Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2011. december 18. 21:37 - Valmont

Sötét és hideg II.

Ehhez előbb érdemes elolvasni az előzményt. Már két éve, hogy megírtam ezt a sztorit, és valahogy a két szereplő bennem maradt, foglalkoztatott az elő- és utóéletük. Másrészt szerettem az írás hangulatát, ezt a sajátos egyensúlyt a mesebeli, a hardcore horror és a pornográf lehetőségek közt. Aztán november tájékán újra is olvastam, és megláttam a hellokarácsony-os blog.hu felhívást. Persze esélyem sincs bekerülni a konzumidióta bejegyzések közé, de dafke kiírom a cimkék közé. A befejezés pedig nyilvánvalóvá teszi, hogy ha rajtam múlik, jövőre a két szörnyeteg ismét randevúzni fog a szent és boldog éjben.

 

Karácsonyi lelkek

 

 

– Itt álljunk meg – kérte a férfi a ziháló nőt. Levette kabátját, és a fa tövébe terítette, majd ráengedte a másik fájdalomtól merev testét. A dermedt hóréteg, mint mázas süteményfelszín roppant össze a nő vékony és vérző tömege alatt. – Így már jobb, ugye?  – kérdezte a férfi, és feltérdelt, körbelesett.

Köröttük cinkosként hallgatott az alkonyi erdő a pengő, dermesztő hidegben. Valahol messze, odalenn a síkon épp lebukni készült a nap.

– Elfogy az erőm – nyögte a nő, és az oldalán lévő sebre tapasztotta tenyerét, noha már egyáltalán nem lüktetett belőle oly erősen a vér.

– Tudom – mondta a férfi. Tekintetük egybekapcsolódott, aztán a nő bólintott, mire a férfi lassan elvonta a véres kezet a sebről.

– Valahol megakadt a golyó – bólogatott a férfi. Lehelete szinte azonnal dérré dermedt, kiült ajkára, rászitált a nő ruhájára. – Kivehetem – mondta, és kezében megcsillant a szike. – Míg van fény, meg tudom csinálni.

– De csak azt veszed ki, ugye? – A nő felült, és elkapta a férfi szabad kezét, majd megszorította.

A másik elmosolyodott és bólintott, mire a nő hátrahanyatlott, a hó nyikkant alatta, mint egy apó kis állat.

– Hogy jutottunk ide? – suttogta maga fölé a dermesztő kérdést.

***

– És egyébként milyen éved volt? – kérdezte a nő, míg hátrahajolva a dolgokat rendezte a száguldó kocsiban.

– Semmi különös – vont vállat a férfi. Majdnem minden figyelmét a csúszós hegyi útra összpontosította. – Meló, meló, meló. Két nagy projekt, amit megnyertünk. Közben egy komolyabb és három rövidebb viszony.

A nő elfektette egymás mellé a borosüvegeket, és sajtkorongokkal választotta el őket egymástól.

– Öltél? – A szó szinte nem is kérdés, egyszerű, közömbös kijelentés volt.

– Egyszer – vallotta be a férfi.

– És meglett?

– A lélek? – A férfi lassított, majd megvárta, míg a nő visszahelyezkedik az anyósülésre, és becsatolja magát. Teljes erővel ment a ventillátor, de még így is jégkristályok telepedtek az autó szélvédőjének négy sarkába. – A kezemben tartottam. Ezúttal tényleg. Forró nyári éjszaka. Egy futó a Tisza-parton. Hátulról kaptam el, és azonnal felvágtam. Még bámult rám, mikor én már a belei közt kotorásztam.

– Izgalmas lehetett – motyogta a nő, majd lenyitotta a kesztyűtartó fedelét. – Nincs valami karácsonyi cd-d? Csak a hangulat miatt...

– Nincs – csóválta a fejét a férfi, de nem esett ki a történet ritmusából. – Az volt, izgalmas. Épp egy rockfesztivált tartottak a közeli faluban. A környék tele volt pálinkától részeg fiatalokkal. Gyorsnak kellett lennem, ráadásul csak egy kis elemlámpám volt a sötétben, azt is számmal tartottam.

A nő a férfira pillantott, elmosolyodott. – Viccesen nézhettél ki.

– Neked jobban állt volna – bizonygatta a férfi mosolyogva. – Szóval, melegem volt, izzadtam, csíptek a szúnyogok, meg az a gyenge fény – mégis, egyszer csak ott volt előttem. Apró kis lüketető buborék, egy csillogó-villogó gömböcske a hasfal oldalán. Maga a lélek.

– Tehát megvolt – szögezte le a nő mélyet sóhajtva.

– De eltűnt – folytatta szomorúan a férfi. – Ahogy benyúltam érte, és kiemeltem, szinte azonnal elbomlott.

– Nem tudtad berakni a spéci fioláid egyikébe? – értetlenkedett a nő.

– Nem – csóválta fejét a másik. – Azt hiszem, a meleg volt az oka. A meleg nem tesz jót a léleknek.

Hallgattak egy kicsit, bámulták a jégtől roskadozó erdőt, számolták az újabb és újabb kanyaríveket, és figyelték a motor erőlködését, ahogy az autó felfelé küzdötte magát a havas úton.

– És veled mi történt? – törte meg végül a férfi a csendet. – Elkaptál valakit év közben?

***

A nő lehunyta a szemét majd oldal nyúlt, kezével összekapart valamennyi havat és a szájába tömte. – Fáj – motyogta hideggel teli szájjal.

– Az a jó. – A férfi közben felhúzta a nő hasán a pulóverét, szétgombolta a vastag kockás flanelinget, míg el nem ért a sima és fesze bőrig. Az ing két szárát oldalt húzta, így elé tárult bal szélen, közvetlenül a lengőborda alatta a bemeneti nyílás. – Olyan, mint egy virág. Vagy mint egy furcsa nemiszerv – mondta szinte magának. Még mindig szivárgott belőle a vér, összefestette a bőrt, és lassú erekben igyekezett a föld felé.

– Azért bele ne szeress – figyelmeztette a fekvő. Felemelte fejét, próbált lenézni a sebre. – Ez nem én vagyok. Én ennél több vagyok – bizonygatta fájdalomtól vacogó fogakkal, majd hátrahanyatlott. – Vedd ki belőlem a golyót, aztán köss be az ingemmel. Tovább kell mennünk! – Ez már inkább utasítás volt, nem kérés vagy észrevétel.

A férfi közelebb hajolt, megtapogatta a seb szélét.

– A vér színe alapján talán nem érte el a májad. Ha egy kis szerencséd van, a májad és a bél közt lehet. Ha nincs, akkor a bél sérült, perforált, és a tartalma meg fog mérgezni – magyarázta csöndesen, miközben szabad kezével felnyúlt a nő halottsápadt ajkához, végigsimította. – Próbálj meg nem elájulni – kérte lágyan. A nő nem válaszolt, csak az ultramarinkék eget bámulta.

***

– Idén nem voltam olyan sokszor éhes. De volt egy kellemes esetem – mondta a nő a kocsiban. – Egy idősebb férfi, egyetemi professzor. Visszatérő vendégem volt, és egyszer az ágyban elmondta, hogy a szíve rakoncátlankodik. Ez május környékén lehetett. – A nő bekapcsolta a rádiót, elkezdte csavargatni az állomáskereső gombokat. – Akkor már hónapok óta nem ettem. Előtte, még az év elején, miután innen hazamentük, találtam egy hajléktalant éjszaka a parkban. Büdös volt, részeg és már majdnem teljesen kihűlt. – A férfira mosolygott. – Olyan büdös volt, hogy nem tudtam végigcsinálni…– Bing Crosby White Christmas száma csendült fel a hangszórókból. – Emlékszel? Ezt hallgattuk tavaly is…– kérdezte a nő a felismerés örömével.

– Emlékszem – bólintott a férfi. Tompa puffanással nagy halom hó hullott a szélvédőre. A férfi letörölte a lapátokkal.

– Visszatérve az öreg professzorra – folytatta a nő –, neki már úgyis mindegy volt. Megéreztem, míg belém élvezett, valahogy ráhangolódtam a lelkére, ilyen még soha nem volt velem, még veled se.

– Féltékeny leszek – csóválta a fejét a férfi, majd egyszerre fékezett és gázt adott. A kocsi kicsúszott egy jeges szakaszon, de aztán visszaállt egyenesbe.

– Nem kell. – A nő végigsimította a férfi öltönynadrágos combját. – A lényeg, hogy nem tettem vele rosszat – egy-két év alatt az a lelke úgyis feladta volna. Éreztem. – A nő elgondolkodott, majd lassan, halkabban így folyatta. – Amikor kiszívtam belőle, és a szemébe néztem, abba a meglepett, csodálkozó tekintetébe, mely olyan volt, mint egy őzé, akkor még inkább megéreztem, hogy milyen fáradt a lelke, milyen törékeny és esetlen. Soha nem volt még ilyen öreg áldozatom, a vén kujon hatvan felett járt. Azt hiszem, nem akarok megöregedni.

– Mi nem fogunk megöregedni – jegyezte meg a férfi. Majd lassított. – Mi a fene?

Az út szélén egy alak állt és integetett. Mellette az árokba borulva fekete terepjáró csillogott a délutáni nap fényében.

***

– Most ejtek egy apró kis vágást – kommentálta a férfi, és így is tett. A bőr engedelmesen nyílt szét szikéje alatt, szinte azonnal vérbuborékokat gyöngyözve. – Fáj?

– Már nem – mondta a nő a lassan sötétülő égnek. Csodálkozva nézte, milyen tömör és puha párát képez a lehelete. Ahogy a felhőcske elrezgett felfelé, daraszemcsék váltak ki belőle, és visszahullottak a földre. – Olyan, mint a lélek körforgása – mondta a nő.

– Tessék? – kérdezte a férfi a sebre összpontosítva.

– Semmi, csak a halálról gondolkodtam – válaszolt a nő.

A férfi felnézett rá, tekintetük egybekapcsolódott.

– Hé, nem fogsz meghalni, rendben? – kérdezte szigorúan a férfi. – Nem engedem.

A nő nem válaszolt, csak figyelt rá. Aranybarna, hosszú haja elomlott körötte, mint egy tengeri lény kiterített csáprengetege.

– Kell valami, amivel felitatom a vért –motyogta a férfi, majd gyorsan levette kabátját, és pulóverét. Utóbbit gombóccá gyűrte, és a sebre szorította.

Alatta ott lüktetett a nő fájdalma.

