Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2016. augusztus 15. 08:00 - Valmont

Óvóhely

ovohely.jpg

Gyerekkoromban a legérdekesebb épített dolgok a Városban az óvóhelyek voltak. A hegy gyomrába nyíló lezárt bejárataik mintegy igazolták a Bombától való rettegésemet, a félelmet, mely a főkép a "Másnap" című amerikai film valamelyik tévéműsorban bemutatott rövid részletei, képei után vizuálisan is bennem élt éveken át. Ha az iskolából jövet elvetődtünk az óvóhely bejáratához, mindig megálltunk a rácsok előtt, és megpróbáltuk elképzelni, mi lehet odabenn, az alagút végében csillogó nagy, masszív ajtón túl. Bennem mindig felsejlett a befelé nyomakodó, egymást letipró, egymással harcoló Tömeg képe is. Ennek ellenére, éjszakánként, mikor  a Bombáról fantáziáltam, megnyugtatott a tudat, hogy viszonylag közel van egy óvóhelyünk, és mindig gondosan végiggondoltam, hogy tudnánk mi, a családunk minél gyorsabban odajutni.

p.s : A Városról szóló történetfolyamot ezennel lezárom. Bejártam képzeletben a helyet, ahol felnőttem, és írtam a fontos vagy kevésbé fontos részeiről, arról, mit jelent vagy jelentett nekem a Város, írtam arról, amit mögé- és belegondoltam, tulajdonképp a képzeletről írtam, mely egyedüli menekülés volt a késő nyolcvanas, kora kilencvenes években, odafenn, Északon, a Városban.

Most valami más jön.

 

Emlékezz

 

A kulcs. A kulcs a kulcskarikán, közvetlenül a lakáskulcsa mellett. Mögötte, a háta mögött a kiabálás. Az az egy hang, ami kiszűrődik a zajból, az utcai zajokból, melyek borzalmas szimfóniává állnak össze, de ő – mint egy jó karmester – hallja egyenként is őket. Valaki az első emeleti ablakból lóg ki, hátulról fogják, a nyakából fekete vér spriccel a lenti rododendron bíbor szirmaira. Elhagyott autó lángol feljebb az úton. Szeme sarkából látja, két férfi küzd a járdán, a harmadik áll, és nézi őket. Ablakok törnek be a melegtől, mert a sorház második tömbje lángol, az egész lépcsőház egy narancssárga oszlop. Távolabbról tűzoltóautó szirénája, az út szélén áll, alakok fogták közre. És a hang, ami közvetlenül mögüle szól: – Állj meg. Állj már meg, nem bántalak.

Persze.

A kulcs remegő ujjai közt. Leesik, a járda porába. Egy pillanatra élesen látja a piszok összetevőit. Egy Orbit rágó eldobott papírja, poloska kiszáradt teteme, valami barna szűrcsomó, talán kutyáé. Felkapja a kulcsot és a lakat végébe dugja szabad kezével, baljával nem ereszti le derekáról a gyereket. A nyílás rozsdás, alig tudja beleerőszakolni. – Hova mész oda, hova mész? – kiabálja mögüle a hang, ahogy a lakat szétpattan. Lefűzi a láncot, kinyitja a nyikorgó vasajtót, majd szembefordul az utcával, üldözőjével. Átfut rajta, nem lesz ideje becsukni az ajtót. Olyan soknak tűnik, behajtani a nyikorgó ajtót, visszafűzni a láncot, majd a két utolsó szemre rápattintani a rozsdás lakatot.

A férfi közeledik. Kezében a poroltó, egy kis piros készülék, autók csomagterébe látni ilyeneket. A poroltó alja véres, mert ezzel verte szét annak az asszonynak a fejét, akivel a nő  karambolozott. A karambol feljebb történt, még az óvoda utcájában, most a nő BMW-je az oldalára fordulva fekszik tehetetlenül, mint egy nagy, fekete és döglött bogár – a másik autó pedig összenyomott légyként a járda mellett pattog és remeg a borzalomtól. Az asszony, a vétkes sofőr a házak előtti füves részen, hasán elterülve, mint aki részeg, szétlapult feje a gyepbe döngölve. Mindez átfut a nőn, és az is, hogy a férfi zavart tekintete nem őt lesi, hanem mögéje figyel, ahogy odaér, és a láncra csap, de ekkor a lakat – mint egy idióta, hollywoodi filmben, az utolsó pillanatban, és ezen, valahol nagyon mélyen, hisztérikusan felvihog – bepattan, a nő hátraugrik, és elönti a fájdalom, mert a poroltó széle az ujjait is érte.

Felüvölt, hátrál, a másik a láncot és a vaskaput rácsait veri a poroltóval, ádáz néma dühvel. Mikor abbahagyja, parancsolóan mordul: – Engedj be.

A nő persze nem moccan, sérült ujjait szopogatja és rázza a levegőben, hogy hűtse, aztán még lép kettőt hátra, az alagút sötétjébe, ahova már nem ér be annyi fény. Félhomályban áll, merev baljában a gyerek, figyeli az őrült fenevadat, nehezen, zihálva lélegzik, csak ennyi mutatja, hogy él.

– Engedj le, anya – hallja a válla mögül, és ez téríti magához. Az alagút nyirkos falához engedi a gyereket, aki most feketén csillogó szemekkel hol őt, hol az őrjöngő férfi figyeli.

– Nem tud bejönni – nyugtatja inkább magát a nő. A gyerek bólint, összerázkódik, mire a nő átöleli a védtelen kis testet: – Jaj drágám, nem tudom, mi történik – zihálja a fülébe. – Vége a világnak – jelenti ki a gyerek nyugodtan, mire ő eltávolodik, arrébb csúszik tőle. – Ne mondj ilyet – kéri döbbenten. A gyerek egyfelé néz, még mindig sokkban lehet, a padlót figyeli, a szél által behordott szemetet, egy régi reklámújságot, egy műanyag poharat, falevelet. – Láttad a többieket – mondja aztán csöndesen, és a nő érzi, nem akarja egyikük se folytatni, de mindketten arra gondolnak, az óvónőre, hogy is hívták, Marikára, akit a gyerekek elborítottak, mint egy kabát, rácsimpaszkodtak a nyakára, a vállára, a derekára, az oldalára, és harapták, ahol érték.

Dam-dam-dam. Újabb csapássorozat éri a rácsot és a láncot. A lakat bent van, az ajtó alsó lemezfelülete védi, eltakarja.

– Mi történik velük? – kérdi a gyerek halkan, a magában morgó férfit bámulva, mire a nő megvonja vállát: – Nem tudom. Valami fertőzés. Látod rajta azokat a harapásokat? – A kérdésről felötlik gondolatai mögött valami, amire ügyelnie kellene, ami most történt, de nem találja az emléket. A gyerek bólint. – Szerintem így kapta el. Megharapják egymást, és így adják át egymásnak.

A fém csattogása hirtelen abbamarad. A férfi odakinn valamit bámul az utcán. – Visszajövök! – ordítja nekik, majd elszáguld. A nő a rácshoz siet, kinéz. A férfi csatlakozik egy csoporthoz, akik egy földön fekvő alakot rugdalnak, ütnek, szúrnak és hasítanak. A fekvő fejéhez térdel, és verni kezdi a poroltóval. A nő elkapja tekintetét.

– Elment – mondja hátra a gyereknek.

– De visszajön. Megígérte – jegyzi meg a gyerek reményvesztetten, amitől a nőnek összefacsarodik a szíve.

– De mi akkor már nem leszünk itt – jelenti ki magabiztosan, és hátramegy a sötétbe. – Ezeket az óvóhelyeket a nagyapád cége újította fel, jó pár éve – magyarázza lelkesnek tűnő hangon. – Akkoriban nagyon sokat beszélt róla. Azt mondta, jó, ha tudjuk, hogy lehet bejutni a belső részbe. Akkor odta oda a lakatkulcsot is. Azt mondta, sosem lehet tudni. És hogy az óvóhely benyúlik a hegy gyomrába, egy csomó szoba lesz majd, meglátod, milyen izgi. Nagyapád…– megtorpan, egyrészt mert odaért az óvóhely alagútjának a végéhez, másrészt mert nem jut eszébe a gyerek nagyapjának, a saját apjának a neve. – A nagyapád okos ember volt – fejezi be zavartan. Szinte biztos benne, hogy már meghalt, de több most nem jut eszébe róla. Az alagutat lezáró ajtót kezdi vizsgálni.

Egy nagy, fém téglatest van a masszív acélajtó bal oldalán. Ki kell pattintani a fedelét, és a mobiltelefonja fényében elé tárul a billentyűzet.

– Akkor apa is dolgozott itt, ugye? – kérdezi a gyerek reménykedve.

– Igen, az apád is dolgozott itt – hagyj jóvá a nő. Hátrafordul. A gyerek mozdulatlanul ül, maga elé bámul. – Nagyapád elmondta, hogy odabenn van élelem, víztisztító, levegőztetés. A fél város kibírja hetekig. Szóval nekünk bőven jó lesz. Csak be kell jutnunk.

És ahhoz tudnia kellene a kódot, melyet az apja többször is elmondatott vele, sőt, le is írt neki egy cetlire. Ami ott van a házban, a számlák alatt egy „Fontos dolgok” feliratú borítékban, de miután leírta neki, azután hetekig játszotta azt az öreg, hogy amikor felhívta, vakkantva kérdezte, mi a kód, és a végén a nő, ha álmából felébresztették volna, akkor is tudta volna a négy számjegyet. Igen, ez már jó pár éve volt, mielőtt meghalt az apja, akinek a neve még mindig nem jut eszébe.

– Ezért hoztál ide? – csodálkozik a gyerek.

– Igen – vallja be a nő. – Eszembe jutott, amikor…karamboloztunk. Közel voltunk. És arra gondoltam, itt biztonságban leszünk, míg helyreállnak a dolgok.

– Ha helyreállnak a dolgok valaha – jegyzi meg a gyerek. A port turkálja cipője orrával ültében. Durcásan néz maga elé, de néha a bejárati ajtó felé kapja a tekintetét.

– A kód pedig… – kezdi könnyedén az anyja, és találomra beüt egy számot, ami négyessel kezdődik. – …egy négyjegyű szám, ami négyessel kezdődik.

Nem történik semmi.

Maga előtt látja a papírt, rajta az öreg dőltbetűs, határozott kézírásával. Négy és talán…kettő.

– Pontosabban negyvenkettővel – javítja ki magát derűt mímelve. Hátranéz, a gyerek ugyanúgy ül ott, és nem veszi észre, hogy ketten állnak a vasrácsos bejáratnál. A nő fölegyenesedik, és lassan odasétál. Egy fiatal lány, tizenöt éves lehet, és egy idősebb nő, talán az anyja. A lány fél feje csupa vér, az idős asszony kék, fodros nyári ruhája szakadtan lóg a testén, szeme alja sötétkék egy hatalmas ütés erejétől.

Közelebb megy hozzájuk, de pár lépésre megáll. Most már a gyerek is őket nézi.

– Menjenek innen – kéri őket a nő határozottnak tűnő hangon, noha belül csupa remegés és félelem. Az idős asszony megfogja a rácsot, megrázza, nyitja száját, de nem jön ki hang a torkán. Helyette a fiatal lány kezd beszélni: – Engedj be minket, te…– nem fejezi be, keresi a szavakat, szemének fókusza elhomályosul,valahova a nő mögé néz, a sötétbe. – Engedj…– próbálja ismét, de elakad, és látszik rajta, nem is fogja már befejezni.

– Apát akarom – kéri, könyörgi a gyerek, átkarolja térdét, és fejét belenyomja a lába közé. A nő odasiet hozzá, leguggol mellé, simogatni kezdi a fejét: – Apád nincs itt – mondja neki lágyan. – Tudod jól. Ő…– nem fejezi be, mert megrohanja a jeges bizonyosság, hogy ő maga sem tudja befejezni ezt az egyszerű mondatot. Úgy érzi, mintha a maradék gondolatok és érzelmek kiáradnának testéből, elhagynák őt, tőle függetlenül lebegnének az alagút terében, mind gyengébben és mind halványabban. Például ott van az: valamit akart az előbb, és az fontosabb, mint azon tépelődni, mi történt a férjével. Feláll, körbefordult. Talán valami fegyvert akart keresni a kinti, most már három várakozó ellene? És ki a harmadik? Egy ismeretlen, eddig még nem látott, új vendég. 

