Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2012. augusztus 18. 06:47 - Valmont

Lehull a lepel

Az eggyel korábbi bejegyzésben emlegetett novella megjelent a magazin honlapján is, így ez az eheti adag, itt található. A magazin közöl rólam egy rövid anyagot is, így azt hiszem, már nincs sok értelme a Valmont nickname-nek, de egyelőre nincs szívem lecserélni.

1 komment
2012. június 09. 08:15 - Valmont

Könyvhét

Ismét Könyvhét. Hogy én hogy utálom azt a meleget, meg a tömeget, meg azt a bennfentes, dedikálóasztalnál üldögélést, ami odakinn van. Mégis, megyek, és elköltök ma pár ezer forintot.

Ezt meg még tavalyin találtam ki, a szobor talpazatánál üldögélve, és bambulva. Van benne némi önéletrajziság is. Egy sci-fi pályázatra szántam, de időközben eldöntöttem, hogy soha többé nem küldök semmit sci-fi pályázatokra.

 

 

Egyensúly

 

 

 

– Kurva meleg van – mondta Judit. – A gyerek lassan olyan vörös lesz, mint egy rák.

– Ne káromkodj előtte – János benézett a babakocsiba. Egy kis rák feküdt a fodrok és csilingelő mütyűrök közt. – És mégiscsak a Könyvhéten vagyunk.

– És? Ő meg úgyse érti még – jegyezte meg a nő, és hátrébb húzta a kocsit, majd az épület falának dőlt, retiküljéből cigarettát bányászott elő. –  Kérsz?

– Most nem – válaszolt János. A tömeget fürkészte, a sátrakat és a sátrakon lévő feliratokat. – Mindjárt megyünk, csak előbb meg akarom találni Margaretet. Ma dedikál. – János a babakocsi alján lévő tartóból egy gyűrött könyvet vett elő. Judit rápillantott a borítóra. Egy emberpár állt valami nagy fényes dolog előtt. Fogták egymás kezét. Diszkrét betűkkel feljebb a könyv címe és a szerző neve. Balance – Margaret Sherman.

– Ja persze, a könyved…– sóhajtott lemondóan a nő.

– Nem az én könyvem – nézett rá János, majd ellegyintette maga elől a füstöt. – És ne fújd felém a cigid! – Kis tűnődés után hozzátette: – Bárcsak az én könyvem lenne…Bárcsak tudnék egy ilyet írni...

– Na, ez az a vágy, ami nem fog teljesülni – jegyezte meg a nő rezignáltan, majd az ég felé fújt a füstöt. János úgy tett, mint aki nem hallja.

– Figyelj! – szólt hirtelen türelmetlenséggel a másik. – Elmegyünk a Mekihez, iszom valami hideget, meg tisztába teszem a fiad.

Nem kapott választ, a férfi dacosan és sértődötten meredt maga elé.

 *

Margaret Sherman első és eddig egyetlen, világsikerű regényében az idegenek épp a legjobb pillanatban érkeznek. A Földön élő emberek története a csőd felé száguld. A bolygón mindenki azon van, hogy tökéletesen elszúrja az életét. Hétmilliárd kis individuum, ami nem hajlandó törődni a másikkal. Hétmilliárd kisisten, ki meg van győződve lényének nagyszerűségéről és hallhatatlanságáról.

A közösségek romokban.  A család csupán szitokszó, aki teheti, kerül ezt a kudarcos társulást. A barátságok alkalmi kapcsolódások. A szerelem egyenlő a testi vággyal. A gyermek és a szülő viszonya már csupán gazdasági szövetség: előbb az idősebb segíti a fiatalabbat, majd a vént istápolja halálig a kevésbé öreg. De minden ugyanígy szerződésessé, hideg számítássá vált már. Az emiatt keletkező űr okán hétmilliárd páciens szorong a pszichiáterek díványán. Menthetetlen zárványok, az egoizmus börtönébe vidáman raboskodó lelkek.

Hitetlenek, kiknek többé nincs szükségük a Pokol ideájára – hisz megteremtették azt még az életükben.

 *

Amint a nő és babakocsi eltűnt a sodró tömegben, János megindult az ellenkező irányba. Igyekezett udvariasan kerülgetni a nézelődő, tereferélő, bámészkodó embereket – de azok mintha minduntalan, szántszándékkal nekimentek, lábára léptek, útjába álltak volna.

A szervezők a két oldalt sorakozó fehér könyves sátrak közt alig pár méteres utcát hagytak – így óhatatlanul, akár a cro-magnoni vadászok az őstulkokat, egy szűk csapdába terelték a könyvbarátokat.

János Margaret kiadójának nevét kereste a sátrakra írt kék feliratok közt – ezt tette, mióta kiértek hármasban a rendezvényre, tűrve felesége korholó és gúnyos szavait, a baba sírását, a babakocsi és a tömeg folyamatos konfrontációját.

Most, egyedül, jobban tudott ugyan haladni, bár ennek egyelőre nem lett eredménye. Pedig tudta, hogy a nő felfedezője, magyar kiadója is kint van az eseményen, és egy programfüzetből azt is tudta, hogy Margaret pont ezen a forró szombat délelőttön dedikál majd az egyik napernyős asztal árnyékában.

János az órájára nézett – ami azt illeti a dedikálás már fél órája el is kezdődött. De hol?

Jó öt perces bolyongás után a tér közepén lévő szobor talapzatához ment és fáradtan lerogyott a hűs kőperemre. Jó páran voltak már körötte, a felárnyékban és a viszonylagos nyugalomban menedéket keresve. A legtöbb pihenőnél fehér zacskó volt, benne egy-két vagy több könyvvel. János csuklóját is feszítette egy. Az eseményre megjelent novellagyűjtemény, az év legjobb szépirodalmi novelláival. János minden évben megvette ezt a gyűjtemény. Azt remélte, hogy a különféle írók különféle stílusából meríthet majd annyit, amennyivel megújíthatja saját stílusát. Aztán mindig az lett a vége, hogy a könyvecske előbb a dohányzóasztalon porosodott egy-két hónapig, majd felkerült a polcra sorstársi közé. János pedig írta tovább történeteit a saját stílusában, melyre senki nem volt kíváncsi.

 *

Margaret szakadékba tartó világában egy régi-új isten van: a fogyasztás. Az emberek többsége bármilyen szörnyű munkára képes, csak hogy áldozhasson oltárán. Minden eladóvá vált, és mindent eladhatóvá tettek. Az izgalmas kalandokat és a változatos szexualitást életszerű álrealitásokban élhetik meg a felhasználók. Közösségekbe kapcsolódhatnak be, és alkalmi viszonyokba bonyolódhatnak – a szobájukban, termináljuk előtt ülve. A háromdimenziós, végtelenítet szórakoztató tévéadások minden este a fotelhez szögezik az egyszeri fogyasztót.

Hogy mindezt, illetve az újabb és újabb tartozékokat és kütyüket és programokat ki tudják fizetni – az emberek elvégeznek bármit. Egy részük a bűn útjára lép, immoralitásuk csak még jobban aláássa a társadalom amúgy is ingatag rendjét. A többség azonban csatlakozik a hatalmas konzorciumok bolygóformáló terveihez. Azok ugyanis, akik a fogyasztási javakat nyújtják, hamar rájönnek, hogy mindez nem folytatható a végtelenségig büntetlenül. A cégvezetők és a részvényesek még az unokáikat is szeretnék életben és vagyonosnak tudni. Olyan projektek indulnak, mellyel az ember – és az általa birtokolt tőke – új életteret, még több energiaforrást nyerhet. És így megnyújthatja élettartamát.

A Szahara megművelése, az óceánmélyi farmok kiépítése vagy a föld körül keringő napkollektor-állomások pályára állítása csak egy-egy jelzésértékű példa erre a hatalmas vállalkozásszövedékre Margaret regényében. 

A történet három főhőse, kiknek életén keresztül megértjük a kiüresedés végletességét, egzotikus munkát végez ezekben az órásprojektekben. Mégsem boldogok vagy büszkék avagy elégedettek, mert minden törekvésük és vágyuk kimerül abban, hogy munka után bevásárolhassanak a legközelebbi marketben és leülhessenek a tv vagy hálózati kapcsolatuk vagy játékgépük elé. És így múlna el létük – ha meg nem érkeznének az idegenek.

 *

János, ahogy a szobor kőnyúlványán ücsörgött, egyszerre csak egy családra lett figyelmes. Hárman voltak – két szemüveges, idősödő, megfáradt szülő és nagyra nőtt, pattanásos középiskolás fiuk. A könyvesbódék között toporogtak, izgatottan tanakodtak valamin. Láthatóan a két férfi állt egy oldalon, míg az asszony valami ellentétes érvet képviselt. Végül sóhajtva engedett, elővette a retiküljéből pénztárcáját, amiből egy bankjegyet bányászott elő, amit átnyújtott fiának. Az boldog mosollyal biccentett, és beleolvadt a tömegbe. Az apa átkarolta a nő vállát, kopaszodó koponyáját a másikéhoz nyomta, mintha így akarná átadni érzelemit. Mindketten mosolyogtak. Csuklóikról fehér szatyrok tucatjai lógtak.

Amikor a fiú kisvártatva visszaért egy könyvvel, János felsóhajtott, és elővette mobilját. Judit csak a hatodik csöngetésre vette fel.
– Igen? – vakkantott bele a készülékbe a nő.

– Margaret két évvel ezelőtt jelentette meg első könyvét, előbb magyar, majd huszonhét egyéb nyelven. Az elmúlt huszonnégy hónapban világhírű lett, több tucat rangos irodalmi, nem csak tudományos-fantasztikus, hanem szépirodalmi díjra jelölték, a mű megfilmesítéséért több nagy hollywoodi stúdió verseng – hadarta neki János hirtelen jött dühvel. – Máig nem tudjuk, ki rejtezik a Margaret Sherman név alatt. Csak az biztos, hogy magyar, és hogy kiválóan ír. Az ő példája inspirál és bátorít, hogy egy nap én is összehozom a magam könyvét. A saját Egyensúlyomat.   

A nő hallgatott egy sort majd ivott valamit, mert hallatszott a szürcsölése: – És? – kérdezte aztán fáradtan.

– A ti támogatásotok nélkül ez nem fog menni – jelentette ki János durcásan. Hallotta, hogy a háttérben felsír a gyerek.

– Meddig maradsz még? – kérdezte Judit, és a telefont közelíthette a babához, mert a sírás erősödött. – A gyereked mindjárt hőgutát kap.

János bontotta a vonalat.

 *

Margaret regényében a hatalmas hajóikon megérkező idegenek teljesen átlagos figurák. Az emberi fajtól talán csak magasabb, vékony termetük nagy, örökkön csodálkozó szemük és négy ujjuk különbözteti meg őket.

