Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2015. május 25. 09:00 - Valmont

A kísérlet vége

Ez a történet elkerülhetetlen ebben a füzérben. És persze azért is szükségszerű, mert a város és szülöttének viszonya némiképp...ambivalens. A teljes értelmezéshez ajánlott elolvasni az előzményeket. 

 

Pipacsok a város felett

 

Nézzenek csak le a városra. Mondta Szabados, és a háta mögé mutatott nagy, széles mozdulattal. Csupa várakozás. Egy évtizede, mióta visszajöttem, minden nap egy csoda itt. Eltüntettük a betondzsungelt. A panelrengetegeket. Átformáltuk az egész medencét. Közösségi terek. Zöld terek. Automata otthonok. Ingyenes tömegközlekedés. És mindezek megkoronázásaként – munkahely, itt a Gyárban. Korrekt jól, sőt, nagyon jól fizető munkahelyek garmadája. És most, amikor beindítjuk a bolygó első antigravitációs hajtóművét, most ez várakozás beteljesedik. A város, a szülővárosom lesz a leghíresebb hely a történelemben. Évezredek múlva más galaxisokból ide fognak zarándokolni az emberi faj leszármazottjai, hogy megtekintsék, hol kezdődött a csillagközi kirajzás.

Szabados visszament a pulpitushoz, szembefordult a sajtó képviselőivel, és összekulcsolta kezét, mint aki imádkozik. És most elmesélem azt, hogy hogyan kezdődött mindez. Ez a csoda, ez hatalmas fellendülés. Az egész.

Lehunyta szemét, a harminc vagy negyven újságíró szinte mozdulatlanná dermedve várt, míg újra kinyitja és folytatni kezdi.

Az egész néhány kis csontdarabbal kezdődött. Bólintott, tekintete elrévedt, mint aki emlékeiben kutat. Aztán arca felderült, és ezzel a mosollyal folytatta. Igen. Hazafelé mentem. Tavasz volt. Érettségi előtt jártunk. És lomtalanítás volt mindenhol. Minden ki volt szórva az utcákra, tudják milyen az, mintha fosztogatók járnák a házakat. És egy zacskóban ott voltak ezek a fura, faragott csontok. Belerúgtam véletlenül a zacskóba, úgy vettem észre. Magam se tudom, miért vittem el magammal őket. Talán csak ösztönös dolog volt, talán az istenek első sugalmazása. Mindenesetre, elvittem, és otthon leraktam az asztalomra őket. Nem foglalkoztam velük egészen nyárig. Az érettségi után unatkoztam, és egy délután a kezembe akadt a zacskó. Kiborítottam a csontokat az asztalra, így.

Szabados az öltönye zsebébe nyúlt, és a pulpitus üvegfelületére dobott pár pálcikaszerű dolgot. Pont a nagy, piros gomb, az indítógomb mellé. Egy pillanatig nézte őket.

És azonnal megláttam a mintát. Tudják nehéz ezt elmagyarázni. Bárkinek, bármennyiszer is mutatom, nem látja. Önök se látják, ugye?

A kivetítőn, feje felette megjelent az üveglap felülnézeti képe. Négy vékony, hosszú, pálcikaszerű csont volt, sötét pöttyökkel. Az újságírók morogta, fejüket csóválták, összességében valami halk „nem” jött ki mindebből.

Én látom, hogy mit mondanak. Senki más nem látja a bolygón, csak én. Bólogatott Szabados, és ujjaival egymás mellé rendezte a csontdarabokat. Azonnal láttam, már azon első nyári délutánon is. És tudtam, hogy igazuk van. Másnap postára adtam egy új jelentkezési lapot. Eredetileg tanár akartam lenni, matematika-fizika szakon. Ezt töröltem, töröltem ezt a tervet, mert a csontok azt mondták, menjek mérnöknek. És igazuk volt. Négy évvel később kitűnő diplomával végeztem, és továbbképzésre mentem Angliába. Ösztöndíjjal, mert a szüleim még az egyetem költségeit is alig tudták fizetni.  

A szüleim.

Szabados megrázta fejét, mint aki valami rosszat akar elűzni gondolatai közül. Kár, hogy nem érhették meg ezt a napot. Nagyon büszkék lennének most rám. Ahogy büszkék voltak a tanulmányi eredményeimre is. Ők itt maradtak. A háta mögé intett. Amikor én Angliában tanultam, akkor itt már nem volt semmi. Bezárták az üzemeket. Volt, amit földig romboltak. Alkalmi munkákból éltek, meg abból, amit én küldtem nekik haza az ösztöndíjból. De ugyanígy nélkülözött mindenki, aki a völgyben, ebben a városban élt. Akkor itt már nem volt semmi remény.

Ismét megbökdöste a csontokat, majd összemarkolta őket, és maga elé öntötte, mintha a dobókockák lennének. A minta. Suttogta a gégemikrofonba. Mindig elbűvölt, mennyire egyenes, egyszerű és pontos. Angliában volt a második eset, hogy tanácsot adott. Állást kerestem, és volt két cég. De a minta megmondta, hogy egy harmadik helyre kell jelentkeznem, egy olyan mérnöki irodába, ahol fúziós meghajtókon, ionhajtómű-modelleken dolgoztak a NASA-nak. És felvettek. Mert a csontok megmondták.

Megpiszkálta az egyiket, majd egy másikat. A feje fölött a kijelzőn egy nagy vörös óra jelent meg. Öt perc volt délig. Szabados feltekintett, majd a csuklóján lévő méregdrága órán ellenőrizte az időt. Bólintott.

Épp időben vagyunk, hogy befejezzem a történetemet. Jelentette ki elégedetten. Persze mindig is tudni akartam, honnan jöttek a csontok. A kutatásaim alapján elmondható, számos helyen használtak ilyen jóseszközöket a sámánok és a varázslók. A legvalószínűbb eredet Ausztrália volt. Amikor hazalátogattam, visszamentem a házhoz, amely előtt megtaláltam a zacskót, de akkor ott már nem élt senki, és a szomszédok se tudták megmondani, mi történt a családdal. Később, mikor már volt elég pénzem ilyesmire, laboratóriumban megvizsgáltattam a csontok anyagát.

Felemelte az egyik pálcikát, maga elé tartotta.

Titokban mindig azt gondoltam, emberi ujjcsont. Suttogta, mint aki titkot mond el. De a laborosok azt mondták, rosszul hiszem. Sőt, mondtak cifrábbat is. Azt mondták, fogalmuk sincs, milyen élőlényből származik. Szövettani kuriózum lett a minta, annak idején még komoly tudományos lapokba is cikkeztek róla. Nagyon sokan úgy vélték, földön kívüli eredetű.

Szabados visszatette a csontot a többi közé, majd tanító mozdulattal felemelte mutatóujját a hallgatósága felé.

Na, ennek van valami értelme. Egy idegen faj, mely el akar minket juttatni a csillagokba, hogy találkozzunk. Itt hagyják ezeket az iránymutató, segítő eszközöket. És évezredek alatt, ha megfelelő ismétlődés és próbálkozás történik, akad valaki, aki használni is tudja őket.

Jelentőségteljesen és büszkén elhallgatott. Aztán hirtelen így folytatta.

Mert a cégnél valóban én is az űrben alkalmazható hajtótechnikákra specializálódtam. Ám korán rájöttem, hogy ezek, amik ott szóba jöttek, nem jó megoldások. Egyik sem alkalmas hosszú távú és gyors utazásra. És akkor jött a gondolt az antigravitációs erő alkalmazása kapcsán. Éveken át, egészen harminchárom éves koromig dolgoztam az ötleten, egészen a végső formába öntésig. Ezalatt minden csavar és szelep a helyére került a fejemben. Aztán csak számoltam és számoltam, és rájöttem, egy ilyen hajtómű megépítés iszonyatos pénzekbe kerülne. Az ötletet nem akartam kivinni a szabad piacra, féltem, ellopják. És a cégnél sem mutattam senkinek, mert ott nem volt meg a tőke. Nem maradt más lehetőség, csak hogy én valósítsam meg.

Elhallgatott, majd megzörgette a csontokat maga előtt. Ezekkel.

Akkoriban, mikor összeállt a hajtóműterv, az összeurópai lottón már majd egy éve halmozódott a nyeremény, mert már egy éve nem volt telitalálat. Gyors fejszámolás – az összeg nagyjából elég lenne az antigrav gyár megalapításhoz. Ott ültem a bérel lakásom padlóján, előttem egy lottószelvény, kezemben a csontok. És akkor csak arra gondoltam, hogy most, kérem, most segítsetek, ha már eddig eljuttattatok. És kidobtam a csontokat magam elé. Azonnal megláttam a számokat, melyekkel egy hét múlva megnyertem a főnyereményt. Nem volt csak egy szelvényem, csak egy próbálkozásom.

Felnézett a hallgatóságra.  Az újságírók szótlanul és dermedten ültek székeikben. Szabados feje fölött a számláló két és fél percet mutatott.

Nem volt kérdés, hogy itt alapítom meg a gyárat. A kérdés inkább csak a szervezés, a finomhangolás volt. Mert én inkább nagy és hosszú ívű dolgokban vagyok jó. Hazajöttem, és megkezdtem szervezni a helyet és a munkásokat. És minden nagyon nehézkesen ment. Esténként elővettem a csontokat, hátha segítenek. De nem segíttek, ehelyett mindig ugyanazt a mintát dobták ki, amely igazából valami koordinátának tűnt. Megnéztem a térképen, hova mutat ez a koordináta. A fővárosban egy ügyvédi iroda épületére. Volt már ügyvédem, de mivel úgyis több ügyvédre is szükségem volt, megkerestem őket. És ott találkoztam azzal a fiatal ügyvédnővel, akibe azonnal beleszerettem, és aki nemcsak életem társa lett, aztán gyermekeim anyja, hanem aki a világ legjobb szervezőjének is bizonyult a gyár beindítása során. Éva.

Egy nő arca jelent meg a kivetítőn, élő kapcsolásban. Gyönyörűen berendezett lakás nappalijában ült. A háta mögött ablak a Gyárra nyílt, ahol Szabados a beszédét tartotta. A Gyár hegyoldalra települt félkaréjos épületei csillogtak az erős, őszi mapfényben.

Hello mindenki. Mosolygott a nő a kamerába. Ha jól hallom, a férjem megint engem ajnároz.

Drágám, nézett el Szabados a kivetítőre. Csak a tényeket sorolom.

Nehéz évek voltak, de azt gondolom, jó munkát végeztünk. Mutatott Éva a háta mögé, a Gyárra. Köszönöm, hogy veled lehettem ezen a hosszú úton, és köszönöm, hogy ott lehetek, mikor célba érsz.

Én köszönöm. Mondta Szabados. Szeretlek. Azzal Éva arca kihalványult a képernyőn.

Nem volt véletlen ez se. A csontok tudták, mire van szükségem. A csontok irányítottak, tereltek, minden lépésemet definiálták. Tálcán adták nekem a lehetőséget, hogy mérnök legyek, hogy legyen tőkém, és hogy egy kitűnő szervező segítse az életem minden szintjét. Mindez ide vezetett, ehhez a naphoz, ehhez a pillanathoz.

Szabados ismét a kijelzőre nézett. Egy perc volt hátra. Esetlen félmosollyal arcán széttárta karját. Mindezek után, van még kérdésük?

Sokáig nem szólt senki, végül köhécselve egy férfi emelkedett fel az újságírók közül. Igen? Fordult felé jóindulatúan Szabados.

Mi a vélemény azokról a kritikákról, melyek szerint a hajtómű első éles beindítása akár veszélyes is lehet? Kérdezte a férfi szinte remegő hangon.

Szabados elmosolyodott. Olvastam ezeket a kritikákat. Tudja melyik a legviccesebb? A férfi nem tudta.

Az az egészen elképesztő felvetés, amelyik egyébként nekem is sokszor eszembe jutott.

A férfi visszaült helyére, Szabados pedig így folyta.

Néha arra gondolok, hogy az az erő, ami ide vezérelt, a jóscsontokból eredő különös akarat vajon mennyire jóindulatú? Mi van, ha rossz? Mi van, ha egy gonosz demiurgosz, egy pusztító isten kormányzott el eddig a pillanatig, melynek egyetlen célja a bolygó és a fajunk megsemmisítése?