***

– Igazán köszönjük, hogy segítenek – mondta a fiatalember a hátsó ülésről. A nő hátrafordult.  A párocska derűsen, kipirult arccal, egymás kezét fogva nézett rá. Tele voltak bizalommal és életerővel.

– Semmiség – vont vállat a férfi. – Fent a házban szusszanunk egyet, aztán visszamegyünk a vontatókötéllel, és kihúzzuk az autójukat.

– Remélem, nem okoz ez önöknek kellemetlenséget. – A lány angolul beszélt. Elmondása szerint az Államokból érkezett, egyetemen tanult. Két napja ismerkedett össze a fiúval egy bulin.

– Egyáltalán nem – bizonygatta nő, és előre fordulva lehalkította a rádiót. – Sőt, kellemes meglepetés, így karácsony este vendégeket fogadni a házunkba. Ugye, drágám?  – nézett oldalt a férfira. Az kacsintott egyet, majd az útra mutatott: – Itt kell lemenni, igaz? – kérdezte.

– Igen – válaszolt a nő, mire a férfi fékezett, és behajtott a szűk földútra, amely a platóra vitt, ahol a faház állt.

***

– Gondoltad volna, hogy idén ilyen karácsonyunk lesz? – sziszegte a nő a fájdalommal harcolva. A férfi szélesítette a vágást, szinte hallani lehetett a hús és a bőr sercenését. – Hogy ilyen rémes karácsonyunk lesz?

– Még nincs vége. – A férfi széthúzta a seb két szélét, mire a nő görcsbe rándult. – Bocsánat – mondta a rettegő testnek. – Szóval még nincs vége az éjnek. Most belenyúlok a sebbe, de csak egy ujjal. Fájni fog.

– Hogy jutottunk ide? – nyögte a nő, és jobb kézfejét a szájához emelte, majd ráharapott tenyere szélére. – Hogy lehettünk ilyen vakok? – kérdezte még, de szavait már nem lehetett érteni. A fájdalom fehér késként csapott le rá.

***

– Nagyon szép kis ház – fordult körbe a nappali közepén a fiatal lány. – Nagyon szép.

– Azt mondja – kezdte volna fordítani a fiú, de a nő leintette: – Értek valamennyire angolul.

A férfi közben kipakolta a csomagokat a konyhában, és visszajött közéjük. – Kimegyek, megkeresem a vontatókötelet a fészerben – mondta. – Töltenél addig valamit a vendégeknek, drágám? – Az asszonyhoz lépett, és röviden szájon csókolta, majd hideget keltve kiment az ajtón.

– Hol találom a mosdót? – fordult körbe a fiatalember. A nő oldalt intett, a folyosó felé. – A végén – mutatta is. Fél szemel figyelte, ahogy a lány a kandallóhoz sétál, és végigsimít a peremen hagyott borospoharak egyikén. Mögé lépett, majdnem olyan szorosan, hogy megérezze a fiatalság illatát. És még valami mást.

– Szóval itt tanul nálunk? – kérdezte a nő halkan és angolul.

– Igen, már két éve. – mondta a lány. Megfordult, aztán önkéntelenül is hátrébb lépett, el a másik közelségétől. – A mérnöki karon.

– Melyik egyetemen? – kérdezte a nő, és a lány megmondta.

– Kér egy pohár pálinkát? Magyar specialitás, gondolom, már ismeri – kérdezte a nő, és a konyhába ment.

– Köszönöm, jól fog tenni – mosolyodott el a lány. A kanapéhoz ment, leült, alkarjáról leakasztotta retiküljét és beletúrt.

– Ismeri Kormos professzort? A tanszéken dolgozik – faggatózott a nő a konyhából. – Nekem régi barátom.

– Persze. Ő a kedvenc tanárom – bólogatott a lány, miközben megnézte mobilja kijelzőjét. – Januárban kollokválok nála.

A nő megjelent két pohár pálinkával, az egyiket a vendégnek nyújtotta.

– Egészség – mondta, és koccintottak, majd a nő az lány arcába löttyintette a pálinkát, aztán nekiugrott, lenyomta kanapéra, két kézzel szorítva a másik törékeny és kecses torkát.

– Kormos májusban meghalt. Ott voltam, mikor meghalt – suttogta a nő, felpillantott a folyosó felé, majd le, áldozatára: – És most mondd el, ki vagy te valójában?

***

– Honnan tudtad? – kérdezte a férfi, talán csak hogy beszéltesse a másikat.

– Bűzlött a fegyverolajtól– nyögte a nő, majd újra a tenyerére harapott. – És nem tudott az öreg prof haláláról…

– Most benyúlok a sebbe – jegyezte meg a másik, és így tett. Pár pillanatig homlokát ráncolva kotorászott a nő húsában, mely szinte lüktetet ujjbegye alatt. Érezte a máj csücskének sikamlóságát, a belek domborodó feszességét – de nem talált semmi idegen dolgot.

Ahogy felnézett, látta, hogy a nő szeme felakad, feje oldal csuklik.

– Ne ájulj el, hallod! – kiáltott rá, majd ijedten körbenézett, mivel hangja élesen visszhangzott a téli erdőben. Aztán odatérdelt a nő arcához, és gyengéden megpaskolta. Kinyíltak a hatalmas, égszínkék szemek, és egyenesen őrá bámultak.

– Vége? – kérdezte reménykedve a sebesült.

A férfi a fejét csóválta. – Még nincs. – Majd a sebre mutatott: – Nagyobb vágást kell ejtenem.

***

– Mi van itt? – A fiatalember ott állt a folyosó benyílójában.

A nő csak egy pillanatra nézett rá, de ez elég volt a lánynak, hogy felnyomva csípőjét, a földre lökje terhét. Aztán már talpon is volt, hátranyúlt, és szoknyája és pulóvere találkozásából egy apró, furcsa formájú pisztolyt vett elő. A szőnyegről tápászkodó nőre fogta.

– Szívem, mit? – kezdte volna a fiatalember, de a lány odasietett elé, és ráemelte a pisztolyt, hogy a cső vége fél méterre lebegett előtte. – Csönd – kérte lágyan.

– De – kezdte volna a fiú zavartan szabadkozva, ám a fegyver kattanva elsült, és a belől kiszökő lövedék beszúrta magát a homlokcsontjába. Mint egy üres zsák, omlott a padlóra.

– Szóval nem vagy rendőr – jegyezte meg a nő angolul. A lány közben visszalépett a kanapé mögé. A fegyver már ismét a nőre irányult.

– Nem – csóválta fejét a lány. – Fejvadász vagyok. A megbízóm gyűjti az olyan szörnyeket, mint amilyen te vagy.

– Nem vagyok szörnyeteg – hitetlenkedett a nő, és jobbra indult. – Ki a megbízód?

– Ez nem tartozik rád – jött a válasz. – Maradj ahol vagy. A retikülömben találsz bilincset. A helikopter hamarosan itt lesz – A lány mondatai mint éles, vakkantó ugatássorozat hagyták el száját. – Vedd ki, és rakd fel a bilincset.

A nő lenyúlt a kis táskához, és belekotort. Előbb a mobil akadt kezébe, kiemelte. Egy piros kis led villogott a tetején.

– Jelkövető – bólintott a lány, majd meglibbentette pisztolyt. – A lövedékekben van a jeladó…

– Ki a megbízód? – kérdezte a nő ismét. Ráakadt a bilincs fémes hidegére.

– Egy nagyon gazadag amerikai – vont vállat a lány. – Egy igazi állatkertje van belőletek. Farkasemberek, vámpírok, ilyen dolgok.

– Ezek nem léteznek – motyogta a nő zavartan, és széthúzta a bilincs két ívét.

– Eddig te sem léteztél.

Ajtó nyikordult, mire mindketten a belépő és a hideg légáramlat felé fordultak.

– Miféle parti készül itt? – pillantott a bilincsre a férfi.

***

– Csináld – kérte elhaló hangon a nő. – Ha nem veszed ki, ránk akadnak.

– Ha a kiveszem, lehet, belehalsz – kontrázott a férfi, de azért visszatelepedett a seb mellé.

– Akkor hagyj itt – kérte a fekvő. – Menekülj.

A férfi megrázta fejét: – Megígértem tavaly, hogy ezentúl minden karácsony éjszakát együtt töltünk. Ez lesz a mi rítusunk.

– Igen – mondta a nő, majd nézte, ahogy a másik felemeli, és a sebhez közelíti a szikét, aztán ismét ráharapott a kezére.

A férfi pedig csak vágott és vágott, végül két majd három ujját merítette a hasba, miközben a nő oldalán mind vastagabb patakokban folyt a föld felé a vér. Hirtelen minden mozgás és fájdalom elmaradt.

– Megvan? – nyüszítette a fekvő, és felkönyökölt, hogy meglássa a férfi arcán a döbbent csodálkozást.

– Az nincs – suttogta a másik. Valahogy megváltozott, elvékonyodott és kifakult a hangja. Meredten ült a hóban, még lélegezni is elfelejtett, és látszott, tekintetét le nem venné a hús vörös nyiladékáról. – De valami mást megtaláltam…– Elbűvöltségéből egy durva mozdulat ragadta ki: a nő előrehajolt, és hajánál fogva magához húzta fejét.

– Megígérted – sziszegte arcába –, hogy nem nyúlsz a lelkemhez.

– De itt van, és olyan gyönyörű – könyörgött neki a férfi, aki már nem az volt, akit ismert, hanem a gyilkos.

– Nem engedem – csóválta a fejét a nő, és pokoli erővel teljesen magához húzta a másikat, majd ajkára tapasztotta sajátját.

***

– Ne mozdulj! – szólt a lány a belépőre.

– Őt ne bántsd – kérte a nő. A pisztoly ide-oda rándult közük, a lány hátrált pár lépést, hogy élesítse a háromszög rá eső befogóját.

– Nekem mindegy lenne – vont vállat. – De akik jönnek, úgyis megölik.

– Kik jönnek ide? – kérdezte a férfi értetlenül, majd felfedezte a fiatalember testét. – Vele mi van?

– Álca volt, amire már nincs szüksége – mondta a nő hűvösen. – A hölgy amerikai, és rám vadászik.

– Rád? – csodálkozott a férfi. – Hisz én vagyok a sorozatgyilkos…– értetlenkedett némileg sértetten.

– Talán mert én érdekesebb vagyok – jegyezte meg a nő mosolyogva, és úgy tett, mint aki tehetetlenül széttárja a karját, de igazából a lány arcába vágta a bilincset.