A nő elmosolyodik a saját, rossz humorán, majd lehajol, felvesz egy faldarabot, ami a rossz minőségű kőműves munka miatt vált le idejekorán.

Ki csinálhatta ezt a kócerájt? Sejti, hogy tudnia kellene, illene tudnia, hogy ki volt az, aki….megvan, az ajtót akarta kinyitni. Eldobja a betonrögöt, s visszasiet a nyomógombos panelhoz, közben hátra-hátranéz a gyerekre, aki ugyanúgy, ugyanabban a pozitúrában ül. Felkattintja a mobil fényét és a számok fölé hajol.

Iszonyatos erőfeszítéssel felidézi, hogy két szám már megvolt. A negyvenkettő. A kód hatjegyű. Nem, négy. Vagyis még két számot kell kitalálnia. Kombinatorika, ugye, így hívják ezt. És a számok nulla és kilenc közé esnek, így a variációk száma…felsóhajt. Világéletében jó matekos volt, rémlik neki, még versenyeket is nyert a…izé nevű iskolájában, amikor oda járt. Nem okozhat gondot, hogy megfelelő sorrendben végignyomogassa a negyvenkettő utáni kombinációkat. Csak valami jó módszert kell találnia.

Körbefordul, a mobil halovány fényénél keres valamit, szenes fadarabot, egy éles követ, amivel jegyzetelhetne, vagy elég vastag port, amibe ujja írhatna, de sehol semmi.

A pánik lassan eluralkodik rajta, mint amikor egyszer rájött az autópályán, hogy bekapcsolva hagyta a vasalót, és hiába hívta a férjét, aki akkor…akkor még megvolt…hogy menjen haza, mert nem vette fel, és végül ő volt az, aki…ha nem tud nyomot hagyni, akkor el fogja felejteni a próbálkozásokat, az ötödiknél már nem fogja tudni, hol kezdte, ez biztos.

Megzörgetik az ajtót. Immár öten állnak az alkonyi fényben. Az egyik rázza, majd fejével kezdi ütni, nekilódul, és mint egy faltörő kos, nekicsapja a fejét a rácsnak. Kezeslábast viselő, tagbaszakadt, szakállas férfi, olyan, mint az a vízvezeték-szerelő abban a játékban.

A nő elvonja figyelmét a kinti eseményektől, visszafordul, előre, az ajtó felé, és tűnődik, mit is akart. Számokkal volt kapcsolatos. Volt két szám, négy és kettő, és ezekhez kellett még keresni kettőt. Igen, a kód, eszmél, és elégedetten elmosolyodik. Felemeli jobbját, ami kicsit nehézkesen megy, de végül csak eléri a billentyűzetet, és beüti a negyvenkettőt. Aztán rövid tűnődés után két egyest. Vár. Nem történik semmi, az ajtó meg se moccan. Gondolkodik, hogy folytassa, majd beüti a négyezer-kétszáztizenkettőt. Igen, ez jó módszer. Ez a megoldás: emelkedő sorrendben, négyezer-kétszáztizenhárom, négyzer-kétszáztizennégy, és így tovább. Sorban próbálgatja, mindig vár a szám után, de semmi. Négyezer-kétszáztizenkilenc után megtorpan.

– És most hogyan tovább? – mormogja maga elé sután, már nem emlékszik, hogy mi volt a szisztéma alapja, hogy akkor most növelje a harmadik számot, és így négyezer-kétszázhuszonkilenc legyen a következő lépés?

– Jónak tűnik – motyogja, és így folytatja.

Vadul dolgozik, nyomogatja a gombokat, a végén már össze-vissza, és ki tudja mennyi idő telik így el, amikor hirtelen észreveszi, hogy csönd van. Hátrafordul. Valaki hiányzik a tömegből. Volt valaki, aki csinált valami rosszat, de nincs ott. Viszont egy öregasszony milyen magas, mintha dombon állna, tűnődik, aztán látja, hogy kék fény kél a csoport háta mögött, az utcai lámpák kapcsoltak be. Most már azt is meg tudja becsülni, hogy legalább húszan állnak odakint az óvóhely előtt, némán, gyűlölködve figyelik őt és a gyereket. Be akarnak jutni, mert irigyek.

Lekapcsolja a mobilt, visszabotorkál a gyerek mellé. A munka, amit csinált, túl bonyolult volt, elfáradt, egy kicsit pihen, és majd folytatja majd. Lekucorodik a gyerek hideg testéhez, átöleli, és arra gondol, próbálja végigkövetni, hogy hogyan jutottak ide. A reggelre, amikor elment oda, ahova le szokott, és csinált a dolgokat, amiket szokott, aztán ebédelt, igen, marhahús volt a menzán, erre világosan emlékszik, együtt ebédelt  a barátnőjével, akit úgy hívnak, mindegy is, és azután megint munka, fénymásolt, igen, és iktatott a számítógépen, mert őneki olyanja is van, azon dolgozott, aztán munka után elindult a gyerekért, és az a sok zaj, a szirénák, a rendőrök, a tűzoltók, mindenhol emberek, furcsán viselkedtek az utcán, megállt a kocsival valahol, és valaki beszállt, aztán az óvoda, és amikor bement, látta, hogy a gyerekek mit művelnek azzal a szegény nővel, akinek az a feladata, hogy…

A fényre riad, ami a rács előtt állók feje fölött betűzött rá. Egy pillanatra azt hiszi, nappal van, de ez reflektorokból jött. – Kérem, oszoljanak! Aki még tud gondolkodni, és beszélni, azonnal hagyja el a csoportot! – üvölti egy hang a hangszóróból. A nő feltápászkodik, és körbenéz. Nem érti, miért van itt, és ki ez mellette. Aztán mégis: ez a gyereke.

Kint lövések dördülnek, összerándul, mint akit eltalálnak. A rács előtt állók tömege megvonaglik, majd újabb lövések, egy egész sorozat. A nő a gyerekhez hajol, ráborul, és hallgatja a szörnyű hangot – ratatata –, míg vége nem lesz, és meg nem érzi a lőpor és a vér szagát. Felnéz. Az ajtó előtt üres a tér. Feláll, majd eszébe jut, hogy milyen fontos a lábainál kuporgó alak, felemeli, a derekához szorítja. A rács túloldalán egy ember közeledik, sötét korvonalú valaki, a fényszórók hátulról érik, fényük most belevág nő szemébe. Az idegen a lánchoz lép, közben puha, fura neszek jönnek lába alól. – Ki tudja nyitni, hölgyem? – A nő válaszolna, de nem jön ki hang a torkán, így csak megrázza reményvesztetten fejét. A másik erre kiigazgatja a lakatot, majd a puskatussal leveri. – Jöjjön, asszonyom – szól be neki, majd lehajol, húzza-cibálja a holtakat maga és az ajtó körül. A nő már láthatja is őket, mert ekkor már ott áll az ajtónál, és türelmesen vár, míg a másik résnyire majd még szélesebbre tudja nyitni. Aztán kilép, a fény most már elborítja alakját.

– Hó, hó, hó! – kiáltja a katona, botladozva hátrál, és ráemeli a fegyvert. – Álljon meg hölgyem, és engedje le azt a gyereket.

A nő értetlenül áll, próbálja megfogalmazni önmagának a másik kérését, majd az „engedje el” alapján cselekszik.

– A francba – nyögi a katona, és most már egyenesen rá céloz, nem a gyerekre. A fejére. Fenn, a fejük felett mennydörgés kél.

– Mi ez?  – néz fel a katona. Hátrafordul: – Mi történik? – kiáltja kétségbeesetten. A többiek a terepjáró mellet ugyancsak az eget kémlelek. – Ott! – mutatja egyikük. Három kis fénypont közeledik a felhők közt a völgy szája felől.

– Azt hiszem, ez egy légicsapás – jegyzi meg valaki.

A nő már nem figyel rájuk. A gyereket nézi a lábánál, aki alig különbözik a körötte heverő holtaktól. Legfeljebb annyiban, hogy nincs rajta olyan sok seb, csak a nyaka állt furcsa szögben. Igen. Ez itt az ő fia. És halott. És ez olyan borzalmas felismerés, hogy hirtelen, a fenti szentháromság fényében emlékezni kezd mindenre. A fia a karambolban előrezuhant, és kitört a nyaka. Addig, egészen eddig az apja tartotta, fogta le a hátsó ülésen. Az apja, akit összeharapdált, még az óvodában, és aztán, amikor a nő átvette, amikor rohantak a kocsi felé, nyomukban az őrjöngő óvónővel, Marikával, akkor az ő vállába is belemart. Igen, és aztán jött az a másik kocsi, beléjük hajtott, a férje pedig fogta a poroltót, és szétverte a másik kocsi sofőrjének a koponyáját. Ő addig kirángatta a gyereket a szélvédőből, és nem akarta elfogadni, megérteni, hogy halott. De ideje se volt rá, mert a férje megindult feléjük. Kezében a poroltóval.

A nő emlékszik végre, csak egy pillanatra, de ez a rövid öntudat még arra is elég, hogy körbenézzen, lássa a távolodó dzsipet, a lángoló épületeket, a holtakat az utcán, a várost, ahol élt, és ahol meghalt, és még arra is elég, hogy kimondja: – Négyezer-kétszázhetvenöt.

A következő pillanatban becsapódnak a bombák.

vége

Szólj hozzá!
2016. augusztus 04. 09:52 - Valmont

Eredet

latkep.JPG

Lassan közeledünk a végéhez, az S.-ről szóló történetfolyam lezáráshoz. De előbb el kell mesélni a kezdeteket is. Az ország egyik legszebb fekvésű (lásd a képen), de egyébként legcsúnyább városának eredetét.

Az előző két íráshoz szervesen kapcsolódik a történet, főképp a főszereplő okán. De utalások vannak benne erre, erre és erre a  történetre is.

 

A határvonalon

 

A hangra, az érintésre, a fájdalom lüktetésére ébredt – és a sötétségre. Nappal lehetett, mert bőrét meleg sugarak szúrták, és a madárrikácsolás és a hangyák miatt hamar rájött, az erdőben fekszik, a földön, a hátán. És talán halott volt. Ezen tűnődött, mikor a gyerekhang megismételte: – Kelj fel!

Ellenállhatatlan erő rohanta meg tagjait, hogy elinduljon, hogy mozogjon, hogy folytassa, ott, ahol Azelőtt abbahagyta az életét. Térdre tápászkodott, közben nagy, húsos testében recsegtek a csontok, majd féltérdre ereszkedett, s lehajtott fejjel eltűnődött, merre tovább. A gyerek most a feje búbját érintette meg, amitől ismét lágy, elektromos lökéshullámok áradtak szét benne: – Keresd meg a célod! – érte őt a csengő hang. A férfi megtapogatta hasznavehetetlen szemeit: véres, varas gödör volt mindkettő, ezért nem látott semmit. Kinyúlt, hogy megfogja a gyereket, hogy rátámaszkodjon, hogy az elvezesse a legközelebbi házig, hogy segítséget kapjon, kórházba kerüljön és…ekkor elérte a csenevész vállat, és rámarkolt. Hirtelen megrohanták a képek. Éjsötétség, lüktetőt, vörös fény, majd a föld, nyúlós, sárga agyag, az emelkedés, a fölfelé, a nap és a menny felé törekvő test, aztán egy kút, valahol az erdőben, egy utca, a test, ami az utcán volt, jónak tűnt, belésiklott, majd bement a szemközti házba, egy öregasszony háza, eladott neki valamit, csak úgy, szórakozásból, majd a város, utcák, fel a hegyre, egy férfi lakása, dulakodás, hosszú várakozás egy szobában, végül az ablakon át ugrás a mélybe, valami eltört a testben, egy kerítés, átmászott rajta, közben az a valami, ami eltört, átszúrt egy fontos szervet, a test leállt, egy gyerek, egy kisfiú, aki egyedül játszott a homokozóban, akibe átáradt minden, a gyerek otthon, a gyerek a nagyszüleinél, ismét a szüleivel, ismét az óvoda, a csoport az erdőbe kirándult, a gyerek leválik tőlük, beveszi magát a sűrűbe, míg rá nem talál a mozdulatlan, szem nélküli férfi testére, a férfi most önmagát látta, a percekkel korábban meglévő állapotot, ahogy kiterülve, mint egy nagy, elejtett állat, lélegzet és szívdobbanás nélkül feküdt fenyőtű ágyán, és ekkor a gyerek megérintette a homlokát, és újabb villanás, felismerésszerű villámcsapás jött: nem lesz szüksége kórházra.

