Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2016. április 23. 08:27 - Valmont

Éljen május elseje

majusegy.jpg

Hatodikosok voltunk, amikor Csernobil elszállt, és tényleg kivezényeltek minket ugyanúgy május elsején, mintha mi sem történt volna, és tényleg csepergett ránk a langyos eső. Alsó tagozatban apám gyakran elkért az iskolából ezen a napon, és akkor a cégével vonultunk fel, azt nagyon szerettem, egyfajta privilégium volt, a színes kép erről szól, az egyik kis tökfej én vagyok. Aztán a felső tagozatban ez már nem működött, nagyon szigorúan vették a dolgot, kötelezően ott kellett lenni, meg a szüleim sem voltak lázadó típusok - csak én rühelltem az egészet, ugyanúgy, mint a kötelező tömegsportot. Soha nem tudtam, kik állnak a város közepére épített vörös tribünön, nem is érdekelt. Ez a történet elemelkedik a késő kádári kor piszkos kis realitásától, és elmeséli, milyen gonosz dolog állhat azon a tribünön, mi a maximuma ennek a gonoszságnak. Valamennyire kapcsolódik hozzá, felvezeti a dögkútról szóló írás. A sztori sokáig érlelődött bennem, és aztán a születésnapomon leültem, és sietve megírtam egyben, direkt kapkodósra véve a hangvételt.  A másik képről annyit, hogy ez is a városban, egy május elsejei felvonuláson készült, de nem tudom mikor, még talán a születésem előtt, a távolban népi táncosok, és a mozgó, futó alakok miatt nagyon érdekesnek találom a kompozíciót, illik a novellához, kicsit olyan, mintha a Kennedy-gyilkosság egy kiragadott pillanata lenne.

 

Tükrök árulása

 

Ahogy ott várakoztunk a litkei csomópontban, szép, hármas sorokban, elkezdett permetezni ránk a lágy májusi eső, sok millió kínai porát mosva szét a bőrünkön. A fehér ingjeinken látszódtak a holtak pöttyei, azoké, akik a bombafelhőkből kerültek a légkörbe, majd átúsztak a kietlen orosz sztyeppék felett, hogy elhozzák fölénk a hiábavaló lázadás üzenetét. Anna hátrébb állt, mert ő már nyolcadikos volt, de előrefurakodott hozzám, megszorította a kezem, majd odasúgta: – Megölöm – és azzal elővette szoknyája zsebéből azt a dolgot. Azt mondta, az iskola pincéjében találta papírgyűjtéskor, és már hetek óta rejtegeti a szobájában. Nem tudtam kimondani a dolog nevét, de le tudom írni: két feketére lakkozott kis farúd volt, egymásba illesztve merőlegesen, az egyik, a rövidebb a hosszabb egyharmadánál metszette a másikat, a hosszabb végét Anna egy késsel kifaragta, élesre, hegyesre, a rövidebb felét pedig alumínium fóliába csavarta, mert egyébként nem tudta megfogni. Senki nem tudta volna már megfogni.

– Amikor elmegyünk a tribün előtt, felmegyek az oldallépcsőn, mintha valami dolgom lenne odafenn, majd odafutok hozzá, és a szívébe döföm – suttogta komor arccal Anna. – Azt hiszem, ezt meg kell tennem. Anyáért.

Anya akkor már rég halott volt, azután kötötte fel magát, hogy hivatalosan is megerősítették a megtestesülését, azután, hogy Ő előjött a városunk melletti kútból, ami nem is kút volt, hanem egy nyílás a föld mélyébe, egy kürtő, melyet a dinoszauruszok kora előtt még Ő maga vágott ebbe a földbe, miután kidobták a Mennyből.

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – suttogtam vissza, és körbenéztem. A többiek lehajtott fejjel álltak köröttünk, vagy a ruhájukon lévő foltokat piszkálták. A távolból a Kék duna keringő szólt, és egy nagyobb csapat, talán az újraindult acélgyárban dolgozó munkások küldöttsége elvonult előttünk az úton. Nagy, fekete zászlókat lengettek, rajta sárga, hímzett latin felirattal, a kezükben pedig táblákat hurcoltak, melyeken az ugyancsak sárga, kézzel mázolt szöveg Őt dicsőítette. – Meg fognak ölni. Vagy ami rosszabb, el fognak kapni – bólogattam, és próbáltam elvenni tőle azt a dolgot, de ő visszadugta a szoknyájába. Kis, sovány lány volt a nővérem, arca apáéra emlékeztetett, akinek persze már nem ilyen volt az arca, mert megégett a tűzben. Apa részt vett a templomok lerombolásában, ő volt a Tűzbrigádok egyik vezetője, elégették azokat a könyveket, melyeknek a neve már nem jut eszembe. Amikor romboltak vagy máglyáztak, a városiak csak állták körben, és nézték, hogy mit csinálnak, aztán a hazamentek. Apa egy ízben óvatlan volt a benzinnel, a láng az arcába csapott. Még mindig jobban járt, mint mások. Mint a lázadó kínaiak, akik sosem értették meg, ki Ő, mert az ő vallásuk nem is ismerte Őt, az Ő hatalmát, azért amikor megtestesült, amikor kimászott abból a kútból a városunk egyik telkén, amikor elindult világhódító körútjára, hadat üzentek neki.

– Nem fog arra számítani, hogy egy gyerek támad rá – csóválta fejét Anna, és elnézett a távolba. – Pont akkor, amikor mindenki őt dicsőíti. – Egy kiégett autó állt az út mellett, a korai idők harcaiban robbant fel, oldalán még el tudtam olvasni a felirat egy részét: dőrsé. Az ablaküvegén megcsillant a fény, ami a felhők közt kibukkanó napból tűzött le elátkozott világunkra. – Olvas a gondolataidban. Előre látja a jövőt – bizonygattam elkeseredetten nővéremnek, de láttam rajta, nem tudom meggyőzni, láttam rajta a halál jelét, és elfogadtam ezt. Elfogadtunk már mindent, mert az Ő megtestesülés után nem volt olyan dolog, amit lehetetlennek tűnt.

A tükrökkel kezdődött, amikor elkezdtek mást mutatni, mint ami a valóság. Balesetek ezrei, milliói történtek. Azután a monitorok, a képernyők. Mindegyiken furcsa, érhetetlen dolgok jelentek meg. Összeomlott az internet, a bankok, a gazdaság – hasznavehetetlen limlom lett minden technikai dolog, ami az Ő előtti időkből származott. Vissza kellett térnünk a papírhoz, a ceruzához és a kétkezi munkához. A híreket a tanárok és szüleink bizonytalanul mormogták el, mint aki szégyell beszélni arról, hogy Európa behódolt neki, aztán amikor átutazott Amerikába, a Szenátus térdre ereszkedett előtte, délen tomboló örömtáncot jártak a brazilok a tiszteletére, a pápa öngyilkos lett, a papok világszerte meztelenül rohantak az utcákra és felgyújtották magukat, az oroszok pedig engedelmesen lebombázták atommal a lázadó Kínát, amiből a világ végérvényesen megtanulta, hogy új korszak kezdődött. A tükrök pedig folyton mást mutattak a valóság helyett.

– Van nálam por. A paplakban találtam ilyen ostyát – suttogta a nővérem, és egy kis papírtasakot vett elő. – Abból csináltam. Porrá törtem. Ha elkapnak, megeszem. – Ezt még én is megértettem, noha közben minden, ami a vallással kapcsolatos volt, vagy kiment a fejünkből, vagy égetett és megölt, ha hozzáértünk. Óvatosan kinyitottam a tasakot, beleszagoltam. Az ostya szemcséinek dögszaga volt. Anna egy másik tasakot nyújtott felém. – Tessék, vedd el. Ha nem sikerül, és megtudják, hogy a testvérem vagy, széttépnek. Vedd be, ha eljön az ideje – kérte szelíden.

Elöl sípszó harsant, mire a csoportunk mozgolódni kezdett. Mi voltunk az acélgyári iskola hatodik számú egysége, az Ő dicsőségére létrejött mozgalom hithű kis katonái. Fekete szoknyát, fekete inget hordtunk, a fiúk pedig fekete rövidnadrágot. Mindenkin fekete cipő volt. A hajunk levágtuk rövidre az elszaporodó tetvek miatt. A jelképünk a patkány volt, az Ő egyik kedvenc állata, alakját sárga cérnával varrtuk ingükbe, a szívünk fölé. – Indulunk – mondta Anna, majd kapkodva megölelt. – A régi hit legyen veled, bírlak – motyogta, mert nem tudta kimondani a korábbi dolog nevét, mely égette a száját, és igazából nem tudta kimutatni azt se, hogy szeret, mert ezek az érzések is eltűntek a tükörképeinkkel együtt. Az életünket a gyűlölködés, az utálat, a harag és a düh uralta. Meg az Ő dicsőítése.