– Ki! – lódult meg a nő az ajtó felé. Lövés dörrent, mire megtántorodott, a férfinak kellett elkapni, hogy el ne essen. Most már ketten hátráltak, míg a félig nyílt ajtón kívülre nem értek.

– A kocsiba – hörögte a nő.

Amint beszálltak az autóba, újabb kattogás hallatszott, mire a hátsó szélvédő darabokra hullott. A következő koppanás a kocsi farát érte.

A férfi begyújtotta a motort, és a kerekek elkaparva lódították az autót a szűk kis erdei útra.

– Még jó, hogy nem a gumit találta el... – sóhajtott egy nagyot a férfi.

 – A kocsiba lőtt. Az pont elég. Nyomjelző lövedékek – csóválta fejét a nő. – Gyalog kell továbbmennünk.

– És akkor azzal mi lesz? – nézett a férfi a nő vérző oldalára.

***

– Maradjanak úgy, ha nem akarják, hogy a golyó mindkettejük koponyáját átvigye – kérte egy dühös hang felettük. A nő akaratlanul is elhúzta fejét a másikétól. A férfi megkönnyebbülten felsóhajtott. Oldalt néztek, a hang irányába.

 

Egy szürke árny állt a jeges csápokba dermedt bokor takarásában.

A lány volt az, kezében hidegen csillogott a fegyver.

Közelebb jött, és valamit ledobott a hóba.

– Tegye rá – utasította a férfit. Az odanyúlt, és felvette a hideg bilincskarikákat, majd a sebesült felé fordult. A nő visszahanyatlott a kabátra, és lehunyta szemét.

– Nem lesz semmi baj – mondta neki a férfi. A nő nem válaszolt.

– Ki akarták szedni a nyomjelezőt? – hitetlenkedte a lány, miközben körbejárta a véráztatta helyszínt. – Bolondok. Azt nem lehet eltávolítani.

– Mért? – kérdezte a féri.

– Nagyon apró biochip, amely becsapódáskor kilökődik, és felszívódik a véráramba. Az összes vérét le kellene csapolni, hogy eltűnjenek erről – a lány felmutatta mobilját. – Na, tegye fel…

A férfi engedelmesen a nő kezéhez hajolt, közben megfogta, kitapintotta pulzusát, majd a dermedt arcba nézett.

– Késő – mondta aztán keserűen.

– Micsoda? – kérdezte a lány. Intett a fegyverrel. – Menjen onnan.

A férfi felállt, és nézte, ahogy a másik leguggol, ráhajol a fekvő mellkasára. A nő ekkor kinyitotta szemét, és megragadta a pisztolyt tartó kezet. – Csináld! – kérte elhaló hangon a férfit.

Az pedig, mielőtt a lány moccanhatott volna, felragadott egy korhadt faágat, és lesújtott.

***

Jó két kilométerrel arrébb találtak egy buszmegállót. A lány leült a padra és összegörnyedt a fájdalomtól.

– Most mi legyen? – kérdezte a férfi.

A másik felpillantott rá, majd próbált elmosolyodni, de a seb nem engedte.

– Azt hiszem, el kell mennem az Államokba. Meglátogatni ezt a titokzatos megbízót.

– Vagy ő jön el ismét érted. Értem. – A férfi elfordulva nézte az erdő fölött köröző piros és kék jelzőfényeket. A rotor hangja tompa morajlásként ért el hozzájuk. A lány kivárt, végül megköszörülte torkát, és így szólt: – Hálás vagyok, hogy nem vetted el a lelkem.

A férfi biccentett: – Én ugyanezt mondhatom.

A lány felállt, kizipzározta kabátját, majd felvonta pulóverét.

– Ne piszkáld – kérte őt a férfi.

A másik ennek ellenére levette a férfi már átázott pulóverét az oldaláról, és megnézte a sebet.

– Egészen apró a vágás – mondta.

– Most, hogy már tudom, hol keressem, könnyen ment – vont vállat a férfi. – Modell még lehetsz. – Apró kis fiolát vett elő zsebéből.

A lány visszahelyezte a pulóvert a helyére, ráhúzta a sajátját, majd összezárta magán a vastag kabátot. A férfihoz lépett, kinyúlt, elvette az üvegcsét. Halvány, kékes fénnyel derengő gömb lebegett benne.

– Ez lenne hát – mondta inkább magának, majd felpillantott a férfire. – Köszönöm ezt az új testet – súgta, és odabújt hozzá.

– Boldog karácsonyt – válaszolt a férfi, és megcsókolta az ismeretlen ajkakat.

vége  

Szólj hozzá!
2011. december 05. 23:05 - Valmont

A régi világ vége

Szóval véget ért a "Walking Dead" című tévésorozat második szezonja, és azért némi csalódottságot hátrahagyott. Aminek okaival most nem is nagyon szeretnék foglalkozni, de két dolgot továbbfűznék az élményből: egyrészt hogy egy ilyen sorozat lebutított magyar verzióját milyen szépen meg lehetne csinálni - a halügyi /értsd Hekktion/ témájú szörnyűségek helyett - akár low budgetből (tanyavilágban játszódó részekkel ahol egyetlen épület köré szerveződnek a események); másrészt a cím többértelmű jelentése elindította bennem a nézőponttal kapcsolatos játék lehetőségét, amire egyébként már sokszor gondoltam - és most itt az eredmény.  

 

Az utolsó napok 

 

 

Nézem, ahogy jön felém, kezében a kétcsövű vadászpuskával. Egy nevetségesen nagy, zöld esőköpenybe burkolta magát, pedig felhő három napja – mióta elhagytuk a fővárost – nincs a láthatáron. A reggeli éles fény elől, mely bántja a szemem, a kocsi oldalához húzódok, az árnyékba.

Megáll tőlem jó nyolc méterre, és körbefordul. Körös-körül csak a puszta, az Alföld, a semmi.

Igazad volt, mondja, itt tényleg biztonságban leszünk.

Közelebb jön, leguggol elém. Szürke szemében viharfelhők fodrozódnak. A puskát nem engedi el, de szabad kezével kinyúl az arcom irányába. Minden összekeveredik bennem, mintha túl sokat ettem volna, ráadásul rossz sorrendben. A kézfeje hosszú, erekkel finoman hálózott – egyszerre nőiesen gyengéd és szikáran fenyegető, akár az a lény az Alien filmekben.

Betolakszik egy emlék zavaros gondolataim közé.

 

A keze. A keze felém nyúl a fehér abroszon át, és rákulcsolódik az enyémre. Enyhén izzadt, de nem zavar. Az étteremben vagyunk, azon az utolsó estén, fenn, a hegy tején. Odalenn, a folyó két partján a lemenő nap fényében csillog a város. Erős szél fúj, de ezt a vastag üveglap mögül csak a hajladozó fákból vesszük észre. A bazársor a felfelé vezető út mentén már elnéptelenedett. Csak pár megkésett turista lézeng a környéken, fényképezkednek, egy pár a korlátnak dőlve csókolózik. Ő követi tekintetem, bólint. Fiatalok, mondja megértően. Jó téma lenne kettősük, teszem hozzá. Annak idején fényképész volt. Én meg tanítottam. A harmadik randinkon vagyunk, és nagyjából mindketten tudtuk, hogy az est ezúttal az ágyban fog végződni.

Szereted a várost, kérdezi mélán, és szabad kezével körbe int, lefelé, és el, mintha az övé lenne az egész. Nem. Rázom a fejem. Tudod, kezdem óvatosan, és csak remélem, hogy emlékszik a tényre, amit már említettem, az Alföldön születtem. A nagy, sík terekhez szoktam hozzá. Ott érzem magam biztonságban. Itt mintha egy labirintusban élnék.  Hogy érted, hogy biztonságban, érdeklődik. Megérkezik a pincér. Nekem salátát hoz sülttel, míg ő paellát kap. A kagylók szemérmetlen nyíltsággal párologtatják közénk illatukat. Bort szabad, kérdezi a fölénk tornyosuló magas, hórihorgas alak.  

 

Visszaérek a jelenbe, látom, már elvonta kezét, magát tőlem. Három méterrel arrébb guggol, a puskát tanulmányozza. Azt hiszem, mondja lassan, a bor fog leginkább hiányozni. Felnéz, arcán egy sajnálkozó félmosoly. Úgy értem, még egy ideig kitartanak a készletek, itt-ott. Boltokban, pincékben. De aztán nem lesz, aki megművelje a szőlőket, szüreteljen, elkészítse, izé, kipréselje a mustot meg ilyenek. Hátradől, a földre zuttyan, két kezével a poros fűbe támaszkodik. Sovány alakja olyan mit egy pók. A puska ott csillog mellette. Nagyon szeretem a finom borokat, vallja be, és azt hiszem, ez az egyetlen dolog fog valóban, igazán hiányozni. Hátradől teljesen, most már fekszik, két karját kinyújtja, mint aki hóangyalt akar csinálni, vagy egy földre fekete halott istent imitál. Felfelé bámul a felhőtlen, üres égboltra. Például a kondenzcsíkok nem fognak hiányozni, motyogja, majd lenyúl, kitapogatja a fegyvert. Nem látja, de a távolban, a tompa messzeségben egy apró folt rezeg felénk. Valaki közeledik.

 

De megint összezavarodom, mert ott találom magam az étteremben, és tekintetem megakad az alakon, aki a meredeken emelkedő autóút aljában tűnik fel. Csapzott, sötét sziluettje dülöngélve halad felfelé, felénk. Valakinek már elkezdődött a hétvége, jegyzi meg a pincér mosolyogva. A hangra felriadunk, mind a ketten. Fehéret kérnénk, mondom én sietve, mármint a borra, mire a pincér bólint. Fehéret, szárazat, egészít ki az asztal túlsó végén ő, akivel ma este szerelmeskedni fogok. Valami friss olaszrizlinget. A pincér elégedetten bólint, Gere, kérdezi, mire ő, igen, az jó lesz. Oldalt nézek, és látom, a pincér kötény mellé leengedett bal keze, pontosabban a kézfeje erősen remeg, mintha idegzsábája lenne. Nincs időm megkérdezni, mi a baj, otthagy minket, enyhén kacsázva, imbolyogva elmegy, egy asztalt meg is lök, de észre se veszi.

Igen, veszem fel a beszélgetés fonalát, itt minden olyan szűkös és kicsinyes, folytatom, mint egy olasz kisvárosban. A hely és a terület a legnagyobb érték. Kétmillióan vannak bezsúfolva folyópartok, hegyek, sztrádafeljárók, szemétégetők és bevásárlótömbök közé. És ne feledd a gyorsétteremláncokat, jegyzi meg ő gunyorosan. Igen, még azok is útban vannak mindig, hagyom jóvá. Az Alföld más. Elhallgatok.