Nem válaszolt senki a kérdésre. Mire Szabados elnevette magát. De ez hülyeség. Miért tenne ilyet, miért cselekedne ilyen bonyolult és nehézkes módon egy gonosz isten? Nem volna egyszerűbb módja, hogy megöljön minket?

A kijelzőn tíz másodpercnyi idő jelent meg, halk ketyegés kezdődött, jelezve a visszaszámlálást.

Most választ kapunk kérdéseinkre. Mosolygott Szabados. A háta mögé mutatott, a gyár egyik épületének a tetejére. Ahogy megbeszéltük. Azt a félautónyi korongot nézzék. Abban van a történelem első, működő hajtómű.

5, 4, 3 mutatta az óra, és Szabados a nagy, piros gombra tette kezét.

Most egy új korszak kezdődik. Suttogta maga elé.

2, 1, 0.

Szabados megnyomta a gombot.

A betonnégyzeten lévő csillogó krómkorong megremegett, majd lágyan elrugaszkodott a földtől, előbb fél méteres, aztán méteres magasságig emelkedve. Ott maradt, finoman lebegve, mint egy felhőcske a kék égen.

Az újságírók tapsban és éljenzésben törtek ki.

Igen. Motyogta Szabados, és a panorámaablakhoz botorkált. Csak kis fokozaton működsz, nem akartuk, hogy felröppenj a sztratoszférába. Suttogta. Nekitámaszkodott az üvegnek és homlokát nekinyomta hidegének. Megvan. Sóhajtotta fáradtan.

Behunyta szemét, ezért nem látta az első hasadást. Nagy, vörös ív nyílt a levegőben, kettészelte a lebegő korongot, mely két részben a földre hullott. Ez az ív aztán kitágult, és Szabados ekkor nyitotta ki a szemét.

Mi ez. Ennyit mondhatott csak.

A tér szövete mind jobban felhasadt, és ebből a véres sebből előmászott Az, amit évmilliók óta nem látott senki, és a pillantásába belehalt minden lény a földön, és Ez, mielőtt elpusztította a várost, mielőtt felkutatta és megölte az embereket, hatalmas löketekben tüzet okádott az égre, amely oly vörös volt, mint a pipacsok a mezőn.

 

vége

Szólj hozzá!
2010. július 09. 18:21 - Valmont

Nem egy szokványos bejegyzés

Azt kérhetném az olvasóktól, amit Déry  "A befejezetlen mondat" elején: ne mérjék szűkre az időt. Eddig három-négy oldalas anyagokat tettem közzé, de a lenti egy igazi novella, ötszörös terjedelemben. A "Járványügyi álmok" kötetembe készült, és most éreztem úgy, itt a helye, nem kiadói asztalok kéziratkötegei közt.

Ismét Mikszáth, de itt mint mellékszereplő jelenik meg. Aztán Maupassant. "A horla" című novellája egyértelműen benne van a sztoriban, több szinten is. Kamaszkoromban olvastam, nem értettem egészen, de tetszett. Az alapszitu meg az, amit mindig is újraírok: valakik felmennek északra, találnak valami szörnyűséget, és vagy megmenekülnek vagy nem. Itt azért is kellett a magas karakterszám, mert a nagyívű sztorihoz méltóképp ki akartam dolgozni a főszereplőket. Szemes még így is elég van helsinges lett, de társai viszonylag egyedieknek tűnnek. Nem törekedtem viszont történeti, nyelvi valósághűségre, a szöveg legfeljebb közelíti a Mikszáthéoz hasonló, korabeli narrációt, stílust.  

Végezetül szolg. közl.: lesz most egy kis szünet, tenger, aztán a gyűlölt/imádott Nógrád megye. Ettől függetlenül, reményeim szerint tíz napon belül tudok feltölteni.

 

 

A szekrény

 

 

A farsangot követően még huszonegyedikéig a városban (Gyarmaton) maradtam, nem is annyira a Csermely-lányok édes tekintetétől marasztalva, hanem Mikszáth úrék asztaltársasága okán. A Csermely-család továbbra is kedvesen és barátságosan fogadta vizitjeimet, de Mária egy magányos pillanatban félreérthetetlenül tudtomra adta, hogy a szíve bizony másé. Nem csalódtam nagyot, Szécsényben megszállva hallottam már pletykákat arról, hogy egy negyvennyolcas tiszt, bizonyos Jakabfalvy nevű udvarol neki. Amikor e szóbeszéd bizonyossá vált, még örültem is a ténynek, hisz jól látszott, hogy a kisebb lány, Emma pár év múlva meghaladhatja kecsességben és szépségben nővérét. Akkor pedig, a szécsényi rokonlátogatás ürügyén ismét felkeresem majd e kies vidéket is, hátha nagyobb szerencsével járok.

Fájdalmamat tovább enyhítette Mikszáth úr nagyszerű asztaltársasága: Orolay, a jogász, ki messze földön híres céllövő is volt, Miksa, e habókos öregúr, egyébiránt városi tanácsos és Szemes doktor, a palóc nép babonáinak szenvedélyes kutatója. E különös emberek minden további skrupulus nélkül befogadtak engem, a fővárosi literátort, és adomáikkal jobban telt az idő, mint a csalfa Mária oldalán.

Főleg Mikszáth úr, mesterem és példaképem vitte a szót. Noha abban az időben még csupán írogatott – és bizony nekem már nyomda alatt volt az Alföldi képek című kötetem –, mindjárt hallottam beszédében, hogy micsoda művek rejtőznek ebben az egyszerre vastag és fürge kis emberben. Olyan édesen és kacagtatóan tudta előadni történeteit, hogy a kaszinó másik feléből is oda-odajöttek a biliárdozók. Némelyikük ki tudja, hányadszor hallhatta már az esküdt út fabuláját, mégis, a csattanón együtt nevettek mind.

Orolay keveset szólt közbe, többnyire erősen ivott. Azt hallottam róla, hogy ő is szerelmi krízisen esett át, csak a jelekből ítélve súlyosabb lefolyásún, mint ami engem sújtott. Borús, fekete tekintete minduntalan a pohár alját kutatta, fiatal üstökét úgy rázta hátra, akár egy bosszúálló középkori lovag. Miksa uram hiába csitítgatta a fiút, az ügyet se vetett rá. Úgy tudom, másfél évre rá ideggyengesége olyannyira eluralkodott rajta, hogy pisztollyal vetett véget neki. Bizony, az asszonyok néha a sírba kísérik a reménytelen szerelmest.

Miksa, ez a jó öreg igyekezett kivenni részét a mulattatásban, de ebben inkább csak a régmúlt dolgaira tudott hagyatkozni. Amolyan igazi vidéki kisbirtokos volt, mintha a Borsszem Jankó lapjairól lépett volna elő, az archetípus szemléltetőjeként. Hetven is elmúlt már, és felvette az idősek azon keserű szokását, mely a jelent minduntalan az arany múlthoz méri. Szemes doktor gyakran csitította, látva, hogy az öreg milyen rossz irányba tereli a társalgást.  

Még a doktor volt a legizgalmasabb figura Mikszáth mellett. Sokkal többet megtanultam tőle a palóc néplélekről, mint a szécsényi rokonvizitálások összessége által. Könyvét, a Jó palóc hagyományt sajnos a fővárosban nem lehetett kapni, később, az eset után írtam is neki, kérvén postán a művet. Talán feladta, csak elkeveredett, talán már nem maradt rá ideje. Nyárelőn ugyanis Berényből jövet felborult kocsija, és úgy megnyomta mellkasát, hogy harmadnapra kilehelte lelkét. Kár érte, nagyszerű tudóst, a vidékkel együtt élő kutatót vesztettünk vele.

Hatására nem csak viccekből és ugratásokból álltak beszélgetéseink, hanem komoly témákat is érintettük. Többek közt imádott tárgyát, a kísértetek, lidércek, ártó lények éjszakai világát, melyből oly sok minden beszüremkedett a környék babonáiba is. Miközben Szemes a kutatási eredményeit fejtegette, felfigyeltem Mikszáth csillogó tekintetére. Ő már ekkor építgette magában halhatatlan novelláit, de ki volna képes ma megmondani, mennyi talány szövődött beléjük a doktor beszédjéből?

Orolay, aki Ipolytarnócon, egy gazdag faluban, a középkori félelmektől terhelt nép közt nevelkedett, hitte is meg nem is az efféle dolgokat, de többnyire csak hümmögött. Egyedül az öreg Miksa bólogatott elégedetten, mint aki már mind találkozott azokkal a teremtényekkel, melyekről a doktor mesélt. Ő lett az, ki elindította a szörnyű események sorát, melyről az alábbiakban szólni kívánok.

Egy éjjel, mikor éjfélt is elütötte a gyarmati templomtorony, a vén úr előhozta a durla históriáját. Bizony, erre még Szemes is felkapta fejét, később pedig jegyzetfüzetet ragadott, úgy kísérte Miksa szavait.

Az öreg ismert ugyanis egy falut, Karancskált, mely a hegyek oldalába, egy kis hasadékba húzódva sorvadozik – mivel évszázadok óta gyötri a durla. E lény megjelenése kiszámíthatatlan, nemzedékről nemzedékre felbukkan, akár a pestis. Ilyenkor magával ragad valakit, nőt, gyereket, fiút, férfiembert – és halálra kínozza. A szerencsétlenhez hívhatnak papot, meríthetik patakba – a durla nem hagyja békén, még el nem apasztja erejét, egészen a halálig űzve őt.

Szemes kérdezett rá, hogy végül is miféle lény ez a durla. Miksa uram zavarba jött, megvonta vállát, látszott, hogy ő még nem látta a teremtményét. Úgy jellemezte, hogy láthatatlan, megfoghatatlan asztrállény. Nem szellem, kísértet – hanem nagyon is evilági teremtmény. Testről testre vándorol, és életerővel táplálkozik, mint szúnyog a vérrel. Amikor jóllakik a szerencsétlen megszállott erejéből, visszaköltözik a Karancs hegy gyomrába, hogy pihenjen, akár a medve télen.

A doktor kétkedve hümmögött, bajsza alá morogva, milyen érdekes, hogy sem ő, sem más népkutató nem ismeri e babonát. Az öreg azonban ebből is kivágta magát – a durla okos, nagyon okos. Hosszú élete megtanította a rejtőzködésre. Nem véletlen, hogy csak ezt a kis, mindentől messze eső, isten háta mögötti falut kínozza. Ennek nagy visszhangja nem lesz soha.

Aznap ezzel tértünk nyugovóra, de az én költői képzetemet megragadta a durla lénye. Ágyamban fekve láttam magam előtt, ahogy a sötét éjszakában a kertek alatt úszik a légben, megfelelő test után kutatva. Sárgán lángol a fény egy ablakból, arra tér hát. Szegényes parasztportához jut, a kis, elülső helyiségében, a tisztaszobában ég a világ. Az üvegen nincs függöny. A képzelt szörny a párkányig kúszik, és óvatosan beles rajta. Fiatal, szűzi teremtés vetkezik odabenn, épp réklijét húzza. A durla szenvtelenül figyeli fehér bőrét, telt kebleit, combja ívét. Amikor a leány megfordul, arca Csermely Máriáé.

Másnap telegráfot kaptam, hogy sürgősen utazzak vissza Pestre. Apai nagybátyám rosszul lett, és végrendelkezni kívánt. Tudván, hogy a jó rokon már három szélütést is átvészelt, okkal véltem, hogy az út valóban nem tűrhet halasztást. Mint jogászember, én kezeltem családja ügyeit. Az utolsó órákra értem az Andrássy úti villába. A megtört test ágyban, súlyos párnákra dőlve pihegett. Tekintetében a fájdalmon kívül alig maradt valami, de mikor felolvastam a neje segítségével összeállított végrendeletet, minden sorra bólintott. Felesége tartotta kezét az aláíráshoz, és amíg pecsétem száradt, a lélek tovatűnt. Többször láttam már ezt, ám most megfigyelhettem, ahogy a szemgolyók csillogása lassan opálos fényűvé apad. Úgy véltem akkor, a lélek tükre, a szem az, mely mutatja a test magányos hússá válásának folyamatát. Szellemünk, lényünk lassan, vonakodva lép át a túlvilágba, és mikor pillantásunk végkép megkopik, csak akkor biztos a pusztulás.

Pár napig ügyeimet intéztem, és a Szécsényben, Gyarmaton ragadt poggyászaim sorsát igazgattam. De a csomagok helyett váratlan levél érkezett, egyenesen Szemes doktortól.