Lassan, nehézkesen indult meg az oszlopunk, mert elgyötört, fáradt gyerekek vánszorogtak benne, akik nagy része éjjelente a fegyvergyárban dolgozott, hiszen a mi vékony kezeink kellettek a bombák gyutacsainak a beállításához. A régi üveggyárban alapították a hadiüzemet, és senki nem tudta, ki ellen készítjük a bombákat, mert mindenki behódolt már neki a Földön, aki nem, az pedig már nem élt. Mégis, a gyárak nálunk, az országban, Európában és szerte a világon ontották a fegyvereket, ez volt az egyetlen diadalmas tény, ami elterjedt a világ állapotáról, minden más hír érdektelen volt.

A sor szélén álltam, a kiégett rendőrautó mellett elhaladva egyszerre láttam torz tükörképem az ablakán, és az odabenn kushadó halottat – kényelmetlen érzésem támadt, felnéztem az égre, mert az eső elállt, és a felszakadoztak a felhők. A kibukkanó nap sugarai végigcirógatták arcom, furcsa érzés volt ez a kedvesség.

Ahogy lassú meneteléssel beértünk a városközpontba, az út mentén felgyűlt a tömeg. Kis, fekete, háromszögletű zászlókat lengettek, de nem éljeneztek, csöndben figyelték a mozgásunkat, szürke, tompa vagy sötét, haragos tekintetű felnőttek, anyukák, karon ülő csecsemők, vénemberek. Jobbra volt a tribün, egy nagy, fekte drapériával bevont magaslat, amin csak pár ember, a város polgármestere, tábornokok, az ENSZ elnöke, meg talán a japán császár és a német kancellár állt Őmellette.

A megtestesülés után a világ összes országa megismerte a városunk nevét. Minden évben, a megtestesülés napján megtartottuk a tiszteletére ezt a felvonulást, és ilyenkor vezetők és hírességek jelentek meg a mi vidéki, poros kisvárosunkban – olyanok, akik nem lettek öngyilkosok avagy nem mondtak le, és nem bujdostak el. Valahol, a szívem mélyén büszke voltam, hogy pont nálunk történt meg a dolog, hogy az a nyílás pont a mi városunkba volt, és hogy annyi évmillió után pont itt és most, az én időmben jött a felszínre Ő. Felnéztem a tribünre, és megdobbant  a szívem, mikor megpillantottam.

Most Marilyn Monroe alakját vette fel. Szokása volt, hogy ötletszerűen változtatja a külsejét, a mai különösen jól állt neki. Fehér ruhát viselt, nyakpántosat, és a mellvédtől ugyan nem láttam, de sejtettem, olyan szoknya van rajta, amit a májusi szellő könnyedén fellebbenthet. Hátranéztem, Annát kerestem a tömegben, és arra gondoltam, elárulom őt. Az nem lehet, hogy ezt a szépséget odafenn, a tribünön bántsa valaki. Kiléptem a soromból, egy tanár rosszindulatúan rám pisszegett, de nem törődtem vele, és megint megfordultam, a gyerekek közt cikáztam, aztán a tribün alja felé indultam, és még láttam Annát eltűnni egy kis oldallépcsőn. Utána siettem, szívem a torkomban dobogott, mert tudtam, hogyha felmegyek, én is a közelébe kerülök, életemben először fogom testközelből, és nem innen lentről, a betonútról látni Őt. Felszaladtam a lépcsőn, és megkerültem egy öltönyös férfit, így láttam, ahogy Anna lassan közeledik a Marilyn alak felé, aki megérezte, hogy a körötte, mellette állók a nővérem felé fordulnak, megfordult Ő maga is, és kedvesen átalakult egy jóságos öreganyóvá, egy régi Grimm-mesekönyvből vette ezt az arcot, vagyis Anna agyából vette a képet, mert az én agyamban is benne volt, a mi könyvünkben volt ez a nagy, horgas orrú, mosolygó szemű anyóka. Anna előhúzta azt a dolgot, és ekkor – a remény, a lehetőség tünékeny varázsa miatt – eszembe jutott a neve, a keresztet, igen, kihegyezett szárú keresztet vett elő, és nekiugrott az anyókának, aki erre torz, őrült, gonosz arcú vénasszonnyá vált, felrikoltott, a zene, az idióta Strauss-keringő elhallgatott, mintha elvágták volna, majd fény villant, nem tudom, a banya kezéből vagy szeméből jött-e, csak azt láttam, a nővérem porrá válik, a kereszt pedig, vagyis az a valami a földre koppant, valaki gyorsan odaugrott, lehajolt, papírzsebkendővel felvette, és elvitte, míg a szellő, mint egy tűnő árnyékot, elsodorta Anna maradványait a tribün korlátja felett.

Vasmarkú felnőttek fogtak, rángattak el, de a vénasszony rám mutatott, és halkan megszólalt, igaz, a fejünkben mind hallottuk kérést: – Vigyétek a szobámba.

Úgy is lett, lerángattak az emelvényről, két marcona rendőr a szállodához kísért, a tér túloldalán lévő otromba Karancs hotel tömbjéhez, majd fellifteztek velem a legfelső emeletre. Végiglökdöstek egy porszagú folyosón, aztán belöktek egy ajtón.

Ő már ott állt, a nagy, tágas helyiség túlsó végében, egy padlótól mennyezetig feszülő ablak előtt, és a lenti forgatagot nézte.

Ezúttal az anyám alakját vette fel. Ahogy megpillantottam, belerezdült a szívem, és indultam volna, hogy átöleljem, hogy átöleljen – aztán eszembe jutott anya hideg keze, amit megfogtam, miután levágták a fészerben, és erőt vettem magamon, megálltam, csak néztem a vaskos, virágos otthonkát viselő alakot, és nem szóltam, direkt néma maradtam. Kutattam magamban a fájdalmat, az Anna halála miatti megrendülést, de nem találtam semmit, persze ez is miatta volt, hogy képtelenek voltunk a szeretetre, a gyászra, bármire, ami korábban emberré tett minket.

– Mit gondoltatok? – kérdezte csöndesen anya lágy hangján. – Hogy gondoltátok ezt?

Tűnődtem mit mondhatnék, közben persze homályosan motoszkált bennem a szorongás, a riadalom a haláltól, nem akartam menteni magam, mégis úgy válaszoltam, mint aki ragaszkodik ehhez a semmi életéhez: – Nem tudom. Én csak ma tudtam meg, mit akar tenni.

– Bolond kislányok – csóválta fejét, majd megfordult, odajött elém. – Azt hittétek, nem próbálták már meg ezt mások, nagy, erős okos férfiak, ravasz és gyönyörű nők, elszánt papok és fanatikusok? Azt hiszitek, van értelme itt – karjával szélesen körbemutatott – tenni bármit is ellenem? Hogy megváltoznának a dolgok, ha én nem lennék?

Megvontam vállam, mint aki nem tudja, de tényleg nem tudtam, mert nem lehetett már visszaemlékezni az Ő előtti időkre, és nem lehetett elképzelni mást, mint ami most van. Ez is az ő hatása volt. Ahogy az is, hogy nem érhettünk vallási dolgokhoz, mert a korábbi, Hamis Istenre utaló dolgok fájdalmat okoztak, hogy nem maradtak szép és jó érzések, hogy nem bíztunk egymásban, hogy nem szerettük a virágokat, a madarakat vagy a kiskutyákat.

– Nem tudom – vallottam be, mert éreztem, választ vár.

A fal melletti szekrénykéhez lépett, és egy nagyon réginek tűnő borospalackból bort töltött egy pohárba. Vele szemben a falon egy fekete selyemmel letakart kép függött.

– Azt hiszitek, még mindig van visszaút, ugye? – kérdezte sajnálkozva, vagy valódi kíváncsisággal a hangjában. Megforgatta a pohárban a bort maga előtt, majd letette a tálcára, és odaintett. Akaratlanul is mozdult a lábam, mentem, míg meg nem éreztem, hűvös, súlyos karját vállamon. Felnéztem rá – már nem anya volt, hanem egy negyven év körüli, őszülő, sovány férfi, egy unalmas hivatalnokarc, testén szürke, levendulaillatú öltöny. Átkarolt szorosan, magáéhoz ölelt, majd kinyúlt a képet takaró selyemhez.

– Ha meglátod ezt, elsőként te e földön, ha szembesülsz ezzel, akkor meg fogod érteni, hogy számotokra már nincs megváltás. Nincs kiút és visszatérés. Az enyéim vagytok, mert olyanok vagytok mint én, csak eddig nem volt, aki ezt megmutassa. De a tükrök nem hazudnak – azzal lerántotta a leplet, és én megpillantottam magunkat, először őt, egy tekergődző farkú, pikkelyes, vörös szörnyeteget, és mellette az én igazi énemet a tükörben – egy szörnyűséget, ami rosszabb volt a mellettem álló Sátánnál is, de csak egy pillanatra néztem rá, mert sikoltva elfordultam, eltakartam az arcom.

– Kérem, ne! – könyörögtem, és már tudtam, igaza van: nem érdemlünk jobbat nála. Fél szemmel láttam, mozdul, visszaigazítja a selymet. Zihálva a tálalónak támaszkodtam, és éreztem, hogy hónapok óta elsőször ismét tudok sírni, a melegség végigfolyt arcomon.