De nekem olyan kopár, jegyzi meg óvatosan. Pedig nem az, bizonygatom, ezernyi színe van, minden napszakban és évszakban. És ami fontos: azonnal látni, ki, milyen szándékkal közeledik feléd. Míg itt egy sarok mögött leüthetnek bármikor.

 

Az alak csomója egyre nagyobbra nől. Amikor ötven méterre ér, felemelkedem ültömből. A mozgásra felriad ő is, talán elszenderült, de most már éber, akár egy űzött vad, követi tekintetem irányát, és megdermed. Aztán felveszi a puskát, feláll, és előresétál pár lépést. Az idegen csak jön, elszántan, dühösen. Védelmezőm a fegyvert az ölében tartva nyugodtan vár, míg a jelenésből arccal, végtagokkal, ruhával rendelkező valóságos lény nem lesz. Egy szakállas, sovány férfi, tekintetéből még ilyen messziről is kitűnik a félelem. Ruhája rongyos, fekete foltokkal tarkított. Ott állj meg, kiáltja neki az én puskásom. A férfi engedelmesen megtorpan, szakállában kezd turkászni, idétlenül mosolyog. Nincs semmi bajom, krákogja rekedten. Csak szomjas vagyok. Int a kocsiban csillogó ásványvizes palackok hatos csomagjai felé. És éhes. Három napja bolyongok ebben a nyomorult pusztaságban.

Akár a mesében, gondolom, a messziről jött vándor, egy garabonciás, rossz hírek, átkok hozója.

A víz a miénk, nem adunk. Jön a válasz társamtól. A férfi összerándul, mint akit ostorcsapás ért. Vele mi van, kérdi felém intve. A puska kissé mozdul, oldalra int, tűnj el, kapja a választ golyó helyett, takarodj. Ennivaló, próbálkozik másik, de a fegyver és tartója hallgat. Jövőbelátó lettem? A férfi ugyanis így folytatja. Meg fogtok dögleni. Mindenhol ott vannak. Kiszagolnak titeket. Kilométerekről megérzik a hús szagát, és mind ideözönlenek majd. Nem lesz hova menekülnötök, mert minél tovább egy helyben dekkoltok, annál inkább bekerítenek. Egy egész bolygónyi van belőlük. Kifulladtan abbahagyja. Hallgatunk mind, majd a puska megint libben egyet. Azt mondtam, tűnj el. A férfi legyint, megfordul, aztán visszanéz. Már itt vannak, nem messze. Láttam őket nádasban, a csárdánál, mindenhol. Jönnek. Azzal átkozódva elindul, alakja szép lassan beleolvad a pusztába.

 

A betonúton botorkáló ismeretlen egyre feljebb és közelebb ért, míg a pincérrel konzultátunk. Tényleg olyan, mintha nagyon részeg lenne. Nekimegy az egyik bódénak, még a fejét is beleveri. Bár a panorámaablak hangszigetelő, szinte hallani vélem a koppanást. Aztán megfordul, és lihegve, remegve bámul felénk. Társam felemeli kezét, vidorul int neki. Hagyd, ne ingereld, kérem. Az ismeretlen nem reagál, csak áll a bódénak támaszkodva, és figyel. Most már jól látszik, hogy férfi, harmincas, lazán öltözött. A hideg szél ellenére csak egy pulóver van rajta és.

Az egyik cipője hiányzik, mondom is ki meglepetten.

Hova ez a nagy sietség, csóválja fejét a szemben ülő majdnem szerelmem. Három randi után merészség lenne ilyet kijelenteni, bár az ember néha már az első pillanatban megérzi, ki az, akiben ösztönösen bízhat, ki az, akivel össze fog jönni a dolog.

 

Ezt már talán álmodtam, mert alkonyatra riadok. Védelmezőm közben a benzinkúttól elhozott, csinosan összekötözött fahasábokból kis máglyát, afféle szalonnázós tábortüzet csinált. Tőlem nyolc méterre lobognak lángjai, versenyre kelnek a lemenő nap vörösségével. Társam távolabb ügyködik. Apró karokat vert le a kocsi körül. A karók közé damilt feszít. Tudom, hogy nagy horgász, a kocsiban mindig van egy tekercsnyi damilja.  A tűz mellett ott csillognak a kolompok.

Egy tanya mellett jöttünk el, még az ideúton. A kerítésnél fekete halmok hevertek. Döglött juhok. Ő megállt a kocsival, kiszállt és a tanyaépülethez sétált. A tornácon felakasztott kolompfüzért ringatott a szél. Néha meg-megkondult egy-egy a tucatnyi darabból, azt hallgatta, aztán belökte a széthasogatott bejárati ajtó maradványait, és bement a házba. Vártam, a hátsó ablakhoz tapadva lestem kifelé, míg el nem dördültek a lövések. Aztán később kijött a házból, megtörölte a kezét nadrágjába, és kábán, mint aki csak aludt odabenn, körbenézett. Végül leakasztotta a kolompfüzért a szegről, és visszasétált a kocsihoz.

Most, ahogy a nap az utolsó szikráit küldi felénk, odasiet a csengő-bongó darabokhoz, és kibogozza összetartó drótjukat. Felaggatom őket a damilra, magyarázza felém se nézve. Ha bárki a sötétben közeledik, belerúg a damilba, és mi meghaljuk. Rossz alvó vagyok, felriadok a legkisebb neszre is.

 

 

Előre figyelmeztetlek, rossz alvó vagyok, mert elalvás előtt mindig megtalálnak a félelmek, mondja két falat közt. Miféle félelmek, kérdem én, míg a húst szeletelem. Nem is tudom, egzisztenciális félelmek, a betegségtől való félelmek, az, hogy a szüleimmel lesz valami, hogy összeomlik a gazdaság, hogy éhezni kell, hogy egy meteor becsapódik a bolygónkba. Elég, emelem fel villám egy darab hússal, ez túl sok így egyszerre. Igen, tudom, bólogat, és rizses húst emel a szájához, de mit csináljak, ha egyszer ennyi van belőlük, azzal bekapja a falatot. Eszünk, én pedig néha akaratlanul is ki- és lenézek a bódé mellett álldogálóra. Változatlanul felfelé figyel, mintha szuggerálna, hogy menjünk le hozzá, vigyünk egy kis maradékot. Nem úgy néz ki, mint egy hajléktalan, jegyzi meg társam, és körbefordul, hol van már az a bor. Nem, ismerem el, inkább mintha valami szörnyűség történt volna vele. Például ez is félelmem, jegyzi meg ő, hogy sokkot kapok és megőrülök, valami borzalmas dolog miatt. Vagy hogy elvesztem a munkám, és évekig nem találok újat. Megrázom a fejem, és próbálok újra az ételre figyelni, ki is mondom. Nem, azt hiszem vele valami más, komolyabb dolog történt. A hús vágom, csak azt nézem. De úgy látszik, végre leakadt rólunk, hallom a kommentálást, és mégis lepillantok. Valóban, a furcsa idegen most megindul a csókoldózó párocska felé. Összeszorul a gyomrom, és hirtelen elmegy az étvágyam.

 

Az éktelen kolompolásra riadok. Itt vannak, berontanak a már alig égő tűz fénykörébe, ketten, nem hárman. Ő fél térdre ereszkedve lő, azonnal, célzás nélkül, mire az egyik hátraesik, akár egy bábu, vissza a sötétbe. A másik kettő lassan körözni kezd körötte, velem nem is törődnek. Az egyik egy idős férfi, a másik egy vékony, vértől vöröslő arcú nő. Mintha tudnák, hogy már csak egy golyó maradt a puskában, óvatosan, remegve járják körbe a tűz mellé szoruló alakot. Aztán az öreg bemozdul, jobbra és előre, mire a fegyver akaratlanul is elsül, és a golyó a földbe porzik el. A támadó azonnal fellöki társam, és nyaka felé kapdos. A nő avagy inkább lány dermedten figyeli a jelenetet, még kivár, nem mer beavatkozni. Közben a puskatus lendül, az öreg koponyáján csattan. Helyet cserélnek a testek, a villódzó fényben alig látni, de társam kerekedik felül, és a fa tussal csapkodni kezdi az alatta lassan elernyedő másikat, egészen addig, míg az öreg fejéből csak valami alaktalan duzzanat nem marad.

Ekkorra elszánja magát és támadna, a győztes védtelen hátának és nyakának indulna neki a nő, de megelőzöm. Két lépéssel ott vagyok rajta, és a földre döntöm. Arccal előre nyúlik el, felkínálja magát, mint egy girhes őzbak. Érzem vadságának szagát az orromban.

 

Jaj, ne, mondom, és jogosan, mert az idegen szó nélkül a fiúnak esik, a lányt félrelöki, és azonnal harap, mar, karmol. Jézusom, mondjam társam is, villája koccan a tányéron, ahogy leteszi evőeszközét. Valakinek szólni kellene, mondom, és körbenézek, de a vendégek és a pincérek is a falra szerelt nagy plazmaképernyőt bámulják. Talán meccsközvetítés volt, mert megvadult alakok rohangálnak a pixeltérben, valami rangadó utáni utcai csetepaté utórezgése, részeg hőzöngés zajlik a városban. Aztán látom, ahogy többen a földre tepernek és széttépnek egy rendőrlovat.

Azt hiszem, valami történik, fordulok vissza társamhoz és a kinti képhez, ahol már lejátszódott a dráma. A fiú a földön hever, nyakából a betonra lüktet sötét vére, mellette a lány térdel, némán sikolt vagy kiabál, próbál valamit tenni. A támadó sehol.

Hova tűnt, kérdem, és felemelkedem ülő helyzetemből. Ő az asztal túloldaláról falfehéren bámul rám, majd kinyögi, mögötted.

 

Egyetlen laza mozdulattal hátrarántom a lucskos fejet, a hajánál fogva tartom, míg lehajolok, és oldalról a nyakába harapok, aztán csak tépem a bőrt, míg mocorog alattam a teste, szaggatom az inakat, a húst, az apró porcokat, valami keményebbet, talán a légcsövet, majd vége. Csupa vér és cafat az arcom, ahogy legurulok a mozdulatlan asszonyról vagy lányról, az én első áldozatomról. Lihegve pihenek egy kicsit, közben a tűz villódzó fényeiből látom, hogy mögöttem mozgás kél. Előbb térdre küzdöm magam, majd felállok. A lángoknak háttal, arccal az autó felé fordulva bámulok a sötétbe, talán arra van kelet, ahol majd a nap jön fel, az utolsó nap fénye. Hallom magam mögött a lépéseket, aztán megáll, nem moccan, mélyeket, zihálva lélegzik. Fémes kattanás, az esőköpeny súrlódó nesze, ahogy alányúl, zsebében kotorászhat. Majd újra katt. Még nincs kedvem megfordulni. Inkább a múlt.

