Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2019. július 14. 10:23 - Valmont

Kísért a múlt

img_1681.JPG

Húsz évesen kétségbeesetten kerestem egy szellemi apát. Ezért rajongtam Hamvasért, Kierkegaardért, Nietzschért és a "hagyomány" gyűjtőnév alatt mindenért, ami régi, mély és magasabb a mindennapi életnél. Később aztán jött a származás tudata, a palóc múlt, a falu, az ősök, a törzsiség. A földművelés, mint egyetlen, aranykori, vergiliusi alternatíva is egy tünete volt ennek a rajongásnak, meg nem valósított projekt. Aztán történt, ami történt, lassan felnőttem, minden szempontból, és nagy kiábrándulások helyett ezek az ifjúkori rajongások kifakultak, elhomályosultak. Néha, visszagondolva, nem is értem akkori önmagamat. Csodálom a naivitásomat, de nevetséges is, hogy nagyon sok dologban, például a paraszti őseim életében olyan magasabb rendű eszméket és törvényszerűségeket láttam, amiknek köze sem volt a valósághoz. Erről szól  egyrészt a lenti novella.

Másrészt a legrémítőbb eshetőségről egy párkapcsolatban, a személyiségvesztésről, vagy inkább -cseréről. Ha együtt élünk valakivel, megismerjük és megszokjuk őt, a biztonságtudat a legfontosabb, hogy intakt és befejezett lénye elkísérhet minket az utolsó pillanatig. Épp ezért félelmetes, amikor felfedezzük egy új , rejtett vonását a másiknak. A hűtlenség is azért igazán megdöbbentő, mert a tett nem illik a másikról kialakított képbe, ráébreszt minket arra, hogy az elménkben konstruált világunk milyen ingatag. Az igazán félelmetes ezért az lenne, amikor a személyiség egésze, az illető összes vonása fokozatosan kicserélődik. Nem ismerek ilyen - nem patalogikus, hanem természetes - esetet sem a valóságban, sem az irodalomban. Vajon mi történne ilyenkor? Hova tűnne a régi én? És honnan jönne az új?  

 

A múlt íze

 

Az egészet ott rontottam el, hogy a csajomnak beszéltem a családunk szülőfalujáról. Igen, alapvetően én vagyok a hibás, hogy idáig jutottunk. Egy verőfényes, késő májusi nap ültünk az IKEA-asztal mellett az albérletben, másnaposan kávézgattunk, a sütőben sült a chia magos zsömle, és én elmondtam, hogy a családunk abból az észak-magyarországi faluból származik, ahol már alig él egy-két távoli rokonunk, és mi is csak a sírokat gondozni járunk vissza, de a helyre jól emlékszem a gyerekkori nyarakból, múlhatatlan nosztalgiát érzek iránta, és mérhetetlen csodálattal gondolok vissza őseimre.

Nehezen tudtam elmagyarázni, hogy mit jelentenek nekem ezek az ősök. A munka szeretetét, a feltétlen vallásosságot, a becsületet, kemény, egyenes, palóc lelkivilágot, igazságosságot, fukarságig elvitt szigorú életrendet, csupa nemes és felemelő dolgot, úgy véltem, mindaz, amit énem jobbik részének tekintek, minden tőlük, belőlük jött, áramlott belém, felszívódott ereimben, ahogyan a fa szívja fel gyökereivel a vizet. Képzeletemben gyakorta az ő múltjukban éltem, álmaimban végtelen mezőkön kaszáltam, korsóból ittam a hideg vizet, és figyeltem mosolygós feleségem, ahogy közeledik az ebéddel.

Mikorra megsült a zsemle, és a csajom megcsinálta az avokádókrémet, eldöntetett, hogy a hétvégén felmegyünk a szülőfalunkba, megmutatom neki. Egy aranyos kora nyári pikniknek indult, hosszú idő óta az első olyan szombat volt, mikor a csajomnak nem kellett melóznia. A csajom egy nemzetközi könyvvizsgálónál dolgozott, ahol valósággal kiszipolyozzák őket, éjszakánként ott gubbasztott a szupervékony laptopja mögött, gyógyteát szürcsölt, exceleket pörgetett, és word doksikat szerkesztgetett vagy színes preziket gyártott. Egyébként büszke vagyok – vagy inkább voltam – rá, mert reálos végzettsége ellenére nagyjából ismeri a modern magyar és világirodalmat, szereti a művészfilmeket – főképp az északiakat – a táncszínházat és pártolói tagsága van a Katonába.

Ha külföldön voltunk, az adott város összes jelentős múzeumát bejártuk, ha barátainkkal vacsoráztunk, szépen és szabatosan beszélt politikáról, feminizmusról, környezetvédelemről sőt, némiképp a filozófia alapjaihoz is konyított valamelyest. Tehát semmiképp sem az az irodai patkány volt, aki reggelente magas sarkúban és kiskosztümben feszít a metrón, miközben a mobilján Insta képeket pörget, vagy valami bugyuta játékkal játszik. Nem, ő a litera.hu-t olvasta a képernyőn, avagy angolul, hangoskönyvként hallgatta valamelyik kedvenc Faulkner-regényét.

És ráadásul még szép is. Elnéztem, ahogy az apjától kapott Minit vezeti azon a szombaton, a formás lábát, arányos metszésű, szinte nemes vonású arcát, és hosszú, búzaszín haját, és hálát adtam a sornak, hogy az enyém, mert számomra, egy egyszerű tanárnak egy ilyen csaj minden szempontból főnyeremény.

Bekanyarogtunk a hegyek közé, jobbról a Mátra árnyékolt ránk, balról név nélküli dombocskák, aztán letértünk a huszonegyesről, végigdöcögtünk a bekötőúton, amire már ráfért volna a javítás, végül elértük a falu első házait, innentől mutattam neki az utat, először a nagyszülői házhoz, ahol most egy roma család élt, majd a dombon lévő, árnyas, tölgyekkel teleültetett temetőhöz.

Majdnem dél volt, mikorra felértünk az oldalban fekvő sírokhoz, megmutattam neki hol fekszenek anyai és apai nagyszüleim, majd felballagtunk a templomhoz, ami nyitva volt, és beültünk a hátsó padba a jó, meszes szagú hűvösbe. Itt hülye fejjel ismét rákezdtem, elmondtam neki, hogy elképzelem, ahogy az őseim itt ültek hideg hajnalokon, és jámbor hittel telt, csodára kész szívvel évszázadokon át hallgatták a papot, majd hazamentek, megsimogatták a gyerek fejét, szagolgatták az asszony főztjét, aztán egy pipával letelepedtek a tornácra, és elnézték a falu fölé feszülő hegyek karéját, és így volt kerek és szép az életük. Hogy én is ilyen életre vágynék, erre a nyugalomra és harmóniára, összhangban lenni magunkkal, a földdel, az éggel, a többi emberrel. De sajnos.

Ahogy lefelé mentünk a sírkert dobjáról, a csajom észrevette a vadcseresznyefát. Lehet, nem is vad, hanem valami spéci cseresznyefajta volt, a lényeg, hogy fürtökben, a korai melegben feketére aszalódva lógtak rajta a szemek, ráadásul ingerlően alacsonyan. A fa pont a temetődomb aljában állt, a sarokban, eddig szinte észre se vettem. Alatta jó sok lehullott szem, csodálkoztam, hogy a madarak nem vitték el, azon is, hogy a falusiak nem szedték le a gyümölcsöt a cefrébe. A csajom megkóstolta, és arcán mennyei öröm omlott el, szinte irigykedtem, mert ilyet még én sem tudtam okozni neki. Enni kezdett, aggasztó mohósággal, kínált engem is, de valamiért nem kívántam, egyébként is érzékeny a gyomrom a meggyre és cseresznyére. Jó tíz percig tartott, míg ott álltunk, és habzsolta be az elérhető szemeket, a magokat édesen, szája sarkából köpve ki, miközben én felnéztem a  sírokra, amelyek a domboldalon fehérlettek, és hirtelen ötlettől vezérelve azt mondtam neki, ő most tulajdonképp az őseimet, a falusiakat eszi meg, mert a talajvíz, a föld alatti mozgások a holtak levét, a holtak húsát és porát elhozza az aljba, vagyis ide, és a fa gyökerei felszívják azt, majd a növény beépíti őket a gyümölcsbe. Lelkesen bólogatott, majd nevetett is, akkor ezért ilyen finom, mondta, és kacsintott, és ennyiben maradtunk, majd adtam neki egy zsebkendőt, hogy megtörölje a száját, visszamentünk a kocsihoz és elautóztunk a határ mentén nemrég nyílt új, menő étteremhez, ahol újraértelmezték a palóc gulyást, és fúziós, gyömbéres, rákos sztrapacskájuk is volt.

Egy-két hétig nem történt semmi. Nekem lassan véget ért az iskolaév, egyre többet voltam otthon, és örültem, hogy megszabadultam az ostoba kölyköktől, ő pedig belekezdett valami komoly projektbe, egy blockchain alapú megoldásokat nyújtó pénzügyi céghez mentek ki, ilyesmivel még nem volt dolga. Esténként izgatottan magyarázta az új típusú fizetési rendszer nyújtotta távlatokat, de alig tudtam figyelni rá, akkoriban éppen újraolvastam a Platón összest, és tíz évvel ezelőtti jegyzeteimen tűnődtem.

A zenével kezdődött. Egy este elpilledtem a könyvem felett a hálószobában, és amikor kitámolyogtam hozzá a nappaliban, akaratlanul is a monitorra pillantottam, ahol a Youtube lejátszási listáján csupa rikító, színes ikon virított, és az épp pörgő szám valami cigányzene volt, „Eltörted a szívem” vagy „Hosszú az út édesanyám házáig”. Kérdeztem, tőle mi ez, mire kivette a fülest, s megvonta vállát, most akadt rá, vagy lehet, a program maga ajánlotta, mindenesetre munka mellé bejön neki. A fülhallgatóból halkan cincogtak a hegedők, én pedig megráztam fejem, majd visszamentem lefeküdni.

A második jelnél már gyanakodnom kellett volna, de csak a döbbenetig jutottam. Egy meleg nyári vasárnap volt, és a csajom sütött valamit a konyhában, és amikor kinyitotta a sütőt, és a ronggyal ki akarta venni a tálat, a pereme megégette a kezét, mire olyan káromkodásban tört ki, hogy felpattantam a kanapéról, ledobtam a földre az Élet és Irodalmat, és kirohantam hozzá. Mi van, kérdezte dühödten rám meredve, én pedig csak néztem, ahogy a szekrényben kezd kotorászni, majd előveszi a pálinkásüveget, ajándékba kaptuk, és két év alatt alig fogyott belőle, mert egyiken sem szerettük a pálinkát, fogával kihúzza dugóját, majd lelocsolja az égett ujját, végül nagyot kortyol belőle. Ez biztos jót tesz, tamáskodtam, mire elvigyorodott, de némiképp bántón, gúnyosan, és kicsit büfögött is, kívül-belül fertőtlenít, mondta, és nyújtotta felém az üveget, ám én hárítottam.

A harmadik dolognál, hetekkel később - miközben nem tudtam nem észrevenni, hogy a pálinka szép lassan elfogy a literes üvegből -, megértettem, baj van, a csajom valamin keresztül megy, változik, és nem feltétlenül a jó irányba. Délután bevásárolni voltam, és mikor hazaértem, azonnal megéreztem a szagot. Cigaretta, de nem valami finom dohányillat, hanem erős, nehéz, sűrű füst, amit a fekete szálas termékek, az olcsó zacskós, kézzel sodort dohány okoz. A folyosón ott volt lerúgva a drága cipője, az előszobában a szürke szoknyája, ő maga bugyiban és melltartóban hevert a kanapén, és elégedetten eregette a füstöt. Megkívántam, morogta, amikor neheztelve kinyitottam az ablakokat, majd leguggoltam mellé, és faggatni kezdtem, mi van, miért csinálja ezt, de csak elvigyorodott, és a szőnyegre lökött, majd rám mászott, és rám parancsolt, durván, és rekedten, cigarettával a szájában, hogy most azonnal szeretkezzünk. Persze nem ezt a szót használta.