Udvariasan és diplomatikusan viselkednek – felveszik a kapcsolatot a bolygó vezetőivel, majd a nagyvállalatok vezetőivel, és végül az emberekkel. A világvárosok mellett landoló huszonkét nagy hajójuk szisztematikus rendszert alkot a bolygó térképén – de ennek akkor még senki nem tulajdonít jelentőséget. A hajók több száz fős legénysége a tárgyalások eredményeként hamarosan engedélyt kap a felszínre lépésre. Elvegyülnek a metropolisokban, majd bejárják a Föld minden zugát, a legeldugottabb településig. Olyan, mintha kedves és kíváncsi természetük diktálná e hatalmas felderítő munkát – noha valójában jó orvos módjára folyamatosan diagnosztizálnak és felmérik a bajt.

Az Egyensúly három emberi főszerelője más-más úton, de kapcsolatot épít ki az idegenekkel. Eve, a gyönyörű mérnöknő beleszeret egyikükbe, aki gyárába látogat. Samuel, ki a szaharai napkollektorokat tisztítja, légpárnás járművével elüti a telepen bóklászó különös jövevényt. Mivel retteg a következményektől, saját lakásában kezdi őt ápolni. S végül ott van Morris, egy kommunikációs vállalat középvezetője, aki mellé afféle gyakornokként egy idegen jelentkezik – a furcsa páros rendkívül bonyolult és vibráló kapcsolatot kezd kialakítani a közös munka során.

E három viszonyrendszer csak arra kell Margaretnek, hogy a regény kétharmadára rendkívül finoman felvázolja azt a képet, amit az idegenek kialakítanak rólunk. A három főszereplő így idejekorán szembesülhet a nem túl hízelgő ítélettel, és mi még fontosabb, egy-egy véletlen esemény elszólás, adat vagy érzelmes szerelmi vallomás során arra is ráébrednek, mit terveznek az idegenek az emberi fajjal.

 *

János felállt, és a térről kivezető legrövidebb utat kezdte keresni tekintetével – amikor megpillantotta, két sátor közti résen felfedezte az Egyensúly legendás első magyar nyelvű kiadásának borítóját. Amíg a plakát felé sietett, felötlött benne, hogy milyen nagyszerű dolog lenne a saját nevét olvasni egy hasonlóan papírterítőn. Mondjuk egy év múlva, ugyanitt.

A sor, mely a kerek kis asztal előtt kígyózott, kitakarta előle Margaret alakját. Elhatározta, nem is akarja látnia a nőt, míg le nem ül vele szemben, és elé nem rakja az angol nyelvű mű széthajtott példányát. Engedelmesen hátracaplatott, jól megnézve az Egyensúly ilyen-olyan kiadásait szorongató sorstársait, majd beállt a sor végére.

Hamarosan felsorakozott mögé néhány rajongó, és pár lépést előrecsoszoghatott. Ahogy nyakát nyújtogatta, már töredékesen láthatta az asztal fölé hajló írónő alakját is. Nagy, vörös, gubancos hajkoronája alatt színes nyári ruhába bújtatott vaskos teste ellentétben állt a János képzeletében élő arisztokratikus, törékeny szépség ideájától.

Margaret soha nem engedte közölni fotóját a borítókon, illetve interjúinál sem járult hozzá, hogy fotózzák.

János megvonta vállát, és maga elé morgott: – Nem ez számít.

– Meglepődött, azon, ahogy kinéz, mi? – fordult hátra az előtte álló ötven körüli kopaszodó férfi. Mentás leheletébe savanyú izzadtságszag vegyült. Hóna alatt két könyvet is szorított.

– Hát nem tudom, valami másra számítottam– vallotta be zavartan János. – De nem ez a lényeg…

–  A honlapomon már rég megírtam, hogy hol él és hogy néz ki – magyarázta lelkesen a férfi, miközben hangját lehalkítva közelebb hajolt Jánoshoz. – A www.margaretthebest.hu-n feltárom a könyv előtti életét is. Kemény munkával, de sikerült kinyomozom a hölgyről egy-két dolgot.

– Valóban? – kérdezte János kedvetlenül. Ismét kinézett a sorból, ami közben egyre fogyott – egy tucatnyian, ha álltak még előtte. Margaret épp felmosolygott valakire, és átnyújtott egy dedikált könyvet. Vaskos, tésztás arcában meleg, intelligens szemek csillogtak. Durva szemöldöke, turcsi orra, és gömbölyded álla együttese valami ismerősség konstellációját keltette Jánosban.

– Ha érdekli, menjen fel a honlapomra – bólogatott a férfi.

– Néha jobb a homályban hagyni az ilyesmit – vont vállat János.

 *

Az Egyensúly utolsó harmada szól a változásról, amit az idegenek elhoznak a földlakóknak. A könyv ezen részében minden a helyére, egyensúlyba kerül. A három főhős természetesen már korábban összerakja a dolgokat, és különféleképp reagálnak a készülő változásra. Morris, aki a kommunikációs iparban dolgozik, teljesen kiborul az Egyensúly eljövetelének lehetőségétől. Nyilvánosságra akarja hozni a tudomására jutott tényeket, de főnökei nem hisznek neki. Végül egy hosszú, a könyv csúcsjelentének számító dialógusban, a mellette dolgozó idegen gyakornok meggyőzi arról, hogy a változás elkerülhetetlen. Morris felhagy szakmájával, és modern Thoreau-ként új élet kezd, nekivág a Sziklás-hegységnek hátizsákjával. 

Samuel, a Szaharában dolgozó kétkezi munkás viseli legrosszabbul a következményeket. Mikor megérti, mivel fog járni az Egyensúly bekövetkezte, meggyilkolja az általa eddig gondosan ápolt idegent. A betegágy alatt megtalálja az idegen naplóját, elolvassa, és ráébred, a másik sejtette, hogy ez be fog következni, készült a halálra. Samuel ekkor érti meg, hogy mindez már az Egyensúly része. Nincs más választása, mint követni a folyamat irányát – a következő hajnalban elégeti magát egy napkollektor felizzó felületén.

Eve, a mérnöknő az egyetlen, kinek életében az Egyensúly a békét és harmóniát hozza el. Követi idegen szerelmét az egyik anyahajóra, és később ő lesz az, aki az emberiségnek az összes távközlési és kommunikációs csatornán elmagyarázza majd az átállás pillanatában, hogy mit is jelent az Egyensúly.

A regény végén választottjával kéz a kézben várják a hajó indulását, hogy más bolygókon, más világok bajba lévő lakóinak is elvihessék e nehéz ajándékot.

 *

Amikor már csak hárman álltak előtte, János félig kilépett a sorból, és jól megnézte magának az írónőt. Immár biztos volt benne hogy ismeri valahonnan, ám bárhogy erőltette is az agyát, képtelen volt rájönni, honnan.

Margaret tényleg nagydarab volt, de nem kövér. Nagyjából Jánossal egyidősnek tűnt, és vaskos karja, combjai, mintha fizikai munkától erősödtek, durvulta volna el. Hatalmas melleinek felszíne kivöröslött a ruhájából – a puha bőrt elszórtan vörös szeplők pettyezték melyekből jutott durván rajzolt arcára is.

Ahogy bámulta, János felfigyelt a beszélgetésre, mely a Margaret asztala előtt álló törékeny kis idős asszonyka és az írónő közt zajlott.

– Maga keresztény, aranyom? – kérdte az idős nő.

– Nem vagyok vallásos – Margaret hangja mély volt és tompa, mintha szégyenkezve, elfojtott erővel formálná a szavakat. Derűs arca ellentmondott ennek a feltételezésnek.

– Csak mert a könyve nagyon hasonlít a mi urunk, Jézusunk által elhozott üdvösség tanához – bólogatott elégedetten az öreg hölgy. – Az unokáim adták, hogy olvassam el, és mondhatom, nagy örömöm telt benne.

– Ennek szívből örvendek – jegyezte meg az írónő. − És valóban, jó néhány kritikus állítja, hogy a biblia szövegeken alapul a történetem…– Eltűnődött, majd mosolyogva megvonta vállát. – De mások a reinkarnációt, megint mások Krisna nevét emlegetik vele kapcsolatban.

– Akárhogy is, köszönöm az élményt drágám – jegyezte meg az idős asszony, és elcsoszogott.

 *

Eve azon a sorsfordító reggelen szózatot intéz az emberiséghez. A bejelentés, melyet tesz, megjelenik az összes fontosabb kommunikáció csatornán. A dolog technikai hátterébe – okosan – nem megy bele, csak a szikár tényeket részletezi. A világ döbbenten hallgatja szavait. Megértik, hogy a létezésük azon formája, melyet oly tüzetesen átvilágítottak az idegenek – nem folytatható. Hallgatói rájönnek, hogy a nő szavai a régi világ végét jelentik. Felismerik, hogy mi célból lebegnek az idegenek hajói a nagyobb városok felett. Elfogadják, hogy hamarosan bekövetkezik az egyensúly.

 *

−  János? – pillantott fel rá Margaret hunyorogva. – Te vagy az? – kérdezte, és hátrébb csúsztatta székét, mint aki fel akar állni, és át karja ölelni a férfit.

− Igen? – nézett rá bután az, majd letette a könyvet az asztalra. Margaret rápillantott, aztán vissza, János arcába. – Nem ismersz meg – szögezte le.

− De – hazudta János – Valahonnan…

− A Garay utcai általános iskola. 80-88. Végig a hátsó padban ültem, a fogas előtt. Én vagyok…

− Kiss Margit – fejezte be János döbbenten. Leroskadt a dedikáló asztal mellett lévő másik székbe.

− Pontosan – Margaret egy zsebkendővel megtörölte ajkai fölött a vörös pihéket, amelyekre izzadtságcseppek ültek, majd ivott egy műanyag pohárból. – János – ismételte elmerengve majd hozzátette: − Mennyit csúfoltatok.

A férfi összerezdült, mint akit bolti lopáson kaptak. – Én… − kezdte volna, de a nő legyintett, elnevette magát: − Ugyan, hagyd. Dagi, nagydarab, szőrös kislány voltam végig. Én voltam a céltáblátok. Rajtam vezettétek le a kamaszodás miden frusztrációját. Emlékszel…Zsírosbödönnek hívtatok. Meg Zsírkocsonyának.

− Ez csak amolyan… – védekezett volna János, ám a nő megint a szavába vágott. – Semmi baj. Túl vagyok rajta. Már túl vagyok rajta. Ahogy rajtad is.

− Tessék? – pislantott rá János döbbenten. Margaret rejtélyesen mosolygott, aztán elnevette magát. – Nem is tudtad, ugye? Nem is sejtetted?

János figyelte derűs arcát, vastag, hájtól fodrozódó karjait, melyek szinte kibuggyantak a nyári ruhájából, és hirtelen bevillant neki egy kép. Margaret az iskolai folyosón, nagyjából ugyanúgy néz ki, mint most, csak még gyerek. Őt bámulja, valami érthetetlen, állati sóvárgással. Akkor nem értette.

− Beléd voltam zúgva − szögezte le Margaret. – És ez is ebből jön – mutatott a könyvre az asztalon.

− Hogyan? – rebegte János, és ő is a könyvre bámult.