 

Nincs időm megfordulni, mert valami durván megrántja fejem, a hajam csomóba fogva magához húz, majd előre lendül bal karja, és átkarolja mellkasom, magához szorít, idegesen remegő kézfejének ritmusát ott érzem bordáimon, miközben fogával vállamba mar. A fájdalom sokáig tart, ezalatt lerángatják rólam a pincért, majd leütik egy kitört széklábbal, míg társam igyekszik bekötözni a sebet. A döbbent is ott lüktet bennem, de csak egy ideig. Később, percek, órák múlva átadja helyét a közömbös várakozásnak, mely a változást sürgeti, mi lassan indul csak meg testemben, ám ott lappang végig az út alatt, míg ide nem érünk a tűz varázslatos fényéhez.

 

Sajnálom, mondja, de már teljesen olyan vagy mint ők, mondja, és szipákol. Hiába kötöztelek meg, folytatja. Lenézek elöl összekötött csuklómra. Még így képes vagy bármire. De még nem is ez a legrosszabb, vallja be szintre sírva. Hanem az, hogy már nem is beszélsz, csak nézel rám, azzal a szörnyű tekinteteddel.

Talán még tudnék beszélni, de már jó ideje nincs kedvem. Nincs mit mondanom neki. Bizony, mi már két külön világban élünk, és ahogy a múltunk emlékképei leperegtek előttem, ráébredek, többé már semmi közös nem lesz bennünk. Hisz én vagyok a vadász, ő pedig a préda.

Megfordulok, és nem törődve a felém irányuló puskacsővel, rávetem magam. Most végre együtt leszünk.

vége  

Szólj hozzá!
2010. június 15. 23:13 - Valmont

Vár kísértetekkel

Igazán sokféle elképzeléss kapcsolódik a kísértetekhez. Igazságkereső, -tevő lelkek, az élőkre irigy elhaltak maradványai, az időben és a térben maradt lenyomatok, kövületek, bűnök és megváláthatatlanág miatt itt ragadt vallásos fantazmagóriák. Az alábbi sztoriban a kísértetek rejtélyének egy újszerű megközelítését adom. A kísértet sokszor egymásra fényképezett képek hamisítványában jön létre - de mi van, ha már az eredeti se más, csak dimenziók, terek és idők egymásba csúszott szeleteinek látványa? Lehet, hogy amit kísértetnek vélünk, az előttünk avagy utánunk élő lelkek pillanatnyi, villanófénybe rögzült látomása, világok találkozásánál torlódó elnagyolt, raszteres kép? Ha így is van, attól még a látvány és az okozott sokk veszélyes is lehet számunkra. Lásd lentebb...

 

 

 

A bíbor szoba rejtélye

 

Első kép: A legenda

 

– És ez – magyarázta az idegenvezető hölgy –, ez a híres-nevezetes bíbor szoba, a vár baljós látványossága. – Kis szünetet tartott, megvárva, míg mindenki rá figyel. Még a sarokban csókolózó párocska is. – Nézd, milyen nagy ágy – súgta a lány a fiúnak, aki csak a lány ajkait, zöld szemét és szépen ívelt szemöldökét bámulta maga előtt. – Nevét az 1518–ban lezajlott véres in flagrantiról kapta. Az ágy még az eredeti darab, ebbe csábította Mikhó Anna férje távollétében a várnagy siheder fiát – folyatta az erősen kifestett asszonyság. Mind a tizenhárom turista a sarokban álló masszív famonstrumhoz sereglett. – Ez aztán a játszótér – súgta a lány a fiú fülébe. – Hollósy azon a végzetes napon rajtakapta őket – emelte fel kezét az idegenvezető, mire rózsaszín lebernyegruhája megfeszült hatalmas mellein. – A fiút szeretője szeme láttára apró darabokra szelte. Mindent elborított a vér – kezével sugár alakban ívelt, mint a gótikus szobácska kupolája. – A falakat, a plafont, a padlót. Anna pedig mindezt végignézte. A férfi bezárta az ajtót, nem menekülhetett. Mikor végzett a kölyökkel…– az asszony hirtelen megfordult, és egyenesen a párocskára meredt. Azok tisztelettudóan visszabámultak rá. – …felesége ellen indult. – Az idegenvezetőnő a boltíves, embermagas ablakig sétált. Szép kilátás nyílt belőle a Kis-Versegre és a távoli Csanádos templomtornyaira. – Anna tudta, most ő következik. Talán maradt ideje elmondani egy imát. De az ura kardját már nem várta be. – A vaskos, tömpe ujjak az ablakon túl, a mélybe mutattak. A lány odasétált a nő mellé, ki akart nézni, ám a másik finoman megfogta vállát. – Nem szabad, roskadt a fal – mutatta az ablakpárkány alig combig érő vonalát, a kilazult köveket. Majd emelt hangon így folytatta: – Azóta már sokan látták alakját idefenn az ablakban. – E lezárásra izgatott sutyorgás volt a reakció, és a nő hagyta őket tűnődni és félni. Volt valami savanyú kőszag a levegőben, és valami fojtó hideg a bőrön e szobában. Tudta, emiatt hamarosan mind úgy érzik majd, hogy tovább kell menniük a vár többi kiállítótermébe, a nyugodtabb és biztonságosabb részekbe. Mindig is így volt a bíbor szobában.

 

Második kép: A csönd

 

Alkonyatra értek vissza. A fiú apjának Ladáját a parkolóban hagyták, majd aznap másodszorra is felkapaszkodtak a meredek ösvényen. A fiú sokáig kereste a helyet. Fotósnak készült, tudta, a fény, a naplemente vörös csillogása egy dolog, de a vár tömbjének sötét árnya is sokat számít a kompozícióban.

– Legyen benne a bíbor szoba is – kérte a lány, mire kerülniük kellett. Áttörtek egy bozótos, meredélyes szakaszon, végül kibukkantak egy tisztásra. Innen jól látszott a főkapu és a déli oromzat is. – Időzítő – motyogta a fiú, míg a megfelelő fát kereste. Végül egy v alakú ágösszehajlásba igazította a polaroidot, melyet nagybátyja küldött neki Németországból karácsonyra. Visszasietett a  lány mellé, egy pillanatra hátrafordult, és már ekkor meglátta. A lány azonban rántott rajta egyet. – Nézz előre! – kérte természetellenesen mosolyogva.  A gép villant, majd surrogva kiszaladt belőle a kép, és leesett a fűbe. A lány ment oda, a fiú már ismét a falakat bámulta. – Láttam valamit. Egy pillanatra – motyogta társának, aki ott állt a fánál, csöndben, mozdulatlanul, kezében a fényképpel.  A fiú mellésietett, keskeny válla fölött nézte meg kettejüket, a vérvörös alkonyban fürdő hátteret, a vár fekete tömegét, és az egyik ablakban felderengő alakot. – Ő az – pillantott fel rá csillogó szemmel a lány. – A bíbor szoba ablakában. Menjünk!

A portás beengedte őket a reggeli jegyükkel, talán elhitte, hogy fent hagyták a lány napszemüvegét. A félhomályban botorkálva csak hosszas keresés után találták meg a déli torony feljáróját. Nyikorgó falépcső tekergődzött lábuk alatt, a falakon ismeretlen eredetű nedvesség csillogott. – Lassan! – kérte a fiú, mert rosszérzés lepe el. De a lány nem hallgatott rá. – Ott lesz – suttogta. – Siessünk! Ott van szobában, érzem, minden idegszálamban – lihegte, azzal előrerohant. A fiú próbálta követni, ám az utolsó lépcsőfordulóban a fényképezőgép szíja beakadt a korlátba. – Várj! – kiáltotta nyugtalanul. Aztán megtorpant, mert a lány léptei is elhaltak. A csönd ráborult az épületre, elterpeszkedett a lépcsőkön, árkádokon, mohos udvarokon, kiteljesedett a bíbor szobában, és megtöltötte a fiút is jó harminc évre.

 

Közjáték: Szerelem

 

– A vár alatti csipkebozótban találták meg – mondta  férfi, és megfeszítette magát a díványon. Mögötte és jobbra a szantálillatú nő abbahagyta a jegyzetelést. – Ne haragudj, de még mindig felzaklat. Harminckét év telt el, ám olyan, mintha tegnap történt volna. – felsóhajtott, megdörzsölte szemét, majd ősz üstökébe túrt, és ellazulva visszasimult a bőrre. – A közeli városba vitték a  testét. Nekem kellett azonosítanom. Kérdezték, veszekedtünk-e. Egy ideig talán engem gyanúsítottak. De aztán azt mondták, a félhomályban nem vette észre az ablakpárkányt, ezért zuhant ki. Aztán megjöttek a szülei…szörnyű volt.

– Tulajdonképp miért mentetek vissza? – kérdezte a nő a háta mögül, és leeresztette jegyzetfüzetét ölébe.  – Nem tudom – csóválta fekete fejét a férfi. – Van valami a képen. Egy alak, a szoba ablakában. A bíbor szobában. Teljesen felizgatta őt. Azt gondoltam, ez egy játék. Belementem, hogy majd fent, a szobában szex lesz vagy valami…Hát, nem az lett.

Egy keskeny, száraz és ráncos kéz érte nyakát a füle alatt. A pszichológusnő a földre térdelt, a férfi mellé. Bátorítóan megszorította a fekvő csupa merevség vállát. – Nem vagy hibás. Ezt nem mint szakember mondom, hanem mint …társ – suttogta. A férfi elkínzott arca feléje fordul, szeme csillogott a szoba félhomályában. – Akkor sem tudom kiverni a fejemből. Te mondtad, ez az összes házasságom kudarcának alapja. – A nő bólintott, halványan rúzsozott szája finom, gúnyos mosolyra szaladt. – Igen, és ezért nem fogok én addig hozzád menni, míg meg nem teszünk valamit.

– Mit? – kérdezte a férfi kíváncsian.

A nő felállt, megigazította szoknyáját, majd mélyet sóhajtott. – Visszamegyünk. – jelentette ki. – Hova? – kapta fel fejét a férfi, és felült a díványon. A pszichológusnő kinyújtotta felé kezét: – A várba. De előbb az ágyba.

