Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2019. február 25. 20:06 - Valmont

A bezárt szoba dilemmája

borond.jpg

A kartonbőröndben látható az, amivel elindultam: harmadikos és hetedikes korom közt írt dolgaim. Mániákusan készültem erre az egészre már kisgyerekként. Az írás kompenzációként működött, és persze közben azt gondoltam, hogy egy nagyobb közösséghez, a Nagy Írókhoz, a bölcsekhez, a halhatatlanokhoz is köt. Valószínűleg szellemi közösséget keresek azóta is. 

Vagy - jobb híján - teremtek. A három öreg, e szívemnek oly kedves triumvirátus, e dinamikus együttállás, mely - most úgy érzem, és ez az érzés lehet, sorozattá érik  - egész sor rejtelmes és félelmetes dolgot képes megfejteni vagy megvilágítani a kinti, káoszos és sötét világból. A könyvtár rendjébe a hírnök, a nyomozó hozza majd e fejtörőket, melyek asszociációkat és metaolvasatokat indítanak az alkalmi nyomozókban. És ők egyáltalán nem tehetnek róla, hogy megoldásaik túlontúl irodalmiak a hatóság ízlésének.

 

Tökéletes gyilkos

 

Azon a délutánon, mikor a nyomozó elment a három öreghez a könyvtárba a kettétépett férfi fényképeivel, melyeken a vér mint friss, folyós meggylekvár csillogott, esett az eső, és a könyvtárosok vödröket tettek ki, melyekbe halk, japán hangszereket idéző zajjal csepegett a mennyezeti beázásokból a víz.

A három öreg, a három vénember, a három nyugdíjas törzshelyükön, az „Ezotéria” részlegnél ült, ahol igazából fantasy és horror regényeket lehetett fellelni. Ez egy néhai – már eltávozott – könyvtáros műve volt, ő rajongott e két műfajért, és ide, e fedőnév alá gyűjtötte, rendelte a könyveket. A hármas nem annyira műfaji megfontolásokból, hanem az udvarszerűen kialakított polcok miatt választotta védett törzshelyül e kanapét és a két fotelt. Felettük most haloványan derengett a tetőablak, melyen türelmetlen óriásként kopogott az eső.

E délután épp Leonardóról beszélgettek. A szerdai találkozásokat a képzőművészetnek, a hétfőt a filozófiának, míg a pénteket a történelemnek szentelték. Irodalomról külön nem tartottak beszélgetést, mert az egyébként is átfonta minden gondolatukat és mondatukat. Mihály, a legidősebb, kinek bajusza még mindig sárgállott, noha évek óta felhagyott a dohány élvezetével, most is egy Borges-novelláskötetet lapozgatott lassan és felületesen, és azon tűnődött, mikor olvasott bármit is az argentíntől. György lehunyt szemmel ült vele szemben, kerek arcában egy buddhista elégedettsége ragyogott. Nem aludt, csak meditált, azzal a schopenhaueri módszerrel, mellyel száz százalékig jelen volt a társalgásban, miközben tizenkettedik századi önmagát is átélte ismét. Nem volt túl izgalmas e múlt, a rizsföldeket túrta Kínában. Norbert, a nyugdíjas postás, a legfiatalabb vette észre a közeledő nyomozót. Norbert arcát egy hatalmas, fekete keretes szemüveg uralta. Sovány, magas, izgága férfi volt, akit leginkább a „Kelet-Nyugati dívány” sorai nyugtattak le, gyakorta szavalta Latinovits stílusában, ónémet átköltésben, s ezzel természetesen a többiek agyára ment.

− Hírnök jó, borús hírrel – jelentette be most, és kezeit összekulcsolta ölében. – Arcát gondok ráncozzák.

– Egyáltalán, van ilyen szó, hogy „ráncozzák”? – kérdezte mélán György, közben tenyerét dörzsölte, melyet majd ezer éve feltört az ásóbot nyele.

– Talán mintha Gyöngyösinél lenne erre egy sor – bizonytalankodott Mihály.

– Gyöngyösi nem a korabeli magyart, hanem a saját maga által kitalált költői nyelvet használta, csakúgy mint Zrínyi. Korai nyelvújítók, poétikai késztetésből – kontározott György. – Ez még nem bizonyíték arra, hogy a szó létezik.

– Létezik az, amit kimondanak – szögezte le Norbert mosolyogva.

Ekkor ért oda nyomozó. Direkt úgy nézett ki, úgy öltözött és úgy viselkedett, mint a nyomozók archetípusa. Ballonkabátot hordott, szomorú, tört tekintettel figyelte a világ minden részletét borostás, markáns arcából, mozdulatai feszesek és határozottak voltak. Imádta az ezoterikus könyveket, így ismerte meg a három öreget, és mi tagadás, volt már, hogy bizonyos ügyekben segítségüket kérte korábban.

– Üdvözlet a bölcseknek – mosolyodott el, majd hirtelen visszaváltott a komor arckifejezésre, és e gyorsaság, a kedélyesség e múló, illékony volta is jelezte, milyen komoly ügyben jár el most.

– Mi járatban? – kérdezte tőle Mihály, fel se pillantva a könyvből. A nyomozó már tudta, ez az ő köreikben nem számított udvariatlanságnak – a könyv egész egyszerűen magasabb rendű volt az embernél.

– Egy újabb dologban kérném a segítségüket. Egy gyilkossági ügyben – vallotta be a nyomozó. – A tökéletes gyilkosság ügyében.

– Annyi sokféle bölcsességet és idézetet mondhatnék a tökéletességről, hogy zavaromban nem is tudok választani – vallotta be kuncogva György, és végre kinyitotta szemét. Kína a múlt ködébe foszlott. – De halljuk, mit jelent itt és most e szó.

– Egy megfejtetlen ügyet – szögezte le a nyomozó helyett Norbert. – Gondolom, az alsópiaci gyilkosságét, mely másfél hónapja történt. A sajtó elég szűkszavúan számolt be róla…

– Hírzárlatot rendeltünk el – vont vállat a nyomozó, majd leroskadt a kanapé szélére. Kabátján sűrű foltokban száradt az eső. – Nem akartunk pánikot kelteni. Mert a részletek...pánikra adtak okot.

– Bezárt ajtó, bezárt ablak, a szobában egy kettészakított test. Se be, se ki nem ment senki, az elkövetőt nem ismerjük meg…sohamár – bólogatott Norbert.

– Maga meglepően jól értesült – szögezte rá ujját a nyomozó.

– A szomszédasszonyom a rendőrségen takarít. A férje nagyothall, és nem hajlandó készüléket dugni a fülébe. Marad az ordibálás. A nő pedig elég pletykás – magyarázta fásultan Norbert, majd levette szemüvegét, és megtörölte, noha tökéletesen tiszta volt.

– És miben tudnánk mi segíteni? – kérdezte most Mihály valódi kíváncsisággal. Ültében széttárta karját, mint aki keblére akarja ölelni a másik kettőt. – Hisz mi csak három öregember vagyunk, akik néha összegyűlnek a városi könyvtárban okoskodni.

– Maguk nem csak három nyugdíjas. Maguk bölcsek – jelentette ki a nyomozó. – És ezáltal olyan dolgokat is figyelembe vesznek, ami nekünk nem jutna eszünkbe. Valószínűtlen, de elképzelhető dolgokat. A hagyományos gondolkozáson és logikán túlmutató lehetőségeket. A valaha – irodalomban vagy valóságban – már megtörtént, de újból előfordulható dolgokat.

– Ez így van – hagyta őt helyben György, és szélesen elmosolygott, amitől kerek, kopasz feje most tényleg az idős Buddhára emlékeztette a másik hármat. – Elő hát a részletekkel.

Ekkor a nyomozó felállt, kinyitotta a táskáját, és előhúzta a helyszínen készült képeket. Norbert elvette tőle, ránézett a legfelső vörösségére, elfintorodott, de kötelességtudóan végiglapozta mindet, majd továbbadta őket Györgynek.

– A részletek – kezdett bele a nyomozó: – Kávássy Ferenc, rokkantnyugdíjas. Negyvenkét éves férfi, anyjával él egy háromszobás lakásban, a Német utcában, a harmadik emeleten. Nem, nincs esőcsatorna az ablak mellett, melyen egy megtermett majom fel tudna mászni – Mihály felnézett rá a fényképről, melyen Kávássy belső szervei is látszódtak, és biccentett. – Évek óta a mániájának él, ezért is nyugdíjazta magát, a rossznyelvek, vagyis korábbi munkatársai szerint direkt emelt nehezet az irattárban, ahol dolgozott, hogy megkapja a státuszt.

– És mi ez a mánia? – kérdezte csöndesen Mihály, noha a képeken látható irathalomból, melyet vér pettyezett, már sejtette.

– Az írás – a nyomozó úgy mondta, mint aki egy bűnt vall be. – Az anyja szerint, és a szobában talált rengeteg nyomtatott lap alapján minden energiáját az írásnak szentelte. A dolgozószobája falán Stephen King képe van. Azt gondolom, az alapján, amit olvastam a dolgaiból – márpedig elég sok szöveget el kellett olvasnom –, hogy fel akart érni a mesterhez, sőt, túl akarta szárnyalni. Az összes szövege egyetlen regénynek a változatait és permutációit hordozza. Egy valóban érdekes és koncepciójában nagyívű műnek a töredékeit, melyet azonban soha nem fejezett be. Száz és száz változat van abban a szobában, és még ezer a számítógépének a merevlemezén, de mind töredékes, félbehagyott, átírt, módosított – befejezetlen.

– A kérdés – adta vissza a képeket a nyomozónak Mihály –, hogy miért vallott kudarcot.

– Igen, ez a kérdés, és talán a megoldáshoz is elvezet – tette hozzá elgondolkodva Norbert.

– Ha jól vettem ki a szövegekből, melyeket átvizsgáltam – a nyomozó beszéde lelassult, mert egyszerre próbált visszaemlékezni, és megtalálni a megfelelő szavakat, és ez a nehézkesség egy kissé ingerelte Norbertet –, a fő probléma a regény központi alakjának, a szörnyetegnek a megformálása volt. Képtelen volt megfelelően leírni, ami egyébként megvolt a fejébe: hogy néz ki, hogyan viselkedik e lény, mely rettegésbe tartja a falut, ahol a mű játszódik. Képzeljék el, mintha Shelley nem tudná megrajzolni Frankenstein szörnyét. Mintha Stoker nem lenne képes elénk tárni a sápadt Drakulát. Vagy mintha…

– …Camus Pestis-ének főhőse be tudná fejezni regényének első mondatát. A tökéletes regény tökéletes kezdőmondatát – fejezte be helyette Norbert.

– Hogy jön ez most ide? – zökkent ki a nyomozó.

György Norbertre nézett, majd bólintott: – Nagyon is ide tartozik.

Mihály felemelte ujját, mint a karmester, aki silenciot int a bőgősszekciónak, majd a nyomozóra nézett: – Vizsgáljuk meg még egyszer a haláleset körülményeit. Volt szemtanú?

– Csak fültanú. Az áldozat anyja – beszéd közben a nyomozó felállt, az egyik polchoz sétált, és a könyveket kezdte vizsgálni. – Éjszaka volt, tévét nézett, mikor meghallotta a kiáltást. A fia kiáltását. Az mondta döbbent és ijedt volt a hangja. És egyben csodálkozó. Majd jött az a zaj, a nedves, loccsanó hang, ahogy a test szétszakadt. A nő idegei teljesen tönkrementek attól a hangtól, azóta gyógyszereken él, és szerintem már nem sokáig bírja.

– Gondolom, berontott a szobába, és…– György az ujjaival malmozott ölében, majd kinyúlt a kanapén heverő fényképek felé, és ismét átlapozta őket.

