Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2011. augusztus 01. 23:23 - Valmont

Kísértettek

Ez csak úgy jött, ad hoc. Ahol felnőttem, van egy elhagyatott ház. Csupa dudva és gaz az udvara. A redőny lehúzva, a falak...meg úgy minden, kopott, omladozó. Látszik, nagyon rég nem  járt benne senki. 

A házat tulajdonló családban volt régebben egy öngyilkosság. Aztán a családtagok szétszéledtek - ki erre, ki arra, nem tudunk róluk semmit, nem tudjuk, miért nem járnak már a házba. 

Ahogy a múltkor elnéztem ezt a nagyon szomorú látványt, tudtam, hogy meg kell írnom belőle valami. A lenti idézet meg kamaszkorom egyik túlértékelt könyvének mottója: Peter Strub - Ajtó nélküli ház.

 

Elhagyott műhely

 

Ajtó nélküli ház a Kárhozat

Hol nem lép be, csak a Nap

Aztán a létrát ellökik,

Menekvés nem marad.

Emily Dickinson
 
 

Felmentek egészen Tihanyig, ott ettek egy olajtól csöpögő halat az egyik büfé fedett teraszán, majd a nő ivott egy kis rizlinget, míg a férfi cigarettázva bámult a szemerkélő esőbe. Amint észrevette, hogy a másik az ujjai közt parázsló szálra mered, mentegetődzve így szólt: – Ma még csak a harmadik – azzal gyengéden végigsimította felesége arcát. A nő elkapta fejét.

– Messze van innen? – kérdezte türelmetlenül. A férfi ránézett a gps-re, amit mindig kivett a kocsiból, ha valahol leparkoltak, majd megrázta a fejét. – Nem mondanám. Két faluval arrébb.

Úgy is volt, előbb észak felé kellett kanyarogniuk, aztán egy alsóbbrendű úton, egy nyárfás allé és egy leromlott állapotú temető után beértek a kis településre.

A házak többsége jól karbantartott, hétvégi nyaraló volt, most, az őszi hűvösben szinte egynek se bodorodott füst a kéményén. Az utcákon is csak pár idősebb lakos lézengett, a férfi óvatosan kerülgette őket, közben motyogva kommentálta a közösségi épületek, és úgy általában a falu jellegzetességeit.

Könnyen kiszúrták az ingatlanos autóját, ott állt a tornácos parasztház kidőlt-bedőlt kerítése előtt. Ahogy kiszálltak, a tömzsi kis nő eléjük sietett, és szinte már a kocsiajtóban megrázta a kezüket. – Jó napot, könnyen idetaláltak? – kérdezte lelkesen, miközben csillogó, barátságosan barna tekintete felmérte őket. Ötvenes házaspár, a gyerekek már kirepültek, a munka megy, sok mindent nem várnak a maradék élettől. Valamennyi megtakarításukat okosan egy Balaton-környéki nyaralóba kívánják befektetni, ahova esetleg vissza is vonulhatnak majd nyugdíjas éveikre.

– Azt hiszem, ez az épület ideális lesz önöknek – mutatott széles mozdulattal a háta mögé

A férfi hosszan tanulmányozta a félig levakolt, újracserepezett, de szúette nyílászáróktól barnálló házacskát, majd megszívta fogát. – Meglátjuk – mondta, és megindult a kapu felé.

– A kert igazán csodálatos – jelentette ki háta mögött felesége.

– Ez még az eredeti ültetés –sietett utánuk az ingatlanos, majd a férfi elé került, megemelte és megrántotta a kapu kilincsét. – Van itt minden, nyári alma, őszibarack, szilva. Az öreg bácsi egészen tavalyig metszette őket rendesen, amíg el nem vitték az otthonba. De permetet egyik fa se látott, itt minden bio – magyarázta, majd felsietett a tornácra. Észrevette, hogy a férfi az udvar közepén csúcsosodó sóderhalmot nézi. – Igen, a gyerekei elkezdték a felújítást, hogy majd kiadják nyaralóknak, és meg is csinálták egy részen...– a ház hátsó traktusa felé intett. –...de aztán meggondolták, és inkább elkezdték árulni. Szóval, ezt még – beerőltette a kulcsot a nyikorgó zárba – be kell persze fejezni. De nem hiszem, hogy nagy munka, és persze nyom lefelé az áron.