Felállt, görnyedten, fáradtan megtartotta magát, aztán sután elindult. A teste nehezen működött. Érezte, hogy vércsomók gyűltek meg itt és ott, és az izom bekeményedett a lábában és a felkarjában. Hátra se fordulva, otthagyta a fiút, hogy megtalálja a célját. Tudta, a gyerek hamarosan eltűnik a bokrok közt, visszatér a többiekhez, már hallotta is a távolból az óvónők kétségbeesett kiabálását.

A férfi előrenyújtott karral botorkált pár lépést, míg az első fatörzsig el nem ért, itt megállt, fülelt pár percig, de csak a reggeli erdő zajait, és távolabbról, idegen betüremkedésként az ébredő várost hallotta, ezért amikor megunta a dolgot, elindult a másik irányba, ám ekkor ismét megszólította őt a hang, a gyerek lágy, de parancsoló hangja. – Várj – mire ő megdermedt, és csak lassan, óvatosan mert megfordulni. Érezte, hogy a másik valami nedves, kerek és gömbölyű kavicsot csúsztat a kezébe: – A medve szeme – mondta a gyerek, de nem is kellett volna, mert azonnal látni kezdett, nem a saját, hanem a kezében tartott golyóval, a tenyere belsejét, és a fák törzsét derékmagasságban. Mint egy kamerát, lassan körbeforgatta a szemet, két ujja közé csippentve, így még láthatta, ahogy a gyerek eltűnik a fák és bokrok közt, immár véglegesen, abba az irányba, ahonnan a hisztérikus női kiabálás szűrődött feléjük.

A férfi ismét megindult, derékmagasságban maga elé tartva a szemet, átvágott a hegygerincen, majd a garázssor szélén oldalazva, a fák közt elért a hegyoldalra települt régi temetőig. Sokáig bámulta egy csipkebokor tövéből a nyári melegben fehéren remegő sírköveket, és mögöttük a nagy, tízemeletes házak tömbjét, míg végre rászánta magát, és megkerülve az erdőben a temetőt, a mellette lévő, égbe törő lakóházak utcájához ért, ahol a műút az erdőnél ért végett. A gyönge kis akácok közt megtorpant, mert már sejtette, valami nincs rendben. Óvatosan, mint aki hideg vízbe lép, előrenyújtotta lábát, és valóban, mintha falba ütközött volna, nem tudta letenni talpát a betonra, hátratántorodott, visszaesett az erdő földjére. Csalódottan előretapogatott szabad kezével. Nem volt ott láthatatlan fal, csak egy gátló, szörnyű erő, mely eltaszította őt a városból.

– Majd máshol – motyogta a férfi, és továbbindult, a város kagyló alakú körvonalának peremén, mindenhol az erdőben gázolva, a határvonalon tapogatódzva. Legközelebb a Pécskő út végénél próbálkozott, ebben az utcában lejutott volna a városközpontba, de itt is ugyanaz történt. Látta az új építésű házak közt játszadozó gyerekeket, egy anyuka teregetett a kertben, tőle tíz métere. – Hé!  – kiáltott neki a férfi, de a nő meg se rezdült. – Hé, itt vagyok! – kiáltotta a férfi ismét, ám a másik fogta az üres kosarát, és elgondolkodva visszament a házba. A férfi, kezében a mind ragacsosabb medveszemmel továbbment. Nemsokára egy utcácska keresztezte útját, mely kettészelte az erdőt. Már nem is próbálkozott, hogy a betonra lépjen, feljebb került a fák közt, míg az út földúttá nem silányult, azon már könnyedén átkelt.

Az első változás a Rokkant-telepnél érte. Ahogy az erdő fái közül kikukucskált erre a városrészre, épülő házakat, négyemeleteseken dolgozó víg kőműveseket látott. – De hát ez…–motyogta maga elé, és nem tudta befejezni, mert akkor még nem értette pontosan, mi van, de arra gondolt, hogy ezek a házak már jó hatvan éve kész vannak. Később, ahogy elhagyta a város belső gócát, és letért a völgy torkolatához, a domboldalra felkapaszkodott családi házak fölötti erdősávból megpillantotta a síneken pöfögő gőzmozdonyt, mely hat, acélgerendákkal megrakott csillét húzott maga után. Az alkonyi fényben valami a szemébe villant – a vasútállomáson álldogál csendőrök kardjának csillogása volt.

Azon az éjszakán leereszkedett a völgybe, és egy frissen keletkezett patak medrében átgázolt a poros utak között a túloldalra, majd felmászott a mind ritkábban beépített hegyoldalra, és elindult visszafelé, a város belseje felé. Az akácosok, melyek gyerekemlékezet óta ott zöldelltek mindenhol, eltűntek útjából, tölgy és cser vette át helyüket, a szemközti hegyvonulat tetején reggelente egyre több és több fenyő zöldellt. Néha megállt, leguggolt a hegyoldalon, és tűnődve várta a változást, órákon át legeltette szemét a mind régebbi és mind kisebb épületeken, a lassan eltűnő makadám utakon és síneken, a helyükbe vastagodó földutakon. Emiatt lassan haladt, a sok megálló okán napok, éjszakák és nappalok teltek el a kökény és a csipke közt, így megérthette, hogy a város felgyorsuló mértékben módosul. Régi, roskadozó épületek váltották a központ felmeredő ikertornyát, az utcákon lovaskocsik és hintók jelentek meg, feljebb pillantva, északon, a patakpartról eltűntek a gyári hivatalnokok egykori villái, és látta, hogy az acélgyári úton is a munkások lakásai, és a nagy, kuporgó állatra emlékeztető templom visszasüllyed a földbe, hogy egy libalegelőnek adjon helyet. Fél nappal később a Vasmű gyártelepe is semmivé foszlott fent, északon.

Egy délután, mikor a legrosszabbul érezte magát, leült az egykori Kálvária hegy oldalába, és szemével megpróbálta meghatározni gyermek-, ifjú- és felnőttkora egykori helyeit, melyek mostanra már mássá váltak, más helyekké, ismeretlen, rút, barnássárga épületekké, pocsolyákká, üres, homokos foghíjtelkekké. A buszmegálló zöld épülete, melyen telente annyit melegedett az áporodott falusi testek szagában, most nádasként zöldellt odalenn. A mozi, ahol először megfogta egy lány kezét, miközben a vásznon az a lény kiette magát az űrhajós hasából, valamiféle katonai kaszárnya lett. Az utazási iroda, melynek széles kőperemén, e betonpadon annyit ültek és cigiztek haverjaival a gimnázium alatt, szatócsboltok apró, düledező sorává vált.

Amikor továbbment, megfogadta, nem néz le ismét a városra, de akaratlanul is, óránként ellenőrizte, mi történik, ám egy meredélyen lába gyökérbe akadt, elesett, és a hegyoldalon elveszítette a szemet. Hosszas, legalább félnapos keresés után találta csak meg, s amint felemelte, azt látta, hogy a változás még radikálisabb lett, a város helyét benőtték a fák, ő pedig közelebb mehetett a falu kunyhóihoz.

Mikorra leért a völgy aljára, rájött, még csak nem is falu volt, hanem a patak körül elszórtan álló házak csoportja. Pásztorok éltek itt, az asszonyok valami különös mintájú szőttessel babráltak, a férfiak érthetetlen nyelven káromkodva hajtották az állatokat a göröngyös főutcán. A férfi azt hitte, itt már nem működik az átok – de csalódnia kellett, nem léphetett a szeméttől, tehénszartól barnálló utcákra, a titokzatos erő távol tartotta, így egy kerítés tövében éjszakázott, a mellkasán tartott szemet tenyerével letakarva próbált pihenni, vagy a felette, a fák koronája közt pislogó fényeket bámulta, és számba vette mi történt vele. Hat napja vándorolt, és rémlett neki, a következő nap, a hetedik, csütörtök lesz. A teste – mely valami érthetetlen makacssággal még mindig működött – megfeketedett, itt-ott lilás foltok lepték el, ruhája a tüskék marásaitól cafatokban lógott. Fel-felpillantva a csillagos égre nem érzett semmi mást, csak ürességet, önmagában és odafenn is, egy isten nélküli, visszafelé folyó világba vetett sors volt csupán, mely be fogja teljesíteni a végzetét az út végén.

És másnap fény derült arra is, mi ez a végzet.

Reggel körbejárta a mind jobban zsugorodó helyiséget, mígnem dél tájban ott találta magát egyetlen kunyhó szilvafás kertjének a végében. Ennyi maradt a városból.

A gazda háttal állva fát vágott egy otromba tőkén, és amikor megfordult, hogy összeszedje a lehullott darabokat, az őt figyelő férfi a felismerés döbbenetétől felnyögött, és akaratlanul is meglódult előre, ám mikorra beérhetett volna a kalyiba udvarára, amikorra megtette volna a végső lépést, a tákolmány a szeme láttára foszlott semmivé, és nem maradt a helyén csak egy tisztás, körötte az évszázados tölgyek, és a távolban a patakcsobogás. Leült a legnagyobb fa árnyékába, és várt.

Amikor a nap delelőre hágott, két ember görnyedt alakja bontakozott ki a fák közül. Egy sovány inas férfi, és szinte még gyerek asszonya botorkált a keskeny vadcsapáson, hátukon hatalmas, szíjakkal összefogott csomagban vitték motyójukat, talán egész otthonukat. Amint észrevették a férfit, közelebb mentek hozzá, aztán tisztes távolból, pár méterre megálltak. Mindketten rongyos, szürkére mocskolódott lenvászon ruhát hordtak, a férfinél bot volt, melynek feje egy kisbaltában végződött, arra támaszkodva kérdezett valamit érthetetlen, csupa cs és sz nyelvén. A fa tövében heverő csak bólintott, helyet mutatott maga előtt és mellett. A pár láthatóan elértette, sóhajtva leengedték holmijukat, majd az asszony elment, fát gyűjtött, míg ura tüzet csiholt kövekkel és a fokos fejével. Mikorra a lángok felcsaptak, előkerült egy nyúl teteme is a szákból, és egy kis kondér. Az asszony ügyesen ágas tartót faragott, ura a földbe nyomkodta. Vadhagymát, ismeretlen fűszereket szúrtak az aljába, majd vizet, végül a feldarabolt sovány nyúlhúst. Néha szóltak a világtalanhoz is, aki csak zavartan mormogott, de a szemmel követte minden mozdulatukat.  Mikorra elkészült a pörkölt, intettek neki, telepedjen oda a kondérhoz, de ő csak a fejét rázta, és mosolygott. Hét napja nem evett és nem ivott, de ez egyáltalán nem volt baj. A pár gyorsan és mohón evett, közben a férfi teli szájjal magyarázott valamit, néha talán vicces dolgokat, mert az asszonyka is el-elmosolyodott. Csenevész, de ragyogó szemű lányka volt, aki félénk mozdulatival folyamatosan urát szolgálta. Mikor végeztek, elvitte a kondért a patakhoz. A párja törökülésben ülve csendesen beszélt az idegennek, aki megértően bólogatott, de közben a szemet a vastag gyökerek egy öblébe illesztette, így folyamatosan láthatta az egész táborhelyet. Azt is, amikor a jóllakott vándor feje le-lecsuklik, végül hátradől a gyepen, arcát az ég felé fordítva fáradt álomba merül.