– Nem – csóválta fejét a nyomozó. – Ahogy mondtam, az ajtó belülről be volt zárva. A szomszédot kellett áthívnia, aki betörte. Így ketten is tanúsíthatják, hogy az ablak is zárva volt. Az ablak egy kis utcára nyílik, van egy szemtanúnk, egy kutyasétáltató férfi, aki a kérdéses időpontban nem látott senkit a falon.

– Vagyis az író, mert íróról és nem irattárosról beszélünk, egy vérbeli tehetségről – szögezte le Norbert –, önmagát tépte szét.

– Erre jutottunk mi is – ismerte be a nyomozó, és megfordult. – De ez lehetetlen. Törvényszéki orvosokat vontunk be a vizsgálatba, és mind azt vallják, egy nagyon erős ember sem volna puszta kézzel szétszakítani önmagát, még akkor se, ha a hasi, lágyabb részen kezdi a műveletet. A vérveszteség, a fájdalom és a sokk csak az egyik dolog. A kötőszövetek rugalmassága a másik – a zsigereket, a rugalmas, csúszós belső részeket, inakat és főképp a hasi zsírréteget szinte lehetetlen eltépni.alakit 

György és Mihály közben összehajolt az egyik kép felett, és suttogva beszélgettek. Mihályt, a nyomozó mindig is a hármas egyfajta vezetőjének tartotta, nem is annyira életkora, mély ráncai, vagy szürke, mindent látó szeme, hanem inkább valami spirituális ragyogás, glória okán. Nem is csodálkozott, hogy most ő köszörülte meg a torkát, és emelte fel a képet. A nyomozó közelebb lépett.

– A test felső része mellett ez a fekete zsinór egy vezeték, ugye? – kérdezte Mihály lassan.

– Igen – bólintott a nyomozó, és érezte, kiszárad a torka, mert hamarosan megkapja, amiért jött. Mihály Györgyre nézett, majd Norbertre. Utóbbi bólintott: – A számítógép tápkábele?

– Igen – ismerte el a nyomozó.

– Ki van húzva – jegyezte meg György.

– Igen – ismételte a szót a nyomozó. – Azt feltételezzük, a haldokló kúszni-mászni próbált a padlón. A felső része legalábbis. Ösztönös menekülési kényszer, benne van minden sokkot kapott áldozatban. És közben belekapaszkodott a vezetékbe, mintegy azon húzta magát a fal felé.

– És eközben véletlenül kirántotta a vezetéket a dugaljból – vette át a szót Mihály.

– Valószínűleg – ismerte el a nyomozó.

Mihály megcsóválta a fejét: – Nem véletlen volt – letette a fényképet a többi mellé. – A megoldás ott volt önök előtt, de képtelenek elfogadni. És bármennyire is egyértelmű, nem fogják tudni használni. Törődjön bele, hogy ez egy megoldatlan bűnügy.

A nyomozó hátrébb lépett, arcán zavar aztán némi pír ömlött el, majd tehetetlenül széttárta karját: – Ha megkérem önöket, elmondanák nekem, mire jutottak?

A három öreg összenézett, fürkésző, kutató tekintetek kapcsolódtak egybe, majd György volt az, aki feltette a kérdést: – Ismeri maga Canterbury Szent Anzelm istenérvét?

A nyomozó láthatóan összezavarodott e hirtelen váltás miatt, homlokát ráncolva kutatott emlékeiben: – Valami rémlik…

Norbert bólintott: – Anzelm azt mondja, isten elképzelhető, mint a lehető legnagyobb, legtökéletesebb lény. És ha valami a lehető és legnagyobb, akkor az lehetetlen, hogy csak elménkben létezzen, hisz a képzeletbeli dolgoknál a valóságos, kézzelfogható dolgok még tökéletesebbek. Istennek tehát léteznie kell – különben nem ő a legtökéletesebb valami.

Kivártak, de a nyomozó nem sokáig bírta: – Vagyis? – kérdezte szinte félénken.

– Ez a Kávássy valószínűleg egy fenomén volt – szögezte le György segítőkészen. – Talán nem ösztönös tehetség. Talán rengeteget gyakorolt. De végül megcsinálta, ellentétben a Pestis hősével – neki sikerült.

– Mi? – értetlenkedett a nyomozó.

– Leírta a tökéletes szörnyeteget – adta meg a választ Mihály. Kis csönd állt be, csak az eső törte meg, makacsul jelezve a köröttük lévő világ valódi törvényszerűségeit. Mihály végül így folytatta: – Azon az estén megalkotta a leírás végső verzióját, az ultima textust. Befejezte azt, amivel annyi ideig próbálkozott, megalkotta a horror irodalom tökéletes fenevadát.

– De…– kezdte volna a nyomozó, ám ekkor György így folytatta: – De lehet-e tökéletes valami, ami csupán az elmében létezik? Abban a pillanatban, hogy elkészült a szöveggel, rászabadította a szörny alakját a világunkra, nagyjából úgy, ahogy Isten képét is megalkották hatezer évvel ezelőtt.

– És…– akarta folytatni a nyomozó, ám most Norbert vágott közbe: – És mi a tökéletesség maga, ha nem a létezés? A szörnyeteg ideája olyan jól sikerült, hogy helyet követelt a valóságban. Materializálódott. Megjelent ott, és akkor, a szobában, előbb mint gondolat, árny, kísértet, majd mind erőteljesebben, teret és fizikai tartamot nyerve, végül a maga valójában és teljességében ragyogott, akár egy negatív isten a holtra vált író előtt, akinek nem volt ideje menekülni.

– Így a szörny végzett vele – ismerte el a nyomozó döbbenten.

– Igen. De ő is végzett teremtményével – jegyezte meg szomorúan, szinte sajnálkozva Mihály.

– Hogyan? – kérdezte a nyomozó, majd a fényképre pillantott: – A vezeték. – Odaugrott a képhez, felkapta. A három öreg hagyta, hogy kimondja: – Nem menekült. Nem azért kapaszkodott a vezetékbe. Hanem hogy kihúzza a számítógépet az elektromos hálózatból. Valószínűleg nem mentette el a szöveget. Talán nem futott le automatikus mentés, talán ki volt kapcsolva. És ő tudta ezt. Utolsó erejével áramtalanította a gépet.

– És ezzel törölte a szöveget, ami leírta teremtményét – fejezte be Mihály. – A szörny kitörlődött nemcsak a világunkból, hanem a gépből is. Hála istennek.

A nyomozó pár másodpercig még állt, a fényképet bámulva, majd a három, őt figyelő öregre nézett. Aztán felsóhajtott, és elkezdte a táskájába pakolni a képeket: – Ezt valóban nem adhatom elő odabenn.

Mihály megvonta vállát: – Attól az igazság még nem változik.

– Ez fikció – mondott ellent a nyomozó. – Maguk nem tudnak semmit se bizonyítani.

– De maga tudna – jegyezte meg csöndesen György. – Manapság már vannak programok, melyekkel vissza lehet állítani a számítógép törölt adatállományát.

– Miért nem próbálja meg? – kérdezte gúnyosan Norbert, majd levette szemüvegét, és megtörölte a lencséket zsebkendőjével.

A nyomozó összezárta a táskáját, és felegyenesedett. – Köszönöm a segítséget. Ismét –mondta, majd intett, és eltűnt a könyvespolcok közt.

A hármas kivárt, míg eltávolodik, aztán György feltette a kérdést: – Hol is tartottunk?

– Tisztáztuk, hogy Leonardo, az arc sajátos grimasza alapján bürökkel mérgezte meg Giocondát – szögezte le Norbert.

Mihály felsóhajtott: – Már csak az indíték hiányzik. Feltéve, hogy nem maga a kép az indíték.

Ezen mind a hárman eltűnődtek.

vége

 

Szólj hozzá!
2012. február 12. 17:46 - Valmont

Gőzautók, rókák és nők

Először is volt a régi történet, amit hiperrealisztikus stílusban akartam tükrözni egy körzeti orvos feljegyzéseiben.

Aztán pár hete volt az új Bodor Ádám könyv, a "Verhovina madarai". Talán itt érdemes megjegyezni, hogy Bodor Ádámból írtam a szakdolgozatomat. És itt most oldalakat lehetne írni arról, hogy mennyire eltalált a kilencvenes években a Bodor-féle Sinistra világ, de aki ismeri a műveit, az úgyis felfedezhet(ett már) áthallásokat a  szövegeimben, aki meg nem, annak sürgősen tennie kell e hiányosság ellen.

És végül az egészen csavartam még egyet, egy párhuzamos világba vagy a nem túl távoli jövőbe rakva az eseményeket. Írás közben egyre inkább beleszerettem ebbe a letisztult és egyszerű civilizációba. Azt hiszem, az alapok és utalások szintjén a teremtett világ kapcsolódik egy korábbi anyaghoz, és még egy novellafüzérre elegendő potenciál is rejlik benne.

 

 

Asszonyok a hegyen

 

                                                                                 hommage Bodor Ádám

 

– Emlékszem egy történetre egy férfiról, aki fejbe lőtte magát – mondta az orvos, miközben szuszogva húzta harisnyáját. A kis kandallóban pattogva égtek az illatos tölgyhasábok. Felesége a dunyha mélyén moccant, de csak egy picit. Továbbra is úgy tett, mint aki alszik. A levegőben még ott rezgett a telefon fémes csöngése, mely az imént felriasztotta az orvost. – Szóval, ez a férfi egy szép napon megtudta, hogy agydaganata van. Előrehaladott állapotban. És gyakorlatilag hetei, hónapjai vannak csak hátra. Tudod mit csinált? Vett egy üveg drága bort, fogta a pisztolyát, amit még a nagy háborúból hozott, és kiment az erdőbe. Keresett egy alkalmas helyet – az orvos elmélázva ült az ágy szélén. Kezeit kerek kis hasán nyugtatta, harisnyás lábfejei egymást dörgölték a szőnyegen. – Bár nem tudom, ilyesmire mi az alkalmas hely. Mindegy is. Szóval, fogta a fegyvert, és a szájába nyomta csövét, majd meghúzta a ravaszt. Mondanom sem kell, előtte az utolsó cseppig megitta azt az üveg bort.

Az orvos felállt és az ágy melletti székből levette füstös szagú kordbársony nadrágját. Előző este a kocsmában kártyáztak, a szokásos társaság: a polgármester, a mérnök, a körzeti megbízott és ő. Ő vesztett a legtöbbet.

– Igen ám, csakhogy a golyó gellert kapott a zápfogán, és nem egyenesen az agya közepébe, hanem oldalt, a halánték felé tért el, majd kiszakítva egy darab agyszövetet, elhagyta koponyáját. A férfi a fájdalomtól elájult, de két vadász, aki épp arrafelé ténfergett, a lövés hangjára rátalált. Bevitték a kórházba, ahol ellátták a borzalmas sebet. Túlélte, és nem sokkal később kiderült az is, hogy a lövedék pont a rákos agyrészt vitte magával. Mondhatni, a férfi meggyógyult, ami persze nem igaz, mert a hátralevő negyven évet vegetálva, félhülye elmeháborodottként töltötte egy intézetben.

Az orvos bebújt vastag bolyhos pulóverébe, majd magára ráncigálta szövetkabátját. Csak ekkor, a legvégén húzta fel a kapcát és a csizmát. Leült a székre és nyögve, sóhajtozva küzdötte bele magát az anyagba.

– Ez is csak azt bizonyítja – erőlködött –, hogy az isteni gondviselésnek félelmetesen gonosz humora van.