Az épület három hosszú, keskeny helyiségből állt, gyorsan bejárták mindet. Hátul a felújítás során kezdtek kialakítani egy vizesblokkot, de nem sokáig jutottak vele. A férfi mindent megfogott, megtapogatott, ellenőrizte a falazást, a vakolatot, egy székre állva még a plafonon végigfutó keresztgerendákat is megkocogtatta.

Kifelé menet félrevonta a feleségét, mintha csak a konyha melletti kis spájzban akarna mutatni neki valamit. – Az egészet bontani kellene – súgta neki. A asszony felnézett rá, nagy bizakodó és csodálkozó tekintettel, aztán megvonta vállát. – Legalább kirándultunk egyet.

Szótlan, megfontolt némaságban ácsorogtak még egy kicsit a kapu előtt, majd a férfi felkapta fejét, és megindult, átvágott az úton, aztán a túloldalról visszafordulva kérdezte jó hangosan: – És ezzel mi van? Már nem eladó? – mutatta is a kézzel, piros festékkel mázolt feliratot az ablakba biggyesztett táblán.

Az ingatlanos kényszeredetten mosolygott, körbenézett, aztán utánament, át az úton: – Az? De, még igen…bár én…

Az asszony követte a kis kerek nőt, és akaratlanul is felzárkózott mellé, mert megérezte, a másik súgva, titokzatoskodva folytatja majd. Így is lett: –…én ezt a házat nem ajánlanám maguknak. Nincs minden rendben vele, értik?

Csak álltak ott mindhárman a zöld foltokat hámló kerítés mellett, és bámulták a házat. Egyszintes, szürkésfehérre meszelt épület volt, egyszerű, félbevágott kockaalakzat, a hatvanas évek puritán stílusában. Két, portól tompa ablaka az utcafrontra nézett. L alakban hátul jobbról egy széles, üvegezet műhelyféleség csatlakozott hozzá, ablakait fűrészpor szemelte össze.

Az udvaron méteres gaz sárgállt, és két megfeketedett almafa hullatta leveleit a szárak közé.

– Miért, mi van ezzel a házzal?– kérdezte a nő kíváncsian és kissé riadtan. Az ügynök csak a fejét ingatta, majd belekotort méretes retiküljébe

– A falusiak szerint kísértetek járják –  mondta aztán, végül elővett egy kopott kis kulcsot. – Persze megnézhetik, ha akarják, mert ezt is én árulom. –  A férfi felé nyújtotta a kulcsot, aki elvette tőle. – Ha nem gond, én nem megyek be. – A férfi már indult volna, most visszafordult felé, mire a nő így folytatta: – Nem vagyok babonás vagy ilyesmi, de ettől a háztól a hideg kiráz odabenn, értik ugye.

– Miért, mi történt a házban? – kérdezte most már tényleg riadtan a nő, és közben a férj kezében lévő kulcsot leste.

– Semmi különös… – Az ingatlanos ellenőrizte mobilját, majd visszacsúsztatta a retiküljébe. –…csak kihalt az egész család, szép sorjában. Legvégül a családapa felkötötte magát, ott, a műhelyben. – A nő a fűrészporos ablakok felé mutatott. – Asztalos volt. Ennek már két éve, azóta árulják a rokonok. 

– Mindig is akartam egy asztalosműhelyt – jelentette ki a férfi határozottan. Tekintete összekapcsolódott az asszonyéval. – Megnézem. Nem jössz?

A nő felsóhajtott, mint aki már nagyon fáradt. – Inkább megvárlak idekinn. – Hátranézett a kocsijuk felé. – Megint fáj a bokám…

A férfi odadobta neki a kocsikulcsot, az asszony ügyesen elkapta. Nézte, ahogy férje kinyitja a nyikorgó kertkaput, majd bemegy az oldalsó bejáraton az épületbe. Aztán a két nő átment az úton az autóhoz. Az asszony kinyitotta távirányítóval, kihajtotta az anyósülés ajtaját, és fáradtan a bőrülésre zuttyant.

– Régóta házasok, drága? – kérdezte az ingatlanos megállva előtte. Retiküljéből egy csomag cigarettát halászott elő.

– Harmincegy éve – vallotta be a másik a bokáját masszírozva.

– Nem zavarja? – mutatta fel öngyújtóját az ügynök, mire az asszony megrázta fejét: – A férjem is dohányzik, Pedig le kellene állnia – fél éve volt egy szívinfarktusa. De nem ér neki a szép szó, hiába beszélek a lelkére…

– Hát, ez már csak így van – mosolyodott el az ingatlanos.– Én is minden héten leszokom…

Az asszony ismét a néptelen házat kezdte fürkészni. Az ingatlanos észrevette, de nem szólt, csak szívta a cigarettáját, majd nekidőlt a kocsi oldalának, és halkan maga elé motyogta: – Még a látványát se szeretem.