− Mindent tudtam rólad. Így van ez, ha az ember szerelmes, nem? – kérdezte Margaret mélyet sóhajtva. – Azt, hogy hol laksz, hogy mi a kedvenc kajád, hogy mit csinálnak a szüleid. És azt is, hogy imádod a sci-fit. Asimov, Dick, Bradbury – hogy közelebb kerüljek hozzád, a világodhoz, elolvastam az összes nagy író összes könyvét, mindent, amit a megyei könyvárban megtaláltam. Meg akartam érteni a rajongásod, és azonosulni akartam veled. Egyszerűen olyan akartam lenni, mint te.

Elmerengett, akár egy kikapcsolt robot. János mögött egy fiatalember állt, aki eddig érdeklődve hallgatta a beszélgetést. Most lehajolt a férfi vállához, és a fülébe súgta: − Ez fantasztikus, öregem. Maga volt Margaret múzsája…

− Aztán elballagtunk – folytatta hirtelen az írónő, mire mindkét férfi ránézett, az álló kiegyenesedett, és úgy tett, mint aki nem figyel.

− Igen – hagyta jóvá János kábán.

− És soha többé nem láttalak. De a sci-fi megmaradt nekem. Elkezdtem történeteket fabrikálni. Kipróbáltam, milyen lenne, ha most én vezetném a sztorit. Közben persze végig rád gondoltam. Neked írtam, neked akartam imponálni titokban – noha te nem is tudtál arról, hogy írok.

− Elküldhetted volna – jegyezte meg János félszegen. − Akár névtelenül.

− Gyengék voltak – hárított Margaret. – Meg egyébként is: egy szerelmes lány voltam, akinek az ilyesmi elképzelhetetlen lett volna. Szóval, gyakorolni kezdtem, de persze hosszú évekig nem voltam elégedett az eredménnyel. Miden nap írtam egy-két órát, minden nap − ha esett, ha fújt. Másra nem volt gondom, mert pasik − azok nem voltak az életemben.

− Sajnálom – köhintett János. – Komolyan.

Margaret végigmérte, mint aki most látja először. Arcáról már leolvadt a jókedv.

− Nem kell – mondta csöndesen. – Nekem ott volt az írás. Gyönyörű helyeken jártam. Gyönyörű dolgokat csinálta. Majd eljutottam ide. – A könyvre mutatott, mely az asztalon hevert köztük. – Mikor már nagyon sokat tudtam az írásról, elküldtem ezt pár kiadónak. Egy válaszolt, fél év múlva. Imádták. Így aztán megérkeztem.

Hallgattak egy fél percig. Hátul, a sorban valaki hangosan méltatlankodott a hosszú várakozás miatt.

− Talán összejöhetnénk valamikor – javasolta János. – Dumálni.

− Nem hiszem, hogy jó ötlet – csóválta fejét Margaret. Apró szemei csillogtak, de nem a napfénytől. János erre felállt, nehézkesen, mint egy öregember.

− Értem – motyogta. − Azért örülök, hogy láttalak. – A könyvért nyújt, megfogta, majd visszatette, kihajtva a borítót. – Aláírod nekem? – kérdezte halkan.

Margaret felpillantott rá, és hirtelen megérezte:− Te is írsz, igaz? – kérdezet halkan.

János nem válaszolt, de rezzenéstelenül állta a nő tekintetét.

Margaret arcán erre diadalmas és kegyetlen kifejezés ömlött el. A döntése, melyet ki is mondott: − Nem.

 

vége

 

Szólj hozzá!
2010. november 13. 09:30 - Valmont

Egy regény

Egy regény.

Annak ellenére, amit itt írtam, most mégis itt van, felrakom, közzéteszem, letöltő. Az utóbbi években az egyetlen hosszabb dolog, amit végigvittem, javítgattam, tördeltem (bár hibák még mindig lesznek benne, remélem, nem túl bosszantóak).

Alapvetően sf, egzisztenciális, szürreális fantasztikum - bár akadnak benne erősebb dolgok is.

Most, így újra átnézve a mindent elmondani akarás az egyik legnagyobb problémája. Összetett, bonyolult és rontó erejű világ épült a szereplők közé, cirkulálva egy csomó, engem is foglalkoztató gondolatot, ötletet, lehetőséget. Igazából persze ez egyfajta labirintus, amit magunk építünk magunknak.

A keletkezésről: szokás szerint volt egy pályázat, ahol természetesen nem nyertem. A győztes művek meglehetősen nagy felzúdulást keltettek a hazai sf világban, pl. egy enyhébb kritika. Rosszmájú öröm az ürömben, bár talán nem is gondoltam, hogy ezzel a regénnyemmel nyerhetek.

Még annyit, hogy a kerettörténet, ahogy indul és zárul, nagyon fontos, számomra. Arról a vágyról szól, hogy az ember...de ez legyen a befejezés titka.

Tekintve, hogy a dolog 160 oldal, most lesz egy kis szünet a blogon, kb. egyhavi, dec. 15-ig. Jó olvasást, ha úgy döntesz, nekivágsz. Csak remélem, hogy megéri a ráfordított időd, és igazából ez a legtöbb, amit egy író kívánhat.

És végül a lényeg, mely .pdf-ben letölthető volt innen, DE: lásd köv. bejegyzés.

1 komment
2010. november 06. 08:48 - Valmont

Hardcore sci-fi

Ez is egy hosszabb anyag, nálam tizenegy oldal. Remélem, beránt, és nem tűnik majd fel olvasás közben a terjedelem. 

Pályázatra készült az év elején, aztán szerencsétlen közjátékok okán el se jutott a megmérettetésig. Magát az alapötletet már felhasználtam máshol, és rémlik, hogy tizenéves koromban olvastam valami hasonlót egy teleportálós sci-fi novellában. A pályázat a csillagközi utazás emberre gyakorolt hatását tűzte ki feladatul. Annyiban tértem el a dologtól, hogy elrejtve majd nyíltan benne van az emberen túli rész is.

Bár egy lendülettel írtam, aztán sokat csiszolgattam rajta, tehát nem az a "összedobom, aztán mehet fel a netre anyag". Talán pont ezért van itt a helye.

Aki nem szereti a fekete hátteret, olvashatja .pdf-ben is innen (csak az ő betűvel kell még valamit kezdenem).

 

Az ajánlat

 

1. A szerződés

 

– Hagy foglaljam össze – mondta Adam, és meggyújtott egy újabb cigarettát. A gyufát az előtte fekvő teledohányzott hamutartóba ejtette. – Felajánlja, hogy részt vehetek kísérleti patkányként egy űrutazáson, ami három évig és másfél óráig tart. Ha jól értem, ennek fejében teljes amnesztiát ígér. Elengedik mind a huszonegy évnyi letöltendőmet.

Luc benyúlt táskájába, és egy lapot vett elő belőle. Lágyan az asztalra helyezte, tenyérnyi zsebszámítógépe mellé: – Íme a kormány hivatalos ajánlata. Nagyjából ez áll benne.

Adam kinézett az étkező ablakán. A szögesdróton túl lágy eső verte a csupasz alabamai tájat.

– És velem utazik egy másik srác is – motyogta aztán maga elé.

– Technikailag igen. Valójában ő hibernálva teszi meg az utat. Kíváncsiak vagyunk, hogyan hat a Carlyle-effektus a két fizikai állapotra. Ezért kell egy öntudatánál lévő és egy mélyálomba hibernált utazó.

– Carlyle-effktus? – a rab idegesen megvakarta borostáját, majd felállt, és az embermagasságú, törhetetlen ablakhoz lépett. Homlokát nekinyomta a hideg üvegnek. – Az meg mi a franc?

– Maga hacker volt, Adam. Csodálkozom, hogy a hálón nem találkozott a dologgal, legalább pletykaszinten. Úgy tűnik, a titkosítási kódjaink mégis működnek – mosolygott Luc. – Carlyle a néhai tanárom volt. És egy lángeleme. Ő dolgozta a ki a térhajlító hajtómű alapjait. Sejtjük, hogy a kínaiak is meg akarják csinálni, ezért a dolog nagyon bizalmas. Csak a kilövés hetében szeretnénk tájékozatni a közvéleményt. A lényeg, hogy ez a hajtómű forradalmasíthatja az űrutazást.

– Az jó – nézett hátra az elítélt. – De ha olyan nagy újítás ez a dolog, akkor miért tart három évig az út?

– Három évig és másfél óráig, Adam. És a hangsúly az utolsó másfél órán van – javította ki a professzor. – A térhajlító hajtómű csak ekkor, ennyi időre kapcsol majd be. Az út addigi része kényszerű technikai megoldás. Számításaink szerint eddig tart, míg a hajtómű elég energiát fel tud halmozni az induláshoz – Adam makacsul bámult az arcába, ezért felsóhajtott, megrázta fejét. – Nézze, ez komplikált dolog. – Felemelte számítógépjének fekete lapocskáját az asztalról. – Csak az írásos dokumentációja nyolc gigabyte. Ezért igen nehéz összefoglalni egy laikusnak. Az egész rendszer az energiára és a mozgásra épül. Úgy képzelje el a menetét, mint egy lejtőn meglökött golyót. Gurul lefelé, egyre gyorsabban. És aztán képzelje el, hogy a lejtő egy szakadékban folytatódik. Na, ez lenne a térhajlító hajtómű és a Carlyle-effektus. Maguk a harmadik év végén másfél órán belül felgyorsulnak, átlépik a tér korlátait, eljutnak a legközelebbi naprendszerbe, majd visszaérnek ide, egyenesen a Föld ionoszférájába. Reményeink szerint a pontos időzítéssel kidobott szondáink képesek lesznek feltérképezni az idegen naprendszer VR-236-os bolygójának viszonyait. Ha a csillagászok nem tévednek, akkor ez a planéta lesz az emberiség kirajzásának első célpontja. És Adam, maga ebben a történelemi folyamatban úttörő szerepet játszik majd – ha elfogadja ezt a nagyon kedvező ajánlatot.

Elhallgatott, felállt, és a rabhoz vitte a hamutartót. Adam még mindig őt nézte, úgy pöckölte bele a hamut a csészébe.

– Szeretnék többet tudni a dologról – jelentette ki aztán csöndesen. – Nem vagyok buta ember, bizonyára megérteném…

– Nem lehet – csóválta fejét a professzor. – Már így is túl sok részletet árultam el magának.

Visszament az asztalhoz, megfordította a lapot, öltönye belső zsebéből töltőtollat vett elő, a lap tetejére rakta. – Vagy aláírja most, ennyi ismeret birtokában, vagy keresek mást.

Álltak csöndben fél percig, csak az eső surrogott mögöttük. Aztán a rab az asztalhoz sietett, felkapta a tollat, és lendületes betűkkel ráírta nevét a papír aljára.

– Ki a másik? – kérdezte felnézve a tudósra. – A másik utazó….

– Nem lényeges – legyintett Luc. – Ő úgyis aludni fog végig.