Izgatott hangvételű soraival visszahívott közéjük, durlát nézni. Amint beszámolt róla, távozásom után nem sokkal Miksa úr kocsisa jelentkezett gazdájánál fia ügyében. Ez sihederkorból épp kilépve, máris házasodni kívánt. Szerelmét azonban, ki történetesen Karancskálon él, hirtelen szörnyű nyavalya, öntudatlan állapot lepte meg. A kocsis Szemes doktor miatt ecsetelte mindezt Miksának, apellálva a két úr barátságára. A jó öreg azonnal legényt szalajtott Kálba, ki visszatérve igazolta sejtését – a leányzót a falusiak szerint durla kínozza, tán csak napjai maradtak már, olyan sovány.

Most tehát a gyarmati táraság elhatározta, hogy személyesen győződnek meg a palóc megszállottság esetéről, hisz ki tudja, adódik-e még ilyen alkalom ebben az emberöltőben. A doktor a modern tudomány eszközeit kívánta felvonultatni a kórral szemben, hátha megmentheti az ifjú leány életet. És mivel azon az estén én is oly érdeklődve hallgattam Miksa úr elbeszélését, elvárták, hogy csatlakozzam az expedícióhoz.

A városban semmi halaszthatatlan ügyem nem maradt, és mivel már a kedves halottunkat is elbúcsúztattuk, visszaüzentem hát, hogy másnap délelőttre ott vagyok. Reméltem, ez az időveszteség nem okozza majd a lány halálát.

A pályaudvaron Orolay fogadott, már útiöltözékben. Miközben elkalauzolt Szemes doktor házáig, elmondta, hogy Mikszáth úr egy heveny megfázás miatt nem vesz részt a kalandban.

Egészen e hírig hittem, hogy mindez, az orvos levele a lány megszállottságáról, csupán egy új Mikszáth-tréfa. Hallottam nagy találékonyságáról, mellyel embertársait szokta jóízűen lóvátenni. Ám amint kiderült, hogy ő maga nem is tart velünk, tudtam már, nem érintett a dologban, hisz a csattanót ki nem hagyná, mégoly betegen sem.

Orolayt láthatólag felvillanyozta az esemény, de legalábbis kiszakította búskomorságából. Arca pirosas színt öltött, keskeny vállait kihúzta, és még mintha mélyen ülő, borús tekintete is bizakodóbb lett volna. Sajnálatomat fejezem ki Mikszáth távolmaradása miatt, majd rákérdeztem, mit hurcol a kecses kis bőröndkéjében. Megállva gyorsan felpattintotta fedelét – két remekmívű párbajpisztoly csillogott vörös bársonyon. A szerelmeinek vallotta őket, utolsónak, és egyetlennek, kik minden útjára elkísérik, ha kimozdul a városból. Jós volt – vagy már akkor sejtette végzetét –, nem tudom, de ott, a gyarmati főutcán beleborzongtam valami lelketlen előérzetbe.

Szemes doktor és felesége, egy alacsony, sárga kis asszony szívélyesen fogadott, utóbbi pazar ebédet és saját kezűleg sütött, forró herőcét tálalt elénk. Társaim elmondták, hogy Miksa úr előrement szállást intézni, és falujában, Berényben vár majd bennünket. Onnan már csak egy órányi út Karancskál. Visszaküldte értünk a szerencsétlen apát, kocsisát, Pált, aki bármelyik percben itt lehet.

A doktor maga is beszélt már Pállal, és a legénnyel is, akit az öreg elszalajtott vizitálni a beteghez. Úgy vélte, akkor és ott, e józan polgárház ebédlőjében, hogy egyszerű epilepsziás rohamról van szó. Felesége, aki épp frissensültekkel megrakott kosárkát hozott be útravalónak, szelíden közbeszólt. Meyer svájci idegszakértőre hivatkozott, ki az epileptikus rohamok maximum idejét hat percben korlátozta. Ez a szegény lány pedig – a közlések szerint – napok, hetek óta önkívületben van. Orolay és én meglepődve hallgattuk az asszonyka világos és értő szavait, a jó orvos azonban fürgén felpattant, és csak nevetett mindezen. Valóban lehet, hogy nem klasszikus epileptikus eseménnyel van dolgunk, fejtegette, míg táskáját ellenőrizte, melyben fogók, üvegcsék és egyéb veszélyesnek tűnő fémszerszámok csillantak meg, mindazonáltal valamiféle mérgezéssel avagy daganattal is párosulhat a kór. Nagy a természet rendetlensége, tette hozzá, és megcsókolta tudós asszonykáját. A kinti kocsizörgés figyelmeztetett bennünket, hogy nekünk pedig vissza kell állítanunk a rendet. Vidáman búcsút vettünk a ház úrnőjétől, és felszálltunk Miksa úr egyszerű, de párnákkal jól kibélelt parasztszekerére. Orolay és Szemes a derékba rakott padkán foglalt helyet, én pedig Pál, e szegény, megtört ábrázatú apa mellé ültem.

Igazi palóc karakter volt, nagy, lelógó bajusszal, cserzett, ráncos arcából gyökérpipán át engedve ki a füstöt. Bőszárú gatyája, fekete mellénye és nagy, kézelős ingje csak úgy árasztotta magából a lószagot. Reméltem, kibírom az út végéig, de ahogy megindultunk, a feltámadó szél menten könnyített helyzetemen.

Ahogy a szekérzörgés engedte, kifaggattam az öreget a gyászos eseményekről. Fia, Lőrinc hosszú jegyesség után márciusban kívánta elvenni a káli lányt, Bényi Annát. Ő maga nem pártolta ezt a frigyet, mivel a káliakat megbízhatatlan, rendetlen népeknek tartották a környéken. Ám Lőrincnek világ életében nem tudott parancsolni. 

Magáról a kórról nem sokat tudott. Hirtelen jelentkezett, és gyorsan uralma alá hajtotta leendő menyét. Egyszer látta a beteget, egyébként az anyja nem enged be hozzá senkit. Szégyellik, nem ok nélkül. Amikor neki megmutatták, először tiszta értelműnek tűnt, egy tál levest eszegetett az ágyában. Csak ahogy megszólította őt, akkor vadult el. A tálat a falnak csapta, és zokogni kezdett. Aznap este állítólag a saját anyjának is nekiesett.

Megkérdeztem, mit tud a durláról. A kocsis egy ideig nem szólt, aztán bizalmatlanul végigmért. Mondtam neki, hogy az öregúr, Miksa beszélt róla nekünk. Erre csak ingatta a fejét, hogy az babonaság. Vénasszonyok találták ki, és olyan családok, ahol bolondot tartanak.  Szemes doktor meghallva a kijelentést, előrehajolt közénk.

Mint mondta, utánanézett múlt délután a levéltárban ennek a Karancskálnak, ezért – a sovány anyag ellenére – már tájékozottabb.

Karancskál olyan elszigetelt település, hol a famíliák hosszú időn át egymással házasodtak. Ez a szokás csak Mária Terézia korában szakadt meg, mikor a hivatal hatalmi szóval tiltotta az eljárást. Kötelezték a berényi papot, hogy miden frigyet vizsgáltasson ki, és csak a rokoni szálak hiányában végezze el a ceremóniát. Kálon ugyanis még tiszteletes sem szolgált. Ugyancsak szorgalmazták azt, hogy a káliak kívülről, más faluból válasszanak párt, ahogy tette azt Anna Pál fiával. Ennek ellenére még ma is számos degeneratív születés előfordul arrafelé.

Az öreg kocsis erre is csak csóválta fejét, mondván, így legalább széjjelhordják a bolondságukat.

Miközben ilyen kedélyes társalgással telt az idő, lassan elértünk az Ipoly folyó völgyébe. Áradás volt, amerre a szem ellátott, víz borított mindent, és felületén ezer és ezer madár kereste élelmét. Vijjogásuk, mint elkárhozott lelkek siráma, betöltötte a levegőt. Orolay és Szemes elővették a pisztolyokat, és a durranásokra hamar felszállt a sötét felhő, hogy pár perc körözés után ismét leülepedjen.

Hugyag felé tértünk, de nem mentünk be a faluba. Szemes doktor elmondta, hogy egészen a tavalyi őszig itt élt egy halottlátó. Aki felkereste, bizonyos fizetség ellenében, hírt kaphatott tőle elhunytjáról. Azt tartják, sokszor oly dolgot is elmondott a néhairól, melyet semmiképp sem tudhatott volna. A vénasszony aztán egyik napról a másikra köddé vált. Talán begyalogolt az Ipolyba.

Pál erre kurtán felnevetett, mondván, a babonás, hiszékeny parasztokat mindenki be tudja csapni. Szerinte az öregasszony nagyon jóban volt a vándorcigányokkal. Azok szállították neki a híreket mindenhonnan: ki, mikor, hogyan halt meg. Még a hátramaradt családtagokról is kitudtak mindent. És ennek a vénségnek, ennek a halottlátónak olyan volt az emlékezete, hogy mikor eljöttek hozzá a gyászolók, akkor felmondta szóról szóra, amit a cigányoktól hallott. Mintha ott, akkor tudná meg az elhunyttól. Nem tűnt az el, csak tán felkerekedett valamelyik vándorcigány táborral, és most velük járja a vidéket.

Szemes kétkedve vonogatta vállát, de aztán zavartan másra terelte a beszédet.

Ekkorra végképp felszáradt a délelőtti makacs pára, és a nap előbújt a felhők közül. Levettem felöltőmet, bár nem volt meleg, de a szél legalább elállt. Amerre a szem ellátott, vadvizek foltjai, bokrok, szelíden rügyező fák borították a többségében műveletlen tájat. Távolabb, fel északnak nagy hegyek emelkedtek, de toronyiránt is felsötétlett már a Karancs tömege.

Hugyag után Szécsény alatt mentünk el. Megfogadtam, visszafelé tartva felveszem drága rokonaimnál maradt poggyászaim utóját, és egyben beszámolok nekik erről a különös útról. A várfal ívét elnézve megrohant ezer és ezer érzés, és egy sétáló kisasszony fátyla alá Csermely Mária arcélét képzeltem.

Nem sokkal később egy akácos tövében elfogyasztottuk a jó doktorné által csomagoltakat. Pál kissé távolabb ült le, vagyis inkább csak a sarkára guggolt, mint a pusztaiak.

Orolay és Szemes a nomád ebéd után pipára gyújtottak, én pedig elővéve rajzolómappámat, felskicceltem kettősüket. Az urak elégedettek voltak a rögtönzött kis életképpel, később, kidolgozás után el is küldtem Szemesnek.

Az út ezt követő részére már alig emlékszem, mert el–elbóbiskoltam a nehéz ételtől. Minduntalan azon kaptam magam, hogy Pál erős vállára dőlök, vagy huppanóban ugrik egyet a kocsi kereke. Később a nap kezdett oly erősen tűzni, hogy égett tőle arcom. A felhők szinte teljesen felszakadoztak, de néha mintha hűs permet ért volna minket. Amikor fel–felriadtam, láthattam, hogy a táj lassan változik. Mind jobban elvadult, ahogy felfelé kapaszkodtunk a hegy lábáig. Erős, gacsos fák, kitekeredett bokrok szegélyezték a földutat. Itt már a művelésnek semmi nyoma sem volt. Fél füllel hallottam, hogy Szemes is ezt hozza fel Orolaynak. A fiatalabb a föld terméketlenségét hibáztatta.

Késő délutánra értünk Berénybe.

Miksa úr a portája előtt várt minket, és oly szívélyesen lapogatta meg hátunk, mintha ezer éve láttuk volna egymást. Hamarosan előkerült Pál fia, Lőrinc is. Mokány, erős fiatalember volt, hirtelen mozdulatú, tele dühvel. Szeme folyton ide–oda villant, mint aki ellenség után kutat. Nem látszott szomorúnak, inkább csalódott volt, arca folyamatosan pírban égett.

Miksa úr gyorsan beküldte a lovakkal, minket pedig az ebédlőasztalhoz kísért.

Hiába szabadkoztunk, hogy nemrég étkeztünk, nem kaptunk felmentést. Az öregúr jókedélyű háziasszonya feltálalt elénk mindenféle jót, savanyú káposztalevestől a túrós gancáig. Orolay megsúgta, hogy mióta Miksa özvegy, ez a hölgy viseli gondját minden szempontból. Csak mosolyogtam a késői virágzáson, bár jelét kettejük viszonyában nem láttam.