Úgy éreztem, megerőszakolnak. Olyan volt, mintha egy másik, erős férfi lett volna rajtam lovagló ülésben, és hiába én voltam a férfi, azt éreztem, valahogy felhasználnak, tárgyként kezelnek, egy primitív és durva vágy kielégítője vagyok csak.

Az aktus után napokig nem beszéltünk, összeszedtem magam és józan, hideg fejjel kezdtem őt megfigyelni. És folyamatosan jöttek a dolgok, egymás után jelentkeztek, például elkezdett köpdösni, főképp az utcán, de az erkélyről is, mert nagy nehezen elértem, hogy ott dohányozzon, onnan is leköpött, és rettegtem, mikor talál el valakit. Vagy a szellentés, ami kettőnk közt korábban tabu volt, de november közepétől totálisan ignorálta e tabut, teljesen magától értetődően csinált, néha még a lakáson kívül is. Eleinte rászóltam, viccesen, majd dühösen, de olyan értetlenül nézett rám, hogy inkább feladtam. Aztán átalakult az étrendje, mert a zöldségek, gyümölcsök, a halak, a humusz, a shake-ek és turmixok, a csírák és a magvak, a teljes kiőrlésű liszt és az osztrák rizling, amit imádott - mindez kikopott menüjéből. Esténként leült a konyhába, és szelt egy jó karaj kenyeret a bicskájával, karácsonyra ugyanis ezt kért tőlem, egy kinyitható bicskát, amin már meg se lepődtem. A nagy penge alattomosan csillogott a lámpafényben, miközben felkockázta a hagymát és a szalonnát, katonákat gyártott, töltött egy nagy pohár pálinkát magának, majd az egészet betermelte, néha egy fél kiló kenyeret megevett, hogy aztán elégedetten bámuljon maga elé, miközben ügyesen megsodorja, oda se nézve, egy kézzel a cigit.

Hogy beszéltem-e vele minderről? Persze, hogy beszéltem. Többször is felhoztam a dolgot neki ősszel, és az elhúzódó tél folyamán, de ugyanolyan értetlenül és gyanakvóan nézett rám, mint amikor a szellentéseit kritizáltam, és csak megvonta vállát, nem érti, mit magyarázok, mondta, vontatott, nehézkes hanglejtéssel, mert akkor már a beszédje is átalakult, nehezen, gyűrve, elharapva ejtette a szavakat, némiképp zártan formálva az „a” hangot. Tulajdonképp palóc tájszólása lett a fővárosban, a hatodik kerület közepén.

Márciusban, végső elkeseredésemben, arra gondoltam, elviszem egy pszichiáterhez, de hallani se akart róla. Makacsul, és csökönyösen kitartott, hogy ő ugyanolyan, mint volt, képzelődöm, meg egyként is, húzzon az öreg ördög engem a farkára. A káromkodás ugyanis tavaszra hétköznapivá vált a beszédjében, és ennek egy jelentős részét képezte az engem érő sértések halmaza. Amikor valami nem tetszett neki, ahogy becsukom az ajtót, a túl édes tea vagy a huzat, azonnal átkozni kezdett, a legszínesebb módon emlegetve a családomat, főkép anyámat.

Azt hiszem, a pokróc modora miatt rúgták ki. Egy áprilisi estén, mikorra már szokásommá vált, hogy régi, középiskolás haverokkal kimaradjak, mindig mással az osztályból, csak mind kevesebbet legyek otthon, szóval egy este, mikor hazaértem, az előszobában belebotlottam a kartondobozba, amiben mindenféle személyes dolog zörgött. A söröktől kábán leguggoltam, és miközben átnéztem az irodából származó tárgyakat, elöntötték szeme a könnyek. Volt ott egy gumi ülőpárna, egy ezüst keretben kép rólunk, mind ketten mosolyogtunk rajta, egy régi Glamour kuponfüzet, körömlakkok, a Magyar helyesírás szabályai, Evian arclemosó, magas rosttartalmú keksz, és egy kis bonsai, amit még tőlem kapott amikor projektvezető lett. Némán sírtam egy kicsit, mert ezek a dolgok már nem ahhoz a nőhöz tartoztak, aki a lakásban várt rám, az a nő, aki ezeket a haszontalanságokat évek alatt maga köré gyűjtötte, és akit én annyira szerettem, már nem volt sehol.

Bementem a nappaliba - ő ott feküdt kanapén, utcai ruhában, fekete nadrág, fehér ing, a szandálját le se vette le, a padlón az üres pálinkásüveg. Horkolt.

Onnantól kezdve otthon maradt, nem keresett új állást, és ez még rosszabb volt, mert én az iskolából kora délután hazaértem, és egymás idegeire menünk, és ennek a csajom folyamatosan, káromkodva hangot is adott. Igazán idegesítő volt, ahogy a legrosszabb cigányzenét bömböltette folyamatosan, pokoli hangerővel, és mikor javasoltam, dugja be az iPhonja fülhallgatóját, rám dörrent, hogy nekem fogja feldugni azokat a fülizéket, ha sokat ugrálok. Ez volt az első fizikai erőszakkal történő fenyegetés, de a kényszerű összezártság kabinláza folyamatosan hozott egyre többet. Próbáltam viccel elütni ezeket a dolgokat, de énem egy hideg, racionális része mind komorabban elemezte a helyzete, és folyamatosan vészjeleket küldött a tudatomnak, arról, hogy ennek nem lesz jó vége.

Persze az átalakulás egy éve alatt mások is észrevették mindezt, ami megerősítette abban, hogy nem őrültem meg. A barátnői, akik lassan elmaradoztak, többször felhívtak, az egyik még egy beszélgetésre is megkért. Egy kávézóban találkoztunk, és elsorolta azt, amit én is tudtam, hogy a csajom valami végletes és durva átalakuláson ment keresztül, talán a munkahelye elvesztése miatt, mire én mondani akartam, nem, az a következmény volt, és nem az ok, de ő közben rátette kezét az enyémre, ha bármiben tud segíteni, rebegtette rám a szempilláját, mire én elvontam kezem, és rövidre zártam a találkozót. Minden nehézség, félelem dacára dolgozott még bennem a hűség.

Az anyja is felhívott, és kérdőre vont, azt gondolva, valamiképp az én hatásomra durvult el ennyire a lánya. Elmagyaráztam neki, hogy nem dohányzom, és inni is legfeljebb egy-egy sört a meccsek alatt, de nem tágított, úgy vélte, valamiképp az életmódunk van ilyen hatással rá. Talán kábítószerezünk? Lenéztem az ölemben tartott Kierkegaard kötetre, és bontottam a vonalat.

Csak azután szántam el magam a gyakorlati cselekvésre, miután megütött. Tudom, hogy részeg volt, és talán én is hibás voltam, mert leejtettem azt a tányért a mosogatás közben, és ő, aki épp pálinkát öntött egy is pohárba, megijedt, és a pálinka is kiömlött, és emiatt a félfordulatból, nem túl erősen, két káromkodás között fültövön vágott – de akkor is. Felnőtt ember vagyok, utoljára kiskoromban ütöttek meg a játszótéren.

Két napig nem szóltam hozzá, de ezt ő szinte észre se vette. Felhívtam egy régi barátomat, aki még a fősuliról ismertem, és aki időközben tanárból pszichológussá képezte át magát. Elmondtam neki mindent, azt is, hogy szó se lehet arról, hogy odavigyem hozzá a csajomat, nem tudnám rábírni. Végül abban maradtunk, ő jön, mintegy véletlenül beesik hozzánk.

A látogatása úgy történt, ahogy azt képzeltem. Söröztünk a nappaliban, csajom néha bejött, kinyúlt, pecsétes pólójában és a Calvin Klein farmerjében, amit már hónapok óta nem mosott, néha kiment cigizni az erkélyre, olykor válaszolt is a barátomnak, aki próbált vele szóba elegyedni, máskor csak mogorván visszaszólt neki vagy szúrós szemmel nézte, mint egy betolakodót. Most, hogy próbáltam én is egy idegen szemével megfigyelni, észrevettem, hogy a mozgása is teljesen átalakult, fejét lehorgasztva, vállat behúzva, görnyedten járt, úgy, mint akit megtört a fizikai munka. Kezével hol az állát kaparászta, néha ujjai a fülébe tévedtek. Szívta az orrát, a haja zsírosan, csimbókokban lógott, szappant bőre hetek óta nem látott. Derekán, mely korábban a szinte túlzásba vitt edzéstől volt feszes, most kis hájlebernyeg lógott. Amikor kikísértem a lépcsőházba, a barátom csak a fejét csóválta. A tudomány itt tehetetlen. Itt a megszállottság tipikus esete forog fenn. Megszállottság, értetlenkedtem. De hát mi szállta meg őt, kérdeztem, noha tudtam.

A múlt. Az általam olyannyira félreértett, idealizált, megszépített „régen minden jobb, nemesebb és magasztosabb volt” múlt. És azt is tudtam, hogy nincs olyan erő, ami ezt a múltat legyőzhetné, ami kiűzhetné a csajomból. Nem volt csak két alternatíva. Az egyik, hogy sorsára hagyom. Lassan leromlik az élete, még jobban lesüllyed, az utcára kerül, fizikailag szétesik, nagyon gyorsan megöregszik és meghal, egyedül, magányosan.

A másik, hogy vele maradok. De ebben az esetben nem leszek képes elviselni őt, csak akkor, ha változtatunk.

A hűségről beszéltem az imént. A legfontosabb érzés számomra. A hűség irányította az egész felnőtt életemet, a legfőbb tulajdonságom, a legértékesebb vonásom. Ezért aztán május végén, amikor megérett a cseresznye, visszamentem a faluba, leparkoltam a temetőnél, odasétáltam ahhoz a fához, majd rövid tétovázás után megmarkoltam az első fürtöt, és leszakítottam.

vége  

1 komment
2019. május 19. 11:18 - Valmont

Ezért kell betiltani a nyugati zenét

kazetta_1.jpg

Bevezetésképp két dologról szeretnék most írni. Vagyis háromról. Egyrészt ehhez az íráshoz érdemes - de nem muszáj - elolvasni az előzménytörténetet a Hosszú Kések nevű zenekarról.

Másodszor be kell valljam, hogy miután én is újraolvastam ezt a 2015-ös novellámat, úgy éreztem magam, mint Bodor Ádám érezhette az e heti ÉS új könyvéről, a Seholról szóló kritikája után. Hogy igen, nagyon jól sikerült korábbi írások fényében az új dolgok kétségbeejtően másképp festenek. A 15-ös novellám bizonytalan narratív technikája még most is nagyon tetszik, a tömörség szintúgy. És a Sehol sajnos egy tényleg felejthető Bodor-utánérzés lett. Tudom, mert Bodor Ádámból írtam a szakdolgozatom, és számomra éveken át ő volt az írás földre szállt helytartója.   

Harmadszor szólnom kell a nyugati, főképp alternatív zene hatásáról, és itt főképp a The Cure 1989-es "Desintegration" című albumát kell említenem, melyet egy budapesti téli utazás alkalmával vettem meg kazettán, talán 90-ben. Hazafelé, a vonaton beraktam a walkmanbe, néztem a havas tájat, és éreztem, hogy kábé az album háromnegyedénél, amikor Robert azt énekli, hogy "Kiss me, goodby..." - véget ér a gyerekkorom. A Desintegrationt aztán még ezerszer meghallgattam, és szerintem a The Cure egyik legjobb anyaga, olyan zene, ami tökéletesen kifejezi a kamaszkor hangulatát, de nem csak a depresszív tónusokat, hanem az álmodozást és a hirtelen feltámadó életörömöt, a felnőttség sok szép ígéretéből fakadó jókedvet is.