– Igyál a boromból – kérte lágyan, majd ellépett mellőlem, visszament az ablakhoz. –Megnyugtat.

Engedelmeskedtem. Mintha bársony folyt volna le a torkomon. Visszatettem a poharat a tálcára, félig maradt benne, majd hátranéztem rá. Nem figyelt. Ez pont elég volt. Anyára gondoltam, akarattal, erőszakkal – a hideg kezére, semmi másra.

– Tat tvam aszi. Ez vagy te – bólogatott a lenti, ünnepelt nélküli ünneplő tömeget bámulva. – Ezek vagytok ti. És most menj, és törődj bele.

Engedelmeskedtem, kisiettem a szobából, odakint már várt rám egy férfi, ugyanúgy nézett ki, mint Ő, szürke öltönyös, lárvaarcú hivatalnok. Lekísért a szálloda aljába, majd kilökött az ajtón. – Eredj – szólt rám.

Megálltam a májusi szélben a tömeg szélén, és mélyet sóhajtottam. Nem éreztem mást, csak elégedettséget. Kezemben ott volt az üres tasak, a tasak, amit Anna adott. A por már nem volt benne. A maradék borba öntöttem, odafenn a szobában. Összegyűrtem a papírt, eldobtam. És vártam.

 

vége

Szólj hozzá!
2015. október 10. 16:54 - Valmont

Szabadvers Stix bukásáról

Az, hogy szabadvers, az a legtöbb laikus - nem hivatásos - olvasónak vers, rímek nélkül. Pedig a szabadvers belső ritmusa és kohéziója majdnem olyan komoly munka eredménye, mint egy hexameteres költeményt létrehozni, lásd még erről Walt Whitman egész munkásságát. Amit írtam, az persze nem egészen szabadvers, legfeljebb csak szeretne az lenni, mindenesetre a novella béklyóitól már megszabadult, de verssé még nem tudom megformálni ezt a rövid jelenetet. Képet most nem tudok beilleszteni, pedig milyen jó képanyag ez az épület, főleg ősszel vagy télen, utóbbi kapcsán nem állom meg, hogy ne adjak egy linket, valami egészen szürreális videó, fogalmam sincs ki és miért készítette, a feltöltőről először azt hittem egy avantgárd alkotói csoport, de nem, teljesen komoly, ipari híreket megjelenítő honlap. Szóval itt van egy verskezdemény, mellyel az utóbbi írások főszereplője révbe ér, bár félek, ez a kifejezés pont nem illik e végre. 

 

Csak egy szombat reggeli

bevásárlás a piacon

 

 

Mint vérző angyal bukott le Stix a hegyről

– valójában egy busz utasaként –,

szülei otthonából a füstokádó, recsegve kanyarodó

járművön ívről ívre, spirálisan haladva

akár Dante a szörnyű alászállásában

de Stixet anyja küldte, és nem isteni végzet,

hogy kiló krumplit és valamennyi csirkét vegyen

a piacon, mely a város szélén, büszke, gerendás boltívek,

derengő, levéltől pöttyözött üveg alatt 

zsibongott, egy korábbi rend szülötte,

hol az egyenlőség eszméjébe beleszédültek

ily ormótlan acél-beton-üveg emlékműveket

állítottak maguknak, hogy most vénasszonyok

mérjék benne a fonnyadt, ráncos almát

mely arcukra hasonlít, barna, örökké mocs-

kos ujjukkal szedegetve a kimosott műanyag

szatyorba a példányokat, álmos, úgynevezett

nagybani kereskedők kínálják portékájukat,

hagyma és krumpli halmai mögül, és alkalmi árusok

akaszkodjanak az előtéren áthaladóra, ki már keresztülverekedte

magát az udvaron cigiző és szotyizó cigányok

zoknit és szlovák édességet kántáló közvetlenségén.

Stix ide lépett be, fejében hurcolva a döntést, maradjon

vagy menjen, már napok, hetek óta feszítette kopo-

nyáját, a fővárosi lét és szülővárosa küz-

dött érte, mivel ott túl drága volt az élet,

és megvetni lábát úgymond nem tudta, nem lett

jó állása, gyors autója, szép lakása, noha barátai nagy-

része mindezt már bírta az ő korában, neki csak

a krétapor jutott, egy kőbányai iskolában, és

egy kopott albérlet, melynek díját csak a fő-

bérlő, rokonuk jóindulata miatt tudta hónapról

hónapra kigazdálkodni, és ezzel szemben ott volt,

pont a nyári szünet végén adódott a lehetőség, a másik

opció, hogy marad a szülői házban, mert üresedés keletkezett

a helyi gimnáziumban, hol a magyartanár,

Stix látásból ismerte, egy nyugdíjhoz közeli, decens öregúr

agyvérzést kapott a kertben, és főnöke, az igazgató megkereste

Stix apját is, kérdve, nem gondolja-e fia, hogy ideje

hazatérni, mint a görögök anno, anabázisz, vissza

a jól belakott, jól ismert helyekre, megértve és

elfogadva, hogy a kísérlet egy új életre kudarcot vallott,

és ez, e döntés volt az, ami Stixet az őrületbe kergette,

most is, míg az aprót kereste zsebében, hogy kifizesse a

kiló krumplit, hogy aztán a nő kérges, barna tenyerébe

ejtse, de ni, egy ötvenes leesett, és elgurult, a szemben

lévő pult alá, hol öregember, vén apóka kínálta

szőlejét és almáját, és Stix, ahogy lehajolt, lekushadt,

szinte letérdelt elé, benézett alulra, és meglátta a

vénember furcsa, ormótlan csizmáját, nem gumicsizma volt,

hanem valami bőrből készült, százéves jószág, megnagyob-

bítva, kitágítva, hogy befogadja a vénség patáit, és

Stix egy rövid pillanatra látni vélt egy surranó moz-

gást is, az öreg háta mögül, nadrágja, köténye takarásá-

ból mint fekete gyík, hegyes végű farok tekergett elő

elijesztve egy kései legyet. Ahogy Stix felállt, és megad-

ta tartozását a krumpliárusnak, visszafordult, hogy jobban

szemügyre vegye az öreget, valaki rászólt, Elnézését, egy

fiatal, csengő hang, vagy nem a hang csengett, hanem a

lány kezében lévő nagy, nehéz szatyorban az üres üvegek, Segítsek,

kérdezte Stix megrendülten, mert azonnal megbabonázta a

finom metszésű arc szépsége, és bár a lány ormótlan

melegítőalsót és bő, szürke pulóvert húzott magára,

így is kiérződött kopott ruhái alól törékenysége, Vegyenek almát, szólt

rájuk az öreg kárörvendve, Stix rápillantott, a vénség kacsintott,

szeme feketének tűnt  a ráncok erdejében, és valóban, száraz

ággá aszott karjával nyújtott is feléjük egy almát, de Stix inkább

már visszafordult a lány felé, aki otthagyta őket, távolodott, a

piac sarkában lévő bolt irányába, hol üvegjeit majd visszaváltják

készséges, segítő kezek. A fiú sóhajtva nézte a dacos vállak tülekedését

a tömegben, és elfogadta, hogy a másik lassan eltűnik szemei elől, in-

kább beállt hát a hentes előtti sorba, és szórakozottan bámulta az üvegpult belső

feléről őfelé meredő disznófejeket, a száj vonalára kiült vékony

vörös lepedéket, az utolsó, döbbent lélegzetvétel vagy inkább

hörgés nyomait, a haragos kifejezést az állat pofáján, lehunyt szemeinek

boldog domborulását, és tűnődéséből csak az eladó riasztotta fel, Mit kér,

majd megvette a csirkét, gondolván végzett itt, a piacon, de ahogy

elindult, ismét feltűnt a lány mézszínű haja a tömegben, a gombás asztal

előtt állt, és a férfi, erdőjáró, vad, szakállas Pán, magyarázott neki

a rókagomba ízéről, tömör húsáról. Stix hallotta az utolsó szavakat,

Pörköltnek is kiváló, de nem szólt, megvárta, míg a lány vesz fél

kilót, csak akkor lépett mellé, Ilyenkor már nincs sok íze, jegyezte meg

csöndes, de remegő hangon, a másik meglepetten és kissé bosszúsan

fordult felé, aztán megenyhült, Akkor mit kellett volna

vennem, kérdezte majdnem kíváncsian, A tinóru, az megfelelő,

levesbe, húshoz egyaránt, vont vállat Stix, miközben sodródtak a többiek közt,

a piac közepe felé, bár annak is lassan letelik szezonja, a lány

hallgatott, megállt a kápia paprikák piros halma előtt, aztán

megindult, Ilyen nagy szakérője vagy a gombának, kérdezte kétkedve, majd lopva a fiúra

pillantott, végigmérte tetőtől talpig, mint aki versenylovat becsül fel

utolsó pénzének tétre váltása előtt, szemében remény és kétségbeesés

bujkált, és Stix nem vette észre, de ha igen, akkor sem változtatott volna semmit,

mint ahogy évekkel később sem, mikor minden olyan rosszra fordult köztük, és

inkább az öngyilkosságot forgatta magában, mintsem a válást, most hát

még gyanútlanul kapcsolta össze tekintetét a másikéval, Inkább az van, mondta

férfiasnak vélt hangszínen, hogy szeretek főzni, és emiatt ismerem őket, de

nem vagyok nagy gombaszakértő, a lány bólintott, mint aki elraktározza ezt magában, de közben már

egy sütőtököt simított végig, hosszú, vékony ujjai, kék erektől derengő fehér kéz-

feje olyan volt a duzzadt, sárga húson, mint egy idegen lény koponyáján érthetetlen kinövés.