Az ajtóban megállt, homlokát ráncolta, majd visszalépett, letérdelt a szőnyegre, mint aki imához készül, és az ágy alól előkerítette tömött orvosi táskáját.

– Kimegyek a Rózsa-tanyára. Az asszonynak van valami baja – mondta az felesége domborodó vállának. – Hamar megjövök.

Odakinn már pirkadt, a fagy még tétován tapogatódzott a szürke levegőben. Az orvos csak úgy, a puszta tenyerével kaparta le autója szélvédőjéről a deret, aztán tüzet csiholt a motor kályhájában. Míg a volán mögött összekucorodva várt, hogy a gőznyomásjelező elérje a kívánt szintet, rágyújtott egy szivarkára, de a hajnali füst keserűnek és savanyúnak érződött, ezért inkább a hamutartóban letörte a parazsas véget.

Elnézte a hegyoldalban sötétélő házacskáját, ahova pár éve költöztek fel az élhetetlenül szennyezetté vált városból. Világéletében odalenn élt, a beton és a kő közt, így ez a táj, a környék még mindig titok volt számára, lappangó, ismeretlen tényezőkkel telehintett tér. És mostanában úgy vélte, ez a titok mint egy ragály, átterjed feleségére is, aki egyre szótlanabb, mogorvább és kimerültebb lett a vidéki léttől.

Sípolás riasztotta tűnődésből, egy kis szelep jelezte, hogy a gőz készen áll meghajtani az autót. Menetbe kapcsolta az erőműkart, mire a gép megrándult, és vánszorogva kikapaszkodott a ház előtt kanyarodó murvás útra. 

Emlékezett rá, hogy Rózsáékhoz a tölgyerdő mélyén, a Szomjas forrás alatt kell lekanyarodni. Az út odáig felfelé szlalomozott a dombok, lankák, ívek közt. Egy-egy kanyarban, elszórtan házak álltak, a legtöbb ablakban még sötét volt, csak a kéményekből lengedezett fehér füstcsík.

Ahogy elhagyta az öreg malmot, az erdő megsűrűsödött, és mintha hidegebbé vált volna a levegő. Meglátszott a lélegzetpára is már a kocsiban, így az orvos feljebb kapcsolta a fűtést.

Egy kanyar mögül kibukkant a mérnök impozáns háza. Hegyoldalra épült, a kelő nap sugarai megcsillantak a falába simuló bombázó fémes csontvázán.

A repülő a nagy háború utolsó napjaiban zuhant le, fent, a forrás környékén. Senki nem tudja, miért körözött a vidék felett, mivel bombát nem dobott egyet sem. A roncs szétszóródott elemei persze mindenkit érdekeltek. Házakban, kerti eszközökben vagy csak úgy, a szobák mélyén őrizgetett szuvenírként éltek tovább.

Ahogy az autó lassan még följebb kapaszkodott a hegyen, a visszapillantó tükörből már néha látni lehetett az odalenn elterülő síkföldet. Az orvos nem nagyon érdekelte a látvány (a két távolabbi város közül Nova helyén már örökre csak az a füstölgő fekete kör marad, míg Szár fényei, utcai lámpái lassan kialszanak, hogy a töredezett, alacsony épületek belesimuljanak a síkság sárgás, pasztellos világába), inkább Rózsán és az asszonyán töprengett. Úgy tudta, mindketten gyűjtögetéssel foglalkoznak, mézet, bogyókat, gyógynövényeket kotornak össze a környező erdőkből. Szinte csak ezen élnek, a fölösleget pedig időnként eladják a városi piacon.

Ahogy beért a tölgyesbe, a doktor ráébredt, nagyon kell vizelnie. Egy hosszabb emelkedő aljában megállította az út szélén az autót, dobott a tűztérbe egy közepes rönköt, majd kiszállva nagyot nyújtózkodott, aztán körbenézett. Látszólag néptelen volt a környék, de azért visszahajolt, benyúlt a kocsiba, és magához vette revolverét a kesztyűtartóból.

Hallott a hegyen elszaporodó vadkutyák falkáiról, az elvadult őzekről, emberre támadó, bárány nagyságú macskákról – nem ártott tehát az óvatosság.

Valami régies szeméremből lépett egyet-kettő, míg a fák körbefogták, majd kigombolta sliccét, és hosszan, vastag sugárban vizelt.

Ha fülelt, a harkályok éhes kopogásán túl hallhatta a patak csörgését is. Ha jobban megerőltette szemét, még a víz csillanását is láthatta a törzsek közt.

Mikor végzett, hátrafordult, az autójára nézett, mely pattogva várakozott a mindinkább vastagodó napfényben. Hátul a kéményen vidáman bodorodott ki a tűz füstje.

– Miért ne? – motyogta magának a doktor, azzal leereszkedett a hegyoldalon, jó húszméternyit bukdácsolva a keskeny kis vízmeder széléig.

A patak a Szomjas forrásból született, és lefelé haladva mind vastagabbá vált, hogy Szár határában már szinte csónakázható csatornaként öntözze a földeket. Idefenn a vize hideg és tiszta volt, szinte marta a doktor kezét, ahogy megmosta benne. Kényszert érzett, hogy beleigyék a tenyere öblébe merített tengerszembe, de végül csak arcát paskolta be vele. Ezer és ezer tűszúrás borzongatta bőrét, és ahogy kabátja kézelőjével kitörölte szeméből őket, a világ sokkal üdébbnek és szebbnek tűnt számára. És meg is változott.

Két alak állt vele szemben a túlparton.

A doktor összerezdült, és ösztönösen a pisztolyáért nyúlt, mert a férfiak arca homályban maradt, így hirtelen nem tudhatta, ismeri-e őket, vagy esetleg életre kelt halott katonák, kikből oly sok volt elásva ezekben az erdőkben. Aztán az egyik előrelépett, és megszólalt, mire felismerte benne a mérnököt.

– Jó reggelt, komám – köszöntötte őt. – Mi járatban erre?

A doktor a hegy teteje felé intett: – A Rózsáék hívtak. Valami van az asszonnyal.

– Hm – bólintott a mérnök, majd hirtelen eszmélt, és hátrafordult társhoz: – Az úr a városból van. Beszéltem róla nektek, emlékszel?

A doktornak rémlett, hogy múlt este a mérnök mesélt valakiről, aki náluk szállt meg, és valami katonai, vegyvédelmi kutatás miatt érkezett a környékre.

Magas, sovány, csontos arcú férfi volt a jövevény. A doktornak nem tetszett, hogy orvosi kesztyűt visel. Oldalán egy tarisznyában üvegholmi, talán ampulla csörrent, ahogy előrelépett.

– Én vigyáznék azzal a vízzel – mondta érdes, erős hangján.

– Miért? – mordult fel és nézett rá a doktor ingerülten.

– Emlékszel a bombázóra? Ami lezuhant 17-ben? – kérdezte jókedvűen a mérnök. Fejével az idegenre bökött. – Az úr azt állítja, speciális vegyi fegyvereket szállított.

– Igen – bólintott a másik. – Azt vizsgálom, mekkora környezeti terhelést okozott ez a környéken.

– Miféle fegyvereket? – a doktor próbált érdeklődést mutatni, de szíve szerint már indult volna.

– Különleges anyagokról van szó – bólintott az idegen a víz túlsó felén. – Noha a jelentések többsége elveszett vagy megsemmisült, annyi sejthető, hogy a lakosság ellen akarták beveti. A hadművelet a Werewolf fedőnevet kapta

– Mit jelent ez a szó? – pillantott rá a mérnök.

– Nem tudom – vallotta be a kutató.

 – No jó, nekem mennem kell – mondta a doktor hirtelen. Az erdő felé intett. – A csapdákat járod? – kérdezte még a mérnököt.

– Igen – válaszolt az. – És gondoltam, közben elkalauzolom az urat. De nagyon sovány a fogás.

Tenyerével megemelt egy apró, szőrös testet, mely eddig övére akasztva lógott.

– Minden jót – intett nekik a doktor, és nyögve nekivágott az emelkedőnek. Amint kiért az autóhoz, a kocsiszekrénynek támaszkodva lihegett jó fél percig, majd beült, és elindult.

Alig pár kilométer után megpillantotta a táblát, melyen egy gyerekesen felfestett rózsa vöröslött. Lehajtott a földútra, aminek a végén ott várta a viharvert, mohával benőtt erdei kunyhó.

Falát kőből rakták, a tetejét talán fakéreg alkotta, de ez már nem látszott a zöld mohától, ami teljesen elborította. Oldalt, nagy hordókban vadkörte és áfonya illatozott, apró, kicsin ablakai előtt, melyeket zsírpapír takart, csomókba kötött gyógynövény és madzagra felfűzött gomba száradt a reggeli fényben.

A doktor fojtásra állította a tüzet, majd kiszállt a halkan dohogó kocsiból. Ahogy megindult a ház felé, oldalt került, és az egyik hordó tetejét félrehúzva kivett pár szem áfonyát, a szájába tömte. Élvezettel kezdett rágni, egészen addig, míg észre nem vette a favágó tőkét.

Kissé hátrébb állt, egy nagy rakás farönk és hasogatott fa közt. Az oldalát és a tetejét vörös réteg borította, melynek szélei barnává száradtak. A fejsze jó méternyire hevert a fűben, mintha csak eldobták volna. A doktornak nem kellett közelebb mennie, hogy ellenőrizze, vért lát a tőkén. Megfordult, és a házacska ajtajához sietett.

A kopogásra szakállas, nagydarab férfi nyitott ajtót.

– Maga a doktor – kérdezte vagy inkább állította. Még soha nem találkoztak. A doktor sejtette, Rózsáék  – ha lehet – önmagukat gyógyítják, csak ne kelljen ilyesmiért fizetni.

– Mi történt? – kérdezte a savanyú szagú házigazdától.

– Az asszony…– bökött hátra a másik, majd félre is állt, utat engedve vadállati szagú belső térbe. Félhomály volt odabenn és pára. A tűzhelyen egy lábas alól gőz szipákolt. A nagy, nyersfából ácsolt asztalon lezáratlan fedelű szamócabefőttek vártak sorsukra. Hátrébb, a sarkban, egy koszlott ágyon feküdt valaki.

– Nem kell doktor – nyöszörögte a fekvő. A két férfi közelebb ment hozzá, a doktor letérdelt az ágy mellé, és végigmérte beteget.

Negyven év körül sovány, hosszú, fekete hajú nő volt. Takaróba burkolva pihegett az ágyon, arcán, homlokán izzadtság csillogott, mely megült erős vonalú, vastag szálú szemöldökén és az ajka fölött sötétlő pihéken is. Nagy, éjsötét szemei hol a doktorra hol a férjére villantak.

– Mutasd meg neki – kérte a férje, mire a nő elfintorodott, és a takaró alól a doktor elé tárta jobb karját.

Piszkos, átvérzett konyharuhába volt csavarva.

– Szabad? – kérdte a doktor a betegre pillantva. Az összeszorított foggal bólintott.

A doktor erre széthajtotta a ruhát, hogy felfedje a csonkot. A nő kézfeje hiányzott. A csukló forgójától szakadozott szélű seb vöröslött. A szívdobbanásokra még elő-előlüktetett a hús szövetéből vére. A seb mélyén a doktor láthatta az alkar vastag csontját is – az legalább nem roncsolódott.

– Hajnalba kiment fát vágni. A jajveszékelésre ébredtem – magyarázta a férje. – Ugye nem lesz nagyobb baja?

– Megvan a kézfej? – fordult hátra a doktor.

– A tőkére tettem – motyogta a nő kábán.

– Ott ugyan nincs – csóválta fejét a doktor.

– Megyek megnézem– mordult a férj, és kisietett.

A doktor óvatosan megfogta a sérült kart, és alaposan, közelről megvizsgálta.