 

2. Az indulás

 

Frank már félmeztelenül ült egy alacsony széken, mikor Adam megérkezett a vizsgálóba. Nem reagált a köszönésre. Megvárta, míg leveszik rabtársáról a bilincset, közben egy orvos injekciót szúrt bal vállába. Csak amikor Adam is leült, akkor szólt hozzá. – Ne nézz rám, hallod.

Adam elfordult, és inkább fekete-fehér kövekkel kirakott padlóra bámult.

Frank csinált egy fejkörzést, majd kinyújtotta vastag, izmos karjait. Mellkasán megfeszültek a hegek, csontjai és ízületei halkan ropogtak. Az őrök akaratlanul is közelebb moccantak egymáshoz.

– Ha útközben a tartályom közelébe jössz, esküszöm, kitépem a torkod, mikor felébredek – figyelmeztette Frank. Éles, magas hangon beszélt, közben Adamet méregetve.

– Aludni fogsz. Honnan tudnád, hogy mit csinálok? – motyogta Adam a kőpadlónak.

– Tudni fogom, haver. Megérzem majd. És ha szórakozol, akkor véged – bólogatott mosolyogva Frank. Csontos, megnyúlt arca most olyan volt, mint egy halotti maszk.

– Most már jobb, ha befejezed – mordult fel nyugtalanul az egyik őr. Frank felpillantott rá, mire az elkapta róla tekintetét.

Az orvos ismét mellélépett, és beadta neki a második adag injekciót. Ekkor nyílt a vizsgáló ajtaja, és Luc sietett be rajta.

– Üdvözlöm az urakat, látom, már megismerkedtek – mosolygott rájuk. Adam felállt, és közelebb lépett hozzá.

– Ez egy pszichopata – súgta füléhez hajolva.

– Tudom – bólintott a professzor. – És?

Adam kifújta az eddig mélyen bent tartott levegőt: – Van egy cigije?

Az egyik őr kikísérte őket az apró kis erkélyre. Hajnalodott, előttük reflektorok fényében ott csillogott a hajó kúp alakú teste.

– Reméljük, nem halasztják el az indulást – jegyezte meg a professzor, és meggyújtotta Adam cigarettáját. Hűvös szél támadt, bebújt ruhájuk alá, összeborzolta a tudós éjfekete haját. – Ha minden jól megy, azok a nagy, kerek gömbök földkörüli pályára állítják magukat négy órán belül – ujjával mutatta is a hajó alján lévő bibircsókokat. – Aztán bekacsolnak azok a hengerek a törzsön, és elegendő tolóerőt szolgáltatnak ahhoz, hogy elérjék a kritikus sebességet, és ezáltal a Carlyle-hajtómű….

– Nem mondta, hogy egy pszichopatával fogok utazni – vágott közbe Adam. Hosszan fújta ki a füstöt, bámulva, hogy a szél foszlányokra cincálja. – Ha mondja, jobban átgondolom a dolgot.

– Ő aludni fog. Végig – nézett rá szelíden a professzor. – És mivel ez az utazási mód még…nem túl biztonságos, jobbnak láttuk, ha egy halálraítéltet dugunk a fagyasztóba.

– Halálraítélt? Mit csinált odakinn? – kérdezte a rab ingerülten.

– Nem fontos – von vállat Luc. – Úgy emlékszem, embereket nyúzott.

– Embereket nyúzott? – fordult megrökönyödve felé a másik, mire a professzor csitítólag felemelte a kezét.

– Nem lesz semmi baj. Higgyen nekem. Én megbízom magában. – Hátranézett az őrre, majd valamivel halkabban folytatta. – Elárulok magánk valamit. Ez az egész projekt az én gyerekem. Kevesen tudják, de Carlyle csak az alapokat rakta le. Mindez – a kilövőpálya felé intett –, valójában az én művem. Gondolja, hogy nem választanék egy megfelelő apát a gyerekemhez?  – fanyarul elmosolyodott. – Maga lesz a hajó ura. A megfelelő ember a megfelelő pozícióra. Arra az állatra pedig gondoljon úgy, mit a rakomány egy részére. Holt teherre. Ha minden jól megy…– öltönyzsebében csipogni kezdett valami. Elővette zsebszámítógépét, aktiválta a képernyőt, majd bólogatva nyugtázta az üzenetet. –…csak idelenn, a Földön fog felébredni. Megkaptuk a felszállási engedélyt.

– Ha minden jól megy? – horkant fel Adam. – Ez hogy érti, ember? Ugye semmiképp nem fog félúton magához térni?

– Normál útmenet során nem – a prof elnyomta cigijét a korláton, majd eltette arany öngyújtóját és a számítógépet a zsebébe. – Ám ha a hajótest radikálisan sérül, vagy bármely része vészriasztás miatt zárolódik – a protokoll szerint meg kell kezdeni az ébresztési fázist. Biztonsági okokból. Hogy neki is legyen esélye megmenekülni. – Elgondolkodott, majd még hozzátette: – De ilyesmire úgyse kerülhet sor…

– Nagyszerű – sóhajtott Adam, és a cigijét belepöckölte a mélységbe. A kilövőpálya másik végéből villogó fényekkel egy autókonvoj indult meg épületük felé.

– Azt hiszem, tényleg készülődhetek – lépett oldalt, mire összeütközött az ugyancsak befelé induló proffal.

– Bocsánat – szabadkozott Adam.

– Magáé az elsőbbség – udvariaskodott Luc, félreállva útjából. Arcát vörösre festette a felkelő nap fénye.

 

3. Az út eleje

 

– Ellopott tőlem egy személyes dolgot – áradt vádlón a hangszóróból Luc hangja. – Gondolom, indulás előtt, mikor dohányoztunk az erkélyen.

Adam a kompult előtt ült, ölében a professzor számítógépével.

– Nem is említette, hogy milyen gyönyörű felesége van – jegyezte meg kárörvendően. – Legalább nem fogok unatkozni a hátralévő ezernyolcvannégy napon.

A tudós kis ideig hallgatott, majd torokköszörülve így válaszolt: – Nézze, ezek személyes dolgok. Az útra vonatkozó dokumentáció pedig szigorúan titkos, ezért jelszóval…

– Már feltörtem – mosolyodott el a rab.

Körötte egy apró, félköríves szobában csillogtak azok a műszerek, melyek a hajóról és a külvilágról adtak információkat. A következő, hármas tagolású rész volt az Élőtér, ahogy a professzor alaprajza nevezte. Konyha, fürdőszoba, hálóhelyiség. Ezután egy otthonos könyv- és moziszoba, majd harminc négyzetméternyi edzőterem következett. Amögött feküdt Frank.

– Ne nagyon kutakodjon abban az anyagban. Egyrészt meg sem értené, másrészt téves következtetéseket vonna le belőle…– kérte őt a professzor irdatlan messziségből.

– A nagyját már átnéztem – bólintott Adam, és hátradőlt a székén. Feje felett, a mennyezeten kör alakú ablak nyílt a mélyűrre. Ez volt az egyetlen közvetlen kapcsolata a kinti világgal. – És tudja, mire jöttem rá?

Luc hallgatott.

– Fogalmuk sincs, mi fog velünk történni – jelentette ki Adam. Várt egy kicsit, de a professzor nem cáfolt. – Sőt: Carlyle kifejezetten aggódott a hajtómű emberi testre gyakorolt hatása miatt. Magát ez persze nem érdekelte…

– Carlyle túl óvatos volt – válaszolt végre Luc. Szavait statikus zörej kísérte. – Nekünk már nem maradt időnk az óvatoskodásra. Nyolcmilliárd ember várja a maguk visszaérkezését. Abból legalább négymilliárd jelenleg is éhezik. Erre gondoljon, mikor elítél minket. Ha nem találunk egy élhető bolygót…

Sistergés nyomta el a mondat végét. Adam felegyenesedett az ülésen. – Prof? – kérdezte az elnémult mikrofontól. De már nem jött válasz. Egyedül maradt.

Luc dokumentumai közt bőséges anyagot talált az elszigeteltség kórképéről. Olvashatott szibériai foglyokról, magánzárkák rabjairól, de megvolt Defoe regénye, és a kínaiak által a Marsra küldött majom esettanulmánya is. Utóbbira még ő is emlékezett gyerekkorából. Az állat a visszaúton belehalt a magányba. Eltökélt szándéka volt elkerülni ezt a sorsot.

Figyelmesen áttanulmányozta az orvosi jegyzeteket és a pszichológiai háttéranyagot, majd összeírta a napirendjét. Úgy vélte, hogy ha szigorúan betartja, változatos ritmust és állandó elfoglaltságot alakítva ki életmenetében – nem eshet baja.

Mikor elkészült, hátrament Frank koporsójához. Magában csak így hívta a hibernálótartályt. A fejrésznél apró betekintőnyílás volt kiképezve a hűvös fémfelületen. Alatta, mögötte ott kéklett a gyilkos ábrázata. Még álmában is mintha vicsorgott volna. Adam elnézte egy ideig a koporsó tetején térdepelve, majd vékony nyálfonaton át köpetet engedett a kémlelőnyílásra. Ott hagyta rajta, hogy rászáradjon, és takarja a másikat.

Mielőtt bevezette napirendjét, felderítette a hajó hátsó részét is. Három gyűrűben helyezkedtek el egymás után a szondatároló rekeszek, a létfenntartó rendszerek teremnyi tartályai és végül a hagyományos hajtómű. Utóbbi vörös fénnyel megvilágítva duruzsolt és nyöszörgött karbonburkolata alatt. Három, elefánt nagyságú egységből állt. Adam a prof anyagából tudta, hogy mindegyik egy-egy utazóévig működőképes. Ha bármelyik is elszáll, ottragad az út elején, az űrben.

Maga a Carlyle-gépezet egy bőröndnyi dolog volt. Közvetlenül az Élőtér mögött helyezték el, egy kis beugróban. A tervezők az autóvezetők karambol alatti reflexeiből indultak ki – vészhelyzetben Adam önmagát, a létfenntartó részleget, és ezáltal a Carlyle-dobozt fogja majd védeni.

A hajtómű áttetsző burkolata mögött kék folyadék lüktetett. Luc ábrái szerint a harmadik év végén, az utazás ezerkilencvenötödik napján a folyadék teljesen ki fog fehéredni. Amikor ez bekövetkezik, az utolsó hagyományos hajtómű is leáll, és a bőrönd elröpíti őket a messzeségbe. Az út kilencvenhét százalékát ekkor, ebben a varázslatos másfél órában fogják megtenni.

A rab csak reménykedett, hogy ép elmével éri meg ezt a pillanatot. Úgy gondolta, az összeállított napirend segíthet egyben tartani tudatát. E steril körülmények közt a mindennapok szigorú menetét elvileg semmi nem zavarhatja meg – legfeljebb egy váratlan betegség zökkentheti ki a ritmusból. Elvágva minden földi kapcsolattól, ilyen esetben csak a hajó orvosszámítógépére hagyatkozhat. Ám mivel nem volt beteges alkat, és maga a levegő és az étel is szűrő és ellenőrző rendszerekben képződött – remélte, hogy ezt a tortúrát megússza.