 

Harmadik kép: Találkozás

 

Megvárták, míg a fiatalember továbbviszi a csoportot, majd visszaosontak a szobába. A férfi az ablakhoz sietett, kinézett rajta.  – Kipróbálhatnánk – mondta a nő a hát mögül. A hatalmas ágy mellett állt, ujjaival cirógatta, mint egy állatot. – Ne viccelj ezzel – kérte őt a férfi elgyötört hangon. – Nem tetszik ez az egész. Nem kellett volna idejönnöm.

A szoba közepére sétált, elgondolkozva nézte a pszichológusnőt, aki cigarettát vett elő táskájából. – Itt nem gyújthatsz rá – figyelmeztette a férfi, de a másik csak legyintett. – Kérem a képet – parancsolta, míg beleszívott a szálba, hogy füst bodorodjon ki szájából. A másik zakózsebébe nyúlt, és elővette a kifakult, megsárgult polaroidfényképet. – Tessék! – tartotta fel kényszeredetten a nő elé, aki csak a fejét rázta. – Te csinálod. – Ő kis, arany öngyújtót nyújtott a másik felé. Egy pillanatig így maradtak, majd a férfi elvette, és leguggolt a padlóra. A nő hátrált, ismét retiküljébe túrt. – Semmi értelme. Ez nem jelent semmit, nem változat semmit a múlton – motyogta az idős alak a szoba közepén. Elektromos dolog zümmögött, mikor felnézett, meglátta a fényképezőgépet a nő kezében. – Kell ez? – kérdezte idegesen. A pszichológusnő az lcd-kijelzőre nézett, majd bólintott. – Megbeszéltük – mondta szelíden. A féri körbefordult, majd nehézkesen felállt, és az ablakoz ment. – Inkább itt csinálom – mondta. – A füst miatt. A párkányra tette a képet, majd rövid tétovázás után a széléhez illesztette a gyújtó lángját. Ahogy a papír összekunkorodott, a nő két képet készített a jelentről. Megvárták, míg csak hamu marad, majd a nő elfújta azt is, le, a mélységbe. – Kész – mondta. – Most már mehetsz. Én elszívom itt a cigit.

A férfi tanácstalanul állt mellette, elnézve a tájat. – Ennyi volt – kérdezte vagy jelentette ki bizonytalanul. A nő bólintott, a géppel babrált. Fél szemmel érzékelte, hogy a másik távolodik. Ahogy a léptei elhaltak, megnézte az első majd a második képet. Azonnal észrevette őket. Odalenn álltak, egy tisztáson, felfelé bámultak a várra. – Ez nem lehet – suttogta. Kinagyította a képet. A lent álló fiúban, minden fiatalsága ellenére felismerhetőek voltak ötvenéves páciensének vonásai. Leengedte a  készüléket, és eltaposta cigarettáját a padón. Aztán lassan, mint aki víz alatt mozog, az ablakhoz lépett, egészen a párkányig. Fehér kosztümjét hirtelen huzat fújta át, letépve nyakáról a sálat is. Utánakapott, és ahogy nekidőlt a falnak, egy szikladarab kilazult térdénél.

Míg zuhant, pörögve esett és szállt alá a közelítő csipkeborok felé, egy pillanatra látta, hogy a tisztás ott, alant, az erdőcske szélén, immár üres.

 

vége

 

Szólj hozzá!
2010. április 26. 20:14 - Valmont

Utolérhetetlen gyilkos

A rövid írásokat egyértelműen az ötlet viszi el. A stílussal, narrációval sokat nem lehet elérni ilyen terjedelemben, egy emlékezetes karakter avagy helyszínrajz pedig ugyancsak nem kap elég helyet, időt, cselekményt a kibontásra.

Legjobb ötleteim reggel születnek - de erről már írtam korábban. Igazából ezek nem új dolgok, csak rég hallott, olvasott, látott történetelemek újravariálásai. A legfontosabb bennük a meglepetés, az árulás, a vágy és a fizikai durvaság ilyen-olyan intenzitású felbukkanása. Fontos a csattanó is, de néha jobb, ha a történet vége elsimul, igazolva a korább kialakult olvasói elvárást. 

A lenti történet ugyancsak pár kora reggeli, villanásszerű töredékből állt össze. Ezen is, hasonlóan sok korábbihoz, még lehetne dolgozni, finomítva, színesítve, bővítve és tagolva a szöveget. De sokszor úgy érzem, így, nyersen, frissen és durván sokkal erősebben hatnak első olvasatra.

 

 

Jóslat

 

 

 

Miután a nyomozó megkapta a hatodik áldozat boncolási jegyzőkönyvét, lefénymásolta a gyilkos egész anyagát, és betegszabadságot vett ki. Hazaérve azt mondta Annának, hogy valószínűleg influenza, de azért tud dolgozni a doktoriján. Felvonult hát a dolgozószobájába, és - ahogy a filmekben látta - rituálisan kirajzszögezte a falra a hat áldozatról készült képeket, a jelentéseket, a feljegyzéseket, majd leült az íróasztalához, és csak bámulta a falat.

Öt napig gondolkodott, négy órákat aludt, és csak épp hogy evett valamit az asszony által a hűtőben hagyott dolgokból. Az ötödik nap délutánján az ablakon beszűrődő fény kusza foltjai különös mintákat festettek a helyszíneken készült képekre. Mind a hat áldozat teste körül összetaposott, esetlen vérrajzok csillogtak a vaku fényében.

A nyomozó lement a nappaliba, és a könyvesfal előtt megállva hosszan gondolkodott sejtelmén. Végül megkereste Tillman „Vudu varázslat” című könyvét, hozzácsapta a „Jóslások és babonák” című kötetet, majd véletlenszerűen ugyanitt kezébe akadt a "Jövőbelátók” című, a hetvenes években igen népszerű munka is.

Anna, a felsége művészettörténész volt. Bizonyára gyorsan és részletesen tudott volna témáról beszélni, de a nyomozó nem akarta belekeverni ebbe a dologba.

Jó pár órába telt, mikorra kijegyzetelt mindent. Annyira belemerült a munkába, hogy észre se vette, estére is üres maradt a ház. Csak a konyhapulton fehérlő lap alapján jött rá, hogy felesége az anyjához ment hétvégére, …-be.

A nyomozó ennek most a szokottnál is jobban örült. Lement a garázsba, és előszedte a páncélból a pisztolyát. Aztán – keze ügyében a fegyverrel – megvacsorázott, majd ágyba bújt, miután gondosan eltorlaszolta a háló ajtaját.

Szombat délelőtt a csengetésre riadt. Azonnal magához tért, kiugrott az ágyból, és leóvakodott a földszintre. A fegyvert célra tartva nyitott ajtót, de csak a szomszéd, Kocák állt riadtan a küszöb előtt.

– Várjon, váron! – könyörgött a nagydarab férfi. – Csak Anna kért meg rá, hogy nézzek magára, minden rendben van-e. Most hívott, azt mondta, a telefonjuk süket…

– Kihúztam – mordult rá a nyomozó. – Kér kávét?

Kocák bizonytalannak tűnt, de ekkor a nyomozó hozzátette: – Azt hiszem, megoldottam a Késes rejtélyét.

A negyedik áldozata után nevezete el a sajtó így a sorozatgyilkost. A boncmester szerint lehet, hogy igazából vadásztőrt használ. A lényegen ez nem változtatott: mind a hatnak hátulról vágta el a torkát, majd hagyta, hogy tántorogva, csúszva, kúszva elvérezzenek, mint egy csirke.

Kocák némán követte őt a konyhába, és csak akkor szólalt meg, mikor nagyot fújva egy székbe rogyott. – És elmondta már valakinek, vagy én vagyok az első?

– Maga hallja először. Tudni akarom, mennyire tűnik őrültségnek. – A nyomozó a pultra tette fegyverét, majd szétcsavarta a kávéfőzőt. – Igazából először csak egy kósza ötlet volt. Az ütött szöget a fejembe, hogy már kétszer majdnem elkaptuk, de az utolsó pillanatban mindkét alkalommal meglógott előlünk.

– Valóban? – kérdezte Kocák a borostáit dörzsölve. Nagydarab, élénk tekintetű férfi volt, közel egy kilencven magas. Amolyan mackós, nők kedvence típus. A nyomozó most először mérte fel igazán, majd a csap alá tartva a főzőt így folytatta: – Ezt persze a sajtó és a közvélemény nem tudja. A harmadik eset helyszínén a kutyák szagot fogtak. Valószínűleg gyalog hagyta el a tetthelyet. Követtük őt egy lakásig. Még égett a gázon a tűz. Ott voltak a véres ruhái a kádban, hipóba áztatva. Ám ő maga már – illa berek…

Idegesen felnevetett, Kocák pedig megköszörülte a torkát.

– Igen, eltűnt a rohadék – tette hozzá merengve a nyomozó, aztán eszmélve a szekrény felé intett: – Ideadná a kávét?

Kocák készségesen felállt, és a bal oldali faliszekrényből kivette a kávésdobot.

– Kösz – nyúlt érte a nyomozó, ismét végigmérve a szomszédot. Majd így folytatta: – A második esetben, egy szemtanú értesített minket, hogy látott az áldozat háza előtt egy ismeretlen kocsit. Felírta a rendszámot.

Hát persze, hogy felírta. Akkor már az egész város a hajsza és a gyilkosságok paranoid őrületében égett. Csak most, az üdülési szezon beköszöntével, hogy az utcák valamelyest kiürültek, most látszott csillapodni a téboly. És talán azért is, mert úgy tűnt, a gyilkost nem lehet elkapni.

– Lekérdeztük a tulajdonost, kiderült, két éve halott, de azért kimentünk a címére. Valószínűleg ez volt a második búvóhelye volt. És itt is – mintha épp abban a pillanatban állt volna tovább, megérezve, hogy jövünk. Csak négyen tudtunk az akció részleteiről, régi kollégák. Nem mehetett ki figyelmezetés neki, ebben biztos vagyok – magyarázta a nyomozó izgatottan, miközben kávét töltött a tartályba. A fele mellé ment. – Ekkor kaptam meg teljes jogkörrel az ügyet – sóhajtott lemondóan.

És kapott embert, pénzt, hatalmat. Karrierje csúcsát jelentette ez. És talán a házassága végét.

Anna nem ok nélkül ment el a hétvégére.