És egyébként mit csinálsz, kérdezte mintegy mellékesen, mire Stix rávágta,

Tanítok, még mindig büszkén mondva, nem téve hozzá hol, de érezte, illik visszakérdezni, meg érdekelte is,

És te, mire a lány elfordult, és egy padlizsán ovális bíborját vette szemügyre,

A számvitelire főiskolára járok, vallotta be unott hangon, utolsó év, aztán nem tudom,

folytatta szinte csüggedten, nem szeretnék egy cégnél könyvelni, de mondjuk azt se tudnám elképzelni,

amit te csinálsz, melyik suliban tanítasz, kérdezte hirtelen, mire Stix zavartan megtorpant,

hisz be kellett volna vallania, hogy a fővárosban, és a lány akkor,

a távolság okán nyilván nem tekinti őt potenciálisan semminek vagyis senkinek tekinti,

vagy el kellett volna döntenie most és itt, hogy elfogadja az állást a városban, és hirtelen a szobájára,

elhagyott otthonára gondolt, hol kamaszkora emlékei kísértették, anyja reggeli zsémbeléseire,

az erdő fagyott fáira házuk mögött az őszi reggeleken, a busz olajos savanyú szagára,

amely a városba hozza majd őt kertvárosi utcájukból, a hegyek zord és mégis oly imádott ölelésére,

melyek közt a pára mint felhő száll ezekben a hónapokban egész délelőttig, és nem tudta,

akarja-e mindezt e lányért, de kínját feloldotta a reszelős, csikorgó hang,

Vegyenek almát, szólt rájuk a vénember, mert az ő pultjuk előtt álltak meg ismét,

a lány még várva Stix válaszát, a fiú pedig a jövő, a döntés, e kirkegaardi ugrás szent pillanatában ragadva,

és most, hogy az öreg arcába tekintett, látta a szélfútta, cserzett bőr alatt mászkáló bogarakat,

a zsíros kalap alá rejtett szarvak ívét, kinyújtott kezén, melyen a sárgás almát egyensúlyozta,

a bíbor körmök sorát, és megérezte a rohadt tojásra  emlékeztető szagot is,

és legszívesebben elvonta volna onnan a lányt, hogy menjenek el, csak el innen, ám az elnevette magát,

és elfogadta az almát, kivéve a vén kezéből, majd harsogó, jóízű harapással belévájta fogait, és Stix,

figyelve az arcán elömlő gyönyört, tudta, hogy elveszett, nemcsak azért, mert szerelmes, hanem azért is,

mert látta előre, mit tesz majd a lány, aki most valóban felé nyújtotta a gyümölcsöt,

melyben már ott fehérlett fogai nyoma, és a fiú tudta azt is, hogy a döntése megszületett, akkor,

amikor elfogadta az almát, és egyiken se vették észre, hogy a vénember milyen elégedett,

az arcán elomló vigyort, odvas agyarai közt cikázó kétágú nyelvét, mely végignyalta keskeny, éhes ajkait.

Stix megérkezett.

 

végre   

Szólj hozzá!
2011. augusztus 06. 09:20 - Valmont

Megszállottak

Nagyon aktuális a téma, de szinte mindig az. A legrémisztőbb hír, amit hallani szoktunk. Nincs értelme, nem tudni az okát, az előzményét - csak a brutális, kegyetlen végkifejletet ismerjük. Elképzelhetetlenek az utolsó percek, a döbbenet, a félelem, az árulás érzete. A modern lélektan próbál magyarázatot adni rá, de ezek az elbeszélések mindig hiányosak, töredékesek. King Ragyogása azért is nagyszerű mű, mert egy külső tényezőt emel be a ebbe a magyarázatstruktúrába. Valószínű, hogy az esetek többsége valóban lelki/pszichológiai eredetű. Az is lehet, hogy mindenkibe bele van kódolva egy féktelen, ősi, vad erő, mely képes a mindent elpusztító végső tettre. Ez az állapot ott vár, mélyen a lélekben, csak az alkalmat lesi, a személyiség összeomlását, hogy kitörjön.

Az ámokfutó gyilkosokról lesz szó, négy oldalban egy ironikus bevezetővel. 

 

 

Ámok

 

Az ámokfutó szavunk a német „Amokläufer” tükörfordítása, dührohamában vagy tébolyultságában vaktában gyilkoló személyt jelent. Maga az „ámok” a maláj amuk szóból származik, amely dühöngőt jelent, és valószínűleg a portugálok is tőlük vették az „amuco” kifejezést
Az „Ámok”a tébolynak az a formája, amelyben a beteg egyrészt fut, másrészt agresszív, ami akár a sorozatgyilkosságig is fokozódhat. A malájok ezt démonoknak, megszállottságnak tulajdonították, egyfajta szent őrületnek.”

 

Id.: www.szentkoronaradio.com

 

Anna újból és újból megnézte a csupa vörös és piros színben tündöklő fényképeket. Kifacsart, szétszaggatott testek, a menekülés vagy a fájdalom görnyesztő pózába merevült csonka szobrok. Két kislány és az anyjuk. A gyerekek hat és nyolc évesek, a nő harmincöt.

Amikor végzett a helyszínelők anyagával, a fiatal nő ellépett az asztaltól, közelebb a törhetetlen üveghez, és gondosan szemügyre vette a foglyot. Ott ült, az üveg túloldalán, ami onnan, a túloldalról nézve tükörnek látszik, kényszerzubbonyban, vastag lánccal szorosan a padlóhoz rögzítve, bekötözött fejét szinte bűnbánóan lehorgasztva.

A harminckilenc éves Miguel Herrero, ki tizenkét órával ezelőtt kiirtotta a családját, látszólag minden ok, külső behatás nélkül. Sovány, borostás arcú, vékony testalkatú férfi, az ember el se hinné, hogy fizikailag ilyesmire képes egy fejszével. A felesége fejét a mosdókagylóban találták meg. A gyerekeket pedig…

Anna felsóhajtott, majd a nyakán lévő kereszthez kapott, lehunyta szemét, és gyorsan elmormogott egy imát a szerencsétlenek lelki üdvéért.

Mikor felpillantott, Miguel egyenesen rá nézett. Sötét, kellemetlen tekintete olyan volt, mint valami örvény. Anna érezte, hogy lassan belesiklik a feketeségbe, keze megindult, keresni kezdett valamit, valami…

Egy másik kéz érintette vállát, mire magához tért.

– Hölgyem, készen áll?

Fra nyomozó állt mögötte. Az ötvenes, megfáradt arcú zsaru kapta az ügyet – bár sok nyomoznivaló nem akadt a dologban. Miguelt baltával a kezében, a még hűlő testrészek közt ütötte le a sikoltozásra a házba benyomuló szomszéd egy baseballütővel…  

  A lánc rajta marad? – kérdezte a nő a fogolyra mutatva.

– Megpróbálta megölni magát – vont vállat a zömök férfi. – Nem mintha nagyon bánnám. De az én gondjaimra van bízva. És mióta behoztuk, át akarta harapni az ereket a csuklóján, aztán fejjel hatszor nekiment a magánzárka ajtajának. Én csak meg akarok szabadulni tőle – élve…– jelentette ki rosszkedvűen a nyomozó.

– Értem – bólintott Anna, majd összébb húzta magán bőrdzsekijét. – Mehetünk, Fra nyomozó. A Fra minek a rövidítése?

– Francisco – a férfi a két helyiséget összekötő ajtóhoz ment, majd mielőtt kinyitotta, megfordult és végigmérte a nőt: – Nézze, nem tudom, honnan jött, csak azt, hogy a rendőrfőnök kérte, hogy részt vehessen a kihallgatáson. Ezt tiszteletben tartom, de nekem is kérnem kell valamit.

Anna figyelmesen nézett rá, mint egy jó tanuló a tanárra.

– Én vezetem a dolgot. Ha kérdezni akar ettől az állattól valamit, csak akkor kérdez, ha én engedem. Ennek az lesz a jele, hogy maga rám néz, mire én visszanézek magára, és bólintok egyet. Rendben?

– Rendben – visszhangozta a nő, pillantása a férfi derekára siklott. – A pisztolyát behozza? Jó ötlet ez, nyomozó?

A férfi felhorkantott, megütögette a barna bőrtokot övén: – Enélkül én már sehova se megyek, aranyom, még a vécére se, elhiheti.

– Elhiszem – bólintott Anna, és többet nem szólt, követte a kihallgatószobába Fra nyomozót.

Hűvös volt odabent és fojtó, vadállati szag. Az is lehet persze, hogy utóbbi Miguel véráztatta ruhájából eredt.