A férfi felállt, tapogatódzva megkereste a fokost. Megállt vele az alvó felett, és figyelte a szemen át saját alakját, az idegen védtelen testét, míg elég erőt nem gyűjtött ahhoz, amit tenni készült. Aztán lecsapott, a kisbalta nehéz, bunkós felével, és sikerült azonnal betörnie a koponyát, a homlok domború íves részénél. A második ütés félrement, mert az alvó felriadt, és összerándult a fájdalomra, de a harmadikkal oldalról eltalálta és átszakította a halántékot. Aztán két-három gyors ütéssel kitágította a lyukat. Mikorra végzett, a másik összegörnyedve tekergődzött előtte, akár egy sérült gyík vagy kígyó, de vonaglása pillanatról pillanatra lassult, végül mozdulatlanná vált. A férfi eldobta fokost. Felpillantott. A nő állt vele szemközt, dermedten, remegő ajkakkal, futásra készen, kezében a tisztára suvickolt kondérral.

Sokáig nézték egymást, majd a férfi intett, magához hívta a lányt. Az tétován, bizonytalanul közeledett, mint aki csapdát sejt, vagy csak reményvesztett volt, belátva, a férfi úgyis azt tehet vele, amit akar. Amikor testközelbe ért, a férfi megfogta vállát, majd emlékezetében megkereste a helyet, ahol pár órával korábban önmagát pillantotta meg favágás közben. Odafordította a könnyű kis testet, és a lány fülébe súgta: – Ott lesz a házunk. Ott építjük majd fel a várost.

 

vége

Szólj hozzá!
2016. július 08. 07:45 - Valmont

Harc a Dolinkában

img_20160706_065718.jpg

Dolinka. Kirándulóhely az erdő közepén. A gyári dolgozók regenerálódását, közös aktivitását hivatott szolgálni. Tulajdonképp csak nyársalóhelyek, hinták, játszótérroncsok kuszasága, meredek domboldalba vágva a fenyők közt. Hányszor hoztak minket ide az iskolából, cserebogarat kínozni vagy azért, hogy jeges hódarabokkal dobáljuk egymást! Vagy futni. Igaz, azt inkább a szomszédos focipályán, az ország legszebb fekvésű pályáján kellett. A nyolcvanas években mindig futottunk, ez volt a rendszer mániája. De visszatérve a témára: valóban volt egy örök idők óta üres medveketrec is, és valóban ott lógtunk a tetején, és hosszú negyedórákig tűnődtünk, szorítással a gyomrunkban, hogy át merjünk-e kapaszkodni a tetején egyik oldaláról a másikra a négy-öt méteres mélység felett. Ide, a Dolinkába hoztam most én is az előző írásban röpke időre feltűnt Ancsát, és bár a szerelemről fecsegnek kollégáival, és a központi motívum - mely háromszor jelenik meg a szövegben - az ölelés, nyilvánvaló, hogy Ancsa sem úszhatja meg. Senki nem úszhatja meg ebben a városban.

 

Ölelés

 

– A szerelem olyan, mint amikor lepkék, ezer lepke verdes szárnyával a gyomrodban – mondta a vörös hajú nő, és rámosolygott a mellette ülő férfire. Annamari elfintorodott, mert biztos volt benne, hogy ezt a mondatot a legutóbbi Cosmopolitanban olvasta. – Szerintem az ember csak egy vagy két alkalommal lesz igazán szerelmes életében – folytatta a nő, miközben apró mozdulatokkal forgatta a szalonnát a parázs felett. – Nagyon is könnyelműen mondjuk rá bizonyos érzéseinkre azt, hogy szerelem, noha azok nagyon is felszínesek és csak a testiségre koncentrálnak.

– Azért az se utolsó dolog – dörmögte bele szakállába Bálint, a rendszergazda, aki Ancsa mellett ült, így térdük néha akaratlanul – vagy inkább akarva – összeért. Elhallgattak, és Ancsa örült a kis csöndnek, mert így az éjszakai erdő neszeit figyelhette, a bagoly huhogását, egy fenyőtoboz tompa puffanását az avaron. De az idill nem tartott sokáig.

– Tudtátok, hogy régen odafenn, a játszótér felett volt egy nagy ketrec, benne egy medvével? – mutatott a sötétbe Péter, majd zsírozni kezdte a kezében tartott vastag kenyérszeletet. A titkárnő, aki – Ancsa szerint – már nagyon régóta hajtott rá, eltúlzott csodálkozással kérdezte: – Neeem mondod! Komolyan? És mi lett vele?

– Megdöglött – vont vállat Péter. – A ketrecet meg szerintem elvitték a vasazók. Vagy benőtte a gaz.

– Én emlékszem a ketrecre – élénkült fel Annamari. – Amikor a suliból kijöttünk ide játszani, mindig a rácsokon lógtunk. A volt a bátor, aki végig tudott kapaszkodni a tetején…

– És te végig tudtál? – vigyorgott rá Bálint. Ancsa bólintott: – Nem nagyon féltem semmitől kiskoromban.

– És most félsz? – kérdezte kétértelműen Bálint, de Ancsa nem válaszolt, nem volt kedve, mert sejtette, hova vezetne ez a beszélgetés. Bálint ivott a söréből, amit meglátva a vörös hajú Lili mellett ülő fiatalember, az egyetlen jelen lévő, akinem a Zénó Nyomdaipari Kft.-nél dolgozott, ismét körbeadta a pálinkásüveget. Ittak, Ancsa is, jól meghúzva az üveget, nem rágódva azon, hogy az előtte Bálint húsosos és zsíros szájára tapadt.

– Egyébként most te jössz – jelentette ki kissé akadozó nyelvvel Bálint. – Mondd csak el, szerinted mi a szerelem. Nagyon kíváncsiak vagyunk rá – bólogatott elégedetten, majd a kenyerére szorítva lehúzta a megpörkölődött, fekete szélű szalonnáját a nyársról. Anna nézte az ügyetlenkedését, de nem segített neki.

– Nem vagyok benne biztos, hogy középkorú embereknek ezt el kellene magyarázni – jelentette ki dacosan.

– Én még nem vagyok középkorú! – emelte fel kezét büszkén a Lili mellett ülő ismeretlen.

– Mindegy – legyintett Anna. – Úgy értem, mostanra vagy átéltétek már, vagy soha nem fogjátok. De nem nekem kell megmondanom, hogy mi a szerelem.

– Csak kíváncsiak vagyunk a véleményedre – erősködött Bálint. A többiek hallgattak, láthatólag már unták a témát, talán az egész estét, az ostoba ötletet, hogy kijönnek pénteken, meló után a Dolinkába nyársalni. Ancsa hirtelen megharagudott magára és a lehetetlen helyzetre. – No jó – mondta, és elvette a tűzről a szalonnáját, mely sisteregve nedvedzett. Elment az étvágya, ezért csak letámasztotta maga mellé a nyársat a padra. – A szerem szerintem nem más, mint az első ölelés utáni vágy. Azt akarjuk felidézni minden kapcsolatunkban, amikor gyerekkorunkban anyánk vagy az én esetemben az apám magához ölelt. Azt a biztonságot, melyet felnőttként már soha többé nem állíthattunk vissza, azt az érzést, hogy a világ rendezett, és apa uralkodik benne, az ő erős, hatalmas karjai körbefonnak, nem kell félni, nem kell törődni semmivel, a holnappal, a pénzzel, a melóval, a főnökkel – bocs, Péter – vagy bármi mással. Ez a vágy a szerelem – körbenézett rajtuk. Csodálkozó vagy furcsálló tekintettel bámulták. – Nem kötelező persze egyetérteni ezzel.

– Hú, ez olyan, mintha az a pszichológus, Freid mondta volna – jegyezte meg csöndesen Bálint. – Van az az apa komplexus nála…

– Öedipus-komplexus – okoskodott a titkárnő.

– Az más – védte Annát Lili. – Az az, amikor a saját anyánkba vagyunk szerelmesek. De az csak fiúknál játszik.

– Énszerintem meg…– kezdte volna Péter is nagy komolyan, de Ancsa közbevágott: – Az apám eltűnt, mikor hét voltam. Besétált az erdőbe, a város felett, és soha nem jött ki. Heteken át keresték a testét, de semmi. Soha nem írt, nem üzent, nem telefonált. Egyszerűen eltűnt az életünkből. – Körbehordozta ismét a tekintetét rajtuk, most egyiken sem néztek szemébe. – Ha megbocsátotok, sétálok egyet. Friss levegőre van szükségem.

Felállt, és eljött tűz arany fényköréből, belement a sötétbe, ami annyira még nem volt sötét, és a betonút, mely végigszelte az erdőt, egyébként is vezette lépteit. Visszafelé ment, a focipálya felé, ésahogy számított rá, kisvártatva meghallotta Bálint ízléstelen,vastag talpú bőrcipőjének kopogását. Ancsa tartotta magát ahhoz, hogy egy férfin két dolgot kell megnézni: a cipőjét és a kezét. Mindkettő sokat elárul arról, mi várható el az illetőtől. Bálint nagydarab, nehézkes, elhízásnak indult férfi volt. Hosszú haját lófarokba fogta, nyitott, fehér ingben és fekete bőrmellényben járt télen-nyáron, és oldalán kis bőrszütyőben hurcolta a dohányzókellékeit – az összkép olyan volt, mintha egy lecsúszott rockert és egy spanyol nemest kereszteztek volna. Ancsa zsigerből elutasította minden próbálkozását az elmúlt években – volt belőle pár.

– Csatlakozhatom? – kérdezte a férfi könnyedén.

– Akár – vont vállat a nő, noha a másik nem biztos, hogy látta ezt. A pálya felé már voltak lámpák, némi fény vetült a betonútra.

– Baj van? – kérdezte a férfi, és felzárkózott mellé. Ancsa fél szemmel figyelte, ahogy cigarettát sodor, majd öngyújtó kattant.

– Csak unatkozom – vallotta be a nő.

– Megfigyeltelek. Te mindig unatkozol – szögezte le Bálint vádlón. Annamari ellent akart mondani neki, hogy nem, mert sokszor tök jól elnevetgélnek bent a lányokkal, és röpül az idő, de ekkor autó gördült ki a pálya feletti kanyarból, fénycsóva vetült rájuk. Némán vártak, míg a kocsi melléjük ér, és ösztönösen lejjebb húzódtak az útról, mikor látták, hogy rendőrautó. A vezető melletti oldalon lehúzták az ablakot, és egy fiatal arc bámult ki rájuk: – Jó estét.

– Jó estét – köszöntek vissza ők is.

– Van egy kis probléma – mondta a rendőr borúsan. – Van ez a cirkusz a városban, és most szóltak, hogy eltűnt a medvéjük.

–  Amedve? – csodálkozott Bálint.

– Ja, az. Megszökött. Nem találják. Szóval nem tudni, hol csatangol. Állítólag békés, de ki tudja…– a járőr biccentett előre, mert látta a lángokat. – Vannak mások is idekinn magukkal?

– Igen, kollégák – hagyta helyben Ancsa

– Szólnának nekik is? – kérte őket ajárőr. – Maradjanak együtt, így nem lehet baj. De én a maguk helyében szedelőzködnék.

– Köszönjük biztos úr – tisztelgett Bálint vicceskedve, mire amásik morgott valamit, az autó pedig eltolatott, majd eltűnt

– Egy medve – ismételte Bálint. – Elképesztő, nem? Micsoda éjszaka – körbefordult, mint aki máris az állatot kutatja, majd a fák közé mutatott: – Rémlik, hogy arra volt az a ketrec, amiről meséltetek, hm?

– Talán – vont vállat Ancsa.

– Nem nézzük meg, hogy megvan-e még? – a kérdés ott lebegett köztük, a kelleténél kicsit hosszabban, mire Bálint megtoldotta. – Talán félsz?