A Luckal folytatott utolsó beszélgetést követő napon nyolckor kelt. Edzett fél órát, majd zuhanyzott és reggelizett. Eztán olvasott kétszáz oldalnyi klasszikust ebédig. Ebéd után megnézett egyet a negyvenháromezer film közül, melyeket a videótárban talált. Délután naplóbejegyzést írt, minimum öt oldalt. Általában, és jobb híján emlékeiről, vágyairól és tapasztalatairól készítette feljegyzéseit. Ezt követően másfél órát töltött a nyelvtanító programmal. Portugálul, franciául és görögül akart megtanulni az út során. Amikor a feje már zsongott a sok furcsa végződésű szótól, visszament edzeni, és újabb hatvan percen át gyötörte testét.  Késő délután vacsorázott, de csak valami könnyűt, majd ismét olvasott kétszáz oldalt. Mikor kellően elfáradt a szeme, elsötétítette a hálóhelyiséget, és megpróbált mielőbb elaludni. Háromnaponta maszturbált.

 

4. Kétszázkilencvenhatodik nap

 

„Minek írom, kinek írom ezt? Isten fénylő tekintetének szól a naplóm vagy az Androméda köd csillogásának? Frank, ostoba szörnyetegem, remélem, a te fagyos rémálmaidat is rögzíti valaki valahol. Bár az is lehet, hogy beleragadunk ebbe a sötét, miazmás űrbe, és akkor örökre itt fogunk keringeni gondolatainkkal és szövegeinkkel – a félholt és a rab. Mindezt miért? Pár ostoba millióért, kik éhezni születtek a világra – vagy azért, hogy kielégítsük a nem mondom ki kinek a dicsvágyát. Ő maga a gonosz, nem Frank, ő, aki bedugott minket ebbe a koporsóba, a Nyúzót kétszeresen is, és kilökött minket a sötétségbe, távol, a lelkek csillogó, meleg közösségétől, távol a Naptól. Gyűlölöm. Gyűlölöm Carlylt is (élt. 1988-2054), mert létrehozta a kék masszát, ami most kiáramlik velünk együtt a mélységbe. Kék spermiummal próbáljuk megtermékenyíteni Isten éjfekete ölét, az űr vagy úr vásznát befesteni ultramarinnal, hogy lássa, micsoda művész az ember. Calyle, te átkozott, forogj nyugtalanul fagyott sírálmodban, ha visszatérek, kiáslak, és a koponyádba vizelek. Ha visszatérek, kaviárt eszem majd emberi aggyal, és szobrokat emelnek tiszteletemre. Én leszek a legműveltebb és a legerősebb a Földön. Ma emelem az adagot a fekvenyomásban. Tíz perccel több ugrókötelezés az utóbbi hat napban, ez nem semmi. Múlt este új könyvet kezdtem, Borges azt írja, hogy Joyce azt írja, hogy Homérosz azt ír, amit ír. Körbeérnek, ahogy én is megteszem ellipszisem, át a végtelenen. Csak közben egy kissé elfáradok, és érzem, hogy a tudat, melyet bezártak testembe, lassan öregszik, minden száz kilométerrel, minden másodperccel vénebb lesz. A meg nem nevezhető szerint, az ő jegyzete nyomán nem ez, hanem a vége a legveszélyesebb rész. A tudat és Calyle-effektus kölcsönhatása. Mivel a fizikai test a Carlyle-utazásban elképzelhetetlenül felgyorsul, szegény, öreg énem rettegő vénemberként bámul majd ki szemeim kémlelőnyílásán, miközben odakinn eltűnik a tér. Carlyle azt vallja, az emberi értelem összezavarodik e gyorsaságban, és az emlékek és a gondolatok és a vágyak mind egy vegyes hússaláta töltik majd ki a koponyámat. Talán habzó szájú, őrült kínai majomként érek vissza a Földre. Csak az a kérdés, hogy a szuperhajtómű fog végezni velem, vagy ezerkilencvenöt nap alatt megbomlik bennem minden ész? De mi lesz az ebéd ma?”

 

5. Hatszázhatodik nap

 

A hajó némán suhant az űrben. Farában vörös fénnyel égett a kiáramló energia, mely mind mélyebbre lökte a fémkúpot a sötétségbe, el a Naptól.

A külső borítást mostanra ezer és ezer karc, ütés és véset díszítette – az űr porának tetoválásai. Az egyik szenzort meteor találta telibe a háromszáznegyedik napon. Kiszakadt talpazatát azonnal eltömítette egy fekete, bitumenszerű szigetelőanyag. Más, jelentősebb sérülés nem érte a hajót.

A második hajtóműrendszer üzembelépésekor volt egy rövid vészleállás. Piros fények villogtak mindenhol, és a farból mély, sivító hang kélt. A raktárrészlegen hirtelen leesett a hőmérséklet, vékony jégpára lepte el az állványokat. Aztán a hajtómű bekapcsolt, és a rend helyreállt, a fények kialudtak, majd a hőmérséklet is normalizálódott.

Odabenn most minden mozdulatlan volt. A moziszobából halk párbeszéd szűrődött ki: Al Pacino és Keanu Reeves alkudozott valamin. Egyéb zaj nem hallatszott.

Frank tartálya összeverve, kormosan, mindenféle szerves és szervetlen anyaggal bekenve várakozott helyén. Az ütések olyannyira eltorzították a külső rétegét, hogy eredeti, ovális alakja teljesen eltűnt, összegyűrt alufóliacsomagra hasonlított. Bal sarkánál erősen bekormozódott valami tűztől – az oltórendszerek által idespriccelt hab vastag rétegben száradt a padlóra és a tartály oldalára.

A kémlelőnyílást ruhaszövet és takony kombinációjával ragasztották le. Középen, ahova Frank mellkasa esett, ötszöget rajzoltak, feltehetően vérrel, a vonalak metszéspontjában ürülékhalom csúcsosodott.

A könyvtárrészleg olvasólemezei szétszórva hevertek az összekötő folyosón. A moziszoba ülését gondosan felhasogatták vízszintes és függőleges irányban. Magát a nagy képernyőt habszivacsdarabok és egyéb, lekvárral felrögzített szemét tarkította. Pacino sátáni arca alig látszódott egy padlószőnyeg cafatja mellett.

Az Élőtér helyiségeiben hasonló állapotok uralkodtak. A zuhanyzó lefolyóját eltömítették, így most kétcentis víz poshadt a tál aljában. A hálóhelyiségben mindent elborítottak egy polifoam párna szétszaggatott darabkái. Az ágynemű kosztól és vértől sötétlett, a plafonra groteszk, érthetetlen jeleket mázoltak valami sötét anyaggal.

A konyhában halmokban állt a szennyes és az ételmaradék. A szintetikus élelem csomói rohadásra képtelenül, de összeaszottan, kiszáradva, mumifikálódva várták a takarítást. A szekrénykék ajtajait leszaggatták, fiókjait a földre dobálták. A asztal közepére tálakból, tányérokból és műanyag evőeszközökből furcsa, de jól kiegyensúlyozott építményt emeltek. Alakja átmenetet képzett az Eiffel-torony és a Gizai piramis közt – valójában a hajó formáját utánozta.

A kommunikációs szoba maradt a legjobb állapotban. Legfeljebb a kompult főképernyőjén csillag alakban szertefutó repedés mutatta, hogy korábban itt is pusztító indulat tombolt. Az előtte álló szék padlórögzítő pántjait kifeszítették, így az ülőalkalmatosság most ferdén, csálén állt. És ha a hajó tett egy apró, kitérő manővert, a szék nyikkanva elfordult tengelyén jobbra vagy balra. Ez volt az egyetlen mozgás, ami képződött azon a napokban.

 

6. Nyolcszázhuszonkettedik nap

 

Adam a kommunikációs helyiség közepén, a plafonba vágott kémlelőnyílás alatt állt. Kezében szorongatta a professzor számítógépét. Az apró képernyőn képletek fénylettek. Adam felfelé nézett, föl a kis ablakra, az űrre.

A férfin csupán pizsamaalsó volt, felsőteste meztelenül sápadozott a műszerek gyenge fényében. Szépen kidolgozott izmai mostanra eltűntek egy tömör, fehér hájréteg alatt. Apró, lelógó pocakja rábukott nadrágjára, horgas alkarjai vastag, húsos vállakba végződtek. Nyakán lüktetett egy ér, és bal szemhéja néha-néha megrebbent, ahogy a csillagokat leste. Arcát sűrű, vastag szőrű szakáll borította, mely leért majdnem a mellkasáig. Ételcafatok, ruhafoszlányok, és habszivacsdarabok ragadtak a szőrbe. Zsíros hajának csimbókjai a vállát verdesték, hónaljából olykor sárga erekben eredt meg az izzadtság. Néhol a kosz összesűrűsödött, majd megrepedezett bőrén, és száradt agyagként pergett le, amerre járt. Az ösvény, amit képzett, csupán a konyha és a kommunikációs helyiség közt húzódott.

 

7. A Carlyle-hajómű  

 

Adam arra eszmélt, hogy éles, kék fény villog az arcába. A kommunikációs helyiség közepén feküdt, étel- vagy hányásfoltban szuszogva. Oldalt és fent egy-egy összekent jelzőlámpa ontotta rá tompultan lüktető fényét, valahonnan halk sípolás áradt.

A hátára gördül, így megérezhette, hogy alatta egyenletes, finoman új remegés költözött a hajó testébe. Ahogy felpillantott, látta, hogy a kémlelőablakban sorban eltűnnek a csillagok.

Negyedórába telt, míg megértette, mi történik. Ekkor feltápászkodott, és eltántorgott a mosdóig. A zuhanytálca aljában zöldellő vízből lötykölt az arcába, majd négykézláb folytatta útját hátra, a sípoló hang irányába.

Egy kis beugróból jött, melyet a hálóhelyiség mögött fedezett fel. Az alattomos sivításhoz fehéreskék fény társult. Mikorra Adam elszánta magát, hogy két lábra álljon, a bőröndnyi fény egészen kifehéredett, és a hang hirtelen elhalkult.

Most lepte csak el az az érzés, mely másfél órán át fogja majd gyötörni. Olyan volt, mintha a belsejét kitépték volna, hogy jó tíz méterrel arrébb a földre dobják. A maradék szöveten végtelen üresség és remegő izgatottság lett úrrá. Minden idegsejtjéből értelmezhetetlen impulzusok érkeztek agyába, melyek leginkább egyfajta csiklandozó idegenségérzetet közvetítettek. Hirtelen nem tudta, melyik a bal lába, hol kezdődik a keze, mi történt a fejével, és egyáltalán: miféle érzékszervei vannak. Öntudata zavartan cikázott testében, mely hatalmas, visszhangzó térnek tűnt számára. Térdre roskadt, és ujjai mögé rejtette arcát. Mélyeket lélegezve próbált magához térni, de a furcsa idegenségérzet nem tágított.