Az étkezés alatt Miksa úr vitte a szót, beszámolt a beteg leányról érkezett legfrissebb hírekről. Egy drótostót járt Kálon, ő mondta, hogy az egész falu rémült és retteg. Maga Lőrinc naponta átlovagol, bizakodva indul és letörten, kétségbeesve érkezik vissza. Nem is lehet már előtte kiejteni Bényi Anna nevét, a minap a kocsmában félholtra vert egy kondást valami ártatlan célzás miatt.

A kávénál aztán Szemes doktor előadta az öregúrnak is az epilepsziás kórismét, tréfásan hozzátéve még, hogy persze az is lehet, magával a durlával van dolgunk. Orolay kapott a szón, és eltűnődött rajta, ő mire használná képességeit, ha a durla helyében lenne. Nem idézném most szavait, melyek bizonyos gyarmati hölgyre nézve sértőek – de akár hízelgőek – is lehetnének…

Szemes doktor továbbvitte a gondolatot, ám ő királyok, uralkodók testébe bújt volna durlaként, megteremtve a harmóniát és az örök békét a világban. Aztán komolyra fordítva a szót, említette Darwin úr könyvét, melyet – mint kiderült – a társaságból csak én olvastam. Az evolúciós tanok alapján Szemes úgy vélte, hogy egy ilyen durla–lény léte nem elképzelhetetlen. Hisz milyen lenne az abszolút ragadozó a Földünkön, ha nem láthatatlan és érinthetetlen? Egy ilyen fajnak nem maradna ellenfele a természetben.

Miksa urat láthatólag felzaklatta a gondolatmenet. Isten ellen való minden olyan, ami magasabbrendű az embernél, hisz az Úr alapvetően és elsősorban a mi fajunk teremtésével koronázta meg a létező világot. Szemes észrevette az öreg megindultságát, ezért nem erőltette a témát, helyette inkább az út folyatását szorgalmazta.

Így jártunk el, felszedelőzködött az egész társaság, és újból szekérre szállva nekivágtunk a megmaradt távnak. Lőrinc egy szilaj, pej lovon táncoltatott mellettünk. Többször előrevágtatott, de mint aki magában fél szembesülni szerelme látványával, minduntalan bevárt minket.

A maradék szakaszon már nem sok szó esett köztünk. Az urak gondolataikba merülve emésztették a nehéz ételeket, Pál némán hajtott, csak talán az állatokkal bánt dühösebben. Jómagam ismét a táj szemlélésébe merültem, néha egy–egy jellegzetesebb vonulatot papírra vetve.

A lankákból itt már hegyecskék nőttek. Némelyik oldala megszakadt, a sárga földből gyökerek, üregek sötétlettek elő. Az akácost elvadult fenyvesek és bükkösök váltották fel. Közüket kitöltötte a csipke, ember nem járta sötét rengeteggé olvasztotta a kökény. Olyan volt e környék, mintha mesebeli, elvarázsolt világba lépnénk, Csipkerózsika vára felé tartva. Néha még távoli vonyítást is hallani véltem, de Pál szerint csak elkóborolt kutyák kergették a nyulat a sűrűben. Lőrinc megelégelte vánszorgásunk, és végleg elhagyott minket.

Kál előtt egy öregasszonnyal találkoztunk. Az út szélén bandukolt, gacsos botjára támaszkodva. Pál biccentett neki, Miksa úr pedig hangos szóval köszöntötte. A vénség erre ráncos, ijedt arccal bámult fel ránk. Talán megismerte Miksa urat, mivel integetni kezdett, és fejét rázta, a falu felé mutogatva, majd mikor száját nyitotta, ajkán, állán vér csorgott végig.

Szemes azonnal megállíttatta a kocsit, és leugrott róla. Az asszony hátrált, de Pál szelíd szóval nyugtatta, így a doktor végül csak megnézhette száját. Borzadva fordult el. Válla felett egy gyors pillantást vethettem én is az odvas fogak közé. A nyelv helyén csak egy sötét, nedvedző csonk maradt. Döbbenten álltunk, mint akit villám sújtott. Miksa talált legelőbb szavakat, de hiába kérdezgette az öregasszonyt, hogy mi történt vele, az csak a fejét rázta. Aztán megragadta az úr kezét, és az utat mutatta, ahonnan jöttünk. Az öreg rárivallt, hogy nem érti, pedig mind sejtettük már, mit akar. Erre a másik dacosan elfordult, és ismét nekivágott az útnak, ügyet se vetve emberfeletti fájdalmára.

Pál szerint káli volt.

Szótlanul kocsiztunk be a néptelen faluba.

Bár a házak kéményei füstöltek, a fő utcán csak girhes kutyák kószáltak. Maga a település valóban egy szűk katlanba települt. Apró házai felkapaszkodtak a hegyoldalra balról és jobbról, a völgy végében állt a rozoga templom, mögötte temető. Volt valami nehéz és sós pára a levegőbe, Szemes úgy vélte, a környékbeli tárnák szellőzőnyílásai miatt. A berényi bányatelep fellendülőben volt – a járatok a hegy belsejébe értek, és számos szellőzőkürtő a káli völgybe nyílt. Így a lenti káros gázok bizonyára ide, a falura ömlenek.

Pál egyenesen a Bényi–házhoz hajtatott. Idős férfi állt a kapuban, gyanakvó tekintettel végignézte, ahogy leszállunk, majd köszönés nélkül hátrament az udvarba. A lány apja volt. Pállal régről ismerhették egymást, de sokat hozzá sem szólt. Lőrinc a tornácon állt, könnyes tekintetét elfordította, úgy mondta, hogy már egészen odavan a beteg. Aztán öklével hirtelen a falba vágott, vére szétspriccelt a fehér mészen. Szemes azonnal odaugrott, de a fiú nem hagyta megnézni sebét, elrántotta magát, és visszaindult a lova felé. Apja szótlanul nézte, ahogy elvágtat, maga pedig a szekér hevederjeit kezdte igazgatni.

Mi hárman beléptünk az alacsony, döngölt padlójú parasztházba, ahol az asztalnál egy idős asszony, Anna anyja sírdogált. Amint észrevett bennünket, Miksa úrhoz sietett, és megragadta kezét, hosszan szorongatta, úgy könyörgött segítségért. Az öreg furcsa pillantást vetett rá, aztán dörmögött valamit nyugtatólag, de ez nem sokat használt. Orolay a tűzhelyhez ment, tenyerét melengette, onnan figyelte unottan a jelenetet.

Végül aztán csak én és a doktor mentünk be a beteghez.

Ez volt a tisztaszoba, és olyannak tűnt, mintha a beteg csak vendég lenne benne. A magas, párnákkal feltornyozott ágyban, vastag dunyha alatt pihegett Bényi Anna, a megszállott.

Soványabb volt, mint bármelyik élő ember, akit valaha láttam. Fehér ingecskéjét szinte átütötték kulcscsontjai, sötét haja szétterült csontos, kiugró orrú arca körül. Lehunyt szemhéját kék erek szőtték át, sűrű, éjfekete pillái minduntalan megrebbentek, mint aki a világra tárná tekintetét, még egyszer, utoljára, de nem képes rá. Éreztem már akkor, hogy ha sikerülne neki, örökre rabul ejtene ez a tekintet.

Ahogy az ágyhoz léptünk, valaki felhördült mögöttünk. Az apa volt az, és fojtott szóval kérte, ne érjünk Annához. Szemes értetlenül bámult rá, majd kérdőre is vonta a gazdát, hogy ugyan miképp tudná akkor megvizsgálni. Az csak hajtogatta a magáét, mire a doktor a beteg karja felé nyúlt. Ekkor az apa nekilendült, és engem félrelökve próbálta elhúzni Szemest az ágytól. A zajra berontott Orolay és a kocsis, és együttes erővel a doktor segítségére siettünk. Csak nagy sokára tudtuk legyűrni a dühös férfi, és kivonszolni a helyiségből. A udvaron aztán elsomfordált, mint aki már bánja, amit tett.

Odakinn Pál megköszörülte torkát, és szemlesütve bevallotta, neki és a fiának sem engedték, hogy a menyasszonyt érintsék. Összenéztünk Orolayval, aki rá is kérdezett, hogy mi ennek az oka.  A vén palóc megvonta vállát, ám ekkor az ajtóból Miksa úr szólított minket.

A lány anyja kívánt beszélni velünk, ki az előbbi jelenetet szótlanul nézte végig. Most, amint a házba értünk, Miksa előtt térdelve láttuk viszont, amint az öreg kezét csókolgatja. Sírva, könnyezve kérte őt, és néha ránk pillantva minket is, hogy gyógyítsuk meg Annát, vagy menjünk el minél előbb a faluból. Orolay felfortyant szavaira, és kérdőre vonta, ugyan miért kellene távoznunk, de a nő nem felelt, csak fejét rázta kétségbeesetten.

Miksa úr elégelte meg legelőbb a jelenetet, kivonta kezét a szorításból, leteremtve az asszonyt, majd dühösen kivonult a hideg udvarra, mi pedig kényszeredetten utána.

Kisvártatva csatlakozott hozzánk a doktor is. Arckifejezése elárult mindent a vizsgálat eredményéről. A lánynak szerinte legfeljebb órái lehettek. Nem is annyira az alultápláltság, hanem az általános erőtlenség miatt várta őt a halál ölelése. Mintha elment volna minden kedve és életereje. Azonban hiába kérdezgette, szinte semmiféle kapcsolatot nem tudott létesíteni vele, egy–két fejránduláson kívül már nem adott tudatos válaszreakciót.

A kíváncsiságtól vezérelve visszatértünk Annához. Ezúttal is lehunyt szemmel, pihegve feküdt hátán. Most az anya őrködött a sarokban, árgus szemmel figyelve minden mozdulatunkat. Szemes végül a légycsapót vette fel az ablakpárkányról, azzal vonta félre a dunyhát.

Ekkor figyeltem csak meg jobban a beteget.

Még áttetszőbbnek és vékonyabbnak tűnt, mint első látásra – ám teste valamiféle erős, földöntúli derengésben izzott. Szemes felhúzta ingujját, így láthattuk csonttá fogyott alkarját. Ahogy feljebb tévedt pillantásom, akaratlanul is megbámulhattam, apró, gyermeki mellei halmát, melyek zihálva emelkedtek és süllyedtek a ruha alatt, akadozó légzése ütemére. Szeme csukva volt, apró nyelve néha végignyalta valóban elragadó ajkait.

Már fordultam volna, mikor hirtelen minden megváltozott. Az a pillanat, mely oly döntő volt a későbbiekben, soha nem fog eltűnni emlékeimből. Életem utolsó órájáig magam előtt látom majd, ahogy Anna kinyitotta szemét.

Izzó, fényes ragyogás volt tekintete helyén. Erős és delejes hatását talán a délutáni napfény erősítette, talán a haldoklás. Bár nem rám szögezte pillantását, tudtam, engem is azonnal foglyul ejtene vele. Ahogy történt az a doktorral, akire bámult. Szemes akaratlanul is hátralépett, a légycsapó kihullott kezéből. Aztán valamit motyogva táskájához guggolt, csak hogy ne kelljen abba az izzó ragyogásba néznie. Mi, többiek megilletődve, és némán sorjáztunk ki a szobából.

Odakinn vártuk be társunk, ki jó negyedóra múlva csatlakozott hozzánk, hogy az udvari kút vizében kezet mosson. Közben fejét csóválta, maga elé dörmögve indokait tehetetlenségéről. Pál javaslatára és útmutatásával ezután a helyi kocsmába indultunk, hogy leöblítsük a betegszoba savanyú levegőjét. Feljebb, alig pár utcányira találtuk meg az alacsony kis épületet, a templom előtti tér oldalában. Előtte ott toporgott Lőrinc lova, odabenn pedig búsképű gazdája görnyedt ki tudja hányadik pohara fölé. A vén zsidó, ki jöttünkre előcsoszogott a pult mögül, azonnal Pálhoz sietett, és izgatottan fülébe susogott valamit. Csak aztán kezdett hajbókolni Miksa uram előtt, hogy az apa fiához lépett.