– Mi történt itt valójában? Tud róla valamit? – kérdezte a nő a kocsiból. Hangja tompán és aggodalmasan csengett. Távolban egy kakas kukorékolt.

– Hát, csak amit a falusiak, meg rokonok meséltek. Ki tudja, talán a fele se igaz – jött a válasz. Aztán az ügynök kivárt, jó egy percig húzta a csendet, majd belekezdett: – Jól ment nekik, a férfi ügyes kezű asztalos volt, megcsinált bármit, de bedolgozott valami bútorgyárnak is. Aztán hirtelen, csőstül rájuk szakadt a baj. Mint a Bibliában, Jób története. Ismeri a Bibliát, drága?

Az asszony bólintott talán kocsiban, majd sietve kiszólt: – Olvastam…egy részét.

– Na, szóval őt is  próbára tette a sors – és elbukott. Előbb a nagyobb fia karambolozott, lent, abban az éles, beláthatatlan kanyarban. – A nő a falu eleje felé intett – Áthaladtak maguk is rajta. Nyár este volt, és jöttek vissza a kombájnok a mezőről…ő meg nyolcvannal bele a kanyarba. Azt mondják, letépte a fejét a kombájn egy kiálló része…

– Úristen – motyogta a nő a kocsiban.

– Ez még semmi. Olyan másfél évre rá a kisebbik gyerek szerelmes lett, egy szomszéd falubeli kislányba, és mert neki már nem adtak autót a szülei, ezért csak úgy, gyalog járt át. Aztán egyszer csak történt valami, összevesztek, vagy a lány szakítani akart, mindenesetre a gyerek nem jött haza éjszaka. Másnap a szülei és a rendőrök tűvé tették érte a határt – hát a villanyoszlop alatt találták meg, összeégve.

– Mi történt? – kérdezte az asszony elhaló hangon a kocsiból.

– Felmászott az oszlopra, és megfogta a vezetéket. A kislány össze-vissza beszélt, de az valószínű, hogy történt köztük valami, mert ok nélkül az ember nem csinál ilyet.

– Hát az biztos – jött a megerősítés lentről. – És az anyjuk? Hogy viselte mindezt?

– Az szinte beleőrült a fájdalomba – bólogatott az ingatlanos. – Azt mondják, hetekig nem evett, lesoványodott, és úgy járt-kelt a faluban, mint egy kísértet. A gyerekek megijedtek tőle, ha látták az utcán. Végül teljesen elsorvadt. Egy nap is, kint ácsorgott az udvaron, mikor lezuhant egy nagy eső, bőrig áztatta, mikorra a férje észrevette, hogy mi történik. Bevitte a házba de már későn, az asszony tüdőgyulladást kapott és valami fertőzés is fellépett – az vitte el, a kisebbik gyerek halála után fél évvel.

Elhallgatott, mélyen beleszívott a cigarettába, majd a füstöt fölfelé, az égnek engedte.

– Nem csodálom, hogy az apa tönkrement – jegyezte meg a másik a kocsiból.

– A felesége halála után elkezdett nagyon inni. A falusiak azt hitték, hogy az ital öli meg, de elébe ment a dolognak. Ott csinálta, a műhelyben. – A nő csak állával bökött az épületrész felé, majd gyorsan elkapta róla a szemét.

– De ezzel nincs vége – folytatta az ingatlanos komoran.

– Hogyhogy? – kérdezte értetlenül az asszony.

A tömzsi kis nő ellépett a autótól, kisétált az út közepére és körbenézett, van-e valaki a környéken. Nem volt.

– Azt mesélik, hogy éjjelente néha hallják, hogy a fűrészgép, a csiszoló vagy más egyéb szerszám beindul a műhelyben. Ez már csak azért is furcsa, mivel a rokonok az összes gépet eladták azután, hogy az asztalos is meghalt. Mindet. Nincs ott semmi, csak por és egerek, nekem elhiheti, drága – intett a háta mögé. – De még ez se minden…

Megnézte cigarettája végét, majd a földre dobta a szál maradékát, és gondosan eltaposta rajta a parazsat. Közben a háta mögött egy idős ember biciklizett el. Az ingatlanos félfordulatot tett felé, de nem köszönt vagy biccentett neki. Várt, míg a férfi eltávolodik, majd valamivel halkabban így folytatta: – Amikor hallatszik a gépek hangja, olyan, mintha valamit csiszolnának velük, mintha valamit gyártanának, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy rá pár napra azok közül, akik hallották ezt a hangot, mindig meghal valaki a faluban. Mindig. Azt mondják, az asztalos ilyenkor, éjjel készíti el az illető koporsóját…