– Biztos, hogy ezt balta okozta? – kérdezte halkan. – A seb szélei cakkosak és a hús…

– Biztos – vágta el a szavát a nő. Tekintetük egy pillanatra összekapcsolódott, és a doktor meglepve fedezte fel a másikéban a feleségre újabban jellemző nyughatatlan idegenség csillogását. Minta egy másik világból, egy kulcslyuk mögül pislantana vissza egy ismeretlenné váló hajdani ismerős.

– Csak lássa el. Nagyon fáj – kérte a nő kimérten. Aztán lehunyt szemmel így folytatta: – A többi nem a maga dolga.

A doktor nem válaszolt, felállt, és az asztalon lévő táskájához lépett. Visszatért a férj.

– Valami állat elvihette – jelentette ki csalódottan. –  Már nincs ott. Biztos ott hagytad, a tőkén?

– Hol hagytam volna máshol, te ostoba? – kérdezett vissza az asszony ingerülten.

– Kérek egy tállal abból a forró vízből – fojtotta el az érlelődő veszekedés tüzét a doktor. A férfi mordulva lépett a fazékhoz, és aztán szótlanul segített végig.

Miután rögzítette az összevarrt csonkot bepólyáló kötést, a doktor ismét vizet kért, megmosta véres kezét, majd egy kis fiolát nyomott a férfi kezébe.

– A fájdalomra – monda. Lenézett az asszonyra, aki már aludt is. Sápadtsága szinte világított a félhomályban.

– Nagyon erős asszony a felesége.

– Az – bólintott a férj. – És mostanában olyan… – nem fejezte be, csak ujjai közt forgatta az üvegcsét.

A doktor meglepetten pillantott az arcába, de mielőtt kérdezhetett volna, a másik megindult kifelé. – Mivel fizethetünk? – szólt hátra kényszeredetten.

Végül szárított gombát, áfonyapálinkát és kakukkfüves nyúlpástétomot pakoltak a doktor kocsijába. A tűztérben már csak parázs volt, ezért pár fahasábot is hozott a szakállas férfi. Hallgatták, míg a lángok dorombolva erőre kapnak. Egész meleg délelőtt lett. A környező fákról madárcsivitelés szállt feléjük. A doktor végzett szivarjával, melynek párját a férj dugta odvas fogai közé. Látszott, valamit akar még mondani, vagy kérdezni, de végül csak kezet nyújtott.  

–Vigyázzanak magukra – mondta a doktor Rózsának.

Visszafelé egy-két emelkedőt kivételével csak gurulnia kellett. Egész vidám lett az elvégzett munkától, a szikrázó napfénytől és a mellette illatozó kosárnyi gombától.

A tölgyerő végénél egy magányos alakot vett észre az út mentén. Közelebb érve a mérnököt fedezte fel a sétálóban. Lelassította, majd megállította az autót.

– Elvigyelek? – szólt ki oldalt. – Hátul még van hely.

A mérnök – aki fáradtnak és rosszkedvűnek tűnt – elfogadta az ajánlkozást. Bekászálódott a hátsó ülésre, majd vett egyet a gombafejekből, és rágcsálni kezdte.

– Áfonya – nyújtotta hátra Rózsa egyik pálinkásüvegét a doktor. A mérnök jót húzott belőle, aztán visszaadta az üveget. Ivott a doktor is. Az italnak erős, de aromás, gyümölcsös íze volt.

– Hol hagytad a városit? – kérdezte. Alig pár év után már ő is a hegylakókra jellemző lenézéssel tudta kiejteni a szót: városi.

– Azt mondta, elbóklászik még, úgyhogy adtam neki egy térképet, hagy menjen kedvére – morogta a mérnök. – Úgyse talál semmit. Ami maradt a repülőből, azt széthordtuk…

– És milyen volt a fogás? – a doktor kinyitotta a tűztér ajtaját. Még elég erős láng volt odabenn.

– Ne is kérdezd – jött hátulról a válasz. – Csak azt a kis semmit találtam, amit mutattam neked. Ja, meg ezt. A forrásnál ez volt az egyik csapdában.

A doktor először nem ismerte fel a szőrös, karmos dolgot, amit a mérnök előrenyújtott. Egyenes útszakaszon haladtak, ezért kézbe tudta venni, megforgatta és lassan ráébredt, hogy egy letépett rókalábat tart. Még azt is meg tudta állapítani, hogy egy mellső tag.

– Ilyet is csak a róka csinál – mondta hátulról a mérnök. – Képes inkább lerágni a saját lábát, csak hogy szabaduljon.

– Igen, a rókák már csak ilyenek – hagyta jóvá a doktor tűnődve.

A mérnök így folytatta: – Képzeld, volt egy másik is, lejjebb, a szurdok felé, de azt már eldobtam. Az a hátsó lábától szabadult meg. Kettő egy éjjel – ritka az ilyen.

– Aha – dörmögte a doktor. Érezte, torkába felkúszik a pálinka íze, de bírta egészen házukig, csak ott, az ereszcsatorna lefolyója fölé hajolva hányta ki az italt.

Mikor már csak krákogni tudott, az esővizes hordóból megmosta száját. Végül a bejárathoz ment, de sokáig mozdulatlanul állt az ajtóban. Végül erőt vett magán, és benyitott.

A felesége ugyanúgy feküdt a hálószobában, ahogy hagyta. A dunyha ütemesen emelkedett lélegzete ritmusára. A doktor letérdelt, és kúszva ment az ágy széléig, majd lassan, óvatosan megemelte a nagy, fehér tömeget. Asszonyi szagok, izzadtság és pállott ágyneműillat bodorodott felé. Aztán, ahogy még jobban megemelte a dunyhát, megpillanthatta felesége vastag, húsos és sértetlen bokáit is.

Felállt, és mélyet sóhajtott.

Nem könnyebbült meg, mert tudta, hogy a felesége ébren van, és merev, idegen tekintetével bámulja maga előtt a falat.

 

vége  

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!
2011. augusztus 15. 20:01 - Valmont

Furcsa alkony

Könnyű kis nyáriesti történet. A jazz, jó öreg, old school jazz járt a fülemben, miközben írtam. Forróság, Las Vegas külvárosa, egy szerencsétlen fekete díler és a halott lány a kádban.

 

 

Lány a kádban

 

Lou ott ült a szállodai szoba csöppnyi kádjában, ölében a lány összeégett testével, és miközben az élet kegyetlenségén és igazságtalanságán tűnődött, egyfolytában a megfeketedett, összetöpörödött fülekbe suttogta mantráját: – Ne halj meg, kérlek, ne halj meg!

Bár, ahogy jobban belegondolt, talán jobb lett volna, ha a lány belehal a mennyei tűzbe – így a zsaruk megmentenék őt, Lout Vladko bosszújától.

Mindenki tudta, hogy a szerbet nem így hívják, de senki nem merte megkérdezni az igazi nevét. Azt beszélték, valami tábornokét vette föl, valamelyik európai háborúból. Tény, hogy mikor a banda felbukkant Vegasban, még a kétezres évek elején, már így mutatkozott be az osztóknak. Azelőtt az oroszok, azelőtt pedig a dígók terítették az anyagot az osztók részére, akik aztán továbbadták az igazi, keményvonalas felhasználóknak. Lou, aki tizenkét éve élt a szerencse városában, ismerte mindegyik bandát, tudta, kinél meddig mehet el, ki mennyire veszélyes – és most kifinomult ösztönei azt súgták, rajta már csak a börtön segíthet.

A lány megmoccant, felnyögött, és kiszabadította teste alá szorult bal karját. Lou elnézte a hússal egybeolvadt fehér ing pernyéit mellén és hasán, majd fújt egy nagyot. A lányon nem is volt más ruha, csak ez a férfiing, amit az az átkozott hagyott rá, az, aki kora reggel lelépett egy sárga Porscheval, köszönés és fizetés nélkül. És vitte magával Lou heroinját.

– Nagy bajban vagyok a barátod miatt, drágám, legalább olyan nagy bajban, mint te – motyogta az idős takarító a lány kormos fülébe, majd lenézett a combok közti kiborotvált területre. – És még csak vissza se tudnád helyette fizetni nekünk a dolgot – jegyezte meg keserűen. A lány combjai, ahol a napfény igazán érte őket, és feszülő hasalja, sőt, még az izéje is, feketére és hólyagosra égett. Látszott, a lány nem fog már semmit csinálni nőként ebben az életben, még ha túl is éli a dolgot.

Lou fogta a zuhanyfejet, és ismét megnyitotta a hideg vizet, majd végigpaskolta vele a lány testét, mely az övén hevert. A csaj felsóhajtott, és mintha szeme is kinyílt volna egy röpke másodpercre. Ez az arcába hulló hosszú haja miatt nem látszott rendesen. Lou félrehúzta a hajcsomót, melynek égett szőr szaga volt, és az épen maradt finom ívű arcba bámult. Igen, a nap nem érte a csinos kis pofit.

– Elmehettél volna táncosnak – nyögte Lou. – Vagy krupiénak. Vegas egy csomó lehetőséget nyújt egy ilyen szép kislánynak – magyarázta egyre keserűbben – De neked össze kellett állnod ezzel a szeméttel. Hát most nézd meg, mi lett belőle – motyogta végül.

Öt napja érkeztek a városszéli lepukkant kis motelba, a lány és pasija, egy örökké komor és napszemüveget viselő magas férfi. A fickó azonnal levette, hogy a takarító és mindenes Lou speciális szolgáltatásokat is nyújt a hotelvendégeknek. Előbb csak egy kis füvet vett, aztán kokót.

– Tudja, a szex miatt – kacsintott, de nem mosolyodott el, így olyan volt az arca, mintha titkolna valamit. Aztán a harmadik nap továbblépett – bevásárolt hernyóból is. Lou tesztként előbb eladott neki öt grammot – az ürge rendben fizetett. A következő este, miközben a szobájukat porszívózta, megütögette vállát. A lány pont itt, eben a kádban zuhanyzott, miközben beszélgettek.

– Akarsz gyorsan pénzt keresni, öreg? – kérdezte az idegen, Lou pedig volt olyan bolond, hogy akart. Odaadta a készletei felét az ismeretlennek, aki megígérte, hogy egyetlen éjszaka kiszórja a Belvárosban a cuccot, valami exkluzív partin. Lou veszélyérzete kihagyott, csábítóbbnak és egyszerűbbnek tűnt a dolog, mint a lepukkant szállóvendégek közt, vagy kint, a parkolóban a kurváknak és a kemény függőknek árulni. Lou rühellte ezt a részét az üzletnek, ráadásul a zsaruk mostanában egyre többet keringtek a  környéken, tudták, valaki itt a szerbeknek dolgozik. Szóval a figura eltűnt az éjszakában, de biztosítékul odaadta a Porsche kulcsát Lounak. Aki volt olyan bolond, hogy meg se próbálta, illik-e a járgányba. Valószínűleg valami roncstelepen vehette bagórét a magas idegen – mivel másnap hajnalba köszönés nélkül eltűzött a kocsival.

Lou meg csak állt a parkolóban reggel, bámulta a kocsi olajfoltos helyét, és Vladkora gondolt, aki pont ezen a napon, estére jelentkezett be, hogy jönne a pénzért. Az öreg, fekete, őszülő, vézna kis Lou, aki már kétszer leszokott a heroinról, és hat államban ült kisebb-nagyobb dolgokért, de soha nem erőszakos tettek miatt, ez a szerencsétlen kis Lou még jobban összement a félelemtől, ha Vladkora gondolt és arra, mit fog majd csinálni, mikor megtudja, mikor  meghallja, hogy ellopták az anyag felét.