– Nézzük – hagyta jóvá Ancsa. Bálint elővette mobilját, bekapcsolta rajta az elemlámpát, annak fényénél léptek be az fenyőfák közé. A hegy meredeken emelkedett, rövid  caplatás után már lihegtek mindketten. – Azt hiszem, erre kell menni – jegyzete meg Annamari, aki elöl haladt, s szinte érezte, hogy Bálint a farmeres fenekét bámulja. A másik nem bírta sokáig a csöndet, torkát köszörülve megszólalt:– Kérdezhetek valamit, Ancsa?

– Kérdezz, Bálint – sóhajtott fel a nő.

– Van valami bajod velem? – A hangszín túl rideg és követeledző volt ahhoz, hogy háttal állva válaszoljon neki. A nő megállt, megfordult, a lámpa most egyenesen a mellére világított. – Jobb, ha lezárjuk egyszer és mindenkorra ezt a dolgot – jelentette ki Ancsa rekedten.

– Milyen dolgot? – lépett hozzá közelebb férfi, mire ő hátrált, míg egy fa törzse útját nem állt. –  A nyomulásod. A próbálkozásaid. A reménykedésedet – sorolta Ancsa csöndesebben.

– És ha én nem akarom lezárni? – kérdezte Bálint és Ancsa arcba világított, aki állta, nem szólt, csak nézett a fény mögötti sötétségbe, ahol a férfi arcát sejtette. – Az a te bajod.

Egy pillanatig így maradtak, aztán nagyon hirtelen megtörtént. Az egész harc rövid ideig tartott, de a brutalitása miatt Ancsának olyan volt, mintha egy másik, emberen kívüli időbe kerültek volna. Bálint mozdult először, átölelte őt, nem kedvesen, baráti vagy búcsúképp, beletörődve a helyzetbe – hanem mohón és akaratosan, akár egy dacos gyerek, mire Annamari hátralökte, el, minél távolabb magától ezt a vaskos idegen testet. Bálint csak egy pillanatra hökkent meg, de aztán felhorkant, és már megint ott volt, nyomult előre, egy hirtelen mozdulattal – amivel talán csak neki akarta szorítani a fának, de a keze lecsúszott a nő válláról – Ancsa állát találta el, akinek a koponyája a kéreghez csattant, egyenesen egy hegyes csonkba. Az izzó fájdalom és a pálinka együttesen késztette arra, hogy a férfi ágyékéba térdeljen, majd a földre hulló mobil fényénél megragadja azt a gyűlölt lófarkat, és felrántsa a férfi fejét, hogy abba is bele tudjon rúgni térdfejével. Csont reccsent, és Bálint arcát vér öntötte el, de ő nem törődött vele, lendületből a földre vitte a nőt, ránehezedett, fölé került, és ököllel kétszer arcon ütötte. Annamari előtt egy pillanatra elhomályosult a világ, aztán új típusú fájdalom hasított állkacsába, és nyelvével riadtan érezte, hogy egy alsó foga, amit nemrég csináltatott meg, kitört. Ettől olyan düh öntötte le, ami túltett fájdalmán, felnyúlt, és a férfi arcába karmolt, érezte, az egyik körme valami puhát, Bálint szemét éri, aki odakapott, de aztán visszakézből pofon ütötte Ancsát, majd rákulcsolta mindkét kezét a torkára, és pokoli erővel szorítani kezdte. A nő hiába próbálta lefejteni magáról a vastag ujjakat, csak még több levegőt égetett el az erőfeszítéssel, és lassan mind bágyadtabb lett, így már nem is gondolkozott a fájdalmon, vagy a támadáson, helyette azon tűnődött, a többiek biztos hazamennek nélkülük, azt hiszik, Bálint lakásán kötöttek ki, végre elérte a vén kurafi, amit akart, mondja majd somolyogva Péter, aki mindig is drukkolt férfitársának, aztán az jutott eszébe, hogy előbb a kis állatok, a madarak, majd a rovarok fogják megkóstolni a testét, ami szép lassan beleolvad, eloszlik majd a fenyves gyér aljnövényzetébe, ahogy megjönnek a lágy nyári esők – de ekkor  megérezte, hogy Bálint egyik keze a nyakáról lesiklik a nadrágjához, és mohón, durván benyúl a nadrág, a bugyi és Ancsa bőre közé, épp megtalálva az utat ahhoz, amihez semmi köze. Ancsa felhördült, felnyúlt, és elkapott valamit. Bálint bőrszíjon egy soha nem élt állat fogát, egy háromcentis sárga, veszélyesen hegyes csontgörbületet hordott a nyakában – erre fonódott rá a nő mind jobban zsibbadó ujja, megfordította, majd egyetlen határozott mozdulattal a férfi még ép szemébe nyomta a hegyét.

A kezek azonnal elhagyták testét, és Bálint most először jajdult fel a harc során, legurult Ancsáról, és mint egy vastag, sérült anakonda, elmászott a fák közt, mind jobban lassuló mozgással.

A nő feltápászkodott, remegő térdekkel megindult a másik irányba. Érezte a meleget nadrágján, de nem szégyenkezett amiatt, hogy bepisilt. Kiköpte törött fogát. Az ajka kívül-belül is felrepedt, vér keveredett nyálával szájában, akaratlanul lenyelte, amitől hányingere lett. A feje zúgott, torka pedig lángolt a fájdalomtól, de fatörzstől fatörzsig támolyogva csak haladt előre, konokul keresve valamit, valami helyet, ahol elbújhat. Így ért el a rácsokig.

A ketrec magasodott előtte, halványan fénylett a hold és a csillagok távoli fényében. Oldalára kúszónövény tapadt, tetejét néhol lehullott ágak árnyékolták. Ancsa a vasrudakba kapaszkodva oldalazott, míg el nem érte a széles ajtónyílást, melyre kislánykorából emlékezett. Ajtó már akkor sem volt a ketrecen. Fenyőtoboz és vékony földréteg fogadta testét, mikor a sarokba lerogyott,és összegömbölyödött, mint valami állat, egyre csak azt suttogva maga elé: – Itt jó lesz.

Még utoljára hátranyúlt, megnézte a sebet tarkóján, melyet a facsonk okozott, ez volt az első sérülés, évezredekkel korábban. Vér tapasztotta össze a haját hátul, és ijesztően nagy dudor feszült koponyáján, mely az érintéstől szinte sugározta a fájdalmat, el is kapta kezét. Aztán már úgy maradt, összefonva térdén kezét, arcát behajtva ölébe, és nem sírt, csak várta a szürke öntudatlanságot.

A hajnal hidegére, a harmat csiklandó párájára kellett volna ébrednie, de helyette meleg és mély, erős szag, és nehéz szuszogás volt, ami körbevette. Nem akaródzott kibontakoznia ebből a kényelmes meglepetésből, ám a kelő nap fénye szemébe tűzött a faágokon át, és a fájdalmak hirtelen megrohanták testét. Ahogy moccant, a szuszogás abbamaradt, majd a meleg ölelés eltávolodott. Ancsa kinyitotta szemét, és azt látta, amit várt, amire számított: egy medve nézett le rá ültéből, a medve, mely eddig körbefonta őt, mint kicsinyét vagy zsákmányát, és most négy lábra állva kíváncsian szagolgatta szandálja ezüst pántjait.

– Te vagy az, ugye? – nyöszörögte anő feldagadt szájjal, és térdre küzdötte magát. Tarkójában lüketett, hasogatott a seb. – Te vagy az, apa? – kérdezte reménykedve és szinte könyörgőn Ancsa.

A medve hátrált, fejét ide-oda lóbálta, és halkan morgott. A nő nem látott semmi emberit a szemében, csak zavarodottságot és dühöt. A medve még jobban hátrált, hogy lendületet tudjon venni, így pont elállta a kijárat nyílását. Anna felsandított a rácsokra, ahol annyit lógott gyerekkorában, és eltűnődött, meddig bírná most odafenn. Aztán lenézett maga elé, és megpillantotta a követ. Valami áradás sodorhatta ide, pont a markába illett, a hegyes fele kifelé ívelt fogásából, így egészen hatékonynak tűnt.

Végérvényesen reggel lett, madarak csiviteltek, és a távolból autók zaja hallatszott, amikor Ancsa talpra kászálódott, remegő lábakkal felállt a mind dühösebb állat előtt.

– Rajta, kezdjük – mondta neki, és akaratlanul is elmosolyodott, felkészült az állat ölelésére.

 

vége

Szólj hozzá!
2016. június 24. 07:17 - Valmont

A gonosz képlete

A Rokkantról nem lehet jó képet készíteni, olyan, mintha fényképezhetetlen volna. Minden városnak és falunak vannak spéci területi nevei, melyek sajátos érzéseket, emlékeket, asszociációkat keltenek az ott lakókban, de egy kívülről jövőnek legfeljebb furcsák, és csak találgatni tudja, mit takarnak. S.-ben ott van például a Rokkant, a Kemerovó, a Beszterece lakótelep, a Dolinka. A családunk szülőfalujában még vadabbakat találni: Halda, Tüzép, Boszorád, Homok, Finta, Sinkamája, Fontos, Meggyesmár. A Rokkantot ezért sem tudtam képként iderakni, mert megfoghatatlan a valósága. Tulajdonképp egy szerpentin út, mely hosszan kanyarog fel, a város fölé, oldalában négy-hatemeletes régebbi téglaházak, garázsok, az egyes szinteket lépcsősorok, játszóterek kötik össze - egy mini inka település Északon. Valamiért fontosnak éreztem, hogy egy ennyire jellegtelen és centrum nélküli helyre rakjam az alábbi eseményeket. 

 

Ítéletidő

 

„Azok voltak a legszebb idők, és azok voltak a legrútabb idők, az volt a bölcsesség kora, az volt a balgaság kora, azok voltak a hit napjai, azok voltak a hitetlenség napjai, az volt a Fény évadja, az volt a Sötétség évadja, az volt a remény tavasza, az volt a kilátástalanság tele, csak ránk várt minden, már nem várt ránk semmi, mentünk mind egyenesen az Égbe, mentünk mind egyenesen a másik irányba…”

                                                                         Charles Dickens: Két város regénye

Saci, a matekzseni, aki definiálta a Gonoszt, Mandula temetésén még teljesen normálisnak tűnt. Alig voltunk páran az – egyébként mind jobban fogyatkozó – egykori osztályunkból, két-három, az alkalomhoz semmiképp nem illő, színes esernyő alá bújva bámultuk a lezárt koporsót, melyet pászmákban vert a vihar meg-megújuló dühe.

– Az arca miatt van zárva. Állítólag borzalmas – súgta oda nekem Annamari, aki már a Hangulat kocsma óta, ahol gyülekeztünk, nekem dörgölődzött párszor. Elnéztem a ráncosodó nyakát, túl vastag és túl fiatalos rúzsát, és nem éreztem mást, csak ürességet, igaz, ez már május óta bennem terpeszkedett, mióta feloszlott a zenekarom, a Halott Lány.

– Azt mondtátok, futás közben kapott szívinfarktust – jegyeztem meg bizonytalanul, közben figyelve arra is, ahogy a pap próbálja túlóbégatni a vihart.

– Igen – hallotta meg a másik oldalamon álló Saci. – De az arca állítólag olyan volt…mint aki halálra rémült valamitől. Eltorzult a félelemtől. A víztározó mellett futott, ott találták meg a testét. Fogalmam sincs, mi ijeszthette meg őt ott ennyire.

Amikor vége lett, csendben elindultunk az új temető kijárata felé, és mind a hárman elmerültünk gondolatainkban, én leginkább az önsajnálatban, így alig hallottam meg, ahogy Ancsa megtöri a hallgatást: – Elvigyelek? – kérdezte tőlem, mire eszembe jutott, amit Sacinak ígértem. – Nem kell, kösz, még van egy kis ügyünk – böktem fejemmel a mellettem haladó tömzsi alakra. A nő csalódottan végimért, aztán Sacit is, aki félszegen mosolygott rá, majd intett: – Akkor örültem, mégha ilyen körülmények közt is...csörögj rám, ha legközelebb a városban leszel, na pá! – intett, és eltipegett a tűsarkújában, és a túlságosan is feszülő fekete ruhájában.