Mély levegőt vett, majd megrázta fejét, és legyintett arca előtt, mintha legyet hessegetne el: – De persze én nem hiszek ezekben a dolgokban, mert azért…

Nyikordult mögötte a kapu, a zajra hátrafordult – a férfi lépett ki az udvarról. Odament az ingatlanoshoz, és átadta neki a ház kulcsát.

– Vizes – mondta szinte sajnálkozva de szigorúan. – Majdnem mindenhol vizes az alja, gondolom talajvíz, és nincs megfelelően szigetelve le. Egyedül a műhely tűrhető, az későbbi toldás lehet.

– Igen. Így van – jegyezte mg az ügynök jóváhagyólag, és eltette a kulcsot. – És a másik? – mutatott előre, a parasztházra. – Hogy tetszett?

A házaspár gyorsan egymásra pillantott, majd a férfi megvonta vállát, és így szólt: – Még gondolkodunk. De ha van bármiféle egyéb ajánlata…

– Megvan a számuk – az ingatlanos közelebb lépett, és kezet nyújtott neki. Aztán az asszonyhoz ment, az ő kezét is megszorította, és csöndesen, szinte súgva mondta neki: – Vigyázzanak hazafelé az úton, drágám. – A másik kerülte tekintetét, biccentett, közbe még egyszer végigézett a kísértetjárta házon, az elhagyott műhelyen. – Várjuk a jelentkezését – mondta végül az ingatlanosnak, aki már a saját kocsija felé sietett. A férfi beszállt a nő mellé, bezárta az ajtó, indított, majd óvatosan felgurult egy szomszéd ház kis kapufelhajtójára, aztán megfordult, és elindultak, kifelé a faluból.

– Kedves asszony – jegyezte meg a nő. – Bár nagyon pletykás.

– Az a jó – bólogatott a férfi. – Legalább elkotyog mindent az épületekről. – Elmosolyodott, megdörzsölte szemeit. – Nem mintha az ilyen babonás sztorikra szükségünk lenne, de mondjuk az jó, ha a család viszonyokról megtudunk egy-két dolgot. A másik nem jelentkezett? Az a siófoki?

– Jelenleg nincs nekik kőépületük, csak vízparti faházuk – vonta meg a vállát a nő.

Gyorsan kiértek a faluból. Mikor elhagyták az éles kanyart, a nő megborzongott, mert eszébe jutott a lefejezett fiú.

– Mondjuk ez csendes környék– bizonygatta, csak úgy magának.

– A két ház viszont katasztrofális volt – jelentette ki komoran a férj. Majd megenyhült: – Egyedül a műhely tetszett. Mindig is szerettem volna egy ilyen műhelyt, hogy csinálhassak ezt-azt. Ki tudja, talán kitanulom a műbútor-asztalosságot nyugdíj után, hm…?

Kérdőn feleségére nézett.

– Ahhoz sok eszköz meg gép kell – jegyezte meg tűnődve az asszony.

– Hát, mondjuk itt, ennél a háznál még ez volt a legjobb. Hogy az asztalos összes gépe ott maradt, minden, ami kellhet – morfondírozott a férfi. Látszott rajta, még egy ideig gondolkodni fog a dolgon. Az asszony hosszan elnézte arcélét, majd elfordult, elrejtette a saját arcát, mert kifelé bámult a tóra.

 

vége

 

Szólj hozzá!
2009. július 19. 11:38 - Valmont

Az évszázad numerája

Ebben történt egy tétova kísérlet a részegség ábrázolására. Az egyik szereplő a lassú de eltökélt beállása miatt nem képes érzékelni a társát érő fenyegetést. Kérdéses, később mit tud majd összerakni az eseményekből. Maga az alapötlet persze nem eredeti. Inkább az alkoholmámoros ember nézőpontján átszűrt töredékek teszik izgalmassá. Ugyanakkor azt gondolom, van valami rémisztő az első komolyabb berúgásban, ugyanúgy ahogy a kábítószer kipróbálásban, avagy a szüzeség elvesztésében is. Minden aktus önfeladással, a pontos érzékelés felfüggesztésével jár. Kockáztatnunk kell, belépni egy ismeretlen tartományba, olyan tudatállapotba, melyről fogalmunk sincs. Valamennyire a halálfélem átélése zajlik ilyenkor. Letompítva, kevésbé veszélyesen, de megtapasztalunk valamit a végső dolgok igazságából.