Alig kaptuk meg palackunkat, mikor a másik kettő felől heves szóváltás kerekedett. A fiú végül felállt, fel is döntött pár poharat, majd kiviharzott. Apja szótlanul odaballagott hozzánk, és türelmesen kivárta, míg Miksa uram tölt mindannyiónknak. Orolay finnyásan szemlélte pohara peremét, de aztán koccintott velünk Bényi Anna lelkének üdvére. Az öregúr csak ekkor fordult kocsisa felé. Az restelkedve előadta, hogy arra kéri a doktor urat, estére menjen vele vissza a betegházhoz, mert Lőrinc már el akarja szállíttatni a gyarmati kórházba Annát, mivel úgy véli, ott kapná a leggondosabb ápolást. Fél szemmel láttam, hogy a jó orvos e szavakra elvörösödik, de aztán bosszúsan csak legyintett, hogy tőle ugyan vihetik, élve nem ér oda.

Pál megvonta vállát, mondván a szülők sem engedik. Nem kívánják kiereszteni a durlát a faluból.

Orolay erre felköhögte a bort, de nem szólt, annál inkább a kocsmáros, ki tőlünk pár lépésnyire serényen hallgatózott. Koszlott hálóruhaféle volt rajta, fején kucsma, mely alól csatakos, ősz haj és egy ráncos arc tűnt elő. Bátorkodott megjegyezni, hogy amennyiben a durla iránt érdeklődünk, akkor a falu javasasszonyát kérdezhetnénk, ám ő eltűnt, mint akit a föld nyelt el.

Összenéztünk, mert mindannyiónknak eszébe jutott az úton látott öregasszony, de nem hoztuk fel a dolgot. Ám a kocsmáros sem hagyta annyiban. Elmondta, hogy Kálon mindenki úgy tudja, a durla kínzását nem lehet gyógyítani. Kit elkap ez a nyavalya, annak harangoztak – a falusiak ilyenkor csak azt tartják be, hogy a testet nem engedik kivinni a településről.

Szemes itt már közbeszólt, megkérdezte, hogy ugyan miért e szabály. A kocsmáros sejtelmesen vonogatta vállát, de aztán csak közelebb jött, és kibökte – így akadályozzák meg, hogy a durla megismerje a világot.

Olyan különös és valószínűtlen volt e kijelentés a félhomályos kis helyiségben, hogy válaszul mind elnémultunk, saját gondolatainkat kergetve. Végül Orolay törte meg a csendet, tudakolva, hol lesz szállásunk. Miksa uram a kocsmárosra pillantott, aki kapott az alkalmon, és felajánlotta szobáit.

Rozoga, kopott két lyuk volt, a kocsma mögötti folyosóról nyíltak ajtajaik. Tulajdonképp a kocsmáros saját és asszonyának hálóhelyiségeiként szolgáltak, de ők buzgó jóindulattal a rokonuknál, a boltosnál vackolódtak el éjszakára. Miksa uram kivitte a sötétedésbe a vánkosokat, és gondosan kiporolta őket, majd befűttetve az egyik szoba kis kályhájában, hamar elszundított. Szemes megmosdott, aztán visszatért Pállal a betegházhoz. Úgy vélte, semmiképp sem árthat, ha erősítőszert ad a lánynak. Saját keverésű elixírje állítólag már számos haldoklót visszahozott a mi világunkba. Láttam és hallottam korábban, hogy az öreg kocsis egyre kérlelte őt a söntésnél, tegyen még egy próbát még az éj folyamán, hátha csoda történik majd.

Orolayval kettesben maradván elbeszélgettük az időt asszonyokról, lovakról és pesti hírekről, miközben az ablakon koromfeketévé vált az éjszaka. Az éj, mely szörnyűségeket tartogatott mindannyiónk számára.

Fiatal társam később kiállt a tornácra, hogy viharlámpa fényében elszívja utolsó cigarettáját, én pedig egy, a kemence mellől felkapott vastag bottal rövid sétára indultam.

Csak a nyomorúságos, földhöz kushadó házakból elősárgálló fény volt útmutatóm. Gödörtől gödörig, árokparti gazcsomótól dühös kutyaugatásig botorkáltam. Egy ízben két korcs bokámnak is támadt, de a husáng jobb belátásra bírta őket.

Melengető tavaszi éj volt, mikor a lég már ez előtörő életnedvek ígéretét hurcolja. Az elátkozott falu felett kitisztult az ég, és felragyogtak a távoli csillagok. Elnézve hideg izzásukat, arra gondoltam, hogy miféle emberentúli fenyegetések lapulhatnak a világmindenség zugaiban. Akkor még nem sejtettem, hogy az egyik itt bujkál, nem is oly messzire tőlem. Ekkor fojtott kiáltást és valami zörrenést hallottam magam előtt.

Erőt vettem rosszérzésemen, és titkos ösztöntől, balsejtelemtől vezérelve előreindultam, amerre Bényi Annáék házát sejtettem.

Minden úgy volt, mint minapi álmomban, csak én az utca felől közelítettem. Átléptem az árokparton, és a nyikorgó kapun át a ház faláig osontam. Nem tudom ma se indokolni rejtőzködésem és leskelődésem. Talán szégyelltem kíváncsiságom, mely abból fakadt, hogy a rejtélyes beteget, kiért annyit utaztam egész nap, csak pár röpke percre láthattam.

Amint benéztem szobája ablakán, a földbe gyökeredzett a lábam.

Ott volt az egész család.

Az apa, a felesége, Lőrinc, a reménybeli vő és Pál. Mind izzadtan, küszködve, tépett ruhában. A pokoli jelenetet egy oldalsó, fal mellé esett mécses világította meg, halvány, szórt fénnyel. Jól láttam azonban kivörösödött arcuk, és a szemükben csillogó, elkeseredettséget. Gyűrűjükben, kezeik szorítása alatt Szemes doktor vergődött, félig az ágyra dőlve, félig a földön. És Anna, betegágyában feltérdelve, fehér árnyként magasodott fölé. Most élőbb volt, mint valaha. Bőrén sötétlettek a kék erek, ujjai, e hegyes karmok bele–belemarkoltak csípője mellett a levegőbe. Úgy nézett le a félelemtől és a többiek erejétől megdermedt doktorra, mint valami kígyó. Aztán lendülettel rávetette magát, egyenesen ajkára tapasztva mohó ajkát, hogy hosszú, érthetetlen csókban forrjanak össze.

A lány érezte meg, hogy valaki figyeli a torz aktust, mert Szemes arcától el nem szakadva felpillantott, egyenesen az ablakra, rám.

Hirtelen megrohant egy érzés, hogy tudom, milyennek lát most engem. Egy homályos, leskelődő árnynak, a sötétből előbukkanó betolakodónak, aki olyasmibe üti az orrát, amibe nem kellene.

És ettől a riasztó képzettől vezérelve magára hagytam a doktort. Remegve és sietve elléptem a ház mellől, végigloholtam az udvaron, ki a kapun, az utcára. Egy utolsó pillantást vetettem még az elátkozott lakra, aztán mint egy megvert kutya, visszasiettem a kocsmába.

Magam sem értettem, mi történik velem, pedig csak találkoztam valami ismeretlennel, olyan dologgal, amit jobb nem látni. Azt hiszem, megzavarodtam pár percre, talán még az ép elmém is elvesztettem. A következő, amire emlékszem, hogy Orolay horkolását figyeltem közös szobánkban állva.

A keskeny ablakon át belesett a kelő hold, így elnézhettem a sápadt ifjút, amint a földre vetett pokrócágyán alszik, felöltőjét magára terítve. De igazából a ház zajait hallgattam, azt, hogy mikor hangzanak fel az utolsó vendég, a doktor léptei. Minden porcikámban éreztem, hogy vissza fog térni közénk. E tudás által űzve fel–alá kezdtem járkálni, mígnem zajongásommal felébresztettem Orolayt.

Azonnal látta, valami szörnyű dolog történt. Mivel nem akartam abbahagyni szótlan, mániákus sétámat, az ivóból egy kupica pálinkát kerített. Lehajtatta velem, majd egy székbe nyomott.

A kényelmetlen ülőalkalmatosság merevsége visszaadott valami érzéket a valóságból. Felnéztem Orolay tiszta arcába, és akadozva előadtam, amit az imént láttam.

Nem szólt semmit, csak egyszer kérdezett vissza, hogy Pál is a merénylők közt volt–e. Aztán, mikor elhallgattam, mind a ketten mély töprengésbe merültünk.

Kopogó, botorkáló léptek térítettek magunkhoz tűnődésünkből. Tudtam, hogy amitől tartottam, bekövetkezett – ezért riadt, esetlen mozdulattal felpattantam. Orolay ekkor már az ajtóban volt, kezében pisztollyal. Jómagam az iménti husángot markolva követtem az ivóba.

A doktor tért vissza közénk valóban – egy asztalra támaszkodva állt az ivó közepén, nekünk háttal. Széles válla néma zokogástól rázkódott, csak akkor merevedett meg, mikor Orolay megszólította. Nem fordult felénk, csupán az asztal szélét markolta szorosabban, hogy ízületei kifehéredtek.

Aztán válaszolt, de olyan hangon, hogy mi ketten akaratlanul is hátraléptünk. Szemes hangja volt, de mélyebb és öregebb, ilyen lenne a varangyok, gyíkok nyelve, ha tudnának beszélni. Azt firtatta, miért jöttünk a falujába – és nem kellett visszakérdeznünk, azonnal megértettük, mire gondol.

Orolay szólalt meg, hogy csupán a lányt kívántuk gyógyítani. Az az alak ott az ivó közepén erre felhördült, ami akár nevetés is lehetett volna. Mikor elfordult, és előrelépett, végre fénybe került, a pulton hagyott lámpából sütött arcába – ebbe az eltorzult, kiszürkült, valaha volt emberi arcba.

Kárörvendően közölte velünk, hogy az, mármint a gyógyítás, bizony sikerült, majd egyenesen Orolayra ugrott. A földre söpörte őt, és az ifjú kezében elsült a fegyver. Szemes a padló fájába verte fejét, majd hagyta, hogy a test ernyedten elomoljon alatta. Csak ekkor vetette rám izzó tekintetét, amit már jól ismertem a Bényi–lány arcából.

Ezúttal azonban erőt vettem a bénultságomon, és a csapáshoz erőt adott a doktor korábbi elárulása miatti szégyenem is. A bot egyenesen homloka közepén találta el, mire ájultan rogyott Orolay testére.

Zajongásunkra Miksa uram csoszogott elő a folyosóról, és döbbenten állt meg felettük – emberi ábrázatnak még nem örültem ennyire. Míg Orolayt kivonszoltam a másik alól, gyorsan előadtam neki mindent. Az öreg csak fejét ingatta, és látszott rajta, nem hisz nekem. Főképp, amikor kocsisa szerepéről beszéltem, akkor komorult el arca. Ám a történet csak nem hagyta nyugodni – míg fiatal barátunkat élesztgettem, felvette a pisztolyt a földről, és ott maradt az ájult Szemes mellett.

Orolay lassan eszmélt, fekete hajába nyúlt, és keze vörös lett vérétől. Ekkor aztán szitkozódva felpattant, és körbenézett, majd meglátva az ájultat, a fejéhez kapott ismét, mint kinek minden egyszerre jut eszébe.

El kellett mondanom neki az előbbi jelenet végét. Össze–összenézve Miksa urammal, csendben hallgattak aztán pár percig, majd Orolay lehajolt, hogy valamit kezdjen a doktorral.

Mielőtt hozzáérhetett volna, eszembe ötlött a szülők aggodalma – két rongyot kerestem a pulton, azzal fogtuk meg az ájult testét. Egy székre ültettük, majd kötelet kerítettem, és lekötöztük kezét.

Ekkor már mocorgott, de aztán Miksa uram megbökdöste a pisztollyal, Orolay pedig vizet öntött arcába – így teljesen magához ért.

Hamarosan átható, megszokhatatlan tekintettel vizslatott minket, de nem szólalt meg, hiába kérdezgettük. Főképp Orolay akart kicsikarni valamiféle jelet arról, hogy a doktor nem vesztette el ép értelmét – ám a mind dühösebb faggatózást csak néma csönd fogadta.

Miksa uram elégelte meg legelőbb – félrevont minket, és a pálinka jótékony hatásáról kezdett sutyorogni. Én csak lassan értettem meg, mit akar, de aztán ragyogónak találtam az ötlet. A demizsonok mellett találtunk tölcsért, a pult alatt egy rongyos szaténkesztyűt – talán valami nemes vendég hagyhatta itt hajdan zálogul.