A fogoly komoran nézte bevonulásukat, ahogy leülnek vele szemben az asztal távolabbi sarkainál lévő székekre. Aztán a tükörre lesett, majd vissza a párosra.

– Üdvözlöm ismét – intett neki a nyomozó, zsebéből diktafont vett elő, benyomta, az asztal közepére helyezte. – Kezdjünk neki, fiam, előbb végzünk mind…

– Nem vagyok a fia.

Anna összerezdült a rab mély, rezgő hangjára. Egyáltalán nem ilyen hangszínt várt ebből a vékony testből.

– Jól van, Miguel. Tudom én, hogy nem vagy az. És örülök is neki. Mert ha a fiam ilyet csinált volna… – A nyomozó megköszörülte torkát, majd erőt vett magán, összefonta mellkasán két karját, és így folytatta: – Meg tudná fogalmazni, miért tette, mit tett?

A rab tekintete Annára siklott, aki nem állta, elfordította fejét.

– A nő ki? – kérdezte Miguel vakkantva.

– Egy megfigyelő. – Legyintett a nyomozó. – De inkább a kérdésre….

– Mit keres itt egy apáca? – vágta el a mondatát Miguel. Anna összerezdült, Fra pedig előbb Annára majd Miguelre nézett, kissé csodálkozó, döbbent arckifejezéssel, aztán gyorsan rendbe szedte vonásait, és így folytatta: – Ahhoz neked semmi közöd. A kérdésekre válaszolj.

Miguel ismét a férfira pillantott majd szélesen elmosolyodott, és kényelmesen hátradőlt székén – már amennyire a kényszerzubbony szíjai engedték: – Eldönthetné, hogy tegeződik vagy magázódik, Fra nyomozó. A magázódás a távolságtartó, kemény – míg a tegeződés a baráti vallatás eszköze. Ám utóbbi csak akkor ér valamit, ha egy rossz zsaru is játssza szerepét maga mellett. Nagy kár, hogy  rossz zsaru szerepét játszó kolléga már nincs meg, mivel két hónapja  a zaragozai lövöldözésben a társát...

– Hagyja abba! – csattant fel Fra, majd Annára pillantott, felállt, és zsebkendőt vett el nadrágjából, és kifújta orrát.

– Ez nem jól kezdődik – kuncogott fel rab, aztán állával a nő felé bökött. – A buta kérdése helyett inkább őt faggassa, hogy mit keres itt. Gyorsban végzünk, higgye el…

Most mind a két férfi a nőre meredt. A nyomozó visszaült a helyére, s odasúgta neki: – Maga tényleg apáca?

Anna várakozóan bámult rá, aztán oldalt, a rabra sandított. Fra elértette, biccentett. Anna ekkor előrehajolt, és kikapcsolta a diktafont.

– Hé! – mordult fel a nyomozó, de a nő kezével csendre intette: – Jobb, ha ennek nem marad nyoma…– aztán Miguelre nézett – …ugye, démon?

A rab megvetően felhorkant: – Nagy merészség volt idejönni, apáca.

Csend állt be, csak tíz másodpercre, mert Fra nyomozóból önkéntelenül is kibukott a kérdés: – Mi folyik itt?

– Próbálok lezárni egy fél évszázados kutatást – jelentette ki Anna, most már állva Miguel sötét pillantását. – 1953-ban történt, hogy egy San Armiato-i családapa, egy egyszerű autószerelő kiirtotta az egész háznépét. A feleségét, a gyerekeit és az anyósát. Amikor a szomszédok rátörték az ajtót, épp a saját torkát nyiszálta egy késsel, és valamit üvöltött feléjük. Nem spanyolul, az biztos. Ám az egyik szomszéd, egy professzor, aki történetesen az ókori nyelvek értője volt, azonnal felismerte, hogy mit és milyen nyelven mond. – Az apáca kivárt, majd mély levegőt vett. – Arámiul beszélt, és azt kiabálta hogy „Visszatérünk a pokolba”.

Fra értetlenül bámult a nőre, majd széttárta két kezét: – És?

– A professzor révén az egyház felfigyelt az esetre, és vizsgálóbizottság alakult a hasonló jelenségek kutatására. Ennek a csoportnak lettem én is tagja, immár hat éve. Ott voltam a nyomodban Loranoban, Vedrasban, Ecaliosban. Láttam mindenhol a jelét annak, hogy mit tettél. De most először van módom szembenézni veled.

Az utolsó mondatait már az asztalon áthajolva, egyenesen a rabnak címezte, aki feszült arccal, mozdulatlanul bámulta őt.

Fra olyan hangot hallatott, mint mikor valaki lassan, szépen kiereszti a levegőt egy lufiból. Aztán megütögette Anna vállát: – Kijönne egy kicsit velem?

Amint bezárult mögöttük az ajtó, Fra a homlokához kapott, és sötét, vészjósló tekintetét a nőre vetve hátrálni kezdett tőle:– Tudja, mit csinál maga?

– Szembesítem őt az igazsággal. A tudomására hozom, hogy ismerjük a kilétét és a ténykedését – jelentette ki dacosan a nő, az ajtónak dőlve. A háta mögé mutatott: – Ez odabenn egy démon, Fra nyomozó, ami ellen az emberi erő és hatalom semmit sem ér. Az egyház nem hivatalos álláspontja szerint a démonok felelnek a világszerte időről-időre bekövetkező ámokfutásokért, Fra nyomozó. Feljönnek az ember világba, megszállnak valakit, egy jó polgárt, egy békés családapát, bárkit, kiirtatják vele az egész családját, hogy mind nagyobb rettenetet és fájdalmat hagyjanak maguk után, végül, megölve az emberi gazdatestet is, visszatérnek igazi otthonukba, a Pokolba.

Anna arca egészen kipirult, hangja lassan, de öntudatosan emelkedett, mialatt beszélt. Fra elhűlve hallgatta, majd fejét csóválva megismételte: – Tudja, maga mit csinál?

– Mit csinálok, Fra nyomozó?

– Megerősíti a tévképzeteiben. Csak ráerősít az őrületére, így a védőügyvédjének tuti adut szolgáltat, hogy ez az állat megússza valami állami elmegyógyintézettel a dolgot! És ne ismételgesse a nevemet. – A férfi felhorkant, majd elfordult Annától. – Ez őrület…azonnal szólnom kell a  rendőrfőkapitánynak. Erről biztosan nem tud…

– Nem fog elmegyógyintézetbe kerülni – jelentette ki Anna nyugodtan, mire a nyomozó akaratlanul is visszafordult felé: – Aztán miért nem?

– Mert ő most rab. És minden vágya, hogy elpusztítva Miguel testét, visszatérjen oda, ahova való – magyarázta a nő. – Mihelyst alkalma lesz rá, a legkisebb lehetősége adódik, megöli Miguelt.

– Bánom is én, csak zárjuk le a kihallgatást! – csattant fel Fra, majd fenyegetően a nőre mutatott: – Visszajöhet velem, de még egyszer nem szólal meg, megértette?

Anna nem válaszolt, csak nézte őt mereven, aztán bólintott.

Amint beléptek a szobácskába, Miguel összerezzent, és mintha a levegőbe szagolt volna, majd arcán elképedés és düh ömlött el: – Ezt nem hiszem. Ne hiszem, hogy meg merik tenni – motyogta akadozó nyelvvel. Alig ült le két kihallgatója, mikor testét megfeszítve tekergődzni, szabadulni próbált, de a láncok és szíjak nem engedték.

– Hagyd abba, fiam – kérte őt fáradtan és szelíden a nyomozó. – Inkább folytassuk.

A rab felhagyott hiábavaló kísérleteivel, most ismét vallatóit kezdte tanulmányozni. – Nincs sok időnk nyomozó – jelentette ki hirtelen, hadarva.–  A gyászos jövő közeledik. A maga jövője a halál, és ez a kurva fogja megölni.

– Persze, persze – nyugtatta őt Fra, de kissé moccant székén, és lopva Annára pillantott.

– Ne higgyen neki, csak össze akar ugrasztani minket – súgta felé a nő alig artikulálva.

– Jönnek értem – nyüszített fel hirtelen Miguel, fejét felemelve, mint egy holdat üvöltő farkas. – Csuhások. Érzem a szagukat.

Kintről, a szoba falai túlról kiabálás, majd pisztolydördülés hangzott fel.

– Mi az Isten volt ez? – ugrott talpra Fra.

– Én megmondtam – bizonygatta a rab. –Vigyázzon, nyomozó, a nő a maga ellensége, nem én…

– Hallgass! – Fra ideges pillantást vetett a moccanatlanul ülő, és Miguelt tanulmányozó Annára, majd az ajtóhoz sietett. A kinti hangok mintha közeledtek volna.

– Késő – sóhajtott fel a fogoly. Anna ekkor felállt, és bőrdzsekije belső zsebéből elővéve egy fekete kis pisztolyt Fra nyomozóhoz lépett, majd tarkón lőtte. A lövedék az ajtónak lökte a férfit, összemaszatolva vele a fehérre festett deszkát.

Anna megfordult, és a rabra nézett.