 

Vérvétel

 

A Moszkván találkoztak, Zozo épp Marlborot vett, mikor a fotós odalépett hozzá. – Szevasz – mondta Káci azzal a rejtelmes mosollyal, amit társa, a hírszerkesztő olyannyira nem kedvelt. – Nézd azt a csajt! – A fotós tekintetének irányát követve Zozó egy szőke lányt láthatott, amint nagyon rövid szoknyájában feltornázza magát a 16–osra. – Nem rossz – bólintott az újságíró. – Iszunk valamit indulás előtt? – kérdezte aztán, a kocsmák felé intve.

– Nem lehet – rázta fejét Káci. Nagy, fekete, göndör fürtjei röpködtek sápadt bőre felett. Úgy nézett ki, mint egy reneszánsz korabeli angol herceg. – Kötelező véradás lesz, anélkül nem mehetsz be.

– Klassz – bólintott Zozó, majd elrakta a visszajárót.

A céges rendezvény Rákoson volt, egy nagy sportpályán. Négy hatalmas sátort állítottak fel, ahol étellel–itallal, előadásokkal és díjakkal várták a médiahálózat dolgozóit. Szombat volt, alkonyodott, és a pályát körülölelő alumíniumkerítés halkan pattogott a nyárvégi melegben. Zozó néha megkongatta, ahogy elsétáltak mellette.

– Én nem akarok berúgni – magyarázat neki a fotós. – Valami csajt kellene szerezni. – Két mániája volt: a fényképezés és a nők. Zozó ezért nem szeretett vele terepre menni – a dolog vége mindig valami idétlen nyomulás lett a közelben fellelhető nőnemű egyedek irányába. Káci valóban jól nézett ki, és a szövege is lehengerlő volt, ha bedobta magát – de egész egyszerűen nem akarta elfogadni, hogy nem mindenkinek jár folyton azon az esze.

– És mostanában amúgy se bírom az italt…– tette még hozzá elgondolkodva, ám ekkor a kapuhoz értek. Megkapták a karszalagjaikat, majd beterelték őket egy sátorba. Itt zajlott a vérvétel, a fehér paravánok előtt két hosszú sor kígyózott.

– Ha már adtál vért, vagy alkalmatlanság miatt elutasítottak, kapsz egy kis hologramot a matricádra. Csak ezzel kérhetsz piát odabenn…– magyarázta előttük valaki –…mennyire náci rendszer, nem?

– A konszern idén a Vöröskereszt egyik fő támogatója. – szólt előre Káci. – Azért van ez. Még mindig jobb, mintha egy spermabanknál nyomulnánk... – Ezen aztán mind röhögtek, kivéve Zozót, aki már nagyon szomjas volt.

– Nem tudod, hogy vagyunk hétfőn? – kérdezte pár perc sorban állás után társától.

– Úgy emlékszem, reggel kezdünk, hatkor – válaszolt az tűnődve. – És terepre vagyunk beosztva. – Ez azt jelentette, hogy az éjszakai műszakosok által a rendőrségi URH–n elcsípett anyagokból nekik kell valami elfogadhatót fabrikálniuk lapzártáig. Zozó utálta a reggeli beosztásokat.

– Odanézz! – bökte meg oldalát Káci. Egy nővérkét bámult, aki listával a kezében állt a sor elején. Csupa gömbölyűség és feszülés volt a nő, alacsony termetű, hosszú, fekete haját hagyta elomlani áttetsző fehér ruhája alatt. Káci automatikusan megindult felé, de Zozó megfogta karját. – Úgyis találkozol vele odabenn – mosolygott.

– Igen, apám, és ez lesz az évszázad numerája – motyogta Káci. Nagyon halkan beszélt de ekkor a nő feléjük kapta fejét. Karakteres, szépen ívelt vonásai voltak, hatalmas szemei meghatározhatatlan színben játszottak. – Hú, szerinted meghallotta? – nyögött a fotós, amikor ismét eltűnt a függöny mögött, majd kért egy szál cigit az újságírótól.

Zozó épp meggyújtotta neki a szálat, mikor a molett titkárnő, Tünci lépett oda hozzájuk: – Kell matrica, fiúk? – kérdezte nyafogós hangján.

– Miért, van? – lépett hátrébb Zozó. Savanyú szag áradt a kolléganőből.