Nem csoda, hogy aztán felszívta magát, dühös lett, és berontott a lefüggönyzött, nehéz szagú szobába, átkutatni, hátha az idegen hátrahagyott valamit. Szétrántotta a poros, sivatagi naptól kifakult függönyt, és a fény, az éles délelőtti napsugár egyenesen az ágyban heverő, eszméletlenre kiütött lányra zuhant. És megégette.

Lou csak állt ott, hosszú, értékes másodpercekig nézte a kék és bíbor lángokat, hallgatta a lány feltörő, éles, mégis fojtott sikolyait, míg végül elszánta magát, és egy pokrócot dobott a testre, majd felkapta a szerencsétlent, és megengedve a zuhanyt, befeküdt vele a kádba.

Azóta eltelt ki tudja hány óra. Egy ízben kiáltoztak neki, hallotta a főnök hangját a parkolóból, de más nem történt. Úgy vélte, jó itt neki, itt marad a haldokló lánnyal, vizesen, dideregve, hátha Vladko, a világ, a nyomorult élet, a zsarnokoskodó főnök, a piszkos kis motel, a durva, ostoba emberek, a szétvert, összehányt szobák, a mindenféle undorító dologgal eldugított vécék, a parkolóban csillogó injekcióstűk, az egyre fiatalabb és fiatalabb utcasarki kurvák szemében ülő rettegés, vagyis ez az egész keserű vegasi élet eltűnik a fenébe.

Persze nem volt ilyen szerencséje, mert arra riadt, hogy egy ököl dörömböl az ajtón.

– Itt vagy Lou? Valami bajod van, öreg? – A főnök hangja volt.

Lou kikászálódott a kádból, majd óvatosan elfektette a lány odalent. Érezte, hogy a bőre jéghideg, és a nem a víztől. A nyakához nyúlt, ahol a feketeség alatt a verőereket sejtette – de nem nem volt már semmi lüktetés ujjbegyei alatt. Lou kiegyenesedett, majd megcsóválta fejét: – Isten veled, drágám. Nemsokára találkozunk.

Mikor a lány öt napja a kiszállt a Porscheból, Lou azonnal látta rajta, hogy a vesztesek közé tartozik. A szegénységből, délről vagy valami eldugott, isten háta mögötti helyről érkezett. Valahol összefutott a porsches fickóval, aki bizonyára megígért neki mindent, csak hogy megfektesse. És a csaj hinni akart benne, abban, hogy valaki majd a gondját viseli, valaki segíti, hogy megtalálj a helyét a világban, hogy megvalósítsa gyerekkori álmait. Jó ötletnek tűnt mindezt Vegasban kezdeni – elvégre minden buta kis vidéki lány ide jön szerencsét próbálni, hátha egy gazdag játékos szeme megakad rajta, hátha felfedezik tánctehetségét, szépségét, fiatalságának báját.

Persze Vegas olyan, mint egy húsevő növény. Magába csábítja ezeket a kis pillangókat, aztán elnyeli őket. Lou minden héten hall kukában vagy a városszéli szeméttelepen vagy odakinn, a sivatagban megtalált testekről, fiatal, összetört és elárvult húsról, amelyeket a vágy és remény hajtott a pusztulásba.

Kinyitotta a szobaajtót, és megállt a küszöbön. A nap vörös korongja egyenesen a szemébe tűzött, ahogy a látóhatár peremén lefelé imbolygott, egyenesen a sötétségbe.

– Itt vagyok főnök – mondta, mire a másik hátrébb lépett a döbbenettől.

– Mi történt veled, ember? – kérdezte riadtan.

– Zuhanyoztam – mosolyodott el Lou, de már a parkolóba beforduló fekete Mercedest figyelte.

– Ruhában? – faggatta őt a főnök. – És csupa korom az overallod. Mondtam, hogy vigyázz rá, mert másodikat nem kapsz már idén…

– Jó van főnök, rendben van, de most húzz el – kérte őt csendben Lou. Vladko ekkorra kiszállt a kocsiból, és megindult feléjük. Léptei alatt döngött a meleg beton. A főnök megfordult, észrevette a közeledőt, és még hátrébb lépett, el Loutól, mintha az fertőző lenne. – Mibe keveredtél, te szerencsétlen? – sziszegte, de a takarító nem válaszolt, csak a szerbet nézte. Erre a főnök otthagyta őt, egyenesen az irodájába ment, becsapta az ajtót, és még a függönyt is elhúzta az ablakon. Lou, körbenézet az U alakban húzódó szállodai szobákon. Csak egyben villódzott tévéfény, az összes többi némán üresen figyelte, mi történik most.

Ekkorra Vladko odaért hozzá. A meleg ellenére bőrkabátot viselt, és nagy, éles orrú westerncsizmát. Lou elképzelte, ahogy a csizma hegye az arcába csapódik, és megborzongott.

– Hello, Lou. Egész nap hívogattalak a telefonodon. Talán eláztattad? –kérdezte Valdko vigyorogva.

– Sajnálom, Vladko – vont vállat Lou. – Nem értem rá.

– Nem értél rá? – Vladko hajlamos volt mindenre visszakérdezni. Lou azt gondolta, nem azért csinálja, mintha ennyire rossz lett volna az angolja, hanem mert ezt látta a Sebhelyes arcúban és a Keresztapában. – Jó van, jó van – biccentett a szerb. – Most itt vagyok. Elautóztam ide a pénzért.

– Ezt is sajnálom. Nincs meg a pénzed. És az anyagod is eltűnt. Ellopták tőlem.

A szerb csak várt, kiismerhetetlen tekintettel bámult az öreg takarítóra, majd mélyen beszívta a levegőt. – Ellopták? –kérdezte gondosan ejtve aszót.

– Igen. Egy fickó elvitte a nagy részét, és nem fizetett ki, miután eladta.

– Te most viccelsz velem, ugye, Lou? – kérdezte Vladko szelíden, már-már mosolyogva. Mögötte végre lebukott a nap – itt volt a vége.

– Nem – Az öreg fekete végtelenül fáradtan megcsóválta fejét, és próbált a hasizmaira összpontosítani, próbált felkészülni az ütésre. – Nem, nem viccelek. De nem is érdekel a dolog, mivel ma valahogy, nem tudom milyen módon, de megöltem egy szerencsétlen lányt. Úgyhogy csinálhatsz, amit akarsz, engem már nem érdekel az se, ha…

Nem a gyomrát, az arcát ütötte meg. Számított rá, de mégis meglepődött a gyorsaságon és a fájdalmon. Bár sokat verték már meg, Lou még mindig nem szokta meg az elejét, ahogy kezdődik, amikor a fájdalom és a brutalitás együtt megrohanja. Most is, csak hátratántorodott értetlenül, neki az ajtónak, aztán megbotlott a szőnyegben vagy küszöbben, és a szobába esett, a padlóra. Felnyúlt, az ágy szélébe próbált kapaszkodni, de ekkor a csizma orra elérte az arcát, pont, ahogy korábban elképzelte.

Miközben reccsenve tört valami csont, érthetetlenül megelégedéssel töltötte el, hogy a jóslata bevált, aztán feketeség.

A tévére eszmélt. Egy bűnügyi riport ment, a bemondó épp összegezte a helyszíni anyagot. – Úgy tűnik, a tegnap éjjeli mészárlás az egyik legrejtélyesebb bűncselekmény Las Vegas utóbbi éveiben. A zártkörű party, melynek szervezőit még nem sikerült azonosítani, máris a „Vámpírok bálja”-ként híresült el a médiában. Állítólag mind a hat fiatal lányt előbb heroinnal elkábították, majd valamiféle módon az összes vérüket eltávolították testükből. A lányok azt sem tudták, mi történik velük. A nyomozók valamiféle különleges szerv- illetve jelen esetben vérkereskedelemre gyanakodnak. Egyesek szerit egy középkori hiedelem, a vérben fürdés fiatalító hatása áll a háttérben. Mindenesetre…

Valaki lekapcsolta a hangot. A kép tovább villódzott Lou szemébe. Erőt vett magán, és felült.

– Ő csinálta – mondta egy hang az ágy felől. A takarító iszonyatos akaraterővel arra fordult.

Két test hevert a széttúrt ágyon. Egy fiatal, vékony, fehér valaki és Vladko. A szerb feje körül fekete volt a lepedő.

– Elkábította a lányokat, és kiszedte a vérüket. Velem is ezt akarta tenni, de talán megfeledkezett rólam. Vagy menekülnie kellett, mivel a zsaruk a nyomában voltak – folytatta az ismeretlen.

Lou felnyúlt arcához. Szeme alatt a rúgástól hatalmas duzzanat keletkezett, mely elnyomta látását is.

– Lehet, megvakultam a fél szememre – motyogta, majd térdre tápászkodott. – Ki vagy te?

– Én vagyok a lány, aki hinni akart abban, hogy valaki majd a gondját viseli, valaki segíti, hogy megtalálja a helyét a világban, hogy megvalósítsa gyerekkori álmait. Jó ötletnek tűnt mindezt Vegasban kezdeni, minden buta kis vidéki lány ide jön szerencsét próbálni, hátha egy gazdag játékos szeme megakad rajta, hátha felfedezik tánctehetségét, szépségét, fiatalságának báját – jött a válasz.

– Honnan tudod te ezt? – nyögte Lou, és megszédült, ezért az ágyra kellett támaszkodnia. Szeme előtt magasodott Vladko csizmájának talpa. – Ezek az én…gondolataim. Hogyan…?

Az árny kikapcsolta a tévét, majd előrelendült, felguggolt az ágyon, így belekerült a hold fényébe.

A halott lány volt a fürdőkádból – épen és sértetlenül.

– Hogy lehet ez? – bámult rá a fekete férfi elkerekedett szemmel. A másik félreértette:

– Mindent hallottam, amit gondolsz, mindent megtudtam a gondolataidról, miután meghaltam – jelentette ki, és elmosolyodott.

És Lou hitt neki. Ez a csaj már nem az volt, akit látott a Porscheból kiszállni öt napja. Arca éles és elszánt lett, teste, mely visszanyerte egészséges színét, és a korom már csak csíkokban jelezte rajta a korábbi állapotot, inasnak és veszélyesnek tűnt. A szemében pedig mérlegelő friss tudás meg valami más csillogott.

– Hogy lehet ez? – ismételte inkább csak magának a takarító.

– Nem tudom – vont vállat a lány, és közben izmait próbálgatta felkarján. – Valószínűleg szex közben történt. Egyszer nem használtunk gumit, pedig erre mindig ügyelt. De tegnapelőtt éjjel nagyon beállt a kokótól, amit eladtál neki. És akkor elfelejtette…akkor történhetett.

– Mi? – kérdezte Lou teljesen feleslegesen, mert már tudta a választ.

 – Megfertőzött – mosolyodott el a lány, így a takarító megértette, a másik, a férfi, a tolvaj miért volt mindig olyan szenvtelen. A mosolytól előtűntek volna szemfogai.

Lou erőt vett magán, felállt, Valdko elé tántorgott. Lenézett rá, az iszonyatos nyaksebre, és a merev, értetlen buta tekintetre.

– Kellett a vére, hogy jobban legyek. Meg gondoltam, tartozom neked – jegyezte meg a lány csöndesen. – A koszos kis porfészek óta, ahonnan jövök, te vagy az első, aki segíteni próbált rajtam.

– És most mi lesz? – kérdezte a takarító. Nagyon szédült, ezért belezuttyant a kényelmetlen székbe, mely az ablak előtt állt. Alakja eltorlaszolta a hold ezüstjét, így a szoba nagy része homályba került.