– Ölj meg, kurva! Tessék, itt vagyok, én, az ősi ellenség! – fröcsögte Miguel testét rángatva a zubbony szorításában. – Most elpusztíthatsz…

– Nem – jelentett ki a nő nyugodtan, majd órájára lesett. Kintről újabb lövések dörrentek. – Be fogunk nyugtatózni, és így tartunk majd rabságban, míg csak lehet. Lekötözve, mozdulatlanul. A megszállott hús foglya leszel démon, egészen addig, amíg ez a hús életben van. Legalább addig nem okozol szenvedést idefenn az embereknek…

Miguel csak bámult rá, majd hirtelen elnevette magát, kellemetlen, rosszkedvű röhögéssel.

– Most mit nevetsz? – kérdezte Anna gyanakodva.

– Bolond emberek – csóválta fejét a rab. – Ti tényleg nem tudtok semmit a mi világunkról.

– Most majd lesz lehetőségünk kifaggatni – bizonygatta Anna. Lehajolt és nyögve arrább húzta Fra testét. – Itt a nagyszerű és példa nélküli alkalom, hogy tanulmányozzuk a gonosz természetét, hogy mind többet megtudjunk a gyengéidről, démon…– Anna ismét az órájára lesett, aztán szélesre tárta a vérfoltos ajtót, és pár másodpercig hallgatódzott.

– Hát ez az – csattant fel Miguel hirtelen elkomolyodva. – Azt hiszed, te lány, hogy a pokol fejedelme minden további nélkül hagyja idefenn garázdálkodni démonjait? Azt hiszed, hogy Ő tétlenül nézi a szökevények cselekedeteit?

– Szökevények? – Anna

– Az összes esetben egy-egy démon jött fel hozzátok – ebben igazatok van. De miből gondoltad azt, hogy egy démon önként visszatér odalentre, mikor itt határtalan kegyetlenségekre volna képes? Miből hiszed, hogy ők ölik meg magukat, miután kiirtottak pár embert?

Anna lerogyott egy székre, és a pisztolyt maga elé rakta az asztallapra: – Akkor ki öli meg az ámokfutókat?

A fogoly mosolyogva bólintott: – Az, aki a szökevények után ered, hogy visszavigye őket birodalmába. Emlékszel, mit mondott az autószerelő?

– „Visszatérünk a pokolba” – suttogta Anna maga elé.

– Mi. Ketten. A démon és…

– A Sátán.

Valaki odakinn fájdalmasan felkiáltott, mire Anna összerezdült és felkapta a fegyvert: – Trükk. Túl akarsz járni az eszemen, démon.

Miguel szomorúan megcsóválta fejét: – Hát nem érted? Szörnyű dolgot tesztek, ha harminc, negyven évre ebbe a testbe zártok.

– Ez csak egy újabb ördögi praktika. Így akarsz szabadulni – sziszegte az apáca. Kezében remegett a pisztoly.

– Nem. Segíteni akarok. Ha ebbe a testbe zártok, az összes démon szabadon garázdálkodhat majd idefenn. Nem lesz, aki a nyomukba eredjen, nem lesz, aki visszavigye őket. Az eddigi ritka esetek, az ámokfutások elborítják a világotokat, apáca.

Anna maga elé tartotta pisztolyt.

– Ölj meg! – kérte a rab. – Ezzel szolgálod legjobban egyházad.

A nő hátrahúzta a fegyver tetejét, hogy lássa a helyén csillámló következő lövedéket. Visszaengedte a sínt, amely csattanva siklott helyére. A pisztoly gyilkolásra készen várt.

– Ölj meg, Anna, különben a pokol jön el hozzátok – könyörögte Miguel vagy az, aki benne volt.

Anna felsóhajtott, még kérdezni akart valamit, de elfogyott az ideje – mögötte, a külső szoba ajtaját betörte egy dühös és akaratos test. Nem kellett megfordulnia, hogy tudja, testvérei, a kommandós kiképzést kapott szerzetesek azok, kik mostanra legyilkolták a rendőrőrs nagy részét megszentelt automata fegyvereikkel. Valamelyiküknél ott van a nyugtatóinjekció. Az épület garázsában járó motorral várakozik egy elsötétített furgon. A Egyház mindig jó volt a gyors szervezésben.

Ahogy a férfiak odakinn benyomultak a szobácskába, Anna rájött, hogy nem tud dönteni. Ezért a fejéhez, a halántékához emelte pisztolya csövét, majd elsütötte a fegyvert. Mielőtt a golyó átszakítva a bőrt és a csontot, behatolt a cortex szürkés, lágy masszájába, átvillant rajta a felismerés, hogy talán ez is, az öngyilkossága, csak az ördögi gonoszság egy újabb eredménye. De akkor már mindegy volt.

 

vége

    

 

 

Szólj hozzá!
2010. február 14. 09:44 - Valmont

Az apokalipszis lovasai

Ismét egy sátános sztori, melyben maga a Gonosz fel sem bukkan, illetve...Az alapvetően egyszerű történetet időben eltolt narrációs szintekekl próbáltam érdekesebbé tennni. A rövid, pergő mondatok sietős, hadarós szöveggé avatják az olvasatot. Annak idején, a kilencvenes évek elején egész komoly hisztéria volt állítólagos sátánista szekták és eltűnt lányok kapcsán. Persze, az egész felfújt médiahack volt, de a nép borzongva elcsámcsogott a dolgon. Az alábbi írásban felsejlik, hogy mi lenne, ha mindenki hirtelen megérezné, hogy a dolog, az apokalipszis tényleg elkezdődött. Az első menet a sátáné lesz, gondolom azért, hogy elváljon a búza az ocsútól - majd az uralkodását diadalmasan letöri Jézus második come back-je. Legalábbis így emlékszem Jánosra illetve a kommentekre. A másik ihlető egy pár éve látott, nagy, vastag, lefóliázott könyv volt. Már a címe se rémlik. Csak a fülszövegét tudtam elolvasni, tovább soha nem jutottam, mert a boltban nem volt bontott mintapéldány. Fikciós sztori volt, hasonló tartalommal - kommandósok a megtestesült Gonosz ellen. Valószínűleg egy fércmű, de az ilyen dolgok nem hagyják nyugodni az embert... 

 

 

A kiválasztott

 

A gyakorlón álltunk, nagy kövér cseppekben esett az eső. Az őrmester felolvasta a neveket egy papírról. Azt mondta, ez a négy raj, ez a huszonnégy ember mind meg fog halni. Persze, mindenki meg fog halni, de mi legalább hősök lehetünk előtte.

 

Akkor már túl voltunk az öthetes kiképzésen. A nevadai sivatagban zajlott. Az egyik utolsó hely, ahol még némi rend – vagyis a katonaság – uralkodott, eltekintve a napok óta ömlő esőről. A támaszpontunk egy egészen apró kis bázis volt, nem szúrt szemet a csőcseléknek. Mi csak renegátoknak hívtuk őket. Azokat, akik már átálltak. A kiképzés egyik része volt, hogy bementünk a közeli városka határába, és mesterlövészpuskákkal leszedtünk néhányat közülük.

 

A század némán hallgatta a neveket. Mikor a tizenhatodikhoz ért, az őrmester kimondta az enyémet. Megdobbant a szívem. Ott mélyen, a mellkasom belsejében éreztem, hogy minden elveszett. Ahogy mindenki a Földön, tudtam én is, hogy az idők végére értünk. Ám mi, szemben a renegátokkal, nem nyugodtunk ebbe bele. Egykori, igaz keresztényként, és a szabadság fiaként tenni akartunk ellene.

 

A kiképzés embertelen és őrült volt. Soha ilyet nem mertek volna csinálni emberekkel egy hadseregben. Ez a hadsereg azonban már nem az USA kötelékébe tartozott. Hivatalosan már nem létezett Egyesült Államok sem. Ez a csoport valami más volt. Az ellenállás utolsó bástyája. Olyanok társasága, akik vágyták a halált. Naponta ölték meg magunkat bajtársaink az iszonyatos nyomás alatt, de mi, akik maradtuk, tudtuk, hogy kitartunk a végsőkig. Ez a hadsereg szétbomlott, bujkált, a sivatagba húzódott, mintegy remete. Mi voltunk az elárvult hit utolsó védői.

 

Amikor végzett a kiválasztással, az őrmester elmondta, hogy a rajok már holnap reggel el fognak indulni. Külön-külön repülnek a célzónába, így növelve a küldetés esélyét. A négy szállító kisgép hajnalban érkezik, egy titkos, még sértetlen reptérről. A helyzet nem tűrt halasztást. Elmesélte, hogy Ausztrália elnémult, az európai állomok többségében a zavargások elérték a kritikus szintet. Londonban nyilvánosan akasztottak. Párizs lángolt. Brüsszelben valami őrült vette át a hatalmat. A renegátok, az Ő hívei mindenhol nyerésre álltak. Itt volt az ideje, hogy valaki tegyen végre valamit. És ki tudná helyretolni a dolgokat, ha nem egy tengerészgyalogos?