Elhessegette a gondolatait, és a feszülten figyelő Kocákra nézett. A férfi keze ökölbe szorult az asztalon, nyakát túl mereven tartotta.

– Aztán megtörtént a hatodik. Az a lány a panelben. Soha nem felejtem el az arcát – vallotta be a nyomozó, és meggyújtatta a gázégőt. – Ott feküdt a saját vérében, a padlón, fiatalon, érti…? – felsóhajtott. – Persze, már akkor feltűnhetett volna, hogy sehol nem volt szőnyeg.

Kocák felmordult, a nyomozó pedig fogta a pisztolyt, hátul az övébe tűzte, és leült vele szembe az asztal túloldalára. Nem nézett a szemébe, körmét babráta az ölében.

– Akkor döntöttem el, hogy elkapom, ha addig élek is, vagy beledöglök – bólogatott. – Hazahoztam mindent, és elkezdtem gondolkodni. Öt nap alatta annyira jutottam, hogy a halottak mind csupasz padlón haltak meg. Az ötödik nap végére kezdtem azzal foglalkozni, miért. Aztán megláttam, hogy mi van a padlón.

Zsebébe nyúlt, kézzel írt lapocskát húzott elő, kiterítette maga elé az asztalra.

– A maják, a rómaiak, a görögök, a  csendes-óceáni szigetvilág lakói, de még a keresztény, majd a modern ember is – mind hittek a jóslásban – sorolta elégedetten. – Egy nagy különbség volt köztük: más és más dolgokat használtak fel ahhoz, hogy megtudják a jövőt. Voltak, akik csontdarabkákat, mások állatok beleit, megint mások forró ólmot és vizet, aztán ott voltak a madarak repülését tanulmányozók, a búza szárát megfigyelők, a székletből vagy a csillagokból jóslók.

Kocák értetlenül nézte a férfit, látszott, nem erre számított.

– Tegyük fel – pillantott rá a nyomozó, felemelve a jegyzeteit –, hogy van valaki, aki megtalálta a lehető legpontosabb jóslási módszert. És ha így van, vajon mi lenne az ehhez tartozó legmagasabbrendű jóslóeszköz?

Kocák vállat vont: – Egy számítógép? – próbálkozott bizonytalanul.

A nyomozó legyintett, aztán elmosolyodott: – Nem, és igen. A lehető legpontosabb számítógép, melyben el van rejtve az élet minden történése és kódja. Maga az ember.

A másik értetlenül hallgatott.

– Mi van, ha ez a mi gyilkosunk rájött, hogy miképp kell olvasni a legyilkolt emberi test által írt jelekből? Mi van, ha tud egy módszert, mely alapján képes előre látni a jövőt? Legalábbis azt, ami reá vonatkozik…

Jelentőségteljesen lebegve hagyta a mondat végét, de Kocák nem nagyon akart válaszolni.

– Akkor ezt az embert soha nem fogjuk elkapni…– fejezte be a nyomozó. – De várjon csak…

Felpattant, és kisietett. A dolgozószobájába ment, és lekapdosta a falról a vértől vöröslő fényképeket. Egy lehullott. Amíg felvette, tekintete az asztal alatt végigsiklott valamin, valami fontos dolgon.

Amikor visszatért a konyhába, arca zavartnak tűnt. Aztán erőt vett magán, és az asztalt szabaddá téve egy kenyérdarab, egy hamutartó, egy pár piszkos pohár szélre tologatásával kiterítette a hat áldozatról készült képeket.

Kocák viszolyogva nézte őket, majd felállt, és lekapcsolta a gázt a sivító főző alatt.

– Nézze – mutatta az egyik képen a nyomozó. – Látja, milyen érdekes mintát rajzol a vér? Ez a spriccelés és folyás irányából, és az áldozat haláltusájából fakad.

Kocák csészékbe töltötte a kávét, majd a cukortartóból belepottyantott a sajátjába kettőt. Kiskanalat nem talált.

– És most nézze ezt – mutatta a nyomozó, a képek fölé hajolva. – Itt. Vagy ezt, a másik képet. Itt. Ugyanaz a motívum, majdnem ugyanaz a rajzolat. Árnyalatnyi eltérések.

Csillogó szemmel tekintett kávézó szomszédra. – Hát nem nyilvánvaló? A gyilkolással jósol. A vér rajzolja ki számára a jövőt. Azt a jövőt, amibe mi, rendőrök nem látunk bele. Viszont így mindig, mindig előttünk fog járni. – Idegesen hátranyúlt a pisztolyához. – És ha ez így van, azt is látja, hogy én rájöttem a dologra. Ezért fogtam fegyvert magára. A gyilkos mostantól számolhat felfedezésemmel.

Kifulladva leült, majd mélyeket lélegezve megdörzsölte szemeit. A pillanatnyi, csillámló sötétségben eszébe jutottak a dolgok, amelyekre eddig nem figyelt.

Kocák letette a csészéjét, hallatszott a csörrenése. És csinált még valamit.

– Várjunk csak, várjunk…– kérte a nyomozó a sötétséget, mert nem merte kinyitni a szemét. A telefon. Anna azt mondta Kocáknak, hogy nem lehet a házat hívni. Az előbb, mikor a lehajolt a képért, látta, hogy a dolgozószobában elfelejtette kihúznia zsinórt. Anna hazudott. Miért? Azért, hogy Kocák idejöjjön. Kocák, aki az imént azonnal tudta, honnan, pontosan melyik szekrényből kell kivenni a kávét. Anna. Kocák.

Vajon a gyilkos ezt is látta előre? Ezért nem…

Kinyitotta a szemét. A szomszéd eltűnt. Egy kéz ereszkedett a vállára.

– Azt mondta, nézzen úgy ki, mintha a sorozatgyilkos csinálta volna – mondta mögötte egy ideges hang. – És azt mondta, egy év múlva össze is költözhetünk.

Hideg fém érte a nyomozó nyakát.

– Szeretem a feleségét. Mindig is szerettem – ezt volt az utolsó, amire még figyelni tudott, aztán nem maradt más, csak az égető fájdalom a torkában. És a vér melege, a véré, mely körbefestette a konyhát, a padlót, titokzatos jeleket hagyva hátra egy értő olvasónak.

 

vége 

2 komment
2010. március 12. 14:16 - Valmont

A gyilkos és a Nagyúr 2.

 ...akkor minden cécó nélkül: itt a befejezése ennek.

 

 

Mivel az aszamita technika a késleltetésen és a fokozáson alapult, késett jó tíz percet, hogy aztán minden sietség nélkül vonuljon be a Nagyúr hálótermébe. Mögötte az őrök bezárták a súlyos ajtókat, két szolgája pedig, kik idáig kísérték, a cselédeknek fenntartott oldalfolyosón távozott.

A Nagyúr ágya egy teraszon állt, a csillagos ég alatt, fáklyáktól, falaktól és sivatagtól övezve. Ő maga a kerevet szélén ült, lehorgasztott fejjel, és nem nézett fel, amikor a nő kilépett a nyílt térbe.

– Eltűnt egy szolgálóm – szólt az Özvegy, mire a férfi még mindig befelé figyelve legyintett. – Majd találsz másikat. Itt nemsokára sok özvegy akad, kik örömmel elszegődnek majd hozzád. – Észbe kapott, felállt, végre a nő szemébe nézett. – Bocsáss meg, nem akartalak megbántani.

Az Özvegy felsóhajtott, és most ő telepedett az ágyra, lábát maga alá húzva. A Nagyúr egy lépésnyire tőle kíváncsian méregette.

Sárga, áttetsző selyem volt a nő testén, de csupán a legszükségesebb részeket burkolta, azokat is olyan rafinált, lebegő és szétnyíló formában, hogy a férfi úgy érezte, forró arany zubog át erein.

– Talán nem tudod, miért hívattalak – kezdte rekedten. A nő csak figyelt súlyos szempillái alól, tekintete nem árult el semmit. – Néha azt hiszem, az alattvalóim ugyanúgy gondolkodnak, mint én. Ezért többnyire nem sietek megmagyarázni parancsaim okát. Aztán persze mindig rá kell döbbennem, hogy majd mindegyik csak a saját javát lesi – így mást akar, mint ura.

– Én tudom, mi a parancs – szólt az Özvegy, és kinyújtotta barna bőrű lábát, hogy egy pillanatra a férfi bokájához érjen. – A táncom összekapcsolt veled, mert csak neked adtam elő, hogy felfigyelj rám.

– Miért? – faggatta a Nagyúr, arrébb lépve, az őszinteséget kutatva a másik arcában.

– Mert olyan egyedül maradtam a férjem halála után.

A férfi sóhajtott, majd lazított kaftánja övén. – És mi lenne az a parancs szerinted? – Egy kis asztal volt az ágy jobb sarkánál, rajta tengermelléki bor, sós füge, és apró, rákszerű lények sült, fűszeres halma. A Nagyúr bort töltött mindkettejüknek, a nő megvárta, míg kézbe kapja poharát, és csak akkor válaszolt.

– Azt kívánnád az alattvalódtól, hogy felejtse el hat napja lemészárolt férjét – pár korty után leengedte a serleget a kőpadlóra. A Nagyúr erre mohón belekortyolt saját poharába, hátha oltja a benti forróságot. – Azt parancsolnád még – folytatta a nő –, hogy kezét tegye a hasadra, ott, ahol a lenti és fenti idegek összeérnek. Három titkos mozdulat, apró masszírozás – és egész éjjel olyan férfi leszel majd, mint még soha.

Miközben beszélt, az asszony lerúgta papucsát, és lassan hátrahúzta magát az ágyon. A mozdulattól megfeszült rajta a ruha lebernyege, oly pontosan kirajzolva minden idomot és vágatot, mint egy agyaglenyomat. A Nagyúr közelebb lépett, közben zavartan vette észre, hogy álla alatt, a szíve táján vörös borfolt terjeng ruhája szövetén.

– Aztán? – suttogta kérdőn. A nő elfeküdt az ágyon, karjait elnyújtotta, lábát egymásra zárta. – Aztán? Csak apró rések kellenének. Pillanatnyi lehetőség, hogy összeforrjunk. Nem a meztelenség számít – hanem az idő.

– Nem értem – suttogta a Nagyúr, ki már a nő lábánál kuporgott. Lassan megindult felfelé.