A másik a hátára feküdt az ágyon, és elnyújtózott, mint egy macska. Fehér, megpörkölődött ingje recsegve engedett mozdulatainak. – Ezt itt kivisszük a sivatagba – intett Vladko felé. Eltűnődött, majd így folyatta. – És aztán talán beszállhatnék az üzletbe. Jó itt, ez a város éjszaka él. Láttad, milyen rosszul érint a nap fénye. – Kivárt, de mivel a férfi csak bámult maga elé, így folytatta: – Ha gondolod, társulhatsz, neked van némi tapasztalatod a bizniszben.

Lou sokáig mérlegelte az elhangzottakat, közben próbált nem törődni az arcát hasogató fájdalommal. – És mi lesz a szerbekkel? – kérdezte aztán.

A lány felkönyökölt, felé fordult, és gyorsan kimondta, amit mindketten sejtettek, igazolva a tételt, hogy ezerből egy csajnak azért sikerül, és meg tudja csinálni a szerencséjét Vegasban: – Megölöm mindet.

 

vége

 

Szólj hozzá!
2011. augusztus 01. 23:23 - Valmont

Kísértettek

Ez csak úgy jött, ad hoc. Ahol felnőttem, van egy elhagyatott ház. Csupa dudva és gaz az udvara. A redőny lehúzva, a falak...meg úgy minden, kopott, omladozó. Látszik, nagyon rég nem  járt benne senki. 

A házat tulajdonló családban volt régebben egy öngyilkosság. Aztán a családtagok szétszéledtek - ki erre, ki arra, nem tudunk róluk semmit, nem tudjuk, miért nem járnak már a házba. 

Ahogy a múltkor elnéztem ezt a nagyon szomorú látványt, tudtam, hogy meg kell írnom belőle valami. A lenti idézet meg kamaszkorom egyik túlértékelt könyvének mottója: Peter Strub - Ajtó nélküli ház.

 

Elhagyott műhely

 

Ajtó nélküli ház a Kárhozat

Hol nem lép be, csak a Nap

Aztán a létrát ellökik,

Menekvés nem marad.

Emily Dickinson
 
 

Felmentek egészen Tihanyig, ott ettek egy olajtól csöpögő halat az egyik büfé fedett teraszán, majd a nő ivott egy kis rizlinget, míg a férfi cigarettázva bámult a szemerkélő esőbe. Amint észrevette, hogy a másik az ujjai közt parázsló szálra mered, mentegetődzve így szólt: – Ma még csak a harmadik – azzal gyengéden végigsimította felesége arcát. A nő elkapta fejét.

– Messze van innen? – kérdezte türelmetlenül. A férfi ránézett a gps-re, amit mindig kivett a kocsiból, ha valahol leparkoltak, majd megrázta a fejét. – Nem mondanám. Két faluval arrébb.

Úgy is volt, előbb észak felé kellett kanyarogniuk, aztán egy alsóbbrendű úton, egy nyárfás allé és egy leromlott állapotú temető után beértek a kis településre.

A házak többsége jól karbantartott, hétvégi nyaraló volt, most, az őszi hűvösben szinte egynek se bodorodott füst a kéményén. Az utcákon is csak pár idősebb lakos lézengett, a férfi óvatosan kerülgette őket, közben motyogva kommentálta a közösségi épületek, és úgy általában a falu jellegzetességeit.

Könnyen kiszúrták az ingatlanos autóját, ott állt a tornácos parasztház kidőlt-bedőlt kerítése előtt. Ahogy kiszálltak, a tömzsi kis nő eléjük sietett, és szinte már a kocsiajtóban megrázta a kezüket. – Jó napot, könnyen idetaláltak? – kérdezte lelkesen, miközben csillogó, barátságosan barna tekintete felmérte őket. Ötvenes házaspár, a gyerekek már kirepültek, a munka megy, sok mindent nem várnak a maradék élettől. Valamennyi megtakarításukat okosan egy Balaton-környéki nyaralóba kívánják befektetni, ahova esetleg vissza is vonulhatnak majd nyugdíjas éveikre.

– Azt hiszem, ez az épület ideális lesz önöknek – mutatott széles mozdulattal a háta mögé

A férfi hosszan tanulmányozta a félig levakolt, újracserepezett, de szúette nyílászáróktól barnálló házacskát, majd megszívta fogát. – Meglátjuk – mondta, és megindult a kapu felé.

– A kert igazán csodálatos – jelentette ki háta mögött felesége.

– Ez még az eredeti ültetés –sietett utánuk az ingatlanos, majd a férfi elé került, megemelte és megrántotta a kapu kilincsét. – Van itt minden, nyári alma, őszibarack, szilva. Az öreg bácsi egészen tavalyig metszette őket rendesen, amíg el nem vitték az otthonba. De permetet egyik fa se látott, itt minden bio – magyarázta, majd felsietett a tornácra. Észrevette, hogy a férfi az udvar közepén csúcsosodó sóderhalmot nézi. – Igen, a gyerekei elkezdték a felújítást, hogy majd kiadják nyaralóknak, és meg is csinálták egy részen...– a ház hátsó traktusa felé intett. –...de aztán meggondolták, és inkább elkezdték árulni. Szóval, ezt még – beerőltette a kulcsot a nyikorgó zárba – be kell persze fejezni. De nem hiszem, hogy nagy munka, és persze nyom lefelé az áron.

Az épület három hosszú, keskeny helyiségből állt, gyorsan bejárták mindet. Hátul a felújítás során kezdtek kialakítani egy vizesblokkot, de nem sokáig jutottak vele. A férfi mindent megfogott, megtapogatott, ellenőrizte a falazást, a vakolatot, egy székre állva még a plafonon végigfutó keresztgerendákat is megkocogtatta.

Kifelé menet félrevonta a feleségét, mintha csak a konyha melletti kis spájzban akarna mutatni neki valamit. – Az egészet bontani kellene – súgta neki. A asszony felnézett rá, nagy bizakodó és csodálkozó tekintettel, aztán megvonta vállát. – Legalább kirándultunk egyet.

Szótlan, megfontolt némaságban ácsorogtak még egy kicsit a kapu előtt, majd a férfi felkapta fejét, és megindult, átvágott az úton, aztán a túloldalról visszafordulva kérdezte jó hangosan: – És ezzel mi van? Már nem eladó? – mutatta is a kézzel, piros festékkel mázolt feliratot az ablakba biggyesztett táblán.

Az ingatlanos kényszeredetten mosolygott, körbenézett, aztán utánament, át az úton: – Az? De, még igen…bár én…

Az asszony követte a kis kerek nőt, és akaratlanul is felzárkózott mellé, mert megérezte, a másik súgva, titokzatoskodva folytatja majd. Így is lett: –…én ezt a házat nem ajánlanám maguknak. Nincs minden rendben vele, értik?

Csak álltak ott mindhárman a zöld foltokat hámló kerítés mellett, és bámulták a házat. Egyszintes, szürkésfehérre meszelt épület volt, egyszerű, félbevágott kockaalakzat, a hatvanas évek puritán stílusában. Két, portól tompa ablaka az utcafrontra nézett. L alakban hátul jobbról egy széles, üvegezet műhelyféleség csatlakozott hozzá, ablakait fűrészpor szemelte össze.

Az udvaron méteres gaz sárgállt, és két megfeketedett almafa hullatta leveleit a szárak közé.

– Miért, mi van ezzel a házzal?– kérdezte a nő kíváncsian és kissé riadtan. Az ügynök csak a fejét ingatta, majd belekotort méretes retiküljébe

– A falusiak szerint kísértetek járják –  mondta aztán, végül elővett egy kopott kis kulcsot. – Persze megnézhetik, ha akarják, mert ezt is én árulom. –  A férfi felé nyújtotta a kulcsot, aki elvette tőle. – Ha nem gond, én nem megyek be. – A férfi már indult volna, most visszafordult felé, mire a nő így folytatta: – Nem vagyok babonás vagy ilyesmi, de ettől a háztól a hideg kiráz odabenn, értik ugye.

– Miért, mi történt a házban? – kérdezte most már tényleg riadtan a nő, és közben a férj kezében lévő kulcsot leste.

– Semmi különös… – Az ingatlanos ellenőrizte mobilját, majd visszacsúsztatta a retiküljébe. –…csak kihalt az egész család, szép sorjában. Legvégül a családapa felkötötte magát, ott, a műhelyben. – A nő a fűrészporos ablakok felé mutatott. – Asztalos volt. Ennek már két éve, azóta árulják a rokonok. 

– Mindig is akartam egy asztalosműhelyt – jelentette ki a férfi határozottan. Tekintete összekapcsolódott az asszonyéval. – Megnézem. Nem jössz?

A nő felsóhajtott, mint aki már nagyon fáradt. – Inkább megvárlak idekinn. – Hátranézett a kocsijuk felé. – Megint fáj a bokám…

A férfi odadobta neki a kocsikulcsot, az asszony ügyesen elkapta. Nézte, ahogy férje kinyitja a nyikorgó kertkaput, majd bemegy az oldalsó bejáraton az épületbe. Aztán a két nő átment az úton az autóhoz. Az asszony kinyitotta távirányítóval, kihajtotta az anyósülés ajtaját, és fáradtan a bőrülésre zuttyant.

– Régóta házasok, drága? – kérdezte az ingatlanos megállva előtte. Retiküljéből egy csomag cigarettát halászott elő.

– Harmincegy éve – vallotta be a másik a bokáját masszírozva.

– Nem zavarja? – mutatta fel öngyújtóját az ügynök, mire az asszony megrázta fejét: – A férjem is dohányzik, Pedig le kellene állnia – fél éve volt egy szívinfarktusa. De nem ér neki a szép szó, hiába beszélek a lelkére…

– Hát, ez már csak így van – mosolyodott el az ingatlanos.– Én is minden héten leszokom…

Az asszony ismét a néptelen házat kezdte fürkészni. Az ingatlanos észrevette, de nem szólt, csak szívta a cigarettáját, majd nekidőlt a kocsi oldalának, és halkan maga elé motyogta: – Még a látványát se szeretem.

– Mi történt itt valójában? Tud róla valamit? – kérdezte a nő a kocsiból. Hangja tompán és aggodalmasan csengett. Távolban egy kakas kukorékolt.

– Hát, csak amit a falusiak, meg rokonok meséltek. Ki tudja, talán a fele se igaz – jött a válasz. Aztán az ügynök kivárt, jó egy percig húzta a csendet, majd belekezdett: – Jól ment nekik, a férfi ügyes kezű asztalos volt, megcsinált bármit, de bedolgozott valami bútorgyárnak is. Aztán hirtelen, csőstül rájuk szakadt a baj. Mint a Bibliában, Jób története. Ismeri a Bibliát, drága?

Az asszony bólintott talán kocsiban, majd sietve kiszólt: – Olvastam…egy részét.

– Na, szóval őt is  próbára tette a sors – és elbukott. Előbb a nagyobb fia karambolozott, lent, abban az éles, beláthatatlan kanyarban. – A nő a falu eleje felé intett – Áthaladtak maguk is rajta. Nyár este volt, és jöttek vissza a kombájnok a mezőről…ő meg nyolcvannal bele a kanyarba. Azt mondják, letépte a fejét a kombájn egy kiálló része…

– Úristen – motyogta a nő a kocsiban.

– Ez még semmi. Olyan másfél évre rá a kisebbik gyerek szerelmes lett, egy szomszéd falubeli kislányba, és mert neki már nem adtak autót a szülei, ezért csak úgy, gyalog járt át. Aztán egyszer csak történt valami, összevesztek, vagy a lány szakítani akart, mindenesetre a gyerek nem jött haza éjszaka. Másnap a szülei és a rendőrök tűvé tették érte a határt – hát a villanyoszlop alatt találták meg, összeégve.