 

Dallam és szöveg

 

Abban az évben történt, amikor az áruló Gorbacsovot Szibériába deportálták, mikor Diana és Michael végre felvállalták a kapcsolatukat, és amikor egy londoni pub előtt megkéselték Robert Smith-t, és ezzel az alternatív zene aranykora véget ért.

1989-et írtunk.

Véletlen, de fontos egybeesés, hogy városunkban ugyanebben az évben gyújtotta fel a Hosszú Kések nevű helyi diákzenekar énekese a művelődési központot az utolsó koncertjükön. Öt halott, köztük a banda vezetője, az énekes. Volt, akit a menekülő tömeg tiport halálra. A város egy időre bekerült a hírekbe, ahogy a levegőbe hosszú hetekre a füst kesernyés aromája. Ha arra az évre gondolok, a pernyepillangók, a főtéren a fekete, odvas fogra emlékeztető épületcsonk és az őszt idéző levegő jut eszembe. Meg azok a borzalmas cikkek - az országos sajtó ráugrott a témára, és sikeresen összemosták a „fiatalok érthetetlen zenéje” és a „pusztítás” szavakat.

Megtalálták a zenekar életben maradt három tagját is, de csak Szasza nyilatkozott a híradónak. Megnéztük anyámmal az esti adásban, sápadt volt, szinte törékeny, a Hangulat nevű kocsma előtt filmezték, direkt, mintegy sugallva, hogy tizennyolc éves kora ellenére már szinte a kocsma az otthona.

Ami részben igaz is volt. Én is gyakorta láttam ott. Akkoriban a tűzhelygyárban melóztam, és ha éjszakai műszakra mentem, a Hangulat felé kerültem, és bedobtam két vodkát. Mindig a pultnál ültem le, onnan jól láttam a szélső asztalt, ahol Szasza tanyázott. Sokszor vele volt a banda maradéka, Kalap vagy Petya, mindig csak az egyik, együtt, hárman soha nem tartózkodtak a helyiségben. Máskor osztálytársakkal vagy iskolatársakkal lógott, kiolvastam a beszédjükből, hogy a közelgő érettségiről, tanárokról vagy csajokról folyik a szó. Megint máskor lányok voltak vele, a Hosszú Kések hajdani rajongói, akik áhítattal csüngtek a szavain, vagy csak nézték, amint keskeny csíkba kiengedi szájából a füstöt.

Nekik Szasza elmondta, hogy a Hosszú Kések legjobb számait, az igazán zseniális számokat ő írta. Ő rakta össze a dallamot és a szöveget, és senki nem segített benne, se Kalap, se Petya, se a negyedik, aki meghalt a tűzben a művházban. A lányok csak bólogattak, és kinyúltak Szasza asztalon heverő, öngyújtóval játszó, cigarettát vagy söröspoharat tartó keze felé, de ő mindig elhúzta magát az érintés elől. Mintha tartogatta volna magát valakinek avagy valaminek, ami több, mint amit ezek a bimbódzó, vihogó, éretlen nőkezdemények nyújthatnak.

És aztán ez a több egy nap be is jött a Hangulatba.

Nem tudnám megmondani hány éves volt. Lehetett akár harminc is. Vagy huszonegy. Szasza azt mondta neki, később, amikor összejöttek, hogy ha Lord Byronnak lett volna húga, úgy nézett volna ki, mint ő.

Épp annyira volt magas, hogy a fekete bőrszerkóba bújt teste nyúlánknak tetsszen. Hosszú, éjsötét, loboncos haja volt. A lábán bakancs, de nem az az ormótlan punkos, hanem egy ilyen nőies. A nyakába, a fülében és a csuklóján fémek, melyek olyan földöntúli fényben ragyogtak a Hangulat neonlámpái alatt, hogy belefájdult a fejem, ha sokáig néztem. Gondolom szépen csilingeltek is, olyan hangon, amire az összes férfi felkapta a fejét. De mind ők, mind én egyből le is hunytuk a szemünket, mert hosszú ideig nem bírtuk a látványát. Volt az arcában valami különös, zavarba ejtő szépség, mintha egy gyönyörű férfi és egy gyönyörű nő lett volna összegyúrva benne, és attól függően, hogy ki nézi, férfi vagy nő, attól függően a másik nem legtökéletesebb példányát látod belé. Talán pont ez volt a trükk, hogy mindkettő volt, androgün, ahogy mondják. Megnéztem a könyvtárban később.

Szasza volt az egyetlen, aki elbírta a szépségnek ezt a töménységét. Egyből rámozdult. A nő leült a pulthoz közel, sört kért, és mikorra visszatért a helyére a korsóval, a fiú már ott volt. A srác úgy nézett ki, akár egy éhes farkas. De a nő nem a prédaállata volt. Valami, a farkasnál is több és veszélyesebb. Láttam rajta, hogy végigméri Szaszát, a tekintetén láttam, hogy abban a pillanatban mindent tud róla, azt is, hogy kettejük közt mi lehet és mi nem, és azt is, hogy a fiú mire képes, milyen az ágyban, milyen lenne halálos veszélyben, milyen volna vele leélni az életet. Később is, úgy nézett a fiúra, mint aki vizsgálja, még később pedig, amikor már egymás kezét fogták, vagy néha megcsókolták a másik kézfejét, még akkor is látszott, hogy nem egyenrangú felek játékáról van szó.

Szasza megváltozott. A lányokat lekoptatta, ami várható volt, de aztán elmaradtak a fiú osztálytársak, végül a két bandatag is. Minden idejét a nővel töltötte, ha nem volt ott a másik, idegesen nézegette óráját, dühösen szívta a cigarettáját, vagy kevergette a sörét – mert szénsav nélkül szerette. De amikor a nő megérkezett, és jött vele az ezüst fény, a  csilingelés, és átvonult a helyiségen, röpke pillantásaink kereszttüzében, amely pillantások inkább csak afféle ellenőrző szemrevételezések voltak, hogy még mindig olyan gyönyörű-e, még mindig olyan kerek és feszes-e a segge és szinte fájdalmasan ruganyos és feszülő a melle a fekete Slayer póló alatt, szóval amikor ez megtörtént, és beült Szasza ölébe, és átkulcsolta a nyakát, a fiú akkor se lazult le, hanem űzött vadként csókolta őt, majd ivott és végigszívta a cigarettát. Máskor csak ültek egymással szemben, és Szasza felfelé bámult a plafonra, meredt szemmel, keze a nő térdén, és hallgatta a rádiót.

Mert nem mondtam, de ez még fontos, hogy a Hangulatban folyamatosan és dübörgőn, rezgőn szólt a helyi, városi rádióadó, amelyen ilyenkor, este nyugati könnyűzenét játszottak.

Nem tudom, a fiú mit hallott ki a számokból, nem tudhattam meg, hogy milyen dalszövegek ragadtak meg a fejében, mely dallamok, de a zene lüktetése, mely eljutott hozzám a pultra fektetett tenyeremen át is, a megjátszott bánatot, a mulandóságot, a másik kiismerhetetlenségét, a világ értékeinek nevetségességét jelenítette meg. Ahogy azt később, mikor elkezdtem estin az érettségit, megtudtam a magyartanártól a posztmodernnek nevezett művészettörténeti jelenség lecsapódott az alacsony művészetekbe is, a popzenébe, a reklámokba és a filmekbe.

Minden kapcsolatnak megvan a maga íve, Szasza és a nő viszonya se kerülhette el a bimbózás után a gyönyörű virágzást, mikor a páros kipirult, sőt, verejtékes arccal tért meg a közös vécélátogatásról, és az ezt követő hanyatlást sem, ami itt sokkal gyorsabb és kegyetlenebb volt.

Egy pohár a falnak csapódott, majd a szék is felborult, ahogy a nő felpattant. Én már csak azt vettem észre, hogy hátrál, és a fejét csóválja. Szasza sápadtan ülve maradt, és úgy beszélt neki, ahogy riadt vadlónak szoktak a szakadék szélén. De a nő hátat fordított neki, és örökre kiment a Hangulatból.

Csütörtök este volt, aznap korábban értem a kocsmába, mert elűzött otthonról anyám különösen rossz kedve.

Szasza egy pillanatig mereven nézte a becsukódó ajtót, majd lehajolt, és felvette a törött pohár alját, aztán már csak azt láttuk, hogy vörösség fakad a csuklóján, hárman ugrottunk, a kocsmárosnő egy mocskos ronggyal szorította le a sebet, én Szasza hadonászó, tiltakozó másik karját fogtam le, közben kiáltottam, hívják a mentőket.

Mikor a fiú a vérveszteségtől, akár egy megszúrt bika lenyugodott, és már többen is voltak körötte, akik fogták, magyaráztak neki, és nyugtatgatták, elléptem tőlük, és kimentem az éjszakába, majd megindultam az utcán, a városközpont felé, ahova sejtésem szerint a nő is ment.

Gyors léptekkel a posta sarkán értem utol, vagyis inkább lelassítottam, és óvatosan követtem, mert akkor már sejtettem, hova tart, mert a főtér felé vette az irányt, és a főtéren csak egy dolog volt.

A kiégett művelődési ház.

Megálltam a szovjet felszabadítók emlékműve mellett, szinte belebújtam a márvány alapzata, onnan néztem, ahogy belép a romok közé. Ekkorra feladtam, hogy odamenjek hozzá, és beszámoljak neki Szasza tettéről.

Az illetéktelen behatolók miatt éles reflektorok világították meg a kiégett falakat. Láttam a nő árnyékát az előcsarnokban, majd láttam, ahogy felfelé megy a lépcsőn. Amikor eloszlott az árnyék a szürke félhomályban, utána indultam.

Az épületben savanyú szag és korom fogadott. Minden érzékem azt súgta, hogy a tragédia beleivódott a falakba. Követtem a nőt a lépcsőn, és a tető nélküli, kör alakú előadóterem bejáratánál megálltam. Itt volt az a bizonyos koncert.

Ő pedig felment a színpadra, nagyjából oda, ahol a zenekar játszott, majd megállt. A hold egyenesen rásütötte ezüst pászmáit. Széttárta karját. Pendült a levegő, megrezdült az egész épület, ahogy a teste füstté vagy inkább dallammá vált.

Elhátráltam a bejárattól, majd kisiettem a romos falak közül, miközben attól rettegtem, megfogja a vállam hátulról vagy valamelyik sarok mögül elém lép.

Bementem dolgozni, és se a kollégáknak, se reggel az addigra már megbékélt és másnapos anyámnak nem mondtam semmit a dologról.

Szaszának el akartam mesélni, joga lett volna tudni, de amikor következő este feltűnt bekötözött csuklójával a kocsmában, és sötét tekintetével körülnézett, majd leülve az asztalához, azonnal írni kezdette, hogy aztán minden ajtónyitásra felkapja fejét – elálltam tervemtől. Úgyse hitte volna el.

Persze nem tudhattam, hogy sokkal jobban járt volna mindenki, ha beszélek, ha kijózanítom, már ha egyáltalán volt gyógyír arra a kórra, melyet a nő elültetett benne.

Estéről estére csak írt és írt, és aztán behozta a gitárját is és pengette, próbálgatta a dallamot, a dalhoz, mely elmesélte volna a fájdalmát, és a dallam még töredékeiben is, még az üvöltő nyugati popzenén túl is olyan erőtejes volt, hogy a pultos nő megkérte, otthon zenélgessen.

Szasza természetesen megsértődött, hazament, befejezte a dalt, és aztán lelőtték őt a rendőrök a stúdióban, szóval soha többé nem tette már be a lábát a Hangulatba.