 

A kiképzés összetört és újjáépített. Amikor beléptem a seregbe, átestem már egy hasonlón. Az azonban délutáni teázás volt ehhez a sivatagi őrjöngéshez képest. Skorpiókat ettünk reggelire, és disznókon gyakoroltuk, hogy kell fogunkkal kitépni az ellenfél nyaki verőerét. Vakon összeraktuk a legbonyolultabb fegyvereket is, majd ugyanezt megcsináltuk lefagyasztott, majd megégetett ujjakkal is. Kaktuszok közé dobtak bennünket meztelenül, azután a sebeinkre sós vizet permetezek, és nem szabadott egy hangot sem kiadnunk. Az öt hétből másfél volt a lábadozás.

 

Az őrmester azt is mondta, hogy mindannyian érezzük ugyan a kétségbeesést szívünk mélyén, de erőt kell vennünk magunkon. Bibliai idők járnak, emberen túli megpróbáltatásokkal. A többség elbukott, de nekünk, e néhány kiválasztottnak úrrá kell lennünk a gonosz csábításán. Csak a küldetésre koncentráljunk, ne zavarjon meg bennünket semmi a teljesítésében. Ha kell, saját szeretteinket sem kíméljük, ha utunkba állnak. A cél minden eszközt szentesít. A tömeggyilkosság meg lesz bocsátva. A kegyetlenség feloldozást fog nyerni. Halhatatlan lelkünk isten fegyvere lesz a gonosz elleni harcban.

 

Aztán a kiválasztást követő éjjelen búcsúbulit tartottunk. Volt, aki a Bibliát üvöltötte fennhangon odakinn a dűnék közt, mások hülyére itták magukat, megint mások nőket hoztak valahonnan. Én behúzódtam a sátram sarkába, és imádkoztam. Éreztem, belül üresen konganak a szavak. Két hónapja így ment, mióta megjelent az első hír a megtestesülésről. Másnap reggel felszálltunk a repülőkre, és elindultunk Magyarország felé.

 

Az őrmester beszéde után egy pap lépett a hordókból emelt pulpitusra. Elmondta, amit már annyiszor hallottunk – hogy a jövendölés, János szavai valóra váltak a világban. A Gonosz közeleg, és hamarosan átveszi trónját. Legalább ezer évig fog uralkodni, Krisztus urunk újból eljöveteléig. A pap kis szünet tartott, majd azzal folyatta, hogy ő egyenesen Rómából érkezett, és hogy Róma elbukott. Mind tudtuk, hogy pápát két hete meggyilkolta egy renegát. A szónok szerint a szentatyának a halála előtte még többször is volt alkalma összehívni a bíborosi tanácsot.  Akkorra az egyháza – ahogy minden egyház a Földön – szétfoszlott a lelkeket sújtó vihar okán. Ám a pápa ezeken az üléseken még úgy vélte, hogy a folyamat megfordítható. Fel kell kutatni a megtestesülés helyszínét, és abban a pillanatban, mikor alakot ölt, el kell pusztítni a Gonoszt. Egyszerű feladatnak tűnt. Ám akadályként ott volt az a többmilliárd renegát, aki ugyancsak képes volt feláldozni magát leendő, új uráért.

 

Az Atlanti-óceán felett egy átállt tengeralattjáró rakétákat lőtt ki ránk. Az elterelő manőverek és az ellentölteteknek hála csak egy gépet, a hármast vesztettük el. Míg a célzónába értünk, megismerkedtem a csapatom legidősebb tagjával. Ivan egy vlagyivosztoki katonacsalád sarja volt, második generációs amerikai. Nagy, baltaarcú szláv, kérges tenyerében eltűnt a Luger, amit még nagyapja hozott Berlinből. Nem sokat beszélt, akkor is csak morgott, mint egy medve. A kevlár alatt apró ikont viselt mellén. Akkor halt meg, mikor az autó aknára futott a téren, amit Nyugatinak hívnak a magyarok.

 

A pap megáldott minket, majd átadta a helyét egy apró, torzonborz hajú figurának. A pasas azt mondta, a NASA-nál dolgozik, a műholdképek elemzése a specialitása.  Abból indultak ki, hogy a megtestesülésnek lesznek földtani jelei. Minden élő sejtette, hogy Ő lentről fog érkezni, a mélységből. A NASA úgy vélt, hogy a földkéreg azon a helyen el fog vékonyodni, előre jelezve e torz születést. Ezért aztán gondosan vizsgálni kezdték a műholdak hőtérképeit. Anomáliákat, különös, oda nem illő jeleket kerestek az egész bolygófelszínen. Hirtelen felmelegedéseket, vulkánkitöréseket, lávaömléseket, gőzgejzíreket vizsgáltak. Aztán – egészen véletlenül – pár napja megtalálták a helyet.

 

Európa felett a franciák két renegát vadászt küldtek a nyakunkra. Sikerült kilőniük az egyes szállítót. Abban volt Cheng, akivel az utóbbi napokban majdnem barátok lettünk. Néztem, hogy bukik alá gépének lángoló tömege a felhők tengerébe. Ekkor már felugattak a mi elhárítólövegeink is. Adam kezelte őket, sikerrel, mivel a vadászgépek elkotródtak. Adam középnyugati, szörnyen vallásos családból származott. Azt hiszem, őt zavarta a leginkább a rajomban, hogy elfoszlott a hite. Olyan dühvel gyilkolt, miután leszálltunk, mint senki más. Ez lett a veszte is. A széles úton, ami a folyó partja felé vezetett, üldözőbe vett egy renegátot. Egészen addig a város ezen része baljósan néptelennek tűnt. Ahogy közeledtünk célunk felé, egyre kevesebb élőt láttunk az utcákon. Járművet egyet sem. Készültek a Megtestesülésre. Hiába kiabáltunk Adam után, becsalták valami mellékutcába. Nagymező. Ez volt az utcatáblán. Soha többé nem láttuk Adamot.

 

A NASA-s figura látta rajtunk, hogy türelmetlenek vagyunk, ezért gyorsan a lényegre tért. A legutolsó műholdképek tanulsága szerint egy távoli, közép-európai országban különös földtani formáció van kibontakozóban. Az országot kettészelő folyó partján épült főváros parlamentjének egész területe izzik a hőtől. Indokolhatatlan, mélyrétegi hatások lehetnek ott kibontakozóban, távol minden törésvonaltól. A területen soha nem észleltek földrengést vagy hasonló földtani extremitást. A NASA-s fickó itt kis szünetet tartott, majd bólintott. Elállt az eső, a mellette álló katona elvette feje fölül az esernyőt. A tudós ekkor kimondta, hogy ott fog megtörténni. Ott jön fel a Gonosz. Aztán hozzátette, hogy úgy véli, nagyjából huszonnégy órán belül sor kerül rá.

 

Egyetlen színesbőrű volt a csapatban. Csak úgy hívtuk: Hummer. Szabadidejében testépítéssel foglalkozott. Miután földet értünk a sérült bal motorral, és leromboltuk azt a külvárosi raktárépület, ő húzott ki a roncsok közül. Pont időben, hogy lássuk, a kettes gép miként próbál leszállópályát keresni. Az eredeti tervekben kijelölt leszállóterülten renegát katonai csoportok várakoztak légelhárítókkal. Ezért kellett új landolási helyszínt találnunk. A kettes most szépen, ívelten közelített a föld felé, majd eltűnt a tetők és épületek rengetege közt. Aztán narancs lángvirág. Csak mi maradtunk. Felmértük a terepet Hummerrel. A pilótáink meghaltak. A terepjárónk beragadt az összegyűrődött raktérbe. Adam kerített egy autót. Aztán megérkeztek a renegátok, és azonnal megérezték, mi járatban vagyunk. Lőni kezdtük őket, de csak jöttek, százan, ezren, mindenhonnan. A kocsi motorja öt sarok után leállt. Hummer kiszállt, és betolta. Mi öten az ablakokon át közben szitává lőttünk mindent, ami mozgott. Egy még így is oda tudott lopódzni Hummer mögé. A lábába kapaszkodott, földre vitt. A többi pedig rá. Nem mertünk lőni. A motor hirtelen bepöccent. Carl várt egy kicsit, a visszapillantóban nézte, mit csinálnak Hummerrel. Aztán elhajtottunk.

 

A tudós szavait döbbent csend fogadta. Egyiken sem gondoltuk komolyan, hogy ilyen hamar alkalmunk lesz megpróbálni. Az Ő közelébe férkőzni akkor, mikor megtestesül. Mind azt reméltük, hetekig, hónapokig elhúzódik még a felkészülés. Ezáltal mi mind erősebbek leszünk a végső pillanatban, míg Ő, az újszülött gyenge lesz és esetlen. És hogy ez esélyt ad majd a győzelemre. A mise előtt minket, kiválasztottakat betereltek az ebédlőbarakkba. Körberaktak huszonnégy széket, a kör közepén egy cigarettázó, fáradt tekintetű nő ült. Azt mondta, ő egy pszichológus. Azt mondta, az a feladata, hogy felkészítsen arra, amire nem lehet felkészülni. Hogy szinte az egész világ ellenünk lesz majd. És hogy mindenkit, aki ellenünk van, meg kell ölnünk. Elhallgatott, cigizett. Aztán megismételte. Mindenkit. Nőt, gyerekeket, mindenkit. Erre, mondta, feloldozást adnak majd a misén is, de az más. Ezt igazán a szívünk mélyén kell eldönteni. És ha egyszer eldöntöttük, hogy meg tudjuk tenni, akkor képesek leszünk rá.