– Mi történt? – kérdezte az asszony elhaló hangon a kocsiból.

– Felmászott az oszlopra, és megfogta a vezetéket. A kislány össze-vissza beszélt, de az valószínű, hogy történt köztük valami, mert ok nélkül az ember nem csinál ilyet.

– Hát az biztos – jött a megerősítés lentről. – És az anyjuk? Hogy viselte mindezt?

– Az szinte beleőrült a fájdalomba – bólogatott az ingatlanos. – Azt mondják, hetekig nem evett, lesoványodott, és úgy járt-kelt a faluban, mint egy kísértet. A gyerekek megijedtek tőle, ha látták az utcán. Végül teljesen elsorvadt. Egy nap is, kint ácsorgott az udvaron, mikor lezuhant egy nagy eső, bőrig áztatta, mikorra a férje észrevette, hogy mi történik. Bevitte a házba de már későn, az asszony tüdőgyulladást kapott és valami fertőzés is fellépett – az vitte el, a kisebbik gyerek halála után fél évvel.

Elhallgatott, mélyen beleszívott a cigarettába, majd a füstöt fölfelé, az égnek engedte.

– Nem csodálom, hogy az apa tönkrement – jegyezte meg a másik a kocsiból.

– A felesége halála után elkezdett nagyon inni. A falusiak azt hitték, hogy az ital öli meg, de elébe ment a dolognak. Ott csinálta, a műhelyben. – A nő csak állával bökött az épületrész felé, majd gyorsan elkapta róla a szemét.

– De ezzel nincs vége – folytatta az ingatlanos komoran.

– Hogyhogy? – kérdezte értetlenül az asszony.

A tömzsi kis nő ellépett a autótól, kisétált az út közepére és körbenézett, van-e valaki a környéken. Nem volt.

– Azt mesélik, hogy éjjelente néha hallják, hogy a fűrészgép, a csiszoló vagy más egyéb szerszám beindul a műhelyben. Ez már csak azért is furcsa, mivel a rokonok az összes gépet eladták azután, hogy az asztalos is meghalt. Mindet. Nincs ott semmi, csak por és egerek, nekem elhiheti, drága – intett a háta mögé. – De még ez se minden…

Megnézte cigarettája végét, majd a földre dobta a szál maradékát, és gondosan eltaposta rajta a parazsat. Közben a háta mögött egy idős ember biciklizett el. Az ingatlanos félfordulatot tett felé, de nem köszönt vagy biccentett neki. Várt, míg a férfi eltávolodik, majd valamivel halkabban így folytatta: – Amikor hallatszik a gépek hangja, olyan, mintha valamit csiszolnának velük, mintha valamit gyártanának, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy rá pár napra azok közül, akik hallották ezt a hangot, mindig meghal valaki a faluban. Mindig. Azt mondják, az asztalos ilyenkor, éjjel készíti el az illető koporsóját…

Mély levegőt vett, majd megrázta fejét, és legyintett arca előtt, mintha legyet hessegetne el: – De persze én nem hiszek ezekben a dolgokban, mert azért…

Nyikordult mögötte a kapu, a zajra hátrafordult – a férfi lépett ki az udvarról. Odament az ingatlanoshoz, és átadta neki a ház kulcsát.

– Vizes – mondta szinte sajnálkozva de szigorúan. – Majdnem mindenhol vizes az alja, gondolom talajvíz, és nincs megfelelően szigetelve le. Egyedül a műhely tűrhető, az későbbi toldás lehet.

– Igen. Így van – jegyezte mg az ügynök jóváhagyólag, és eltette a kulcsot. – És a másik? – mutatott előre, a parasztházra. – Hogy tetszett?

A házaspár gyorsan egymásra pillantott, majd a férfi megvonta vállát, és így szólt: – Még gondolkodunk. De ha van bármiféle egyéb ajánlata…

– Megvan a számuk – az ingatlanos közelebb lépett, és kezet nyújtott neki. Aztán az asszonyhoz ment, az ő kezét is megszorította, és csöndesen, szinte súgva mondta neki: – Vigyázzanak hazafelé az úton, drágám. – A másik kerülte tekintetét, biccentett, közbe még egyszer végigézett a kísértetjárta házon, az elhagyott műhelyen. – Várjuk a jelentkezését – mondta végül az ingatlanosnak, aki már a saját kocsija felé sietett. A férfi beszállt a nő mellé, bezárta az ajtó, indított, majd óvatosan felgurult egy szomszéd ház kis kapufelhajtójára, aztán megfordult, és elindultak, kifelé a faluból.

– Kedves asszony – jegyezte meg a nő. – Bár nagyon pletykás.

– Az a jó – bólogatott a férfi. – Legalább elkotyog mindent az épületekről. – Elmosolyodott, megdörzsölte szemeit. – Nem mintha az ilyen babonás sztorikra szükségünk lenne, de mondjuk az jó, ha a család viszonyokról megtudunk egy-két dolgot. A másik nem jelentkezett? Az a siófoki?

– Jelenleg nincs nekik kőépületük, csak vízparti faházuk – vonta meg a vállát a nő.

Gyorsan kiértek a faluból. Mikor elhagyták az éles kanyart, a nő megborzongott, mert eszébe jutott a lefejezett fiú.

– Mondjuk ez csendes környék– bizonygatta, csak úgy magának.

– A két ház viszont katasztrofális volt – jelentette ki komoran a férj. Majd megenyhült: – Egyedül a műhely tetszett. Mindig is szerettem volna egy ilyen műhelyt, hogy csinálhassak ezt-azt. Ki tudja, talán kitanulom a műbútor-asztalosságot nyugdíj után, hm…?

Kérdőn feleségére nézett.

– Ahhoz sok eszköz meg gép kell – jegyezte meg tűnődve az asszony.

– Hát, mondjuk itt, ennél a háznál még ez volt a legjobb. Hogy az asztalos összes gépe ott maradt, minden, ami kellhet – morfondírozott a férfi. Látszott rajta, még egy ideig gondolkodni fog a dolgon. Az asszony hosszan elnézte arcélét, majd elfordult, elrejtette a saját arcát, mert kifelé bámult a tóra.

 

vége

 

Szólj hozzá!
2011. március 06. 21:37 - Valmont

Amikor elment az áram

Elképzeltem egy végtelenül racionálisan gondolkodó figurát. Egy olyan alakot, aki egy átlagembernél gyorsabban, hatékonyabban és összetettebben tud dönteni. És aztán köré szőttem egy neki való történetet. A lényeg a kiinduló pillanat volt, amikor a főszereplő ráébred, hogy egész addigi életét, és az abban lévő legfontosabb dolgok egy részét fel kell adnia, hogy megmentsen belőlük valamit. Egy technokrata "Sophie választása" lett a sztoriból. Benne van még egy csomó emlékezetes mozi- és könyvélményem, olyan pillanatokról, mikor valaki már a többiek előtt tudja, hogy meg kell tennie egy szörnyű, kegytelen dolgot mások - vagy önmaga - védelmében. Azt hiszem, itt még különösen súlyossá teszi az áldozathozatalt a feleség állapota. Ez a momentum egyrészt csak sarkítja a szituációt, másrészt a befejezéssel érdekes kontrasztot ad a veszteség-nyereség odalakat összenézve.

 

A tiszta ész kritikája

 

A férfi a pincefeljáró alján állt, a nő a lépcső tetején.

– Azt akarod mondani – kezdte a férfi –, hogy most, amikor végeztem, és hatévnyi kemény munka és kutatás után meg akarom mutatni neked a művemet, a munkám gyümölcsét, amit talán megváltoztatja az emberiség történelmét, szóval hogy most menjünk előbb étterembe?

A nő elmosolyodott, megvonta vállát.

– Éhes vagyok – válaszolt aztán –, és szeretnék neked pezsgőt rendelni. És nekem is van egy hírem.

A férfi odalenn a lépcső alján lehajtotta fejét, majd mikor felnézett, már ő is mosolygott. Kinyúlt oldalt, és lekapcsolta a fényeket a pincében. A sarokban zúgott és morgott valami nagy, sötét tömeg.

 ***

– Elmondom, mi a bajom a történetével – mondta a nyomozó, mikor felállt az asztaltól. A kihallgatószoba sarkába ment, és kidobta a csokispapírt. Aztán beleharapott a csokiba, jóízűen rágta, és nézte a székben ülő férfit. Még most is fel volt kötve a keze, és nyakán a forradások a neonfényben sötétlilának tűntek.

– Ott van ez a két mocsodék a házukban. Maga megsebesült. Nem halálosan, de elég durván. A felesége…– itt nyomozó elfordította a fejét. – A padlón fekszik. Karnyújtásnyira magától. Erősen vérzik, mély seb. A telefon…– A nyomozó farzsebéből noteszt vett elő, belenézett, elolvasott valamit, majd elégedetten eltette. –…egy kisasztalon az előtér végében. Kábé hat méterre az Ön pozíciójától. És maga…nem csinál semmit.

Az ülő felemelte rá tekintetét. Nem volt szemében semmi. – Dehogynem – motyogta alig hallhatóan.

*** 

A nő a fürdőszobai tükörbe behajolva rúzsozta a száját, amikor a férfi belépett a helyiségbe.

– Alszik? – kérdezte az asszony.  A férfi mögéállt, hozzásimult kombinés testéhez, előrenyúlt, megfogta a nő melleit.

– Igen. És horkol – suttogta az asszony hajába.

– Ne most…– kérte a másik, mire a férfi szusszanva ellépett, a csempének dőlt, és onnan nézett a tükörbe.

A nő most alapozót vitt még a jobba arcfelére, kiigazított valamit.

– Nem akarok elkésni – magyarázta az asszony, és szembenézett a tükörben a férfival. – Valami baj van? – kérdezte még a másiktól, aki csak a fejét rázta.

– Semmi. Nagyszerű lesz ez az este – válaszolt. – Fel van töltve a videó?

– Azt hiszem igen. Miért? – A nő bevizezett egy vattát, és kiigazította szeme alatt a festéket. Most már valóban tökéletes volt.

– Szeretném, ha elvinnénk a koccintást rögzíteni, aztán a vacsora után felvennénk, amikor bekapcsolom a Gépet. Amikor elsőször bekapcsolom, igazából, a tesztek után.

– Rendben – monda az asszony, és megfordult. – Tetszem neked?

– Nagyon – bólintott a férj, de látszott rajta, másra gondol. A nő odament hozzá, befészkelődött a mellkasára, a karjaiba, és megcsókolta állát, majd száját. – A videót aztán ne kapcsoljuk ki éjszakára se – súgta kacéran a férfi fülébe.

*** 

– Szóval – kezdte a nyomozó, csokitól torzított szavakkal –, ott fekszenek mind a ketten, és maga valami egészen furcsát csinál. Legalábbis a nyomokból ítélve. Elkezd kúszni a pince felé, legurul azon a hatalmas lépcsőn, majd odalenn előszedi a pisztolyt, mely nincs benne semmilyen nyilvántartásba, és…– a nyomozó legyintett, elnézett a sarokba. – Hogy volt minderre képes ezekkel a borzalmas sebekkel? És miért nincsenek vérnyomok az emeleten, ahol kilőtte a két baromarcút?

A férfi felnyúlt, megigazította haját, majd krákogott, mielőtt megszólalt.

– Kötszer. Bekötöttem magam odalenn a pincében. Ott volt kötszer.

– Nem igaz – vágta rá azonnal a nyomozó. – A kötszer a konyhában volt, alul egy polcon, jól látható dobozban. Tudnia kellett magának is, hogy ott van.