– Még mindig jó bőr, hm? – firtatta Saci az ajkát nyalogatva. – Túl van két váláson.

Ránéztem, és akkor egy pillanatra megláttam az olyan jól ismert középiskolai fiút az idegen, negyvenes férfi arca mögött, és hirtelen rájöttem, hogy bizonyos tekintetben alig változott. Még mindig viaszos, pattanásos és fehér a bőre, sárgásszürke haja gyéren gyapjadzik kerek koponyáján, borostája és csillogó szemüvege miatt, na meg a kissé duci alakja okán olyan, mint egy örökké éhes, gyáva és jól tartott macska. Viszont azt is tudtam, hogy a matekhoz piszok jól ért, annak idején több országos versenyt is nyert, és…

– Gyere. Menjünk busszal – kérte most tőlem, és meg is indult a megálló felé. – Vettem neked jegyet.

Míg visszamentünk a belvárosba, elmondtam, hogy milyennek láttam Mandulát az utolsó években. Saci nem tartotta kapcsolatot az osztályból senkivel, néha eldumált velem, ha összeakadtunk, amikor a városban jártam, de ennyi, és annak idején, a suliban sem voltunk annyira nagy haverok, noha két éven át egy padban ültünk. Ezért is lepett meg, hogy a temetés előtt, a Hangulat vécéjében, mikor utánam jött, és úgy tett, mint aki vizel, hirtelen megkért arra, hogy: – Figyelj, a temetés után nem ugranál fel hozzám? Mutatni akarok valami fontosat, ami a kutatásommal kapcsolatos.

Mondtam neki, hogy én annyira nem vagyok otthon az ilyen matekos dolgokban, de csak nézett rám, a retkes mosdókagyló feletti tükörben, és hirtelen megsajnáltam, meg a vonatig amúgy is volt pár szabad órám.

Saci a Rokkant-telepen lakott, egy kanyar végén, egy kis zsákutcába. A tömb mögött, a hegyoldalban egy óvoda alacsony épülete fehérlett. Mikor beléptünk a négyemeletes ház kapuján, elállt az eső, és szinte varázsütésre felzengett Halász Judit egyik idióta dallama.

– Szülinap van az oviban – jegyezte meg Saci magyarázatképp, miközben felcsoszogtunk a másodikra a székelykáposzta és öregnéni szagú lépcsőházban.

– Milyen kutatást csinálsz tulajdonképp? – kérdeztem, míg a zárral bíbelődött. – Az hittem, tanítasz.

– Nem, már nem tanítok. Mentálisan nem vagyok rá képes, leszázalékoltak – ahogy beléptünk az előszobába, megértettem, mire céloz, és azt, is, hogy nemcsak mentális bajok vannak. Üres borosüvegek sorakoztak a fal mellett katonás rendben. A nagyszobában, ahova vezetett, csak egy kanapé, egy íróasztal és az egyik falat elfoglaló, hatalmas könyvespolc volt. És persze üres üvegek.

– Hatszázharmincnyolc üveg – jegyezte meg Saci elégedetten, látva döbbentem. – Ha megszorulok, majd jól jönnek.

Az ócska, alsópolcos rozék és vörösek jelezték, hogy Saci ízlése és anyagi helyet mennyire szomorúan korellál. De ezt tükrözte a lakás is, a múlt századi bútorok, a szinte áttetszővé kopott szőnyeg, és az egyik falat beburkoló megsárgult, tengerpartot ábrázoló tapéta is. – Iszol valamit? – kérdezte Saci zavartan.

Körbefordultam, mielőtt leültem, majd kaján vigyorral kiböktem: – Van esetleg borod?

– Hozom! – mondta lelkesen, észre se véve a gúnyt. Amint kiment, felálltam, és a könyvespolchoz léptem, mely igazából egyfajta irattároló volt, mert minimális matematikai és filozófiai művön kívül főképp Saci jegyzetei voltak rajta. Gondosan, kartotékos rendszerben, mindenféle szám és betűkombinációval jelölve sorakoztak egymás mellett a sűrűn teleírt oldalak. Kihúztam az egyik kartont, kivettem belőle egy papírlapot, és csak néztem-néztem a matematikai levezetést, de persze nem értettem belőle semmit.

– A munkám – lépett mögém Saci, és átnyújtotta a vizespohárba csurig töltött jéghideg rozémat. Már előre összerándult a szám, mert tudtam, savanyú lesz. Az volt. Hirtelen tompa zaj hallatszott valahonnan, még a Halász Juditon is átsejlő dördülés.

– Megint esni fog – jegyeztem meg.

– Nem – csóvált a fejét aggodalmasan. – Ez a kisszobából jött. – Kisietett, majd pár pillanat után visszatért.

– Tulajdonképpen mivel foglakozol? – kérdeztem tőle, és visszatelepedtem a kanapéra.

 Saci elégedetten ivott, állva, egy hajtásra lehúzta a három decis pohara tartalmát, majd halkan böffentve az íróasztala előtti kerekes székbe rogyott. Hirtelen eleresztett, összeroskadt, mint egy rosszul megtöltött krumpliszsák. – Anyám halála óta már csak egy problémán dolgozom – jelentette ki szomorúan, üres poharát forgatva.

– Mit csináltál anyád halálig? – kérdeztem nem túl nagy érdeklődéssel.

– Anya nagyon nagy hívő volt – bökött fejével a sarokba állított Mária-festményre, melyet eddig észre se vettem. Mária a képen úgy nézett ki, mint a nyolcvanas évekbeli, nagyon dögös Madonna. A kép előtt egy kupac törmelék, valami váza maradványai feküdtek takaros halomba söpörve.  – És elhatároztam, bebizonyítom neki Isten létét matematikai alapon.

– Értem – bólintottam. – És, sikerült?

– Miután anya elment, ez a projekt fölöslegessé vált. És egyébként is, végig ott volt előttem az, hogy rossz irányba megyek. Hogy nem az abszolút jót, hanem az abszolút gonosz létét kellene inkább kutatnom – kezdte magát belovalni. Arcán kis, piros foltok gyúltak, és mind többet törölgette száját, miközben beszélt. – Ezért belekezdtem ebbe a másik projektbe – intett szélesen körbe. – Amit magamban csak „Ítéletidő kutatás”-nak nevezek.

– Úgy véled, hogy Isten léte kétséges, de a gonosz, a sátán jelenléte jobban bizonyítható? – kérdeztem tőle óvatosan, de úgy, mintha teljesen normális dolgokról beszélnénk.

– Figyelj – kezdte nyugodtan: – Halmazokkal foglalkoztam az egyetemen. Nézzük csak a mi osztályunkat. Nézzük meg, mi történt velünk. Mandula meghalt. Toma meg Sósjani, előbb akik kinyírták azt az erdészt, aztán nekik is annyi lett. Stix és egy másik csaj rákos lett. Ketten eltűntek, vagyis az egyik talán felrobbantotta magát az erdőben, a másik meg lehet, beállt a kínai gyárba melósnak, ami persze olyan, mintha eltűnt volna. Jánost a saját szülei ölték meg, aztán megfüstölték, mint egy sonkát. Ha csak ezt a kis halmazt nézzük, már akkor mennyi szenvedést és halált találunk, és milyen kevés boldogságot. Nem beszélve az élet nevű dolog végső egyenletéről. – Legyintett, fáradtan, és lemondóan. – De mindegy is. Nem ide akartam kilyukadni. A lényeg, hogy eldöntöttem, definiálom a gonoszt, és meghatározom a helyét a világunkban.

– Ezt hogy érted? – kérdeztem valódi döbbenettel. – A helyet?

– Ahogy mondom. Fizikailag bemérem, akár egy GPS vagy egy műhold. – Bólogatott elégedetten.

– És ezt hogy gondoltad? – vontam kérdőre, mire dühösen felállt, és elkezdett előttem fel-alá járkálni. Egy parketta minduntalan megreccsent a sarka alatt, vagy inkább olyan hangot adott ki, mintha szellentene.

– Ahogy mondtam, először is meg kellett határozni, mi a gonosz. Ha megvan a gonosz fogalma, akkor már viszonylag kisebb feladat meghatározni a pozícióját. Minden a definíción múlik. Ezért aztán éveken át próbáltam egy érvényes definíciót gyártani, kerestem a kulcsszavakat, a motívumokat, filozófiát és teológiát olvastam, és jegyzeteltem, jegyzeteltem – mutatta a könyvespolcot. – Míg végül találtam egy épkézláb megoldást a gonoszra…– látta rajtam, hogy szólni akarok, de intett tagadólag. –…ami ez lenne – az asztalhoz lépett, felvett egy papírlapot és a kezembe nyomta. Egy képlet volt rajta, egyetlen képlet, a, b, x, és y és egy csomó szám és matematikai jel alkotta. – Kérsz még inni? – kérdezte, de meg se várva a válaszom, kirohant, majd kisvártatva az üveggel tért vissza.

– Nem érted, ugye? – állt meg a küszöbön, és mohón töltött magának.

Megráztam a fejem, nyújtottam felé a képletet. – Nem – vallottam be. – Tudod, hogy sosem voltam jó matekból. Mindig rólad lestem…

– Mindegy is – folytatta, majd leült, az üveget a lába mellé rakta, ivott, és közben felemelte arca elé a lapot, és csak bámulta a képletet. – A lényeg, hogy megvan, és tudod, három napja, ebben a székben ülve éjjel tizenvalahánykor írtam le ezt a formulát, pont három napja, és aztán reggel…

Kivárt, mély levegőt majd, majd így folytatta: – Másnap reggel csöngettek.

– A katolikus egyház? – kérdeztem mosolyogva, mert még mindig azt hittem viccel, vagy részeg, vagy csak hülyére itt magát.

– Nem, egy ügynök volt. – Nem lehetett kizökkenteni. – Azt mondta, kitalálja, mire van szükségem. És hogy biztosításra, életbiztosításra van szükségem. Valahogy bedumálta magát a lakásba, és aztán vizet kért, és akkor, mikor kifelé indultam, már gyanakodtam, majd visszafordulva látom, rakja el a lapot – felemelte a kezében tartott lapot, mint valami bűnjelt. – Ezt. És akkor jöttem rá, hogy ő az, maga a gonosz, és azért jött, hogy elvigye a bizonyítékomat, a felfedezésemet, mely alapjában rengeti meg hatalmát, hisz dekódolható lesz, folyamatosan ismertté válik, tudjuk majd, hol jár, mit csinál, miben mesterkedik. Nyilvánvaló, hogy ezért szánta el magát erre az elkeseredett lépésre…– elmerengett, olyan arcot vágva, mint aki egy különösen meghitt dugásra gondol.

– Mi történt? – kérdeztem tőle óvatosan, és hirtelen megszomjaztam, ezért megittam a rossz borát. Észrevette, hogy kiürült a poharam, töltött. – Birkóztunk – vallotta be nemes egyszerűséggel. – És legyőztem. – A padlón csillogó törött vázadarabokra mutatott. – Azzal.

– És aztán? – kérdeztem most már valódi aggodalommal.

– Tudod, anya a végén már eléggé hülye volt. Alzheimer. Viszonylag fiatalon. Szóval még volt ereje. Ezért a kisszoba ajtaját spéci zárral csináltattam meg – intett fejével a lakás másik vége, a folyosó felé. – És az ablakára rácsot tetettem.

– Azt akarod mondani, hogy a kisszobában tartasz foglyul egy biztosítási ügynököt három napja? – kérdeztem tőle elkeseredetten, és felötlött bennem, hogy sürgősen el kellene innen tűnni.

– Ő nem egy ügynök! – csattant fel indulatosan, majd ismét töltött magának. – Ő maga a színtiszta, egyedi és megismételhetetlen gonosz. Amíg fogva tartom, addig a világunk egy picivel, egy kicsit jobb hely lesz. Addig csak rajtunk áll, hogy miképp viselkedünk. De ha kiszabadul, akkor a formulám szerint képes bárkit megszállni és irányítani, és ismét rosszabbnál rosszabb dolgokat fogunk csinálni.