Csak nehezen raktam össze mi történt, én inkább megtörténni láttam a következményeket, amiket aztán kiegészített anyám töredékes elbeszélése, aki a rendőrségen takarított, ezért gyorsan hozzájutott ezekhez a töredékekhez a dolgok lezárulta után.

Szasza valószínűleg a szakításuk egyhónapos évfordulóján szánta el magát a dologra. A gitárját, egy doboz cigit, és egy konyhakést vitt magával. A helyi rádió stúdiója a templom mellett, egy szűk kis utcában volt. A rendőrök először meg se találták a bejáratot. A portás riasztotta őket, akit Szasza kizavart a fülkéjéből. Az ügyeletes hangtechnikus kevésbé volt szerencsés, őt megvágta a nyakán. A férfi megpróbálta megakadályozni, hogy átvegye az uralmat a stúdió felett, ekkor került sor az atrocitásra. Műsorvezető támogatta ki társát az épületből. Mögöttük Szasza kulcsra zárta az ajtót.

Pont annyi idő telt el a rendőrök behatolásáig, hogy a fiú élőben lejátszhatta a számot a rádióban. Dallam és szöveg, mindkettő a fájdalomról, az árulásról és a magányról szólt oly intenzitással, amit egy kamasz ki tudott forralni magából, megtámogatva a nő bűvös szerelmével. Dallam és szöveg, mindkettő belement az éjszakába, a fülekbe, az agyakba és végérvényesen leállította azt a vágyat, amit életnek hívunk. Később az orvosok, pszichológusok a „haláldal” nevet adták a jelenségnek, ami nem teljesen találó, legfeljebb annyiban, hogy a dolog végső eredménye valóban a csöndes elmúlás.

Én az első sorból, díszpáholyból nézhettem végig a hatását. Amikor felcsendült Szasza hangja a rádióban, hirtelen az összes férfi és nő, a kocsmárossal együtt felkapta fejét, mint az őz, melyet valami megriaszt, és izgatottan szagolja a levegőt. Aztán felálltak, önkéntelenül, akárha himnusz szólna a poros hangszórókból, mozdulatlanná merevedtek - és így maradtak mindörökre. Mindenki, aki hallotta Szasza zenéjét, abbahagyta azt, amit csinált, tulajdonképp az életet, az aktivitást, a cselekvést, s kőszoborrá vált örökre. A vizelet és az ürülék kijött belőlük, pillájuk verdesett, tüdejük emelkedett, de egyébként a végletes és gyötrő reménytelenség olyannyira eluralkodott rajtuk, hogy nem látták értelmét az akaratlagos cselekedeteknek. Ezért fel is hagytak vele.

Több száz áldozat volt, több százan álltak le az élettel az idő alatt, míg a hatóság lerohanta a stúdiót, lelőtték a késsel hadonászó, és – a rendőrök szerencséjére – a ritmusból kieső Szaszát.

Sokat gondolkodtam, hogy mi az összefüggés, ha egyáltalán van összefüggés e töredezett események közt, melyek némelyikéről talán nincs is tudomásom. Arra jutottam, hogy talán ez az egész nem is a szerelem vagy a zene vagy a művészet hatalmáról szólt. Hanem arról, hogy a városunk el van átkozva, idegen és sötét, emberen túli erők ostroma alatt áll, olyan támadások ezek, melyek kihasználják gyöngeségeinket, leginkább a becsvágyunkat, olyan események, melyek összefüggéseit, hátterét csak sejthetjük. A koncerttel kezdődött a dolog, ahol öten haltak meg, és ahova én azért nem mentem el, mert süketségem miatt legfeljebb a rezgéseket tudtam volna lekövetni. Majd folytatódott Szasza dalával, melynek százak lettek áldozatai.

Kíváncsi vagyok, mi következik most.

vége

  

Szólj hozzá!
2018. december 16. 21:40 - Valmont

Karácsonyi kívánság

360px-pieter_bruegel_the_elder_hunters_in_the_snow_winter_google_art_project.jpg

 

Minden télen belekezdek Bahtyin "François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája" c. könyvébe, és sosem jutok a végére. Minden télen százszor meghallgatom a Carmina Buránát, és végtelenül élvezem, tudván tudva, hogy puszta kitaláció és stilizáció. És december elején felrakom háttérképnek Bruegel képét, hogy legközelebb márciusban cseréljem valami zöldre. Középkorásznak kellett volna menni, vagy legalább középkori irodalommal foglalkozni. Ha kimegyek a téli erdőbe, azt képzelem, vissza tudok térni nyolcszáz évet, és hagyom, hogy a hideg és a füstszag meggyőzzön erről. Persze többnyire műanyag szemetet égetnek, és távolról hallani a buszok hangját, amik a falukba viszik a vastag dzsekis asszonyokat megpakolt szatyraikkal. Tudom, gyűlölném a középkort, megőrjítene a piszok, a szagok, a sár, a durvaság. Mégis.

Ez a történet egy stilizált kora középkori királyságban játszódik, karácsonykor, amikor még új volt az isten, és szinte mindent teljesített.

 

Karácsonyi kívánság

 

Akkoriban folyton füstszag terjengett a levegőben, a pap szerint az Isten által felperzselt Édenkert bűze volt, de a lány sejtette, hogy inkább a favágók által rakott máglyákból ered. Valamiért a favágók lettek az új hit legelszántabb harcosai, járták az erdőt, és ha emberfiára akadtak, kifaggatták a felszögelt istenről, majd ha az illető nem tudott válaszolni a kérdéseikre, elégették. Olyanokat kérdeztek, ami átszűrődött homályos tudatukba a pap által a vár udvarán tartott mesékből, például, melyik hegyen született meg az isten fia, hogyan győzött le háromszáz katonát, és hajtotta bele őket egy tóba, vagy miképp büntette meg egy menyegző résztvevőit a mérhetetlen mohóságuk miatt. 

A lány mélyet szippantott a zsíros szagból, kidomborította mellkasát, s beletartotta magát a dermesztő hidegbe. A várfalon állt.

Maga a vár egy nyomorúságos kőhalom volt az erdővidék közepén. A lány apja, a környék ura, a király csak pár éve építtette katonáival és az erdőlakókkal, de folyton felújításra szorult. A lány nem volt tapasztalt a harcokban, de sejtette, hogy ha a pogányok megrohannák, könnyűszerrel el tudnák foglalni. A kövek szinte maguktól leomlanának érintésükre. A lány elmosolyodott a gondolatra. Ajkát vékony dér fogta be, mely most megrepedezett.

Lenézett. Alig öt méter mélyen sötétlettek a fagyos göröngyök. Tudta, ez a kis magasság is elég lenne. A fiúnak elég volt.

Farkas vagy valami más üvöltése harsant az erdőből. Amikor kicsik voltak, hosszú téli éjszakákon hallgatták a dada meséit az erdőkben ólálkodó szörnyekről. A fában élő gyökéremberről, aki körbefonja a tested, és kiszívja belőled az összes nedvességet. A boszorkányról, aki a kunyhójában gyerekzsírból főz kenőcsöt, és ha a szemébe nézel, még egy napig élsz. És persze ott volt az elátkozott farkas is, ami képtelen megdögleni, járja a világot, és ha megmar, te magad is farkassá válsz. A lány hátrább lépett, és arra gondolt, talán jobb lenne kimenni az erdőbe, megkeresni ezt a farkast, és hagyni, hogy ő tegye meg a dolgot. Lehet, igaza volt a papnak, lehet, szörnyű büntetéssel jár, ha önmaga oltja ki életét.

De ez mégse lesz jó. Mégpedig pont azért, amit a pap mondott a fiú temetésén. Valamiért a vár mögötti temetőkert szélénél ásták el a testet. Másfél hónapja történt, akkor még enyhébb volt az idő, a kihányt barna földből sárga sár pépesedett a bocskorokra. A lány nem mert a halottra nézni, nem akarta látni azt a gyönyörű, összetört arcot. Bezzeg a pap. Behajolt a gödör fölé, majd beleköpött. Azt mondta, az öngyilkos lelke a keleten lévő végtelen sivatag mélyén fog elrohadni, ahol Isten szolgái vas fogókkal és éles késekkel kínozzák testét az idők végezetéig. A várnép, mind a harminc-negyven ember, öreg, gyerek, férfi és nő, lélegzetvisszafojtva figyelt. A király ott állt a lány mellett, lehajtotta fejét, nem szól. Az, akit medve tép szét, a pogányok fejeznek le, vagy a fekete betegség szárít ki, folytatta a pap, az viszont az Úr palotájába kerül – mely valahol nyugaton van –, egyenest az Úr trónusa mellé, ahol egész nap mézsört ihat és vadkanhúst ehet.

A lány örök időkre a fiúval akart maradni, még akkor is, ha ez örök szenvedéssel jár. Vagyis mégiscsak neki kell megtennie. De nem ma. Túl hideg van. Elképzelte, ahogy odalent fekszik, ahogy a fiú feküdt másfél hónapja, és még nem hal meg sokáig, a hideg föld áttüzesíti törött csontjait, a kiszakadt fogai helyén lévő űr sajog, szája megtelik vérrel, ujjai lassan elfagynak, és talán megtalálják őt alkonyatkor a hazatérő vadászok, és beviszik a nagyterembe, a kandalló elé kiterített szőrmére fektetik, hagyják, ott haljon meg, miközben apja az ebédlőasztal mellől, a nagy, faragott karosszékéből bámulja őt sötét és csalódott tekintettel.

Ahogy az történt annak idején a fiúval is.

Visszalépett a fal széles ívére, majd a létrához botorkált, és leereszkedett a vár udvarára. Alig páran lézengtek a kora délutáni órán. A nap a vaskos hófellegek közül épp hogy ki-kiderengett, szürke fénybe vonva a kovács, a szakácsnő, és két katona alakját. Fenn, a falon apja sápadt ábrázatán akadt meg a tekintete. A nagyterem ablakában állt, fázósan dörzsölte kezét, és őt nézte. A lány intett, mire a férfi kinyúlt, és behúzta az ablaktáblát.

A lány most a szakácsnő vastag alakját kezdte el tanulmányozni, és érezte, vérét felforralja a düh. A nő vörös haja, akár egy róka farka virított a szürke kövek előtt. Az egyik katonafelséggel trécselt, mutogatott, arca kipirosodott, csakúgy, mint amikor elhíresztelte, mit látott a kamrában. A liszteszsákokon.

A lány lassú, táncos léptekkel a kovács fészeréhez ment, és hosszan elnézte, ahogy az üllőn szikrát hány egy kard pengéje, majd az egyik kis asztalra kirakosgatott, már kész fémek közül elvett egy rövid dárdahegyet. Volt súlya, és alig esett rajta fogás, de legalább nagyon élesnek tűnt.

A szakácsné közben visszatért munkájához, leült a konyhalépcsőre, és kopasztani kezdett egy tyúkot. A lány bement a katonák szállásra, átvágott a húgytól, bőrtől és izzadságtól bűzlő priccsek közt, majd a konyha felé indult a belső folyosón, behatolt a gőzök és zsírok párájába, nem is nézett az öreg szakácsra, hanem egyből a kijárathoz tért, és megállt az első lépcsőfokon, a szakácsnő felett. Kezében időközben megmelegedett a fém.

A nő vastag, hurkás nyaka ott fehérlett alatta, a hideg ellenére csak egy lenvászon ing fedte felsőtestét, a durva szövet kacéran félrecsúszott vállán. Egyetlen jó mozdulattal, a nyak és a váll találkozásánál a keleti pusztákra tudná küldeni őt a lány. Biztos volt ugyanis benne, hogy ami tett velük, az árulásáért, a fecsegéséért oda fog kerülni, ha meghal. És minél előbb, annál jobb. A lány lépett egyet előre, megszorította a dárdahegy végét.