Foglyunk először nem sejtett semmit, csak mikor Orolay kesztyűs kézzel lefogta fejét, és szájába erőszakolta a tölcsér keskeny végét, akkor kezdett küzdeni. Olyan erősen rázta magát és a széket, hogy azt hittük, menten felborul. Végül Miksa uram lekuporodott, és a háttámlának vetve magát, megtartotta Szemest. Én pedig felemeltem a pálinkásüveget, és csorgatni kezdtem a tölcsérbe az italt, míg a remegés és rázkódás előbb nem csillapult, később végképp abba nem maradt.

Közvetlen közelről láthattam kikerekedő, véreres szemeit, melyeket az ital hatására lassú pára vont be. Ahogy Orolay elvette a tölcsért, felköhögte az utolsó kortyokat, de fuldoklás helyett aztán visszanyelte ezt is. Mi hárman leültünk vele szembe, és vártunk. Miksa uram, mint aki jól végezte dolgát, megtömte pipáját, és vastag füstfelhőbe burkolódzott. Orolay a kétliteres üvegben maradt ujjnyi folyadékot kóstolgatta, de minden nyeletre összeborzadt a kerítésszaggató aromájától. Én pedig folyvást az ablakokhoz siettem, és ki–kinéztem a csöndes kis térre, melyet oly szépen bevilágított a hold. A falu aludt, egy lélek sem járt az utcán.

Alig telt el fél óra, és a durla énekelni kezdett.

A társaságnak háttal, az ablakon kifelé bámulva álltam, ezért először azt hittem, valami madár fészkel a padláson, és az vijjog. Olyan volt ugyanis Szemes hangja, mint a vércse vagy a párja által üldözött galamb jajszava. Egészen halkan kezdte dalát, majd mind jobban elnyújtva, vészjósló spektrumig vitte, érthetetlen, különös hangzású szavakkal tagolva. Döbbenten, némán hallgattuk, szinte még levegőt sem mertünk venni. A csontunk velejéig megborzongatott e dal, egy résznél úgy éreztem, minden hajszálam égnek áll tőle.

Mikor befejezte, feje lecsuklott, és nyálfolyam indult meg öltönye hajtókáján.

Orolay ekkor odalépett hozzá, és kesztyűs kezével megrázta vállát, majd lágy, rábeszélő hangon megkérdezte, ki ő, és mit akar tőlünk.

Nem reméltem semmi választ, de aztán Szemes feje felemelkedett, és ajkai tétova szavakat kezdtek fűzni. A lény már olyan mélyen volt a doktorban, hogy hangja csak tompán, visszhangokkal ért el hozzánk. Azt válaszolt, hogy ő az örökkön létező, az emberen túli.

Miksa uram keresztet vetett, de nem állta meg, hogy ne ismételje el Orolay kérdését – mi a szándéka Szemessel.

A durla egy pillanatra mintha maga is elgondolkodott volna a dolgon, aztán azt felelte, hogy a doktor ugyanolyan jó neki, mint Anna.

Egyikünk se merte megkérdezni, mire kell neki Szemes. Helyette inkább arról faggattam, hogy honnan jött.

A durla erre sokáig nem válaszolt, majd megvonta a doktor vállát, már amennyire a kötelek engedték. Ő mindig volt. Sokáig a hegyben él, a kövek közt, és ha megéhezik, beleköltözik egy virágba vagy bogyóba vagy gombába – és akkor valaki leszedi és megeszi őt. Így fényes és meleg lélek közelébe jut, amelyet elfogyasztva jóllakhat.

Orolay megborzongott e szavakra, majd dühösen felcsattant – hogy került át Szemesbe, hisz Annát pusztította eddig.

A durla részegen eltátotta Szemes száját, mutogatva, milyen úton át foglalta el a testet.

A fiatalember rám nézett, és biccentett, mintegy igazolva a történetemet, majd eltűnt a szobák irányába. Eszembe jutott, hogy ezidáig talán – minden bizonyíték ellenére – engem vélt bolondnak.

Ekkor Szemes testét öklendezés rázta meg, és az elfogyasztott ital feltört kitárt szájából. Melléléptem, és kendőn át tartottam fejét, majd megtöröltem arcát, mikor vége lett. A test kimerülten csuklott össze, feje ismét lehorgadt, majd részeg hortyogás szűrődött elő belőle.

Orolay közben visszatért, és az egyik pisztolyát övébe tűzve a másikat nekem nyújtotta.

Miksa uram csak most tért magához az előbbi furcsa párbeszéd okozta döbbenetből, szinte ijedten kérdezte tőle, mire készül. A fiatalember az alvóra mutatott, mondván, ideje visszaszerezni barátunkat. Elértettem, mit akar, bólintottam, és a husángot átnyújtottam az öregnek, hogy azzal vigyázzon szegény Szemes porhüvelyére.

Aztán nekivágtunk az éjszakának, határozott lépteinket a Bényi–ház felé irányítva.

Szó nélkül tettük meg az utat, szinte még a lélegzetünkre is ügyelve. Hajnalodott, és már a korcsok is nyugovóra tértek. Egy pisszenés se hallatszott közel–távol, csak a harmat szitált lassan a világra.

Ahogy a sötét épület elé értünk, Orolay megállt, kivonta fegyverét övéből, majd határozottan megindult.

Nem tudtam pontosan, mit akar, de úgy gondoltam, Szemes érdekében mindenképp követnem kell őt, át a kapun, az udvaron, a ház ajtajáig.

Az ajtón benyitva azonnal észrevettük Anna szüleit – a konyhai ágyacskán feküdtek, békésen hortyogva. Nyugodalmuk érthető volt, tekintve az éj – rájuk nézve – kedvező eseményeit. Orolay a félhomályban tapogatózva átkelt a konyhán, és eljutott a beteg ajtajáig. Itt azonban megtorpant, mert lába alól mély, dörmögő hang kélt.

Pál kászálódott fel a küszöbről, félálomban értetlenkedve, majd mikor felismert minket, elkiáltotta magát. Orolay halántékon csapta pisztolya agyával, mire az öreg szótlanul összecsuklott. Anna ajtaja zárva volt, a fiatalember nekifeszült, én pedig fegyveremmel az ébredező szülőket tartottam sakkban. Erélyesen visszaparancsoltam az apát felesége mellé, hogy a dunyhák közül bámuljanak ránk bűnbánó, komor arccal. Orolay ekkor már a zárat rugdosta. A szobából Pál riasztása után zajok, izgatott sutyorgás szűrődött ki – így hamar rájöttünk, hogy a lány nincs egyedül. Amint azonban barátom egy erősebb rúgásra végül felpattant az ajtó, láthattuk, hogy elkéstünk. A nyitott ablakon át huzat áramlott be közénk. Orolayval szemközt Lőrinc állt, kezében egy székkel. Amint társamnak ugrott, az rásütötte fegyverét, és ezúttal nem hibázott. A lövés a vállán érte Lőrincet, aki hátratántorodott, ingjét azonnal elöntötte a vér. Orolay félrelökte, és a nyitott ablakhoz rohant. Követtem, így még láthattam az utca végében eltűnő fehér hálóinges alakot. Légiesen lebegve szaladt a szürke fényben, úgy, mit egy megszabadult angyal. Csodálatos volt ez az átváltozás.

Míg én a dolgok ilyetén való fordulatán tűnődtem, fiatal barátom nem tétovázott – a sebesültet maga előtt taszigálva elindult kifelé. Nekem maradt az utóvéd szerep, bár a háziak és az ájult Pál nem tanúsítottak támadó érzületet.

Lőrinc pedig némán, száját összeszorítva vérzett kezeink közt. Odakinn ugyanis kétoldalról belekaroltunk, és vinni kezdtük a pokolfajzatot. Mind jobban elszürkült, de még volt ereje megkérdezni, mi van édesapjával. Halkan, kelletlenül válaszoltam, hogy lélegzett, mikor otthagytuk. Erre azt kérte, ne bántsuk az öreget, az egész az ő ötlete volt – idecsalni Szemest, és belékényszeríteni a durlát.

A furcsa mondatra Orolay megtorpant, és izgatottan nekiszegezte a kérést, hogy miképp tudták erre rávenni a lényt. Lőrinc akadozva válaszolt – megfenyegették, elégetik Annát vele együtt.

Barátom erre elégedetten felmordult, majd újult erővel kezdte vonszolni őt. Lőrinc hiába kérdezte, mi a tervünk vele, nem válaszolt semmit, bár akkor már mind tudtuk, hogy csak egy módon lehet helyrehozni e dolgokat. Pár lépés után a test a karunkban egyre jobban elnehezedett, végül ájultan elernyedt, az utolsó ötven méteren már húznunk–vonszolnunk kellett.

Ami engem mind jobban aggasztott, az a kapukban, út szélén felbukkanó falusiak látványa volt. Talán Orolay lövésére jöttek elő, talán csak az állatok miatt, etetési idő lévén, de egyre többen szegélyezték utunkat. Nem egy közülük fejszét, kapát tartott kezében, és láthatólag többségük be volt avatva Lőrinc tervébe – mert arcukról fenyegető, gyűlölködő érzés volt leolvasható. Közvetlenül egyik sem nézett szemünkbe, és nem szóltak, de ahogy elhaladtunk, többen lassan megindultak utánunk.

Amikor már majdnem elértük a kocsmát, mögöttünk fájdalmas ordítás kélt. Pál botladozott végig az utcán vérző fejjel, a gyülekező parasztoktól meg–megtámogatva. Jobb kezében valami fényes csillogott, ahogy jobban megnéztem, láthattam, kés.

Amint elértük a kocsma tornácát, felpattant az ajtó, és Miksa uram lépett ki rajta. Pál erre megtorpant, de aztán ismét megindult társaságunk felé, habzó, vad dühvel, fiát követelve rajtunk. Nem mozdult egyikünk se, aztán Orolay felocsúdott, idegesen elkezdte újratölteni fegyverét. Mikor az öreg már csak pár lépésnyire ért, Miksa uram szitkozódva cselekedett. Hozzám lépett, bénult ujjaim közül kivette a fegyvert, és rásütötte Pálra.

A kocsist a mellkasán érte a golyó. Hátraesett, egyet vonaglott, majd nem mozdult többet. A falusiak, kik ekkor már szép számban gyűltek a kocsma elé, azonnal zúgolódni kezdtek, hamar egy kő is röpült felénk. Gyorsan benyomultunk hát az épületbe foglyunkkal.

Odabenn találtuk a kocsmárost, aki kezét tördelve lesett ki az egyik ablak sarkán. Maga elé mormogott szavaiból kitűnt, épületének felgyújtásától retteg. Ám egyelőre csak a kövek záporoztak felénk, hangos csörömpöléssel törve össze az ablakokat.

Orolay sietve előadott mindent a még mindig falfehér Miksának, aztán kezébe nyomott egy kupica pálinkát. Ezt követően a földön heverő ájult sebesülthöz lépett, tűnődve megállt felette, majd biccentett. A segítségemet kérve megemelte. Egy asztalra helyeztük a testet, majd a lekötözött, már éberen figyelő Szemest odahúztuk Lőrinc fejéhez. Orolay ekkor felszólította a durlát, hogy menjen át a másik testbe, most, azonnal és örökre.

Szemes csak a fejét ingatta, mondván, jó helyen van ő, majd köhögött egy sort. Egy baltacsapás érte a kocsaamajtót, mire Miksa uram odasietett, és egy asztalt húzott elé. A kocsmáros a pult mögé bújt, én pedig újratöltöttem pisztolyom. Egy törött ablakon át találomra kilőttem a térre, vigyázva, ne találjak senkit. A záporozó kövek egy időre elmaradtak.

A beálló csendben Orolay ismét Szemes elé lépett, és felemelt pisztolyával megcélozta fejét. A lény kíváncsian nézett fel rá, mi, többiek pedig megmerevedtünk döbbenetünkben. A fiatalember ismét felszólította a doktorban lakozót, hogy térjen át Lőrincbe, különben menten kiloccsantja barátja agyvelejét. A durla válaszul felnevetett, sértő, éles hangon. Orolay felhúzta fegyvere kakasát, és a doktor szemébe nézett.

Azóta is sokszor eszembe jutott a jelenet, melynek végletessége elborzasztó volt annak, aki látta. Úgy vélem, már akkor benne volt szegény barátunkban az őrületre, a végső és könyörtelen tettre való hajlam. Mindenesetre a Szemesben rejtőző bírta rövidebb ideig, elkapta tekintetét, és bólintott.