– Haza kell mennem, belázasodott az a kurva gyerek – magyarázta a csaj, s közben le nem vette szemét Zozóról. – Úgyhogy…– nyújtotta a fotós felé a letépett karszalagját, de az csak a fejét rázta: – Engem hív a kötelesség – mutatott a véradás vörös felirata felé.

– Nekem jöhet – kapta el gyorsan Zozó a szalagot. – Ezer hála – lefejtette róla a hologramos levonót, és a sajátjára ragasztotta: – Szomjan halok – mondta Kácinak, aki valami hangtalan ritmusra ingatta fejét, és le nem vette szemét a helyről, ahol a nővérke eltűnt.

– Menj csak – mondta  aztán. – Majd találkozunk.

Úgy is lett. Zozó harapott némi pogácsát, utána a rövides pult felé vette az irányt. A meleg lassan mérséklődött, ezért megkockázatott egy unicumot. Kért hozzá két pohár sört, a másodikat egy szilvával küldte le. Ez már ütött, de még fért. Évek óta gyakorolta azt az állapotot, mikor viselkedése és mozgása még koordináltnak tűnik, ám az odabenn lapuló tudat már jobbára csak röhögcsél az eseményeken.

A harmadik sátorban evett valami húst tésztával, és harapott egy geil süteményből. Kezet rázott a főnökével, és beszélt két kollégával, akiket nem kedvelt túlzottan. Tőlük szerzett tudomást a koktélos sátorról.

Itt egész hosszú sor gyűlt össze a pult előtt, a mixer elkeseredetten rázogatta a shakert, így visszament munícióért. Kért még egy szilvát, és egy korsó sört. Mikor a műanyag poharat átvette, megérkezett Káci.

– Apám, ez a csaj atom – lelkesedett. Arca pírban égett, karján a vatta apró vörös foltot nedvezett. – Úgy néz ki, mint valami pornósztár.

Elmondta, hogy belépve a vér szentélyébe, volt hat ágy, egy orvosféle mogorva fazon, és egy másik, kissé szikárabb csaj. Ehhez akarták küldeni, de ő csak azért is a jócsajt választotta. Inkább várt még, majd lefeküdt az általa felügyelt helyek egyikére, és ekkor, a tű behelyezése alatt azok az isteni mellek súrolták vállát, majdnem arcát is. Egyébként kétszer elrontotta a vénát, de valahogy az egész csapat nagyon amatőrnek tűnt, nem csak ez a baba…

– Az illata meg – mesélte –, nem is tudom, olyan földszagú, mint eső után a mező, eszméletlenül érdekes volt.

– Földszagú? – húzta fel szemöldökét Zozó. Érezte, arcizmai lassan zsibbadni kezdenek. – Te, figyelj, menjünk a koktélos sátorba – kérte aztán társát.

– Nem lehet – rázta fejét a fotós. Órájára lesett. – Hatig vannak. Míg összepakolnak, megfűzöm, aztán megszúrom én is őt…

– Nem fog veled leállni – csóválta fejét Zozó. – Neki ez a munkája…

– Nem, nem – ellenkezett a fotós. Ott álltak az ide–oda nyüzsgő ittas vagy kevésbé részeg tömeg közepén. Káci lemutatott az ágyékára. – Neki ez a  munkája. – Farzsebéből elővette vékony, tenyérnyi fényképezőgépét, melyet mindenhova magával vitt. – Le is fotózom neked majd, miközben ügyködik rajta.

– Tedd azt – vont vállat unottan Zozó, és felhajtotta a pálinkát. – Én megyek koktélozni.

Távolról zene csendült fel. A koncertsátorban elkezdte műsorát a meghívott zenekar. – Ott találkozunk – mutatott a hang irányába Káci.

Az újságíró bólintott.

Tizenhét percig állt sorban a mojitóért. A hangzavar, a szomszédos sátorból áramló zene, és a cigaretták füstje felkavarta érzékeit. Söre gyorsan elfogyott, így megkért valakit, hogy hozzon, de az soha nem ért vissza. Amint a pulthoz ért, döntött: egyszerre két koktélt kért.

– A barátomnak lesz – mondta akadozó nyelvvel, de nem gondolta komolyan. Az elsőt megitta még a sátor bejáratánál. Aztán átbaktatott a koncerthez. Itt már akkora volt a tömeg, hogy csak oldalt, az átforrósodott ponyvánál fért el.