Aztán – talán fél óra elteltével – sikerült erőt vennie e szédületen, és felállt. Visszatántorgott a konyába, ivott és evett valami maradékot. Ízek, szagok nélkül, csak a vibráló, erős fénytől káprázó látására hagyatkozva, ösztönösen, cél nélkül megindult hátrafelé. Olvasólemezeken gázolt át, majd közönyösen belesett a nagy kijelzőre a moziszobába, végül leült az edzőterem közepén a tatamira. Maga sem tudta mire vár, de ez a tunya tétlenség teljesen kielégítőnek tűnt számára. Úgy vélte, a legcsekélyebb aktivitás is szörnyű veszélyeket jelentene most.

Lassan, talán öt percnyi ücsörgés után ébredt csak rá, hogy figyelik. A sejtés tarkójáról indult, elterjedt a válla, karja irányába, végigfutott törzsén, le egészen a lábujjaiig, megborzongatva minden porcikáját.

Nehézkesen egyensúlyozva felállt, és megdörzsölte szemét. Most már tudta, hogy az, aki nézi, ott van mögötte.

Megfordult.

Valóban ott volt, a Frank koporsójához vezető átjáróban, félig az ajtókeret takarásában. Arcát nem lehetett látni, nagydarab, hórihorgas férfinak tűnt. Adam először akaratlanul is elkapta tekintetét róla, és mire vissza mert nézni, a jelenés már eltűnt.

Az utazó percekig csak állt mereven, mint egy bogár, mely halottnak tetteti vagy hiszi magát. Aztán követte az idegent, kinyújtott karral előrebotorkálva – míg neki nem esett Frank koporsójának.

A meggyötört szerkezet zárókapcsai érintetlennek tűntek. Lent, a jobb sarokban az életfunkciókat mutató kijelző felszínét durva ujjak benyomták, így most a led érthetetlen, zagyva jeleket villogtatott. Adam mégis sokáig bámulta, hátha kiolvashat belőle valamit, végül felmászott a tartály tetejére, és ujjaival tétován piszkálni kezdte a betekintőnyílást fedő mocskot, de ekkor mozgást érzékelt szeme sarkából.

Végtelenül lassan fordította el fejét jobbra, a szondatároló felé vezető folyosó irányába. A sötét alak lágyan, szinte a levegőben lépdelve távolodott, mint aki csak érdeklődve sétálgat a fedélzeten. Adam egy, a padlón heverő műanyag széklábat kapott fel a földről, majd morogva a férfi után sietett.

Mikor beért a gömbölyű űrbéli kémek terébe, az ismeretlen épp eltűnt a túloldali ajtónyílásban. Adam utána lódult, majd a helyiség közepén megtorpant. Így állt, kezében a széklábat forgatva jó negyedórát, fürkészve az átjáró sötétjét. Néha bólintott egyet, mintha néma kérdésekre igenelne. Végül feleszmélt, körbekémlelt, majd határozottan folytatta útját.

A raktár ajtónyílásában megállt, és krákogva próbálgatta a szavakat. Percekbe telt, míg félig-meddig artikuláltan ki tudta nyögni: – Ki vagy?

Nem jött válasz. Beóvakodott az állványok közé, és eltompult érzékszerveivel igyekezett mindenfelé figyelni. Balról, elölről mozgás kélt, de mikorra odakapta tekintetét, már elhalt. Ott, oldalt, egy halom feltépett szélű doboz mellett mintha kucorgott volna valaki – ám odaérve nem talált, csak újabb árnyékokat.

Mikor bejárta az összes, szilárdan rögzített állvány közét, rájött, már csak a hajtóműterem van hátra.

Annak szabad nyílásában ismét megtorpant, és sokáig vizsgálgatta feltámadó érzéseit. Rettegés, elhagyatottság, üresség, izgatott bírvágy és valami, mindent elborító idegenségérzet kavargott benne. Mindeközben olyan volt, mintha testéből kiszakított lelke ott lebegett volna a tarkója mögött, rémülten, búvóhelyről lesve az események menetét.

Mély levegőt vett, és megtámaszkodott valamiben. A falfelület egy kidomborodásában tokba rejtett vészkapcsoló lapult. Felidézte, hogy mire való – tűz, robbanás vagy meteorbecsapódás esetén lezárja a hátsó hajtóműrészleget, majd öt másodperc múltán le is választja a hajótestről.

A megnyugtató információ birtokában belépett az utolsó terembe. A hatalmas hajtóműtömbök két részre osztották a teret. Előbb balra fordult, és végignézett a sötét, keskeny járaton – üres volt.

Aztán kiszáradt ajkait megnyalva, és kalapáló szívére szorítva szabad kezét, a jobb oldali folyosóra tért.

Az alak ott állt a végében. Fejét árnyék burkolta.

– Ki vagy? – kiáltotta felé Adam. A lény nem válaszolt, nem moccant. Szótlanul bámultak egymásra, majd az egykori rab lassan közelíteni kezdett az ismeretlen látogató felé.

– Ha te vagy Isten, vagy az összegyűrt tér lakója, kérek, válaszolj! – könyörgött Adam fojtott hangon, megtéve még három lépés. Megtorpant, maga elé nyújtotta a széklábat. – Ha tévedek, és te ő vagy, a koporsóból, akkor anyámra esküszöm…

Nem fejezhette be, mert Frank kilépett a fénybe. Arcán, e rég látott ábrázaton, nem volt más, csak izzó gyűlölet.

– Jaj, ne – nyögte Adam, hátrálva. – Nem akartam. Nem akartam a tartályodhoz menni! – motyogta, és dermedt ujjai közül kiesett alkalmi fegyvere. A jelenség lassan, kérlelhetetlenül közelített felé, mire az elítélt megfordult, és összeakadó lábakkal kimenekült a teremből.

Az egyes gyűrűket nem tagolta zárható ajtó. Csupán egyetlen módon lehetett az átjárónyílásokat öröke lefedni.

Adam betörte a vészkapcsoló cukorüveg foglalatját, majd rövid tétovázás után a nagy, vörös gombra csapott. Feje fölött felvillant egy sárga jelzőlámpa. A küszöb túloldalán még látta a megdöbbent Fanket előrelépni, lehajolni a széklábért – de aztán egy leereszkedő sötét panel elzárta őt Adamtól. A villogó fény most zöldbe váltott. Adam türelmesen várt, fél lépésnyire az átjáró befedett keretétől. Harminc másodperc múltán meghallotta a hajótest sikolyát. Remegések futottak végig a fémen körkörös irányban, ahogy a hajtóműrészleg levált. Az utazó igyekezett felidézni magában mindazt, amit tudott a térhajlítás menetéről. Csak remélte, hogy a másik, ott, az egyre távolodó hengerben, örökre elvész egy ismeretlen tartomány mélységeiben.

Mikor vége lett, és a zöld fény kihunyt, a férfi tétován körbefordult. Mostanra összeállt benne minden, az elmúlt pár év minden fontosabb történése egyetlen láncolattá forrt, melynek végén itt állt egyedül. Felidézte magában az ajánlatot, az indulást, a szigorú napirendet, amelyet tartani tudott egészen másfél évig. Aztán hirtelen, minta a film elszakadt volna, mindet elborított emlékeiben a sötétség. Megborzongott, mikor végignézett magán. Majd szakállába markolva felröhögött.

– Megcsináltam! – kiáltotta rekedten. Mielőtt megindult volna vissza, megrázkódott, mint egy kutya. Hátratúrta hosszúra nőtt haját, majd még mindig bizonytalan léptekkel átvágott a szondatárolón, ahol már sínjeiken izgatottan mocorogtak a kapszulák. Ügyet se vetve rájuk továbbhaladt, és belépett Frank egykori sírkamrájába.

A koporsó nyitva állt.

Adam úgy érezte, mintha egy hatalmas szöget ütöttek volna koponyája tetejébe. Döbbenten, szűkölve a testében terjedő félelemtől állt az üres szerkezet előtt. Emlékezett rá, hogy lezárva hagyta hátra. Aztán eszébe jutott a vészprotokoll is. Azzal, hogy leválasztotta a hajtóművet és Franket, a hibernáló deaktiválta magát.

– De ki volt benne? – nyögte maga elé a férfi, majd az üres tartályhoz lépett. Belebámult a csövek és merevítők kuszaságába, és érezte, tudta, hogy pár perce még odabenn feküdt valaki.

A következő ösztönös gondolata egy fegyver lehetősége volt. Körbelesett, valami, bármi után kutatva tekintetével, és ekkor rázúdult Frank tömege.

 

8. A vizsgálat

 

– Mi történt aztán? –kérdezte az orvos. A férfi sokáig nem válaszolt, csak bámulta az elé rakott cigarettáscsomagot.

– Nem kér belőle? Úgy tudom, régen dohányzott…– kínálta őt a doktor. A másik hátradőlt székén, közben ujjai akaratlanul is végigfutottak arcán. Érdes hegek húzódtak rajta. Orvosai azt mondták, a műbőr okozta idegenségérzet soha nem fog elmúlni.

– Aztán? – nézett fel lassan a doktorra a sérült. – Aztán meg akart ölni. – Eltűnődött, leszegte fejét. – Tudja, az utóbbi hetekben volt időm gondolkodni. Azt hiszem, Frank öntudatlanul csinálta, amit csinált. Egy üres báb volt. Egy esztelen, értelem és érzés nélküli húsgépezet. Csak azért akart megölni, mert…ezt csinálta mindig. Támadott. Ahogy ez kutya is megtámadja embert, ha olyanja van. Megtámadja még a gazdáját is.

– Értem – bólintott az orvos, és valamit végigsimított jegyzetfüzete érintőképernyőjén. – Azt mondta korábban, hogy a sérülései ellenére sikerült elbarikádozna magát a hálóhelyiségben.

– Igen – helyeselt a férfi bamba vigyorral. – Az ágyat kifeszegettem a helyéről. Már régebben. Azt döntöttem a bejárat elé. Dőlt belőlem a vér, alig láttam tőle, de nekivetettem a hátam, és kitartottam. Pedig nagyon erős volt. Be akart nyomulni, utánam.

– Aztán jött a becsapódás – nyugtázta a másik a jegyzetfüzetéből. – A jeges folyóba, fenn Kanadában.

– Igazából a szélén landoltunk – javította ki előzékenyen a sérült. – De aztán egész gyorsan belecsúsztunk a vízbe. – Elmélázott, az asztal lapján nézve végig emlékei képeit.

– És mi lett Frankkel? – kérdezte csöndesen a doktor.

A férfi felsóhajtott, és kivett egy szálat a cigarettáscsomagból.

– Megtette, amit kértem? Végignézte a hajó belső kamerafelvételeit a Carlyle-hajtómű beindítása után?

A doktor bólintott. – A kamerák nagy részét bekenték valamivel. Alig néhány mutatott képet.

A beteg kivárt, majd idegesen kibökte: – És?

– Ne láttam rajtuk semmit abból, amit maga állított.

Adam intett, és közelebb hajolt a doktorhoz. Várt, míg a másik meggyújtja neki cigarettáját, majd mélyen leszívta a füstöt. Úgy kezdett beszélni, hogy közben fehér pamacsok jöttek szájából.