Ami ezután következett, azt nehéz leírni, és az illendőség sem enged minden részletet közölnöm e különös aktusból. Legyen annyi elég, hogy a jó doktor ugyanolyan mód menekült meg, ahogy

2 komment
2010. március 21. 09:02 - Valmont

Egy újabb palóc szörny

Falun mindig is féltek az emberek, de ötven-száz éve sokkal jobban, mint manapság. Hallottam történeteket, hogy a Belphegor sorozat milyen elementáris hatást gyakorolt a korabeli médiafogyasztókra, de ha még régebbi időkre tekintünk, a szorosan egymás mellé épített házak, a rossz végű mesék, a babonák, a képzelt lények a Tüzesembertől a bánya mélyén lakó Kis Emberig - mind egy ősi rettegés jelei lehetnek. A való és a képzelt világ határai egybecsúsztak, és ez a tisztázatlanság jellemező volt a névadásra is. Ki tudná például leírni a "kókó", a palóc boogeyman külsejét? Az "éjjeli nyomás", az álmodó mellkasára telepedő fullasztó lény árnyalakja egybemossa a merev tudományosság succubusát és incubusát, és igazából nem tudni, ki vagy mi ő. És ugyanez vonatkozik az írás tárgyára, a giringyre, mely lehet görény, patkány vagy róka is - mindenesetre maga a megfoghatatlan rablógyilkos, tyúkok éjjeli mészárosa. Vagy még több is annál...

 

 

A giringy

 

 

Hiába keresed a giringyet, csak keveseknek adatik meg, hogy lássák. Én találkoztam vele, kétszer is. A másodikra emlékszem, az elsőt sose feledem.

A giringy szót fenn északon majd mindenki ismeri, ám a pontos jelentése még a használók körében se tisztázott. Szinnyei „Magyar tájszótár”-ában nem találni, Vassy „Kis palóc folklór”-jában pedig a girhiccel keveri, ami tulajdonképp a girhes egy alakja. Ha valaki hozzájut Dózsay Ákos „Magyar babonák és rejtélyek” című tanulmánykötetéhez, ott olvashat utalást az éjszakai vérszívóra, mely lidérc vagy ludvérc néven irtja a baromfiállományt Nógrád, Heves és a szlovákiai, elcsatolt megyék tájain. Ez már lehetne a giringy is, ám még itt sem teljes a kép.

A legpontosabb leírást Ágoston Mihály falukutató adja, aki 1952-es szószedetének lábjegyzetében egész részletesen közli a giringy szó jelentését. Ez alapján a giringy a palóc szájhagyomány és legendárium furcsa, kegyetlen ragadozója. Leginkább még a menyétfélék családjába sorolható, innen a néveredeztetés is: görény – giriny – giringy. Ágoston nagyon helyesen megadja a lény primordinális vonatkozásait is: az állat a boszorkányszombatok mellékterméke. E gyűlések orgiasztikus szakaszában a szipirtyók, kik nem méltók az ördög méltóságos phallosára, a nagyurat kísérő aldémonokkal elhálva a nászt, teherbe esnek a pokolbéli magtól, és kilenc napra rá a világra ürítik a giringyet, ami aztán azonnal elszökik tőlük, ki az erdőre, mezőre. Vagyis a szörny originalitása földalatti, alvilági tartományokba helyezhető – ám tevékenysége már nagyon is evilági. A palóc szellem ugyanis minden, az állatállományt ért radikális vagy megmagyarázhatatlan pusztítást a giringy számlájára ír. Tömegesen leölt libák, az udvar királyának, a kakasnak kivérzett teteme, fordított kereszt alakban feltört tojások – mind a giringy éjféli ólálkodásnak jele. Fél tőle a kutya, az ember, ha összeakad vele, jobb, ha nem néz a szemébe. Egyetlen ellenszere a tűz, mellyel kipurgálható e világból.

Nekem a nagyapám egyszer megmutatta a giringyet.  

Kilenc vagy tízéves lehettem, és szokás szerint a nyár forró napjait ott töltöttem náluk, vidéken. A száz évig tartó nappalok unalmát alig törte meg valami érdekesség. Velem egykorú gyerek a környéken kevés akadt, azok is óvakodtak a közelembe jönni. Nem hibáztattam őket. Naphosszat a meszelt falú nyárikonyha hűvösébe húzódtam, és az autóskártyáimat rendezgettem, avagy a műanyag katonáimmal játszottam el sosemvolt ütközeteket.

Egy reggel aztán átkozódó, keserves kiabálásra ébredtem. Pizsamába, az éles napfénytől káprázva támolyogtam ki az udvarra – nagyanyám siratott a nagyobbik tyúkól előtt, kezében ernyedten elomló tyúkdögöt tartva. Nagyapám a favágató tőkénél állt, némán szítta cigarettáját, aztán nekiindult.

Nagy, hórihorgas ember volt a nagyapám, a bánya se törte meg egyenes, sudár tartását. Folyton egy kopott, zsíros kalapot hordott a fején. A dohány, és savanyú szőlőből kászített házibora volt a két szenvedélye. És gyakran, túlságosan gyakran lesett rám bűnbánó tekintettel.

Azon a reggelen, ahogy elment előttem, megtorpant, majd fölém hajolt. Elmondta, hogy valami járt éjjel a tyúkok közt, és hármat a vérébe fojtott. Kutya kell a házhoz, mert az ilyen dög, az ilyen gyilkos visszajár, amíg meleg húst érez a környéken.

Azzal karjára vett, és mentünk, mentünk egyenesen nagyapám unokaöccséhez, a vadászhoz. Két utcányira lakott, Jánosnak hívták, vörös, erős, kövér ember volt, gutaütéses képe mindig felvidított. Hosszan tárgyaltak nagyapámmal az udvaron, míg én az elkerített kis rész mögött csaholó ebeket lestem. Három, közepes termetű korcs vicsorgott rám, egyik fenyegetőbb volt, mint a másik. Elképzeltem, ha ezek éjjel összeakadnak a titokzatos vadásszal…

Azon az éjszakán nem történt semmi. Csak a kölcsönbe kapott kutya vonyított az udvarban egy jó három órát. Nagyapám úgy kötözte ki, hogy elérje az ólak előterét. Az állat reggelre megnyugodott, sőt, úgy vélhette, most már ő uralkodik itt mindenek felett, mert nem akarta átengedni területén nagyanyámat se, ki a kert végébe lévő budiba tartott volna nagy sietve.

Ám a csahos uralmának hamar vége szakadt. Következő éjszakán szörnyű vonyításra riadtunk. A hang hamar bugyborékoló fulladásba torkolt. Nagyapám elemlámpával ment ki, én mindenhol a nyomába, fogtam szabad kezét. Kérges, erős tapintása volt, mint egy fa törzsének. Emlékszem, a vér sárgán csillogott a lámpa fényében. A kutya nyakából dőlt, az állat a disznóól előtt feküdt, és már csak lába rángott. A deszkák mögött idegesen röfögtek az értetlen malacok.

Nagyapám nem sokat törődött a hősi áldozattal – azonnal a tyúkólakat kezdte vizsgálni. Az egyik ajtaján a retesz ki volt ütve. Vízszintesen eltolható faék volt csak – egy okosabb kutya is megtalálta volna a módját, hogy elbánjon vele. Nagyapám lehajolt, letérdelt a porba, és bevilágított az ajtó nyílásán, majd a rikácsoló tyúkok közül kivett két dögöt.

Másnap sokáig töprengett a lócán ülve, arcát a délelőtti napfénybe tartva. Aztán még ebéd előtt fogta magát, és felmászott a padlásra. Kisvártatva két, kisebb ajtót dobott a gyepre. Valami régi, fiókos szekrény maradványai voltak. Nagyapám mutatta, hogy kulcsra záródnak, deszkájuk is masszívnak tűnt még. Alkonyatra be is szerelte mindkettőt – csak a nagyobbik ól zsanérjaival volt egy kis gond, és így az ajtó nem pontosan illeszkedett alul. Miután nagyanyám azzal az idegesítő, bú–be–bú–be kántálással beterelte az állatokat, nagyapám megengedte, hogy én fordítsam rá az új ólajtókra a kulcsokat.

Reggel korán ébredtem, és én mentem ki legelőbb az udvarba. A kisebbik ól küszöbén át szinte kiömlöttek a dögök a földre. Olyan volt, mint egy mészárszék. Egyetlen állat sem élte túl a támadást, gombszemükben a mohó élet helyett csak páni rettegés emléke csillogott. Nagyanyám elsápadt, mikor meglátta a szörnyűséget, de már nem szólt semmit, némán hozzálátott, hogy zsákba dobálja az áldozatokat. Csak nagyapám lélegzett mélyebbeket, és láttam, arcán eluralkodik valami szokatlan kifejezés. A bosszú volt.

Felemelte az egyik ernyedt testet, majd elővette bicskáját, és elnyiszálta a tollas nyakat. Nyomkodta a sebet, rázogatta a tetemet, de abból egy csepp vér, annyi se jött. Közben nagyanyám végzett, a zsákot tartva állt, nézte őt. Nagyapám lehajolt a nyitott ajtóhoz, és alaposan megnézte a zárat, az elfordított kulcsot. Aztán egymásra pillantottak nagyanyámmal, és kimondták a szót. Giringy.

János dolgozott, csak délutánra ért haza az építkezésről. Néha felém lesve, suttogva, halkan beszélt a kapuban nagyapámmal, majd biccentett, és hátrament az udvarba. Hozta mindkét megmaradt kutyáját, a puskáját meg egy nagy fémkannát. Amikor megkérdeztem, azt mondta, gázolaj van benne. És barackot nyomott a fejemre.

Visszamentünk a tett színhelyére, az udvarra. Az ebek hamar szagot fogtak. Húzták, rángatták kifelé a pórázt, neki egyenesen a pataknak, majd azon túl a hegy oldalába. Nagyapám és én le-lemaradozva követtük a hármast. Kaptam egy töltényt, azt forgattam kezemben, nagyapám pedig a marmonkannát cipelte. Szerintem már a háznál sejtette, tudta, hogy hova tartunk, mert egyre-másra a Szilvást fürkészte, amikor meg-megálltunk pihenni.

Egy hasadékba, a hegy egy vágatába valaki, több évtizede nyolc szilvafát ültetett. A fák közeit rendszeresen kaszálták, de a felső részen kökény- és csipkebokrok tömbje terjeszkedett.

Oda húzták a kutyák a vadászt.

Megálltunk a hegyoldalban, a bokor szélénél. Olyan két autónyi méretű volt, az ágak kusza tömegén nem esett be se a tekintet, se a napfény. A korcsok mind dühösebben ugattak, és feszítették a pórázt, de a vadász visszarángatta őket, és lejjebb kikötötte mindkettőt egy fa törzséhez. Aztán puskával a kezében odajött mellénk, s biccentett nagyapámnak. Együtt néztük, ahogy nagyapám körbejárja a bokrot, a kannából gondosan ívet locsolva. Még a nyár közepén jártunk, a hegyoldal füve épp hogy kezdett sárgulni, így a lángok nem harapóztak el, csak ropogva falni kezdték a bozótost, ahogy az olajcsík végét meggyújtotta. Sokáig türelmesen bámultuk a gennysárga, vastag füstgomolyagot, a felvillanó tűzlobbanásokat, és a hőség elől hamarosan hátrálni kezdtünk. Már azt hittem, tévedtek, mikor nyafogó, kárhozott sikoly harsant a bozót mélyéről. Máig emlékszem rá, és még a gondolatára is végigfut a hátamon a hideg. Düh, sértettség és gőg volt benne. Aztán fájdalom. Az okozója, egy apró tűzgomolyag, az átellenső oldalon tört ki a csapdából. A vadász vette észre, oldalt sétált, majd terpeszbe állva rálőtt. A kis lángcsomó vinnyogva a földbe roskadt. Nagyapám nem mozdult, várt, cigarettája majd a körmére égett, de nem vette észre.

A második tőlünk pár lépésre, jobbra próbálkozott. Ám valahogy beakadhatott egy ágba, mert csak egy sötét tömeget láttunk vergődni a lángok közt, akkora volt, mint egy macska. Aztán a mozgása lelassult, és megadta magát a hőségnek. Halkan nyikkantgatott még egy ideig, de a tűz ropogása hamar elnyomta hangját.