– Az utolsó pillanatig kitartott révület, mely akár órákon át feszíthet majd – ennyiben áll az idő hatalma a testek közt – ekkor az Özvegy lábai lassan szétnyíltak, mire bódító aromák áramlottak elő e résből az uralkodó arca felé. A férfi ösztönösen hátrahőkölt volna, mivel azonnal megérezte, hogy gondolatai megzavarodnak, mozgása lelassul – ám akaratlan is a forró bőrre hanyatlott, tovább kúszva előre, mint a sivatag homokjában élő szörnyű Ráma–kígyó, a világot tartó fa törzsén. Az asszony pedig folytatta, szinte már csak önmagának, miközben karjai becsúsztak a párna alá.

– Nem a mozgás öröme. Nem a leigázott test hajlékonysága. Nem a lélegzet, mely összevegyül a másikéval. Nem is a szervek egymásba folyó nedvei. Nem az izmok rugalmassága, és a haj cirógatása. A derék íve, vagy a nyílások láthatatlan mélye. Nem. Hanem az idő, a felülmúlhatatlan pillanat, mely maga az élet és a halál, és melyben annyian elvesztek már – ezt ígérem, csak megszázszorozva. Egy aszamita nem ez életet szívja ki szeretőjéből, hanem a hátralevő idejét veszi el a gyönyör évezredes pillanatában. Így ölünk mi – de nem most. Most elég lesz egy tőr is.

A férfi ekkorra a nő alhasáig jutott, leborult rá, nézte az apró pihéket, melyek körülsarjadták a köldökben rejtőzködő zöld gyémántot. Engedte nyálát kifolyni rá. Nyelve elzsibbadt, orrában örökre megragadt a lábak gyönyörű közének bódító párája. Tudta, az oldalt terjengő sötétség lassan eltakar majd mindent. Kétségbeesetten erőt gyűjtött, megfeszítette magát.

– Nem fog sikerülni – suttogta a nő, kezében az Uralkodó tőrével. Mielőtt folytatta volna, felszisszent, csodálkozva ujjára lesett, majd a másik kezébe rakta a fegyvert, és könyökére támaszkodva kedvtelve leste a kínlódót. – E szer képes megbénítani egy lovat is. Csak vigyáznunk kell, hova kenjük. Sajnálom.

A férfi válla és karja lassan megmerevedett, nyelve már nem forgott, így csak valami morgásra telt tőle.

– Hogy mit sajnálok? Az kérdezed? – az Özvegy megtapintotta a kés élét. – Nem is tudom. Az előbb megszúrt a tőröd nyele, mire hirtelen megláttam a jövőm az oldaladon. Uralkodónővé tettél volna – és én boldoggá tettelek volna, nem csak a mai, hanem ezeregy éjen át.

Úgy tűnt, a férfitól már csak valami nyüszítésfélére telik – de ezzel egyidőben bal karja mozgásba lendült, támasztékot talált, és merev teste átfordult.

A márványpadlón kötött ki. Az Özvegy kíváncsian utána hasalt, lenézett rá, ám ekkor elkapta őt a szédülés első hulláma. A tőr nyelére pillantva meglátta az apró tüskét. Nem rég ültethették az elefántbőr markoltba.

– Megmérgeztél – nyögte, állt volna fel, de csak a kisasztalig jutott, lesodort mindent, majd elterült a padlón. Két méterre feküdtek egymástól, az asszony még beszélt, a férfi már csak nézett. Kérdő, merev pillantása elől a nő nem térhetett ki.

– Megtettem volna – sóhajtotta az Özvegy. – Elfogadtalak volna uramnak, és mellettem…te is örök életre kelnél. Ezért táncoltam neked.

Másnap délelőtt a trónján ülő Uralkodó óvatosan kortyolt a vízből. A ciszternák mélye kezd penészedni, érezte nyelvén a kellemetlen hírt. Víz nélkül senki nem áll ki hosszú ostromot.

Árny vetült rá – felpillantva a kereskdőruhába bújt titkárt látta maga előtt. Két katona fogta közre, egész testében vacogott.

– Bántottak? – kérdezte szelíden az Uralkodó, de a kis kopasz ember annyira remegett, hogy válaszolni se bírt. Megtette helyette az egyik harcos.

– Hozzá sem értünk, uram. A kaputoronynál értük utol. Kötél volt nála – meglökte az árulót, az térdre esett, és megjött a  szava: – Kegyelem, uram! Lefizettek! Az az átkozott arany tehet mindenről!

A trónon ülő fejfájásos ingerültséggel intett, mire katonái elhagyták a termet. Az Uralkodó percekig hallgatta a másik zokogását és motyogó esdeklését, majd toppantott lábával.

– Elég lesz! – várt egy kicsit, hogy aztán megenyhülve hozzátegye: – Minden jó, ha a vége jó. Árulásod talán a hasznunkra válik.

A Titkár reménykedve pillantott rá. – Valóban? Hogyan? Hogyan képes bölcsességed az én fertelmes... – egy újabb kézmozdulat torkárra forrasztotta a szót.

– Múlt éjjel majdnem meghaltam – kezdte az Uralkodó, és felállt, szélesen elmosolyodott – De – hála az Özvegyednek – hajnalra újjászületem. S mivel még mindig tagjaimba érzem a gyönyört…– elgondolkodott, majd folytatta –…mely ezúttal nem a feledésbe torkollt, megbocsátom kétszínűséged.

A Titkár fellélegzett, ura lecsüngő gyűrűs kézéhez ugrott, csókokkal borította el. A felette álló egy ideig tűrte, majd megelégelve ellökte a húsos fejet.

– De uram – tápászkodott fel a Titkár, a csodálattól eltelve –, miképp jöttél rá botlásomra?

A Nagyúr elsétált, egészen a terem déli oldalába vágott keskeny ablakig. Homloka mögé hasított a nap dárdája. Kis megingás után kimutatott a fénybe. – Kettőszázegy lépcső vezet fel a Nagytoronyba. Nem véletlenül hívtalak oda aznap éjjel. Bár mellettem a színlelés összes fortélyát megtanultad, de mikor odafenn az Özvegy ócska meséjét hoztam szóba – elsápadt addig vörös és izzadt képed. A természetnek senki nem tud parancsolni – elmosolyodott, mert ez őrá és az Özvegyre is igaz volt.

A Titkár lesütötte szemét. – Nagyobb a tudásod, mint bárkié a sivatagban. – Rövid tűnődés és tusakodás után folytatta: – Ezért is kérdem, igaz, amit pletykálnak…– nem fejezte be, de ura elértette. Még mindig kifelé bámult, a tornyon túlra, a sivatag felett lebegő füstcsomókra. Lassan tompult fájdalma, átadta helyét a reménynek.

– Megígértem neki egy helyet magam mellett a trónon – suttogta a Nagyúr inkább magának és a szikrázó fénynek. – Ha előbb bizonyítja hűségét.

Az Özvegy tagjaiban érezte a múlt éjjel minden fáradalmát, miközben átkelt a Pajzsnélküliek táborán. A kora reggeli nász után, melyben már nem szerepeltek tőrök és mérgek, pihegve feküdtek egymás karjaiban, izzadtságuktól befényezve. Miután a szörnyű kábulatukból magukhoz tértek a padlón, átbeszélték a hajnal maradékát, hogy a szavak az ágyban maradjanak el. Egyikük sem hitte volna, hogy az ölést ilyen gyorsan felváltja majd az ölelés vágya.  Akkor, az elhált ígéret után hozta elő tervét az Uralkodó – mely megmentheti a birodalmat – az ő birodalmukat.

A Pajzsnélküliek lassan csapatokba és hadtestekbe rendeződtek – mélabús és kegyetlen céltudatossággal foglalták el kijelölt helyüket a porban. Egy rohamhoz túl korán volt még. Ám valami történt. Mind sóvárogva nézték a fehér fátyolt öltözött nőt, szólni viszont senki nem szólt hozzá, egészen a Lázadó sátráig.

Ott magas és ősz férfiak, a Lázadó hadúrjai épp vékony pálcákkal stratégiájukat rajzolták a homokba. Közeledtére felpillantottak, az egyik megiramodott, be a sátorba.

Az Özvegy megállt, jobb csuklóját megrázta, hogy a tőr nyele kezének burkába simuljon. Látott mindent előre, noha azt nem látta, miképp fog beleszeretni a Nagyúrba, kinek kedvéért most itt áll, a tűző napon, gyilkolásra készen. Látta a hat métert, melyen át fog suhanni a penge, a meglepődött mozdulatlanságot, a hadurak kikötött ménjeit, a vágtában mellette elsikló sátrakat, sőt, a szolganépek koszlott bódéit is, melyek közt hamar menedékre lel majd lovával a kavarodásban.

Látta, hogy másnap reggelre a had felbomlik, és egy hét múlva ismét a kereskedők tevéi tapossák majd a tábor helyét.

A sátorból előtűnt a Lázadó, kezében tálca – rajta letakart gömb. A két testvér egyáltalán nem hasonlított. Az előtte állóból hiányzott a Nagyúr minden ereje és méltósága. Az öcs már csupán egy hatalomra éhes fiatalember volt az Özvegy szemében.

– Látom, kijutottál – mondta kedélyesen, az Özvegy pedig bólintott. Mozdulat. Mögötte, oldalt, mindenhol. Beszélni kell, vagy beszéltetni őket, amíg felmérhető, mi terveznek. A Lázadó még túl messze volt.

– Az éjjel megtettem. Meghalt. Nemsokára felfedezik a testet. A pénzemért jöttem.  

A férfi fejét csóválta. Mozgás – mindenhol, gyülekező testek körötte. Az Özvegy riadtan érezte, izmai akarata ellenére megfeszülnek, légzése felgyorsul, pupillái kitágulnak – csak remélte, nem látszik rajta nagyon a félelem.

– Vajon hogyan jutottál ki? – kérdezte makacsul a lázadó öcs, de meg se várta a választ: – Szerintem kisétáltál. Nem úgy, mint ő.

Lerántotta a leplet a tálcán lévő dologról.

– Múlt éjjel találtuk a falak alatt. Nem a te tanítványod volt? Mi történhetett odabenn? – megsimogatta a csapzott hajat, majd lassan letette a tálcát maga elé a földre.

A lány levágott feje már egészen megbarnult. Csodálkozva nézett maga elé, az Özvegy felé – aki már nem akart válaszolni se neki, se a kérdésekre.

Bezárult a kör, kéttucatnyi férfi állta el a teret mindenfelé. A Lázadót hátravonták, élő pajzsok takarták immár. Az Özvegy kezében végre megvillant a penge.

Beállt a kezdőpozícióba – körötte tízezer táncpartner várta első mozdulatát.

 

vége 

 

1 komment
horror
süti beállítások módosítása