– Nem emlékeztem rá. A pincében lévőre emlékeztem. Még a múlt hónapban vágtam meg a kezem, és ott hagytam – csóválta fejét a férfi. – Tudja a Gép, amin dolgoztam. Csupa csavar és fogaskerék. Minduntalan összevagdosott.

A nyomozó legyintett. – Rendben. Oké. Legyen így. De akkor sem értem, miért nem a telefonhoz ment. Miért nem értesített előbb minket és a mentőket? – Az ülő alak elé tornyosult, és mintha meg akarta volna fogni a vállát. De végül nem tette. Szelídebb hangon folytatta. – Ember, a felesége haldoklott. A lánya odafenn volt két elmebeteg állattal az emeleten, akik szétforgatták a hálószobájukat az ékszerek után.

– A feleségem mondta meg nekik, hogy ott tartjuk az ékszert. Miután először megszúrták – bólintott a férfi. A nyomozóban bennakadt a szó, a másik pedig folytatta. – Azért mondta meg, mert úgy gondolta, ezzel megóvhatja a másik szobában alvó lányunkat. Tévedett. Megöltek volna mindannyiónkat.

A nyomozó kivárt, de a férfi elhallgatott. – Értem. De akkor sem tudom elfogadni, hogy a kötszerért mászik le a pincébe, és közben eszébe se jut felhívni valakit, segítséget kérni. Ez nagyon nincs rendben, ember.

A férfi felnézett rá, állta tekintetét, majd megvonta vállát.

– Ez van. Végül megbűnhődtek, nem?

*** 

A nő az ágyra ülve húzta harisnyáját, miközben az ingjét gomboló férjét figyelte.

– Tényleg kész vagy? A Géppel? – kérdezte hirtelen aggódva. A férfi betűrt ingjét a nadrágjába, majd összehúzta övét és becsatolta.

– Azt hiszem, igen. Az eddigi mérések alapján működni fog – bólintott.

– De még nem tesztelted – jelentette ki a nő, miközben belelépett szoknyájába.

– Nem – ismerte el a férfi. Körbemutatott. – Amikor bekapcsolom, valószínűleg el fog menni az egész negyedben az áram. Akkora energiaigénye lesz.

– Te fizeted a számlát – nevetett fel a nő. Megigazította szoknyáját, majd a férfihoz lépett, megfogta arcát. – Ez nagyon fontos neked. Maradhatunk, ha akarod.

A másik eltűnődött, majd megcsóválta fejét. – Nem. Ünnepeljünk. Bár nem szívesen halogatom a pillanatot, főképp, hogy amíg be nem kapcsolom, addig nem…

Abbahagyta, eltűnődött valamin. – Mindegy. Fontosabb, hogy egy kicsit együtt legyünk előtte. Utána minden más lesz.

A nő hirtelen megcsókolta.

– Az biztos – súgta, mikor elváltak.

***
 

A nyomozó nem felelt, várt, az asztalnak dőlve nyalogatta fogait, mint ez nagy, elégedett macska. A férfi kitartóan nézte, majd felsóhajtott, és így szólt. – Rendben, akkor elmondom, hogy miképp okoskodtam ott, abban a pár percben.

A nyomozó nem válaszolt, csak hátrébb lépett, egy széket húzott ki az asztal alól, és leült rá. Aztán összefont mellkasán a két karját, és a férfi arcába bámult.

A másik elnézett oldalt a szürke falra, mint aki ott látja az események vetített verzióját, majd halkan beszélni kezdett.

– Tudós vagyok, mindig is racionálisan gondolkoztam. Felmértem az okokat a következményeket, összevetettem a kettőt, és cselekedtem. Amikor ott hevertem a padlón, éreztem a sörétek szúrását a testemben. Tudtam, erősen vérzek, de legalább fél óra, míg ezekkel a sebekkel ez komolyabb gondot okozhat. A feleségem...– A férfi hangja hirtelen elcsuklott, majd erőt vett magán, és tovább beszélt: – Ott feküdt mellettem, és láttam, az ő sebéből fekete vér folyik. Ez azt jelentette, hogy szervet ért a kés, talán májat. Vagyis hiába csinálok bármit – a seb végzetes, a belső vérzés miatt a halál nagy valósínűséggel beáll mielőtt komolyabb segítséghez, például orvosi, kórházi ellátáshoz jutna.

– Ez csak…– kezdte volna nyomozó, de a másik leintette. A nyomozó fejét csóválva néma maradt.

– Kérem, hagy fejezzem be – elgondolkodott, majd mély levegőt véve így folyatta: – Tudtam, hogy az egyik rabló bezárták a bejárati ajtót. A hátsó ajtót mi zártuk még délután. Az ablakokon a gyakori lopások miatt vasrácsok vannak. Míg egy rendőrjárőr behatol az épületbe – értékes percek telnek el. Tudtam azt is, hogy ha azok ketten odafent meg is találják az ékszert, fel fogják forgatni az egész lakást. És akkor ráakadnak az alvó lányunkra. Ezért aztán, mindez összesítve, arra jutottam, hogy nekem kell megoldani a dolgot. Ennek menete az volt, hogy előbb el kellett látnom a sebemet felületes kötözéssel, majd az illegálisan beszerzett és a pincében tárolt pisztollyal likvidálnom kellett a két rablót. Mivel tudtam, hogy a pincében van kötszer, nem engedhettem meg a két-három percnyi kitérőt a konyhába. Ezért másztam azonnal a lépcsőhöz, gurultam le rajta, kötöztem be magam, és vettem elő a fegyvert a vaskazettából.

Elhallgatott, és várakozóan a nyomozóra tekintett. Az a monológ alatt ismét elővette kis jegyzetfüzetét. Most belenézett, aztán hirtelen, közömbösen megkérdezte.

– És mit tud az áramszünetről?

*** 

A nő az előtérben átnézte retiküljének tartalmát, majd ez gyors, futó pillantást vetett a kerek, ovális tükörbe. – Azt hiszem, kezdek nagyon éhes lenni – vallotta be mosolyogva tükörképének.  A férje a szófán ült, cipőjét húzta.

– Mi az a jó hír, amit te akarsz mondani? – kérdezte hirtelen.

A nő megmerevedett a tükör előtt, majd lassan megfordult, lenézett a férfire. Aztán valami eszébe jutott, és a tükörre mutatott. – Ketten vagyunk – mondta talányosan. – Itt, és a tükörben is.

A férfi felállt, megigazította öltönyét, majd nyelt egy nagyot.

– Ezt úgy érted…–kérdezte, mire a nő bólintott. – Mikor tudtad meg?

Az asszony a fogashoz lépett, leemelte róla kabátját, és felsóhajtott. – Egy hete, mikor a nőgyógyászomnál voltam. Akkor lett biztos. – A férjére pillantott. – Örülsz?

A másik csak állt a folyosó közepén, nézte a padlót, aztán felemelte tekintetét, míg az elérte a feleségéét.

– Ez a legboldogabb nap az életemben. – mondta. – A videó! – jutott eszébe, és megfordult. Ebben a pillanatban csöngettek.

– Nyitom – mondta a felesége, és az ajtóhoz lépett, majd ahogy szokta, anélkül, hogy a kémlelőnyílásba nézett volna, kitárta az ismeretlen előtt.

***
 

– Nem emlékszem áramszünetre. – vallotta be a férfi.

A nyomozó felhümmögött, aztán ismét a jegyzetfüzetébe nézett. – No, pedig volt, és  a szolgáltató szerint a kiváltója egy különösen nagy áramfelhasználói anomália volt, pont a maguk házában. Mintha valaki bekapcsolt volna ezer mosógépet egyetlen kézmozdulattal. De nem mosógépet kapcsoltak, be, ugye?

A férfi tíz másodpercig nem válaszolt, majd megköszörülte torkát. – Van egy kutatásom. De azon az éjjelen…

A nyomozó felállt a székről, az asztalhoz lépett, és kikapcsolta a hangrögzítőt.

– Elmondom, mit gondolok én – mondta szomorúan. – Tudja, egy kicsit utánanéztem a dolgoknak.

– Ennek örülök – jegyezte meg a férfi mosolyogva.

– Igen – a nyomozó végigmérte, majd visszaült a helyére. – De nem akarom, hogy ennek nyoma legyen. Kérem, hallgasson meg, és ha igazam van, csak bólintson a végén.

A férfi még mindig mosolygott: – Rendben.

A nyomozó pedig ezt mondta: – Maga épített egy időgépet.

A férfi arcáról eltűnt a mosoly, komor, feszült figyelem váltotta fel. A nyomozó pedig folytatta: – Láttam a jegyzeteit, utánaolvastam az elméleti háttérnek, és megnéztem a gépét odalenn a pincében. Az a gép ette meg az áramot azon az éjjelen. Az első alkalom volt hogy kipróbálta. Tudom, hogy az elmélet szerint az időutazás visszafelé egészen addig a pillanatig lesz lehetséges, mikor az első időgép működésbe lép. Maga is ismeri ezt a törvényt. És ezek alapján elmondom, mit csinált.

A nyomozó kivárt, majd halkabban, keserűen így folytatta: – Látta, hogy a felesége haldoklik. Szerintem azt is tudta, hogy a mentők megmenthették volna. De döntenie kellett. Nem volt magának semmiféle fegyvere a házban, de volt egy időgépe a pincében, amit még sosem kapcsolt be. A másodpercek peregtek, tudta, hogy ha nem indítja be, annál később lesz majd lehetséges visszatérni a jelen pillanatába. Döntenie kellett, és maga a lányát választotta. Lemászott a pincébe, és bekapcsolta a gépet. Fél percre elment minden áram a kerületbe, és ezalatt maga – pontosabban a jövőbeni énje –  előjött a gépből. Kezében egy fegyverrel, amelyet valamikor a jövőbe fognak legyártani és törzskönyvezni. Valószínűleg egy éjjellátót viselt, felment az emeletre, és agyonlőtte a vakon tapogatódó betörőket. Aztán, mikor visszatért az áramszolgáltatás, ellátta önmaga sebét, majd a gépet újból beüzemelve, a pisztolyt a helyszínen hagyva, visszatért a jövőbe.

A nyomozó nagyot fújt, széttárta két karját: – Nos, igazam van?

A férfi csak bámult rá, aztán megrázta fejét.

– Lenyűgözően érdekes okoskodás – vallotta be. – Egy dolgot azonban elfelejtett.

– Mégpedig?

– Nem volt, csak egy áramszünet. Hogyan mentem vissza a jövőbe, ha másodszor nem következett be rendszerleállás a szolgáltatónál?

A férfi kivárt, majd felállt székéből: – Az elmélete izgalmas, de sajnos logikailag nem stimmel. – A hangrögzítő felé intett. – Maradjunk inkább a felvett változatnál. Elmehetek?

A nyomozó várt egy kicsit majd kelletlenül felállt ő is, és kinyitotta férfi előtt az ajtót. – Szabadon távozhat, tessék. És…– kereste a szavakat, de végül csak biccentett. – Minden jót.

*** 

Két perccel később, mikor a férfi kilépett a rendőrkapitányság épületéből, és akaratlanul is felszabadult, mély levegőt vett. Aztán megdörzsölte szemét, arcát és érezte, nedves lesz az ujja.

–A francba – suttogta maga elé.

Szemben az utca túloldalán ott várakozott autója. Óvatosan átkelt az úttesten, beszállt a vezetőülésre.

– Hogy ment? – kérdezte hátulról egy hang. A férfi a visszapillantó tükörbe lesett. – Meleg helyzet volt. De azt hiszem, rendben lesz.

Aztán valami eszébe jutott, és még mindig a tükröződést nézve ki is mondta: – Ketten vagyunk. Itt és a tükörben is.

 

vége   

Szólj hozzá!
horror