Hirtelen énekszó csendült, torz dallamok és kántálás. A pap közeledett, méltóságteljesnek szánt vánszorgással, és pár vénasszony vonult be mögötte a kapun, kezükben fenyőágak. Kórusuk inkább volt vicces, mint megható. A fogatlan vénségek tátogva, torokból énekeltek. Maga a dal az új isten születéséről szólt. A pap megállt az udvar közepén, a földre dobta a gallyakat, majd az ég felé tárta a karját, mire az asszonyok elhallgattak. A mai nap született meg az isten. Kiáltotta szenvedélyesen a pap. Nyomorúságbon, szegénységben, a messzi Ararát hegyen, harsogta. Ezen az éjjelen fenyőgallyakat kell égetni a tiszteltére, azért, hogy megtisztítsuk a levegőt a bűntől. A pap most a lány felé fordult, és egyenesen ránézett. A lány állta a tekintetét.

A bűn bocsánattá válik ma éjjel, és isten mindenkinek, bűnösnek, ártatlannak teljesíti egy kívánságát. Az, aki igaz szívvel, szeretettel kíván valamit pontban éjfélkor, harsogta a pap, az számíthat isten jóindulatára. Őmagassága ezzel is végtelen hatalmát kívánja bizonyítani a frissen megtért híveinek. A vénasszonyok körötte bólogatni kezdtek. Pontban éjfélkor! Emelte fel figyelmeztetően ujját a pap, majd a kovácshoz sietett, és a kemencéjéből egy kis lapát parazsat hozott, amit a gallyakra dobott. Azonnal sisteregni kezdtek, és gyantás, tiszta aroma szállt fel, de persze nem gyulladtak meg, mire két vénasszonyok szalmát hozott az istállóból, rászórták, majd arra rakták az általuk cipelt ágakat, így végül mégiscsak láng kerekedett, és az udvar népe köré gyűlt, vonzotta őket a meleg – kevésbé a tisztító füst.

A lány is így tett, ellépett a szakácsné mellett, aki felsandított rá, mire ő visszafordult, és felmutatta neki a dárdahegyet, majd elhúzta nyaka előtt a pengét, imitálva, mi vár a nőre. Az szája elé kapta a kezét, inkább a lány tekintetétől, semmint a mozdulatától megijedve, majd felkapta a kosarát, benne az ernyedten fekvő, sápadt tyúkkal, és behátrált a konyha sötétjébe.

A lány visszarakta a dárdát a kovács pultjára, aztán odasomfordált a pap mellé, aki behunyt szemmel, kezét a tűz fölé tartva élvezte a meleget. Tényleg így van, kérdezte tőle hitetlenkedve, hogy amit éjfélkor gondolunk, az valóra válik? A pap rá sem nézett, szemét se nyitotta fel, csak bólintott. De bűntelennek kell lenned, leányom. Nem bűn az, amit tettünk. Válaszolt a lány, és most először belehasított annak a délutánnak az emléke, a kamrában, a liszteszsákokon, a két test melege, ahogy összefeszültek, és odalent az az éles fájdalom.

Talán isten szemében nem, de apádéban igen. Mondta a pap vontatottan. És itt az ő szava számít.

Azon a délutánon még az ősz arany fényei szűrődtek be az óvatlanul nyitva hagyott ajtón, aztán árnyék vetült rájuk, majd egy sikkantás, mire szétváltak, a fiú kapkodva takarta be meredező vörösségét odalenn, a lány letörölte combjáról a vért, és mikorra összeszedték magukat, és kinéztek a folyosóba vágott ablakon, a szakácsné az udvaron már az egyik katonának magyarázott, és a kamra felé mutogatott.

Isten megbocsát, ha igaz szeretetből tettük, amit tettünk? Próbálkozott még egyszer a lány, mire a pap végre felé fordult, végignézett rajta, és ki tudja mit látott belőle. Tégy egy próbát éjfélkor, és meglátod. Mondta neki halkan, szánakozva. A lány ekkor térdre hullott, megragadt a pap kérges, gyantától ragacsos kezét, majd megcsókolta a kézfejet, melybe forró vassal kereszt formát égettek valakik valamikor.

Akkoriban még másképp mérték az időt, mert úgy tartották, a kakas éjfélkor kukorékol egyet, majd hajnalban többet. És a várban valóban volt egy fekete tollú, sovány kiskakas, ami betartotta ezt a beosztást, így minden éjfélkor felharsant éles hangja. A pap szerint ez isteni jel, mivel az Éden is éjfélkor hullott el, és lett hamuvá, tehát erre a borzalmas tévedésre figyelmezteti az embereket az ostoba állat.

A lány korán lefeküdt, de a mécsest nem oltotta el, és a kis szobájának plafonján ugráló fénycsomókat leste, hallgatta a fel-feltámadó szél dörmögését, számolta szívverését, és várta a kakas hangját.

Helyette az ajtó nyikordult, és apja, a király lépett be. Szótlanul ágyához lépett, majd leült, vagy inkább leroskadt rá. Sokáig bámulták egymást, a lány fürkészőn, az apa kifürkészhetetlenül. A temetés óta nem beszéltek, kerülték egymást, sőt, apja még fejét is elfordította, ha találkoztak. Most végül a férfi szólalt meg, dörmögő, harcokat vezénylő, kivégzést parancsoló, ellentmondást nem tűrő hangján. Sokáig gondolkodott a bűnön, amit ők, a testvérek elkövettek, és a büntetésen, amit a fia önként választott. Arra jutott, hogy az igazság az lenne, ha a lányt is hasonló büntetés sújtaná. De nem akarja, hogy gyermeke vére, saját fajtájának vére tapadjon a kezéhez. Viszont nem bírja a lány látását, mert folyton eszébe jut róla az árulásuk, de a fia, örököse is, akit mindennél jobban szeretett, és akit a lány öle miatt veszített el. Ezért úgy döntött, hogy északra küldi a lányt, a kolostorba, mely a hegyek lábánál, a bányáknál épült. Ott megtanulja majd az alázatot, mivel a pokolian hideg épületben darócruhában, tüskeövben, mosdatlanul élnek isten asszonyai, és aki vét szabályaik ellen, annak meztelen testét tövises ágakkal verik el. Ott fog élni, és ott fog meghalni a lány, ez a döntése. Holnap reggel indul, is az egyik katona lesz kísérője, az a magas, nem is tudom mi a neve legény. Fejezte be az apja, és várt pár másodpercig, talán könyörgést, könnyeket vagy egy köszönömöt, de a lánytól nem jött semmi, üres arccal bámult bele apja arcába, aki felállt, majd meggondolta magát, lehajolt, és megcsókolta a fekvő hideg homlokát. Az úr születésének napja van, így megbocsátok – súgta fülébe, majd vastag köpenyét suhogtatva kivonult a szobából.

A lány pedig mozdulatlanul maradt, aprókat lélegezett, és igyekezett nem gondolni arra, amit apja mondott. Csak a kívánságra figyelt, és a fiatal istenre összpontosított, akit a pap, és az elődje, az öreg pap alig pár évtizede hozott el az ő országukba, és aki talán nincs úgy megkopva, mint a korábbi istenek, ezért lehet, valóban van még ereje a benne való hitnek. Egyszer-egyszer el is szenderült, de felébresztette magát, mert tudta, minden elveszett, ha átalussza a kakas hangját.

Ami aztán valóban felcsendült éjfélkor. És a lány ekkor mély levegőt vett, bent tartotta, miközben arra gondolt, ez az isten adja vissza neki a fiút. Jöjjön hozzá vissza a fiú. Jöjjön vissza, még a hajnalhasadtáig, addig, mielőtt az a katona el nem jön érte, jöjjön el a fiú, pakolják fel, ami kell, kössék egy kis batyuba, és vágjanak neki az erdőnek. Előbb-utóbb csak találnak egy falut, távol apja földjeitől, ahol befogadják őket, ahol dolgozhatnak, ahol nem tudják, hogy ők testvérek. Mikor elsötétülni látszott a mécses világa, kiengedte a lélegzetét.

A kimerültségtől később hosszabb időre elszenderült. Hajnal előtt tért magához, a kaparászásra. Olyan volt, mintha patkány rágna a folyosón valamit. De nem. Valami az ajtón motozott. A lány szíve megdobbant, felkelt az alacsony fapriccsről, majd csak várt, a jéghideg padlón állva hallgatta a neszt, és meg is kérdezte az üres szobától. Te vagy az?

Nem jött válasz, ezért az ajtóhoz lépett, elhajtott kallantyút, és kitárta.

Le kellett néznie a földre, hogy megértse. Hogy milyen jóságos ez az új isten, aki a születése éjjelén valóban teljesíti egy szegény szerelmes kívánságát. És hogy milyen ostoba volt ő, hogy a kívánságból kihagyta a legfontosabbat. Hogy jöjjön vissza hozzá a fiú, a testvére, a szerelme – élve.

vége   

 

 

Szólj hozzá!
2018. június 05. 23:36 - Valmont

Életképek apokalipszis után

szikla.jpg

A kép a siroki várnál készült, de a történetet a hollókőihez helyeztem. A legutóbb publikált anyag folytatását már régóta meg akartam írni, évek óta izgatott, merre tart a lány útja, miután elhagyta szüleit. Azt tudtam, hogy egy újabb erődbe kell kerülnie, egy másik Héttoronyba, és hogy ismét valamiféle áldozat lesz ebben az új életben. A happy end utáni dolgokról akartam írni, amikor azt gondolnánk, hogy minden jóra fordul, és hosszú ideig ilyen is marad - de az élet nem ilyen, sőt, sokszor még a hamis biztonságérzetet is megtagadja tőlünk, és a maga módján ez a tény nagyon nyugtalanító.

Másrészt egy gondolatkísérlet is a novella, amelyet Mel Brooks indított el bennem, aki a Zombi túlélő kézikönyvben endúró motort javasol tökéletes közlekedési eszközként, továbbá a folyamatos mozgás mellett teszi le a voksát. Úgy vélem, a legtöbb ember a Z-nap után ösztönösen egy jól védhető helyre húzódna be - inkább, mint egy szupermarketbe, nem? -, és mivel észak szülötte vagyok, mi más lehetne ez a hely, ha nem egy vár?

 

Hollókő

 

A szüzességemet másodjára nem a Várban, hanem még útközben vesztettem el, egy Lidl tetején, Gyarmat határában, langyos Argus söröktől bódultan. Amikor végzett, a fiú lehengeredett rólam, és csak néztük a csillagos nyári eget. Éreztem, hogy kifolyik belőlem, miközben hallgattam a száján kibukó szavakat. Az új életről beszélt, a várról, ahova megyünk, és ahol élni fogunk, a családunkról, a jövőről. Arról, hogy ismét benépesítjük a bolygót, mint Ádám és Éva.

Azóta eltelt majd egy év, és még mindig csak ketten vagyunk, odakinn viszont továbbra is vannak még fertőzöttek. Nem tudom, mit esznek, hogy maradnak életben. Kétszer is betörtek már, elsőként a külső várba, még ősszel, a nagy fakapun át, aztán egy téli estén a keményre fagyott hóhalmokon eljutottak a felső részig is. A második után felkötöztünk a toronyba, és a bejáratot vastag gerendákkal zártuk le. Időről időre eltűnnek a környékről, de számíthatunk rá, hogy bármikor ismét felbukkanhatnak, és ez megnehezíti az amúgy is kínkeserves földművelést.

Tavasszal ugyanis felástunk egy kis területet a vár mellett, ott ahol régebben padok voltak a kirándulóknak. Találtunk egy alumínium létrát az udvari büfé raktárhelyiségében, azon ereszkedünk le az alsó várba, amikor tiszta a terep. A földet aztán bevetettük a magokkal, amiket az áruházból loptunk, még Pest határában. Az autó, amivel eljutottunk idáig, egy horpadt és vérrel telifröcskölt roncs, ott parkol a vár tövében. Negyed tanknyi benzin maradt benne. Végszükség esetére, ha innen is menekülnünk kellene.

