatni, főképp miután az osztályfőnök nagyon gyászos képpel megemlítette nekünk, hogy a legrosszabbra kell készülnünk vele kapcsolatban. De folyton halogattam, mert féltem attól, mi vár rám abban a poloskaszagú házban. A suliban hívott, mert nekünk akkor még nem volt otthon telefonunk. Rossz érzésem lett, mikor a nagyszünetben bemondták a hangszóróba, hogy a telefonom van, menjek a tanáriba. A hangja olyan volt, mint az egész lénye: fátyolos, áttetsző, csupa suttogás. Azt mondta, eldöntötte, beszáll a fickó autójába, hátha ő tud segíteni. Először nem is értettem, miről beszél, aztán visszatért minden, az őszi dolgaink, a temetés, a négyünk szétválása. Mondtam neki, ne tegye, mert hülyeség, nem ettől fog meggyógyulni. Erre egy ideig nem válaszolt, majd szinte dühösen csak annyit mondott, hogy ő már nem fog meggyógyulni, ez biztos. És akkor előadta, mit gondol az autóról és a sofőrről. Mialatt otthon feküdt, a tévében látott valami ősrégi, fekete-fehér filmet. A lényege az volt, hogy a halál egy szekérrel járja a világot, begyűjti a holtak lelkeit, majd elviszi azokat valahova.  Ezt a szekeret csak a haldoklók láthatják. A szekérnek kell egy sofőr. Ez a sofőr is egy halott, aki csak bizonyos ideig végzi munkáját, aztán le kell cserélni. Szerinte a férfi és az autó ugyanezt csinálja.

Lihegve, kimerülten elhallgatott. Nem is tudsz vezetni, jegyeztem meg, mire felnevetett, a régi, köhögős stílusában. Aztán folytatta. Szerinte ő már ősszel halálos beteg volt, azért láthatta az autót. És mi a helyzet velünk, kérdeztem. Mi miért láttuk?

Mi vele voltunk, valahogy belekerültünk az ő aurájába, a barátságunk vagy csak a fizikai közelség okán, ki tudja. Itt ismét köhögni kezdett, végeérhetetlen, hurutos módon, ezért motyogtam valamit a becsengetésről, és hogy mennem kellene, ő helyeselt, majd letette.

Két héttel később rászántam magam, hogy meglátogassam. Féltem attól, ami rám vár, de kíváncsi is voltam, hogy vajon megtette-e amit akart, és ha igen, mi történt. Direkt estefelé mentem, hogy az anyja is otthon legyen, mert gondoltam, ha nagyon beteg, úgysem tud ajtót nyitni. Az anyja nyitott ajtót. Mondtam neki, látogatóba jöttem a fiához. Azonnal láttam, baj van. A nő értetlenül hunyorított, hátrébb lépett, és megrázta fejét. Fogalma sem volt, miről vagy kiről beszélek. Neki soha nem volt fia. Azt hittem viccel, és elkezdtem bizonygatni, hogy de, hisz barátok voltunk, ám becsapta orrom előtt az ajtót. Először azt gondoltam, a gyász miatt csinálja. Egy utcai fülkéből felhívtam Sztakót, és elmeséltem neki, mi történt. Pár másodpercig nem szólt, majd megjegyezte, nem tudja, kiről beszélek. Akkor, ott, kezembe a kagylóval, azt gondoltam, megbolondulok. Kérleltem, őt, hagyják abba, ne vicceljenek, ha ez valami morbid ugratás, akkor nagyon rossz ötlet. A háttérből egy lányhangot hallottam, és Sztakó szabadkozni kezdett, inkább a csajának, mint nekem, mire letettem. Marcipánt nem akartam megkeresi, de a szüleimet, osztálytársaimat végigkérdeztem az elkövetkező napokban, ám senki nem emlékezett Százegyre. Egy szünetben még a naplót is végigpörgettem a tanáriban valami hülye indokkal – a neve hiányzott belőle. Ekkor már tudtam, hogy nagyon fura dolog történik körülöttem, ám mikorra megértettem és felfogtam, hirtelen elvesztette érdekességét. Kezdett tompulni bennem a félelem és a rettenet, sőt, Százegy alakja, az arca, a hangja, a mozdulatai –. mindez hirtelen ködös homályba veszett. És aztán, napok, hetek, hónapok múlva szertefoszlott alakja bennem is, az enyészeté lett, ahogy annak lennie is kellett, mert mindenki, az egész világ elfeledte őt, tehát nem lehettem kivétel én sem. Kitörlődött minden, ami vele kapcsolatos volt, legelőbb a fekete autó, Marcipán hetvenkedése, hogy mennyi pálinkát bír inni, a cigaretta füstje, amit a férfi szítt a kocsiban, vagyis az az őszi berúgás a temetőben.

Most, tegnap délután óta azonban itt van ismét az egész történet a fejemben. Mint amikor egy régi, kedvenc dallamunk, például a Cure-tól a Lullaby hirtelen megszólal valahol. Úgy kezdődött, hogy ültem a szobában, szemben velem az orvos, aki csak azért mondta el, ami el kellett mondani, mert anya régi barátja volt, egy idős, és alapvetően nagyon kedves öregúr. Roppantul sajnálta a rossz hírt, és azt a szűkre szabott keretet, melyet meghatározott számomra. De ugye a leletek. És az áttétek. És hogy túl későn. Valószínűleg a cigaretta.

Kitámolyogtam ebből a szobából, végig a kórházi folyosón, le a buszmegállóig, és lerogytam a padra. Közben folyton Százegy járt fejemben, akire már huszonkét év nem gondoltam, mert kitörlődött belőlem.

A mai nap beteget jelentettem a könyvtárban. Vettem egy üveg pálinkát, és jól felöltöztem, mert a tavasz idén elég szeles. Felmásztam a hegyre, és megkerestem a helyet, ahol annak idején ittunk. A fű vizes volt. A pad egészen elkorhadt, de még elbírta súlyom. Hosszú ideig csak bámultam, majd kinyitottam az üveget, és most itt ülök, kezemben a félig üres flaska, és várom a délután egy órát, amikor is a helyi újság honlapja szerint kezdődik egy temetés. Direkt nem vettem cigit, pedig tegnap este hatra kifogytam belőle. Azt remélem, Százegy tud majd adni egy szálat.

 vége

Szólj hozzá!
horror