– A becsapódás szétdobott minket. Elszállt ő, és elrepültem én is, az ágy is. A zuhanyzóban tértem magamhoz. Mindenhol jött be a víz. A folyó jéghideg vize. Jól tudok úszni, ezért vártam, míg a hajó félig megtelik. Így nem kellett a betörő vízzel küzdenem. Aztán kifelé indultam.

– Közben látta Franket? – kérdezte türelmetlenül a doktor.

A beteg élesen ránézett, majd gyorsan elnyomta az alig szítt cigarettáját. – Igen. Láttam. Ott állt a komszobában. Bambán, értetlenül. Lassan elborította a víz, de csak állt, mint aki nem tudja, mi fog történni. Valóban nem találták meg a testet?

A doktor nem válaszolt, helyette ismét bepötyögött valami jegyzetet.

– Holnap innen folytatjuk – mondta aztán könnyedén, és felpattant. Ekkor Adam kinyúlt, és megfogta csuklóját. A orvos meglepetten és riadtan pillantott le rá, majd az elsötétített üvegfelület felé lesett segélykérően.

– Ne is keressék – suttogta neki Adam. – Nincs benne semmi. Csak a hüvelye jött vissza a Földre.

– Hogy érti ezt? – nyögte az orvos.

– A lelke odafenn maradt a Carlyle-térben. Mikor felgyorsultunk, a lelke elvált a testétől. Nem érti? Fel akarta venni a széklábat, és átcsúszott rajta a keze…lehet, hogy mindebből maguk semmit nem láttak a felvételeken, de így történt, kérem, higgyen nekem! – hadarta Adam, miközben többször a kicsiny szobácska egyetlen ajtaja felé nézett.

– Értem – nyugtatta őt a doktor, megrántva karját. – De…

– Igen, ez a terve. Az ő terve…hogy megfosszon minél több embert a lelkétől. Ő tudott mindent előre...– sorolta Adam. – Talán maga a Carlyle-tér is az ő találmánya, nem Carlyle-é, talán nincs is Carlyle-tér, hanem az, ott, ahol jártam – az maga a Pokol.

Az orvos értetlenül meredt rá.

 – Dehát kiről beszél? – kérdezte is, ám a férfi már nem is őt figyelte, a sötét üveg felé fordult, hangja hisztérikus magasságokba csapott.

 – Hát nem érti? Nem szabad több hajót felküldeni! Nem szabad elindítani a telepeseket!

– Nyugodjon meg. Ez teljesen logikátlan – vágott közbe szigorúan az orvos, ő maga is a kémlelőablak felé pillantva. – Nem értem, hogy…

– Persze, hogy nem érti, de nézze csak meg a lábát, patákat talál majd! – kiabálta most már Adam felállva. A szék eldőlt mögötte. – Az a célja, hogy mind több lelket szerezzen. A hibernált test és az álmodó lélek elválik odafenn, a Carlyle-gyorsuláskor. Ekkora sebességnél csak az ébren lévők tudják megőrizni egységüket. Még én is, noha végig tudatomnál voltam, még nekem is…de őbelőle...nézze csak meg…mi lett belőle lélek nélkül…mit tett velem…

Szétmarcangolt, darabokból összevarrt arcára mutatott felhasogatott karjaival. A doktor tudta, hogy a ruha alatt a test még borzalmasabban néz ki. Adam olyan volt, mint akit felaprítottak, és aztán újból összeraktak.

– Ezt Frank csinálta magával. Nem...más – mondta csöndesen.

Nyílt az ajtó, és két, megtermett fehér köpenyes lépett be rajta.

– Nem Frank – csóválta fejét Adam, majd kezeit felemelve megadóan hátralépett. – Csak a teste.

A végét már a doktor hátának mondta: – A lelkét odafenn hagytam.

A kémlelőszobában, az elsötétített üveg túloldalán Luc várakozott türelmesen. Mikor a doktor belépett hozzá, megköszörülte torkát, és felállt székéből.

– Semmi változás – jegyezte meg az orvos. Figyelte, ahogy a szomszéd helyiségből az ápolók kikísérik az engedelmes, immár ismét tompa beteget. – Megint csak ezek a rögeszmék. Az már biztos, hogy valami szörnyű impulzus érte őt.

– Hát persze – helyeselt Luc mosolyogva. – De nem az út fizikai együtthatóitól. Gondolja csak el, három év alatt teljesen elvesztette a realitásérzékét. Hallucinált. Azt képzelte, hogy egy kísértet támad rá. Amikor eltüntette ezt az állítólagos szellemet a hajóról, akkor pedig valóban megtörtént, amiről képzelgett. Még szerencse, hogy mindez az út végére esett. Ha nincs ez a viharos földtérés…Adam barátunk is elhagyja a lelkét…– felnevetett, majd hirtelen elhallgatott. Mivel a doktor láthatólag elmélyedt jegyzeteiben, határozottan és emelt hangon hozzátette: – Ezért is fognak a telepesek hibernálva utazni. Mind a hétezer.

Az orvos – miközben elmentette az adatokat – fürkésző pillantást vetett rá. – Akkor is érdekes történet. Végső soron Carlyle is bizonytalan volt a pszichikumra gyakorolt…

– Carlyle ilyesmiről soha nem írt. És a lélek ebből a szempontból nem tényező. Csak a test éhsége idelenn a Földön – vágott közbe dühösen Luc. Majd erőt véve magán, szelídebben így folytatta: – Kérem, nyilvánítsa őrültnek. Hogy lezárhassuk végre ezt az ügyet. Sürget az idő.

Megvárta, míg a másik kényszeredetten bólint, és csak akkor indult kifelé.

Már az ajtóban érte utol a kérdés. – Mikor indul a telepesek hajója?

Megfordult, és türelmetlenségtől csillogó tekintetével végigmérte az embert.

– Mielőbb.

 

vége

 

 

Szólj hozzá!
2010. szeptember 19. 21:40 - Valmont

Hajdani sci-fi találkozó emlékére

Hát itt aztán összefonódik egy csomó dolog szépen. A előző postban emlegettem a Hungarocon nevű sci-fi találkozót, melyen egyetlen alkalommal vettem részt Salgótarjánban a kilencvenes évek közepén (?). Emlékszem, a művelődési ház előtti főtéren épp divatbemutató volt, így hamar kifordultam az egyik ufómagazin szerkesztőjének hagymázas előadásáról, és inkább a folyosókon rohangáló, lengén öltözött vagy öltözködő modelleket néztem. Fiatal voltam és tiszteltem a sci-fit. Tudom, hogy sokan a rendezők közül beleraktak ezekbe az összejövetelekbe apait-anyait, de irodalmi, szakmai megközelítés csak nyomokban volt jelen. Ugyane napon találkoztam Preyer Hugóval, sört ittunk a nagyszerű Bódi Ildikó társaságában. Hugó nem sokkal ezután távozott e világról - a róla, emlékére elnevezett novellaversenyt emlegettem az előző postban. A lenti anyaggal is indultam rajta, még 2007-ben. Ezt a művet pont a Hugóval való találkozás, a Hungarocon hangulata, és a fantaszikumban élő és létező, elvakult író karaktere rakta össze. És még két érdekesség - csak most veszem észre, hogy a vadász egy csészealjat forgat a csattanó előtt kezében. Másrészt az író által elmesélt egyik történetcsíra (a földet egy titokzatos űrhajóból idegenek figyelik, akik csak azért nem pusztítanak el minket, mert beleszerettek a sci-fibe) egy korábbi novellám vázlata. Ez a novella az első publikációm: a régi Galaktika utolsó számában jelent meg, jó tizenhét éve.

 

Az író és a vadász

 

 

A szekcióülések zajlottak, amikor a vadász rátalált régi barátjára, az íróra. Egy szűk, levegőtlen helyiségben ült, hátul, és elmélyülten hallgatta a terem másik végében gesztikuláló kócos, szemüveges férfit.

Az előadó a tunguz meteor és a gazdasági világválság rejtett kapcsolataira hívta fel a figyelmet. Állítása szerint a meteoritot idegenek lőtték a Földre, olyan láncreakciót indítva el ezzel, melynek a teljes emberi civilizáció összeomlása lett volna a végső célja. Az esemény a hullámmozgásokra jellemző hatásmechanizmus révén váltotta volna be a tervet, azonban a reakció-ellenreakció „csupán” a 1929. október 24-ei fekete csütörtökig jutott.

A vadász szórakozottan hallgatta, ahogy a szemüveges és kócos előadó a gyarmatosító, ellenfeleit félprimitív állapotba döntő idegen kultúráról beszél, majd elszánta magát, és az íróhoz sietett.

Hajdani padtársa alig ismerte meg őt. Nem csoda. Eltelt huszonkét év, mialatt egyikőjük sem figyelt úgy oda a külsejére, ahogy azt elvárták volna tőlük a nyugati civilizációban élő nők. Vagy férfiak.

– Hát te? – kérdezte az író  szigorú figyelemből felderülő arccal.

– Beszélnünk kell – suttogta a vadász, miközben idegesen körbenézett. Megszállott ufóhívők, jól szórakozó laikusok és pár unatkozó nyugdíjas osztotta meg figyelmét az előadó és az ő szavai közt.

– Nagyon fontos – a könyökénél fogva húzta ki a köpcös és kopaszodó író testét a székből, ki a folyosóra.

– Ezer éve nem láttalak – lelkendezett az író, a büfé felé tekintgetve, oldalazva. – Mi van veled?

A vadász idegesen követte, majd várt, míg a másik parizeles szendvicset és narancslevet vesz.

– Megvagyok – nyögte fáradtan.

– Hol dolgozol? – jött az étellel kevert kérdés, és a fotelok felé indultak.

– Az erdészetnél. Emiatt jöttem…– finoman megfogta a másik karját. A narancslé felszíne megremegett, az írót a Jurassic Park egyik jelenetére emlékeztetve.

– Tényleg is, honnan tudtad, hogy itt leszek? – kérdezte meglepetten. A vadász a falakra aggatott rikító plakátokra mutatott. – Láttam a neved az előadók közt…

– Igen – somolygott az író. – A legutóbbi novelláskötetemről beszéltem. Figyelj csak, van lenn a kocsimban pár repipéldány, ha gondolod…

Reménykedve és bizonytalanul nézte a másikat. A vadász megérezte a kérdés súlyát, bólintott.

– És te mivel foglalkozol? – kérdezett a vadász már a lépcsőn. – Persze, úgy értem, az írás mellett.

Az író egy pillanatra megállt. Az ajtóban a kultúrház biztonsági őre, zilált, alacsony és izzadt férfi állt, halkan motyogott az adóvevőjébe. Az író biztos volt benne, hogy nem fogja őket kiengedni. Többek közt azért sem, mert ő észrevette, hogy a férfi alkarján lévő tetoválás rejti a varratokat, melyekkel összefércelték az idegen, rovarszerű katona testén az emberi álcahúst és bőrt. Bizonyára kémkedni küldték, hogy hol tart a földi felderítés elméleti háttere…

A vadász biccentett az őrnek, és kiléptek mellette az ajtón.