Menekülők jönnek hozzánk is persze. Látják a kornyadozó veteményest, a füstöt a torony tetejéről kitekeredni, és ezért ott leselkednek a külső kapu előtt, amit a fiú megjavított. Ilyenkor felmegyünk a bástyára, és a fiú előveszi az íjat, felmutatja, és lekiabál nekik, hogy táguljanak. Mostanában ez a mániája, hogy régiesen beszél. Azt mondja, ő a vár középkori ura én meg az úrnő. Nem teszi hozzá, de lent, a földszint bemutatóteremben van egy rabunk is, egy várrab. De ott van a fejében, ott köröz a gondolat, látom rajta. Ismerem a férfiakat.

A menekülők ugyanilyen makacsul köröznek a falak mentén, egészen a szakadékig, keresik a helyet, hol jöhetnének be. Ha a fiúnak rosszabb napja van, rájuk lő. Egyszer seggbe talált egy asszonyt, aki egy nagy batyut hordozott a hátán. A visítása kilométerekig elhangzott. Nem volt jó ötlet hangoskodni. Odalent, a faluban tanyázó fertőzöttek közül feljött három, és akkor elkezdődött a muri. A többiek a sorsára hagyták a nőt. A fiú egy ideg nézte, majd elfordult, de a hangját hallotta, én pedig kimondtam. Ez miattad van. Akkor két hétig nem szólt hozzám.

Sokszor összeveszünk, hülyeségeken, hogy ki ürítse ki a szarosvödröt, vagy melyik konzervet bontsuk fel, vagy hogy ki a soros vízhordó. A vár alatt, az erdőben van egy patak, onnan a vizünk. A fertőzöttek nem nagyon szeretnek az erődben kóborolni, folyton beakadnak a bokrokba, így biztonságos a dolog. De visszafelé, a meredek emelkedőn a kannákkal – hát az igazán kemény. A munkától, a feszültségtől és a rengeteg szextől inasak és erősek vagyunk mindketten és persze soványak. Tavasztól kint élünk a szabad levegőn, az arcunk szinte fekete a naptól. Néhány fogunk már hiányzik, mert bár összekapkodtunk mindenféle gyógyszert a patikákból, c-vitamint nem hoztunk. Az meg, hogy szedjünk csipkét az erdőben, későn jutott eszembe.

A fiú egy ilyen bogyószedő útján találta meg a rabunkat. Tél vége volt, az első meleg napok egyike. Kökényt és csipkét keresett, de az állatok, az őzek már szinte mind eltüntették az erdőből. Ahogy mesélte később, a nagyteremben a lángoló tűz mellett, először megijedt tőle. Ott feküdt a nő egy szikla alatt, a lába lehetetlen szögben. Az eséstől a bal karja maga alá szorult, az is törött lehetett. Idős, nekünk idős, olyan harmincas, de még nagyon szép asszony volt. Szép ruhái is voltak, a kabátját el is vettem, egy hímzett, lovas alak van rajta. A Változás előtt szerettem ezt a márkát. A nőt talán a falu mellett épült szállodában érte a fertőzés, és aztán elkóborolt a várig. A fiú kötelet kötött a lábára, és felhúzta a kaptatón. Majd behozta a várba. És kikötözte a várbörtönbe a viaszbábu mellé, ami egy középkori rabot ábrázolt. Így most a mű rabunk mellett lett egy igazi rabunk.

Sokat veszekedtünk ezen a dolgon. Mégiscsak egy fertőzöttet hozott be a várba. És még etetni is kell, amikor a mi adagunk is szigorúan be van osztva. A nő eleinte meglepően szelíd volt. Az első napokban csak kábán pislogott. Gondolom a sérülésektől. A kezénél fogva a fal vaskarikához rögzítettük, és csak később, hetek múlva feszült neki, mikor beléptünk, hogy támadjon. Az arcán düh és elszántság, amitől valamiképp szép, és nem ijesztő, ahogy rugdos felénk, és vicsorog ránk. Ott állunk előtte, a fiú bámulja őt, én a fiút.  

Eleinte nem gondoltam, hogy baj lesz, főképp, mert aztán pont a fiú javasolta, hogy kezdjünk el kísérletezni vele. Először például vágjuk le a lábát. Hogy ne rugdaljon, és hogy lássuk, a fájdalom hogy hat rá. Undorodtam a gondolattól, de nem volt erőm veszekedni. Ám nem segítettem. Fent maradtam a toronyban, onnan hallgattam a baltacsapásokat, majd az üvöltést. Aztán hirtelen csönd lett. Később a teraszról láttam, ahogy a fiú a mellvédhez lépett, és egy zacskót dobott az erdő fái közé. Arcán elégedett kifejezés volt, szeme csillogott. A vacsoránál elmondta, hogy a nő alig vérzett. Egyszer üvöltött, de aztán mintha nem is érezte volna a fájdalmat. Ez nem volt újdonság, megfigyeltük már korábban is. A fertőzöttek valamiképp képesek blokkolni a fájdalmukat. Az anyám, aki gyógyszerész volt, és akit hátrahagytam a fővárosban, azt mondta, lehet, valamiféle belső kiválasztással, egy új mirigy vagy hormon segítségével csinálják. Talán az érzelmeiket is ez gátolja, ezért képesek azokra a szörnyűségekre, amiket a nem fertőzöttökkel tesznek. És talán a mirigy által képzett szag az, ami útmutató számukra e két csoport elválasztásban.

Néha eszembe jut, hogy milyen jó lenne, ha többen lennénk. És most nem a gyerekre gondolok, ami nem akar összejönni. Hanem ha befogadnánk másokat a várba. Többször beszéltem már erről a fiúval, de ő elzárkózott a gondolat elől. Kinyírnának minket. Elvennék a dolgainkat, elvennének engem tőle. Ezek voltak az érvei.

Nem mintha mostanában nagyon ragaszkodna hozzám. Naphosszat elvan a nyílveszőivel, a betegeskedő veteményessel vagy a fantasztikus könyvekkel, amiket a furgonban talált. A furgon egy könyvkiadóé volt, és maradt benne egy fél raklapnyi kötet. Igazából a halomban csak háromféle regény van, azokat olvassa újra és újra. Gyújtósnak is jó ez a rengeteg papír. Reggel, miután begyújtok, és megfőzöm a csalánteát, kivonul a felső teraszra, leül a kempingszékébe, a napba tartja az arcát, majd olvasni kezdi tizenhetedszerre is a „Darwin-lény” című könyvet. Én is olvastam, unalmamban – noha nem szeretem az ilyen könyveket. Arról szól, hogy űrhajósok egy bolygóra keverednek, ahogy egyetlen, az összes többi élőlényt kipusztító, fantasztikus képességekkel rendelkező ragadozó él.

Sokszor gondolok arra, hogy mi, emberek ugyanilyen szörnyetegek vagyunk. Nem a fertőzöttek az igazán veszélyesek, hanem mi magunk, akik nem segítünk egymásnak, akik gonosz dolgokat művelünk, és terveket szövögetünk arra, hogy miképp tudnánk visszavenni a világot. Lehet, a fertőzés a bolygó egy utolsó, kétségbeesett kísérlete volt arra, hogy megállítson minket. De az olyan figurák miatt, mint a fiú, ez nem fog sikerülni.

Mert az fiú őrülten, mániákusan kapaszkodik az életbe. Folyton az egészségén jár az esze, fél, nehogy beteg legyen, és a legfontosabb számára, hogy minden nap elegendő kaját tömjön magába. Azt mondja, száz évig akar élni, látni akarja, ahogy a vár előtt az unokái játszanak a porban. Én már nem vagyok ilyen határozott a kérdésben. Jó volna az a gyerek meg minden, de borzalmasan félek a szüléstől. Nem tudom, a fiú mennyit tudna segíteni benne. És ha megszülöm gyereket, és felneveljük, akkor közben ugyanazt fogjuk csinálni, mint anyámék, akiket oly könnyű szívvel hagytam hátra a fővárosban, pont azért, mert nem akartam ugyanazokat hibákat elkövetni, amiket ők elkövettek még jóval a Változás előtt. Most mégis úgy érzem, hogy a vár ura és a vár úrnője hasonló után jár. Elnézem fiút a nyár eleji napsütésben, ahogy szint meztelenül, csak egy szinte áttetszőre mosott bokszeralsóban ül a műanyag széken a nagy bástya közepén, és olvas. Arcán, testtartásán ott van a birtokos lét minden büszkesége, az a magabiztos erő, ami annyira eluralta az életemet tizenhárom éves koromig. Csak akkor apámból áradt. Eszembe jutnak a reggelek, amikor az apám a konyha közepén ült, kezében a tegnapi újság, anyám a tűzhelynél tett-vett, és nem szóltak egymáshoz, nem is sejtették, mire gondol a másik, de szép csöndbe vártak valamire a gyönyörűen berendezett, szuper biztonságos házunkban. Arra gondolok, hogy talán belénk van kódolva, hogy bezárjuk magunkat olyan helyzetekbe másokkal, ami aztán rém kellemetlen szituációkat teremtenek, hogy önként összezárjuk magunkat mindenféle börtönökbe olyanokkal, akikkel talán nem kellene.  

Aznap, amikor a menekültek ismét felbukkantak a kapunál, már késő délután volt, a fiú az árnyékban aludt a mellvéd mellett egy pokrócon. Lemásztam a létrán az alsó várba, és ráérősen a kapuhoz sétáltam, kezemben egy karddal, amit az egyik bábutól vettem el az első szinten lévő kiállítási teremből. Egy lovagi vacsorát rendeztek annak idején be a szobában, az asztal roskadásig megrakva étellel. Műanyagból készült minden.

A férfiak és nők éhes, de szigorú tekintettel méregettek, hátukon jól megpakolt zsákokat cipeltek, és halkan, gyorsan beszéltek, miközben egyikőjük folyamatosan az erdő szélét figyelte. Nem akartak bejönni, mert szerintük nyílt terepen lehet igazán életben maradni. Mi viszont hiszünk abban, hogy ismét egy helyen kell megkapaszkodni, mondtam én, termeszteni kell dolgokat, mert elfogy majd a kaja a boltokból. Abból nem sok minden fog kikelni. Intett a veteményesünk felé a vezetőjük, egy idősebb, szakállas férfi. Nagy, barátságos kék szeme figyelmesen vizslatott. Aztán a lényegre tért. Cserélni akartak. Hátul, kissé oldalt egy barna hajú srác állt, szégyenlősen néha rám-rámpillantott, majd elkapta a tekintetét. Volt valami kedves ebben az esetlenségben, talán ezért szántam meg őket. Lehoztam öt doboz makrélakonzervet, amiért ők adtak lisztet és csokoládét. Majd az idős vezetőjük egy laposüveget is becsúsztatott a kerítés lécei közt. Az apádnak, mondta somolyogva. Figyeltem, ahogy elindulnak, a földúton, ami aztán az országútba torkollik, ami aztán északra és délre visz. A fiú sokszor visszanézett rám, végül intett is, mire visszaintegettem. Jó érzés volt, hogy beszélhettem velük.

Persze az már nem volt olyan jó, amit a vár urától kaptam. Mikor felébredt, és elmondtam neki a dolgot, haragra gerjedt, hogy a tudta nélkül üzleteltem ezekkel a jöttmentekkel. Bajom is eshetett volna, meg egyáltalán, a megkérdezése nélkül miért pazarlom a készletet. Közös minden, a magam részével a csinálok, amit akarok, feleseltem. És ekkor megütött. Nem nagyon, csak szint legyintve, de még így is égető és csípő érzés volt, amely megmaradt az arcomon sokáig.