– Elég gyenge – ordította valaki a fülébe. Megfordult és fókuszált. Káci arca élesedett ki előtt. – Ja – bólintott az újságíró. – Na, mi van a csajjal?

– Fűzöm, bazdmeg. Szerintem, összejön – magyarázat a fotós kiabálva. – De…elég furcsa.

Még ott, a melegben, részegen, a gitárszóló alatt, még ott és így is, Zozó megütközött ezen a mondaton. Megrázta fejét, és összeszedve magát próbált barátjára figyelni.

– Ezt hogy érted? – kérdezte aztán.

– Nem tudom. – von vállat Káci. – Kijött velem egy kicsit az előtérbe. De ahogy beszélt, meg ahogy ment, meg az érintése.

– Hozzád nyúlt?

És ekkor Káci mutatta is a csuklójánál a kis, vörös sebet. Zozó már nem értett semmit. – Ez nem a vérvétel? – kérdezte, de a fotós ekkor megmutatta a másikat, könyökhajlatában.

– Megvágott? – értetlenkedett Zozó.

– Csak hozzámért a körmével – válaszolt Káci. – Akkora körmei vannak, mint egy sasnak! A bőre meg jéghideg. Le fogok fagyni odalenn.

– Majd felmelegíted – vigyorgott Zozó.

– De a mellei, meg azok a combok, apám…– áradozott a fotós elábrándozva. Közben ki–be kapcsolgatta fényképezőgépét.

– És akkor mi lesz?

– Azt mondta, várjam meg – a fotós órájára lesett –, míg besötétedik. Akkor nem látnak meg minket. És elvisz a  fák közé.

– A fák közé? – erre már csak egy bólintás volt a válasz.

Zozó kinézett a sátor bejáratán át a fejek fölött az égre. Sötét volt.

– Mindjárt sötét lesz – fordult vissza barátjához, de addigra az eltűnt. Az újságíró meghallgatott még három számot, aztán odasodródott hozzá egy rádiós srác, akivel régebbről, és egy másik helyről ismerték egymást. A fiúnál két korsó sör volt, az egyiket nagylelkűen felajánlotta Zozónak. Még nyújtotta, a hab végigömlött kezén. Ezen sokáig nevettek. Kimentek a sátor elé cigarettázni, és lesték az előtérben részegen táncoló asszisztens csajokat. Egyikőjük levette a blúzát, apró mellei fekete melltartóban sápadoztak. Az akadozó beszélgetés azzal zárult, hogy Zozó elment italért. Embereket kerülgetve, eldobált poharakat rugdosva dülöngélt végig két sátoron. Háromszor eltévesztette a rövides pultot, negyedszerre beállt a sorba. Mikor rendelt, izgult, hogy megbicsaklik a nyelve.  A pultos lány jóindulatú volt, apró tálcára rakta a poharakat neki. Ahogy visszaindult, meglökték vállát, az unicum félig kiloccsant. Jobbak látta, ha leül egy fából ácsolt durva asztalhoz. Felhajtotta a maradék unicumot és a pálinkát, majd fél órára elbambult. A sárga neonnal megvilágított sátor belső falán fel– és eltűnő árnyékok roppant érdekes táncot jártak előtte. Már zsibbadt mindene, érezte, apró körökkel forgásba kezd világa. Hirtelen felfigyelt egy árnyra, egy összegörnyedt, mozdulatlan alakra a ponyván. Először azt hitte, önmagát látja, ezért felemelte kezét, de a sziluett nem mozdult. Megfordult.

Káci ült mereven a másik padsor végén.

Zozó először nem akart odamenni hozzá. A fotós alakjában volt valami furcsa, egyfajta megtörtség, ami taszítóan elesetté tette. Ez a fiú nem az volt, aki egy órája elment a nővérkés randira.

– Elkaptál tőle valamit? – ült oda mégis hozzá, kissé meglökve őt. Ruhán át is megérezte, hogy Káci válla jéghideg. – Vagy mi van?

A fotós lassan eszmélt. Végtelen lassúsággal elfordította fejét a részeg irányába: – Elvitt a fák közé – monda alig hallhatóan.

– Akkor megvolt? – harsogta Zozó, és a fiú vállára csapott. Kőkemény volt a teste keze alatt.

– És most jön utánam – folytatta Káci. Körbenézet, aztán kimutatott az éjszakába. – Ott van, odakinn, vár rám.

– Folytatást akar, mi? – vigyorgott Zozó, és a tálcáról egy unicumot tolt a fotós elé. – Akkor erre szükséged lesz. Megvannak a képek?