Az utolsót én fedeztem fel. A vadász épp visszament a kutyáihoz, nagyapám pedig elfordult, hogy a feltámadó széltől óvja gyufája lángját.

A szemembe csapott egy kis füst, és hátráltam pár lépést. Lentebb, ahol a bozót véget ért, és elkeskenyedett, apró, sötét motozást pillantottam meg. 

Közelebb mentem, míg meg nem bizonyosodtam, hogy ez is az. Egy giringy. Már majdnem kijutott a tűzből, de a hátsó része teljesen megégett. Szőrös, apró, keskeny testén foltokban parázslott a bunda. Amennyire a hőség engedte, megközelítettem. Ahogy árnyékom rávetült menyétszerű fejére, erőt vett magán, és kúszni kezdett.

Ekkor láttam meg.

Nem kellett nagyapám magyarázata. Odajött mögém, és megfogta a vállam, de nem szólt. Mindketten lestük, ahogy a haldokló giringy két mellső tagjával felénk húzza magát. A szőrös végtagok sötét, mocskos, sárral borított kezekben végződtek. Két apró, de határozottan emberi kéz volt, öt ujjal, körmökkel, percekkel.

Az állat kiért a tűz bűvköréből. Ernyedten oldalára fordult, úgy szuszogott. Aztán valami fájdalom hasíthatott belé, mert hirtelen felhúzta ínyét, láthatóvá váltak gyöngyházfény fogai is. Elöl, szorosan egymás mellett három hegyes kis metszőfog csillogott. Akaratlanul arcomhoz nyúltam, és kilencévesen is megértettem az összefüggést. Ott és akkor leperegett bennem az egész, amiket mondtak, és amiket láttam a tükörben.

Hathónaposan egy nyári alkonyon magamra hagytak az udvaron. Apám nem volt ott. A nagyszüleim az állatokkal foglalkoztak. Anyám valamiért beszaladt a nyári konyhába. A visításomra úgy rohant elő, hogy majd lábát törte, elesett, és így vesztettünk pár másodpercet. Nem tudta megmondani, mi volt a támadóm. Valami apró, szőrös állat. Talán patkány. A nagyszüleim meg nem akartak találgatni. De az arcomat örökre eltorzító huszonhét harapás lenyomata tökéletesen megegyezett az előttem hörgő giringy különös fogsorával.    

Gumicsizma volt rajtam, és talán kilenc éves lehettem. Ám mégis, olyan erővel nyomtam a földbe a talpammal az állat fejét, hogy még a tűz zaján át is meghallottam a csontok reccsenését.

Nagyapám végig ott állt mögöttem, és fogta a vállam.

 

vége   

 

2 komment
2009. október 02. 08:25 - Valmont

Szülők, gyerekek, szörnyek

A legfélelmetesebb dolog egy hozzánk közel álló valakinek az árulása. Olyan, mintha az illető átváltozna, eltorzulna, hirtelen idegen, szörnyszerű teremtménnyé válna. Egyszerűbb esete minden szakítás, ahol a szeretett lény egy rideg és közmbös ismeretlenné alakul át pár nap leforgása alatt. Kisgyermekként emlékszem olyasfajta szorongásra, amely a szüleimmel, nagyszüleimmel volt kapcsolatos. Nyilván valamiféle szeparációs rítus lehetett. Gyakorta gondoltam azt, hogy titkot, sötét igazságot rejtegetnek, nem azok, akiknek mutatják magukat, képesek átváltozni valami elmondhatatlanná. Az ilyen típusú félelemet materializáltam az alábbiakban, egy lehetséges kifutással.  

  

Áruló

 

 

– Na, jó, lássuk, uram, mire megyünk mi hárman – mosolyodott el Apa, és a vécéajtóhoz vezette a gyereket.

– Kik hárman? – nézett az fel rá. Pufók, rózsás arc, csupa hús és szorongás a délutáni fényben.

– Gömbi, Apa és a kaki – nevetett a férfi, majd elkomolyodott, és leguggolt a négyéveshez. – Megígérted. – mondta most nagyon csöndesen és komolyan.

A konyhaajtóban megjelent Anya, egy üvegtálat törölgetett. Arcán szorongás telepedett meg, és jól befészkelte magát a korai ráncok közé.

– Félek – vallotta be a gyerek, és szeme sarkához kapott. Apa jól tudta, hogy ilyenkor jönnek a könnyek, ezért megfogta a kezét, és belefoglalta nagy, kérges tenyerébe.

– Figyelj csak – kezdte, majd felpislogott Anyára. Egy másodpercig összekapcsolódott a tekintetük, és abban benne volt minden: a féltés, a szeretet, a tehetetlenség és a bátorság is. Aztán Anya bólintott, és visszalibbent a konyhába.

– Emlékszel, amikor először vittelek oviba? – kérdezte Apa hirtelen, egy szuszra. Megkapta az engedélyt, tudta, most már végig kell csinálnia. Hetek óta tervezték a dolgot, nem is, hónapok, évek óta.

– Nem, nem emlékszem – hazudta a gyerek, aki imádta, ha az apja a gyengeségeire emlékezteti.

– Ott álltunk az ajtóban, és nagyon féltél – kezdett bele a felnőtt, finoman letérdelve a linóleumra.  A vécé ajtajának szellőzőjén át vizes, hypós szagok áramlottak rájuk.

– És aztán? – kérdezte Gömbi. Nem volt kövér, csak…túlsúlyos. Senki nem értette miért – nagyon sokat szaladgált, a tévét nem kedvelte, enni pedig alig akart. Mégis, most is kidudorodott kék rövidnadrágjából és fehér trikójából a combja és a karja. Finom, kékes erekkel átszőtt hús, túl a babhájon, a felnőtt izmokon innen.

– Mondtam neked, hogy nincs mitől félned. Odabenn is csak olyan gyerekek vannak, mint te. És másnap már te is így láttad a dolgot – magyarázta apa türelmesen. – Most ugyanígy állunk. Odabenn nincs semmi különös, csak a vécé, ami arra vár, hogy te…

– Már nem is kell – jelentette ki hirtelen Gömbi, mire Apa felemelte mutatóját. Ebben benne volt a hazugság észlelése, annak tagadása, és a nyilatkozat semmissé tétele is.

A hátuk mögül, a vécéből valami zaj kélt.

– Hallod? – kérdezte a gyerek elsápadva. – Ez ő. A szörny.

Apa egy kicsit fennhagyta ujját, aztán felállt, és beakasztva a kilincsbe, mint egy karommal, kinyitotta a vécéajtót. Gömbi akaratlanul is hátrált két lépést.

Makulátlanul tiszta vécécsésze várakozott sterilen a félhomályban. Fent, a szellőző öblös torkában kattant valami.

– Látod? – kérdezte Apa kissé türelmetlenül. – Semmi. Csak a…huzat.

– Nem. Ott van – nyögte a fiú, és még egyet lépett hátra, de beleütközött valamibe. Anya volt azt, csípőre téve sárga mosókesztyűs kezeit állt felette, szája szegletében meggyújtatlan talpas Camellel.

– Ne viccelj már, kicsim – szűrte fogai közt, majd összeborzolta gyerek haját, és ellépett mögüle. A falnak dőlt, lehúzta, kötényébe tűrte kesztyűit, és zsebéből gyufát kotort elő.

– Nem viccelek, tudom, hogy ott van – magyarázta Gömbi most már mindkettejüknek Épp a felnőttek alkotta szög felezője felé fordult törzsével. – Éjszakánként hallom, ahogy szörcsög és eszik.

– És mit eszik? – kérdezte vidoran Apa. Anya elkuncogta magát, ami köhögésbe fulladt. A füst orrán-száján dőlt kifelé belőle. Mikor összeszedte magát, elfújta a gyufalángot, és a szálat a vécékagyló felé pöckölt. Pont beletalált. Régebben kosarazott vagy talán kézizett.

– Kakát – vallotta be szemlesütve Gömbi. Ez csúnya szó volt, de most nem kapott dorgálást. A két felnőtt várakozóan hallgatott. – És húst.

– Húst? –kérdezett vissza csodálkozva Anya. – Honnan kapna húst odabenn? – mosolygott Apára cinkosan.

– Nem bentről kap. Itt van az ajtó előtt.

A két felnőtt erre megdermedt, Anya mélyet slukkolt cigijéből, Apa pedig cipője orrát kezdte vizsgálgatni.

– Miről beszélsz te? – kérdezte aztán Anya óvatosan.

– Éjszaka néha kilopództam. Régebben – magyarázta Gömbi hirtelen lendülettel. – Amikor még nem tudtam, hogy itt van. Aztán egyszer láttam, hogy mozog a vécéajtó. Máskor azt láttam, hogy nyers hús van itt.

Az ajtó előtti részre mutatott.

– Képzelődtél – szögezte le Apa, és amikor Gömbi válaszolni akart, megint felemelte ujját. – És ezt zárjuk is le. A vécében nincsenek szörnyek…

– Várjunk csak – vágott közbe Anya. Biccentett Apa felé, majd a cigi izzó végét Gömbire szögezte: – Tegyük fel, hogy igazad van. Hogy él odabenn egy szörny, aki kakát és húst eszik.

A gyerek figyelmesen hallgatott, majd bólintott.

– Tudod, mit jelent ez? – kérdezte Anya, árnyakkal a hangjában.

Gömbi megvonta vállát. – Hogy nem megyek be oda…

– Nem erre gondoltam – mondta az asszony, és most ő guggolt le. Közben, mint harmonikából a levegő, kijött belőle a füst. – Hanem arra, hogy a húst valakinek oda kellett raknia. Ahogy a kakát is a vécébe.

Az utóbbi mondatra Gömbiből eldöccent egy kacaj. Eltakarta száját, de már későn, a röhögéssel egy kis nyál is kifreccsent fehér trikójára.

– Várjunk csak, várjunk – ingatta fejét Anya, hogy még nincs vége. – Mert a kaka az egy dolog – de ki rakja oda húst? Amit te is láttál…

Gömbi arcáról eloszlott a mosoly, s elkapta tekintetét anyjáétól. Az finoman kinyúlt, megfogta állát, és visszavonta fejét, hogy a szemébe nézhessen.

– Ki szokott a hússal foglalkozni, kisfiam? – kérdezte lágyan.

Gömbi alig hallhatóan rebegte: – Te, anya.

– Vagyis én etetem a  szörnyet a vécében?

A hihetetlen mondat sokáig ott lebegett köztük, majd Anya hirtelen nyögve felállt, és a telefonasztalkán lévő hamuzóba nyomta csikkjét: – Ha így gondolod – szűrte fogai közt, hátrafelé –, ha azt hiszed, hogy titokban szörnyeket etetek a vécében, és erről még hazudok is neked, akkor ne menj be oda. Nyugodtan használd a bilidet a szobádban…

Most megfordult, arca rideg volt és merev, mint egy sárkány bőre. – De ha mindezt elhiszed rólam, akkor én egy nagyon szomorú anyuka leszek.

Gömbi szája széle erre már megremegett, lesütötte szemét, majd odarohant hozzá, és átkulcsolta hosszú lábait. Mögöttük Apa felsóhajtott, és kijjebb tárta a vécéajtót: – Gyere, bajnok, vár a trón.

A gyerek előbb felpillantott, ellenőrizte Anya szemében a helyreállt rendet, majd vonakodva, lassan megfordult, és bement a vécébe.

– A lámpát – nézett ki Apára, aki felkapcsolta fényt, majd rázárta az ajtót.

– Itt leszünk – dörömbölt még rá mosolyogva a deszkára, és tényleg, várakozóan neki is dőlt. Anya mellésétált, és vállát a férfinak vetve ő is elhelyezkedett. Pár másodpercig nem szóltak, feszülten hallgattak. Aztán Apa halkan, fojtott, remegő hangon kijelentette: – Tudja.

Anya csak bólintott, és amikor mégis megszólalt, hangja öreg és keserű lett: – Igen. Akkor ennyi.

– Pedig még hizlalhattuk volna – csóválta fejét Apa.

– Így is jó lesz Neki – suttogta Anya, majd lassan, de nem tétován kinyúlt a vécéfülke villanykapcsolója felé. Mikor elérte, lecsapott rá, mint valami keselyű.

Odabentről, a hátuk mögül döbbent gyereksikoly szűrődött ki, magas regiszterére a két felnőtt összerándult.

Aztán meghallották a másik hangjait is, és megnyugodtak.

 

vége 

 

2 komment
horror