Legalább alkonyatig. Addig durcáskodtam a Pest felé néző kőfalon ülve. Alattam a mélység. A fiú megbánta, amit tett, többször odajött, hogy másszak le, béküljünk ki, de nem szóltam. Végül, mikor a nap vörösre vált a hegyek felett, lementem, és mondtam, felejtsük el, inkább bulizzunk, azzal odaadtam neki a laposüveget. Először gyanakodott, hogy mi van benne, de ahogy megkóstoltuk, kiderült, erős szilvapálinka.

Tudni kell, hogy pokolian jól bírom az italt. Az apámék nem is sejtették, de suli után rájártam délutánonként a készleteikre. Gin, vodka, whisky, mindegy volt, csak legyen bennem valami, amivel kísérletezhetek, ami elnyomja azt a bűntudatot, amit apám miatt éreztem. Most is az volt, hogy mikorra végeztünk, csak egy kis zsongás támadt a fejemben, míg a fiú tántorogva fordult ki a nagy toronyszobából, ahol éltünk, hogy vizeljen. Öt perc és jön, mondta. Aztán. Jelentőségteljesen kacsintott.

Sokáig vártam, egészen sötét lett odakinn, és már arra gondoltam, hogy leesett a falról. A sokáig után elszámoltam még százig, majd felkaptam az elemlámpát, és kimentem a bástyára, aztán leereszkedtem a középső szintre, és onnan már láttam, hogy az udvaron, a börtönhelyiségből sárga fény dereng. Éreztem, hogy nem kellene megtennem, ám mégis lemásztam a létrán az udvarra, majd a nyitott ajtóhoz osontam. Odabenn egy gyertya éget a padlón, mellette nem sokkal a fiú bokszeralsója, ő maga a falnál úgy tapadt a másikra, mintha nem élet-halál ellenségek lettek volna. Az asszony egyik, nagy telt melle fehérlett a sárga fényben, még rajta vöröslött a fiú harapásának a nyoma.

A helyiségnek vastag, fémpántokkal megerősített ajtaja halkan forgott a jól megzsírozott zsanérokon. A kulcs kívülről benne volt, könnyedén elfordult. Akkor, abban a pillanatban talán észre se vették, hogy örökre egymás rabjai lettek.

Amikor viszont lefelé jöttem a cuccaimmal a létrán, a két hátizsákkal egyensúlyozva a sötétben, már hallottam a fiú kiáltozását. Verte az ajtót belülről, a hangja tompán szólt, mintha sírboltból jönne. Hogy engedjem ki. Hogy bocsássak meg. A szokásos szöveg. Ideje volt túllépni rajta.   

Elsétáltam az ajtó előtt, majd kinyitottam a főkapu lakatját, leemeltem a gerendákat a sínjükből, és kitártam a kaput. Ott álltam a vár előtt a sötétségben, az éjszaka lélegzett, zümmögött és zörgött köröttem. Nadrágom övében megnyugtatóan domborodott a pisztoly, amit még otthonról hoztam. Kihúztam, mikor beszálltam a kocsiba, és az anyósülésre raktam. A fiú megtanított vezetni ideúton. A motor készségesen felmordult, csak a váltásnál rándult meg a kocsi. Felkapcsoltam a fényszórót, és elindultam a többiek után az úton.

vége

Címkék: szerelem vár zombi
Szólj hozzá!
2018. március 19. 20:21 - Valmont

Száz év együtt

azazel.jpg

Ezt a történetet loptam, egész pontosan egy barátom mesélte még a főiskolán, hogy van egy Moldova írás, melyben egy lány és egy fiú búcsúzkodik a peronon, aztán az utolsó előtti pillanatban bemondják, hogy a vonat egy órán át még az állomáson rostokol, ami után a szerelmesek nem tudnak mit kezdeni egymással. Ugyanez az alapötlet egyébként már felbukkant Kosztolányinál is (Hrussz Krisztina csodálatos látogatása; Éjfél/Kísértethistóriák, Maecenas 1987 - az első horrorkönyvem!), aki egy sírból visszatérő leány kapcsán írja meg, hogy mennyire nem lehet mit kezdeni a boldogsággal és az idővel, ha e kettő hirtelen rendelkezésünkre áll. Egyébként pedig vissza akartam térni az Istent megkérdőjelező, ellene lázadó cselekvőhöz, aminek ábrázolását ebben az írásban - az elmúlt tizenkét hónap egyik legjobbjában - kezdtem el.

 

Azazel bizonyítása

 

A légkörbe érve felizzott teste. A Legnagyobb éles tekintetére emlékeztette őt a fájdalom. Pörgött-forgott zuhantában, és még csak nem is sejtette, hol lesz a vég. Egy örökkévalóságnak tűnt az út lefelé. Annál is inkább, mert tudta jól, vissza nem vezet ösvény. Szárnyak nélkül az idők végezetéig a bolygó gravitációjának foglya marad. Ha néha oldalt vagy felpillantott, láthatta a többieket. Sárga csóvák, izzó csíkok a haragoskék horizonton. Keleten ott ragyogott a legfényesebb, vezetőjük, bukásuk okozója, a Fényhozó. Bár ekkor még hallhatták volna egymás tudatát – inkább bezárták gondolataikat elméjük börtönébe. A vereség sokkja, a szégyen és a rettenet a jövőtől némaságra ítélte őket. És ott volt még a dac is, mert ha egymáshoz beszélnének, hallaná Ő is, ki bírájuk lett a harc végeztével. Ki letépte szárnyukat, és kinek parancsára társaik a mélybe lökték őket. Hallaná a kétségbeesés szólamait, a megtört lelkek sikolyait, a reménytelenség dalait. Ezt pedig nem akarták, mert még a bukásban is kitartott bennük az a lázadó hév, ami ide jutatta őket. Aztán hirtelen jött a becsapódás.

 

Az utolsó percek voltak a legkeservesebbek. A halál előtti száznyolcvan vagy négyszázhúsz másodpernyi bizonyosság, hogy itt a vég, a megmásíthatatlan elszakító, feloszlató, megszüntető akarat. Zsákutcába kerültek, és üldözőik lépte, kárörvendő röhögésük mind közelebbről visszhangzott. A fiú fogta a lány kezét – egymással szemben térdeltek –, és hangosan, zihálva sírt. A lány néma maradt, talán mert tudta, rá sokkal rosszabb dolgok várnak a halál előtt. Nézte szerelme arcát, nem szólt, majd szoknyája ráncai közül vastag pengéjű, életlen kést vett elő. – Tedd meg – kérte. – Inkább te, mint ők. – Szeme sötéten és elszántan csillogott, olyan volt, mintha a petróleumlámpa összes sárga fényét összegyűjtötte volna. Akkor már órák óta menekültek, azóta, hogy a katonák megtalálták a bánya második szintjén, a pihenőben lévő rejtekhelyet. Harminc vagy negyven falusi bújt itt el, jobbára nők, gyerekek, néhány férfi, aki már nem tudott kimenni az erdőre a többiekkel. A katonák nesztelenül siklottak elő a felvilágba vezető ferde vágatból, nem szóltak, csak nekiestek annak, akit értek. Tussal, szuronnyal, kézzel. A fiú és a lány egy lefelé nyújtózkodó járat szélén ült, így el tudtak futni. Talán mások is megmenekültek. Ők mindenesetre rohantak, bele a mélységbe. Hátuk mögött hallották a lövéseket, az asszonyok könyörgő sikolyait, ám mindez gyorsan beleveszett a sötétségbe. Eleinte meggyújtották a lámpát, később a közeledő hangok, az idegen fény alapján tájékozódtak – vagyis az ellenkező irányba mentek, mindig tartva a távot az üldözők, és maguk közt, mindig csak lefelé. De a járat végül az elképzelhetetlen sötétségben véget ért. Jobban mondva egy kútfélébe torkollott, az zárta le útjukat. Ennek szélén roskadt le hát a fiú és a lány, fényt csiholtak, majd várták, hogy az idegen, torz nyelven kiabáló részeg férfiak ideérjenek. És ekkor vette elő a lány a kést.

 

Becsapódott. Teste átszakította a földet, az agyagot, a követ, vízereken és lerakódásokon törte át magát, mint olvadt ólom, vágott utat a bolygó testébe mind lejjebb és lejjebb, ki tudja mennyi ideig, míg végül megállapodott az izzó magma felső rétegében, beágyazódva, akár tüske hegye a hús vörösébe. Aztán jött az eszmélet és az elmélkedés ideje. Tudta, hogy ez a büntetése része. Hogy el kell mélyednie saját tudatának őrjítő magányában. Hamar rájött ugyanis, hogy száműzött társaival megszakadt minden kapcsolata. Próbált kinyúlni feléjük gondolatival, de csak az ürességet találta. Egy irányba szólhatott: felfelé – ám oda nem akart mondani semmit. Jól tudta, mit vár el tőle Ő. A bocsánatkérést. Az egész azért van. Sajgó lapockája, mely a szárnyak hiányától oly idegen most, a többiek némasága, a sziklakürtő mélye, amiben – mint magzat a vízbe –, beágyazódott teste a lágy, ragacsos lávába – mindez arra szolgál, hogy idővel megtörje őt, elismerje a bukás és a büntetés igazságosságát, azt, hogy a harc hiábavaló, azt, hogy az új kedvenc, az ember többet ér az Örökkévalók bármely rendjénél. De ő néma maradt.

 

– Nem vagyok rá képes – mondta a fiú, és kiütötte a lány kezéből a kést, majd átkarolta. – Bárcsak örökre együtt lehetnénk – suttogta fülébe. Érezte, a vékony kis test remeg karjai közt. – Bárcsak így maradhatnánk, egymásnak, egyedül az idők végezetéig – suttogta a fiú, és közben a járat túlsó végét leste a lány válla fölött, ahol valami moccanás riasztotta meg a gomolygó feketeséget. – Szeretlek – mondta még –, és mindig is szereti foglak, tiszta szívemből, jobban, mint az életemet. Nem tudok ártani neked, kérem, értsd meg, nem tudom megtenni – eltartotta magától a lányt, hogy arcába nézhessen. A másik még mindig nem sírt. Most már mind a ketten hallották az óvatosan közeledő lépteket. – Bocsáss meg – suttogta a fiú. A lány nem válaszolt, tekintetük egybekapcsolódott, és egy pillanatra úgy tűnt, hogy tényleg csak ők vannak a világon, egyedül egymásnak, az idő végezetéig. Ekkor egy kéz a lány hajába markolt, és hátrarántotta fejét.

 

Eltelt ezer és ezer év, aztán egy ócska trükkel kívül helyezték az időn, és még egymilliárd év pergett le, de ez sem törte meg. Minden másodpercben, minden tudatlüktetéssel azt sugározta, hogy az ember semmi, egy tévedés, ostoba kísérlet, és továbbra is az Elsők a legfontosabbak, a Nagy Öregek, akik már itt voltak a mindenség kezdete után – és itt lesznek a végénél is. Ez a vélemény, e makacs ellenállás persze nem talált kedvező fogadtatásra – így fogsága tovább folytatódott. Visszakerült a valós időbe, ahol azonnal megérezte a rezgéseket maga felett. Valakik ügyködtek a földben. Iszonyatos messzeségben voltak, valahol odafenn – de közeledtek hozzá, befúrták magukat a kéregbe, megtalálták zuhanásának kürtőjét, és ezen át létük leszűrődött hozzá annyira, hogy hallhatta a gondolataikat, szavaikat. Először azt hitte, hogy társai azok, kiszabadultak a rabságból, és most utána kutatnak, hogy együtt folytassák a háborút. De mikor megérezte, miről beszélnek e lények, mire vágynak, mire gondolnak, kihunyt benne a remény. A férgek motoztak a földben. Szenet kerestek, hogy télen ne fázzanak, és hogy fűthessék gépeiket. A pénzről beszéltek, az asszonyok melléről és faráról, a disznóról, a szalonnáról, a hidegről, a melegről, a főnökről és a munkatársról, a háborúról és a békéről, a pálinkáról és a kenyérről. Unalmas és ostoba volt minden megnyilvánulásuk, de hát mit várhatnánk tőlük, akik a legnagyobb tévedésnek bizonyultak a teremtésben. És e tévedést mindenki érti és látja, egyedül Ő nem ismeri el. Aztán hirtelen meghallott két új hangot, és ez felkeltette kíváncsiságát.