– Ezt nem hiszem el – csóváltam a fejem és felálltam, de megfogta a kezem.

– Néztél híradót mostanában? – kérdezte sietve. Kiszabadítottam magam, és hátráltam egy lépést. – Ha néztél, akkor valami feltűnhetett. Nem volt egy szó se semmiféle bűntényről. Semmi erőszakos halál, durvulás, gyilok. Három napja semmi, csak balesetek, véletlen incidensek, amiről nem a gonosz tehet. Ez az én érdemem.

Hátráltam még egy lépést, és kinéztem a folyosóra. A végén egy zárt ajtót láttam, jobbra a mosdót, odabenn csillogott a fajansz, eszembe juttatva, vizelnem kel. – Ez az a szoba? – kérdeztem csöndesen, mire ő bólintott. – Használhatom a mosdót?

Miután végeztem, megmostam az arcom is, majd csak bámultam magam a tükörben, és nem tudtam mitévő legyek. A mobilom lemerült, még a vonaton, utcai fülkét pedig nem nagyon láttam idefelé jövet, vagyis személyesen kellene értesítenem a rendőrséget, de ehhez nem volt kedvem. Esetleg megtehetem majd a fővárosból, ha hazaértem, és feltöltöttem a mobilt. Addig adhatok némi időt Sacinak.

Ott állt az ajtó előtt, mikor kiléptem. – Nézd, Saci – kezdtem, de ő mutatta, hogy halkabban, és elvont a kisszoba ajtaja elől. – Nem tudhatjuk, mi mindenre képes – suttogta. A folyosó közepén álltunk meg, a bejárati ajtót fürkésztem, hogy kulcsra zárta-e, vagy hogy van-e rajta biztonsági lánc. – Nézd, Sándor – kezdtem ismét, és direkt a rendes nevén szólítottam, hogy lássa, menyire komoly a szitu. – Ezt szerintem elszúrtad. Bármi is van odabenn – mutattam a kisszoba ajtaja felé –, ez emberrablás és fogva tartás. Egy volt haverom a csaját nem engedte ki a lakásból egy napig, és másfél évet kapott – bólogattam okosan. – Én most elmegyek, és este vagy inkább reggel felhívom a rendőrséget. Addig oldd meg ezt a dolgot, enged el szépen a palit – láttam, szólni akar, de felemeltem a kezem, intve, hogy hagy beszéljek még. – Engeszteld ki. Adj neki pénzt, köss nála öt biztosítást vagy mit tudom én – de a lényeg, hogy engedd őt el.

Nézett rám, vaksin pislogva a folyosó félhomályában, aztán felemelte öklét, és beleharapott tehetetlenségében: – Nem lehet – motyogta, majd lassan kezdtek csorogni a könnyei is. – Nem tehetem – suttogta, mint egy gyerek, mire megsajnáltam, és bármilyen buzisnak is éreztem a gesztust, átöleltem. Forró és puha volt a teste. Ahogy ott álltunk és hallgattunk, hirtelen felvillant bennem az a kínzó kérdés, ami az elmúlt fél órában többször is ott motoszkált már a tudatom mélyén: – Te, hányadszor szól már ez a Halász Judit-szám?

Éreztem, megmoccan ölelésemben, kibontakozik, és megfordul, a kisszoba ajtaja felé. – Tizenhatodszor – mondta, és elhittem neki, mert valóban így működöt az agya, öntudatlanul is folyamatosan számolt mindent, mint Dustin Hoffman abban a régi filmben.

– Ez furcsa – jegyeztem meg csendesen, mire ő elővett a zsebéből egy kulcsot, a kisszobához sietett, babrált a zárral, majd az üres borosüveget a nyakánál fogva felemelve kitárta az ajtót. Mögé léptem. Odabenn csak egy műanyag lepedővel letakart ágy és egy éjjeliszekrény volt. Az ablak nyitva, a vastag rács, mely fedte, félig a padlóra ereszkedve lógott, látszott a falban a nyoma, ahonnan kiszedték felső csavarjait.

– Megszökött – suttogta Saci, és az ablakhoz tántorgott. Követtem. Az ablak egyenesen az óvodára nézett, ahol most tizenhetedszerre csendült fel  a „Ez a nap más mint a többi…”. Az óvoda udvara üres volt, eltekintve a szépen megterített asztaloktól, melyeken poharak, üdítők, szendvicsek és sütemények csillogtak érintetlenül.

Az órámra pillantottam – láttam, a vonatot még épp elérem, ha kilépek. Megragadtam az óvodát bámuló Saci karját: – Gyere velem. Húzzunk el innen! – kértem őt, de merev és mozdulatlan maradt. – Ellakhatsz nálam.

– Hova mennék innen? – nézett rám, és csak megbékélést láttam rajta, félelmet már nem.

 

vége

Szólj hozzá!
2016. június 10. 21:33 - Valmont

A puszta országa

viztarozo.jpg

A történet - mintegy isteni igazságszolgáltatásként - szeretné folytatni az ebben a történetben felbukkanó kislány későbbi sorsát - bár nem biztos, hogy az idősíkok stimmelnek, főképp, ha figyelembe veszünk a másik kapcsolódást, az utalást a Soha Meg Nem Valósuló Első Magyar Horrorfilmre, mely ugyancsak el van rejtve benne. Alapvetően Anna alakja a halhatatlanság, a víz és a víz alatti lét miatt lett volna itt érdekes. A két figura nagyon előttem van, bár elhiszem, a tüzépes, aki Mozartot és barokk zenét hallgat a Toyota Hiluxában, az azért meredek, de soha nem feledem el a kilencvenes évek közepéről azt a vízvezetékszerelőt, aki Nyíregyházán a főbérlőmnek, szegény, butácska gyógyszerész asszisztensnek Proustot méltatta.

A kép: valóban megtörténik ez a csúfos eset most S. mellett, emberi mulasztás és vita okán pusztává válik az, mit hajdan víz borított. 

 

Szirén

 

ebihalak csókolják bíbor ajkam

hosszú hajam mint hínár lebeg köröttem

fenn játszi napfény reménye dereng

de sötét uralkodik az aljban

 

Amikor fél év hallgatás után Mandula felhívta Norbit, a másik azonnal tudta, hogy baj van, Mandulának ki se kellett mondania, amit persze aztán beleköhögött rekedt hangján a telefonba: – Baj van – majd krákogva hozzátette: – A víztározóból eltűnik a víz.

Norbi csak bámult maga elé bután, és először meg se értette a mondat jelentőségét, de aztán eszébe jutott a füzet, amit a bankban, egy széfben őrzött, és hirtelen rájött, hogy tényleg nagy, iszonyatosan nagy baj van.

– Hazamegyek – jelentette ki, és figyelte, hogy a csaj az ágyban megfordul. – Még ma.

– Az jó lesz – dörmögte Mandula. Norbert felöltözött, kirúgta a lányt, akit épp hogy csak ismert a klubból, ahol rendszeresen felléptek a bandájával, majd elment a bankba, kivette a füzetet a széfből, a bank melletti éjjel-nappaliban vett egy üveg vodkát, és elmetrózott a pályaudvarra. Megvette a jegyét, megitta a vodka harmadát a vécében, majd beült egy kávézóba, és kirakta a pecsétes, karcos asztalra a kék fedelű, vonalas füzetet. Keze mozdult, de nem nyitotta ki, még nem.

Norbi tizenöt éve, az érettségi után lépett le a városból, mely mellett most a víztározóból apadt a víz. Csak Mandulával tartotta a kapcsolatot a középiskolás osztályból, aki tüzépet nyitott, megszedte magát, elhízott, és tokáján örök borostával arra emlékeztette a zenészt, milyen lett volna ő maga, ha a városban marad. Norbi sovány, szinte girhes, hosszú hajú rocker volt, örökké, még nyáron is bőrdzsekiben és divatosan szakadt pólókban járt. Volt valami esetlen kiszolgáltatottság a barátságukban,  mely egy éjszakán alapult, a közös titok, a bűn, a víztározó éjszakáján, melyről azóta se beszéltek, de rendszeresen, évente legalább egyszer összejártak, többnyire Mandula házában, seggrészegre itták magukat, és közben felemlegették a régi szép időket, melyek egyáltalán nem voltak szépek.

Mandula mindig is felnézett Norbira, aki már a középiskolában is gitározott, egy időben tagja volt a Hosszú Kések nevű kölyökbandának, mely felgyújtotta a kultúrházat egy koncerten, aztán az egyetemi évei során több, ismert vagy kevésbé ismert rockegyüttesben játszott, hogy végül megalapítsa Halott Lány néven a saját zenekarát.

– Nem túl árulkodó ez a név? – aggodalmaskodott Mandula azon a nyáron, de Norbi csak a vállat vont: – Vezeklés – mondta csöndesen, és ezzel le is zárta a témát.

Mindig elküldte barátjának a cédéiket, majd később az mp3-makat, majd még később a Youtube csatornájuk újdonságait, és Mandula lelkiismeretesen meghallgatta a számokat, bár nem szerette ezt a fajta zenét, ami a nyolcvanas évekbeli progresszív rockot és a hosszú, göndör hajú amerikai álmetál bandák érzelgős balladáinak hangzását vegyítette. Most is, még az állomás előtt várta Norbi érkezését, a Toyota terepjáró dolby hangrendszeréből Mozart szólt, bár újabban jobban kedvelte a barokk zenét a rendezettségen nyugvó bonyolultsága miatt.

Norbi négyre ért be, és ez jó volt, mert az alkonyi pír már megjelent a hegyek peremén, és Mandula eleve estére, az éj sötétjére tervezte azt, amit tenni készültek.

– Vettem gumicsizmát neked. Normál méret – nyitotta ki Norbertnek a csomagtartót, ő pedig  berakta a táskáját, de a vodkásüveget magánál tartotta. – Remélem, jó lesz.

– Zsákot is vettél – bólogatott Norbert a csomagtartó szürke mélységeit vizslatva.

– És raktam be ásót – zárta rá a fedelet a cuccokra Mandula. – Na, menjünk.

Kiautóztak a városból, és nem szóltak egy szót sem, noha legutóbb órákon át vitatkoztak arról, hogy az Armageddon jó film-e. Norbert imádta, és mindig megkönnyezte Bruce Willis halálát.  

– Mi történik a vízzel? – kérdezte hirtelen Norbert, és Mandula először nem értette, de pont, amikor egy lámpa zöldre váltott, beugrott neki.

– Nem tudom pontosan. Olvastam, hogy valami vita van a város és a vízművek közt, szóval nem végeztek el egy felújítást, és a gát megrepedt egy vagy több helyen, így a víz szép lassan elcsorog. Van, ahol már fű is nőtt a mederben. – Magyarázta higgadtan.

– Akkor ez nem új dolog – jegyezte meg Norbi némileg feddőn, majd ivott a meleg vodkából, aztán várt, de Mandula nem válaszolt. – Megnézted?

– Meg – bólintott a másik. – Egyelőre nem láttam semmit. Egy reggel kimentem távcsővel, és végigpásztáztam a meder minden egyes négyzetméterét. Nem láttam meg – elhallgatott, és rátért egy szervizútra, mely már a víztározóhoz vezetett. Norbert a nádat bámulta, és az ártérben sötétlő göcsörtös fákat, és próbált emlékezni, de nem ment, ezért ismét ivott az üvegből, és ki is mondta: – Emlékszel az arcára? – kérdezte hirtelen Mandulától. A férfi lefékezett egy füves területen, majd megállította a motort, és végre a zenész felé fordult. Izzadság és a magány szaga áradt belőle, és még valami, valami kesernyés, amelyről Norbert azt gondolta, ez a félelem aromája, és hogy valószínűleg őt magát is átitatja.

– Nem emlékszem. Részeg voltam. Te is az voltál. Azt se tudtuk, mit teszünk. Az egész…– nem találta a szavakat, a mondatokat, ezért legyintett.