Káci rá se nézett az italra, egyfolytában kifelé bámult a sötétbe. – Azok a szemek. Sárgák lettek, amikor fölém hajolt, és arca, a fogai, Istenem…– sóhajtott borzongva, majd összerezdült, mint aki eszmél. Megragadta Zozó alkarját, de oly erősen, hogy az felszisszent.

– Ment meg! – kiáltotta. Többen feléjük fordultak, az újságíró felemelte szabad kezét, nyugtatólag intett.

– Eltűnjünk? – kérdezte aztán rekedten. – Lerázzuk a csajt?

Káci pár másodperig mereven bámult rá. Tekintetében most már nem volt más, csak félelem, és ettől Zozó megérezte, lassan kezd józanodni. – Mindegy – mondta aztán a fotós, és felállt, elengedte őt, örökre. – Már mindegy – nem szólt többet, vissza se nézett, keze se nyújtott, csak kivonszolta magát az éjszakába.

Zozó megitta maradék italát, ami nagyon gyorsan leterítette. Pár perc gondolkodás után visszament a koncertsátorba, és táncot valakivel. Az őrült ugrálástól kiment fejéből Káci. Később, mikor az első hányinger elérte, és kitámolygott a sötétbe, hirtelen beugrott neki utolsó beszélgetésük.

Percekig hányt, majd megtörölgette ajkát, gallérját, és tétova, lassan józanodó léptekkel elindult megkeresni barátját. Útközben valahol szerzett egy félliteres ásványvizet, azzal lemosta arcát és kiöblítette száját.

Ezután sokáig makacs elszántsággal bolyongott fel–alá. A látóterébe tolakodó közös ismerősöket kérdezgette, bekiabált a mobilvécékbe, a jól megvilágított járda melletti fák, bokrok tövét leste. A kapunál lévő őröknél is érdeklődött, de azok nem emlékeztek, hogy látták volna barátját távozni.

Aztán hajnali egy körül Zozó megállt a fénnyel megvilágított tér szélén, és elesett a pálya sötét távlataiba. Tudta, hogy ösztönösen a sikolyokra fülel, ám természetesen nem hallatszott semmi. Balra tőle ott állt a vöröskeresztesek kisbusza, mellette a néptelen sátor. Az újságíró odasétált, és tétován beköszönt. Nem jött válasz, ezért belépett.

Avas rézszag, és hideg fogadta. A fűben elszórt vattacsomók fehérlettek. Az ágyak, és az állványok összevissza, elárvultan csillogtak a tartóoszlopokra szerelt lámpák fényében. Úgy nézett ki a hely, mintha pánikszerűen hagytak volna el személyzete. A sarokban egy generátorra kapcsolt hűtőszekrény zümmögött, ajtaja félig nyitva volt. Zozó odasétált, kihajtotta. Egyetlen üres vértároló műanyag tasak volt csak az alján.

Az újságíró kiment és bekopogott a kisbusz első majd a hátsó ajtajain is, de választ nem kapott. Ahogy megindult visszafelé, lába valami keménybe rúgott.

Káci fényképezőgépe volt. Letörölte róla a harmatot, és bekapcsolt. Pár vicces irodai kép után valami vörös és nedves tűnt szeme elé. Pár másodpercig nem is értette, mit lát, aztán elröhögte magát. Egy merev, duzzadt férfi nemiszerv volt, felső szemszögből levéve. Káci magát fényképezte. A nővérke nem látszódott a képen.

– Nagyon vicces – mosolygott Zozó, és eltette a gépet farzsebébe.

Ahogy visszatért a sátrak közé, megrohanta az új hányinger, és ezúttal sem kegyelmezett.

Kettőre mindent kiadott magából, és kitántorgott a kapu elé, ahol már – mint éjszakai ragadozók az itatóra járó vadra – türelmes taxisok várakoztak.    

Hétfő reggelig nem is jutott eszébe a furcsa éjszaka és Káci. Akkor azonban, mikor átvette, és átfutotta a vasárnap éjszakai URH–adások kivonatát, valami homályos balsejtelem kélt benne.

– Három holttestet találták a Duna parton – olvasta félhangosan. – A feltehetően erőszakos bűncselekmény áldozatai már több napja hevertek az elhagyatott partszakaszon. Mindannyiójuk halálát a vérveszteség okozta. – Rágódott ezen egy sort, majd felhajtotta kávéját. – Látta már valaki Kácit? – kérdezte aztán reménykedve a többiektől.

 

vége 

     

Szólj hozzá!
horror