 

A fiú nem tudott védekezni, mert nem tudott felállni, mert egy bakancsos láb eltalálta arcát, kitörve jó pár fogát. A földre került, kúszni kezdett, ekkor kezére tiportak, valaki combjába döfött. Felüvöltött, ellökte a támadót, és kihúzta magából a fémet. Sötét, nagydarab alakok keringtek fekvő teste körül, három másik a lánnyal küszködött, aki már a földön volt. Előtte pár másodperccel korábban egy éles penge átvágta a hasfalát, a kiomló belekbe erős kéz markolt, az idegen nevetve kihúzta a lányból a zsigereket, arrébb lökte, mellé a lányt, hassal a földre, és már rajta is volt, miközben furcsa nyelvén részegen bizonygatta a többieknek: így több hely lesz benne. A fiú tápászkodni akart, de ismét fejbe rúgták, amitől elejtette a szuronyt. Négykézlábra esett. Érezte, hogy hátrarántják a fejét, ahogy az előbb a lányét, és érezte a penge fémét torkán, majd a húsába és a gégéje porcogóiba mélyedő hideget. Ekkor gyilkosai az arcába pillantottak, és mélységes zavar lett úrrá rajtuk. A fiú pedig utoljára még a lányra tudott nézni, aki a földön feküdt, az ütemes döfködés ritmusára ringott feje, és látta rajta azt, amit ő is érzett. Aztán meglökték testét, és belezuhant a mélységbe.

 

Egy megtört, összeroncsolt test és lélek hullt alá a magasból. Mellette ért földöt. Már halott, de még vannak benne emlékszilánkok, meg tudta vizsgálni őt. Csupa veszteség, gyász és fájdalom. Csupa fogadkozás. Csupa szerelem. Mindez hirtelen egy ötletet sugallt neki, olyan lehetőséget, amivel a végére járhat a legfőbb kérdésnek. Ezt üzente hát felfelé: „Tegyünk egy próbát, Uram. Hozzád szólok, halld szavam, megtöröm a csöndet, mert alkut ajánlok. Adj neki és a másiknak különidőt. Ragadd ki őket a teremtés rendjéből, ahogy tetted velem is, és adj nekik elég időt, ezer évet vagy csak százat, és lássuk, meddig bírják együtt, meddig bírja az ember a leginkább szeretett lénnyel és önmagával, meddig tűr, meddig viseli el saját tökéletlenségét. Én milliárd évig voltam elmémbe zárva, és még itt vagyok. Fogadok, hogy teremtényeid a száz év letelte előtt könyörögni fognak a halálért. Ha nem, ha az ember érzései kitartanak, és kettejük köteléke erősebb, mint gondolom, akkor Uram, fogadom, hogy bocsánatot kérek tőled a lázadásomért.”

 

Körben az áthatolhatatlan szikla sötétje. Fejük felett, az elérhetetlen magasban lebegő petróleumlámpa sárga fényköre. Ez a kettő határolta világukat, egy tíz méter átmérőjű, kör alakú teret, mely nyomokban emlékeztetett a bányajáratra. De mégse az volt. Azonnal és pontosan tudták, hogy valami isteni jóság kiragadta őket az életből és a halálból. Minden a csodáról árulkodott. A levegő állandó, kedves melege. A gyomor üressége, mely nem volt teher. A szomjúság soha meg nem érkező kínja. Könnyűnek és kipihentnek, örökké fiatlanak érezték a testüket, még később, évek, évtizedek elteltével is. És később, amikor ártani akartak e sosem ráncosodó, sosem betegeskedő, sosem fáradó, alvást nem igénylő testnek, rá kellett jönniük, hogy bizonyos értelemben halhatatlanok. A húst nem tudták fogukkal se megsebezni. A járat köves alja nem törte össze koponyájukat, ujjaik nem voltak képesek kinyomni a lágy szemgolyót sem. Tökéletes sebezhetetlenségük mellé a lány terméketlensége, vérzésének elmaradása, a fiú magtalansága társult. Ó, igen, erre hamar rájöttek, mert természetesen ezzel kezdték, és még nagyon sokáig elfoglalták vele magukat, olyan sokáig, hogy megcsináltak mindenféle lehetőséget ezekkel a testekkel, mindent, amit csak párosodó emberi lény valaha kitalált, és amikor végeztek, újra kezdték, még akkor is alig telt el csak pár év.

 

Látta őket. Az elméjében megjelent a kettős képe, és a hely ahol voltak. A Fényességes akarta, hogy lássa fogadásuk minden egyes pillanatát. Tudta az időt is, hogy mennyi telt már el. És eleinte – be kellett, hogy vallja önmagának – azt gondolta, veszíteni fog. Száz év annyira nem is sok idő. És e kettő oly szenvedéllyel és oly őszintén ragaszkodott egymáshoz, hogy megingott a hite abban, amit a Fényhozó tanított nekik a gyalázatos emberi természetről. Szerették egymást, és meg akarták ismerni a másikat, meg akarták tapasztalni minden egyes gondolatát és érzését. Idejük volt rá. Csak idejük volt, semmi más.

 

Volt egyfajta mohóság bennük eleinte, amiatt, hogy nem tudták, meddig tart e csodás állapot, és mikor kerülnek vissza a valóságba, gyilkosaik karjaiba. Ezért mindent és azonnal meg akartak élni. Később rájöttek, hogy ez hiba volt. Hajszolták nemcsak a testiséget, az érzelmeket is. Eljátszották például, hogy gyerekük születik. Ez a harmadik év végén történt. A lány hosszú ideig babusgatta lapos hasát, majd nyögött a fájdalomtól, ahogy a nagynénjénél látta, ki tudja már mikor, hogy végül a fiú ott tartsa kezében közös, láthatatlan teremtményüket. A gyereket fel is kellett nevelni – három évig csinálták is ezt őrült kötelességtudattal, monomániásan szidva, olykor el is fenekelve a képzeletbeli fiút vagy kislány, mikor mi volt. Aztán ráuntak az esti mesére, a tanítgatására, és egy reggel a gyerek eltűnt. Helyette kitaláltak más játékot. Felfedezők voltak ismeretlen vidéken, urak egy kastélyban, szerelmesek a középkorban – töredékes iskolai műveltségüket és mozis élményeiket hívták segítségül, hogy fantáziavilágot teremtsenek a tíz méteres, sárga fényű térben, ahol a talaj minden egyes szemcséjét ismerték már. Jó sokáig kitartott ez is, tovább, mint a szex.

 

Aztán meglátta a jeleket, amik megnyugtatták. Mind több nap telt el szótlanul. Mind többször feküdtek csak a földön, elfordulva a másiktól, magukban dünnyögve. Ezek már nem is összeveszések voltak, a viharos vitákon és veszekedéseken már túl voltak. A huszonvalahányadik év végén jártak, és az egész dolog valami letargiába süllyedt. Persze igazságtalanság volt egy ilyen üres, ingerek és élmények nélküli helyre zárni őket, de ugye mindketten azt kívánták haláluk előtt, bárcsak még sokkal több idejük lett volna egymásra. Hát most megkapták. Ám mégis – szinte megsajnálta őket. A bukásuk kódolva volt a természetükben, nem tehettek róla, de minden lélegzetvételük a Fényhozó igazát bizonyította. Az ember érdemtelen a létre.

 

Nem tudhatták, de már több mint harminc év telt el, amikor először igazán meggyűlölték egymást. Valami apróságon kezdődött a dolog, talán hogy ki találjon ki egy újabb képzeltbeli világot, vagy valamelyik távoli rokon egy jelentéktelen cselekedetének emlékén vesztek össze, de a lényeg, hogy olyan erősen és mélyen megsebezték egymást, hogy hónapokig nem szóltak a másokhoz. A gyűlölet arra ösztökélte őket, hogy tudomást se vegyenek a másikról. A harag elszigetelte lényüket. Mindez egészen a megjósolható kibékülésig tartott, mely érzelmek felszakadásához vezetett és vad, őrjöngő testiséggel járt együtt. Végre bevallhatták hát, hogy menyire hiányzott a másik, és hogy menyire jó ez az újból felépült szeretet, de közben, a tudatuk mélyén már ott lapult az árulás, mert valójában mind a ketten alig várták, hogy ismét összeveszhessek, és ez a dinamizmus, és a folyamatos váltakozás egyfajta droggá vált számukra, ami – elszórakoztatva őket – kitartott ismét pár évig.

 

Érdekes, hogy pont a diadal előtt érezte a legnagyobb veszélyben magát, akkor, amikor az egész a végéhez közeledett. A negyvenkettedik évben jártak. Talán ez valami bűvös szám, ennyire van kalibrálva az ember tűrőképessége. Ami megtévesztette, az az volt, hogy az emberpár akkor már hetek, hónapok óta szeretetben és harmóniában élt együtt – civakodás, harag vagy rossz szó nélkül. Mintha a kezdeti időszakban lettek volna, de annak vad és őrjöngő boldogsága nélkül. Béke és nyugalom sugárzott belőlük, ettől megingott, mert ahogy elnézte őket, gyengéd pillantásukat, kimért érintésüket, arra gondolt, hogy ez a fajta nyugodt erő, ez az ősi, emberen túli érzelem, amit a fentiek a szférák harmóniájának neveznek, ez kitart köztük akár ezer évig is. Persze tévedett. Mindez csak álca volt, mert az embernél nincs jobb színész a teremtésben.

 

Nem tudhatták, de hetek, hónapok óta ugyanazt fontolgatták, ugyanazon járt az eszük. Már nem volt, ami visszatartsa őket, mert úgy érezték, ha még maradniuk kell e helyen, akkor önmagukat adják fel. Feloldódnak a másikban, a fényben, a padlóban, a sötétségben. Úgy vélték, hogy az itteni lét folytatásánál minden jobb. És mind a ketten eljutottak ahhoz a gondolthoz, külön-külön de nagyjából egyszerre rájöttek arra, hogy ennél az életnél, ami ennyire üres és folytathatatlan, ennél jobb a nemlét is. Azon a napon, amikor megtörtént, semmi nem utalt rá, hogy mi következik. Nem tudták, hogy milyen napszak van, csak remélték, hogy reggel. Váltottak pár szót, talán a gyerekkorukról, talán az anyjukról. Az is lehet, hogy az első csókról, ott, a szénakazal tövében. Aztán a fiú letérdelt a lány elé. Megfogta a kezét. Átkarolta őt. Hirtelen nagyon ismerős lett számukra ez a póz. És a fülébe suttogta azt, amit a lány is gondolt, és amikor a lány meghallott az első két szót, ő is gyorsan kimondta, hogy nehogy itt maradjon, nehogy lemaradjon. Tudták, lelkük mélyén biztosak voltak benne régóta, ez lesz a varázsige, mely véget vett ennek az örök és folytathatatlan boldogságnak.

 

– Meg akarok halni – súgta a fiú a lány fülébe, és ekkor egy kéz hátrarántotta a lány kendős fejét, és arrébb penderítette, egy bakancsos láb pedig a fiú arcába csapódott, aki hátraesett. Tudta mi jön. A szúrás mámorító fájdalma a combjában. Aztán valahogy kiügyködte magából a pengét, négykézlábra állt. Újabb rúgás, majd belemarkoltak a hajába. A mozdulat feltárta védtelen torkát, mely a petróleumlámpa fényében diadalmasan ragyogott. Tekintete perifériáján látta a lány arcát. Mosolyog. Ő is mosolyog. Sötétség. Végre.

 

Mit mondasz minderre, Uram?

 

vége

 

1 komment
horror