– Én? Épp leszázalékoltak. Anyám elintézte. Nagyjából csak az írással foglalkozom – motyogta az író, hunyorogva a délutáni fényben.

A völgyváros főterén álltak, köröttük emberek mocorogtak, arrébb, az úton autók haladtak csikorgó sorban. A parkoló hátul volt, egy meredek betontámfal alatt.

– De ez kitölti a napomat – lendült bele hirtelen az író, s mutatta az utat társának. – Úgy értem, annyi minden van, ami ötletet adhat egy magamfajtának. – Gyors, ellenőrző pillantást vetett a vadászra. A nagydarab, cserzett arcú férfi gondolataiba merülve jött mellette. – A világ legapróbb tényét is át lehet formálni tudományos-fantasztikus irodalommá. Azért olyan sivár az életünk, mert nincs elég bátorságunk ehhez. Mert félünk a non-konformitástól, a többiek ítéletétől. Pedig hiszem, hogy ha az álomvilágot választanánk, akkor mind boldogabbak lennénk. – Elhallgatott, mert kimondva mindez nagyon zavarosnak tűnt.

Öreg, beteges autója ott állt, ahol hagyta. Mellette egy csillogó, csupa króm és feketeség terepjáró parkolt – valamelyik fővárosi kiadó vezetője érkezett vele.

– Nézd csak meg például ezt! – mutatta a két pihenő fémszörnyet. – Az autók evolúciója. Nem szembetűnő a mind finomabb test, az egyre tökéletesebb vezérlés? A kérdés, hogy mindezt a tervezőknek, vagy inkább saját belső akaratuknak köszönhetik? – Várakozóan nézett a vadászra, aki zavartan elmosolyodott.

– Azt hiszem, nem értem – jelentette ki bátortalanul.

Az író a csomagtartóhoz ment. – Fejlődnek! Mert ők akarják, hogy fejlődjenek. A mi kényelmünk, és biztonságunk és szállításunk – mindez csak mellékes. Úgy tesznek, mintha az ember lenne a legfontosabb tényező, de a járműveknek csak saját hatalmi pozíciójuk és mind kifinomultabb létük számít.

A kezébe vette az egyik könyvet, átpörgette. Két lap össze volt tapadva, óvatosan feltépte a hibát.

– Nem fogyott túl jól – ismerte el keserű mosollyal, majd átnyújtotta a vadásznak a kötetet.

– Köszönöm – mondta az, kérges, bütykös kezével úgy vette el, hogy érződött, ritkán nyúl efféle dologhoz. Toporgott, és az írót bámulta, aki elmélyülten számolgatta a csomagtartó mélyén megmaradt példányokat.

– Figyelj csak…– kezdte a vadász vontatottan. – Nincs kedved meginni egy kávét, nálam?

Az író kutató pillantást vetett rá. – Nem lettél buzi, ugye? – kérdezte szórakozottan, mire a vadász elpirult, még a könyv is kihullott kezéből.

– Dehogy – nyögte lehajolva érte. – Csak gondoltam, elbeszélgethetnénk. És…mutatnék valamit.

Az író gondolkodott pár pillanatig, eszébe jutott a kései ebéd lehetősége, a következő előadás a marsi csatornák sólepárlóként való azonosításáról, majd bólintott.

A város szívében lévő toronyházak felé indultak. A vadász terepszín gyakorlójának zsebébe dugta a könyvet, bakancsában nehézkesen lépdelt a betonon, közben hallgatta társát, ki kedvenc teóriáját adta elő:

–…az oroszok így kitalálták a kilövők tökéletes álcázását. Civil központokba rejtve, monumentális takarással, a föld alá telepítve gyakorlatilag az egész országban szétszórták a ballisztikus rakétáikat. Senki nem gyanakodhat egy városmagra, és egyébként is, általában a külső kerületekben lévő ipari terület kapja az első találatot, így a kilövő sértetlen marad a válaszcsapásra. – A toronyházak kettősére mutatott: – Még a formájuk is utal arra, amit álcázni szándékoznak.

A vadász kétkedve csóválta fejét. – De hát rajta élünk. Mi lenne a lakosokkal egy atomháborúban? Hogy lőnék ki a rakétákat…?

Társa megtorpant. – Gondolod, hogy érdekelte őket a lakosok sorsa? – Az épületek aljában lévő üzlethelyiségekre bökött: – Oda rakták a detonátorokat. Egész egyszerűen kirobbantanák az álcát a helyéről, a tornyok ledőlnének, és máris szabad lenne a kilövőállás.

A vadász kétségbeesett pillantást vetett rá. Eddig nem is sejtette, hogy halálos fenyegetés felett alszik.

– Mindez persze csak az én teóriám – nyugtatta meg őt az író, majd továbbindult. – De mesélj magadról…milyen az erdészkedés…a többiekkel az osztályból szoktál találkozni?

– A munka nem olyan nagy szám. Sok a fatolvaj, és megfelelő törvényi háttér hiányában…–kezdte volna a vadász gondterhelten, de az író megiramodott a bolt felé. – Veszek cigit. Te dohányzol?

A kérdezett csak a fejét csóválta, majd zsebre dugott kézzel megállt a bolt ajtaja mellett, türelmesen megvárta, míg a másik az aprót számolgatva kijön.

– Szóval szeretem, mert az erdőnél nincs jobb dolog a világon, és…– folytatta aztán, ám az író türelmetlenül legyintett. – És Mariann, nem futottál vele össze mostanában?

A vadász meghökkent, kapukulcsát keresve, homlokát ráncolva eltűnődött, próbált a név mellé arcot társítani.

– Jártam vele, harmadikban. Vagyis…próbáltam – magyarázta az író türelmetlenül, miközben rágyújtott.

– Ja, az osztályból? – eszmélt a vadász. – Nem, vele nem találkoztam.

– Apropó, feleség? – az előtérben egy idős öregasszony álldogált a lift előtt.

A vadász sóhajtott: – Hat éve elváltam. – mire az öregasszony izgatottan hátrafordult, majd felismerve a vadászt, biccentett reszkető fejével. Az író, a lift hívópanelját tanulmányozta, miközben a nő cekkereiben lévő zöldségekre fújta a füstöt. – Igen, rohadék nők. Szerintem nem a Vénuszról jöttek, mert annyi agyuk sincs, hogy megépítsenek egy űrhajót…– Állta a vénasszony jeges pillantását, majd arrébb lépett, a lakók névsorához. A lift a nyolcadikon várakozott. – Azt gondolom, mi jöttünk máshonnan. Mi férfiak, akik hímnősek voltunk, és kimerült bolygónk helyett új lakóterületet kerestünk. És amikor leszálltunk, történt valami, talán a légkör, vagy a genetikai környezet, mindenestre elvesztettük az önmegtermékenyítő képességünket…

A vadász odasétált mellé, néha hátra-hátralesve a dühösen fújtató öregasszonyra próbálta mutatni, hogy halkabban, de az író rendületlenül harsogta tovább: – Így aztán kapóra jöttek a fákon ugrándozó majmok. Átfabrikáltuk a nőstényeiket, hogy segítsék a szaporodást, de…– hátrafordult ő is, elvigyorodott: –…nyilván nem végeztünk tökéletes munkát….

– Menjünk inkább gyalog – könyörgött a vadász, mire az író bólintott.

– Hányadikon laksz? – kérdezte már fölfelé hágva.

– A hatodikon – morogta a vadász, aki könnyedén szedte a lépcsőfokokat, de minduntalan meg kellett állnia, bevárni a másikat.

– Szeretsz írni? – kérdezte tőle esetlen érdeklődéssel. Az író megállt, összegörnyedve lihegett.

– Nem szeretek, de kell – nyögte.

– Ezt hogy érted? – firtatta a vadász, és az órájára pillantott.

– Írtam erről egy novellát pár éve – magyarázta lelkesen az író, miközben újra megindult. – A föld körül kering egy láthatatlan idegen űrhajó. Parancsuk van arra, hogy a civilizációnk gondos felmérése és tanulmányozása után töröljék el az emberiséget…de ellenszegülnek az utasításnak.

A vadász az író megtermett hátsója mögött lépkedve felemelte fejét: – Miért?

– Mert miközben a földi irodalmat tanulmányozták, rákaptak a sci-fire. Imádják. Egyszerűen nem tudnak betelni vele. Látogatásaik során felvásárolják a legújabb megjelenéseket, és olvasnak, olvasnak, miközben hamis, további kutatási igényeket tartalmazó jelentéseket küldenek az Andromédán lévő központi bolygóra…

Az író ismét megállt, lihegése betöltötte a szűk teret. Feje fölött ott fehérlett a hatodikat jelző tábla. Várakozóan nézett társára.

– Megérkeztünk – dünnyögte a vadász, és belépett a folyosóra. Az író egy pillanatig nézte a hátát, majd sóhajtva követte. Hirtelen nagyon fáradtnak tűnt.

– Te aztán nem vagy valami nagy olvasó, ugye? – kérdezte tőle már az ajtónál, apró ingerültséggel hangjában. – Úgy értem, az erdőn, az állatokon és a fegyvereken kívül nem sok minden fér bele az életedbe…

A vadász megérezte a gúnyt a másik hangjában, de közömbösen tovább babrált a zárral.

– Mondhatjuk – mondta aztán, kitárva az ajtót.

– Nem tudom, mit keresek itt – jelentette ki az író hirtelen jött ridegséggel. – Ne érts félre, tényleg haverok voltunk, de…

A vadász intett, hogy lépjen be, de az író inkább hátrált. – Tényleg, most jut eszembe, mennem kell…anyám vár ebédre.

A vadász meghökkent, kérve nyúlt utána. – De mindenképp mutatnom kell valamit…

Mozdulatától az író egy pillanatra elgondolkodott, végül legyintett. – Persze, de majd inkább legközelebb. Szerbusz. – Azzal sarkon fordult, és elindult a lift felé.

A vadász pár másodpercig bámulta távolodó alakját, miközben próbálta magában felidézni az utolsó mondataikat, hogy rájöjjön, hol rontotta el.

– Szerbusz – sóhajtotta aztán, majd belépett a lakásba, gondosan becsukva maga mögött az ajtót.

A konyhába ment, feltette egy kávét, kikészített egy csészét. Míg a csészealjat törülgette, a következő lépésen gondolkodott. Aztán letette a konyhapultra a kerámiát, mellé az író vékonyka könyvét.

– Fogyóban van a kötszer – motyogta maga elé, míg átballagott a nappaliba.

A félhomályban a díványon ott hevert az ismerős tömeg. Végtagjait erős kötelek rögzítették, bár a golyó, ami eltalálta a középső részét, olyan roncsolást végzett, hogy túlzás lett volna mozgást várni tőle.

Négy napja történt, este volt és esett. A vadász csak a bokorban kutatva jött rá, hogy nem őzet lőtt.

Megállt a dívány mellett.

Az előtte elnyúló sérült idegen halkan nyöszörgött.

 

vége  

Szólj hozzá!
horror