 

A térkép szerint az Alkotmány utcában jártunk, mikor először találkoztunk hivatalos ellenerővel. Katonai ruhában voltak, nagy betonbarikádok mögött kuksoltak, és azonnal lőni kezdtek ránk. Nem lehettek sokan, legfeljebb negyvenen. Carl vállalta, hogy eltereli a tűzerejüket. Mihállyal balra tértünk, egy bekötőutcába. Igyekeztünk mögéjük kerülni, ám elkeveredtünk. Mögöttünk egy ideig bátorítólag szólt Carl M16-osa. Aztán hirtelen elhallgatott. A városi harc taktika szabályrendszerét követve a barikádokat szegélyező épületek bejáratait kutattuk. Nagy nehezen bejutottunk az egyikbe, felrohantunk a negyedikre, és rátörtük az ajtót egy lakásra. Üres volt. Az ablakhoz mentem, lenéztem a barikádokra. Pont be lehetett látni őket. Az egyiknél ott cigarettázott Carl a katonákkal. Mosolygott, azok meg a hátát lapogatták. Először őt szedtem le.

 

A mise rövid volt és egyszerű. Ugyanaz a pap tartotta, aki a hordókon beszélt, és aki azt mondta, Rómából jött. Főképp a bűn csábítását emlegette, és a Sátán fortélyait. Azt, hogy mindig megpróbálja megtalálnia gyengénket. Így, esendő emberi mivoltunkat kihasználva állít át a saját oldalára. A pap ezért azt kérte, vizsgáljuk meg önmagunkat. Titkos félelmeinket, vágyainkat, szorongásainkat. Mindent, ami kedves számunkra. Gyűjtsük össze ezeket a tudatunk mélyén, aztán zárjuk rájuk a pinceajtót. Többször elmondta a szót. Pinceajtót. Mint aki ízlelgeti hangzását. Aztán dobjuk el a kulcsát – fejezte be végül gondolatmenetét. Akkor még nem értettem, mit akar. De utolsó, megmaradt társam, Mihály, igen.

 

A városban Mihály volt a kalauzunk. Huszonegy éve élt Amerikában, de Budapesten nőtt fel. A küldetés előtt megkérdeztem, milyen érzés lesz a saját népe ellen küzdeni. Azt mondta, már nincs népe. Most is, miután végeztünk a katonákkal, és Carllal, ő vitt ki a házból, aztán elindult előre, és már meg sem álltunk a Parlament tömegéig. Ahogy kiértünk egy sarkon, egyszerre csak ott volt előttünk. Egyetlen, hatalmas kőbölcső. Minden ízében recsegett, és ingott, tömegét ezer és ezer repedés borította, a réseken füst szállt fel. Elképzelni se tudtuk, mi zajlik a mélyében. De be kellett mennünk, mert közeledett az óra.

 

A pap meglehetősen furcsán fejezte be a misét. Viselkedése és hangsúlyozása zavartnak tűnt korábban, a szónoklata alatt is. Ám akkor, ott, a nyers gerendákból ácsolt templomban már őrültnek hittem. Ismét a Sátánról kezdett beszélni. A szépségéről és erejéről. Hogy el sem tudjuk képzelni, mire képes, mit fog tenni, és hogy miképp néz majd ki. A legnagyobb talánnyal fogunk majd farkasszemet nézni. Látszott rajta, irigyel minket. Aztán csak szégyenlősen hallatott, és az őrmester odalépett mellé, gyengéden megfogta a vállát, és kivezette. Mikor felálltunk a padból, odakinn eldördült a lövés.

 

Egy oldalsó kis kapun hatoltunk be az épületbe. A falak tűzforróak voltak. Ahogy kíváncsiságból megérintettem a követ, azonnal megégette ujjbegyemet. Néhol füst, másol pára gomolygott elénk. Élő sehol nem mutatkozott. Ösztönösen nyomultunk előre, folyosókon kanyarogtunk, néptelen termeken vágtunk át. Mihály, mint egy arkangyal, kipirult arccal, fél lépésnyire megelőzve haladt előttem. A forróság az épület mélyében egyre nőtt, ledobáltam magamról a zubbonyt, a hátizsákot, és a nélkülözhető felszerelést. Így már csak három gránátom, egy pisztolyom és a puskám maradt nehezéknek. Meg egy kés a bokámnál. Ezek tartottak a földön, hogy el ne párologjak félelmemben. Mikor bejutottunk egy hatalmas, díszes kupolaterembe, Mihály megállt. A helyiség közepén, üveg vitrinben arany korona feküdt. Egy pillanatig bámultuk, aztán továbbmentünk, jobbra, fel egy lépcsőn. Mihály egy nagy, barna ajtóhoz vezetett, majd megtorpant előtte, és mutatta a térképen, hogy ez a tanácsterem, az épület központja. Aztán kinyitottuk az ajtót, és beléptünk.

 

Az ívelt, lejtős padsorok egyetlen vágatban futottak össze odabenn. Lent, az aljzat padlója vörösen lüketett. Valamiért a körötte lévő fa padok és a nagy, szónoki pulpitus még csak meg sem pörkölődött. Ám nem ez volt a legfurcsább, hanem a kislány, a pulpituson. Mihály felhördült, mikor meglátta. A lány fehér ruhájában úgy állt ott, mint aki ránk vár. Így is volt, mert Mihály hirtelen felém fordult, és azt mondta ez a lány az unokahúga. Három éve nem látta. Láttam a szemében, mire készül, meg akartam fogni a karját, de már meg is indult. Odarohant hozzá. Utána akartam menni, ám lent a terem alja hirtelen kipúposodott, mintha a földből ki akarna törni valami. Aztán az erőlködés elvesztette lendületét, és a dolog visszasimult a mélybe.

 

Ekkor érte el társam a lányt. Átkarolta, felemelte, magához szorította. Minden recsegett és nyikorgott, de még így is hallottam, hogy mit mond neki. Kiviszlek. Ám a gyerek nem ezt akarta. Mihály nyakába harapott, és átrágta a nyaki ütőerét. Lelőttem mind a kettőt.

 

Mikor egymásra dőltek, valamiért eszembe jutott az őrmester a támaszponton. Keveset beszéltem vele. Annak idején meghallottam a rádióadását, melyben ellenállókat toborzott. A megadott rejtjeles koordináták alapján rátaláltam a nevadai bázisra. A kapuban ő fogadott. Az őrtoronyból gépfegyvert szegeztek rám. A szemembe nézett, majd kinyúlt, megszorította kezem. Aztán azt mondta, hogy igazi, keménytökű kurafinak nézek ki. És hogy pont én kellek neki.

 

Aztán már csak ültem, fent az egyik felső padban és vártam. Szépen elrendeztem magam előtt fegyvereimet. A pisztolyt és a puskát élesítettem. A gránátok biztosítószegét ellenőriztem. Lassan teltek a percek. Odalenn, a padló nem moccant. Fent, a nagy, íves ablakokból hamarosan elmaradt a fény. Ebből sejtettem, hogy besötétedett. Ellenőriztem volna az órám, hogy mióta várok, de az is megállt. Nagyjából akkor, mikor Mihály találkozott a kislánnyal. Valamiért úgy éreztem, nem fog semmi történni. Végül fogtam a pisztolyt, és lementem a terem aljába. A padló ívelten bemélyedt, megolvadt, majd összeráncosodva kihűlt. Ahogy nézegettem a felszínét, felfedeztem rajta egy lyukat. Apró kis nyílás volt a felületen, egy negyeddolláros nagyságú. Elég ahhoz, hogy valami – egy bogár, egy kígyó vagy egy lélek kijöjjön rajta.

 

És ekkor szörnyű sejtelem ötlött fel bennem. Arról, hogy mi volt a kiképzés, a kiválasztás, e sok szenvedés, és az egész küldetés valódi célja. Azt éreztem, hogy az egész dolog a velejéig rothadt. Hogy maga a kezdőpont hibás és torz. És hogy az őrmester renegát. Azért küldött ide, hogy így, az út megpróbáltatásaival válassza ki a megfelelő testet. A legjobb, legszívósabb, legkeményebb alanyt akarta, akibe Ő majd belebújhat. Ahogy mindez végigfutott rajtam, már nem is sejtelem volt – bizonyosság. Nem kockáztathattam. Ha igazam van, akkor pont e küldetés okozza az ember elromlását. Vagyis én. Felemeltem a pisztolyt, és a halántékomhoz tartottam. Aztán valamiért eszembe jutott a korona odakinn, az előcsarnokban. És megremegett a kezem, majd lehanyatlott. Ahogy döntésem tetté lett, megérkezett Ő.

 

vége

 


 

 

Szólj hozzá!
horror