– Annának hívták – jegyezte meg csöndesen Norbert. Mandula ingerülten megvonta vállát: – Na, és akkor mi van? Mi van, ha így hívták?

Kiszállt, és hátrament a csomagtartóhoz, kinyitotta, kezdte kidobálni a cuccokat. Most már valóban alkonyodott, alakjukat arany és sárga pászmák vonták be, melyek gyorsan semmivé enyésztek. Norbert megállt a kocsi mellett, és végignézett a megmaradt vízfelületen, mely sötéten csillogott ebben a fényben. A kiszáradt meder közepén a kis tavacska foltja reménytelen küzdelem érzetét sugallta. Körötte mindenhol fű és barnás rögök, a hajdani tómeder, pőrén, leplezetlenül feltárt mélye.

 

ártó kezek száműztek a mélybe

erőszak taszított e hullámsírba

szűzi nyoszolyám az iszap ágya

sajgó ölemre ír tavam vize

 

– Hogy jutottunk ide? – kérdezte inkább magától, de Mandula elértette. Épp a csizmát húzta fel szuszogva, pocakja kifeszült kezeslábasából. – Autóval. Nem emlékszel? A buli borzalmas volt. Bepiáltunk, aztán leléptünk.

– Az érettségi buli – kapott a szón Norbert, és lerúgta cipőjét. – Igen, amit annál a fura srácnál…

– Andrásnál – szúrta közbe a másik.

– Andrásnál tartottunk. Mindenki tök unalmas volt, mi pedig gyorsan megittuk a legjobb piákat és eljöttünk a kocsiddal.

– A kispolskimmal – mosolyodott el keserűen Mandula. – Az első kocsim volt, hogy szerettem én azt. – Eszébe jutott valami: – Akkor volt, hogy az a lány az osztályunkból leugrott a teraszról.

– Ja. Szar ügy – hagyta jóvá Norbert.

Körbefordult. A környéken nem járt senki. Távolabb, a műúton néha-néha elhaladt egy autó, már bekapcsolt fényszórókkal, de onnan nem nagyon látták őket. Horgászok már jó ideje nem voltak, mióta a vízben az oxigénhiány miatt kipusztult az összes hal. Mandula, aki egy éve elkezdett futni, módosította az útvonalát az apadás hírére, így épp ott volt, és pont látta, ahogy a közmunkások hálókkal és gereblyékkel kiszedik a tó maradékából az ezüstös, tehetetlen testeket, és egy sellő képe jutott az eszébe, egy erotikus Disney-alak, egy halottfehér, karcsú fekete hajú lány törzse, ahogy csupaszon, félalmányi melleit feltárva előbukkan a pikkelyek rengetegéből – de mindez nem történt meg, csak a fejében.

– Fekete haja volt – jelentette ki ellentmondást nem tűrően, és Norbert bólintott: – Igen. És hófehér bőre. Emlékszem, világított a füvön.

Némán elindultak, kezükben egy-egy ásóval a maradék víz felé. A fás részen Mandula megállt, és az ásó élével vágott két rudat a bodzabokorból.

– Szóval, az agyagban nincs – mutatott körbe, miközben a bokrokat kerülgették. Lábuk alatt már süppedőssé vált a föld, hisz az egykori tófenék területén jártak. – Egyébként is, úgy emlékszem, a tó közepéig jöttünk a csónakkal. Csak a maradék vízben lehet – szögezte le.

– Kié lehetett az a csónak? És most hol van? – fordult körbe Norbert tűnődve. Zavart és lassú volt, mióta megérkeztek, mint aki el akar mondani valamit, de nem tudja, hogy kezdjen neki.

– Nem tudom – vallotta be Mandula. – Régebben itt baromi sokan horgásztak. Vagy a vízmű használta. Aztán gondolom, szétrohadt. Ahogy minden – bökött fejével a gát oldalában fehérlő kis épületre. Az is a vízműveké volt, innen mérték a víz minőségét vagy valami hasonlót.

Elértek a tó maradékához. Csizmájuk lassan süppedt a felszínbe, és mikor újból léptek, bele a tóba, nagyokat cuppant. – Remélem, elég lesz ez a csizma – jegyezte meg Mandula. – Nem lehet túl mély. –  Leszúrták az ásókat, majd elkezdték maguk körül össze-vissza döfködni a botokkal a víz alatti területet, összehangoltan, mint akik évek óta ezt csinálják.

– Kész csoda, hogy aztán nem bukkant a felszínre – lihegte Norbert. – Később.

– Az övemet áldoztam fel, hogy ne bukkanjon a felszínre – vetette ellen Mandula, és megtorpant. A botjával valami tömeget érzett. Lehajolt, kitapogatta.

– Mi az? – kérdezte Norbert.

– Csak egy autógumi – sóhajtott a másik.

– A bokájára kötöttük? Vagy a karjára? – vetette fel Norbert pár perccel később.

– Nem mindegy? – mordult fel Mandula. – Egyébként szerintem a karjára. És a másik végét a..

– …a súlyzódra. – Eszmélt Norbert örömmel. – Tényleg! Akkoriban keményen edzettél. – végignézett a társán. – Miért hagytad abba?

Mandula megtorpant, felegyenesedett. – Ha csak ránéztem a megmaradt súlyzóra, mert az egy tízkilós pársúlyzó volt, ha csak ránéztem, elment a kedvem tőle. Ezért hagytam abba – vallotta be csöndesen.

– Egyáltalán, miért volt a kocsidban? – firtatta a zenész, miközben kisé eltávolodott társától.

– Nem emlékszem. Talán jártam ki akkor az erdőbe edzeni. Húzódzkodni meg ilynek – töprengett Mandula, miközben szorgalmasan döfködte a vizet.

Csendbe folytatták, és közben egészen besötétedett. Valami halvány fény derengett még a víz felszínén, de a környék, a dombok, a szántók, a traktorok vájta sárga út, a villanyoszlopok, és távolabb, a város széle már szürke homályba veszett. Olyan volt, mintha egy pokolbéli tóban munkálkodtak volna, örök kárhozatra ítélt lelkekként.

 

reményem a nagy szárazság kora

mikor előtűnik fehér testem

mely most csak békák és halak ura

 

– Kérdezhetek valamit? – szólalt meg rekedten Norbert. Érződött a hanglejtésén, régóta forgatja magában a dolgot, és meg se várta másik válaszát: – Neked ő volt az első, ugye?

Mandula kifújta a levegőt, jó hosszan, hogy ezzel is időt nyerjen, majd Norbert felé fordult, a szeme csillogott. – Igen – bólintott is hozzá. – Én nem voltam olyan menő, mint te. – Ebben benne volt, mögötte ott volt a gondolat, hogy te miért csináltad, neked egy csomó csajod volt, miért kellett ez. – Ezért lett volna igazságosabb, ha nem teutánad következem. Hanem ha én vagyok az első. Akkor talán másképp alakul.

– Hm – hümmögött Norbert, majd indulatosan a vízbe döfött. – Nem mi tehetünk róla.

– Nem jól fogtad le! – Csóválta a fejét Mandula. – Ha rendesen lefogod, nem szabadul ki.

– Rendesen lefogtam, de te túl heves voltál – ellenkezett Norbert.

– Ha nem szabadul ki, nem megyünk utána – folytatta rendületlenül a másik. – Nem ugrunk rá, nem esik olyan szerencsétlenül a földre. Nem törik ki a nyaka.

– És még mindig él – fejezte be csöndesen Norbert. – És talán már kijöttünk volna a börtönből – tette még hozzá keserűen. Ismét körbefordult. – Egyáltalán miért jöttünk akkor ide?

– Részegek voltunk. Elhatároztuk, hogy úszunk egyet a vízben. – Emlékezett Mandula. – A kocsival messzebb álltunk le. Akkor még nem volt az a kis út – mutatott a távolba. – Ezért nem hallotta, hogy közeledünk. Ott ült, a gáton – most pontosan azt a helyet mutatta, ami olyannyira az emlékeibe vésődött. – Ott leptük meg. Ott kaptuk el.

– Miért nincs feleséged? – szegezte neki a kérdést hirtelen Norbert.

– Neked miért nincs? – vágott vissza a Mandula.

– Vannak nőim. De te sose beszélsz nőkről, ha összefutunk. A Facebookon se posztolsz csajokról semmit. Neked nincs senkid – mondta ki Norbert az ítéletet.

– Nincs. Ő volt az első, ahogy mondtad ez előbb – vallotta be Mandula hirtelen. – És az utolsó is.

Norbert nem akart hinni a fülének: – Azóta nem voltál nővel?

Mandula hallgatott, nem válaszolt, majd folytatta a szurkálást, végül mégis megszólalt: – Olyan ez, mint az edzés. Ha csak megpróbáltam, eszembe jut ő. A könyörgése. Az hogy milyen jó volt, hogy könyörgött. Hogy attól volt jó. És hányingerem van az egésztől. Ha csak meglátok egy meztelen csajt az újságban, már rosszul vagyok.

Norbert a fejét csóválta: – Ezt megszívtad, öregem.

– És te? – vágott vissza dühösen Mandula. – Te nem őt keresed, minden nődben? Vagy a zenédben?

– Miről beszélsz? – döbbent meg Norbert.

– Gondolod, nem vettem észre, hogy minden számodban jelen van egy utalás? Hogy becsempészeted mind a három albumodba a vízbe temetett lány képét? Kirké, Szirén, Sellő – ezek a dalcímek miről árulkodnak? Arról, hogy nem bírod feldolgozni, megpróbálod kiírni magadból, de nem megy, mert egyrészt ezek szar számok, másrészt ezt nem lehet feldolgozni – fröcsögte a férfi, és Norbert mozdulatlanul, elbűvölve hallgatta. – Azt hiszed, ha énekelsz róla, ha kódokban, tikos utalásokban ország-világ elé tárod, mit tettünk, az elegendő vezeklés? Én azóta nem nyúltam nőhöz, pedig nagyon szerettem volna gyereket és családot, egy társat, de nem vállaltam – és ezt a lemondást sem érzem elegendő vezeklésnek.

– Elbűvölt minket – jelentette ki hirtelen Norbert, mire Mandula meghökkent és elhallgatott.

– Mi van? – kérdezte végül.

– A lány – bólintott Norbert. – Elbűvölt, és azóta is varázslata alatt élünk. Itt túrjuk a vizet, hogy megtaláljuk a testét, és közben…– ingerülten eldobta a botot, be a vízbe. – Közben ő csak mosolyog rajtunk elégedetten.

– Miről beszélsz? – értetlenkedett a másik. Norbert előhúzta farzsebéből a füzetet, és felmutatta. Mandula nem látta tisztán a félhomályban, hangosan gázolva közelebb ment hozzá. – Mi az?

– Emlékszel, hogy amikor odamentünk hozzá, írt valamit? – kérdezte Norbert csöndesen, majd lapozni kezdett a füzetben. – És aztán, mikor végeztünk, és átnéztük a környéket, akkor megtaláltam a füzetjét.

– Igen, rémlik – vallotta be Norbert. – És megtaláltuk a pulcsiját is és az egyik cipőjét.

– Igen. És elvittük ezeket a bányatóhoz, így sikerült félrevezetni a kutatást és a nyomozást. – okoskodott Norbert némi elégedettséggel a hangjában. – De a füzetet megtartottam.

– Azt mondtad, elégetted – Mandula odalépett, kivette kezéből. A sárgult lapokon elegáns, kecses betűkkel írt sorok tűntek elé.

– Nem égettem el. Megtartottam – vallotta be Norbert vészjóslósan. – Lapozz az utolsóhoz. A „Szirén” címűhöz.

– Mi ezek? Versek? – kérdezte Mandula idegesen.

– Igen, versek. Szonettek. Olvasd el az utolsót – kérte őt Norbert. Majd várt, a víz felszínét bámulva a mind jobban vastagodó sötétségben várt, míg a másik végez.

 

csontom ragyog majd ott fenn a felszínen

emberek járnak majd csodájára

álmélkodni letűnt szépségemen

 

vége

Szólj hozzá!
horror